Cynewulf/Sheatro

"Fear the Night for it is the time of the Lurker, the Reaper of Souls and when the Dark Avanger arise your life ends. Fear the Night...for it is your last one."
- Ismeretlen


  A sziklafalról való lemászás után ismét a gyéren növő fák között találtam magamat. A sötétség leple alatt legalább attól nem kellett félnem, hogy a toronyban tartózkodók meglátnának, és még ha fent is lennének és figyelnének, egy ilyen kis mozgásra nem figyelnének fel. Bár mondjuk a banditák paranoiás egy állatfaj, amely lényegében érthető is volt, hisz Ők maguk is bitorolták ezt a helyet, és ki tudja, hogy a Schwarzjägerek, vagy más, környéken lakók mikor elégelik meg azt, hogy itt rosszalkodnak a környéken? Elfojtottam egy vicsort, ahogy a déli tornyot vizsgálgattam a biztos rejtekről. Meg kell másznom a falat - ügyelve arra, hogy ne zuhanjak le, ne forduljon ki alólam valamelyik kő, vagy ne szakadjon le az egész úgy, ahogy van - utána a tornyot is, kiiktatni a két íjászt hangtalanul és nesztelenül, aztán utána...hát, utána jön az improvizálás. Nem láttam minden védőt, sőt, igazából csak egy kis részüket, így nem is tudtam, hogy mire számíthatok a váron belül? Lehet, hogy érkezett erősítés, lehet, hogy a nagy részük már ott is hagyta ezt az egész kócerájt. Nem tudhattam, és ez volt az, ami igazán idegesített. A tenyerem izzadt, ahogy egyik fáról a másikra osontam. A bizonytalan mindig is veszélyt jelentett a szakmámban, és mivel nem voltam annyira jó a szemtől-szembeni harcban, több ellenfél ellen meg főleg nem, az egész helyzetet úgy kell alakítanom, hogy minden a kezemre játsszon. Ez pedig nem kis odafigyelést és gondos tervezést igényelt volna. Viszont napjaim sem voltak arra, hogy kifigyeljem a védők mozgását és precíz terveket dolgozzak ki - ha más nem, hát türelmem nem lett volna rá, az is biztos. Végre hosszú évek után az első nyom, amit találtam és most semmi vágyam nem volt arra, hogy ezt a lehetőséget úszni hagyjam.
   A talpam alatt néha megreccsent egy-egy faág, amire ösztönösen össze rezdültem, viszont nem érkezett semmi reakció a tornyokból, így a szívverésem is kezdett visszaállni a normális ütemre. Ami kevésbé volt szerencsés, hogy az erdő szélénél már elkezdődött a mocsár, amely egészen a falig kitartott. Viszont nem volt sok, talán hogy ha 30 lábnyi terület, amelyen át kellett gázolnom. Halk cuppanással rántottam ki a lábamat a bűzös ingoványból, miközben töretlenül törtem előre. Szerencsére ma felhőtlen volt az ég, és hála a sötét elf ösztönös adottságomnak, azt is tudtam, hogy másnap reggel tiszta időnk lesz - ennek pedig egyenes következménye, hogy bőven volt holdfény, amiből gazdálkodhattam és ami elég fényt biztosított ahhoz, hogy rendesen lássak. Bár enyhén fáradt voltam - az utóbbi napokban túl sok alvásra nem volt lehetőségem - reméltem, hogy ez nem fogja túlságosan is befolyásolni a küldetés sikerességét. Mire a falhoz értem, a csizmámon már vastag rétegen ült meg a sár, úgy hogy tíz percet azzal tölthettem, hogy letisztogattam azt Bloodbound-dal. Nem hinném, hogy a fegyver - ha lenne lelke és tudata - túlságosan örült volna ennek, de nem tehettem mást. Kisimítottam éjfekete ruházatomon a gyűrődéseket és felnéztem a falra. Ahogy azt már távolról megfigyeltem, kifakult kendőkkel jelölték meg azokat a részeket, ahol a fal szerkezete bármilyen okból kifolyólag ingatag volt. Egy kendő tőlem balra jó húsz lépésnyire, egy jobbra még távolabb. Ha szerencsém van, ez a falszakasz könnyen megmászható és viszonylag kicsi a rizikó faktor.
  A borostyán és a vadszőlő bőven szolgáltatott kapaszkodót. Bár a növények szára eléggé tiltakozott az ellen, hogy ilyen célra legyenek használva, egyelőre nem szakadtak le. Az a közel 35 lábnyi magasság, amelyet meg kellett másznom, nem volt valami túl biztató, de meg kellett próbálkoznom vele. Öt percnyi óvatos mászás után végül is elértem a fal tetejét, bár a levegőt sűrűbben kellett kapkodnom, hisz minden "lépés" után megálltam hallgatózni. Semmi hang. Biztonságban vagyok. A mászás végével kis időt szántam arra, hogy kifújjam magamat és a kesztyűkről felitassam az izzadtságot némi porral. A tornyok teteje még közel 10-15 láb magasságban voltak, az előző távolsághoz képest nem túl nagy, de itt már óvatosabbnak kellett lennem. Szerencsémre az őrtoronyban tartózkodók nem nagyon ügyeltek az óvatosságra, és gondtalanul mászkáltak, hogy melegen tartsák magukat. Kapaszkodóról kapaszkodóra mászva közelítettem a torony teteje felé, miközben néha összerezzentem a hideg éjszakai szellőre. Az ujjaim kezdtek felhorzsolódni, ahogy a recés kövekbe kellett kapaszkodnom, és erősen az ajkaimba haraptam, hogy megakadályozzam a feltörő sziszegést és halk fájdalomkiáltást, ahogy az egyik kő megvágta az egyik ujj begyemet. Két kapaszkodóval a vártorony teteje előtt megálltam. Az őrök mozgása abba maradt, és most, hogy figyeltem, hallottam a beszélgetésüket. Semmi értelmes, csak arról panaszkodtak, hogy milyen unalmas ez az egész őrjáratos baromság, és hogy mennyire nincs semmi értelme. Elvigyorodtam. Hát, nemsokára vége az unalomnak, abban biztosak lehettek. Elkapott a vágy, hogy a hold fényét használva felkutassam a környéket további ellenfelek után kutatva - de türtőztettem magamat, hisz ki tudja, hogy később még mennyire lesz szükségem rá. Végül az egyik őr a hangok alapján lesétált valami csapóajtón, valamit morogva arról, hogy visszamegy a fedett helyre egy kicsit melegedni a tűzhelynél - a főnök utasítására a tornyokban nem gyújthattak tüzet, mert annak a fénye messzire látszódna. Legalább valakinek van minimális intelligenciája a csapatban. Megvártam, míg a léptek elvesznek az éjszakában, bár a karizmaim már remegtek a folyamatos megerőltetéstől. A fent maradó őr léptei is távolodtak, ahogy az északi része felé ment a toronynak. Óvatosan felhúztam magamat, épp hogy csak a fejem búbja látszott ki. Az őr egy hordónál tevékenykedett, nekem háttal. Csak egy íj volt nála, az is a vállára akasztva és ahogy láttam, egy tőr. Egy nyögést elfojtva húztam fel magam a torony tetejére, hálát adva Hold Apának, hogy egy kő se fordult ki a kezeim alól. Talpaim puhán landoltak a kövezeten, és óvatosan előhúztam Fury-t. Sima acélból volt, kevesebb az esélye, hogy a hold fénye visszacsillan rajta. Visszafojtva a lélegzetemet, óvatosan közelítettem meg az őrt, aki végzett a hordóban való kutakodással, kezében egy szikkadt kenyeret  tartva már épp készült volna visszafordulni. Itt már nem várhattam többet. Egy lépéssel átszeltem a kettőnk közötti távolságot, menet közben kissé balra térve ki, tekintve, hogy az őr jobbra fordult, így kikerülve a periférikus látómezejéből. Fury hangtalanul suhant az éjszakában, kezem ezzel egy időben az őr szájára tapadt. A fegyver pengéje úgy szelte át a bőrt és utána a légcsövet, mint kés a forró vajat. Halk nyögés, enyhe rángatózás. A rohadék elhányta magát, ahogy az életerő kiszállt belőle, és undorító módon a nadrágja eleje is elszíneződött. Mocskos dolog a halál. Óvatosan engedtem le a testét a földre, és lelapulva vártam, hogy a társa felfigyelt-e a zajra. Semmi reakció.
  Szerencsére a második íjász nyitva hagyta a csapóajtót, így legalább nem kellett azzal szórakoznom, hogy még azt is felnyissam. Hasra ereszkedve kúsztam a nyílás felé és hallgatóztam. Semmi zaj, még csak lépéseké sem. Tehát az őr megállapodott egy helyben. Vagy ül, vagy lefeküdt aludni, bár az őrség ideje alatt ezt nem tehette volna meg - de ki tudja, hogy milyen a fegyelem köreikben? Itt most kockáztatnom kellett - ki kellett lesnem a nyílás mögül, hogy rálássak a benti képre. Ha az őr pont a csapóajtó felé fordul, vagy akár csak oldalt is neki annyira, hogy még valamennyire rálásson, akkor bukta van, és hasalásból elég nehéz lett volna olyan gyorsan felemelkednem, hogy megöljem őt, mielőtt még riadót fújna. Tekintetem a halott őrre tévedt. Elhátráltam a csapóajtótól és felkaptam egy darab krumplit, ami csak úgy ott hevert a semmi közepén. Nyilván nem volt rá étvágyuk - válogatós egy fajta. Vártam egy kicsit, majd a krumplit lehajítottam a csapóajtón keresztül.
- Jörg, a bánatos anyáddal játszadozzál!
  Kiáltott fel a második őr elégedetlenül. Léptek zaja, ahogy a krumplihoz sétált. Aztán...semmi.
- Jörg? Mi a francot kezdjek én ezzel a rohadt krumplival, he? Főzzem meg neked? Dugjam fel a seggedbe? Tudod, hogy rühellem a krumplit te isten verte hülye barom!....Jörg?
  Ez utóbbi kissé kétkedősre sikeredett, ahogy semmi választ nem kapott. Hallottam, ahogy döngő léptekkel jön fel a második íjász a létrán, hogy megnézze, mi üthetett az Ő drága Jörg-jébe. A hangok alapján nő volt, akcentus nélkül, tehát ember, vagy olyan más fajú, aki születése óta az emberek között nevelkedett. Mint az a novícius a Dornburg-toronynál. Végül megláttam a hang tulajdonosát is hátulról. Hosszú, szőke haj, kezében egy rövid karddal. Ahogy meglátta a társa testét a földön heverni, a teste megfeszült. Azt már nem vártam meg, hogy mire készül. Guggolásból lendültem felé, hátulról kapva el őt, és ahogy az előzőnél is, neki is befogtam a száját. Amire nem számítottam, hogy kapásból vágott hátra a könyökével, gyomron találva engem. Felnyögtem, de nem hagyhattam, hogy tovább szórakozzon. Fury lendült, mélyen a nő oldalába hatolva. Még több csapkodás, a mocskos nőszemély majdnem hogy kiszabadult a kezeim közül. Kiáltani próbált, de ezt megakadályoztam. Fury második szúrása kissé feljebb ment, valószínűleg átszúrta a tüdőt is. A nő teste elernyedt. Óvatosan eresztettem le a torony tetejére. Semmi lárma a környékről, ez legalább megnyugtató volt. A déli őrtorony védői kiiktatva, legalábbis reméltem, van még hátra még egy őrtorony, egy barakk, egy istálló, egy személyzeti szállás és maga a várúr tornya. Tehát: még csak a felénél sem járok, és eddig iszonyatos nagy mázlim volt. Gyorsan átkutattam az őröket, de fegyvereiken kívül mást nem találtam náluk, így hagytam is őket a fenébe.

  Óvatosan ereszkedtem le a toronyból. Szintről - szintre járva mindenhol egy kis időt töltöttem el, hogy felmérjem, van-e mozgás a környéken. Szerencsére az egész toronyban csak ez a kettő szerencsétlen volt, így pár percnyi idegfeszítő vizsgálódás után ott álltam a földszinten, előttem az ajtóval, amely az udvarra vezetett. Innentől kezdődik az igazi móka. Ahogy a szikla falról láttam, legalább három katona volt egy tábortűz körül, a kapu közelében, és egy lándzsás őrjáratozott. Ez azóta változhatott, de mindenképpen legalább négy bandita, akikkel számolnom kell, és még a másik toronyban lévőkről semmi információm sincs. Gondolatban felidéztem a torony képét és próbáltam belőni, hogy milyen területeken lehetek rejtve az északi torony elől. Mivel a várúr tornyával ellentétes oldalon helyezkedett el, így amíg ezen az oldalon maradok, a magasabb épület teljes egészében kitakar engem, illetve a barakk is némi takarást nyújt, amennyiben a déli falához tapadok. A torony és a lakótorony között van egy istálló, amely elég fedezéket nyújt, hogy megközelítsem a központi épületet. Tehát amíg ezen az oldalon vagyok, a toronyból nem láthatnak. Hangokat már annál könnyebben észre vehetik. Óvatosan lestem ki egy, a falba vágott résen, ami valaha ablakként funkcionálhatott, az üveg viszont már régen eltűnt róla, és nem helyettesítették semmivel sem. A holdfényben nem láttam senkit sem. Az ajtó nyekeregve tárult ki, a szívverésem meg ennek függvényében majdnem megállt. Csak annyira hajtottam ki a rozoga nyílászárót, hogy én magam kiférjek rajta. Körbenéztem, ellenséget viszont nem láttam. A kapu közelében rakott máglya fénye némileg megfestette a lakótorony tövét és az istálló egy részét, de idáig már nem ért el a fénye. Az éjszaka leple alatt esélyük se volt arra, hogy meglássanak.
  Az istállóhoz érve a hátamat annak falának támasztva vártam pár percet. Türelmemnek meg lett az eredménye, ahogy hallottam egy könnyű léptű őr közeledését. Behúzódtam az egyik kis zugba, ahol valaha lovakat tartottak, most leginkább patkányokat. Az undorító kis dögök egy ideig szagolgattak, és alig bírtam visszanyelni a késztetést, hogy beléjük rúgjak. Az őr nem az én oldalamon haladt el, hanem a lakótorony és az istálló közötti területen. Vártam és vártam. A léptei nemsokára elhaltak. Ekkor kimozdultam az istállóból, búcsút intve a rágcsáló barátaimnak és megindultam a tárna járat felé. Észrevétlenül jutottam el odáig. Semmi mozogás erről az oldalról. Ha szerencsém van, itt óvatosan közelíthetem meg az északi tornyot, hogy kiiktassam az ottani leselkedőket. A szerencse sorozatom viszont nem tartott sokáig. Ugyanazon léptek közeledtek. A mocsok körbe-körbe jár a lakótorony körül? Csodálatos. Utálom az ilyen barmokat, akik szó szerint követnek minden utasítást. Őszintén: mi a franc értelme van ennek? Visszahúzódtam az istálló falához, fejemben egy kész tervvel.
  Megvártam, míg az őr elhagyja a vártorony nyugati oldalát, és ekkor mozgásba lendültem. Kevés idő állt rendelkezésemre. Bár akár meg is ölhettem volna őt, ez viszont felkeltette volna a többiek figyelmét, akik hozzá szoktak ahhoz, hogy az a mocsok körbe-körbe jár. Amint az őr eltávolodott tőlem, kiosontam a háta mögött és a vártorony nyugati fala mentén haladtam tovább. Pár másodperc, míg eléri a keleti oldalt a tábortűzzel és az ottani őrökkel. Itt megáll pár másodpercre, hogy melegedjen egy kicsit, mielőtt folytatja tovább az útját. Ezen idő alatt nekem át kell rohannom a nyugati oldalon és elrejtőzni ott, megvárva, hogy ismét elhaladjon, aztán tovább az északi torony felé. A terv első része sikerült. Észrevétlenül értem el a nyugati oldalt, a tárna bejárattal szemben voltam ismét. Itt szerencsére a fal végéhez közel találtam egy hordót, ami mögé elbújhattam. Lélegzet visszafojtva vártam. Ahogy előre várható volt, a könnyű léptű menetrend szerint megérkezett. Most volt egy kis időm arra, hogy felmérjem. Ő volt az, akit már a sziklafalról is láthattam. Egy lándzsa volt nála, és ahogy most közelebbről megfigyelhettem, egy rövid kard. Enyhén bicegett a bal lábára. Meghúzhatta valamikor. Csórikám ennek ellenére mint egy idézett szolga, mászkált tovább. Amint biztos távolságra került, folytattam tovább az utamat. A nyugati oldal végéhez érve óvatosan lestem ki. Ezen az oldalon nem voltak őrök, legalábbis senki, akit láthattam. Viszont semmi fedezék az őrtoronyig, és annak a tövében se volt semmi, tehát maradhatott a bizakodás, hogy nem látnak meg .Szerencsére a tárológyűrűbe már előzőlegesen elrejtettem egy láthatatlanságot. Dumah erejét tartalékoltam későbbre. Három percnek elegendőnek kell lennie.
  Ösztönösen megéreztem, hogy a képességem működésbe lépett. Igyekeznem kellett, így gyorsan át is vágtam azt a megközelítőlegesen 90 lábnyi területet, amely elválasztott a várfaltól. Ekkor az északi torony tövébe érkeztem meg. Másfél perc, mivel óvatosnak is kellett lennem közben, és mivel megálltam pár másodpercre, hogy a tábortűzre nézzek. Akörül három bandita ült, egyelőre a fegyvereiket nem mértem fel. Más nem volt az udvarban. Mindenki más, aki itt lakott, az a lakótoronyban lesz. Csodálatos. A néhai személyzeti szálló eltakart engem a banditáktól, bár ahogy a várfalra felmászok, könnyen láthatóvá válhatok a számukra, így inkább tovább osontam a keleti irányba, közvetlen a sziklafal és a várfal találkozásához, így a központi torony teljes mértékben kitakart, viszont így meg az állandóan mászkáló lándzsás elől nem takar ki semmi sem. Halkan szitkozódtam magamban és gyorsan mászni kezdtem. A láthatatlanságom még egy percig megmarad, és járőr nem rég haladt el a személyzeti lakás előtt, nagyjából két perc, mire megkerüli a központot. Három percen volt arra, hogy megmásszam a várfalat és csak reménykedhettem benne, hogy az őrök nem vesznek észre. Azonnal mászni kezdtem. Félúton éreztem, hogy a láthatatlanságom semmissé vált, viszont annyira a falhoz lapultam, hogy a toronyból innen nem láthattak rám, a buli akkor kezdődik, amikor átvetem magam a fal tetejére. Egy-két kő kifordult a lábam alól, halkan puffanva a fal tövében. Mire felértem annak a tetejére, az éjszaka hidege ellenére kivert a veríték. Rögtön hasra vetettem magamat. Épp időben, a lándzsás ekkor bukkant ki a központi torony sarka mögül és zavartalanul folytatta tovább az útját. Végig hason kúszva közelítettem meg az északi őrtornyot. Az a nyolcvan lábnyi távolság, amely elválasztott a toronytól, életem egyik legrosszabb időszaka volt, hisz vártam, hogy bármelyik percben egy nyílvessző álljon a hátamban. A veríték, ami kivert, büdös volt és csípős. Ismertem ezt. A félelem miatt lett ilyen. Csodás. Crispin Shadowbane, a Hős Bérgyilkos. Milyen irónikus. Nem tudtam igazából, hogy Hold Anya és Apa figyel-e most rám, vagy valakinek rohadt szar humorérzéke van és csak a figyelmemet próbálja elaltatni ezzel a sikersorozattal, de megérkeztem az őrtorony tövébe anélkül, hogy észre vettek volna. A Hold elé felhők úsztak, így kissé kevesebb fényem volt, de legalább ha nincs vámpír vagy sötét elf közöttük - vagy olyan, aki adaptálódott a sötétséghez - akkor kisebb az esélye, hogy Ők észre vegyenek.
  Itt sajnos ismét meg kellett kockáztatnom azt, hogy megmásszam a falat. Nem tudtam, hogy mire számíthatok a tetején, de túl sok választásom amúgy sem volt. Legalább a torony belső fala, amely magához a várfalhoz csatlakozott, takart engem a belső udvarról, így csak akkor láthattak volna meg, hogy ha az őrök egyenesen lefelé néznek a toronyból, vagy valaki ezen a falszakaszon járőrözött volna, amely a fal állapotából ítélve inkább lett volna öngyilkos küldetés. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy fájó karjaimat újabb és újabb fogódzó felé nyújtsam, hogy ne nyögjek fel a fájdalomtól, és hogy folyamatos haladásra ösztökéljem magamat. Mi van, hogy ha meghallják a közeledtemet? Hogy ha nehéz páncélosok lesznek fent? Egyáltalán, mi a francra gondoltam? Rohadt Abigail, meg a hülye ötletei. Tuti, hogy ki fogok itt purcanni.A mászás majdnem a végéhez közeledett, itt még óvatosabbnak kellett lennem. Mozgást nem hallottam fentről, lehet, hogy üres lenne? Az utolsó szakaszhoz érve óvatosan húztam fel magamat. Két alak volt fenn, akik az udvar felé nézve ültek egy asztal körül, valamit ügyködtek. Kockák zörgése. Játszottak? Csodálatos. Hüvelykenként húztam fel magamat, ügyelve a súly eloszlásomra. Amint felértem a tetőre, vártam egy pillanatot. Az őröknél íj volt és a csizmájuk szárában egy-egy tőr. Innen nem láttam, hogy milyen fajhoz tartozhatnak, bár gondolom, hogy emberek. Két fegyveremet kihúzva osontam feléjük. Ha zajt csapnak, akkor nagyon meg fogom szívni, ebben is biztos voltam. Lépteim nem csaptak zajt, ahogy a kockázó őrök felé osontam. A hangok alapján egy férfi és egy nő, tünde nyelven beszéltek egymás között. Ha a lelkiismeretemre hallgattam volna, hagytam volna őket a fenébe. Így is rendesen megcsappant a fajaink száma a Kivándorlás következményeként, aztán emlékeztettem magamat, hogy Ők csak sima banditák - bár hogy mi vetette őket erre az útra, azt nem tudhattam, és most már nem is fogom megtudni. Két lépés választott el tőlük, amikor egyszerre mozdultak. Nem tudtam, hogy még is, mi buktatott le, de ugyanebben a pillanatban éreztem, ahogy mágia kel életre szinte a semmiből, és ugyanebben a pillanatban valami felizzott alattam. Mint ha egy kisebb villám csapott volna elő a kőből...és az azon fekvő rúna tekercsből, amit nem vettem észre. Az egész testem megdermedt, ahogy végig áramlott a testemen. Két-három másodperc telhetett el, mire össze szedtem magam, de ez bőven elég volt arra, hogy a két tünde elő kapja az övükön lógó tőröket és meginduljanak felém. Fojtottan hallottam egy "BEHATOLÓ" kiáltást, aztán már jöttek is. Az első csapást éppen hogy csak hárítani tudtam, miközben próbáltam össze szedni magamat. Összedolgozottan harcoltak, folyamatosan fedezve egymást. Míg az egyik támadott, a másik megakadályozta, hogy én magam vissza tudjak támadni. Nem láthattam, hogy az udvaron lévők hogyan reagálnak a vészjelzésre, de sejtettem, hogy mind a négyen megindulnak a torony felé, és a lakótoronyban lévőket is felverhették.
  Egy vágás a jobb felkaromon, eléggé mély ahhoz, hogy majdnem kiejtsem a fegyveremet. Kezeim elmosódottá váltak, ahogy próbáltam fenntartani a hálót. Aztán a Rezonancia vihar megtette a hatását. Az erős hangrobbanás, amely ezzel járt, megtorpanásra késztette a két tündét, akik a fegyverem hatótávján belül voltak. Másodperceim voltak, így gyorsan cselekedtem. Egy szúrás, amely a férfi hasába mélyedt, és kifelé húzva még oldalra toltam,  így lényegében egy új nyílást nyitottam a hasán, amelyen keresztül most a belei buggyantak ki. Láttam a szemében a megrökönyödést, ahogy kézzel próbálta vissza tuszakolni a belsőségeket. Kétségbeesetten védtem ki a nő támadását, aki hamarabb tért észhez, mint arra számítani lehetett volna. Fury acélpengéjén szikrát vetett a nő tőre, míg lábával felém rúgott. Talpa keményen találkozott a térdemmel, kizökkentve az egyensúlyomból, s kénytelen voltam pár lépést  hátrálni. Az udvaron hangos ordítozások és...fegyvercsörgés? Nem tudtam hova tenni. Oldalra lépve hagytam, hogy a képzetlenebb fegyverforgató tőre elsuhanjon mellettem. Clandestine-t elengedve ragadtam meg ösztönösen fegyverforgató kezét és húztam közelebb a jó 40 fonttal könnyebb testet. Homlokom hangos reccsenéssel találkozott a zöld szemű nő orrával, majd löktem is félre, s lendületből rohantam felé. Nem kellett sok, hogy a megzavarodott ellenfelem a torony szélére tántorogjon...és még egy kicsi, hogy hangos sikoly kíséretében bukjon át felette, s 35 lábbal lejjebb gyomorforgató reccsenéssel érjen véget Veroniai pályafutása. Hangosan zihálva néztem le az udvarra, ahol meglepő látvány fogadott. Valakik harcoltak a banditák ellen, bár innen nem láthattam jól, hisz a személyzeti szállás és a lakótorony egy része kitakarta őket. Nem gondolkoztam túlságosan sokáig, s már rohantam is lefelé a lépcsőkön, hármasával szedve a fokokat.

  Amikor megérkeztem a központi épület közelébe, a következő látvány fogadott: Abigail a lándzsás harcossal volt elfoglalva, párbajuk eléggé kiegyenlítettnek tűnt. Hans, a zsoldoskapitány épp a második ellenfelét szúrta le, míg Joe, aki lényegében Főni jobb kezeként működött, teljes erejével verte a buzogányos őr fejét a falba. Mielőtt még meglepettségemnek hangot adhattam volna, a lakótorony ajtajában megjelentek a lakók is, élükön kettő csontvázzal. Na ez az, amire nem számítottam: hogy egy nekromanta is lesz velük, bár drága apám hobbiját tekintve ez talán annyira nem is lett volna meglepő. Csak imádkozni tudtam, hogy Ő maga ne legyen itt - bár legalább pontot tehettünk volna az ügy végére, de még így, négyen se lett volna túl sok esélyünk ellene és mennyi is? Két csontváz, egy páncélos lovag és egy arkán mágus ellen? Legalábbis a pálcájából kitörő lövedékek erre engedtek következtetni. Mielőtt a csata második fordulója elkezdődhetett volna, gyorsan lecsatoltam oldalamról a rúnázott flaskát, és fintorogva ittam ki a tartalmát, ezzel biztosítva viszonylagos védelmet. A mágusok ellen mágiával szándékoztam felelni. Éreztem, ahogy a tűz felbömböl bennem és manifesztálódik Clandestine körül. Egy támadás Abigail ellenfele felé biztosította azt, hogy a lándzsás figyelme elterelődjön, így a lány tudott vele végezni. Hans és Joe egymás mellett állva várták a két csontváz érkezését, míg a lány hátrálni kényszerült, ahogy a páncélos lovag felé iramodott. Az arkán mágus és a halálpap velem szemezett. Hát, azt hiszem, hogy akkor nincs más hátra, mint előre. Rohanva indultam meg a két varázshasználó felé. Amennyiben sikerül elég közel kerülnöm hozzájuk, ki tudnám iktatni a távolságból fakadó előnyüket, és nekem is több esélyem lenne ellenük. Ugyanebben a pillanatban két dolog is történt. Egyrészt éreztem, mint ha valami gyengített volna...mint ha szívták volna el az erőmet, és ez határozottan az arkánmágus felől jött, aki eszelős vigyorral készítette elő a következő varázslatát. A halálpap előtt pedig egy kísértet kezdett el alakot ölteni. Addig kellett cselekednem, míg a varázsló nem az én káromra tölti fel a készleteit. Tűzgyűrűt idéztem a kísértet köré, visszaemlékezve arra a pillanatra, amikor Johnny-val a kiszáradt folyómederbe ragadva egy ugyanilyen dög támadott ránk és hátrálni kényszerült a mágiám elől. A hatás most sem maradt el, az idézett lény megakadt. Eszelősen vigyorogva rohantam közelebb...hogy aztán a lépéseim lelassuljanak. A rohadt égbe, erről elfeledkeztem, pedig ez egy másik emléket idézett elő: Eichenschild, a báróné hatalmára törekvő kamarás is arkánmágus volt, és ugyanezt a szarságot használta ellenem. Utólag utána olvastam, a fajtájuk Térgörbítésként emlegette a folyamatot, amely során egy ellenség mozgását lelassítják. Egy pillanatra oldalra néztem, ahogy meghallottam Abigail fájdalmas kiáltását. A lovag a pajzsával erősen taszított a lányon, akinek az arca felhasadt a kemény fémmel való találkozástól. Joe és Hans legyűrte a csontvázat, szerencsére nem kaptak vágást az ellenféltől, hisz azoknak a fegyverén csúnya mérgek szoktak lenni és most a fiatal nő segítségére siettek.
  Még mindig folyamatosan szívta el az erőmet az a rohadék, miközben a halálpap már új dolgokon ügyködött, kezében egy könyvet lapozgatva vadul. Felordítottam dühömben. Aztán...hát, végül is, eléggé közel álltak egymáshoz. Eléggé közel ahhoz, hogy egy sötétség gömb mindkettejüket kitakarja. Az éjfekete varázslat ideiglenesen kitakarta őket, és zavarodottságuk alapján megállapítható volt, hogy egyikük se szokott hozzá az éjszakai hadviseléshez. A szellem eközben semmivé foszlott, csak hogy egy másik helyen keljen életre, és felém iramodott. Még mindig a térgörbítés hatása alatt nyögve készültem fel az éteri jelenés érkezésére. Nem volt túl sok tapasztalatom velük, így azt se tudtam, hogy milyen hatással lenne rám, hogy ha hozzám érne, bár mint ha valami ilyesmi támadott volna rám abban a régi, elhagyatott kastélyban, ahol a falból kinövő karok fogságába estem ideiglenesen...az érintésük akkor sem esett jól. Az mi is volt? Kísértet? Lidérc? Fantom? Van egyáltalán olyan? Utolsó varázserő tartalékaimmal tűzzel vettem körbe magamat, amelyen keresztül a dög nem tudott áthatolni és folyamatosan sebezte. Végül csak megszűnt a térgörbítés hatása is - szerencsére túlságosan hosszan nem lehetett fenntartani - és rohantam a sötétség gömb felé. Ideje volt ezt az egészet befejezni, főleg, hogy a varázserő szipolyozás is befejeződött. Itt volt a lehetőségem, amit nem szalaszthattam el. Az arkánmágus és a nekromanta is elhagyta a várúr tornyát, így én el tudtam lavírozni mellettük. S amint elég lendületre tettem szert, ellőttem a Holdlépést, így hirtelenjében mellettük jelentem meg. Az arkánmágus cselekedett, s bár látni nem láthatott, a lépteimet meghallotta és vaktában lőtt el egy arkánsugarat. Elakadva a saját lépteimben dőltem előre, így a varázslat pont felettem suhant el. Utáltam, amikor a flaskába bűvölt mágia ilyen nevetséges módon fejtette ki a hatását, de legalább az életemet megmentette. Egy ilyennel való közvetlen találkozás nem tett volna túl sok jót az egészségemnek. Kigurulva az esésből származó lendületet rögtön szúrtam, eltalálva a mágus lábikráját...vagy is a pajzsot, amit maga köré font. Idegesítő kacarászás a mágus részéről. Rohadjon már meg, még mennyi trükkje van ennek a kis szarcsimbóknak? ...s mi tartott eddig?
  Joe, bár nem látott át a sötétségen, rohamozott, eléggé bátor...na meg botor módon bele rohanva a halálpapba, aki kétségbeesetten próbált hátrálni a gömbből, hogy végre ismét láthassa a könyvét, és megidézhessen még valamit. A voksomat zombik mellett tettem volna le. Eléggé ellenállóak a fizikai sebesülések ellen ahhoz, hogy a kardokkal felfegyverzett zsoldosok ellen hatékony védelmet jelentsenek, bár ehhez hozzá tartozik az is, hogy iszonyat lassúak, így egy fürgébb ellenfél ellen hátrányt szenvednek. Két vagy három zozó viszont elég ideig feltarthatta volna Joe-t ahhoz, hogy akár az arkánmágus, akár a nekromanta újabb trükkhöz folyamodhasson. Felhördülve szúrtam ismét az arkánmágus felé, aki már a pajzs védelmét kihasználva, és a társa csattanását hallva rohanni kezdett, menet közben vaktában lőve el pár arkánlövedéket az irányomba. Kettő a vállamba talált, amelyek eléggé elzsibbasztották a kezemet ahhoz, hogy kiejtsem a kezemből Clandestine-t, egy pedig a mellkasom közepén csattant...a többi ártatlanul suhant el mellettem. A támadásom ennek következtében sikertelen volt, és a mágus elég teret nyert ahhoz, hogy kikászálódjon a sötétség gömbből...Tekintetünk találkozott egymással. Éreztem a mágia vad fellángolását, ahogy egy újabb támadásra készült. Clandestine-tól elvágva fókuszom sem volt, amivel a bennem tomboló energiákat tudtam volna...hát, fókuszálni, jobb szó híján, így csak a tapasztalatomra hagyatkozhattam. Félre vetődtem, s ahol az előbb álltam, most jó pár kis lövedék szántotta fel a talajt, majd még pár lövedék reppent Joe irányába, aki a nekromantába vagdosta a tőrét. De legalább kinyírta azt, és most idegesen horkant fel, ahogy a lövedékek inkább csak idegesítették, semmint hogy ártottak volna neki. A csatát végül az döntötte el, hogy mindketten elég gyorsan tápászkodtunk fel ahhoz, hogy az utolsó megmaradt ellenség ne tudjon reagálni. Egyszerre értünk a mágushoz, kezünk egyszerre lendült. Esélye sem volt, és most, hogy lenéztem a holttestére, semmi szánalmat nem éreztem iránta. Megpördülve Abigail irányába láttam, ahogy Hans a kút oldalának támasztja őt. Mindketten beszereztek pár vágást a lovag ellen, aki szerencsére szintúgy holtan feküdt előttük.
- Ti meg hogy kerültetek ide, Hans?
- Az egy hosszú történet, Karmazsin. Csak leróttunk egy adósságot...bár ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle, jött volna ide a fene és inkább ittunk volna pár kört az emlékedre. A picsába is, majdnem kinyiffantunk! És a csóri lánynak orvosi ellátásra lesz szüksége, kivéve, ha van valami trükk a tarsolyodban...De egyelőre végezzük el, amiért ide jöttél, utána jöhet az alapos lecseszés...
- Úgy lesz, Hans...úgy lesz.
  Suttogtam, ahogy végig mértem a lakótornyot. A helyet, ahol talán válaszokat és nyomokat találok. Egy lépéssel közelebb - de ki tudja még, hogy hány lépés lesz ezen a göröngyös úton?

- Jól vagy Abigail?
Fordultam aggódva a lányhoz. Hátát a kútnak vetve pihegett, miközben egy koszos ronggyal törölgette le a homlokáról szivárgó vért. A lovag ütése nyomán a bőr felszakadt és egy jó nagy púp jelent meg a homlokán. A véres pajzs ott hevert a lány lábai előtt, a néhai gazdája üveges tekintettel meredt az ég felé. Abigail révetegen nézett fel rám, szemében némi zavarodottsággal. Enyhe agyrázkódás, remélhetőleg többről nem lesz szó. Csak bólintott, majd folytatta tovább a tisztogatást. Már a táskámért nyúltam volna, aztán rájöttem, hogy a behatoláskor azt a sziklapárkányon hagytam a többi felszerelésemmel együtt.
Elfordulva a lánytól a várúr tornyát mértem fel. A helyi kívánalmaknak és adottságoknak megfelelően húzták fel. A vastag falak és a keskeny ablakok vagy legalábbis nyílások a falban mellőztek mindenféle pompát és díszítést, inkább a funkcionalitásra összpontosítottak a tervezéskor. A vastag tölgyfaajtó vasveretéssel volt megerősítve, de az évek még ezen a grandiózus darabon is meglátszottak. A szúk és az idő vasfoga mindent felőröl szépen lassan. Valahol bent kell lennie a válaszoknak, amelyeket kerestem - vagy éppenséggel a tárnában, bár ott csak rezet bányásztak még a régi korokban, ettől függetlenül eléggé nagynak kellett lennie ahhoz, hogy akár raktárként, akár kísérleti bázisként működjön. Két okból se szívesen mentem volna be oda: az első ok a Millingen-i bánya volt, ahol a megrontott farkasokon kívül találkoztam Hoshekh-kel, legalábbis a hangjával és a kultusz vezetőjével...s ahol rájöttem, hogy az életem korai időszaka egy merő nagy hazugság, amelyet Kiril "hozott létre"; a másodlagos ok szintúgy rossz élményekre és tapasztalatokra, nevezetesen a Rotmantel bázisra építkezett. Tehát marad a központi torony és ha ott nem lesz semmi, hát akkor le kell nyelnem a rossz érzéseimet és bemerészkedni oda is.
Az udvaron túl sok minden nem zajlott a jelen pillanatban. Hans és Joe alaposan felmérték a sebeiket - túl sokat nem kaptak - és azokat látták el Abigail-hez hasonlatos módon. Én szerencsére még sérülések nélkül úsztam meg az eddigi viszontagságokat, bár lehet, hogy a szerencsém előbb vagy utóbb ki fog fogyni, de erre volt a gyógyitalom előkészítve. Egy ideig elgondolkoztam azon, hogy vajon még lehetnek-e ellenségek a váron belül, de aztán megnyugtattam magam, hogy ha lettek is volna, már rég csatlakoztak volna a rövidke küzdelemhez, bár Abigail úgy mondta, hogy többen kéne legyenek, de lehet, hogy páran leléceltek, amikor a zsákmány nem elégítette ki az igényeiket, vagy éppen a társaik zabálták fel őket, amikor az ételellátmány alaposan megcsappant. Akárhogy is, elvileg biztonságosnak kellett volna lennie. Ettől függetlenül görcsösen markoltam Fury markolatát, majd felkaptam a földről Clandestine-t és merev testtartással meredtem az ajtóra.
- Mi a gond Karmazsin? Úgy meredsz arra a szarra, mint ha szellemet láttál volna. Ja nem, az már meg volt. Mocskos nekromanták... - köpött ki a zsoldosvezér, menet közben nem szalasztva el a lehetőséget, hogy vasveretes csizmájának orrával fejbe rúgja az elesett holdidézőt.
- Csak félek - szóltam vissza, miközben hátamat a hideg kőnek vetettem és a holdat néztem, amely most szégyenlősen bújt el a felhők takarása mögött.
- Akárkik is voltak itt, azokkal végeztünk már...
- Félreértesz. Nem a harctól félek. Hanem attól, amit bent találhatunk. Vagy amit nem találunk bent. Félek, hogy mindez hiába való volt és nem találok válaszokat.
- Pfff...túl sokat aggodalmaskodsz. Oké, kissé rizikós volt és őszintén szólva, fogalmam sincs arról, hogyan képzelted, hogy majd egyedül kiirtod a teljes bandát. Te teljesen meg vagy veszve?
Sziszegte Hans, miközben behúzott engem az ajtón, hogy a többiektől eltávolodjunk. Joe csak fél pillanatra nézett fel a testek átkutatásából, majd vissza is fordult a tevékenységéhez, Abigail pedig a csatapengéjére támaszkodva mászkált kissé ingatagon az udvarban, határozottan a barakkok felé tartva.
- Még is, mit vártál tőlem? Nem akartam belerángatni a lányt az ügybe, meg nem is nagyon tűnt úgy, mint ha hajlamos lett volna arra, hogy velem tartson. Mentem volna vissza erősítésért? És még is, kitől kértem volna? Arról se volt fogalmam, hogy Ti egyáltalán kaphatóak lettetek volna rá, nem hogy még fel is tűnjetek itt. Apropó: mi a francot kerestek itt?
- A kiscsaj győzött meg minket...tudtomon kívül tartóztam neki egyel. Hosszú történet, nem fogom elmesélni neked, abban is biztos lehetsz. De most nem ez a lényeg. Meg is halhattál volna, te barom.
- Ja. És?
- Mi az, hogy "és"? Tudod te, hogy mennyi papírmunkával járt volna az?
- Rohadj meg, Hans... - vágtam vissza a debil módon vigyorgó kapitányra.
- Rohadjon meg, Hans Kauzohr kapitány neked...
- Figyelj, ha Armin-nak nem adtam meg a hercegi titulust, akkor majd szerinted veled fogom elkezdeni? Ismerhetnél: úgy szarok az autoritásra és a címekre, mint annak a rendje.
- Átkozom is a napot, amikor megjelentetek a főhadiszállásunkon. Tehát: mit szándékozol kezdeni ezzel a szituációval, amibe belecsöppentél?
- Feltérképezem a terepet, természetesen- vontam fel a szemöldökömet. Ez teljesen nyilvánvaló volt.
- Abigail-re gondoltam, te suvickolt képű füstölő szökevény. A lánynak meg vannak a titkai...és ha nem vetted volna észre az űzöttséget a szemében, hát akkor most mondom neked: ott van és elég könnyű észrevenni. Ha tippelnem kéne, akkor olyan egyedül van ebben a világban, mint a farkad a lábad között. Már ha van egyáltalán. Nem vagyok teljes mértékben meggyőződve róla.
- Akkor lennék meglepődve, ha biztosra tudnád. . Meg kissé meg is rettenve, és seggel a falnak aludnék mindig, dupla lakattal az ajtómon. Csak megnyugtatásképen: ott van az, hogy elvileg férfi lennék, vagy mi a szösz és nem is ülve húgyálok. Csak néha napján...De amúgy meg Abigail nincs egyedül. Mondta nekem, hogy a társaival szerezték az infót erről a várról is - csóváltam meg a fejemet tagadólag.
- Említett bármit is, ami arra utalt, hogy frissek ezek az értesülések? Több hetesek vagy akár hónaposak is lehetnek. Amikor beszélgettem vele az ide vezető úton, figyeltem a szavaira. Egyszer se említette, hogy a többiek a közelben lennének, és ki lenne az az elmebeteg, aki egyedül elenged egy ilyen tapasztalatlan harcost? Már mint, láthattad, épp hogy csak megtudja fogni azt az átkozott csatapengét anélkül, hogy magát koncolná fel.
- Figyelj, a lány nem az én felelősségem. Ő megkért, hogy segítsek neki vagy nekik: kölcsönösen előnyös üzletet kötöttünk, se több, se kevesebb.
- Na ide figyelj te utolsó anyaszomorító! - Hans olyan erővel szorított a falnak hirtelen felindulásból, hogy még reagálni se volt rá időm és a felkarja pont a torkomnak szegeződött, így levegőt is alig kaptam. - Felőlem aztán játszhatod itt a nagy szerepedet, hogy Te egy magányos farkas vagy mi a jó bánatos franc vagy...a Te dolgod, hogy mit kezdesz magaddal és hogy milyen szerencsétlen történeteket találsz ki a fejedben. De gondolkodjál már egy kicsit! - a hangját nem emelte fel, azonban az a hideg kegyetlenség és méreg, ami a szavaiból csöpögött csak még rosszabb volt. Vöröslő arca, indulattól lángoló szemei még sokáig fognak kísérteni. - Amióta a népetek kivándorolt, alig maradtatok szinte maréknyian. Az ember azt hinné, hogy most aztán majd összefogtok! A lány egyedül van ebben a világban és kire másra számíthatna, ha még rád sem, a saját fajtájára? Nöjjél már fel és húzd ki a fejedet abból a márványszín seggedből és nézz már körül egy kicsit! A lánynak szüksége van rád! És neked is szükséged van rá, legalábbis úgy kéne, hogy legyen...Hidd el, nem akarod megérni azt, hogy még többen elveszítsék a reményt. Akár akarod, akár nem, a döntéseid és a cselekedeteid most már jobban kihatással vannak a fajtádra, mint valaha is volt. Azt meg ne is próbáld nekem beadni, hogy nem törődsz velük! Meg kellett mozgatnom pár szálat, utána érdeklődnöm a dolgoknak, adósságokat behajtani, mert tudnom kellett, hogy Te még is, ki a jó büdös franc vagy, ha már a beosztottam vagy. Jelentős részt vállaltál abban, hogy megtaláld a tünde hercegnőtök támadóit. Ott voltál a csatában, amit a Tünde-erdőért vívtak a Kivándorlás előtt. Törődsz Te velük, úgy hogy ideje lenne összekapnod magad. Ha nem, akkor én itt helyben felkoncollak, mert az ilyen szívtelen faszokat aztán ki nem állhatom. Értve vagyok?!
Az utolsó szó már elég hangosra sikeredett ahhoz, hogy Joe is megjelenjen az ajtóban...aztán a fejét csóválva ment vissza az udvarra. Hans elengedett és erőtlenül rogytam össze a fal tövében. Távolodó léptek zaja, ahogy a kapitány is követte Joe példáját, én pedig ott maradtam a huzatos, több éves vagy évszázados porral és pókhálókkal fedett lépcsőházban.
- Rohadjon meg, akkor sem az én dolgom...
~ Tudod, igaza van. Rohadjak meg, szar dolog beismerni egy ember igazát, de most kénytelen vagyok. Gondolj bele, hogy ha Kristen élne és mindenki más magára hagyná, hogy érezhetné magát? Gondolj bele, hogy esélyed lenne segíteni rajta...itt a lehetőséged rá.~
~ Abigail nem Kristen. Sose lesz az...~
~ Ez az egész bosszúsdi dolog nem csak rólam és rólad szól. Egy rossz jóvá tételéről. De ha menet közben minden másra vak vagy, akkor az egész nem ér semmit sem. A lány is megszenvedte az apánk tetteit, vagy azokét, akikkel összedolgozott. Ha rajta nem segítesz, akkor akár hagyhatod is ezt az egészet és takarodhatsz vissza a kis zugodba siratni magad és siránkozni. Hold Anya lengő melleire: szedd már tényleg össze magad.~
- Csodálatos. Dumah, neked is van valami hozzáfűzni valód?
~ Nem, ehhez nincs semmi, Crispin Shadowbane. Bár egyetértek a többiekkel. Ti halandók nem értitek meg, hogy az ilyen kötelékeknek mekkora hatalma van. A sorsotok összefonódott, akár akarod, akár nem. Menj...mert tudom, hogy menni akarsz, csak nehéz kitörni abból a várból, amit a lelked köré építettél. Nehéz számodra még valakivel törődni, amikor annyian "árultak el" azok közül, akiket közel engedtél magadhoz. De nem élhetsz örökké bezárkózva.~

Idegesen csörtettem ki az udvarra. Joe csak intett a kezével a barakk felé, Hans tüntetőleg elfordult és inkább a testek további átkutatásával és egy halomra hordásával volt elfoglalva. Átlépve a lándzsás katona holttestén a barakkhoz sétáltam. Bent valami épp abban a pillanatban tört össze hangosan, hogy beléptem volna. Megálltam az ajtó előtt és egy ideig haboztam, aztán végül csak bementem. A benti félhomályban - Abigail menet közben egy fáklyát meggyújtott, amit egy fal takart ki - láttam, ahogy a lány a priccsek melletti ládákat feszegeti fel, bár többségük már régóta üresen állt. Lépteim zajára megmerevedett és az ágyon fekvő fegyveréért nyúlt. Mozdulata félúton akadt meg.
- Nem sok minden van itt, amit használni tudnánk. Leginkább régi göncök, rozsdás kések és evőeszközök. A patkányok se nagyon találtak itt semmi emészteni valót, mi se fogunk szerintem.
A fiatal nő hangja érzelemmentes, szürke és lapos volt, mint aki nagyon erőlködik azon, hogy így is maradjon. Most láttam meg Dracon-t, akit órákkal ezelőtt hagytam magára Abigail-lel. A sárkánygyík hangosan prüszkölt, ahogy a több éves porréteg felszállt és az orrát irritálta. Mancsaival az orrát paskolta és a fejét rázva próbált megszabadulni az orrlyukaiba szálló portól, aztán inkább ki is rohant a szobából. Halvány mosollyal figyeltem a sárkánygyík visszavonulását. Lehuppantam az egyik priccsre, amely hangosan nyögött a hirtelen súly miatt, de egyelőre még nem adta meg magát.
- Hol vannak a többiek, Abigail?
- Az neked ne számítson. Itt nemsokára végzünk, utána mehet mindenki a maga útjára.
Lépett arrébb egy ládától. A teste megfeszült, ahogy az egyik ablakon nézett ki az éjszakai tájra. Azonban láttam, ahogy a válla kissé megremeg, és a hangja se volt annyira magabiztos és fenyegető, mint amilyennek akarta volna. Felsóhajtottam.
- Nincsenek többiek, nem igaz? Abigail...
- Semmi közöd hozzá, érted? - csattant fel a lány, most már végre felém fordulva. A szeméből pár könnycsepp indult meg, a holdfény visszacsillant rajtuk s olybá' tűntek, mint ha gyémántok lettek volna.
- A Kivándorlás?
Semmi válasz. Felálltam az ágyról és pár tétova lépést tettem meg a lány felé. Nem mozdult, csak bánatosan nézett engem, kezei a mellkasa előtt keresztezve, mint ha ismét csak átpróbálta volna ölelni magát. Egyik keze ösztönösen a nyakában lógó nyakék felé mozdult, amit eddig nem láttam nála.
- A szüleid...?
Két lépés választott el tőle. A keze olyan hirtelenséggel szakadt el a nyaklánctól, mint ha égette volna. Hold Anyára...Hans-nak igaza volt. A lány teljesen egyedül volt a népünk távozása óta. De hiszen hónapok teltek el azóta! Hogyan élte túl azt a kezdeti rázós időszakot? Miért folytatta tovább ezt a lehetetlen küldetést? Mire észbe kaptam volna, a karjaim már köré fonódtak. Egy ideig még ellenállt, gyengén próbált eltolni magától, s aztán mint ha egy jégcsap repedt volna meg...mint ha az eddigi szilárd elhatározottsága tört volna meg...a feje a vállamra hanyatlott és a vállgödrömbe fúrta azt. Egész testét zokogás rázta, s nem tudtam mást tenni, mint erősen tartani őt, kezeim gyengéden cirógatták a hátát.
- Sajnálom, Abigail. Nem tudtam....de én itt vagyok neked, oké? Tudom, nem sok és nem az, akit várnál, de...
- Túl messze voltam... - a hangja meg-megcsuklott két sírógörcs között, kezei kétségbeesetten markoltak bele a ruhámba. - A szüleim hátra maradtak az erdőben, ahogy a társaim is. Két hetet töltöttem el a hegyek árnyékában, mert úgy éreztem, hogy ki kell szellőztetni a fejemet. Nem...nem tudtam róla...semmi sem figyelmeztetett. Mik...mikor visszatértem a civi..lizációba, pletykákat hallottam. Elbeszéléseket. Rohantam...de már csak egy új, sötét, fenyegető erdőt találtam a régi otthonunk helyén. Itt hagytak engem. A saját szüleim! A saját bajtársaim! Itt hagytak...
-...egyedül - fejeztem be a mondatot. - Nem lehet, hogy ők itt maradtak, csak csatlakoztak egy karavánhoz, vagy...vagy elvándoroltak egy városba, netán faluba?
Kétségbeesetten keresgéltem a lehetőségek után. Az nem lehet, hogy a szülők magukra hagyják a gyermeküket csak azért, hogy megszabaduljanak Veronia mocskától. Nem akartam elhinni, hogy....hogy így magára hagyták volna őt. Magamból kinéztem volna, mert egy mocskos szar alak vagyok...de...de másoknak ehhez nem volt joguk! Hisz olyan fiatalka még.
- Kerestem...kutattam utánuk - zokogott fel Abigail, könnyei lassan eláztatták az ingemet. - Bejártam minden várost és falut és útszéli fogadót, amit csak találtam, itt is és északon is. Nem voltak az itt maradottak között. Elmentek....és...de miért? Miért tették ezt velem?
A lány elhátrált tőlem és könnyes szemmel nézett fel az arcomba. A szemek, amelyek most olyan vörösek voltak és duzzadtak...a könnyek úgy omlottak belőlük, mintha végtelen utánpótlásuk lenne. Mennyi ideje tartogathatta őket? Mennyi ideje rágódott ezen a csonton anélkül, hogy bárkivel beszélhetett volna róla?
- Nem tudom, Abigail. Sajnálom, de nem tudom. Csatlakozhattál volna másokhoz. Még maradtunk páran...
- Nekem csak ennyi maradt meg belőlük! A küldetésem....és ez...ez a vacak!
A nyakában lógó ékszerre kulcsolódtak kezei. Szép megmunkálású arany nyaklánc, rajta kacskaringós szimbólumokkal. Nem tudtam beazonosítani, hogy milyen szerepet szolgálhatott, valószínűleg csak egy csecsebecse volt, nem több. De ha ez maradt mindene a családjától...
- Vicces, nem? - törölte meg maszatos kezével a szemeit. - Elhagytak a szüleim és most segítek neked, hogy megölhesd a saját apádat - kacagott fel keserűen. De...az útjaink szétválnak, nem igaz? Te üldözöd tovább a nyomokat, én meg...majd lesz valami.
- Nem foglak magadra hagyni, Abigail...nem vagy egyedül ebben a világban - hangom fojtott volt, ahogy megpróbáltam visszatartani azt a haragot, amit éreztem. A szülei iránt. Az úgy nevezett barátai iránt.
A lány nem mondott semmit, csak visszatért az ölelésembe. Óvatosan vonszoltam az egyik ágy felé, és óvatosan lefektettem őt, majd ráterítettem pár pokrócot, amit előzőleg talált. Nem voltak túl tiszták, de jobb volt a semminél. Végig simítottam a haját, elhúzva a rakoncátlan szálakat az arcából.
- Most aludj, kislány. Pihenésre van szükséged...és amikor felébredsz...még itt leszek, oké? Dracon itt marad veled és vigyázni fog az álmodra.
Abigail csak erőtlenül bólintott. Még egyszer gondoskodóan megsimogattam az arcát, bár nem tudtam, hogy ebben az esetben mit is kéne tennem...mert ez egy teljesen új dolog volt számomra, majd szótlanul hagytam el a barakkot. Dracon ott üldögélt a bejárat mellett, kérdően nézett fel rám.
- Menj oda cimbora. Legyél ott neki. Szüksége lesz rád. Csak menj...
A sárkánygyík megértette a szavaimat, amelyek most olyan gyengédek voltak, amiről nem is tudtam, hogy egyáltalán még képes leszek rá valaha is. Amikor fél perc múlva visszanéztem, Abigail a mellkasán pihegő sárkánygyíkot ölelte át és halkan szipogott, miközben Dracon érdes nyelvével óvatosan nyalt végig az arcán, s még innen is hallottam azt a mély, bensőjéből jövő dorombolás szerű hangot, amit ilyenkor hallatni szokott. A szívbemarkoló látványt nem bírtam tovább nézni, elszoruló torokkal indultam vissza a torony felé.

- Minden rendben lesz vele?
- Őszintén szólva, fogalmam sincs, Hans - csóváltam meg a fejemet, miközben lehuppantam a menet közben újragyújtott tábortűz mellé. - A szülei és a barátai is itt hagyták.
- Ezt mondtam neked, te fajankó. S mit szándékozol tenni?
- Erről sincs semmi fogalmam. Talán...
- Csatlakozik hozzánk. Jól el lesz a zsoldosok között, és vigyázni fogunk rá. Aki csak egy ujjal is hozzáér, annak én tördelem el az összes ujját és dugom fel azokat a szemgödrébe.
Joe hangja kérlelhetetlen volt és Hans-nak se volt semmi kedve vitatkozni vele. Joe, az a nagy darab mamlasz sok mindenkit elvesztett az évek során, többek között egy lányt, aki Abigail-lel egykorú lett volna, ha...ha még életben van. Mindenkinek sötét és hányattatott múltja volt és ez valahogy közelebb hozott minket. A keserű gondolatok ott köröztek az elmém körül, de egyelőre elhessegettem őket. Igen, ez egy megoldás lehet...s legalább így eléggé közel lesz hozzám a lány, hogy vigyázni tudjak rá, hogy ne érezze azt, hogy egyedül van. Ki tudja, még a végén remélhetőleg összebarátkozik egy-kettő fajtársunkkal, akik szintúgy ott tengetik az életüket. Reménykedtem benne.
- Nos, hát minél hamarabb végzünk itt, annál hamarabb visszamehetünk Hellenburg-ba. Nem hinném, hogy túlságosan örülnének, ha tovább maradnánk távol.
A többiek csak hallgattak. Hans egy hosszú ággal piszkálta a pattogó fadarabokat, visszalökdösve azokat, amelyek kiestek a tűzből. Joe egy flaskát szorongatott a kezében, és az előtte lévő tárgyakat vizsgálgatta épp, amelyeket az elesett banditáktól szedett össze. Elég volt egy gyors pillantást vetnem a halomra, hogy tudjam, semmi érdekfeszítő nincsen közöttük. Inkább csak mementóként szolgálnak majd a jövőben, szuvenírként. A térdemre csaptam, majd felálltam.
- Én bemegyek a toronyba...mögöttetek meg gondolom eléggé hosszú út áll ahhoz, hogy inkább ledőljetek.
- Abban biztos lehetsz. Mi csak a banditákkal szórakoztunk el, a többi a Te dolgod Karmazsin...vagy Crispin, ahogy akarod nevezni magadat manapság. De azért legyél óvatos - ki tudja, hogy még mi maradt itt.
- Az a célom, hogy ezt megtudjam. Amúgy abban a toronyban - mutattam az elsőre, amit megmásztam - van két ember íjász teteme, a másikban pedig kettő tündéé. Már ha kezdeni akartok vele valamit.
- Áh, már rég kihűltek. Nincs gusztusom hozzá...
- Joe? Mi a franc?
- Sötét humorról nem hallottál még? Hogy ti mennyire egy savanyú képű anyarontók vagytok...
- Na én innen lépek, mielőtt még a savanyú katona -, és akasztófahumorból még többet kapok.

HANS KAUZOHR
JOE
ABIGAIL BLACKSTONE
DUMAH
KIRIL

"Még mindig nem találtam meg...de talán már közel járok. A vérben és csontban hatalom van..."
- Nico Schönfeld

Még ott voltak a porban a nyomaink, amit hagytunk magunk mögött, amikor Hans a falhoz szorított. Viszont ezeken a nyomokon kívül ott voltak a banditák lépteinek lenyomatai is. Nem szántam rájuk egy futó pillantásnál többet, akármilyen információt is olvastam volna ki belőlük, az már rég irreleváns volt azoknak a halálával. Óvatosan léptem át az ötödik lépcsőfokot, ami a régi hagyományoknak megfelelően magasabb volt a többinél. Ősi védekezési mód, mely szerint a tornyok lépcsőházában egy-egy fokot nagyobbra hagynak, így a támadók, akik ezt nem tudják, elesnek benne, ezzel előnyhöz juttatva a trükköt ismerő védőket. Hangosan prüszköltem, ahogy lépteim nyomán vastag porfelhő szállt fel és erősen irritálta az orromat. A kint látható borostyánok és egyéb futónövények nyomai itt is láthatóak voltak, vaskos indákként nyomultak be az apró réseken, amelyeket erre felé ablaknak mertek hívni. Vagy két tucat fok után elértem az első emeletet. Nem volt egy nagy eresztés. Egy rövidke folyosó után egy T-elágazás, mindkét szárának a végén egy-egy ajtó. Óvatosan közelítettem a jobb oldali felé, kezemben Clandestine-nal. A holdezüst éjgyilok megnyugtatóan feküdt az alkaromon, és a mostani felfokozott idegállapotomban a felszenteléssel járó enyhén kellemetlen érzést szinte alig éreztem.
~ Ha ennyire irtózol a felszenteléstől, az Urunk adományától, miért hordod még mindig magadnál?~
~ Mert szükségem van az erejére, hogy irányítani tudjam a bennem rejtőző kiaknázatlan energiákat. Bár jó kiképzést kaptam, hogy mit is jelent druidának lenni, de kell egy fókusztárgy, hogy egyáltalán használni tudjam azokat. Clandestine lett az...~
~ Na meg mert mazochista.~
~ Kiril Shadowbane, mondd csak, neked miért kell minden beszélgetésbe közbe kotyognod?~
~ Mondd csak Dumah Szárnyaska Picsa, miért kell mindig a teljes nevet használnod? "Crispin Shadowbane" így, "Kiril Shadowbane" úgy. ~
~ Crispin Shadowbane... - nyomta meg a szeráf az utolsó szót, nyomatékosítva azt. ~ Nagyra értékelem az erődet és a kitartásodat.~
~ Na persze, még nyalizzál is neki. Okos kis csibécske...~
~ Mint mondottam, értékelem az erődet és a kitartásodat, hogy még nem kergetett annyira őrületbe ez az entitás a fejedben, hogy nem vetted a saját életedet.~
~ Na várj, szerinted öngyilkosnak kéne lennie a saját testvére miatt?~ - csattant fel Kiril felháborodottan.
~ Én csupán nyaliztam egy kicsit, ahogy Te említetted. Nem értem, hogy hol van ebben a probléma.~
~ Hold Apa adjon nekem türelmet hozzátok, mert ha erőt ad, én kinyírlak titeket, esküszöm! Koncentrálhatnánk végre a feladatra?~
Legnagyobb örömömre mindkettő "entitás" a következőkben kussban maradt, bár éreztem Kiril forrongását és Dumah önelégült kuncogását. Én mivel érdemeltem mindezt ki? Óvatosan nyitottam résnyire az előttem álló ajtót, miután összeszedtem magamat. Bent sötét fogadott, bár az egyik résen keresztül elég holdfény áradt be ahhoz, hogy jól belássam az egészet. Egy néhai hálószoba lehetett, azonban a pókok teljes mértékben kisajátították maguknak és a banditák nem szenteltek neki annyi figyelmet, hogy megküzdjenek a soklábú betolakodókkal. Kezemmel söpörtem végig a fehér fonalakat, felháborodott pókocskák egész sorát verve fel ezzel. Ha lett volna szájuk, most minden bizonnyal elégedetlenül és felháborodottan csipogtak volna - Hold Anya és a Természet kegyes volt hozzánk, hogy nem adtak nekik hangot. Beszélő pókok - még csak az hiányozna! De végül is öt perc kutakodás után hagytam őket békén megjavítani a hálóikat - nem volt itt semmi sem, ami említésre méltó lett volna. Csak egy letűnt kor szomorú mementói.
A bal oldali ajtó már érdekesebb dolgokat rejtett. Pár percig elpiszmogtam vele, mire annyira letisztítottam az egyik festményt, hogy lássam a tartalmát is, bár a festék már rég kifakult, a színek elmosódottak és erőtlenek voltak. Valaha egy büszke férfit ábrázolt teljes páncélzatban. Alakja magasabbnak tetszett a hegyeknél is. Gondolom az első várúr lehetett az, és a maga megkapó emberi módján cseppet sem volt egoista...csak a hegyeknél is magasabb volt. Ugyan már, ebben hol lenne a túlzás? A szekrényeket átkutatva csak molyrágta ruhákat és apró fehér csontokat s bagolyköpeteket találtam. Hát, ez az emelet nem jelentett valami túl sok meglepetést, irány a következő emelet!

A második emelet struktúrájában az alatta lévőt utánozta le. Ugyanaz az elágazás, ugyanúgy két szoba mindkét végén. Viszont ez már rakott volt, bár a néhai bitorlóik már a túlvilágon lógatták a lábukat és élvezték az öröklétet. A banditák nem voltak valami túl tisztaságmániás egyének, ezt már az elején leszűrhettem volna. A jobb oldali ajtó mögött rejlő szobában az északi torony tünde íjászai lakhattak, legalábbis a priccsek mellett szétszórva heverő táskák tartalma erre utalt. Pót idegek, viasz, pár toll és nyílvessző hegyek, egy kicsorbult köszörűkő és fáklyaolaj, illetve egy-két tünde nyelven íródott könyv, amely a jelzések szerint valaha a Hellenburgi Nagykönyvtár tulajdonában voltak, egészen addig, míg lábuk nem kélt. "Veronia vadjainak encyclopedia-ja" és a "Fukar Thomas kalandjai". Csodálatos olvasmányok lehettek, de engem valahogy nem tudott volna lekötni a tartalmuk. Az egyik zsák tartalmát kiborítottam a földre és belepakoltam azokat a ruhákat és élelmet, amit találtam, meg a két kulacsnyi vizet. Némi szaglászás után megállapíthattam, hogy legalább a víz nem volt poshadt, az almák még egészen frissek voltak, a kenyér már kevésbé volt alkalmas fogyasztásra, így azt hagytam is a fenébe. A bal oldali szoba a déli torony emberíjászainak volt a szállása. Felszerelésében nagyjából egyezett a tündékével, bár valamelyikük - gondolom a nő és nem Jörg - némileg rendben tartotta ezt a részt. Egy porszem nem sok, annyi se volt a bútorokon, varrótűk és cérnák egész hada egy rosszul visszazárt ládában, illetve egy meglazult padlódeszka alatt két erszény, benne a félretett pénzükkel. Fél pillanatig elgondolkoztam azon, hogy magamhoz veszem az érméket, de aztán letettem róla. Nem volt gyomrom a gyáva és aljas módon megszerzett pénzhez nyúlni.

A harmadik és negyedik emelet a kinti őrök szállása volt, vagyis a lándzsásé és azon háromé, akik a tábortűz körül sertepetéltek. Még némi ellátmányt vettem itt magamhoz és pár ruhát, aztán már mentem is tovább. Éreztem, hogy akármi is lesz, az a fenti emeleteken lesz. A pajzsos alak a tippem szerint vagy a nekromanta, vagy az arkánmágus személyi testőre lehetett és valamelyikük - inkább az arkán - a csoport vezetőjének nem túl becses címében tetszeleghetett. A meglátásaim helyesnek bizonyult. Itt már a torony belső felépítése is megváltozott. A lépcsőházból kiérve egy hatalmas, nyílt terem nyílt, amely a torony teljes egészét magában foglalta. A belmagassága valahol a 11 és 12 láb között lehetett. Jó magas volt, és ennek megfelelően huzatos. A kandallóban megrakott tűz még most is pattogott, de túl sok meleget nem hozott, ahhoz ez a kis valami túl kevés volt, hogy egy ekkora termet befűtsön. A falakból áradt a hideg, viszont a padlón vastag szőnyeg volt, amely puhán elnyelte lépteim zaját, és az ablakrések előtt vastag függönyök díszelegtek. A baldachinos ágyak fenyőből készültek készültek, a szófák huzata valamiféle bársony lehetett. Minden kétséget kizáróan valamelyik átutazó kereskedő, vagy egy közeli település asztalosmesterének portékájának kirablásából szerzett bútorok. Az egyik fal szinte teljes egészét egy hatalmas könyvespolc fedte le, rajta tucatszámra régi kötetek. A gerincekre felvésett címeket átböngészve megállapíthattam, hogy akárkié is volt ez a gyűjtemény, az tanult ember volt - és leginkább a sötét praktikák érdekelték. Nekromancia, vérmágia, anatómiai ismeretek...olyan dolgok, amelyeket egyes vámpírcsaládok bőszen védelmeztek. Különböző mágiaelmélettel foglalkozó könyvek egész sora.
Gyorsan átfutottam a könyveket. Ha mindezt át kell böngésznem ahhoz, hogy válaszokat találjak, akkor most feladom ezt az egészet a fenébe. Aztán a tekintetem megakadt egy bőrkötetes naplón, amely az egyik tölgyfa asztalon hevert. Kinyitva azt határozott vonalvezetésű írással egy naplót találhattam. A könyv első pár lapja különböző pecséteket és mágikus jelek leírását tartalmazták. Nem értettem semmit sem ehhez a témához, de nem hajazott arra, amit egy necronomicon-tól vagy akár egy sötét tanokat tartalmazó grimoir-tól vártam volna el. Az arkánmágusé lesz, döntöttem el magamban. Jó pár oldalt átugrottam, amiben a könyvekben talált tudásokat gyűjtötte össze, már amik érdekelték őt. Aztán...

"Megérkezésünk utáni harmadik hónap második hetének utolsó napja
Ma ismét megpróbáltunk behatolni a felső emeletre vezető szobába. Andreas figyelmeztetett minket, hogy valami sötét erő lengi körül azt az ajtót, de Isaac-ot ez nem nagyon hatotta meg. Erővel próbálta berúgni az ajtót, aztán valami hirtelen energiakisüléstől akkorát repült, hogy az egész lépcsősoron leszánkázott. A nyakát szegte és pár törött bordát is beszerzett a guruláskor. Megtiltottam a többieknek, hogy az ajtóval foglalkozzanak. Olyan mágiával védik azt az emeletet, amilyennel még nem találkoztam az életem során. Akármi is van mögötte, az biztos, hogy eléggé fontos, de az életemet azért nem kockáztatnám érte."

"Két hét telt el az első próbálkozás óta. Az embereim úgy kerülték azt az átkozott ajtót, mintha legalábbis a Pokolba vezető alagút lenne. Egyszer rajtakaptam Andreas-t, ahogy az emeleten ólálkodik, amikor szembesítettem őt a ténnyel, azt hazudta, hogy csak alva járt. Aha...a nap kellős közepén. Az a hülye nekromanta még egyszer kinyirat minket. Tegnap az az ostoba tünde picsa megpróbálta kívülről megmászni a falat. Majdnem lezuhant. Azon nyomban leparancsoltam őt. Három napig Ő takarította a latrinákat az engedetlensége miatt."

" Megérkezünk utáni hatodik hónap francsetudja hányadik hetének francokatseérdekel hányadik napja
Nem értem, hogy egyáltalán mi a francért írogatom ezt a vackot. Alfred csak jókat kuncog és folyton az ágyában akar látni. Ha a többiek megtudják, hogy milyen bűnös kapcsolatot folytatunk egymással, akkor ugrott a vezetői beosztásom. Bár így is zúgolódnak, hisz már jó ideje nem csaptunk le egy karavánra sem. Nem mintha túl sok mászkált volna a környéken. De nem...nekem be kell jutnom oda. Ma találtam egy írást az ajtó melletti falon, amelyet eddig hülye gazok takartak. >>A vérben és csontban hatalom van!<< Nem nagyon akartam megtudni, hogy ez még is mit jelent. Megpróbáltam kinyitni az ajtót. Valami átkozott vacak megszúrt engem. A fene az egyenetlen megmunkálásba.."

" Nem várhatunk tovább. Holnap útra kell kelnünk. A déli toronyban tartózkodó mamlasz barmok egyszer-kétszer mintha valakit láttak volna a közeli erdőben, de az alak túl gyorsan eltűnt ahhoz, hogy egyáltalán biztosak lehessenek abban, hogy van is ott valaki. A seb kezd elfertőződni. Még egy ideig rejtegetni tudom, de az erőm folyamatosan apad. El kell hagynunk ezt az átkozott helyet. Nem ér meg annyit annak az átkozott nekromantának a titka, hogy még tovább itt maradjak. Andreas nem fog örülni - szerinte annak a mocskos sötét elfnek a tudása felbecsülhetetlen lenne a számára. Rohadjon meg, az életem fontosabb!"

Ez volt az utolsó bejegyzés. A napló töredéke némileg elgondolkoztatott. Akármi is volt itt elrejtve, az a felső emeleten volt, amit viszont úgy látszik, hogy valami mágia véd az illetéktelen behatolóktól. A sötét elf nekromanta nem lehetett más, mint a drága apukám. Akármit is őrzött itt, eléggé fontos volt ahhoz, hogy alaposan megvédje. A kérdés az, hogy miért nem vitte magával? Vagy ha magával vitte, akármit is talált itt, akkor miért védte még mindig a szobát? Az egyik rövidke idézet rossz emlékeket idézett fel bennem. Már olvastam ezeket a sorokat valahol és nem is volt nehéz felidézni, hogy hol. A lemészárolt és darabjaira metélt áldozatok látványát nehéz volt kiverni a fejemből, ahogy a nevet is, amelyhez köthetőek voltak: Nico Schönfeld, Carolusburg elmebeteg tömeggyilkosának áldozatai. De mit keresett itt az írása? Összedolgozott volna az apámmal? Végül is, az elmerokkantak jól érzik magukat egymás társaságában. Ha tippelnem kellett volna, akkor az az alak, akit a déli toronyból láttak, Abigail lehetett, aki annyira nem értett a lopakodáshoz és nem volt távcsöve sem, hogy távolról mérje fel a várat. A megjelenése eléggé idegesíthette az arkánmágust ahhoz, hogy szedelőzködni kezdjenek. Balszerencséjükre betoppantunk és megakadályoztuk őket ezen aljas visszavonulásban.
A mögülem érkező léptek zajától riadtan ugortam fel és fordultam meg. Hans halkan kuncogott, miközben elégedetten figyelgette a szoba berendezését. Ujjait végig futtatta a drága ágynemű huzatokon, majd belevetette magát az egyik süppedős fotelba, lábait feldobva az asztalra, amely valószínűleg többe került, mint az Ő fél éves keresete.
- Ezt a luxust azért meg tudnám szokni! - füttyentette el magát a zsoldosvezér.
- Ja, gondolj bele, hány szerencsétlen ártatlannak kellett meghalnia érte.
- Te aztán jól értesz ahhoz, hogyan lombozd le mások hangulatát. Na de mondd csak: találtál valami használhatót? Nem bírtam lent maradni. Joe bedobta a szunyát, és úgy horkol, hogy a környék összes madara visszavonulót fújt hirtelenjében.
- Csak az arkán mágus naplóját. Amit keresünk az a felső emeleten lesz...de az ajtót védelmező mágia zárja le. Fogalmam sincs, hogyan fogunk átjutni rajta.
- Majd csak kitalálsz valamit. Okos fiú vagy te...legalábbis szeretném azt hinni, bár túl sok nyomát mindezidáig nem nagyon mutattad.
- A belém vetett bizalmad nagyon megható, Hans. Na akkor, jössz vagy még tovább mereszted a seggedet?
- Hé, a seggemről le lehet szállni! Nehogy azt merd mondani, hogy meghíztam!
- Egyik nap láttam, ahogy új lyukat fúrsz az övedre...
- Az magánügy! Ne vigyorogj úgy, mint egy félkegyelmű! Na, takarodj előre és remélhetőleg akármilyen mágia is védelmezi azt az emeletet, az fájdalmas halállal fog jutalmazni téged.
- A bizalmadnál már csak a kedvességed lehet nagyobb...
- Sose hazudtam, hogy kedves alak vagyok. Veled meg aztán főleg nem.
- Én is téged, Hans... - morogtam a nemlétező bajszom alatt.
- Hogy mit mondtál?
- Eh, hagyjuk...
- Én is úgy gondoltam.
Ezzel ezt a témát lezártnak tekintettük. A felső emeletre vezető lépcsősor hosszabb volt, mint az előzőek, és a huzatos lépcsőfordulóknál kénytelen voltam jobban összehúzni magamon a köpönyegemet. Az egyik erősebb szélhuzat kioltotta Hans fáklyáját, amit az előző szobában rekvirált magának. Némi druida mágiával újragyújtottam azt, hogy lássak is valamit, majd folytattuk tovább az utunkat. Végül elérkeztünk a padlás szintre. Azt egy fekete ajtó zárta el a lépcsőháztól. A falon végig futónövények voltak, kivéve egy részen, amit az arkánmágus tisztított meg.
- A vérben és csontban hatalom van! Ez meg mi a francot akar jelenteni?
- Csak egy elmebeteg irománya. Már halott...
- T e aztán tudod, hogyan szerezz új barátokat. Legalább megérdemelte?
- Túlságosan is gyors halált halt ahhoz képest, amit érdemelt volna.
- Aha, értem...
Legyintettem egyet, hogy most már hallgasson el egy kicsit és közelebb óvakodtam az ajtóhoz. A karomon lévő összes szőrszál felállt, ahogy közeledtem hozzá és a mágia vad hullámai söpörtek végig rajtam. Akármilyen mágia is volt ezen ajtó mögött az erős volt. Mint egy fal, amelyen hullámok fodrozódtak keresztül.
- Valami ehhez hasonlót már láttam. Nem is olyan régen.
- Hadd találjam ki: a Hellenburg-i prostik próbálták védeni magukat tőled?
- Nem éppen. Az Eichenschild alatt lakozó Mélységi egyik ügynöke, aki nem mellesleg a város bárónéjének munkája volt. Annál a ribancnál már csak a Mestere nyújtott elbűvölőbb látványt.
- Hogy mi van? Egy olyan átkozott dög van a város alatt? ÉS Te találkoztál vele? És még élsz? - csattant fel a kapitány, miközben hátrált pár lépést az ajtótól.
- Bazi nagy szerencsénk volt a társaimmal. Ha az egyik tünde zsoldos nem találja ki a bitang mód egyszerű jelszót, akkor már Mélységi vacsoraként emésztődnék a gyomrában, már ha van neki egyáltalán. Nem egy olyan dolog, amire szívesen emlékezek. Na de nézzük...itt mi lehet a kulcs?
Tűnődtem el, miközben azért megtartva a távolságot méregettem az ajtót. A kilincsből egy kis tüske meredt ki, amelyen régi, megszáradt vér barnállott. Az arkánmágus szúrta meg magát ezzel, és akármi is volt rajta, az nem tett neki jót.
- Mondd csak, megnézted magadnak az arkánmágus tetemét?
- Nézte a halál. Joe gyűjtötte őket egy rakatra, hogy majd később elégeti őket. Mert?
- Megszúrta magát azzal az átkozott vacakkal a kilincsen. Méreg lehet, gondolom én.
- Tehát jó messze maradsz tőle és berúgod az ajtót?
- Aki előzőleg megpróbálta végig gurult az egész lépcsősoron és kitörte a nyakát. Nem...én csak simán kinyitom ezt a szart!
Mielőtt Hans reagálhatott volna, a kilincsért nyúltam. Éreztem, ahogy a tű beleszalad a tenyerembe, majd...halk kattanás, és az ajtó kitárult. Nem éreztem a szervezetemben keringő mérget, nem volt semmi, amit hatástalanítani tudtam volna. Vigyorogva fordultam vissza a kapitányhoz.
- A csontban és vérben hatalom van, Hans, ezt jegyezd meg. Az apám másra nem bízta volna azt, amit itt talált, csak magára...balszerencséjére én a vére vagyok.
- És mi van, hogy ha nem működött volna ez a szar? Hogy ha Te is megmérgezed magad?
- Ugyan már...a mérgeknek nincs túl sok hatása rám. Legalábbis szeretem ezt hinni. Na, jössz?
Szóltam hátra, ahogy a védelmező mágia leomlott. Nagy levegőt vettem, majd szélesebbre tártam az ajtót. A padlás nem volt túl magas, és itt már a torony is szűkült annyira, hogy ne lehessen a szoba túlságosan nagy. Bent romlott levegő és régi brutalitás bűze terjengett. Óvatosan mászkáltam körbe, nézegetve magamnak az üveghengereket, amelyekben valami zöld lé lötyögött és bennük emberinek tűnő testek lebegtek. Elfehéredtem a látványtól és alig bírtam visszatartani, hogy elhányjam magamat. Hans nem volt ennyire jó gyomrú. Megrökönyödésének nyoma hangosan placcsant a lépcsősoron, a hányadék bűzét innen is éreztem.
- Majd csak hozzászoksz. Úgy látszik, csak volt valami foganatja annak, hogy ennyi helyet bejártam Veronia-n. Ilyeneket a Millingen-i báró mocskos szolgájának pincéjében láttunk még Eva-val. Csak ott akkor farkastetemek voltak benne. Ez azért rosszabb. Nem hinném mondjuk, hogy a drága faterom a mocskok szolgálatába szegődött volna. Nem hinném, hogy bárkit is elismerne Mestereként.
Fecsegtem tovább laza, könnyed stílusban, már amennyire magamra tudtam erőltetni azt. Hans csak elfojtva nyögött fel és a falnak támaszkodott. Nem törődve a kapitány elborzadásával folytattam tovább a nézelődést. A padlón krétával felrótt pecsétek és egyéb jelek voltak, azonban akármilyen célt is szolgáltak, az már régen semmissé vált, főleg, mert a pecsétek is megrongálódtak. Lépteim alatt nyikorgott a padló, s pár helyen majdnem be is szakadt alattam. Innentől kezdve már kétszer is meggondoltam, hogy hova lépek. Végül eljutottam az asztalhoz, amelyet már belépésemkor láttam. Rajta tekercsek egész sorával és egy régi nekromanta könyvvel, ami a ghoul-okról szólt.
- Úgy látszik Crowne a legmocskosabb nekromanta tanok iránt érdeklődött. Ghoul-t akar gyártani? Az azért nem annyira egyszerű...és mi ez?
Felemeltem egy papírt. Rajta női nevek egész listája, mindegyik mellett a "Nem megfelelő alany" szavak díszelegtek és a leírásaik. Olyan részletek is voltak rajta, amelyektől a hideg is kirázott. Nagyon is komolyan vehette ezt a témát, mert vagy tucatnyi tényezőt és faktort figyelembe vett az áldozatai kiválasztása során. Elborzadtam attól, hogy az, akinek az életemet "köszönhettem" milyen mélyre is csúszott. Még tovább kutakodtam a tekercsek között, aztán inkább kiürítettem a táskám tartalmát és belepakoltam azokat, a ghoul könyvvel egyetemben. Utoljára egy cetlin akadt meg a szemem. Újra és újra átolvastam a sorokat...
- Na mi az? Mit találtál? Valami...Crispin?
Hans hangja óvatos volt, ahogy közeledett felém. Felnéztem rá, majd átnyújtottam neki a papírost.
- Hmm...nézzük csak. "Az itteni kutatásaim befejeződtek. A válaszok, amelyeket kutattam meg vannak. A terv a következő fázisába léphet. Ha végre-valahára megtalálod ezt a helyet, drága fiam, ajánlom, hogy a következő lépésed, ha javasolhatnám, a Nordkölen legyen. Üdvözlettel: Szerető apád."
- A rohadt mocsok...de honnan és hogyan?
- Tudta, hogy a Te véred is ki fogja nyitni ezt az ajtót. És tudta, hogy üldözni fogod és hogy eljutsz ide. Lehet, hogy Ő juttatta el valahogy az információt Abigail-hez is. Ki tudja, mennyi ideje tervezgeti ezt már. Nordkölen...az a hegy a Kősivatagnál, északon?
- Igen...egyszer már jártem a közelében még a háború kiújulása előtt. Ennek határozottan csapda szaga van.
- Tehát oda fogsz menni...
- Tehát oda fogok menni. Nincs más választásom.
- S napról napra meglepetést tudsz okozni nekem. Azt például nem néztem volna ki belőled, hogy ennyire ostoba vagy, hogy csak úgy besétálsz egy csapdába. Nyílt szemű ostobaság, ahogy öreganyám mondogatta.
- Ugyan már! Csak nem szeretnék csalódást okozni a drága apukámnak.
- Én....eh, hagyjuk. Túl hülye vagy ahhoz, hogy lebeszéljelek róla. Akkor gondolom itt végeztünk is.
- Holnap mehetünk vissza Hellenburg-ba. Hans. Meg kell ezt tennem, meg kell értened. Legalább ha a dolgok úgy sülnek el, ahogy a drága apukám akarja, megszabadulsz tőlem. Csak...vigyázzatok Abigail-re, jó?


Másnap reggel korán útnak indultunk. Joe nem túl sokat kérdezősködött arról, hogy mi is történt a toronyban. Az általa lakott máglya füstjét még mérföldekről távolabb is látni lehetett. A banditák testét égette el rajta, bár nem kegyeleti okokból, csupán azért, hogy még hírük hamvuk se maradjon. Bár a hamu résszel vitatkozni tudtam volna, de inkább nem tettem. Hans csöndbe burkolózva üldögélt a lova nyergében. Abigail egyelőre nem kérdezősködött és hozzánk csapódott, hisz túl sok választása nem nagyon volt. Csak két kis kitérőre álltunk meg: egyszer, hogy visszamenjek a párkányra a felszereléseimért és még egyszer, hogy a lány barlangjából összeszedjük az övéit. A Hellenburg-ig vezető út során csak ritkán szóltunk egymáshoz, ahogy mindenki a saját gondolataival és problémáival volt elfoglalva. Nekem bőven volt min merengenem...és még meg kellett terveznem azt is, hogyan hatolok be az északi területekre és jutok el az ottani hegységig. De előtte még alaposan át kell tanulmányoznom a tekercseket és a könyvet is, hátha találok valamit, ami a segítségemre lehetne. Egyre közelebb kerültem az apámhoz, a kérdés az, hogy végső soron meg fogja-e egyáltalán érni mindez? Még egyszer utoljára visszafordultam a régi vár felé, amelynek felső emeletéből még most is lángnyelvek csaptak ki és füst ömlött ki belőle. Arról, ami ott történt, nem kellett már senki másnak tudnia. Jobb, hogy ha mindent felemésztenek a lángok...


HANS KAUZOHR
JOE
ABIGAIL BLACKSTONE
DUMAH
KIRIL
ARKÁN MÁGUS NAPLÓJA

1.: Az első élmény sokféle kérdést feszegetett, Cyne lelkiismeretét és meglepő módon kiderült, hogy még egy zsoldoskapitány is meg tudja neki mondani a magáét.
A nőjél még mindig nőjél - you are welcome, I am the nyelvtannáci.
Hans kifejezései valamint nagyon is viccesek, különösen tetszett a "suvickolt képű füstölőszökevény" (bár ez egybe, úgyhogy módosítottam) meg a "húzd ki a fejedet abból a márványszínű seggedből".. ja, hogy talán szalonképesebb dolgokat kéne kiemelnem? Hmm..
"- Rohadjon meg, Hans Kauzohr kapitány neked..." Ez is jó volt.
Aztán pedig amit Abigaillel műveltél, hát, őszintén meglepett, hogy végre láthattuk Cyne-nak egy ilyen abszolút jószívű és támogató oldalát is, pozitív meglepetés volt. Iszonyat édesek voltak Draconnal. Valamint a zsoldosok is pozitív érzéseket táplálnak a lány irányába, ami ismét pluszpont.
A végén pedig stílusos és nem eltúlzott humorral zártad a dolgot, nice. (Powder Mage-ish. ^^)

2.: A második pedig már úgy sejtem, tényleges felvezetése az utolsó helynek, ahova drága számító apukád után mész. Sok sikert, kitartást.

Jár a 200 TP és 2000 VÁLTÓ.

  A hellenburgi nagy könyvtár. Abaddón pusztítása, mint mindenen, rajta is meghagyta a nyomát. Az egykor impozáns épület jelentős károkat szenvedett, s bár próbálták helyreállítani, még generációk kemény munkájának kell eltelnie, hogy visszaállítsák eredeti dicsőségébe. Ahogy az várható volt, a pusztítás utáni káoszban a fosztogatók, az egyszerű népek mindenhova berontottak, kihasználva a rend teljes hiányát. Nem tudták, hogy mit visznek el - legalábbis kételkedtem volna benne - de vittek mindent, ami mozdítható volt és a legkisebb mértékben is értékesnek tűnhetett. A lángok lecsillapodásával könyvek bukkantak fel a fekete piacon. Könyvek, amelyek jobb lett volna, ha örökre a feledés homályába vesznek. Nem kételkedtem mondjuk abban sem, hogy a sárkány érkezése előtt az igazi mesteremberek - tudósok, könyvmolyok, könyvtárasok, lelkes amatőrök - mentették, amit menteni lehetett.
  Most lépteim visszhangoztak a csarnokokban, melyek régebben nyüzsögtek az élettől. Lelki szemeim előtt még láttam a tudósok egész sorát, ahogy a polcok között felállított asztaloknál görnyedtek régi, elsárgult pergamenek fölé, az asztalon csonkig égett gyertyákkal, íróvesszővel és tintatartókkal, amint épp valami kutatást végeztek. Most...alig voltunk páran, s sejthető volt, hogy egy sötét elf és a nyomában baktató fehér sárkánygyík eléggé nagy látványosság lesz ahhoz, hogy a fejek felénk forduljanak. Nem viseltem fegyvert magamnál, nem akartam megszentségteleníteni a falakat vérrel és erőszakkal és nem számítottam arra, hogy bárki is rám támadott volna itt, akármennyire is elkeseredett volt a hangulat az elmúlt időszakban a háború kiújulásával és a lassú, idegeket felörlő állóháborúval. A látványosság, amelyet a párosunk okozott, hamar feledésbe merült, ahogy a többségük inkább félre fordította a fejét és igyekezett a könyveibe merítkezni.
  Barangolásom során a kötetek gerincén lévő iratokat tanulmányoztam. Nem ismertem ki az itteni rendszert, így azt se tudtam, hogy merre is kéne elindulnom. A könyvtárakkal kapcsolatos tudásom igen csak hiányos volt s bár állítólag volt valami rendszer, ami alapján a könyveket elrendezték, ezt valahogy nem sikerült megtalálnom, így enyhe szkepticizmussal fogadtam az ilyen jellegű pletykákat. Mivel senki sem akadályozott meg, s leginkább senki se jött oda hozzám, hogy megpróbáljon segíteni, legalább két órát töltöttem azzal, hogy felmérjem az itt felhalmozott tudástárat, legalábbis amennyit sikerült felfognom belőle. Volt pár érdekes kötet, amely megérdemelte volna azt, hogy foglalkozzak velük - még egy-pár könyv a nekromantákról, a Kísértet-szigeteki hadjáratokról is akadt itt - de most nem ez volt a dolgom.

  Felidéztem magamban a találkozásomat Laetitia von Rotmantel Úrhölggyel. Érdekes egy találkozás volt. Egy egyszerű megbízásból hosszas elemzés a pszichoszomatikus dolgokkal kapcsolatban, amelyeket még mindig nem tudtam teljes mértékben felfogni és van egy olyan érzésem, hogy soha nem is fogom teljesen átlátni a képet. Ehhez nem volt semmi affinitásom. De eltekintve a sallangoktól, emlékeztettem magamat, hogy van egy megbízatásom, amely elég kihívást fog jelenteni ahhoz, hogy egy időre lefoglalja az elmémet és még valami élvezeti faktort is hordozzon magával. Magamban ismételgettem a neveket.
- Elsarea, Rotmantel....Reingard, Schwarzjäger...
  Mormoltam a szavakat, midőn a poros könyveket emelgettem le a polcról. "Geológiai felmérések a Pusztaföldön" - semmi érdekes. "Nordkölen faunája és flórája" - az anyátokat adzok ilyen hangzatos neveket az állatoknak és növényeknek. "A nefilimek megérkezése Andronym tollából" - nope, ez sem érdekelt. Aztán két óra múlva végre találtam valamit. "A szörnyek kik az éjszakában rejtőznek - a Fekete Vadászok". Leemeltem a könyvet a polcról, a hónom alá csaptam és folytattam tovább a mászkálást. Egy kötet a Schwarzjägerekről, már csak egy Rotmantel kell meg egy térkép Veronia-ról...na meg valaki, aki eligazít a rajzokon, mert jó magam vajmi keveset értettem a kartográfiához. A kutakodásom hosszú volt, de végül megtaláltam a Rotmantelekre vonatkozó szekciót is. A szerzeményeimmel visszatértem egy asztalhoz s meggyújtottam rajta a gyertyát, hisz erre felé eléggé szegényes volt a világítás még a sötétséghez szokott szemeimnek is. Lefújva a port a borítóról, óvatosan nyitottam ki a könyveket. A Schwarzjägerekről szóló kötet pár lapja enyhén megégett és felhullámosodott, de még egészen olvasható állapotban volt, a Rotmantelekről szóló kettő könyv jó állapotnak örvendhetett. A mellényem egyik zsebéből előhalászva a boros butykosomat huppantam le a székre és álltam neki az olvasásnak.

"Azon a napon ott álltam. Láttam, ahogy Ernst lövedéke egy hangos pendüléssel reppent ki a sínből és egyenesen a kígyó feje felé szállt. A vámpír rendíthetetlenül és mozdulatlanul állva figyelte tettének következményét. Mi, szerény bámészkodók túl sokat fel sem fogtunk az eseményekből...csak azt láttuk, hogy ez a vámpír felveszi a harcot azzal a szörnnyel, amelyet egyesek Jormungandr-ként emlegettek. A lövés csodálatos volt s végül a szörny kilehelte az istentelen lelkét. Azt mondják, hogy ez a férfi még a népe körében is hírhedt és híres, kivételes harcos volt. Ezen a napon tanúbizonyságát adta."
 
  Nem, ez túl régi. Frissebb kell.

"A Schwarzjägerek, mint olyanok, a vadászatban lelik örömüket - mindegyik, kivétel nélkül. Érdekes egy családról van szó, akik olyan szinten elegyítették az éjszakai hadviselés és életmódot a vadászattal, hogy az irigylésre méltó. Persze, istentelenek és szentségtelenek, akiket az Átok nagyon is igazságosan sújt, de akkor is meg kell vallanunk, hogy náluk jobb vadász egyszerűen nem létezik ezen a világon. Ha valaki túlságosan közel keveredik a vadászterületükhöz, az számítson arra, hogy az erdő homálya felől egy kattanást hall - és utána már többé nem kell foglalkoznia a világ fájdalmaival. És a vadászatukban van egy fegyverük, amely felül múl mindent: az ő számszeríjuk, amelynek titkát olyan féltve őrzik, hogy soha, egy szót se fognak róla említeni. Egyes híresztelések szerint Augustinus püspök, a néhai inkvizítor megpróbálta megtörni pár példányukat, de inkább meghaltak, semmint hogy bármit is mondjanak a Püspök Atyának. Ha valaki arra adná a fejét, hogy megpróbálja felvenni a versenyt egy Schwarzjägerrel, annyit tanácsolok: ne tegye. Főleg nem olyanokkal, akik valamilyen okból kifolyólag elhagyták a családot vagy magukra haragították a családfőt. Ők veszélyesebbek mindegyiknél. Nincs már miért élniük, nincsenek kötődéseik, amelyek lelassítanák őket. Ők már csak egyszerűen a kihívás öröméért élnek, hogy minél látványosabban és hatásosabban öljék meg a kiszemelt prédájukat. A velük való találkozás az öngyilkossággal egyenértékű."

  Oké, ezt eddig is tudtam. A fenébe, hogy ilyen kevés információ van a vámpírokról. De végül is, mire vártam? Hogy majd találok egy kötetet, ahol majd leírják, hogy "Reingard itt járt, te ostoba, itt kell keresned őt". Dühösen és csalódottan csaptam be a könyvet, amely még oldalakon keresztül ömlengett a vámpír család érdemeiről és brutalitásáról, de semmi használható információt nem árult el. Ugyanúgy a Rotmantelekről szóló írások sem. Általános információk, olyanok, amelyeket mindenki ismerhetett, aki nem a kunyhójában ücsörgött, vagy elzárta magát a nemesek udvarába. Ezzel nem megyek sehova sem. Nagy kortyokban nyeltem le a bor felét, hogy legalább valami sikerélményem legyen. A poros kötetek olvasgatása nem vezet sehova sem. Félreraktam ezeket az értelmetlen vacakokat és elővettem azt, amely Veronia tájaival foglalatoskodott. Ahogy az Úrnő mondta: a Schwarzjäger befolyása miatt jó eséllyel Elsarea erdős terepet fog választani, ahol az a láncoskutya jól meg tud bújni és ahol csapdák egész hálózatát tudja kiépíteni. Rühelltem a fajtáját...túl komplikált mindent. A francért nehezíti meg a dolgomat ezzel a rejtélyeskedéssel. Oké, oké, a leányzó Hannes bácsika elsőszülött gyermeke és mint ilyen, eléggé veszélyes volt az, hogy csak úgy mászkál a világban, amikor éppenséggel már azon kéne gondolkoznia, hogy hogyan fogja vezetni a családot, amelynek az élére kell állnia..de akkor is. Csak nehezítette a dolgomat...

"   Veronia arculata az elmúlt évtizedekben drasztikusan megváltozott. A népesség folyamatos növekedésével egyre inkább nőtt az igény az új termőterületek feltörésére. A Nordenfluss és a Südarden melletti területek értékesnek bizonyultak, hisz bőven akadt öntözővíz és az egyszerű átemelő szerkezetekkel akár mérföldekkel ki lehetett szélesíteni a megművelhető területek kiterjedését, azonban egy idő után ez sem tűnt elégségesnek. A korszerűbb technológia bevezetésével több termény tudott megteremni ugyanazon a földterületen, így az egyszerű termelők is nagyobb hasznot tudtak hajtani, melynek következtében megengedhették maguknak, hogy akár több gyermeket is nemzzenek és el tudják őket látni. Ugyanakkor megkezdődött a vidéki tájakról a városokba való beáramlás lassú, de elapaszthatatlan folyama. A városok biztonsága és leginkább a nagyobb lehetőség egy jobban fizető munka megtalálására több fiatalt csábított oda és megindult a népességrobbanás. Ennek következtében több földet kellett feltörni, amely az erdők szisztematikus kiírtását eredményezte. A fák rügyeit a megszaporodott kecske-, és szarvasmarha állomány tizedelte meg. Egyes óvatlanok megpróbáltak a Tünde-erdő és a Köd-erdő közelében földeket szerezni a fák kiírtásával, azonban mindezért az életükkel fizettek, így ezen próbálkozások hamar abba maradtak. A mai időszakban az erdős területek leginkább az előbb említett tünde területekre s pár elszórt kisebb erdőség csoportosulásra szorítkoznak. A nagyobb városok közelében szinte lehetetlenség még érintetlen erdőterületet találni, főleg a kikötővárosok közelében, ahol a jó minőségű fákra megnőtt a kereslet, ahogy újabb és újabb hajókat kezdtek építtetni a vagyonos kereskedők.
  Jelentősebbeknek nevezhető erdőcsoportosulások leginkább a Nordenfluss-tól nyugatra és a Südarden-től északra találhatóak, a tünde erdők közelében. Itt számos kisebb falu található, ahol az egyszerű népek igyekeztek megtalálni az egyensúlyt a termőföldek és az erdők között, hogy hagyjanak élőteret a vadállatoknak is. Nem szentimentalitásból, hanem azért, hogy legyen még mit vadászniuk a tél beállta előtt és hogy tüzifát tudjanak kitermelni ugyanezen okból kifolyólag. Ilyen települések például...."

   Túl sok körítés. Oké, erdők (még ha kicsik is) a falvak közelében. Elgondolkoztam. A Rotmantel torony a nyugati partoknál terült el. Amikor Elsarea és Reingard lelépett, hosszú utat kellett megtenniük a mocsaras vidéken keresztül a Schwarzjäger toronyig. Menet közben kevés erdő - sőt, szinte semmi sem - található, így kilőttem annak az esélyét, hogy visszatértek volna erre a vidékre a tündék kivándorlása után, bár lenne benne logika. Nem hinném, hogy túlságosan sokan számítottak volna arra, hogy végül ilyen közel az "ellenséghez" húzzák meg magukat. De aztán el is vetettem az ötletet. Laetitia elmondása szerint Elsarea egy  jótét lelek volt, aki nem hagyta volna magára a pácienseit, hogy a saját életét védje. Így a híre hamar elterjedt volna a környezetében, nem maradhatott ilyen közel a tornyokhoz. Tehát a kivándorlás és a Köd-erdő eltűnése után hova mehettek? Hanyagoltam Elsarea-t. Az Ő igényei egyszerűek lehettek ezen a ponton. Egy hely, ahol gyakorolhatja a hivatását és segíthette a szenvedőket. Reingard-ra kellett koncentrálnom. Maradhattak volna azon a szűk kis peremen, amely megmaradt a néhai erdőkből, még a Finsterwald határán. De ahogy azt az Úrnő is mondta, és én is sejtettem: nem mentek be Finsterwald-ba. A Schwarzjäger nem vitte volna be ilyen veszélyes helyre a feleségét és a gyereket. Egy olyan hely kellett nekik, ami még biztonságosnak volt mondható, de viszonylag közel a lakott területekhez. Ezen alapon az Északi Királyság területeit is egyelőre kilőttem a listáról. Az Egyház üldözi a vámpírokat, legalábbis határozottan nem látják őket ott szívesen. A láncoskutya oda se vinné el a családját. Tehát marad Dél, ahol még megtűrik a fajtájukat.
  A Schattenschild-tövét kilőttem volna, főleg, mivel ott van a családja tornya, amelyet jó messzire kerülhetett. Hellenburg környéke ismételten csak kilőve. Bár még maradt pár fa ott, leginkább csak kis csomókban nőve, bőven nem elég nagy ahhoz, hogy az igényeit kielégítse és a város népes volt...s minél nagyobb egy adott terület népessége, annál nagyobb port ver egy-egy felbukkanó pletyka. Nem hinném, hogy nagyobb lakott települések közelében maradnának. Hellenburg-tól észak-keletre ott volt a Blutstern-torony. Nem tudtam, hogy velük milyen viszont ápoltak akár a Rotmantel-ek, akár a Schwarzjägerek, így a képzeletben felállított listán a név mellé egy nagy kérdőjelet tettem. Ismét csak északra haladva már a Neulander-toronyhoz jutunk. Azt a területet is kerülhették, máskülönben az ott tartózkodó Laetitia már hallhatott volna róluk. Területileg maradt Heimswald, amely eléggé nagy erdőség volt ahhoz, hogy megbújhassanak benne, volt pár lakott település a közelben, ahonnét az ellátmányt és az utánpótlást is beszerezhették. Vagy Heimsroth, tehát, vagy Einburg környéke, bár arra felé nem tudom, hogy mennyire erdős a környék...viszont a város túlságosan is közel vitte volna őket a Randlaufer-ekhez és a többi vámpírcsaládhoz, bár innen lehetőségük lett volna átkelni mind a Nordenfluss-on és mind a Südarden-en. Nagyobb mobilitás, igaz, hogy nagyobb veszély is. A Nordenfluss-on átkelve találkozhatnak pár kisebb várossal és partmenti falvakkal. A kérdés az, hogy Reingard megmerné-e tenni ezt a lépést.
  Reingard...te leszel a kulcs ehhez az egészhez. Mennyire vagy bátor avagy ostoba? Valamikor, egy ponton megsérültél és a Rotmantelek keze közé kerültél, ahol elcsábítottad a családfő elsőszülött lányát. Tudtad, hogy mekkora baj lesz ebből - legalábbis tudnod kellett volna - még is vállaltad a kockázatot. Hiába, a szív parancsának nehéz ellenállni. A leányzó is tudta, hogy mire vállalkozik, mégis veled ment. Áh, a szerelem...pusztít és életben tart. Most leginkább pusztít. Vadász vagy, tehát bátornak kell lenned, hogy életben maradj és egyben óvatosnak is. De minden esetben vállalod a kockázatot, és ami a legfontosabb: tudnod kell azt, hogy a prédád merre tartózkodik és hogy mire készül. Már pedig a Rotmantel-ek most eléggé nagy prédát jelenthetnek neked és fenyegetést a családi idillre. Amennyiben Hannes rátok akadna, erőnek erejével ráncigálnák el tőled a feleségedet és...hát a gyermek egy fattyú. Ezen nincs mit szépíteni. Már pedig a fattyúkat nagyon nem tűrik meg, se a Rottymentálok, se a többi család. Nem...még ha egy ideig meg is állhattatok Einburg közelében, csak hogy átkeljetek a Nordenflusson a Nyugati-tenger partjaira, sokáig nem tartózkodhattál ott. Bár maga a tenger hatalmas előnyt jelentett volna a számotokra. Akár a szárazföldön, akár a vizen is menekülőre foghattátok volna, ha a dolgok úgy alakulnak.  Franc, semmit sem tudok a nyugati partvidékről, jó messzire kerültem, főleg a hadjárat után. Vajon vetted a bátorságot, hogy még is ezt az útvonalat válaszd? Falbwich egy kikötőváros, igaz, hogy északon...de eléggé sok fajzat megfordul ott ahhoz, hogy ne tűnjön fel senkinek sem egy vámpír pár egy gyermekkel, és ha elég jó vagy az álcázásban - már pedig annak kell lenned - jó ideig el is kerülhetitek a feltűnést ha eléggé meghúzzátok magatokat. Pluszban, ugyebár ott van a Westerwald.

  Oké, nézzük csak.  Akárhogy csűröm-csavarom a dolgokat, egyelőre két lehetséges változat tűnt fel: az első opció Heimswald. Déli vidék, tehát nem kell tartaniuk az üldöztetéstől, viszonylag messze a vámpírtornyokhoz ahhoz, hogy a hírük ne érje el őket, legalábbis nem azonnal. S mivel sejtem, hogy folytonos mozgásban vannak, innen még mindig könnyedén el tudtak jutni a délebben fekvő területekre, plusz ha jól navigáltak és óvatosan mentek, a Neulander-torony mellett is el tudtak suhanni. A második lehetőség Einburg után a nyugati partvidék. Kis halászfaluk, pár elszórt erődítmény, és végül Falbwich, ahol könnyen el tudtak rejtőzni, s ismét csak: nagy mobilitás. Innen is sok irányba elindulhattak, ha úgy érezték, hogy veszély leselkedik rájuk.

  Alaposan körbenéztem, majd amikor megbizonyosodtam róla, hogy senki sem figyel, nemes egyszerűséggel kitéptem azt a pár lapot a könyvből, amelyek Veronia egyes területeinek rajzolatait tartalmazták. Biztos voltam benne, hogy majd találok valakit, aki el tud igazítani engem ezeket az ákombákomokon. Megpaskoltam Draci fejét, aki menet közben halk horkolással jelezte, hogy neki nem túl izgalmas a poros kötetek felé hajolás. A kis sárkánygyík résnyire nyitotta a szemét, s amint meglátta, hogy már pakoloko össze, kicsit nyújtózott, ásított még egyet és indulásra készen állt.
- Nemsokára útra kelünk, picikém. Készülj fel, hossz út áll előttünk...

  A könyvtárat elhagyva - nagyon előzékenyen még a köteteket is visszaraktam oda, ahol találtam őket - visszatértem a zsoldosok szállására. Hans tudta, hogy milyen megbízatáson tevékenykedek, s mivel egyelőre a hirdetőtáblán nem volt semmi olyan meló, amely túlságosan megkívánta volna, hogy figyelmet fordítsak rá, nagy kegyesen megengedte, hogy elinduljak a hajtóvadászatra. Összepakolva a felszereléseimet és magamhoz véve a megtakarításom egy részét még indulás előtt bőven bevásároltam utánpótlásból, majd elindultam, hogy felkutassam azokat a helyeket, amelyeket lehetséges opcióként állapítottam meg.
- Első megálló: Heimswald. Készen állsz?
  Dracon nem válaszolt, csak felreppent a vállamra, hogy onnan élvezze a hosszú sétát. Én magam nem nagyon voltam a sétálgatás híve, így amint elhagytuk a város falait és az azt körülvevő termőföldekhez értünk, megidéztem a nyuszómuszót és annak a vállán utazva indultunk el. Nyugatról megkerülve a Blutstern-tornyot mentünk egy ideig északnak, majd félúton a Neulander-toronyhoz ismét keletre vettük az utunkat...

Kifejezetten körültekintő élmény volt és elismerésre méltóan logikus következtetéseket vontál le. Elsőre meg kell mondjam szkeptikus voltam, hogy hogyan is lehet egy nyomozásból élmnyét írni, de sikerült, így hát jár a 100 TP és 1000 váltó, valamint várlak én a folytatásra.

Nem volt hát tovább halogatni a dolgokat, de azért egy pillanatra visszanéztem Hellenburg-ra, magas falaira, végig nézve a szépen-lassan ismerőssé váló utcák hálózatán, aztán egy vállvonással indultam neki, hogy elérjem a nyomozás első állomását. Még mindig nem tudtam, hogy pontosan mit is fogok tenni, vagy hogy miképp is fogok a nyomára akadni valakinek, aki nagyon nem akarja, hogy megtalálják, de ha kell, akkor keresztül-kasul bejárom egész Veronia-t, míg nyomára nem akadok a Schwarzjäger és Rotmantel pároskára. A terveim egyelőre egészen egyszerűek voltak: Hellenburg-ot elhagyva keletről kerülni meg a Blutstern tornyot, a lehető legrövidebb útvonalon megközelíteni Heimswald-ot, s menet közben az összes létező falvacskában megállni egy kis fogadó túrára. Nagyon túl sokat ezektől a látogatásoktól nem reméltem és első sorban nem is a nyomozásom miatt tértem be mindegyikbe, amibe belebotlottam, hanem csak azért, hogy bármi másról információt szerezzek. A fogadók voltak a falusi és városi élet központjai. Itt gyülekeztek össze munka előtt/után/közben a helyi lakosok, hogy kitárgyalják a legfrissebb pletykákat, amiket hallottak, vagy csak simán seggrészegre igyák magukat. Miközben én mindenhol eltöltöttem pár korsó sör megivására elegendő időt, csak hallgatóztam, hátha meghallok valami szaftos kis történetet, azonban semmi olyanról nem kotyogtak a helyi lakosok, amelyek a lehető legkisebb mértékben is felkeltették volna a figyelmemet, így mindegyik kocsmából enyhe elégedetlenséggel és csalódottsággal távoztam.
Menet közben egyre közelebb kerültem Heimswald-hoz, és ahhoz, hogy remélhetőleg valami nyomára akadjak Reingard-nak és Elsarea-nak. Még mindig a lehetséges helyeken járattam a fejemet, most egyelőre Heimswald-ra koncentrálva. Az egyetlen igazán fontos jellemzője az volt, hogy Délen helyezkedett el, és hogy erdőség volt, ahol könnyen vadászhatott Reingard eleséget a családjának és rejtőzködhettek is benne. Nem volt túl sűrűn lakott terület, leginkább csak tanyák és kisebb falvak alkották, ami lehetett jó és rossz hír is egyben. Kisebb közösségekben mondjuk hamarabb is kiviláglik kettő vámpír, mint mondjuk egy nagy város forgatagában. Ami viszont jobban aggasztott, az a vámpírtornyok közelsége és maga Finsterwald. De egyelőre arra építettem, hogy talán Reingard azt a taktikát választja, hogy ott húzza meg magát, ahol a legkevésbé számítottak volna rá. Na meg hát, Heimswald volt a legközelebb Hellenburg-hoz azon területek közül, amelyeket lehetséges opcióként jelöltem meg a kutakodásom során. A másik dolog Eichenschild közelsége volt. A várost nem rég tettük szinte a földdel egyenlővé az ostrom során, viszont amikor a fiatal pár elhagyta a vámpírok tornyait, még mindig virágzó város volt a folyó parton, így akár ott is meghúzhatták volna magukat, noha a város akkoriban se nem Dél, se nem Észak oldalához nem tartozott úgy isten igazából (és hogy hogyan sikerült ezt elérniük, azt nem tudtam). Tehát totálisan ideális hely lett volna a számukra, viszont ha más nem, az ostrom előtt/után el kellett hagyniuk, hisz túlságosan veszélyessé vállhatott a számukra. Ezért az erdő keleti irányába tartottam, s végül pár napnyi mászkálás után csak megérkeztem egy falvacskába, ahol azon nyomban béreltem is egy szobát magamnak, s feltöltöttem a készleteimet, felkészülve arra, hogy átkutassam az erdő minden egyes kis zugát, reménykedve a legjobbakban és abban, hogy ez egy gyors küldetés lesz.

Az este nyugodtan szállt le Heimsroth környékén és én készen álltam arra, hogy behatoljak az erdőbe. A fogadót elhagyva a felszereléseimmel és Dracon-nal hagytam el a települést is, hogy az erdőhöz menjünk. Odaérve hamar megállapíthattam, hogy leginkább lombhullató fákból áll az egész, a bükkfát hamar felismertem, a többinek csak tippelgettem a nevét, annyira soha sem érdekeltek a fák, hogy még a nevüket is megjegyezzem. Egyelőre fakitermelésre utaló jeleket nem láttam, ami arra engedett következtetni, hogy igyekeztek érintetlenül hagyni ezt a területet, hogy a vadállatok nyugodtan tudjanak élni és szaporodni, ezzel egy viszonylagosan állandó vadászterületet hagyva meg. A rövid vizsgálódás alapján megállapítottam, hogy amennyiben a család Délen maradt, ez egy ideális terep lenne a számukra. Eléggé távol van a nagy világ forgatagától ahhoz, hogy ne ütközzenek bele más vámpírokba, bőven volt élelem és búvóhely is, ugyanakkor nem volt annyira elhagyatott, hogy nehezen tudjanak beszerezni bármilyen más ellátmányt.
Enyhe félelemmel a szívemben léptem be az erdőbe, ahogy a Hold fényénél nyomok után kezdtem el kutakodni. Csapdákat viszonylag könnyen és hamar találtam, azonban semmit sem árultak el. Állíthatta ezeket ugyanúgy ember, mint vámpír, semmiféle nyom nem volt rajtjuk, ami azt ordította volna, hogy "Reingard itt járt". Ettől függetlenül óvatosságra intettem magam, hisz ahogy Laetitia úrnő mondta, az az átkozott Schwarzjäger láncoskutya imádta a csapdáit és utálta, hogy ha megtalálják. Viszont az est nagy része eseménytelenül és leginkább eredménytelenül telt el. Találtam vadaknak állított csapdát bőven, kétlábúak ellen felállított eszközöket viszont egyet sem, ahogy mást sem. Egy ponton elkeseredetten dőltem le egy fa tövébe, tekintetemet az ég felé emelve.
- Ez így nem fog vezetni sehova se. Eltölthetek itt akár napokat is és lehet, hogy csak a helyi vadászközösség nyomait kergetem körbe-körbe, miközben a tényleges vad már rég messze jár. Hol lehetsz most, Elsarea és Reingard? Hova mehettetek? Mennyire voltatok elkeseredettek? Hannes papus jó ideig keresgélt titeket, legalábbis a drága leányzója elmondása szerint. Vajon mennyire szoros a kapcsolat a különböző vámpírcsaládok között? Ha figyelembe vesszük, hogy Laetitita a nem túl messze lévő Neulander-toronyban kuksol, akkor feltételezhetjük, hogy egészen jók és nem bújtatnának senkit sem, akit egy másik családfő keres. Milyen indíttatások vezérelnek titeket a nyilvánvalón kívül?
Beszélek a Holdhoz, mintha az meghallgatná az eszmefuttatásomat, s mintha a Schwarzjäger ott üldögélt volna mellettem békésen és relaxáltan pipázgatva, ajkán egy kis kedélyes mosollyal. Azonban Reingard nem volt itt és a Hold se volt túlságosan beszédes formájában ezen este, úgy hogy mindenki számára leginkább úgy tűnhettem volna, mint egy tényleges holdkóros, aki magához beszélget. Még Dracit is az erdő szélén hagytam annak eshetőségére, ha netán tényleg belebotlok egy csapdába.
- Vissza kéne menni Heimsroth-ba és érdeklődi egy átutazó vámpírcsalád iránt? De azóta már hosszú idő eltelhetett és akkora nagy figyelmet nem is szentelhettek egy ilyen nagyjából mindennapos eseménynek. De végülis, egy próbát megér. Aztán ha semmi, akkor tovább kell állnom.
Tépelődtem még egy sort magamban, majd feltápászkodtam a fa tövéből, visszatértem az erdő szélére, ahol összeszedtem a már nyugtalanul toporgó Dracon-t és közösen tértünk vissza a fogadóba. A fogadós még ébren volt, amikor betoppantam (vagy már ébren), s rögtön letámadtam a kérdésemmel, miszerint emlékszik-e egy átutazóban lévő vámpír párosra. Nem számítottam semmilyen relevációra sem ettől a kérdéstől, inkább csak azért tettem fel, hogy letudjam magamban: ezt is megpróbáltam. A drága korcsmáros úr viszont csak egy szemöldökráncolással és egy semmit mondó válasszal jutalmazta kérdésemet.
- Vámpírok? Itt? Évek óta nem. Azokra meg, akik itt voltak, a kutya sem emlékszik, főleg, hogy a nevük se mond sokat nekünk. Gondolja el, hogy hány Hans von Neulander létezik.
- Gondolom, hogy eléggé...sok. Bár a fene se tudja a vámpírok névadási szokásait. VAlahogy a témába soha se ástam bele magamat.
Válaszoltam neki keserűen, majd a rövidke beszélgetés után egy kancsó vízzel a kezemben tértem vissza a szobámba, hogy kipihenjem magam a következő utazás előtt. Átalszom az éjszakát, a napot némi információszerzéssel töltöm még, aztán még egy kis pihi és a következő este útnak indulok Einburg irányába, hogy át keljek a folyókon és megkezdjem a kutakodást a part mentén...s a végén, ha nem lesz semmi, valahogy behatoljak az Északi Királyság területére. Amit leginkább igyekeztem volna elkerülni, mert ha ott elkapnak, akkor nekem végem. De ezeket a problémákat egyelőre halasztottam, s ledőltem az ágyamra, hogy nyugtalan álomba szenderüljek. Még egyszer végig néztem a szoba berendezésein, az egyszerű bútorokon, az ágyon, ami hagyott maga után némi kívánni valót...szóval, nem volt éppen a legjobb, de legalább olcsó volt, és az igazat megvalva aludtam már rosszabb helyeken is. Mondjuk árokparton, a földön, gyökereken és köveken. Igazán be kellett volna már fektetnem egy normális táborfelszerelésbe, azonban azon sok kacat miatt, amit magammal hozok, valahogy soha se maradt elég helyem arra, hogy helyet szorítsak egy sátornak és normális pokrócoknak, amelyeket a földre teríthetek. Tehát első körben kellett volna egy ló, amelyre pakolhatok. Ahhoz viszont meg kellett volna tanulnom normálisan lovagolni. Amihez kellett volna egy tanár. Tehát: találni egy tanárt, aki megtanít lovagolni, hogy aztán vehessek egy málhás lovat, ami hűségesen követ engem mindenhova, egészen addig, míg el nem hagyom valahol, hogy vadállatok vagy kétlábúak mészárolják le...és mindezt azért, hogy tudjak magammal vinni egy sátort és néhány szörmét, hogy ha netán a vadonban kéne álomra szenderülnöm, akkor ne törjék szét a kövek és a gyökerek a hátamat, vagy ne fagyjak halálra. Túl sok feladat lett volna azért a pár óra kényelemért, így egyáltalán nem érte meg.
Az utazás problémáit magam mögött hagyva vetődtem az ágyba ruhástul (majd talán másnap lefürdök, bár lehet, hogy nem...sőt, igen csak valószínű) és hagytam, hogy az álom magához hívjon. Nyugtalan álmom volt, amelyben egy akkora vihar robbant ki, amely egész Veronia-t maga alá temette és én maradtam az egyetlen túlélő...s a hullák mindegyike vádlóan mutogatott rám, becsmérelve engem még holtuk után is. Elveszetten bóklásztam a kietlen földeken, a néhai városok romjai között, kétségbeesetten keresgélve túlélők után, de közben valami hangot hallottam folytonosan...
...s ez egy kaparászó hang volt, s hirtelen már arra eszméltem, hogy nyitva van a szemem és még mindig hallom a neszezést. Rögtön felugrottam az ágyról és kezem ügyébe vettem a legközelebbi tárgyat, amit találtam (a vizes kancsót...) hogy szembe nézzek a fenyegetéssel. Azonban az ablakpárkányon üldögélve nem Reingard-ot, vagy az Inkvizíciót találtam (ami eléggé érdekes lett volna Délen), hanem egy nagyon is ismerős alakot, akinek a látványa melegésggel töltötte el a szívemet.
- Üdv, Cynewulf.

- Üdv, Cynewulf.
- Sharlotte? - rebegem meglepetten a nevet, miközben arcomon egy halvány mosoly terül szét. A kezdeti bizalmatlanság után megkedveltem a nőt és örültem, hogy újra láthatom őt. - Wow, nem hittem volna, hogy még látjuk egymást...az után.... - valahogy most nem sikerült kimondanom, hogy mi után, csak egy kis szünetet hagytam, tudtam, hogy érteni fogja mire gondolok. - Örülök, hogy ismét láthatlak téged. Mi járatban erre felé?
Aztán zavarodott vigyorral nézek le a még mindig kezemben lévő korsóra, amit pár másodperccel ezelőtt azzal a szánt szándékkal kaptam fel, hogy hozzá vágom ahhoz az ostoba baromhoz, aki így próbál bejutni a szobámba és vagy kirabolni vagy megölni engem. Enyhe pírral az arcomon tettem le inkább az éjjeli szekrényre, mielőtt hangos csörömpölés közepette ejteném le a földre az agyagkorsót.
- Átutazóban. Te viszont, ahogy látom, dolgozol - tér rögtön tárgyra a maga egyenes módján.
- Valamiből meg kell élnem. Bár ezt most nem fizetségért teszem, csupán mert ilyen jószívű vagyok. Ezt még mindig megtartottam és mindig hordom magamnál.
Halászom végül elő a táskámból azt a ruhadarabot, amelyet még Sharlotte adott nekem, mielőtt elhagytam volna Elatha-t, hogy Zephyrantes-be utazzak. Ott és akkor Névtelen Árnynak hívott engem, mintegy meginvitálva a szervezetükbe és igen csak jól esett. Aztán az események úgy alakultak, hogy végső soron ez a kis gesztus teljesen felesleges volt, hisz a szervezet, csak úgy, mint a Hercegség, megszűnt létezni. Azóta is csak ez a pár darab maradt meg abból, ami egykor a múltam volt. Sharlotte jelvénye és a Hercegség jelvényeit magán viselő holdezüst korong. Két néhai mementó egy dicsőbb világból. Aztán megszakítottam a melankólikus pillanatot és a jelenre koncentráltam, bár nehéz volt kiszakítanom magamat abból a sodrásból, amely magával akart ragadni - és talán nem is nagyon sajnáltam volna, hogy ha magával ragad.
- Eléggé rutinfeladatnak kéne lennie, bár még nagyon nyomozni nem nyomoztam. Vámpírhajsza, hát idáig jutottam el. Te mivel töltöd az idődet manapság? Darian hogy boldogul? - záporoznak rá a kérdések, amire egy elbűvölő mosollyal felel.
- Túl sok kérdést teszel fel, még mindig. Darian élvezi, hogy elszabadulhatott az erdőből, mint egy kisgyerek igyekszik megnézni mindent, ami ezen a világon van. Te viszont kemény fába vágtad a pengéd, a vámpírok sosem könnyű prédák. Volt már dolgom velük, szóval megértelek.
- Ezt a képest most elképzeltem, ahogy Darian rohangál egyik helyről a másikra gyermeki kíváncsisággal az arcán. De örülök, hogy legalább neki jóra fordult a sorsa.
Bár azt nem tudom, hogy eddig miért nem hagyhatta el az erdőt. Igazából semmit sem tudtam róla azon kívül, hogy képes volt viharokat idézni és a velem szemben ülő nőnek a testvére. De volt benne valami kis huncutság és turpisság, ugyanakkor komoly és komor is volt egyben. De nem hazudtam, tényleg örültem, hogy a fajtánk közül legalább egy valakinek ténylegesen jobbra fordult a sorsa és még tudja élvezni azt, amit ez az élet tartogathat számára. Bár csak nekem is ennyire egyszerű lett volna boldognak lennem.
- Hogy az én esetem? Az már nem fordult annyira jóra. Kevés infó, de azzal dolgozok, amim van. Holnap kora reggel útnak indulok - határoztam el végül, hogy még sem várom meg a következő éjszakát. Nem lett volna semmi értelme. - Nézzük a dolgok jó oldalát: még ha nem is találom meg őket, bejárom gyalog egész Veronia-t, látok sok csodát, találkozok sok aranyos és kedves emberkével, talán még az Inkvizícióhoz is bekopogok. Vidám napoknak nézek elébe. Neked merre felé vezet az utad? Várj, ez megint túl sok kérdés. Hmmm...neked merre vezet az utad, ez most kijelentő módban. Az nem számít kérdésnek, ugye?
Szerencsére nem ijesztettem el a nőt a folyamatos szövegelésemmel - Hold Anya legyen kegyes hozzá, elég sok kijutott neki belőlem ahhoz, hogy ezen már ne lepődjön meg - és még válaszolni is hajlandó volt. Kitartóbb, mint a legtöbb nő, akivel eddig találkoztam.
- Hellenburg-ba. Van ott egy kis dolgom. Kivéve, ha szeretnéd, hogy csatlakozzak, hátha ketten többre megyünk. Kit keresel?
- A gondolataimban olvasol, Sharlotte Sageblood. Nincs benned véletlenül egy kis Nachtraben vér? Hogy kit keresek? Hannes von Rotmantel bácsika elsőszülött lányát, Elsarea-t és a Schwarzjäger férjét. A megbízóm - aki szerencsére nem Hannes papa - szerint a Schwarzjäger nagyon is félti a családját, főleg, hogy most már egy gyerkőc is gyarapítja a családot és úgy képzeltem el, hogy erdős területen bújhatnak meg leginkább, ahol Reingard is jobban nyeregben érezné magát. A nő viszont, Rotmantel létéből kifakadóan orvos és igen csak törődő lélekkkel áldotta vagy merte meg a sors, így az erdős terepek mellé bevettem számítási alapba a lakott településeket is. Előzőleges felvetéseim szerint vagy itt, Heimswald környékén telepedtek meg, vagy Einburg-nál átkelhettek a Nordenfluss-on és onnantól már a tengerparton húzhatták meg magukat, vagy tovább mentek az északi területekre, ahova azért annyira nagyon szívesen nem merészkednék be. Bármi meglátás?
Bíztam Sharlotte-ban és egészen biztos, hogy jobb volt az ilyen dolgokban (meg úgy nagyjából szerintem minden másban is) mint én, így adtam a véleményére és reménykedtem benne, hogy valami olyannal rukkol elő, ami elkerülhette az én figyelmemet, vagy egyszer csak nevetve megjegyzi, hogy két napja találkozott Rein-nel egy kocsmában züllött részegen, ha akarom, csak menjek oda, kaparjam össze és élvezzem tovább az életemet.
- Egyszer láttam Reingard Schwarzjägert, még a Holtmező előtt, amikor Armin herceg parancsára igyekeztem rábírni a vámpírcsaládokat, hogy ne bízzanak a démonokban. Egy Nebeltrum vámpír nyomában jártam, aki hajlandónak tűnt meghallgatni és von Himmelreich tanácstermébe is bejáratos volt. Ő pedig valamiért Reingard nyomában járt Julia úrnő kérésére, és meg is találta. Amennyire láttam, félholtan és összeverve, de nyeregben. Az a szerencsétlen az ereje utolsó morzsáival is lóra ült és elindult, hogy visszavegye Hannes von Rotmantel-től a lányát. Valaki, aki ennyire összeakaszkodik egy vámpír családfővel vagy halott már, vagy teljesen kartávon kívül van. A vámpírok karja pedig jelenleg addig ér, ameddig a front tart. Szóval szerintem északon lesznek.
Nem hittem volna, hogy Sharlotte is tud ennyit beszélni, de kifejezetten hálás voltam bőbeszédűségének, hisz így legalább egy kis további belátást nyerhettem Reingard jellemébe, és egy kis történelemlecke is volt. Holtmező...a hideg is kirázott az emlegetésétől, bár szerencsére nekem aztán semmi dolgom nem volt azzal a hellyel kapcsolatban, se a Kísértet-szigetekkel. De minél többet hallok erről a Reingard-ról, annál jobban megerősödik a hitem, hogy a tag még nálam is őrültebb.
- Ettől tartottam... - sóhajtottam fel Sharlotte utolsó megjegyzésére, miközben visszahuppantam az ágyra. - Ez a plusz kis információ még félelmetesebbé teszi Reingard-ot. Ő egy igazi pszichopatának tűnik az eddigi elbeszélések alapján, aki képes lenne még az Idegen Istent is lerángatni a trónjáról, ha a felesége bajba kerülne. S nekem őket kéne megtalálnom. Csodálatos. Miért van az, hogy én mindig kifogom az őrülteket? Észak viszont jó nagy terület. Falbwich környéke is egészen jó meggondolás lenne, de akkor már akár elballaghatnánk egészen a Nordkölen-ig vagy Skarstind-ig is, bár a Pusztaföld nem éppen egy csalogató látvány, de azok a hegyek igazi halálcsapdává faraghatóak. Én első körben azért Falbwich-ot próbálnám meg, már amennyiben sikerül átjutnom az északiakon.
- Valószinűleg. Az északiam vámpírgyűlölet miatt pedig szerintem, már ha igaza van az informátorodnak és tényleg élnek még, a háború előtt jutottak át. Falbwich...Nem rossz tipp, sok ember, gyors kereskedelem és a hajókkal gyors menekülőút- értett egyet velem a nő.
- Még szerencse, hogy egyszer voltam egy szép kis fogadáson, ahol bolondnak öltöztettek és megtartottam egy ruhát onnan .Felkészültem a legrosszabbra is, így magammal hoztam. Most talán hasznos lehet...de előre figyelmeztetlek: iszonyat bénán néz ki rajtam, és hogy ha ki mersz nevetni, akkor öhm...hát, végülis, nem tudok mit kezdeni vele, még mindig fél kézzel a földre gyaláznál. Einburg-nál átkelhetnénk a Nordenfluss-on és onnan északra haladni. A Katedrális közelsége miatt szerintem a folyó ezen oldalán nem indultak meg északra.
Most rajtam volt a sor, hogy egy egész monológot eleresszek, csak egy békés kis versengés, hogy ki tud többet dumálni, bár végső soron mindig is én nyerném meg az ilyen kihívásokat, mert még soha, egyetlen egyszer se találkoztam senkivel sem, aki annyit pofázott volna, mint én.
- Hát, szerintem vannak egyszerűbb megoldások is - utalt egy szemöldökráncolással a ruhás ötletre. Tökéletes...nem lett volna túl jó pont Sharlotte előtt totál hülyét csinálni magamból. - Két magányos alakot nem fognak megállítani, ha kerüljük a nagyobb táborokat, szerintem két Névtelen Árnynak nem jelent gondot átjutni a határon. De akár mehetünk hajóval is, ha jól tudom, van egy front közeli kis város a Nordenfluss torkolatánál.
- Inkább menjünk gyalog. A hajózástól és a víztől egy hosszú időre elment minden kedvem, miután összeakaszkodtunk egy túlméretezett vizisiklóval - fintorodtam el keserűen, majd kissé bizonytalanul folytattam tovább. - Nem tudom, hogy ez most szemétségnek fog-e hangzani, avagy sem, de here we go: örülök, hogy végül nem mentál át Anwnn-ba, Sharlotte. Jó tudni, hogy legalább Te itt maradtál, mégha egészen idáig azt is hittem, hogy végül mégis csak meggondoltad magad. GOndolom Te, szokásod szerint útra készen is vagy...mármint, van még valami, ami meg tud téged lepni ezen a világon?
- Nincs - érkezett a válasz egy elégedett vigyorral, majd már tényleg útnak is indult. - Mehetünk.
- Eh...nők.
Morgom az orrom alatt. Elvileg nekik kéne sokáig készülődniük, míg mi pikk-pakk készen vagyunk, erre ez az átkozott nő meghazudtolja az ilyen sztereotípiákat. Mivel a kis dögöt nem hagyhattam itt, így némi viaskodás után sikerrel felébresztem Dracit, aki az egész beszélgetés alatt vidáman horpasztott az ágy alatt.
- Hé, cimbi, ébresztő. Megyünk sétálni.
Dracon nem örült ennek túlságosan és ezt hangos morgással is adta tudtomra, de végül csak kitápászkodott az ágy alól, s mire Ő méltóztatott kimozdulni, addigra én is összekapkodtam a felszereléseimet és már le is viharoztam a fogadóshoz, pár érmét nyomva a kezébe, megköszönve a szállást s szinte kirobbantam az utcára, megállapítva, hogy Sharlotte már ott vár engem s fütyörészve indultam meg a város határa felé.
- Hát, amíg nem vagyunk Északi területen, sőt, a frontvonal közelében sem, gyorsítsuk meg egy kicsit a haladást. A lábam elkopik már a sok gyaloglástól.
S már le is tettem a földre a Wolpertinger tojását s némi mágiával életre keltettem a hatalmas nyuszit belőle. Szerencsére még kora hajnal volt, amikor az emberek többsége aludt így nem hoztam rá senkire sem a szívbajt. Láttam Sharlotte arcán a meglepettséget, aminek láttára egy elégedett vigyor terült szét az arcomon (gondosan ügyelve arra, hogy Ő ne láthassa meg) s amint a nyúl felöltötte a teljes alakját, már fel is másztunk a vállára s közösen lovagultunk bele a napkeltébe. Az irány: Einburg, aztán Falbwich. Hosszú idő után először éreztem úgy, hogy a dolgok végre akár jól is alakulhatnak: itt volt az a nő, akire simán rábíznám az életemet, egy bazi nagy nyuszin lovagoltunk, Draci a fejünk felett szállt...és nemsokára behatolunk Észak területeire. Háh, ha Hans látna most, tuti hogy lenyúzná a bőrömet és kiakasztaná a zsoldos szállás falára.

Az utazásunk nyugodtan telt. Beszélgettünk, már amikor úgy adódott, hogy mindkettőnknek volt valami mondanivalója, vagy ereje ahhoz, hogy csevegjünk. Semmi konkrétról, csupán a múlt eseményeiről, s mivel menet közben semmi baj nem történt, simán megérkeztünk Einburg-hoz, s onnantól kezdve már a nyúl segítsége nélkül haladtunk tovább. Átkelve a hídon már a Nordenfluss rosszabbik partján találtuk magunkat, s pár nap séta után elértünk arra a pontra, amitől a legjobban tartottam. A frontvonalhoz. Egyelőre fogalmam sem volt, hogy itt hogyan fogunk átkelni, azonban ahogy Sharlotte mondta: két Névtelen Árnynak ez nem jelenthetett problémát. A határvonalhoz közelebb érve már a távcsövemmel vizsgáltam a terepet, hogy találjak bármit, ami elég fedezéket nyújthat nekünk, ami eltakar minket az északiaktól és át tudunk ott lógni.
Ahogy arra számítottam, itt, közel a frontvonalhoz, mindkét oldalon katonai táborok egész sorozata várta a szerencsétlen utazót. A déli oldalon még semmi problémánk nem volt. Felmutatva nekik a szeráf gyűrűmet hamar meggyőződtek róla, hogy Dél oldalán állok, Sharlotte-ba se kötöttek bele, bár azért folyton szemmel tartottak minket...azonban az északi oldal már keményebb dió volt. Lövészárkok egész sorozata várt ránk, s lőfegyverekkel felszerelkezett katonák. Ha itt lebukunk, akkor helyszínen kilyuggatnak minket.
- Csak kell lennie valahol egy erdős résznek, ahol átlóghatunk.
- Ezen a részen még soha se jártam - ismertem be a nőnek. - Kitéptem az egyik könyvből egy térképet, de nem tudom, mennyire frissek az információk, na meg térképet se tudok olvasni. Pedig elvileg egyszerű, csak soha se tudott érdeklődni. De azért körbenézek.
Azonban nem találtam semmit sem, ami bizakodásra adott volna okot. A katonai táborok eléggé népesek voltak ahhoz, hogy ott ne jussunk át észrevétlenül, még ha folyton árnyak között maradnánk, akkor sem. Erdőségnek nyoma sem volt, így aztán elkámpicsorodva tértem vissza a sötét elf nőhöz, egy tervvel a fejemben.
- Nem túl biztató a helyzet. Marad a láthatatlanság. Ha gyorsak vagyunk, sikerülnie kell. Azt hiszem, hogy mégis csak egy kis trükkhöz kell folyamodnom. Egy nagy előnye, hogy végül Dél mellett tettem le a voksomat: hozzám vágtak egy gyűrűt az Idegen ISten angyalának lenyomatával. Öt perc láthatatlanság. Bár soha se a jó célokra használtam.
Példának okáért még egyszer se lógtam be a női fürdőkbe és öltözőkbe és nem is hoztam rá a frászt senkire se. Folyton csak a munkára és a túlélésre használtam, ami eléggé elkeserítő. Bár biztos, hogy Dumah annyira nem örült volna, ha így használom a hatalmát, de hát nem kellett nekem az a tollkollekció ahhoz, hogy láthatatlan tudjak lenni. Sharlotte pedig innentől kezdve minden további nélkül tűnt el mellettem s követve a példáját én is láthatatlanná váltam. Felfokozott sebességgel rohantam az északi tábor irányába és keresztül rajta, noha Sharlotte lépteinek zaját meghallották az őrök, de mivel nem láttak senkit sem, így nem is tudták mire vélni a dolgot. Egy ideig még nézelődtek, aztán visszatértek a saját feladataikhoz. Ez is csak egy furcsa éjszaka a sok közül. Miután lehullott mindkettőnkről a láthatatlanság álcája, újra egymás mellett baktattunk, immárom az Északi Királyság területén. A fenébe, nem hittem volna, hogy valaha is erre fogok kényszerülni.
- Akkor mást már csak Falbwich-be kell eljutnunk, és ott valahogy megtalálni egy vámpírcsaládot, már ha ott vannak. Te tudsz valamit a városról? Mert én csak annyit tudok, hogy a tengerparton fekszik és nagyjából ennyiben ki is merült a tudásom.
- Amennyire én tudom, eddig egy bárói birtok volt, a báró azonban meghalt, az özvegye feleségül ment a királyhoz, így most Gustav király közvetlen birtoka. Még régen voltak ott pletykák, amik így visszagondolva igen erősen Mélységi behatásról árulkodtak, de egy idő után megszűntek. Akármi is lesz ott, nem hiszem, hogy unatkozni fogunk.
Hát, az igazat megvalva nem erre az összegzésre számítottam. A Mélységiek jelenléte soha se jelent semmi jót sem, viszont ha már egy ideje nem volt semmi aktivitás a környéken...akkor talán megúszhatjuk, hogy nem találkozunk egyik őrült követőjükkel sem.
- Te aztán tudod, hogyan dobjad fel a napomat. Mondtam már, hogy imádlak?
Én megpróbáltam mosolyogni, azonban ez most valahogy nem nagyon sikerült, így végül egy vállvonás kíséretében tettem le a további kísérletezésektől, miközben elindultam abba az irányba, amerre a kiszemelt várost sejtettem.
- Szóval ha nem találjuk meg Reingard-ot és Elsarea-t, még mindig hancúrozhatunk egy Mélységivel, vagy Gustav királlyal. Figyelj, amennyire szerencsées vagyok, tuti, hogy belefutunk valakibe, aki aztán biztos, hogy nem lesz unalmas. Valahogy már a születésem pillanatától kezdve vonzottam a bajt. De legalább elvileg a célunk nincs mesze, nem? A tippem szerint egy vagy két nap gyaloglás, talán?
- Te tényleg nem boldogulsz a térképekkel, igaz? Még legalább egy hét gyalogszerrel, lóval talán három nap alatt megjárnánk. Szóval én ajánlanám, hogy ahol lehet, szerezzünk.
- Eichenschild ostrománál is megszívtam a térképekkel, hát még most. Geez, az szép távolság. Akármennyire is örülnék most egy kis északi szabotációnak, remélem, hogy a "beszerzés" alatt kölcsönzést értettél és nem lopkodást. Vagyok annyira jó kedvemben, hogy most inkább ténylegesen fizetek a legközelebbi fogadósnak vagy gazdának, és még csak nem is a visszatérős szütyőmet használom rá.
Nem hiányzott az, hogy rögtön ránk küldjék az őröket, vagy kerestessenek minket két ló miatt, akármennyire is ódzkodtam attól, hogy északinak bármiféle pénzt adjak...de keserű idők keserű megoldásokat szülnek. Bíztam abban, hogy mindketten vagyunk eléggé jó hazudozók ahhoz, hogy ha netán bárki megkérdezi, hogy mi még is, kik vagyunk és mit keresünk itt, akkor valami hihető történettel jöjjünk elő és ne kezdjenek ránk gyanakodni. De mindezt majd akkor, hogy ha sor kerül rá. Addig is, vár ránk egy szép hosszú gyaloglás a legközelebbi fogadó vagy tanya felé, ahol útbaigazítást kérhetünk és lovat szerezhetünk magunknak.

Még tegnap este végigolvastam végülis mégiscsak én adtam a megbizatást. Nagy szerencse hogy Sharlotte kihúzott a csávából, mert keringhettél volna még egy darabig Veronia kietlen tájain. Ahogy átmentetek a határon láthatatlanul nem is értem hogy nem nyertétek meg még a háborút az északi vezérkar és Gustav király megölésével. Ezek a Névtelen Árnyak durvák. Mire vége az egésznek találd ki hogy viszed át a határon Lettikét is, addig is itt van neked 200 tp és 2000 vàltó a fáradozásaidért.

  A lovak beszerzése végső soron nem is lett annyira nagyon vészes, mint ahogy elképzeltem volna. Bár a fejemben már lejátszódtak mindenféle jelenetek, amelyikben kettő, délről ide vándorolt / szökött Névtelen Árny legyilkolja a tanya tulajdonosát és egész családját és elrejtik a testeiket, majd lelépnek a lovakkal - szerencsére mindez nem játszódott le és mindenféle feltűnés és erőszakoskodás nélkül lettünk két pacival gazdagabbak. Az én lovam annyira nem örült az újdonsült gazdájának, és ezt minden egyes lépésnél igyekezett is a tudtomra adni. Valamiért a lovak nem nagyon kedveltek engem, bár mondjuk ez kölcsönös érzés volt, így az utazás további része számomra kínszenvedés volt. Irigykedve vettem csak tudomásul, hogy Sharlotte-nak nem voltak ilyen jellegű problémái. Ő továbbra is megőrizte gyilkos kecsességét, miközben én csak újabbnál újabb káromkodási formulákat fejlesztettem ki, melyek ezen a ponton leginkább a ló nemi szerve körül forogtak és azon, hogy hogy lehet minél fájdalmasabban eltávolítani azt egy élő egyedről. Bááár...lehet, hogy az én pacikám nem is pasi volt, de valahogy nem éreztem késztetést arra, hogy mindezt menet közben kilessem nála. De amint megláttam Falbwich falait a távolból, egy örömteli kiáltás hagyta el a számat. Végre vége, ennek is vége és nemsokára megszabadulhatok ezektől a dögöktől. Megállva a város határában Sharlotte felém fordult.
- Hogyan tovább?
- Nos, első sorban gondolom valamiféle bázist kéne felállítanunk. Egy biztos pontot, ahol találkozhatunk, ha szét kéne válnunk- kezdtem bele az ecsetelésbe, miközben lekászálódtam a lóról és kinyújtóztattam a tagjaimat. Most valahogy inkább letettem arról, hogy két kézzel essek neki a sejhajom masszírozásának, még a végén Sharlotte félre értené a helyzetet. - Reingard eléggé paranoiásnak tűnt a leírások alapján és én nem tudom, hogy egy nagy városban való letelepedés mennyire változtatott ezen - folytattam tovább a gondolatmenetemet, úgy ugrálva a témák között, mint máskor a felém közeledő pengék elől. - Elsarea segítőkészként lett leírva a nővére alapján, aki a Rotmantelek-nél tanult felcseri tudását vetné be mások segítségére. Tehát amennyiben sikerülne kiderítenünk a helyi felcserek, doktorok és javasasszonyok helyzetét és faját, azzal már előrébb lennénk. De első sorban arra szavaznék, hogy béreljünk ki szobát valamelyik fogadóban. Nem a puccos negyedben, valahol a középkategóriások között. A nemeseknek biztos, hogy meg vannak a maguk gyógyítói, így egy vadidegenben nem bíznának, itt Északon meg főleg nem egy vámpírban. Akik leginkább egy gyógyító segítségére szorulnak, azok a szegényebbek - feltételezve, hogy Elsarea ingyen vagy olcsón árulja a tudását - vagy az alsó-középosztály tagjai. Bármi észrevétel ezzel kapcsolatban?
  A következtetéseim a számomra logikusak voltak és igyekeztem minél szélesebb kört lefedni, plusz valamiféle kiindulási pontot biztosítani a keresésre. Abban hellyel-közzel egyetértettünk, hogy Falbwich jó kiindulási pont lenne, hisz ezért is jöttünk el ide, átszökve az Északi határon, kockáztatva azt, hogy lebukunk és helyben kivégeznek. Most ellenséges területen mászkáltunk, úgy hogy meg kellett húznunk magunkat - csak reméltem, hogy nem kockáztattam feleslegesen mindkettőnk életét. Pont ezért akartam minél előbb pontot tenni az ügy végére, s valami olyan nyomon vagy feltételezésen elindulni, amelyben nagy potenciált láttam. Reingard-ról Sharlotte és Laetitia Úrnő elmondásán kívül semmit sem tudtam, Elsarea-ról pedig csak az Úrnőtől kaptam leírást, de még mindig úgy éreztem, hogy Őt lesz a legkönnyebb megtalálni. Egy Schwarzjäger biztos, hogy jó alaposan meghúzná magát egy ilyen ellenséges terepen. De persze biztos voltam benne, hogy mindezen gondolatokban Sharlotte talál majd valami kivetnivalót. De végülis, ezért társultam valakivel, hogy minél több szemszögből és világnézetből tudjuk megvizsgálni az adott problémát. Oh, Hold Anyára, mennyivel egyszerűbb lett volna ha csak valakit ki kell iktatni. A nyomozás, akármennyire is jó mókának tűnt, nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam volna- főleg úgy, hogy a nyomok jó része már rég kihűlt.
- Az a baj, hogy megint feltételezed, hogy igazad van és csak igazolni akarod. Mi van, ha sosem járt erre vámpír?
- Öhmm...fogós kérdés. Valahol el kell kezdenünk a keresést - szögeztem le, mert ez legalább biztos volt.
 "Mi van, ha sosem járt erre vámpír?" Hát, azért jöttünk ide, hogy kiderítsük, hogy járt-e erre felé vámpír. Én inkább feltételeztem azt, hogy járt erre felé valamelyikük...mert ha itt sem jártak volna, akkor visszajutunk oda, ahonnan kiindultunk, azt pedig nem akartam volna. Nem, feltételeznem kellett, hogy itt jártak és ez alapján akartam elindulni keresni, bár tény, hogy előtte nem ártott volna megtudakolni, hogy jártak-e erre felé, de ezt meg is akartam tenni, csupán pár lépéssel a saját logikám előtt jártam szavakban és az ötleteim megosztását már megelőzte azon feltételezés, hogy utána érdeklődtünk bármiféle vámpír jelenlétnek. Viszont Sharlotte kérdése még egy kérdést felvetett bennem.
- Ostoba kérdés, de szerinted álcáznák magukat? Mármint, hogy ha nem akarták, hogy az öreg Hannes papa kövesse őket, a legjobb esélyük az lett volna, hogy ha senki sem ismeri fel, hogy vámpírok - hisz elvileg azokat keresnénk. De egy ilyen trükköt megcsinálni egészen durva lenne, nem? Vagy ez már túl őrülten hangzik?
  Az én feltételezésem szerint kivitelezhető akció lett volna. A vámpíroknak meg van az amalgám nyakláncuk, amellyel a Napon is járhatnak úgy, hogy az nincsen rájuk káros hatással, bár hogy mennyire gyengülnek le még így is tőle, arról fogalmam sem volt, ezt nem kérdeztem meg egyiküktől sem. Tapasztalatból tudom, hogy amennyiben nincs rajtam a sötétített üveges szemüveg, akkor a Nap legyengíti a fajtámat, s lehet, hogy amalgám nyaklánc ide vagy oda, a vámpírokra is legalább ilyen hatással lehet. De vissza a gondolatmenetre: amennyiben viselnek egy ilyen nyakláncot (és miért ne tennék) úgy nappal is közlekedhetnek az emberek között. Kötve hiszem, hogy akár a lelkészek vagy papok megéreznék úgy a vámpírokat, mint a démonokat, így akár el is sétálhatnak egy ilyen mellett. Az, hogy miként szabadulnak meg a holt fehér bőrükről, már más kérdés. De láttam én már olyat, aki annyit kente magát és festette a haját (itt most leginkább Blue-ra, a kis termetű de annál karakánabb fajtársamra gondolva) hogy ez simán kivitelezhető volt. Amennyiben púderezték az arcukat - vagy mi az, amit a nemes nők annyira imádnak - a bőrük természetes színét elrejthették. A fogaikat ennél is könnyebb lett volna eltakarni, szóval ha mindent jól csinálnak és a körülmények a kezükre játszanak, el tudják rejteni a vámpír lényüket.
- Te el tudnád rejteni, hogy sötét tünde vagy? Az ilyen dolgok lehetetlenek, ha nem démonokról van szó. Viszont én azt javaslom inkább, hogy keressünk valakit, aki mindent hall ebben a városban. Valakit, akihez eljutnak a legkisebb suttogások is és kérdezzük meg tőle, hogy járt-e erre valaha vámpír, pláne kettő.
- Nos, némi arcfestéssel el tudnám hitetni, hogy nem vagyok olyan sápadt, mint egy vámpír hátsó fele és a füleimet eltakarja egy egyszerű kalap is. A szemüvegemmel nappal is mozoghatok kint az utcákon többé-kevésbé, de értem, hogy mire gondolsz...- hagytam rá a dolgot, bár még mindig nem értettem teljesen egyet vele ebben a témában. - ...de hát, na, tudod, hogy szeretek mindenféle teóriákat dobálni össze-vissza. Bár néha kissé idegesítő lehet, de legalább van bőben, miből gondolkoznom...aztán a túl sok lehetőség egy idő után túlságosan is lehangoló. A fenébe, abba kéne hagynom.
  Pofáztam tovább, mintha a világ minden idője a miénk lenne és nem mászkálnának körülöttünk emberek, miközben a város felé battyogtunk. De ez én voltam és ezen nehéz lett volna változtatni, így inkább folytattam tovább a szófosást. Valamilyen szinten megnyugtató volt és legalább nem estem ki karakterből. Aztán megcsóváltam a fejemet és bele kezdtem az újabb taglaláshoz.
- Nos, egy felől ezért javasoltam a fogadót. Megszállni és infót gyűjteni. A kocsmárosok mindig jó információ források. Ugyanúgy a piaci kufárok is. Az alvilági figurákkal inkább nem kötekednék. Anno volt egy jó kis papírom, amivel bejuthattam hozzájuk, most már valami agyhalott baromé Hellenburg csóró negyedében. Pazarlás, mondom én. Mint ahogy a lovak is. Feltörte a seggemet a nyereg, bizony mondom néked. De elég a panaszkodásból...
  Morogtam magam elé, midőn nem bírtam már tovább megállni és olyan erővel masszíroztam a hátsómat, hogy azt még egy hivatásos is megirigyelte volna. A hideg jólesően kirázott, ahogy pár makacs gócot sikerült eltüntetnem és olyan elégedett fejet vágtam, hogy az erőteljesen megkérdőjelezte, hogy még is, hol járkál most éppen a kezem.
- Elég bizony - ráncolgatja Sharlotte a szemét és nem tudom, hogy a panaszkodásra érti-e vagy önmagam markolászására. - Menjünk, keressünk egy fogadót.
  Egyetértettem a hölggyel, így aztán a lovakat vezetve végül ráakadtunk egyre, amely megfelelt a kritériumoknak. Alaposan megvizsgálgattam magamnak a helyet és az ide vezető utat is, hogy amennyiben még hirtelen is ébresztenek fel az álmomból, akkor is tudjam, hogy merre felé található a legközelebbi városkapu, vagy hogy hol lehet jó rejtekhelyet találni a környéken.
- Nos, a fogadó meg van...bár csak minden ilyen könnyen menne.
 Sóhajtok fel, majd a lovak kikötése után határozottan tártam ki szélesre az ajtót, beengedve magam mögött Sharlotte-ot és úgy sétáltam a fogadós felé, mintha az enyém lenne az egész hely. Az átlagos emberek általában némileg fenyegetve érzik magukat a határozott fellépéstől, főleg olyan helyen, ahol a fenyegetés nem csak a mesékben szereplő dolog, hanem a rideg valóság is. Jó taktika, ha az ember vagy sötét tünde elakarja kerülni a felesleges kérdéseket, bár egyre ritkábban válik be azóta, hogy mindenféle szörnyűség történik Veronia-szerte.
- Szép jó napot, jó uram. Akadna számunkra egy szobája? két főre, pár nap erejéig?
- Attól függ - válaszolja némi értetlenkedő pillantás után, mint aki még sosem látott egy Holdcsókolta és egy Kormos sötét tündét a lepukkant kis vityillójában. Hát, lehet hogy pont ez volt a helyzet, azonban némi vállvonogatás kíséretében végül elűzte a további aggályait, ahogy lehetséges bevételre terelődött a szó.
- Nos, mitől függ? Fizetünk, normálisan viselkedünk. Csak átutazóban vagyunk a városban. Ha kell, előre is fizetünk.
- Hány napra?
- Öt napra - vágom rá habozás nélkül.
  Bár nem számítottam a kérdésre, lelkileg még is felkészültem rá valamennyire. Nem tudtam, hogy mennyi szerencsével fogunk itt járni, ez attól is függ, hogy az előzetes feltételezéseink helyesek voltak-e. De amennyiben öt napon belül nem találjuk meg itt se Elsarea-t, se Reingard-ot, akkor még mindig tovább állhatunk valamelyik másik fogadóba, úgy hogy végső soron túlságosan sok lényege nem volt, hogy hány napra is szállunk meg. De így legalább lesz egy pont, ahova visszatérhetünk a vizsgálódások közepette. Bár a felszereléseimet nem tároltam volna itt, de nem is terveztem sokáig egy helyben maradni, így lényegében csak alvásra használtuk volna a helyet. Bár lehet, hogy két különböző szobát kellett volna választani kettőnknek, de Sharlotte fellépése néha annyira fenyegető volt, hogy biztosra menjek: nem fogok semmi pajzánkodásra gondolni, még ha egy szobában is vagyunk. Meg amúgy is, most megbízatáson voltam, így aztán már alapból is elhessegettem magamtól ezt a gondolatot. Az egy szoba bőven elég lesz és remélhetőleg a fogadós se fog semmi rosszra gondolni...nem mintha az Ő dolga lett volna.
- Százötven váltó.
- Természetesen - válaszoltam neki, miközben az erszényemet leakasztva az övemről számoltam ki neki az érméket és a pultra raktam őket, bár legszívesebben a képébe vágtam volna. Nem voltam túlságosan jó hangulatban, fáradt voltam és éhes, és egyelőre még semmit se haladtam szinte a megbízatással, így érthető volt, hogy miért is voltam annyira morgós.
- Mikor lesz kész a szobánk és melyik lesz az?
- Jöjjenek.
  Engedelmesen követtük a fogadóst és nemsokára már a szobánkban álltunk. Tényleg nem volt egy túlságosan nagy eresztés, azonban volt benne ágy, éjjeli szekrény, valami kezdetleges szekrény féleség, asztal és szék is, szóval bőven elég volt arra, ami nekünk kellett és mivel mindketten hozzá voltunk szokva ahhoz, hogy nem a legideálisabb helyeken ügyködjünk, így nekünk ezzel nem volt semmi problémánk sem. Legalábbis nekem nem. Körbehordoztam tekintetemet a kis szobán, az ablakon, az ajtón, azt mérlegelve, hogy mennyi védelmet nyújthatnak egy támadás során, majd visszafordultam a társamhoz.
- Nos, kedves Hölgyem, üdvözlöm Önt a világ legszebb villájában! Remélem, Ön is ugyanannyira élvezni fogja ezt a luxus kiszolgálást, ahogy én.
  Vigyorgok rá, hangomban némi cinizmussal és iróniával, aztán inkább befogtam a számat, mielőtt ténylegesen pofán képel valamiért és lehuppantam az ágy szélére. Kemény volt, néhol nyikorgott, de ennél többet nem várhattunk el ettől a helytől. Táskámat a földre eresztve le kezdtem bele a tervezgetésbe.
- Oké, szóval komolyabbra véve a témát: te hol kezdenéd? A fogadósok, ahogy mondtam, sok információhoz jutnak, már ha hallgatóznak, főleg ha részegekről van szó. De bizonyos szintig csak egy kis területet fednek le, így akár a város összes ilyen kedves alakját meg kell kérdeznünk arról, hogy járt-e erre felé két vámpír. A piac jobb hely lenne, de ott meg annyian fordulhatnak meg napi szinten, hogy a kufár már rég elfelejtette volna azt is, ha maga Abaddón száll le a standja előtt köptetőért. De amennyiben a keresett személy itt van - és még mindig több esélyünk van szerintem megtalálni őket a nőn keresztül, semmint Reingard-ra hajtani- kell, hogy beszerezzen ellátmányt magának. Illetve van egy gyermekük is...de ez megint arra a feltételezésre épül, hogy Elsarea tovább folytatja a jótékonykodását. Tehát elindulhatunk a nőn keresztül, vagy pedig Reingard nyomára akadni valahogy. De van öt napunk első körben, hogy valami nyomot találjunk. És köszi még egyszer a segítségedet, mondtam már, ugye?
  Itt már abba kellett hagynom a szövegelést, hogy levegőt is vegyek és ez elég időt biztosított Sharlotte-nak ahhoz, hogy inkább közbevágjon, mielőtt folytatni tudtam volna.
- Talán egyszer-kétszer. Viszont tudom, hogy azt mondtad, nem szeretnéd, de szerintem a helyi alvilágon keresztül lenne a leggyorsabb.
- Mindig is ők voltak a kedvenceim - sóhajtottam fel beletörődően. - Megtalálni őket azért nem lesz annyira egyszerű. A helyi utcakölykök talán tudhatnak valamit, azok a kis szarkeverők mindig benne vannak valami kis balhéban. Vagy mehetünk a város sötétebb negyedeibe is, ahol biztos, hogy lesz egy-két kötekedő alak, akiket jól helyben hagyhatunk, akkor boldogan visznek a főnökükhöz, vagy a temetőbe. Azt még se tehetjük, hogy kiállunk az utca kellős közepére ordibálva, hogy "hé, keressük a bűnbandák vezérét, vezessetek már hozzá." Tehát: utcakölykök, rossz arcú emberek az utcákon vagy be is törhetünk a helyi városi őrséghez és megkeresni a jelentéseket róluk. Az túl rizikós lenne. Lefizetéssel információt szerezni ismét csak kockázatos, hisz több pénzért cserébe bármikor feldobhatnak minket.
- Szerintem legyen ez a sorrend. Keressünk egy kamaszt, aki pár váltóért örömmel eligazít a helyi nagykutyához.
- Ha más nem, a bájadat is bevetheted náluk. Én biztos, hogy minden infót kiköpnék...
  Kontráztam rá, majd elindultunk a városba, hogy keressünk egy kölyköt magunknak. Igazán nemes küldetés volt, de ezen a ponton még ez tűnt a leglogikusabb lépésnek. Elképzelésem szerint az ilyen kis szemetek a piacok környékén lebzselnek a leginkább, ahol bőven van, akit kirabolhatnak és el is tudnak tűnni a tömegben egészen hamar ahhoz, hogy kikerüljék a felidegesített kofákat vagy a rájuk küldött város őröket. Évek óta tengődhetnek az utcán, így sok mindent hallhattak, amely számunkra hasznos információ lehet - legalábbis ebben reménykedtem. Jelentősen megkönnyítené a dolgunkat...bár hogy utána hogyan, abba bele se mertem gondolni. Mert feltételezzük fel, hogy megtaláljuk a bandavezért, de hogy vesszük rá, hogy kiköpje a nekünk kellő információt. Mert hogy nem fogja ingyen adni, abban egészen biztos voltam és az ilyenekkel való üzletelés mindig veszélyt rejtett magában. De ezen majd ráérek akkor aggódni, ha már oda kerültünk. Addig is: irány kölyköket keresgélni.

  A piac megtalálása a következő lépés volt, s ahogy a fogadót is viszonylag könnyen megtaláltuk, úgy a piacra is hamar ráleltünk. Már jó pár városban megfordultunk mindketten, így volt tapasztalatunk az ilyen keresgélésekben és a városok amúgy is egy bizonyos séma szerint szoktak felépülni. Oda érkezve a szemem folyamatosan ugrált a jelenetek között: kofák kereskedtek a dolgaikkal, vad alkudozás ment szinte mindenhol. Megrakott kosaracskák vagy éppen csalódottan távozó vendégek szegényes bevásárlásaikkal, hisz többet nem engedhettek meg magukat. Pár helyen városőrök haladtak át a rutin járőrözésük  közben. A különböző torkokból kiszakadó hangok olyan kakafóniát eredményeztek, amelyben nehéz volt bárkinek a hangját meghallani és párszor még a gondolataimat is elnyomták ezek a hangok, de legalább senki se figyelt fel ránk. Egy frissen érkezett páros hirtelen felbukkanása annyira hétköznapi esemény volt, hogy senkiben se keltett gyanút, csak pár kofa próbálkozott be nálunk, de szinte meg sem hallottam őket. Tekintetem végül megakadt egy kisebb csoporton. Három fiú és két lány, amint éppen pár hordót szemeltek ki maguknak, hogy kiéhezett tekintetükkel figyeljék az elhaladókat, azt latolgatva, hogy kit kéne kizsebelni, és hogy mennyi a lebukás esélye. Ideális célpontnak tűntek, akikből talán kihúzhatunk valamit. Azonban az nem hiányzott volna, hogy elrohanjanak, mert francnak se volt kedve kergetőzni egy idegen városban vagy éppen új információ forrás után kutakodni. Szerettem volna már valami eredményt is felmutatni, így nem éppen a legtürelmesebb módon közelítettem meg az újdonsült probléma forrást.
- Megjegyzés: a gyerekek rémisztőek. Nagyszájúak, idegesítőek és mindig rosszban sántikálnak. Belegondolva: ez rám is igaz. Na mindegy. Látod őket tőlünk jobbra?
  Kérdeztem a kísérőmtől, ellenállva a kísértésre, hogy egyenesen rájuk nézzek. Éreztem, hogy mellettem Sharlotte is feltűnésmentesen felméri őket, így úgy éreztem, hogy ideje folytatni.
- Három kanegér és két csajszika. Meglátogassuk őket, mondjuk két oldalról, hogy ha netán futni támad kedvük, akkor se legyen hova?
- Kapásból ijesszünk rájuk, hogy még véletlenül se legyen kedvük bármi hasznosat mondani?
- Nálam működne... - csóváltam meg a fejemet, ahogy a Névtelen Árny lehűtötte lelkesedésemet, így csak türelmetlenül toporogtam egy helyben. - Oké, akkor kedves leszek és csak simán oda megyek hozzájuk és naagyon szépen megkérem őket, hogy mondjanak valamit. Cserébe még ki is csengetek nekik jó pár érmét, hogy szép napjuk legyen. Mondjuk eleget ahhoz, hogy egy hétig kiskirályok módján élhessenek. Utána én meg nyomorogni fogok egy ideig, de ez van. Ez már célravezetőbb stratégia lenne?
  Soha se értettem a gyerekekhez, így kapásból inkább felnőttekként kezeltem őket, vagy inkább saját magam kicsinyített másaiként. Mire vágynak a gyerekek? Hát, örökbe fogadni nem fogom őket, ha odáig fajulnának a dolgok, az is biztos. Akkor meg még mire vágynak ezek a kis koszlott valamik? Megfélemlítés működik rajtuk. De talán a pénz is fog. Fene se tudja, ezek a Pokol legmélyebb bugyraiból másztak elő, mocskos kis karmaikkal vájva ki az utat maguknak.
- Most gúnyolódni próbálsz?
- Nem, ez egy őszinte kérdés volt. Semmi gúnyos hangnem. Mármint szépen odamegyünk, fizetünk - pontosabban fizetek, mert ez az én megbízatásom - egy szép kis summát nekik, hogy köpjenek. Csupán megérdeklődtem, hogy szerinted ez a módszer beválna-e?
- Szerintem jobb ötlet, mint kezdésképp úgy tenni, hogy bajban vannak. A gyerekek úgy nehezen mondanak igazat, ha nem érdekük.
  És akkor még csodálkoznak, hogy miért nem kedvelem a fajtájukat. Miért nem lehetnek a gyerekek kedves, kis angyali teremtések, akik szívesen segítenek mindenkin? Miért kell önzőnek lenniük és folyton arra gondolni, hogy miből húzhatnak hasznot? Megjegyzés magamnak: soha nem kell nekem egy ilyen kis izé. Úgy se lenne túl nagy baj, ha a Shadowbane vérvonal megszakadna örökre, úgy hogy ebből baj úgy se lesz.
- Többet kellett volna beszélnem egy bizonyos nővel indulás előtt az emberek lélektanáról. Nem vagyok éppen túl szociális alak és én leginkább a megfélemlítésben hiszek, ami gyakran nem a legcélravezetőbb. De akkor, nincs más hátra, mint előre!
  Próbálok úgy tenni, mint ha nagyon is kedvemre lenne ez az egész, és megjátszott ruganyossággal a végtagjaimban indultam meg a kis csóringerek társasága felé. Amint odaérek hozzájuk, lehalkítom a hangomat, az nem hiányozna, hogy a körülöttünk mászkálók meghallják, hogy miről is beszélek éppen velük. Ha más nem, abban reménykedtem, hogy Sharlotte bájai hatnak majd legalább a három fiúra, hisz végül is, melyik kamasz srác tudna ellenállni pár illegetésnek és villantásnak? Bár kötve hiszem, hogy Sharlotte erre hajlandó lenne....és egészen biztos, hogy a földbe taposna ha felvetném neki.
- Oké, barátaim. Ki akar egy kisebb vagyont keresni? - kezdtem bele célratörően. Lehet ,hogy megjátszom, hogy kedves vagyok velük és élvezem a kommunikációt a csoportjukkal, de azért igyekeztem minél hamarabb megszabadulni tőlük.
- Mivel pontosan? - kérdezte az egyik lány, miközben a többiek olyan sanda tekintettel méregetnek engem, hogy attól majdnem kiugrott Fury a helyéről hogy megcirógassa arcoskájukat.
- Semmi veszélyessel - szögeztem már le a legelején. Talán ha megnyugtatom őket, hogy nem kerülhetnek bajba, akkor együttműködőbbek lesznek. Remélem. - Csupán információra van szükségünk. MÉg senki se került bajba emiatt, ugye? Pontosabban két kérdésem lenne hozzád, leányom. Első számú kérdés: tudod-e, hogy hogyan lehet kapcsolatba kerülni a helyi rosszfiúkkal? Eleget járjátok az utcát ahhoz, hogy halljatok szaftos dolgokat. Második kérdés: van-e bárminemű tudomásotok a városban élő vámpírokról? Erre a két kérdésre választ kapva kapsz egy jelentős kis összeget, amit arra költesz, amire csak akarsz.
- A vámpírokat itt megnyúznák, főleg a háború óta- érkezett az elkeserítő válasz.
  Ha a vámpírok ellen még mindig ilyen nagy ellenségeskedéssel viseltetnek itt, akkor annak esélye, hogy Elsarea vagy Reingard itt vannak, egyre kisebb és kisebb lesz. Rossz feltételezésen indultunk volna el? De Heimsroth közelében nem voltak, a vámpírtornyokat inkább kilőttem volna, tehát túl sok lehetőségünk nem akadt. Még Falbwich tűnt a legjobb nyomnak ha északról volt szó, bár most elbizonytalanodtam abban, hogy érdemes volt-e átszökni a határon. De most már mindegy, biztosra kell mennem, hogy kizárhassam ezt a várost is a listáról, így addig nem takarodok el innen, amíg meg nem győzödök teljes bizonyossággal arról, hogy nincsenek itt.
- De ha Kicsit Hanst keresitek, Ő talán többet tud mondani, de én a helyetekben nem reménykednék. Miért kerestek vámpírokat?
- Kicsi Hans? Az meg kicsoda? - egyértelmű volt, hogy a neve nem lesz ismerős számomra, de ez talán eléggé leköti a kis csibész agyát ahhoz, hogy ne vegye észre: nem válaszoltam egy kérdésére, amelyre nem is akartam egyelőre választ adni.
- Nem Kicsi. Kicsit Hans. Legalábbis a kurvák így szólítják, mikor lopáson kapja őket és kapnak a pofájukra. "Csak kicsit, Hans, csak kicsit!" Aztán rajta maradt. Ha elmentek a dokkokhoz és fizetés nélkül léptek le valamelyik csajtól, rögtön nála köttök ki.
  A válaszra elképedtem és igyekeztem visszafojtani egy kuncogást. Határozottan tetszett a fickó nevének háttértörténete, bár belegondolva, hogy pont ezzel az őstulok barommal kell diskurálni, azért annyira nem nyűgözött le. Természetes, hogy mindig ilyen barmokat kell nekem is kifogni. De remélhetőleg könnyen meg lehet őt győzni arról, hogy énekeljen nekem...mert ha nem, eltöröm a kezét és akkor aztán annyi volt neki a kurvaverő karrierje, és még a lábát is, hogy ne is tudjon utánunk eredni. Na meg a nyakát átvágni, hogy ne tudjon kiabálni se utánunk. Tökéletes célpont lenne, hogy valakin levezessem a feszültségemet.
- Határozottan kedves alaknak tűnik. És Ő valami helyi nagyfiú, aki sok információval rendelkezik, gondolom én. De akármilyen kedves, remélhetőleg lesz egy-két szabad perce ránk. Van bármi más kérdésed a kedves leányzóhoz?
  Kérdezem Sharlotte-tól, hátha diskurálni akar ezzel a pokolból előmászott izével, miközben én már az erszényemért nyúltam és nagy szívfájdalmak közepette csengettem ki neki jó pár érmét...az erszényem kezd lapos lenni. Azt hiszem, előbb-utóbb, hogy finanszírozzam a további expedíciót, kénytelen leszek kirabolni valaki gazdagot. De addig is, lesz egy látogatásom a dokkoknál.
- Nincs. Mehetünk. Mondanám, hogy vigyázzatok magatokra, de felesleges, ugye?
- Ugye... - feleli vissza Sharlotte kérdésére a lány pimasz módon, amiért elkapott a vágy, hogy felpofozzam, de inkább visszafogtam magamat.
- Nagyon elbűvölőek a gyerekek. Egyesek csodálkozhatnak, hogy miért nincs nekem is egy purdém. Na vajon miért...
  Morgolódok magamban a nem létező bajszom alatt. Lassan tényleg olyan leszek, mint egy öreg kutya: állandóan morog és csak ritkán harap, mert már megmozdulni is túl lusta.
- Szerinted ki is kell használni a madame kínálatát ahhoz, hogy felhívjuk magunkra Kicsit Hans figyelmét, vagy nem annyira fontos, hogy hemperegjek is egyet a lánykákkal? Valahogy most ment el tőle minden kedvem...
- Az már a te dolgod, van egy nevünk és tudjuk, hogy mit csinál. Szerintem én körbekérdezek még pár helyen, aztán este találkozunk a fogadóban. Jó....szórakozást, I guess
  Válaszol Sharlotte egy kihívó mosoly kíséretében, aztán már el is tűnt. Elképedve és némi bosszúsággal figyeltem, ahogy elcsalingázik aztán az egyik kanyar mögött el is tűnik.
- Szórakozás? A viszkető farok nem szórakozás...
  Válaszoltam a levegőnek, ahogy elindultam a dokkok felé. Valamennyire tisztában voltam azzal, hogy most hol is járhatok a városban, és a tenger irányát egészen könnyű volt belőni: elég volt a szagokat, a hangokat és a tengeri maradak látványát követni. A torkom kissé összeszorult: a dokkokban szoktak a legundorítóbb alakok megfordulni. Kiéhezett matrózok, unatkozó hajóslegények, nyomorgók és csavargók...és Kicsit Hans. Csodálatos felhozatal. Miközben a lábam a kövezetet tapodta, tovább gondolkoztam azon, hogy hogyan tovább. Az okés, hogy beszélek Kicsit Hans-szal, de ha a kislány szerint a vámpírokat itt helyben megnyúznák, akkor vajon mennyi az esélye, hogy egyet is találok, nem hogy kettőt meg egy gyereket is mellé? Vagy nagyon jól meghúzzák magukat vagy ez az egész ismét egy zsákutca lesz. Reméltem, hogy Hans valami információval tud szolgáltatni és nem kell túlságosan durvulnom ahhoz, hogy ezt meg is ossza velem. De amennyiben nem Falbwich-ben vannak a keresett személyek, talán van valami nyoma annak, hogy itt áthaladhattak, ha más nem, hogy hajóra szálljanak...s reméltem, hogy valami okból kifolyólag a kurvaverő emlékszik rájuk. Mert ha nem, akkor a végén még ezt az egész rohadt várost fel kell forgatnom keresztül-kasul és szórakozásból leégetni, hogy levezessem a feszültségemet, aztán folytatni ugyanezt Carolusburg-gal. Az lenne aztán az igazi levezetés...az égre nézve kicsit sajnálkozva vettem tudomásul, hogy nincs egyetlen Abaddón sem, aki a Főváros felé repül nagy bőszen. Na jó, elég a rinyálásból. Kicsit Hans, hol vaaaagy? Lenne egy kis beszélgetni valóm veled! Nem fog a bácsi bántani, esküszöm!....annyira.

Látom a Rotmantel úrnő nem adott neked könnyű megbízást, nade a szívességekért meg kell dolgozni. Biztos vagyok benne, hogy nagyon hasznos tapasztalatokkal gazdagodsz már így is, például lovagoltál, megtanultál bánni a gyerekekkel... Nem értem miért nem Cyne fizet Lettinek ezért a kis túráért?
Mindenesetre a folytatáshoz itt van 200 tp és 2000 váltó szobaszámlára és kenőpénzekre.

Falbwich. Alig láttam valamit ebből az északi városból, de túlságosan nem nyerte el a tetszésemet. Leginkább azért, mert Északon volt. A Veronia-nak nevezett földdarab azon pontján, ahol kevésbé voltak toleránsabbak a népek, mint a déli rokonaik. Ahogy a gyerekek mondták, itt aztán a vámpírokat azon nyomban el is üldöznék, ha megtalálnák őket, és valahogy volt egy olyan sanda gyanúm, hogy elég volt a részemről egy rossz lépés és a sötét tünde létem miatt én is komolyabb összetűzésekbe keveredhetnék. Tehát meg kell húznom magamat, különben még valami mondvacsinált okból rám hívják a városi őrséget, vagy valamelyik katonai egységet, amelyik itt van a közelben és akkor aztán sok sikert ahhoz, hogy kimagyarázzam nekik: északi állampolgár vagyok. Amint kiderülne, hogy Délen állomásozom, rögtön kémnek bélyegeznének és mehetnék valamelyik bitófára lógni egy kicsit. Még ha csak az én életemet kockáztattam volna ezzel, úgy lettem volna, hogy oké: hoztam egy hülye döntést, ide merészkedtem, az én lelkem rajta. De Sharlotte-ot is belerángattam az ügybe - igaz, hogy túlságosan nem kellett kérlelni - így már kettőnk élete és biztonsága miatt is aggódnom kellett. Nem mintha nem tudta volna megvédeni magát. Sőt, pont az ellenkezője, nálam sokkalta talpra esettebb személyről volt szó, de azért nem lett volna túl kívánatos, ha bajba kerül. Így hát az aggodalmam egy idő után olyan szinteket öltött, hogy megfeledkezve a kiképzésemről és arról, hogy minden helyzetben megpróbáljak nyugodt maradni, folyton körbe-körbenéztem, a hátam mögé pislogtam, attól félve, hogy valaki mutogatni fog rám, vagy egy vén csoroszlya fel fog kiáltani, hogy hívják már az őrséget, mert megerőszakoltam azzal, hogy elmentem mellette. Irtóztam ettől a helytől, de most már nem volt választásom. Ide jöttem és még nem végeztem a dolgommal, így akár az aggódást is abba hagyhattam volna és a megbízatásomra koncentrálhattam volna. Azonban mindezt mondani sokkal könnyebb volt, mint ténylegesen megcselekedni.
Aztán már ott találtam magam a kikötő környékén. A tenger felől kerekedett szélmozgás magával sodorta a halak rothadásra emlékeztető bűzét, a matrózok éktelen ordibálását és trágárkodásait, a vámszedők vad rikonyálását. Az utcaköveket vastagon fedte a mocsok, amelyet ezernyi vaskos csizma taposott keményre. A dokkokban él egy különleges állatfaj: a kikötői patkány. Nem összetévesztendő a sima patkánnyal. Ez egy kétlábú egyed, hellyel-közzel emberinek néz ki, de viselkedésétől még a legocsmányabb négylábú rokonának is hányhatnékja támadna. Kalandra és kötekedésre kiéhezett tekintetével keresi azt, hogy kire csaphat le. A tengeren töltött idejétől barna bőrével és vaskos izomzatával azt hiszi, hogy Ő a világ legerősebb embere és hogy még egy jötünt is rákényszeríthetne puszta erejével arra, hogy orális élvezetekben részesítve. Igen csak szánalmas létforma volt, amely mások terrorizálásával érezte jól magát. Elhatároztam, hogy akármennyire is érdekelt volna más esetben az ilyen állatfaj megvizsgálása természetes közegében, most inkább távol kéne tartanom magam. Így hát óvatosra véve a figurát keresgéltem a helyi vörös lámpás negyedet, bordélyházat, prostistállót, kurvárat, örömtanyát...nevezze mindenki annak, aminek akarja. Azonban akárhogy is forgattam a szememet, nem találtam semmi arra utaló helyet, hogy itt ilyen luxus körülmények között dolgoznának azok, akiknek hivatása talán még az emberek előtti időt is megelőzi. Az itteni lányok, akik már rég elcsencselték aranyszívüket az ezernyi rájuk nehezedő férfi (és alkalmanként nő) izzadt teste alatt, hogy fájó lábuk közével térjenek egy "műszak" után haza, keservesen számlálgatva azt a pár érmét, amit összekapartak és amit megtarthattak maguknak...nos, ezen aranynők nem házakban illették magukat, kontrollált környezetben és viszonylagos védelem alatt. Nem, ők az utcán álldogálva hirdették a kínálatukat az arra felé haladóknak, próbálva túlkiabálni a sarok másik végén álló társukat, ígérgetve, hogy velük aztán a Mennyeken Túlra is eljutnak és az a trampli ott a közelükben csak egy hazug liba. Persze mindegyik ezt mondja, így aztán végső soron a férfiak vagy hírnév vagy kinézet alapján döntöttek. Persze voltak olyanok is, akik párosával ácsorogtak, gondolom azért, hogy foglalják egymásnak a jó helyeket. Szinte könnyekig meghatódtam az ilyen jellegű kooperáció láttán. Az állati ösztönök, köszönték szépen, itt aztán úgy virágoztak, mint a nefelejcs virágok a csatamezőkön. Az orromat befogva sétálgattam az utcákon, keresgélve a megfelelő női egyedet. Igyekeztem ezen a ponton csak húsként tekinteni rájuk, olyanokra, akiket kihasználhatok a saját céljaimra, mert ha élő személyként láttam volna őket - még ha emberként is, akik nem voltak éppen a legjobb helyen a szívemben - egy idő után elvesztettem volna a türelmemet és hogy levezessem azt a nyomorúságos helyzet láttán, hát felkoncoltam volna pár kéjenc barmot. Ezen a ponton nem voltak túl nagy igényeim - már ami a nőket illette. Legyen valamennyire értelmes arca, mert a bedrogozott vagy lerészegedett nőkkel nem tudtam volna most mit kezdeni...és azért nézzen ki valamennyire elfogadhatóan, még ha nem is azért kezdtem volna ki vele. Így hát kerültem azokat, akik ha lementek volna a Mélységi bányájába, az rohant volna el onnan sírva, könyörületért és megbocsájtásért esdekelve. Végül találtam egy megfelelő "egyedet". Összeszedtem a gondolataimat, eltüntettem arcomról a szánakozást és odaléptem mellé.
- Helló, drágám. Mondd csak, ha egy hozzám hasonló férfiú társaságot keresne a következő nagy útja előtt, fordulhatna hozzád?
"Támadtam le" őt rögtön, miközben összeszorított farpofával imádkoztam, hogy ténylegesen egy prostituált legyen és ne csak egy utca sarkon ácsorgó nőszemély, aki mondjuk a férjére vár...vagy egy női kosztümökbe öltöztetett rakódótéri munkás, aki visszakézből úgy pofán vág, hogy elájulok és a következő emlékem az lesz, hogy egy szekér végében ücsörgök, miközben visznek egy közeli helyre, hogy vidám ünnepi keretek között tegyék a fejemet a hóhér bárdja alá.
- Attól függ - búgott fel az asszonyka egy bájos mosoly kíséretében.- Tudod, igazán nehéz ám itt állni egész nap.
~ Nos, el tudom képzelni, hogy másoknak mennyire nehéz lenne állni egész nap. Nem irigylem a hímringyókat...~
- A nagy utazó hajlandó megfizetni azt a csekély árat, amit élete legszebb órája előtt vár rá?
A farizmaim ezen a ponton engedtek el. Oké, sikerült megtalálnom egy nőt, aki a legősibb mesterséget űzte, ahogy azt el is terveztem és még pofán se vágtak érte. Ezt inkább a szerencsémnek, semmint az ilyen jellegű munkát végző hellyel-közzel nőszerű népek alapos ismeretének könyveltem el. Valahogy a bordélyházon kívül általában fogalmam sincs, hogy az ember vagy tünde hogyan különbözteti meg a prostituáltakat az egyéb foglalkozásokat űző nőktől. Magamban sóhajtottam egy nagyot megkönnyebbülten, aztán folytattam tovább a bájcsevej a már megkezdett stílusban, amit a sokat tapasztalt és látott nő igen csak hamar felvett. Ezért már járt volna neki pár érme fizetség gyanánt.
- Ez a szerény utazó határozottan hajlamos megfizetni az árát, hisz nem csak nagy utazó, de egy igazi úriember is, aki nem szeretné, ha a bájos hölgy elfáradna az egész napos ácsorgástól. Sajnos ez a férfiú nem ismeri a környéket, csak átutazóban van, így a hölgy megítélésére bízza, hogy melyik az a hely, amely alkalmas lenne a magácska számára.
Nem hittem volna, hogy a szövegelésemmel bármit is elérek, azonban tévedtem. A nő felkacag és pajkosan csillogó szemekkel bök mellkason és int, hogy kövessem. Oh, hát ennyire lehengerlő lett volna a stílusom? Oké, azt mindig is tudtam, hogy sokat tudok pofázni és néha tényleg jól eltalálom a stílust és néha úgy tűnt, hogy a nők szeretik is ezt a fajta viselkedést, de nem hittem volna hogy ilyen hamar ilyen nagy sikert fogok aratni. Végre kezdtem úgy érezni, hogy az önbizalmam ismét helyre fog állni és hogy talán még sem vagyok annyira veszett ügy, mint ahogy gondoltam magamról azt az elmúlt eseményekkel és akciókkal nem túlságosan tarkított időszaka után.
~ Te ugye azt tudod, hogy csak azért kapó a dumádra, mert végül fizetni fogsz neki? Szerintem ne szállj el ilyen gyorsan magadtól...és ha a nőcike netalántán elszállna a menet után, akkor se érezd magad túlságosan nagy menőnek. Annyiszor játszották már el az orgazmust pár extra rézgaras utáni vágyból, hogy már természetesen jön nekik.~
~ Kösz, Kiril. Tudtam, hogy rád mindig számíthatok...~
A frissen jött örömöm ezzel el is szállt, ahogy az a mocskos szemét...akarom mondani, a legkedvesebb testvérem gonoszkásan kacarászva vonult vissza az elmém hátsó zugába, várva a pillanatot, amikor tovább szurkálódhat. Inkább csak követtem a nőt, kissé lelombozódva.
- A szót azt jól csavarod. De vajon máshol is ilyen jó a technikád?
- Eddig még senki sem panaszkodott, annyit elárulhatok - lőttem felé egy széles vigyort, hogy megpróbáljam letörölni az arcomról a Kiril megjelenése után gyorsan beálló letargia-szerű állapotot.
A kedves néni végül egy lepukkant fogadóhoz vezetett minket. Nem volt éppenséggel a kikötők közelében, így akkora forgalma sem volt, mint azoknak, amelyek közvetlen a vízparton helyezkednek el. Az alacsonyabb forgalomnak köszönhetően a kinézete olyan is volt, amilyen. Ahogy elképzeltem, inkább csak a szerényebb megélhetésért dolgozó matrózok vagy az igen lerészegedett hajóskapitányok, netán az egyéb, hajózáshoz és kereskedelemhez köthető munkát végző, nem túl tehetős emberkék húzták itt meg magukat azon időre, amíg Falbwich vendégszeretetét élvezték. Betérve a fogadóba gyorsan ki is béreltem magunknak egy szobát. A fogadóson látszódott, hogy annyira nem lepődött meg ezen. Tekintve, hogy jó eséllyel a nőknek nem volt egy állandó bázisuk, mint egy bordélyház, gyakori vendégek lehettek az ilyen helyeken, s amíg fizettek a szobáért, a fogadós kedvesnek igazán nem volt semmi oka és indoka panaszkodni a dolgok miatt - hülye lett volna egy fizető kuncsaftot elzavarni, főleg, ha van bőven kiadó szobája. Így aztán a kulcsot megkapva tértünk be a kedves hölggyel a közösen kibérelt szobánkba. Ahogy beértünk, a nő rögtön az ágyra vetette magát és felvett egy igen csak hivógató pózt, amelyben a mellei jobban kidomborodtak, s a formás combjai is jobban kivillantak. Nyeltem egy nagyot és emlékeztettem magam arra, hogy miért is vagyok itt. Na meg hogy miért is nem. Határozottan nem azért, hogy valami nyavalyát össze szedjek magamnak, és volt egy olyan érzésem, hogy itt aztán azt könnyen össze lehetett volna hozni. Nem tudom, hogy milyen időközönként mosakodhatnak a prostituáltak, de sejtésem szerint nem minden kuncsaft után, így inkább köszöntem, de ezt kihagytam. De azért nézelődni még szabadott.
- És most? Mit szeretne a nagy utazó tenni?- a hangjában kihívás volt. A hangjában a "gyere, végezz velem és fizess" érzést tudtam kihallani, már ha a füleim nem csaltak meg. Vagy csak én képzeltem bele a dolgot. Felsóhajtottam. Most jön a hideg víz.
- Nos, valószínűleg most jön az a rész, ahol a bájos hölgy kissé meglepődik, és a nagy utazó lecsüccsen egy székre - kezdtem bele, de aztán a szék helyett inkább mellé huppantam le az ágyra, s ha már fizettem, akkor kissé ki is használtam. Attól már csak nem kapok el valami kórságot, ha kicsit a combjain pihentetem a kezemet. Ugye? - Félreértés ne essék, ez az utazó igenis a nőkhöz vonzódik és élvezi a látványt, mint heteken a tengeren rekedt hajós a világítótorony fényeit, de most nem ilyen dolgokban érdekelt. Ez a nagy utazó csupán szeretne egy kicsit beszélgetni - folytattam tovább, miközben azért az ujjaim önkéntelenül kalandoztak kissé a combon, de soha se vándoroltak felfelé, csupán egy helyben köröztek. - A társa ezen a szépséges napon csupán arról szeretne érdeklődni, hogy miképp tudna úgy beszédbe elegyedni egy bizonyos Kicsit Hans-szal, hogy az kulturált körülmények között történjen meg. Ez az utazó hallotta, hogy a helyi bájos és kedves hölgyek hmm....önjelölt "védőszentje". S hogy lássa, az utazónak nincsenek semmilyen hátsó szándékai a hölggyel, természetesen megfelelő anyagi ellenjuttatásban részesíti beszélgetőpartnerét.
Nos, ezen a ponton a nő már elvesztette az érdeklődését, vagy csak simán ledobta az álarcát. Látszott rajta, ahogy lelohad a kedve és a pénz emlegetése is csak némi vállvonogatást csikart elő belőle. Pedig azt hinné a sötét tünde, hogy inkább örülni fog annak, hogy ugyanúgy megkapja a fizetségét, mintha lezavartam volna egy menetet és még csak nem is kell elviselnie, ahogy valaki belé hatol. De lehet, hogy már túlságosan hozzá szoktak ehhez az élethez és bárminemű "kedvességet" már inkább veszélyesnek tartanak. Vagy én nem tudom. Laetitia Úrnő talán jobban megértette volna ezt a viselkedést, mert Ő foglalkozott a psziché dolgaival - na meg, mert nő volt és mint ilyen, határozottan jobban megértette a saját nemébe tartozókat. De végül nem sokat rágódtam ezen a dolgon. A lényeg, hogy a nő válaszoljon nekem.
- Kicsit Hans-t keresed? Mit csinált már megint? De amúgy van három házzal arrébb egy kocsma, a Fekete Hal, az az övé. Ilyenkor ott szokott lenni általában.
- Csinálni? Még semmit. Remélem nem is fog. Mármint semmi ostobaságot. Ahhoz nem lenne túl sok kedvem - jegyeztem meg borongósan. Kicsit Hans a helyi nagylegénynek hangzott és ha egy kötekedő barom, vagy bármilyen ellenállást tanúsítana a kérdezősködésem iránt, sajnos kissé unortodox módon kéne őt jobb belátásra bírnom, amely határozottan felhívná rám a figyelmet és lehet, hogy pár hullát hagynék magam után. Az most nem hiányzott, így hát reméltem, hogy Herr Kurtafarkú Hans a normálisabb kikötői patkányok közé tartozik. - Amíg még egymás társaságát élvezzük, tudna mesélni nekem róla? Túl sokat nem tudok arról az igen csak kedvesnek tűnő személyről és a Fekete Halról sem.
- Nagyjából ilyen magas... - emelkedik meg a nő keze, ahogy a mellkasom tetejéhez ér. Nos, nem egy túl kiemelkedő személy, az már egyszer biztos. Lehet, hogy kisebbségi komplexussal is küzd. Csodálatos, már csak ez hiányzott nekem. Egy kissé túlméretes goblin vagy imp. - Olyan kis felejthető arca van, hogy félrenézel és már nem is emlékszel rá. A Fekete Hal meg kétszer ekkora, de legalább ilyen lepukkant, mint ez.
Nos, ez csodálatos volt. Tehát egy felejthető arcú goblint keresek egy nagy, de ettől függetlenül iszonyatosan lepukkant helyen, ahol, amekkora szerencsém van, vagy egy kisebb hadseregre való részeg barom tivornyázik, vásártéri vegyes korcs kutyák társaságában. De legalább csak egy kisembert kell keresnem, az meg azért csak nem akad minden bokorban erre felé. Legalábbis nagyon tudtam remélni. Mivel itt már sokkal többet nem érhettem el, így úgy gondoltam, hogy ideje távozóra fognom a dolgot.
- S ez az úr köszöni szépen a bájos hölggyel való igen csak gyümölcsöző csevejt. A szoba még az Öné az előre kifizetett időpontig, hogy kiélvezhesse a pihenőjét, mielőtt még túlságosan is megfájdulna a lába a sok álldogálástól, s ha netán találna egy úriembert, aki szintúgy túlságosan sokat álldogált, csak nem éppen a két lábát...hát, gondolom, nem lenne illendő ezt a szép szobát veszni hagyni. A további szép napot a hölgynek!
Hajoltam meg felé, felpattanva az ágyról és még megemeltem a képzeletbeli kalpagomat is, hogy tényleg ritka egy udvarias sötét tündének nézzek ki, aztán amilyen gyorsan csak tudtak - de nem túl feltűnésmentesen - igyekeztem távozni a szobából és a nő társaságából, de az ajtóban megtorpantam.- Három házzal arrébb, melyik irányba? - tettem fel a kérdést a Fekete Hal pontos irányával kapcsolatban.
- Arra! - int a kezével az adott irányba, én pedig már távozóra is fogtam.
Fekete Hal, vigyázz, mert itt jövök. Kicsit Hans, remélem, hogy könnyen megtalállak és nem leszel bunkó. Nagyon nem vagyok most olyan hangulatomban. Csak add, hogy gördülékenyen menjen a dolog....kérlek, Hold Anya, adassék meg nekem legalább ez az egy kívánság.

Nos, az az igazán kedves néni tényleg nem lódított, amikor azt mondta, hogy a Fekete Hal az általunk látogatott fogadó nagy testvére. Tényleg nagyobb volt, ezt meg kellett hagyni, de hogy ugyanannyira lelakott volt, az is biztos. Csak néztem az épületet, a buksimat vakargatva vagy éppen az államat, amelyhez jobb hozzáférésem volt az adott pillanatban, miközben tanácstalanul nézelődtem körbe, várva, hogy az emberek eltakarodjanak a közelemből, mielőtt még olyan megjegyzést teszek, amely miatt hamar kitörne a lincshangulat, és csak néztem és néztem azt az épületet és elgondolkoztam dolgokon. Az élet értelmén; hogy mi vár ránk a halál után (feltételezve, hogy egy nekromanta nem becsteleníti meg a hullánkat); hogy hány Mélységi kell ahhoz, hogy kicseréljenek egy fáklyát...és hogy hogy a francba áll még mindig ez az épület. Szóval csupa olyan kérdéseken járattam megfáradt elmémet, amelyre a világ legnagyobb tudósai és filozófusai se tudtak volna magyarázatot adni, így csak hát elfogadtuk ezeket annak, amik: megfejthetetlen kérdések.
- How the fuck is that shit still standing? - nyögtem fel, miután nem találtam semmifélre racionális okot az előttem látható jelenségre. Hát, az épület ténylegesen nem volt valami bizalomgerjesztő - vagy csak én reagáltam túl a helyzetet.
De mivel ez határozottan úgy nézett ki, mint egy Fekete Halhoz címzett fogadó, így az ajtót szélesre tárva léptem be ebbe az igen csak lenyűgöző közintézménybe (előtte azért vettem egy nagy és mély levegőt, hátha ott helyben letámad engem a lebuj bűze) és jó alaposan körbemértem a terepet, próbálva eldönteni, hogy még is, hol a fenébe vagyok azon kívül, hogy ez a Fekete vagy Döglött Hal / Huldra és hogy egy túlértékelt kocsma. Ahogy arra számítani lehetett, voltak bent sokan. Gyors fejszámolás után nagyjából harminc, a részegség különböző fokain lévő embert számoltam össze. Na, hát annyira nem is lehetne nehéz megtalálni itt egy bizonyos Kicsit Hans-ot, akiről tudtam, hogy kicsi, felejthető arca van...és hogy...na, úgy nagyjából ennyit. De ugyan már, csak nem vagyok annyira szerencsétlen, hogy nem szúrok ki egy ilyen alakot egy ekkorka tömegben. Így hát midőn a pult felé haladtam, azon nemes elhatározással, hogy rendeljek magamnak egy korsó sört, amivel leöblítem az út porát és kis mértékben alkoholt juttatok a szervezetembe, hogy jobban el tudjam viselni az itteni dolgokat, jó alaposan megfigyeltem a környezetemet. Nem mintha túl sok megfigyelni való lett volna. Aki járt már egy lepukkant lebujban, az látta az összeset is. Így aztán zavartalanul, késmentes háttal és még mindig ép orral értem el a fogadós kedveshez s ujjamat felemelve jeleztem neki, hogy itt bizony egy fizetővendéggel akad dolga, aki azzal a lendülettel rendelne is tőle, mielőtt még a józan eszére hallgat és elrohan innen a fenébe.
- Egy korsó seritalt lesszives.
S amint megkaptam a hőn áhított italt, elfordultam a pultostól és a tömeget kezdtem felmérni.Legnagyobb elkeseredésemre volt pár alak, akire Hans leírása illett. Azonban ahogy szortíroztam közöttük, végül sikerült egy személyre lecsökkentenem a listát és reménykedtem benne, hogy Ő lesz az. Kapásból kizártam azokat a törpenövésűeket, akik a világukat nem tudva horkoltak az asztalra borulva vagy egyéb más okok miatt zártam ki őket. Így aztán már csak egy alakkal szemezgettem: egy fickó, aki körül pár igen csak megnyerő külsejű ember állt. Azok a fickók biztos, hogy nem nyertek volna meg egy szépségversenyt, még akkor sem, ha a disznók között neveztek volna be, cserébe jó nagy darabok voltak. A remélhetőleg-Hans alak éppen pár érmét tologatott a verőlegényei gondos felügyelete alatt, így aztán kissé félve közelítettem meg őket. Akit már ilyen alakok vesznek körbe, azok veszélyesek...a veszélyes nekem meg nem nagyon tetszett. Végül csak megálltam az asztalnál és igyekeztem finoman érdeklődni személyisége felől, mielőtt még rossz embert támadok le.
- Ha azt mondanám, hogy láttam, ahogy valaki egy helyi...hmm...örömlánytól fizetés nélkül akart lelépni, vajon neked mi lenne a válaszod rá? - meredtem a fickóra, miközben imádkoztam, hogy ne nézzenek teljesen hülyének.
A kedves fickó nem sietett a válasszal, előtte még gondosan összerendezgette az érméit és csak utána nézett fel rám.
- Kitalálom, neked is csak azt mondák el, milyen magas vagyok, mi? De elismerésem, ez eddig a legkreatívabb próbálkozás. Segíthetek?
Nos, ez egyszerre volt jó és rossz dolog is. A jó dolog az volt, hogy eléggé lazán kezelte a dolgokat és mintha valami fanyar humorérzéke is lett volna. Első körben nem is tűnt annyira nagyon vészesnek és még dicséretet is kaptam tőle, szóval akár még dagadhatott is volna a mellkasom a büszkeségtől. Ami a rossz dolgot illeti...szegény fickó úgy hangzott, mint akit már három órája rugdalnak folyamatosan tökön és utána még a biztonság kedvéért le is vágták volna az említett díszfüggelékeket. Vagy aki egy igazán picsogós hangú nőtől örökölte volna hangszálait. Tehát, lényegében: igen csak vékony hangja volt, amely arra késztetett, hogy röhögjek. Ezt viszont nem tehettem meg. Nem is mertem volna, mert akkor tuti, hogy ott helyben kibeleznek engem, így mielőtt válaszoltam volna, a szám belsejét harapdálva akadályoztam meg, hogy az arcizmaim eláruljanak és hagytam magamnak pár másodpercnyi szünetet, hogy rendezzem magamat. Szar dolog lett volna, ha röhögés miatt ölnek meg. De ez a fickó egyáltalán nem tette könnyűvé a dolgomat, hogy rohadjon meg. Talán nem kéne hagyni, hogy túl sokat beszéljen.
- Nos, túl sok infót nem kaptam, ez tény. S ha már így rákérdezett, igen, talán tudna segíteni, Herr Hans - biccentettem a férfi felé, miközben gondolatban valami ritka ocsmány helyen jártam. Mélységiekkel teli teremben, akik éppen halálra kínoznak; Lance lábai előtt feküdni egy izzasztó, három hetes menet után...bármi, ami elvonja a figyelmemet a nyikorgástól, amely a szájából tört elő. - Csupán beszélgetni szeretnék. Négyszemközt - folytattam, aztán rájöttem, hogy ha most elakarom őt csábítani a testőrei közül, az nem venné ki túlságosan jól magát és még gyanakodni kezdene vagy egyszerűen elzavarna engem. - Mármint, mielőtt még rosszra gondolna, itt épületen belül, ahol a barátai szemmel tarthatnak minket, bár nem vagyok én ostoba és öngyilkoshajlamú, hogy egy ilyen úriemberrel kötekedjek. Egy magányos asztal, pár korsó ital az én számlálra és egy kedélyes beszélgetés hogy hangzana?
A fickó nem válaszolt, helyette csak felemelte a kezét. Na most utasítja a barmokat, hogy támadjanak rám. A kezem már majdnem megindult az éjgyilokom felé, hogy azonnal tudjak reagálni, ha baj lenne, azonban csak tett egy köröző mozdulatot ujjával, mire a batár állatok felálltak és hátat fordítottak nekünk, így lényegében egy áthatolhatatlan falat hozva létre. Igaz, hogy nem mentek el az asztaltól, így tisztán hallhatták minden egyes szavunkat, de Hans vagy nagyon megbízott bennük vagy annyira segghülyék voltak, amennyire erősek és egy összetettebb mondat értelmezése már meghaladta volna a képességeiket. Egy szék szabadon maradt számomra, amire le is huppantam.
- Tessék, négyszemközt vagyunk. Ennél négyebb szem között inkább nem lennék, de ne féljen, ha bárki hallgatózik egy óra múlva elküldöm a füleit a szállására. Miben segíthetek?
- Ez igazán...impresszív - tisztán lehet látni, ahogy az ádámcsutkám ugrik egy nagyot. A fickó nem szarral gurigázott, az már egyszer biztos és nagyon nyeregben érezte magát. Vajon mekkora hatalma lehet ténylegesen? Csak nagyzol vagy tényleg egy olyan alak, akivel nem lenne túlságosan érdemes kötekedni? Nem akartam nagyon megtudni ezen kérdésre a választ, így inkább igyekeztem nem összetűzésbe keveredni vele. - Beszélgettem pár emberrel, akik azt mondták, hogy maga elég sok mindent hall, ami a városban történik, talán azt is, ami távolabb. Tehát ha én oda állítanék az asztalához és arról érdeklődnék, hogy hajlandó-e meghallgatni a kérdéseimet és válaszolni rá,maga azt válaszolná, hogy...
Félbe vágtam a mondatot, hagyva, hogy Ő fejezhesse be azt. Nem terveztem ajtóstul rárontani, előbb fel kellett mérnem azt, hogy egyáltalán hajlandó-e egy ilyen fajta csevegésre, avagy sem. Bár sejtettem, hogy ha elég pénzt ajánlok fel neki, akkor szívesen kiköp minden információt. Aztán fennállt annak a lehetősége, hogy utána kinyirat és elveszi a többi pénzemet is, amennyire pénzéhes barmok lehetnek itt. De ezen most igazán nem volt erőm aggódni. Lesz, ami lesz.
- ...hogy szíves örömest, amint megegyeztünk az árában.
A válasz mellé dukált egy mosoly is. Úgy látszik, hogy élvezte a játékot. Igazából annyira nem tűnt vészesnek a figura. Nem fenyegetőzött, nem vagdalózott - legalábbis egyelőre. Nyeregben érezte magát, mint akinél ott van az összes aduász és ennek fényében hajlandó is volt a válaszolgatásra. Ezzel a figurával még kezdhetek valamit, Ő még a hasznomra lehet.
- Tudtam, hogy maga az én emberem - dőltem hátra a székben elégedetten. Kezdenek a dolgok talán végre jól alakulni és ennyi sétálgatás és határsértés után talán még egy lépéssel közelebb lehetek Reingard-hoz és Elsarea-hoz.- Iszunk valamit a megállapodásra? Gondolom hogy már van ár megfogalmazva a fejében, erre fel is készültem. De előbb igyunk valamit.
- Igyunk- áll rá az ajánlatra Kicsit Hans és egy csettintéssel küldi el a testőrét a pulthoz. Az csak úgy sétál oda, mintha az övék lenne az egész hely és mindenféle kérés nélkül emel le egy sötét üveget és két poharat és hozza az asztalunkhoz. Úgy látszik, hogy legalább ez az egy fogadó a fickó markában van, gondolom a környék is, hisz ha akadnak más bandák is ebben a városban, hülye lenne az Ő területökön becsicskítani egy fogadót, amely mindig is jó hasznot húzó intézmény volt ilyen körökben. Ahogy kibontotta az üveget, megcsapott az erős alkohol illata. Valami iszonyatosan erős volt, azt már a szaga alapján is meg tudtam állapítani. Talán volt olyan erős, mint a gombából lefőzött szeszem. Ez így érdekes lesz....Kicsit Hans felvállalta a házigazda szerepét és töltött mindkettőnk pohárkájába a cefréből, így aztán folytattam is a beszélgetésünket.
- Nem kell semmi grandiózusra gondolni. Én csupán arról érdeklődnék, hogy tud-e vámpírokról a városban vagy annak a környékén, illetve olyanokról, akik áthaladtak a városon. Egy nő és egy férfi, lehetsége,s hogy gyerek is van vagy volt velük. Mint látja, ezek teljesen ártalmatlan kérdések, és remélem, hogy nem ütköznek a maga érdekeivel.
- A kérdésére pedig azt hiszem, tudom a választ és el is mondom, ha beleegyezik az árba. Ami hasonlóan apróság, egy egyszerű szívesség valamikor a jövőben.
A "szívesség" szó hallatán majdnem elmosolyodtam. Nocsak, nocsak, nem csak nekem van fétisem ilyen dolgokkal kapcsolatban? A fickó eddig csak normálisnak tűnt, de most már felkeltette a figyelmemet és az érdeklődésemet.
- De gondolom, hogy a "jövő" egy eléggé képlékeny fogalom ebben az esetben - mosolyodok el hamiskásan. Persze, hogy nem mondott semmi konkrét időpontot, így lehetett az akár most, egy óra múlva vagy akár egy év múlva is, ezt nem tudhattam és lehet, hogy Ő maga sem...bár egy ilyen "üzletember" nem hinném, hogy bizonytalanban halászott volna. Kiváncsi voltam az ajánlatára, így belementem a játékba, miközben koccintásra emeltem a poharamat, amelyet Kicsit Hans viszonzott is és együtt húztuk le a piát. Igyekeztem nem fintorogni, ahogy majd' szétégette a torkomat. - Ahogy gondolom az is eléggé képlékeny, hogy mi lehet ez a kis apróság. Vagy netán van valami konkrét ötlete?
- Most? Nincs. De sosem jön rosszul egy adós - nagyon is ismerős volt ez a hozzáállás. Jó volt végre egy "lélektársra" akadni. Aztán előhúzott egy papírfecnit, amire valami rúna volt vésve. Életemben nem láttam még ezt, igaz, hogy rúnákkal soha nem is foglalkoztam, így ezen nem is csodálkoztam. Nocsak, nocsak, hova tartunk innen? - Ha elfogadja az ajánlatom, ezt simítsa a kézfejére, egy jól látható helyre. Hagyni fog egy nyomot, amiből az egész város tudja, hogy nekem tartozik. Persze, megteheti, hogy nem jön többet ide, de hát erre kicsi az esély, nemde? Cserébe viszont én elmondok mindent, amit északon járó vámpírokról tudok.
Nos, Ő azért egy kicsit felsőbb szintre vitte a "szívességért cserébe szívesség" fogalmát. Nekem nem volt semmi fancy jelem, amivel megpecsételhettem volna az "adósaimat" és egészen biztos voltam benne, hogy ez nem csak egy egyszerű rúna, amely csak jelet hagy, hanem még mást is csinál, amiről most még fogalmam sem volt, hogy mi lehet az. Nos, hogy is mondanák az emberek? Éppen arra készülök, hogy eladjam a lelkemet az ördögnek. Ejh, Laetitia Úrnő. Nagyon remélem, hogy örömtáncot fog lejteni, amikor meglátja a nővérét, különben hiába való lesz itt minden.
- Nos...ismerős számomra az az eset, amikor egy nagy kérésért cserébe csupán egy apró szívességet fogaok el fizetségként, így áll az üzlet, Herr Hans.
Nem volt túlságosan sok választásom. Ha most nem állok rá az üzletére, lehet, hogy másképp fog kényszeríteni erre. Vagy éppen megakadályozza azt, hogy tovább érdeklődjek a vámpírok felől valaki másnál. Már pedig ha nem tudok meg információkat, amelyekre szükségem van, akkor ismét csak zsákutcába jutok. Persze még ott van Sharlotte, aki szintúgy elvileg nyomok után kutat, de most nem tudtam leellenőrizni, hogy sikerrel járhatott-e vagy sem, így úgy kezeltem, mintha nem tudott volna infóhoz jutni és Hans lett volna az egyetlen lehetőségünk. Meg kellett ezt tennem és meg is tettem. A papírt a kézfejemre nyomtam és hagytam, hogy kifejtse a hatását. Égető érzés áradt szét bennem, ahogy a jel beleégett a kezembe. Visszafogtam egy halk nyögést és inkább újra töltöttem a poharainkat, hogy addig is eltereljem a gondolataimat az enyhe fájdalomról.
- Ha még sem járnék abban az időpontban erre felé, hogy magának szüksége van...nos, gondolom, meg vannak a módszerei, hogy miképp találja meg azokat, akiket keres.
Én teljesítettem az alku rám eső részét, de nem emlékeztettem Hans-ot arra, hogy most az Ő köre jön. Az emberek nem szeretik, ha siettetik őket, főleg nem az Ő fajtája. Kulturált külsőt vett magára, de ettől független egy kígyó maradt, csak egy fokkal jobb a többieknél. A legtöbb alvilági figura, aki valamicske hatalmat karmolt magához, általában erősebbnek tettetni magát annál, mint ami. Felfújja magát, ordibál, fenyegetőzik, csontokat tör, hogy fitogtassa az erejét. Azonban azoknak, akiknek tényleg van hatalmuk, egyszerűen már nincs szükségük ilyen eszközökre. Így aztán arra tippeltem, hogy Kicsit Hans talán az egész város alvilágát uralhatja, vagy legalábbis egy jelentős részét. És én most ennek az alaknak tartozom egy szívességgel. Pompás.
- Errefelé sok éve nem járt vámpír, így itt hiába is keresne egyet is, plána kettőt. Azonban hallottam, hogy mostanában néhány üzletpartneremnek gondjai akadtak a saját...mondjuk úgy ,beszerzőivel. Állítólag valaki sorra jelenti be a közeli városokban a körözötteket élve vagy holtan. Úgy hívják, hogy "Samael" - a nevet egy sejtelmes mosoly kíséri. Samael, most komolyan? - A halál angyala. De ami miatt érdekes magának az az, hogy nem karddal járkál, de még csak nem is puskával. Hanem egy rohadt nagy számszeríjjal. A nőről nem tudok, de Samael úgy hírlik, főleg Eisenwald mellett kapja el az aktuális célpontjait.
- Samael? Most komolyan? Kissé fura névválasztás egy vámpír számára...de ha Ő így érzi magát vidámnak, hát ki vagyok én, hogy ítélkezzek felette - vonom meg a vállamat, miközben a poharammal játszadozok, amely tartalma egyelőre még érintetlen. - Számszeríj? Kissé lejárt már, nem? Bár gondolok azoknál is azért a méret a lényeg, és ha jó nagy, akkor lehet vele szórakozni. Talán érdemes lenne azzal a kedves figurával elbeszélgetnem, hátha tud nekem segíteni. Bár előbb még Eisenwald-ot kell megtalálnom. Nem tűnik túl ismerősnek a hely...- húzom el a számat, meg húzom le az italt is. Lassan ideje volt távoznom, mielőtt még valami újabb csalafintaságra készülne a beszélgetőpartnerem, így hát felé nyújtom a kezemet. - Egy öröm volt Önnel üzleteni, Herr Hans. Ja, és csak megnyugtatás gyanánt: legjobb tudomásom szerint senki se lépett le fizetés nélkül az egyik kedves hölgytől. Legalábbis én nem láttam semmi ilyesmit.
- Ezt elhiszem. Akkor már tudnám. További szép napot!- még távoztomban látom, ahogy lehúzza a felest, aztán már ki is iszkoltam a fogadóból.
Az utcákon haladva a fogadó felé pedig némileg elkapott az elégedettség. Most már talán tényleg nyomon vagyok. Egy vámpír, aki egy batár számszeríjat hordoz magával. Schwarzjäger-nek kell lennie. Ha jól tudom, nem nagyon adják ki kezükből azt a fegyvert másoknak, főleg nem egy ekkora fegyvert. Reméltem, nagyon reméltem, hogy Reingard lesz az. A leírás alapján jól megtermett alakról volt szó, akiből nem néznék ki kevesebbet, mint hogy egy túlméretezett fegyverrel járkáljon. Az, hogy a pletykákban nem volt sem Elsarea, sem pedig gyerek említve, egyelőre nem keserített el. Nem hagytam, hogy elkeserítsem és ehhez segítségül hívtam azt a gondolatmenetet, hogy Reingard nem vinné a veszély közelébe a családját. Nem vinné magával Elsarea-t a vadászatokra, így mások nem is tudhatják, hogy van nő is a képben. Mire a gondolatmenet végére értem, vagy hússzor felidézve a rövid beszélgetést Hans-szal, már a fogadónál jártam, ahol szobát béreltünk Sharlotte-tal. A fogadóstól kértem két tál ételt, pár cipót és egy kancsó bort, majd felsiettem a szobába. A társam egyelőre még nem volt itt, így lehuppantam a székre, az asztalra letéve előtte a kajákat (csoda, hogy nem ejtettem el semmit sem) és türelmesen várakoztam. Igazából sokat nem is kellett várnom, közel húsz perccel később be is toppant a várva várt személy, aki azzal a lendülettel le is huppant az ágyra.
- Na, jól ment a kaland a kurtizánokkal?
- Hát, a barátom még a helyén van és nem esett le...meg túl sok hangulatom sem volt - megálltam, hogy kézmozdulattal is jelezzem: Roro-ról volt szó. Sharlotte valószinűleg megértette az utalást, ezen a ponton túl semmi értelme nem lett volna ezt kihangsúlyozni még pluszba. - De leaglább megtudtam egy kedves úriembertől, hogy ha valaki egy nagy darab számszeríjas vadállatot akar nézegetni, nem kell cirkuszba mennie, csak ellátogatni Eisenwald közelébe. Neked szép napod volt?
Érdeklődtem tőle, miközben csak intettem az asztalon heverő, kihűlő félben lévő tálak felé, majd egyet lekaptam és amíg vártam a válaszát, gyorsan pár falatot tömtem a számba.
- Amit én megtudtam, hogy néhány bolond esküszik, hogy egy boszorkány tűvel és cérnával varrta össze őket, ami persze eretnekség. És szerencsédre az egyik Hochendorf-ból jött, a másik meg valami Drachenkunst nevű koszfészekből. Mindkettő Einsenwald-dal határos. Segít?
A beszámolóját érdeklődve hallgattam. A kép kezdett összeállni. Miután elmenekültek a Schwarzjäger-toronyból, ahogy végül kikövetkeztettük, tényleg Észak felé vették az útjukat. Falbwich-be talán soha sem jutottak el, mert az a város túl nagy lett volna nekik és az északiak annyira nem kedvelik erre felé a vámpírokat, így inkább a kisebb fenyegetést jelentő falvakban húzták meg magukat. De alapvető ösztöneiknek és jellemüknek nem tudtak ellenállni. Reingard-nak valahogy el kellett tartania a családját és Elsarea-nak is ki kellett vennie a részét ebből. Az egyikük "vadászni" indult, a másikuk pedig gyógyítgatott. Csak sajna nem olyan eszközökkel, ahogy az emberek elvárták volna ezt tőle. Csak remélni mertem, hogy a felbőszült falusiak nem riasztották az inkvizíciót. Az eléggé szarul vette volna ki magát és akár bajuk is eshetne. Az határozottan rossz lenne.
- Akkor meg van Elsarea is - feleltem a f alat lenyelése után, aztán letettem a tálat az asztalra. Túl nagy étvágyam amúgy sem volt. - Úgy látszik, nem fél a Rotmantel tudását kamatoztatni. Persze ott, ahol apácák vagy mik gyógyítanak, gondolom az ilyen praktikumok nagy eretnekségnek számítanak. Akkor szerintem a mai nap részét tudjuk le pihenéssel, aztán holnap beszerezhetjük az útra szükséges készleteket és indulhatunk is Eisenwald környékére? Kivéve, ha van valami terved előtte. Most jól esne egy kis feszültséglevezetés.
Sóhajtottam fel. Igen, most határozottan jól esne valami kis testmozgás, amivel elterelem a gondolataimat a feladat felől. Sharlotte felé néztem, egy ideig elmerengve.
- Amúgy mliyen megkapóak ezek az északiak, hogy ilyen szép információkat adnak nekünk. BÁr neked szerintem mindenki önként köpné ki a tudását.
- Hát...a feszültséglevezetésre van ötletem, csak félek, hogy attól te már megcsömöltél a mai kaland után.
Erre a válaszra azonban nem számítottam, így majdnem enyhe köhögőrohamot kaptam, miközben Sharlotte végig nyúlt az ágyon, arcán egy cinkos vigyorral. Felvontam a szemöldökömet.
- A mai "kalandnál" azért több kell ahhoz, hogy én lelombozódjak.
- Meglátjuk... - hallottam még, mielőtt a nő elkapta volna az övemet és magára rántott volna...

Hajj, ezek a szívességek! Sosem lehet tudni mikor ütnek vissza, de remélem CYne feje még egy ideig nem fog miatta fájni. Egészen impozáns méretű küldetéssé kezdi ez kinőni magát, magam sem gondoltam volna eleinte, azzal a különbséggel, hogy valójában sokkal tbb pénzzel és tapasztalattal fogsz kijönni ebből, mintha tényleg küldetésként lett volna lemesélve. És a végén még Sharlotte is meglett, bevallom én drukkoltam nektek mióta csak találkoztatok, sokáig tartott, de végre!
Reméljük a következő fejezetekben Liz és Rein is meglesznek végre, addig is az elmaradhatatlan jutalom:
200 tp és 2000 váltó