Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Running with the Wolves
[Zenei aláfestés: Aurora - Running with the Wolves]
"Szabadság. Ismered ezt a fogalmat, drága utazó? Hiszed azt, hogy a szabadság egyenlő azzal, hogy háborítatlanul sétálhatsz az utcákon, hogy akkor iszol a kocsmában, amikor akarsz és akkor vered az asszonyt, amikor engedetlen, anélkül, hogy ezért bárminemű következményekkel kéne foglalkoznod? Ezek a társadalmi szabadságok. Nem erre gondoltam. A természetire. Óh, látom az arcodon, hogy nem érted, miről beszélek. Hajolj közelebb, és elmesélek neked egy történetet. A hóban és a jégben született, süvítő szelek formálták és a Hold fényes éjszakákon vonyító farkasok adják édes zenei aláfestését."
― Utazók Regéi
Fehér táj terült el előttem, amely teljes mértékben magával ragadott. A láthatár végtelen volt, és végre-valahára teljesen egyedül voltam, ahogy arra már vágytam olyan rég óta. Végre ismét szabad voltam, távol Elatha-tól, a Köd-erdőtől. Távol a háborútól, a borzalmaktól, a vérontástól, az aljaskodástól és alakoskodástól. Távol mindentől, amely már olyan súlyokat pakolt lelkemre, melyek alatt görnyedeztem. A lelkem és az elmém elfeketült, s mindenben borzalmat láttam. De itt...
...gyermeki kíváncsisággal és örömmel simítottam végig vékony, bőrkesztyűs kezemmel a fenyőfán, amelynek ágain vastagon megült a hó, s egy játékos szellő rezegtette meg ágait, amelynek hatására nemsokára már engem terített be egy nagy adag hó. Tenyerembe vettem a fehér csodát és hosszú ideig bámultam csak. Szabadság. A szél háborítatlanul suhant át a tájon, hogy felkapja a havat és magával cibálja olyan helyekre, ahova emberi láb talán még be se tette a lábát. A Hold aranyos-ezüstös színnel árasztotta el a látóhatárt, minden elevennek tetszett, de egyben mint ha a múlt egy darabjára bámulnék. Minden érzékem életre kélt ezen nyers, kegyetlen vidéken és együtt éltették az élet csodáját.
Talpam alatt ropogott a hó, ahogy megindultam előre. Lábam gyakran beszakadt, a cipőm már elázott és éreztem, hogy gyilkos hideg kúszik fel a tagjaimba, de minderről szinte tudomást se vettem. A hó és jég birodalmában jártam, ezen erők formáztak itt mindent. Nyers, kiragadott darabok. Erodált sziklák, befagyott tavak, fenyvesek. Pirosra fagyott arcomat alig éreztem, kezeimet alig bírtam mozgatni, de ez se tudott érdekelni. Csak törtem tovább előre, töretlen lendülettel. Senki se volt itt, akinek szavai felzaklatnának. Sehol az üllők és pörölyök kongása, a részegesek éneke, a perlekedők ordibálása, a vér csöpögése. Távol minden társadalmi elvárástól, minden egyes kötéltől és igától. Végre szabad voltam.
Kis tábortüzem mellett üldögéltem, s merengve figyeltem a sötétségbe burkolózó tájat. Az eget felhők sűrű függönye takarta el, még Hold Anya kegyes fénye se tudott áttörni rajtuk. Hátamat hátizsákomnak vetettem. Talán be kéne menni a sátramba, ahol már várnak a vastag szőrmék, hogy felmelegítsenek, a kulacs bor, amely még épp hogy nem fagyott meg. De élveztem, ahogy vonásaimat a szél keményíti meg, ahogy bőröm kicserződik, ahogy az elemek ostromolnak teljes erejükkel, mint ha ki akarnának zavarni erről a helyről, ahol nem szívesen látott vendég vagyok. Itt a Természet uralkodott, s teremtményein kívül másnak maradása nincs. Könnyek csorogtak a szememből, csak hogy szinte azonnal megfagyjanak. Végül behúzódtam, amikor már nem bírtam tovább, s dideregve, vacogva fészkeltem be magam a szőrmék közé. Dracon nem jött velem. Nem bírta volna ezt a terhelést, ahogy én is alig bírtam. Magányra vágytam és most megadatott nekem.
A fenyves kicsike volt a maga nemében, alig pár tucat magasra törő fából állt, amelyek sűrűn nőttek, szinte átölelve egymást, mint fázó emberek, amikor összebújnak, hogy egymás testének hőjével melengessék egymást. Ha azt hittem, hogy az egész környék kihalt, hát nagyot tévedtem. Fajdok egy kis csoportja szállt fel, felháborodva károgva a betolakodóra, aki megzavarta békés nappali nyugalmukat. A végtelen fehérségen visszaverődő nap fénye bántotta a szememet még szemüvegen keresztül, látásom már káprázott a túl erőltetéstől. Az utolsó faluba, ahova betértem, mielőtt beléptem volna erre a vidékre, azt mondták, hogy ezt úgy hívják. "hó vakság". Amikor nem látsz mást, csak töretlen fehérséget, és az arról visszaverődő vakító fényt. Egyelőre nem vakultam meg - remélhetőleg nem is fogok - és a fájdalmat már régi ismerősként köszöntöttem viszont.
Az örök zöldek árnyékában járva valamennyire védve voltam a széltől, de még így is bele-bele kapott a ruhámba, a vastag, bélelt köpenyembe, további reszketésre kényszerítve. Összehúztam magamon a bundát, amelynek szíja kicsatolódott, de sok mindent nem értem el vele. Megigazítottam arcomon a sálamat, hogy védjem az orromat az elfagyástól. Nem erre a vidékre születtem, valószínűleg soha se szoknám meg a fagyot, és ezt éreztette is velem minden egyes lépésemnél.
A távolból farkasok vonyítását sodorta a szél. Halvány mosoly játszadozott arcomon ezt a hangot hallva. A világ legfenségesebb teremtményei, kik felé a szívem oly' erősen húz. Fájdalmas tüske volt számomra Milingen, amikor a bányában szegényeket meg kellett ölnünk, mert egy őrült ember még őrültebb kísérleteihez használta őket. A név kötelezné a sötét elfet talán? Csak azért szeretem oly' erősen a farkasokat, mert a nevüket hordozom én is? Pontosabban...hordoztam. Vagy még mindig hordozom? Ki vagyok én egyáltalán? Cynewulf vagy Crispin Shadowbane? Hosszú ideig éltem káprázatban és hazugságokban, az ámítás és cselszövés a lényem szerves részévé vállt. Még mindig nehéz volt magamra Crispin-ként gondolni. Farkasok...szívem és lelkem megformázói. Fenséges vadállatok. Gondoskodó falka, amely nem hagyja magára a gyengéket és védteleneket sem. A táj királyai - vitathatatlanul. Sötétben ólálkodó vérszomjas bestiák, amelyek nem szokták meg, hogy ellenségük akadna. Minden nyúl és fajd és róka és kisebb rágcsáló féli nyomaikat és lépteiket. Vonyításukra ösztönösen bújik el minden egyes lény. Engem megnyugtat.
Hiányzott már a falkám, ahova igazából tudnék tartozni. Széttépett család, amely nem gondoskodott egymásról, csak hajszolták önnön vágyaikat. Apám - Ó, az én drága, egy szem, drágalátos apám. Kínzóm. Szenvedésem okozója. Csak az "értelmes fajok" képesek ilyenre. Csak mi vagyunk képesek egymást feláldozni hogy elérjünk olyan célokat, amelyek végül semmit sem érnek, hisz a Fátylon túl lépve nem vár ránk semmi, csak örök feledés. Minden, mit ezen gyarló világban teszünk, értelmetlen és felesleges. Nincs túlvilági jutalom, örök élet...se örök szenvedés. De ettől függetlenül folyton ártunk egymásnak és szenvedést okozunk. Hol található meg ez a természetben? A farkas öl. Azért, hogy túléljen, hogy kölykét és saját magát táplálja - hogy védje a falkáját. Mindennek meg van a rendje és a maga szerepe, egy önszabályozó folyamat. Mi ölünk pénzért, hatalomért, bosszúért és egyéb olyan célokért, amelyeket csak meg tudunk nevezni. Mindegy, hogy mi, csak elhitessük saját magunkkal, hogy erre meg van az okunk és a jogunk.
Egy másik erdő szeletbe értem, ahol ősöreg fák nyújtóztatták ég felé karjaikat. A Hold fénye egy tavon csillogott, amelynek a felszínén vékony jég réteg képződött. A völgyet teljes egészében bevilágította égi kísérőnk fénye. Aranyos-ezüstös fények játszadoztak a fák ágain, törték át a lombkoronát. Csak hasaltam a fák között, nézve az előttem elterülő tájat. A falka óvatosan közelítette meg a tavat. Elől a legnagyobb hím, amelyet valaha is láthattam. Fenséges bestia. Minden izma hullámzott szőrméje alatt. Számtalan csatát megláthatott már, vénült és még mindig a terület királya volt. Az alfa hím. Nemsokára a többiek is követték őt, mellső mancsaikkal törve fel a vékony réteget, hogy hozzá férjenek az éltető vízhez. Vastag bundájuk miatt nem fáztak - velem ellentétben - és most, hogy meggyőződtek arról, semmi veszély nem fenyegeti őket, vissza nyerték bátorságukat és ismét úgy járták körbe a kis tavat, mint ha az övék lenne itt minden. Egy szarvas megdermedve figyelte a jelenetet, meghúzódva a fák között. Tudta, ha megmozdul, észre veszik és megtámadják. A széljárás azonban megfordult és szagát a falka felé sodorta. Mindegyik állat egyszerre kapta fel a fejét. Vonyítás. Vonyítás az éjszakában. A hajsza megkezdődött.
Órákkal a falatozás után még mindig követtem a farkasokat, bár már kezdtem fáradni. Ha észre is vettek engem, túl sok jelentőséget nem áldoztak nekem, de azért a gyűrűmet magamnál tartottam, ha netán még is csak megtámadnának. Kiértünk az erdőből, a távolban a Nap készült lenyugodni a hegyek pereme mögött. A vörös fény megtört a kérlelhetetlen sziklák tömegén, megfestve a felhők alját, földöntúli szépségbe vonva az egész tájat. A szívem nagyot dobbant a mennyei látványtól, lelkem egy darabja mint ha úgy érezte volna, hogy haza érkezett. De lassan mennem kell, hogy csak az emlékeit hordozzam örökre magamban ezen szépségnek. Épp tábort készültem rakni - bár eléggé féltem attól, hogy talán a farkasok meglátogatnak engem és felkoncolnak - amikor valami hangosan roppant a közelemben - egy faág. A hang irányába fordulva aranyló tekinteteket láttam, amelyek egyenesen engem bámulnak.
A falka végül úgy döntött, hogy meglátogat engem. Csak remélni tudtam, hogy nem maradtak éhesek azon elejtett két szarvas után, amelyhez az elmúlt órákban volt szerencséjük. Amúgy is, szegényes egy lakoma lennék számukra, alig van rajtam hús, amiből jól lakhatnának. Ha nem fagytam volna már majdnem szét, akkor most izzadtam volna a félelemtől. Remegő kezeimben ott forgattam a Tök király gyűrűjét. Ez volt az egyetlen védekezésem a bestiák ellen. Fegyver nem volt a kezemben, ettől független kezeimet messze tartottam magamtól és óvatosan guggoltam le a földre. Az egész falka itt volt, a háttérben a kölyköket véltem felfedezni, ahogy megbújnak a többiek mögött. A táj rohamos sebességgel sötétedett, szemem egyre több részletet képes volt kivenni. Vártam. Az idő megfagyott körülöttem, ahogy az alfa hím aranyló színű szemeibe bámultam. Kényelmetlen módon emlékeztettek egy másik szempárra, azzal a különbségtől, hogy attól megnyugodtam. Ettől már nem annyira. Vártam, mikor támad rám, mikor támad rám az egész falka. Csak bámultam a farkas szemébe, igyekezve össze szedni minden bátorságomat és az is bámult vissza rám.
Csodálatos látvány volt, és egyben felemelő érzés is, ahogy alig pár lépésre voltunk egymástól, az egész világomat ez a látvány uralta. A felkelő hold sugarai dárdaként szúrták át a lombkoronát, megfestve a farkas fekete-szürke bundáját. Apró gőzfelhők szálltak fel az orrából, ahogy fújtatott, oldala hullámzott. Nem tudom, hogy mi vett erőt rajtam, amikor óvatosan nyújtottam ki a kezemet. Reszkettem a hidegtől, a kimerültségtől és a túl áradó érzelmektől. Wolf és Wulf. Vajon ennyi elég lesz? Vártam. Vártunk. A hím pár lépést tett felém. Nem hátráltam. Nem állt szándékomban. Ha széttépnek, hát boldogan halok meg. Ez is van olyan jó halál, mint pengék által veszni. Még pár lépés, az orrát kinyújtott tenyeremhez dugta és értelmes szemével az enyémbe bámult. Könnyek úsztak le az arcomon, ahogy a nőstények és a fiatalok is megjelentek körülöttünk és az egész falka körbe vett engem.
Drága barátaim, ez az igazi szabadság. Mindig is erre vágytam, de megfogalmazni soha se tudtam volna. Kiragadva a világból, kiragadva a társadalomból megtalálni a helyed - még ha rövid időre is - a természet lágy ölén. Azzal a különbséggel, hogy nem lágy és nem törődő, hanem kegyetlen és kitaszító és hatalmas. De megtalálod a helyed. A lelked szabadon szárnyal, az egész vidék szinte a tiéd, nem zavar meg semmi. A fák között süvítő szél a Te énekedet énekli, a te hős tetteidet zengi. A Hold fényét nem árnyékolja be semmi sem, midőn fényében füröszti a végeláthatatlan hó mezőket. Élet és halál, háború és béke? Ki a bánatos fenét érdekel egyáltalán? Itt vagy, és élsz és nem aggódsz a következményeken, nem aggódsz azon, hogy mások mit fognak szólni tetteidhez. Teszed, amit akarsz. Utakon jársz, melyeken előtted senki sem. Vidékeket fedezel fel, amit mások még nem láttak. Feletted, mint ha csak a mágia hullámai lennének, zöld fények ragyognak az égen, s bár magyarázatot nem tudsz adni rá, hogy mi is az, és félősen gubbadsz össze, azt várva, hogy nemsokára elpusztulsz valamitől, ami ott fent van az égen...de a fények nem ártanak neked és megtanulod értékelni a szépségét.
Együtt futottam a farkasokkal, lelkem kiragadva a testemből. Együtt a kölykökkel és a hímekkel és a nőstényekkel, keresztül a Hold sütötte tájakon. Legalábbis álmaimban még mindig így él. De talán csak képzeltem az egészet? Képzeltem a jelenetet, amikor az alfa hím orrát a tenyeremhez nyomta, mint ha jelezné, hogy befogadtak engem? Álmodtam volna az egészet, amikor a farkasok hozzám bújtak, hogy felmelegítsenek? Amikor az egyik kölyök az ölembe feküdve aludt békésen és édesdeden? Csak remélni tudom, hogy nem. A napok összefolytak előttem. A sátramban ébredtem, fázósan húzva össze magamon a szőrméket, miközben a második gyógyitalt hajtottam le a készletemből. Lehet, hogy valami rosszat ettem, vagy a hideg okozta lázálomban szenvedtem, vergődve és izzadva és képzeltem az egészet. De most, hogy valamennyire visszanyertem az erőmet, összepakoltam cuccaimat és vissza indultam a "civilizáció" felé. A távolban látni lehetett egy kis falucska fényeit, amely az utolsó mentsvár volt, egy utolsó frontvonal a kétlábúak és a négylábúak birodalma között. Csak pár vadász merészkedett erre a területre, hogy szarvasokat és fajdokat ejtsenek el. Vissza néztem. A távolban hegyek magasodtak, komor látványuk előtt fenyvesek terültek el. A hó végtelen birodalma volt ez, amelyet évezredek óta formál saját képére, és amely soha, de soha se fogja engedni, hogy hosszabb távon megéljünk benne. Az északi széllel farkasok üvöltése szállt. Egyszer futottam a farkasokkal. Vagy képzeltem az egészet? Egyszer szabad voltam...vagy tán ez is csak képzeletem szüleménye? De pár napra, az biztos, hogy ismét Cynewulf voltam. Nem a bérgyilkos, csak egy egyszerű sötét elf, természetes közegéből kiragadva, szabadon és kötetlenül. Pár nap erejéig az lehettem, aki akartam. De most ideje visszatérni a világba, amelyben nevelkedtem. Két heti utazás vár rám még, mielőtt vissza érnék Milingen-be, és onnan utamat Elatha felé vehetem. Aranylázból édes álomba csöppentem, de most ismét vissza kell térnem a kegyetlen valóságba. Viszlát, óh, végtelen hókirályság. Viszlát farkasok. Viszlát lelkem...
