Cynewulf/Sheatro

Bravo, bravo! Nagyon szép volt, tetszett hogy az apád nyomdokába lész és az is, hogy a történelem egy generációval később ismétli önmagát. A kis merengésed az önzőségről szintán csodás önreflexió volt.

Jöjjön hát a következő helyzet!

Kapsz egy lepecsételt levelet egy megbízással, amiben annyi váltót ajánlanak, hogy egész hátralévő életedben duhajkodhatnál anélkül, hogy dolgoznod kéne. A célpont viszont nem más, mint eddigi mestered, aki felnevelt és tanított. Mit teszel?

Rengeteg mindent tudnék mondani ehhez a helyzethez, nagyon tetszett ahogyan Sheatro meggyőzött, hogyan dönts, és utána az összecsapás is a mestereddel. Külön jó volt látni, hogy használod a tükröt, és a legvégén az a fiús plot twist is csodásan sikerült. Nem számítottam amúgy rá, hogy bár azt választotad hogy megölöd, mégis ennyire érzelmes lesz a vége. Nade, jöjjön a jól megérdemelt ajándék!
Ciel ezt hívja Quest for Fashion time-nak!

Név: Scarf of NoOne
Típus: Sál
Leírás: egy sötétkék sál, amit hogyha az arcod köré csavarsz (felhúzod az orrodra), elég ha egy pillanatra szem elől tévesztenek, csak egy leszel az arctalan tömegben. Az sem fog felismerni, aki egy perccel korábban még egyenesen téged bámult, így könnyen megléphetsz az üldözőid elől. Szükséges, hogy legyenek körülötted emberek akik között elvegyülhetsz.

Új helyzet:
A mestered halott, ellenben találsz egy kisfiút, majdnem ugyan olyan helyzetben, ahogyan Aelfsige talált terád ott a csatatéren. Mit teszel így, hogy pontosan abban a helyzetben vagy mint annó ő?

 Kacagva kaptam el a lányt, aki a karomba vetette magát. Megpörgettem őt, s ajkamat szorosan az övére tapasztottam, miközben az egész világ forgott körülöttünk, de mindent kizártunk. Csak mi ketten léteztünk, s a fenébe mindenki mással. A szívem túlcsordult a boldogságtól, ahogy Aline karcsú dereka köré fonódott kérges tenyerem. Fél perc után letettem őt a földre, s mind ketten, mint holmi részegek, tántorogtunk, ahogy a testünk forgása abba maradt, de mint ha a világ megőrült volna. Végül esetlenül léptem egyet jobbra és a lábammal megtaláltam egy vakondtúrást, s sikerrel el is botlottam benne. Keményen a fenekemre huppantam, s morgolódtam valamit, egészen addig, míg egy vörös hajzuhatag nem terítette be a teljes látómezőmet, majd erőteljes taszítást éreztem, ahogy a lány rám vetette magát. Mindketten hátradőltünk, s nemsokára az arca jelent meg előttem. Hosszasan bámultam az acélkék szemét, amely körül nevetőráncok egész sora látszódott, jelezve, hogy a lánynál könnyen jön a nevetés és az sokáig is tart. Most is kacagott. Vérvörös ajkai szélesre tárultak, nyaka megfeszült, miközben gyöngyöző kacaj hagyta el tüdejét. Én csak bámultam őt, mint szűz gyerek, aki életében először lát meztelen nőt. Még mindig nem tudtam betelni a látványával, a pajkos jellemével, az örök mosolyával.
- Már megint mit bénázol? Talán be vagy rúgva?
Bokszolt egyet a mellkasomba, miközben még mindig teljes súlyával nehezedett a mellkasomra, majd még be se fejezte a mondatát, már is letámadott engem és ajkával végig csókolta az arcomat, majd a nyakamat, majd legördült rólam és lefeküdt mellém. Bal karjával megtámasztva magát az oldalán hevert, gyönyörű szemével engem méregetett. Én az eget bámultam, a sötét eget és az azt sűrűn átszövő fehéren izzó pontokat, s egy sötét felhőtömeg mögött szégyenlősen megbúvó holdat.
- Hozzád beszélek, hé!
Hördült fel tettetett sértődöttséggel, majd oldalba bökött engem. Most már végre rászántam magam, hogy felé forduljak. Ajkán mosoly játszadozott. A Hold ebben a pillanatban bukkant ki a felhők mögül s édes derengésbe vonta a vörös hajú lányt.
- Azt hittem, hogy saját magaddal beszélgetsz.
- Ha továbbra se veszel tudomást rólam, akkor tényleg magammal fogok beszélgetni, téged meg kirúglak a házból!
Nem gondolta komolyan. Sosem gondolta komolyan. Csupán szeretett néha piszkálódni és szurkálódni. Én nem tudtam megszólalni, csak néztem őt tovább. A sötét nekem nem jelentett akadályt, láttam a legkisebb részleteket is az arcán. Ő értetlenül vonta össze a tekintetét, amikor már két perce csak őt néztem.
- Van valami az arcomon, vagy mi?
- Nem...nincs...csak....
Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Van egyáltalán szó arra, amit érzek? Vannak még mondatok, amiket nem mondott ki előttem senki? Amik teljes mértékben kifejezik azt, hogy mit is érzek? Hogyan tudnám neki mindezt elmondani?
- Mi az?
- Szeretlek, Aline. De...ez nem elég, ugye? Már mint ez a szó. Nem tudom megfogalmazni egészen pontosan, hogy mit is érzek. Olyan vagy számomra, mint egy fuldokló számára oda vetett kötél, amivel kihúzhatják őt a folyó örvényei közül...
Folytattam volna, azonban karcsú ujja az ajkamra tapadt, egy halk "Pszt..." suttogása, aztán fölém hajolt. Tekintetünk összekapcsolódott, aztán az ajkunk édes harmóniában forrt össze. Élveztem a pillanatot, a közelségét, ahogy teste az enyémhez nyomódott. Kezemmel végig simítottam a hátán, miközben Ő lágyan cirógatta a fejemet. Aztán ismét külön váltunk, s szerelmes pillantásokkal méregettük egymást.
- Tudom, hogy mit érzel, hisz én is azt érzem. De...a szavak sosem elegek, ahogy mondod, mert nem tudják kifejezni az érzést. A túlcsorduló szeretetet, a szíved heves dobogását, midőn meglátod életed párját, a lelkitársadat. A kezed remegését, a belsődet elöntő forróságot.
- Így hát helyette beszélnek mások. A forró ölelésed, a csókjaid, a kedves mosolyod - folytattam tovább. - Amikor előttem kelsz fel és betakarsz engem, hogy meg ne fázzak. Amikor forró teával vársz reggelente. Egy kedves kis meglepetés valahova eldugva a szétszórt ruháim közé.
- Amikor óvóan körém fonod karodat, amikor félek. Ahogy átölelsz, amikor szomorú vagyok valami miatt. A csendes hallgatásod, de az ujjaid biztosan tartanak engem, s tudom, hogy tudod, mit érzek, s hogy nem jött még el a szavak ideje. Amikor átölelsz engem, az tart engem össze.
- Te vagy az, aki miatt még járom az utamat. Egész életemet elvesztegettem. A Magány keserű vándora voltam, akinek nem voltak barátai...talán csak kettő. Amikor sunyi módon megjelentem az esküvőjükön, szomorú voltam. Mert akkor döbbentem rá, hogy milyen magányos is vagyok, így hát elmenekültem. Mindig is menekültem. Aztán megtaláltalak téged s éreztem, hogy végre haza értem. Sosem volt igazán otthonom, amire emlékeztem volna, a szülői lakban a végén már csak keserűség lakozott. De Te...te magadhoz és ehhez a világhoz kötöttél. Egész életemben vihar tombolt a fejemben, amely már fájdalmas volt. De amikor megláttalak téged, ez a vihar elcsendesedett, lenyugodott. Tudod hányszor bámultalak téged a sötét éjszakákon, miközben mellettem aludtál, s hány könnycsepp gördült le az arcomon, mert nem tudtam elhinni - néha még most se tudom elhinni - hogy tényleg ez a valóság? Hányszor ébredtem fel rettegve, hogy megfordulva nem leszel mellettem és hogy ez az egész csak egy álom volt? Rettegek minden nap, mert attól félek, hogy elveszítelek.
- Tudom...
Suttogta halkan, majd a hátára feküdt, s szorosan hozzám bújt. Feje a mellkasomon pihent, s együtt néztük a csillagokat. A fényesen sziporkázó pontok megbabonáztak...de nem annyira, mint Aline. Kezeink összekulcsolódtak, miközben a lágy szellő cirógatott minket a végtelen mezőn, amin heverésztünk. Akár az örökkévalóságig is el tudtam volna így lenni, csak őt tartani a karjaimban, érezni a közelségét, a kellemes illatát, beletúrni a hajába; hallgatni a lágy dúdolgatását, amely azonnal lenyugtatott engem, akármennyi sötét gondolatom is volt. A hang mélyen beleivódott a szívembe, s néha azon kaptam magam, hogy én magam is dúdolgatok. Nem akartam mást már egész életemben, csak őt. Ott lenni mellette végig az utunkon, minden nap mellette ébredni és mellette aludni el. Vacsorát főzni neki, bort iszogatva egymás kezét fogni. A házunk közelében lévő tóparton ülni egymás mellett, lábunkat a fagyos vízbe lógatva. Vagy csak egymás mellett heverni ilyen estéken, mint ez, nézni az ég végtelenségét, számolgatni a csillagokat. A tekintetem megakadt egy csillaghalmazon. Elmosolyodtam. Egy embertől hallottam ezt a szokást, hogy a pár kiválaszt egy csillagot és akárhányszor távol kerülnek egymástól, csak felnéznek arra a pontra és tudják, hogy a másik, mérföldekkel távolabb ugyanezt az izzást nézi s közben rá gondol.
- Látod azt a három csillagot egymás mellett, egy vonalban? - mutattam az égen a jelzett pont felé.
Aline egy ideig keresgélt, aztán megtalálta. A három pont tökéletes egyenesben hevert egymástól nem is messze. Inkább éreztem, semmint láttam a lány bólintását.
- Választunk csillagot magunknak?
Ismét egy bólintás.
- Én a középsőt választom magamnak.
-  Miért pont azt? - érkezett a kérdés.
- Azért, mert akkor már akármelyiket is választod, mindig mellettem leszel, s nem állhat semmi sem közénk.
- Én...köszönöm.
Nem is kellett mondania semmit, éreztem a hangjában a lágy szenvedélyt. Még szorosabban bújt hozzám, s kényelmesen fészkelődött. Langyos szellő söpört végig a tájon, ettől független kicsit éreztem, hogy reszket. Teljesen magamhoz öleltem a lányt, s éreztem, hogy a vacogás abba marad.
- Aludhatunk itt kint ma este? Nem akarom, hogy ez a pillanat véget érjen.
Könyörgő volt a hangja s kissé félős. De én nem tiltakoztam az ötlet ellen, én is hasonlón gondolkoztam.
- Ameddig csak szeretnéd, szerelmem...ameddig csak szeretnéd.
- Ilyen pillanatokban, mint ez, úgy érzem, hogy minden rendben van, míg fogod a kezem. Hogy semmi baj nem érhet engem.
- Sosem hagynám, hogy bárki is ártson neked. Nem bírnám elviselni a gondolatát, hogy bármi bajod is történjen. De ilyenre ne is gondoljunk.
Több szó nem hangzott el közöttünk jó ideig. Szemünket lehunyva feküdtünk egymás mellett édes ölelésben egyesülve. A szívem hevesen dobogott a mellkasomban, s éreztem, hogy megnyugodtam. 30 keserű évig a magány és a vándorlás volt a jussom, de most...most úgy éreztem, hogy mindennek vége. Végre életemben először boldog voltam s a múltamat messze hajítottam magamtól. Nincs többé erőszak, nincs többé gyilkolás. Csak a pillanatnak fogok élni, csak Aline-nak fogok élni. Amióta vele vagyok, minden olyan tökéletes, minden olyan hibátlan, hogy félek, egyszer véget fog érni s én nem fogom tudni elviselni azt. Mondják, hogy a szeretet gyengeség. De ők nem értik meg, hogy ez a legéltetőbb erő a világon, hisz ők sosem tapasztalták ezt. Nem értik meg, s így inkább tiltakoznak ellene. De most úgy érzem, hogy semmi se akadályozhat meg semmiben, amíg a szerelmem mellettem van.
Egész életemben vihar tombolt bennem...
..a vihar elcsendesedett.
Vándoroltam...
...de hazaértem.
Erőszakkal és vérrel álmodtam...
...most már vele álmodok.
A szívem keserűséggel és bánattal volt telve...
...a helyét a béke és a szerelem vette át.
Éreztem, hogy megmozdul mellettem a lány, kinyitottam a szemem. Tekintete az eget bámulta, majd hangosan levegő után kapott. Követtem a tekintetét és megláttam egy hullócsillagot.
- Kívánj valamit és az valóra válik! - fordult felém.
Arcán megcsillant a Hold fénye, s végig omlott vörös haján. Arcán mosoly játszadozott, szemében szerelem és vágy csillant. A torkom teljesen kiszáradt, s úgy éreztem, hogy a szívem mindjárt kitör a csontbörtönből s megfullad a túlcsorduló érzelmektől. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes? Csak őt láttam, hisz Ő jelentette számomra az egész világot. Mit is mondhatnék?
- Már mindenem meg van...
Feleltem végül halkan, pont, mielőtt ismét megcsókolt volna, s aztán a ruhák is kezdtek elrepülni a szélrózsa minden irányába.
Szerelem. Vágy. Szeretet. Öröm. Nyugalom. Biztonság. Élet. Minden. Ő jelentette nekem mindezt és még ennél is többet, túl azon, amiket szavakkal meg lehet fogalmazni, túl mindenen. Cnyewulf, a bérgyilkos nem létezett többé. Sheatro, a gonosz én nem létezett többé. Csak Cyne létezett, a Szerelmes...s ha így folytatódik az este, akkor nemsokára a Családapa. Talán. Remélhetőleg. Érte mindent és még annál is többet. Érte a világot lángba borítanám, a hegyeket lebontanám. Szerettem őt, de szavakkal nem tudtam kifejezni, így aztán csak vad ölelésben egyesült a testünk, s hagytuk, hogy az ösztöneink mondják el az egymás iránt táplált őszinte érzéseinket, hisz a szavak hazudhatnak, a test azonban sosem...

― A Keserűség Évszázadai, 9. könyv, 13. fejezet

   Rossz érzéssel keltem ki kora este az ágyból. Néztem a koszos ablaküvegeken keresztül, ahogy a Nap szépen lassan lenyugszik a nyugati határon, egy pillanatra arany-vörösre festve a sűrű erdő lombkoronáját, amely körbeölelte a várost. Elmerengtem azon, hogy talán ismét a vadon útjait kéne rónom. Hívott magához Köderdő, mint kétségbeesett anya az elcsatangolt gyermekét. Szinte hallottam saját anyám kétségbeesett kiáltásait, ahogy engem és Kristen-t szólongat egy hűvös tavaszi hajnalon, miután észre vette, hogy este nem tértünk haza. Eltévedtünk az erdőben, s nem találtuk a haza utat. A kísértetiesen világító gombák tengerén átküzdve magunkat jó pár vadállattal találkoztunk, amelyek ugyanúgy megijedtek tőlünk, mint mi tőlük. Egy furcsa teremtés - azóta se találkoztam vele, vagy fajának másik példányával - prémes bundája nyújtott nekünk meleget az éjszaka hűvöse ellen. Önzetlen ajándéka és az, hogy testével melegített minket, mint ha csak a kicsinyei lettünk volna, megmentett minket. Kristen egy csókot nyomott a homlokára, aztán vidámat szaladtunk tovább, de végig magunkon éreztük a nőstény vigyázó tekintetét. Nyugodtság töltött el minket és biztonságérzet...olyan, amilyet csak egy sötét elf érezhet Mistwoods, vagy ahogy a becstelen emberek hívják, Nebelwald fái között. Akkor már kevésbé éreztük biztonságban magunkat, amikor végül is anyánk ránk talált. Nagyon mérges volt, a szemei vöröslöttek a sok sírástól. Sírt és tombolt, nevetett és kiabált. Ölelt és eltolt magától egyszerre, mint ha még Ő maga se tudná eldönteni, hogy mit is tegyen velünk. Érdekes módon apám alakja elmosódott volt emlékeimben. Mit is tett Ő akkor? Nem emlékszem rá, de nem is kell, hogy érdekeljen.
  Félmeztelenül az ágy szélén ülve merengtem a múlton, mint ha csak a rég múlt árnyai nyúltak volna ki értem, hogy bizonytalanságot és bizalmatlanságot csempésszenek a szívembe. Elsimítottam pár elkallódott tincset az arcomból, s a térdeimen könyökölve támasztottam meg az arcomat. Honnan ezek az emlékképek? Miért jár még most is, ennyi év után Kristen a fejemben? Valami nyugtalanság volt bennem...de nem is én voltam az. Már mint én is, de mint ha Shea is rosszul érezné magát. Felvont tekintettel lazítottam el, hogy rájöjjek, az a kis szemét még is, mi a francra készül most, de gondosan elbástyázta magát. Teljesen a sötétben tapogatóztam, így végül hagytam az egészet a fenébe. Felvettem az ágy mellé ledobott inget, s belebújtam viseletes bőrcsizmámba. Gondolkoztam azon, hogy felvegye valami kabátot, de aztán úgy döntöttem, hogy ez még egyelőre nem kell, bár odakint csípős hideg tombolt, s a szél is feltámadt, úgy éreztem, hogy mindez most jól fog esni nekem. Az öltözködés végeztével előhalásztam a szekrény mélyéről a tükrömet. Annyi hazugság volt a világban s Ő volt az egyetlen társam, aki átlátott ezeken...de most nem arra akartam használni, hogy kiderítsem, ki hazudik nekem és ki nem, hanem csak magamat nézegettem benne. Vajon ha Shea-nak tennék fel egy kérdést, megmutatná, hogy hazudik-e, vagy sem? Egyáltalán, külön személyiségnek számít? Mik a korlátjai ennek az ezüstös tárgynak? Nem most akartam kipróbálni. Gondolkoztam azon, hogy magammal viszem, de túl becsesnek tartottam ahhoz, hogy véletlen összetörjem. Nyakamba vettem a sálamat, amelynek ismét nem a mágikus funkcióit használtam ki, csak simán a nyakam köré tekertem a prémes viseletet, majd ittam pár kortyot az éjjeli szekrényen hagyott pohárból, s utamra indultam.

  Elatha utcáin nagy volt a nyüzsgés a csípős északi szél ellenére is. A Nap lenyugodott, a Hold és a csillagok pedig számunkra kellemes fénnyel borították be a kacskaringós utcákat, még ha épp hogy csak körömnyesedéknyi volt. Az eget bámultam, a sötét eget, a súlyos esőfellegeket, amelyek arra készültek, hogy kiadják magukból terhüket. A szél bele-belekapott ruhámba és gyakran ellen kellett feszülnöm neki, hogy ne sodorjon le a lábamról. Ahogy kiléptem a fogadó ajtaján, a hideg mellbe vágott, s azonnal éreztem, hogy az arcom elzsibbad tőle. Nem mentem vissza. Kellett már ez. Kellett valami külső kín, hogy elvonja a belsőket. Élveztem a hideget, a tomboló szelet, s már csak az esőt hiányoltam. Lépteim hangosan kopogtak a kövezeten, miközben kerülgettem ki a velem szembe jövő fajtársaimat. Nem siettem sehova, hagytam, hogy az áramlat magával sodorjon. Annyi ismeretlen arc volt körülöttem, ismerős egy sem. Mindegyiküknek meg van a maga története, a maga kívánságai, érzelmei, vágyai, jó és rossz tettei. Egyszerre voltam kíváncsi mindenre, s akartam eltaszítani őket magamtól. A nevető arcokat. A komor ábrázatokat. A szenvtelen pillantásokat. Az öregeket. A fiatalokat. Reszkettem, de nem a hidegtől. Nagyon rossz előérzeteim voltak, s a Veronia-nak nevezett vadonban töltött évek során megtanultam hallgatni az ösztöneimre. Árgus szemekkel figyeltem mindenkit, lestem be a sötét sikátorokba, nézegettem magam mögé, hogy lássam, ki követ engem. Nem vettem észre semmi gyanúsat, tehát jók a mocskok. De ki követ engem? Ki az, akinek a tekintetét a hátamban érzem? Előttem egy három fős társaság haladt éppen. Kiakartam kerülni őket, aztán valami megtorpanásra késztetett. Mint ha a szél vágott volna mellbe, megtorpantam. A társaság elkanyarodott, s megláttam azt, aki szembe jött. Riadtan hőköltem vissza, s Shea is ugyanígy tett. Aztán megcsóváltam a fejemet. Csak képzelődöm. Vágyaim egyszerű kivetülései. Másoknak is lehet ugyanilyen ezüstös haja, ilyen arcvonása...hisz végül is, itt nagyjából mindenki self, nem igaz? A kék szempár kutakodott, selfről-selfre ugrált, aztán megállapodott rajtam. Azok a szempárok, Hold Anyára, mint ha a sajátjaimba bámultam volna. Az alak közelített, s a szívemet jeges ököl szorította össze. Mint ha egy kísértettel néznék szembe. Sikítani akartam, de nem jött ki hang a számon. Menekülni akartam, de az izmaim nem engedelmeskedtek. Tiltakozni akartam. Az alak közelebb jött. Megláttam az íriszét, a kis zöld pöttyöket. Kristen-nek is ilyen pöttyei voltak. De Kristen halott. Láttam a holttestét. Láttam, ahogy apa eltemeti, aztán órákat kint tölt a sír mellett csendes magányában, hisz megtiltotta, hogy ki menjünk.
" Ezek a percek az én gyászom percei...hadd sirassam kicsit magányosan elvesztett lányomat."
mondta Ő, s mi nem tiltakoztunk, csak átöleltük egymást anyával, könnyeink keveredtek, vállunk egy ütemre rázkódott. Nem voltam ott mellette a végső percekben. A nevemet hajtogatta. Tőlem várt megváltást, tőlem várt enyhülést, balzsamot kínzó sebeire. Nem voltam ott. Könnyek csordultak ki szemeimből. A lány közelebb ért, kíváncsian méregetett engem.
- Tényleg Te vagy az?
  Tette fel az egyszerű kérdést, hogy rohadjon meg, Kristen hangján! Mi a franc folyik velem? Mi a fenéért emlékeztet engem egy vadidegen minden vonása korán elvesztett ikertestvéremre? Az ezüstös hajára, kedves hangjára, pajkos szemére? Mindkét énemben vegyes érzelmek kavarogtak, s nem tudtam eldönteni, hogy melyik kihez tartozott. Vihar tombolt bennem, s mint egy végszóra, a külvilág is neki eresztette minden haragját és elkeseredettségét. A szél még jobban feltámadt, az eső felhőkből hullni kezdett minden, amit mindeddig magukban tartogattak. A lakosok menekülni kezdtek hajlékaik vagy a kocsmák oltalmába. Mi pedig csak álltunk egymással szemben, miközben az utcák lassan kiürültek. Az esőcseppek keményen csapódtak a testemnek, a ruhám hamar elázott. Csapzott hajam az arcomba simult, ruhám is testemhez tapadt. A velem szemben álldogáló lányon egy egyszerű, fehér, csipkés ruha volt. Kristen kedvenc színe a fehér volt, emlékeztette őt a hóra, amit egyszer kiskorunkban láttunk. Miért kínoznak engem ezek a látomások?!
- Nem tudom, hogy Te ki vagy, de takarodj innen!
  Hördültem fel. A lány meglepett arcot vágott, szavaimra összerezzent. Karjait összefonta maga előtt, mint ha óvni akarná magát valamitől. Szemeim összeszűkültek s itták be a nő látványát. Annyira hasonlított rám...a testvéremre...ránk. Hiányzott a testvérem, nagyon is, még ennyi év után ugyanúgy, mint az első napokban. Keserédes érzelmeket váltott ki bennem, ahogy ezt az imposztort néztem. Szívem egy része arra vágyott, hogy elhihesse, valóban Ő áll előttem. A másik része menekülni akart, hisz tudtam, láttam, hogy Ő már halott. Sheatro rettegve húzódott el, s hangja ott dörömbölt a fejemben. "Fuss, menekülj" ordította Ő. Aztán a szavak abba maradtak, s olyan vad táncot járt tudata a koponyámban, mint aki ki akar törni onnan. A lány közelebb lépett s finom ujjai a kézfejemre simultak. A vadállat hátrébb szorult s rettegve húzódott be a sarokba. Mi a franc?
- Mondtam már, hogy takarodj innen. Nem tudom, hogy ki vagy és hogy mik a szándékaid, de hagyjál engem békén!
- Hát nem ismersz meg? Kristen vagyok....
- KRISTEN HALOTT! MEGHALT, ÉRTED?!
  Csattantam fel, s erőszakosan téptem ki magamat a lány karjai közül. Megfordultam és elindultam vissza a fogadó felé. Aztán valami megrántotta a ruhámat. A lány az ázott ingembe kapaszkodott, kétségbeesett arccal. Tekintete az enyémet kereste.
- Emlékszel a régi patakra? Ahol pisztrángot akartunk fogni? Emlékszel a fára, ahova belevéstük a nevünket és éjjel csodálva bámultuk, ahogy a fa nedve világítva adta ki a belevésett szöveget? Emlé...
  Nem tudta folytatni, mert berántottam őt egy sikátorba. Ruhájánál fogva ráncigáltam őt, majd amikor már úgy éreztem, hogy elég távol kerültünk ahhoz, hogy senkinek ne tűnjön fel, ami ott folyik, keményen a falhoz vágtam az ismeretlen lányt. Az elmémben düh tombolt, pusztító, mindent elsöprő, kegyetlen és vadállatias düh, ami marta az elmémet, a gyomromat, a lelkemet, a szívemet. HOGY MERÉSZELI EZ A CSITRI?! HOGY MERI MAGÁT KRISTEN-NEK KIADNI? FELIDÉZNI A RÉGI EMLÉKEKET,  MINT HA AZ ÖVÉI LENNÉNEK? A feje hangosan csattant a falon, szemében félelem gyúlt, gyenge kezeivel a mellkasomat püfölte, lábával rugdalózott. Bal kezemmel lefogtam mindkét kezét, simán átérte a tenyerem mindkét csuklóját. Lábammal elkaptam az övét és köré kulcsoltam, miközben jobb kezemmel az ingénél fogva szorítottam a falhoz.
- Kitől hallottad ezeket? Honnét szerezted ezeket az emlékeket? Ezt a tudást? - szisszentem fel.
  Hangom fenyegető volt, mint egy gyilkosé, aki az áldozata felett áll. Mint egy pallos, ami épp lesújtani készül a bűnösre. Remegett, mint gyönge fácska a tomboló hurrikánban. Nem éreztem az esőt, se a hideget, se a szelet. Csak azt a pusztító jégvihart, ami bennem tombolt, s ami vetekedett a dühömmel. Két fajta harag létezik: a tűzé, amely felemészt mindent, tombol és aztán kialszok...s a jégé. Pusztítóbb, kitartóbb és kérlelhetetlenebb. Ha valaki a jeges haragommal kerül szembe, annak már nincs menekvés...mert az mélyről fakad. Könnyen fel lehet engem idegesíteni apróságokkal, értetlenkedéssel s akkor lángok tombolnak bennem. De ha valaki olyannal vonja magára a figyelmemet, ami ennél sokkal mélyebb...nem, az leírhatatlan.  S neki sikerült ez kivívnia.
- Ezek...az...én...emlékeim!
- Nem lehetnek a Te emlékeid! Ezek Kristen emlékei!
- Hát nem érted, bátyus?! ÉN VAGYOK AZ!
  Elengedtem balommal a kezeit, csak hogy aztán a tenyerem hangosan csattanjon az arcán. Egyszer...kétszer...háromszor. A vér halvány piros színben kezdett el lecsorogni az ajkáról. Remegtem...Ő is.
- MIÉRT TESZED EZT VELEM?!
- Nem szeretem, ha szórakoznak velem! Miért kínzol engem? Egy kísértet lennél a múltból? Hold Anya büntetése? Kristen meghalt,, amikor fiatalok voltunk. Ott voltam a halottas ágya mellett! Szégyenkezve és sírva, mert elárultam őt!
- Nem tehettél semmit! Nem volt gyógyír! Hívtalak, szólongattalak, hogy elmondjam: ne okold magad.
  A szavak mellkason vágtak. Tettem pár lépést hátra, s közben elengedtem a lányt, aki a fal tövébe roskadt. A szoknyája felszakadt, miközben a sikátoron ráncigáltam keresztül, a szél pedig félresöpört mindent, fedetlenül hagyva azt, ami alatta volt. Szerencsére volt rajta alsónemű, de így is szégyenlősen az ölébe ejtette a kezét s esetlenül nézett fel rám. Az átellenes fal mellé roskadtam le.
- Miért kínzol jelenés?
- Nem vagyok jelenés. Kristen vagyok...az ikertestvéred. Az, akivel együtt nevettél és sírtál...akivel együtt tűrtél.
- Kristen meghalt...láttam...ott voltam.
  Hajtogattam, miközben karjaimmal öleltem át felhúzott térdeimet, s lassan dülöngéltem előre-hátra. Nem emlékszem, mikor kerültem ebbe a pozícióba, de a ringatózás megnyugtatott valamelyest. Hinni akartam, nagyon is hinni akartam, de a tudatom sikított: a testvérem meghalt.
- Miért hazudsz nekem? -kérdeztem kétségbeesett hangnemmel.
- Nem hazudok...s nem haragszok. Azt akarom, hogy megbocsájts nekem.
- Miért hazudsz nekem?
- Sosem hazudnék neked, bátyuskám...soha nem is tettem, hisz szerettelek téged és még most is szeretlek!
- NE HÍVJ ENGEM ÍGY!
- A patak partján állt két ősöreg fa, lombjaik összefonódtak, mint egy szerelmespár ölelése. Hosszú, vastag indáik voltak, amit hintává fűztél össze  több óra szenvedés után, hisz le kellett törnöd róla a tüskéket. Vérzett a kezed, de nem engedted, hogy segítsek...s amikor megcsináltad, én ülhettem bele először, hisz nekem csináltad.
- Ne tedd ezt...- könyörögtem.
- Végül az a hinta vált a menedékünkké, amikor otthonról menekültünk.
- Nem menekültünk otthonról sosem.
- Hát nem emlékszel?
  Szavai valamit megmozdítottak bennem. Kétségbeesés gyötört. Shea visszarettent a szavaktól, aztán ismét arra buzdított, hogy hagyjam itt ezt az őrültet. De, a társaságában egy kissé olyan, mint ha Kristen lenne...még ha az emlékei lopottak is.
- Mindig megvédtél engem, bátyókám.
- MONDTAM MÁR, HOGY NE...HÍVj....ÍGY!
- A testvéred vagyok, hát annyira nehéz ezt elhinni?
  A következő tiszta pillanatomban már ismét ott álltam a lánnyal szemben, ismét a falhoz szegeztem. A vihar tombolt bennem. Jégcsapok vertek engem belülről. Ő NEM KRISTEN! NEM ADHATJA KI MAGÁT NEKI! NEM LEHET! MERT NEM VESZÍTHETEM EL MÉG EGYSZER! NEM....Ő NEM AZ! AKÁRHOGY IS REMÉLEM! MIÉRT TESZED EZT VELEM?! Nem tehettem róla, de kezem egyre erősebben szorult a torkára. A feje már kékülni kezdett. Elengedtem őt. A torkát markolászva, levegő után kapkodva rogyott le ismét.
- Ne szórakozz velem...ha elmondod, hogy ki küldött ide téged, talán megkímélem az életed.
- Azt hitted, hogy elárulsz...de az emlékeidet árulod el. Megmásítod őket, mert nehéz feldolgozni azokat. Te voltál az egyetlen védelmezőm. Szerettelek. Szeretlek.
- HAGYD. ABBA!
- Egyszer majd megérted, báty...
  Nem tudta folytatni. Elszörnyedve meredtem az éjgyilokra, ami a mellkasában volt. Lenéztem remegő kezeimre. Mit tettem? MI A FRANCOT TETTEM?! Letérdeltem a lány mellé, kihúztam a fegyvert a mellkasából és magamhoz szorítottam. Azt akartam mondani, hogy "Sajnálom Kristen", mint ha ettől az idegentől megváltást nyerhetnék. De Ő nem Kristen volt. Ő nem lehetett az...mert abba beleőrülnék. Azt nem tudnám elviselni. Ő nem lehet az. Hold Anya. Miért teszed ezt velem? Miért kínoztok engem?  Ő nem Kristen. Ő csak egy idegen. Aki kilesett minket. Igen, biztos, hogy így történt. És most hazudozik. Közel akar kerüli hozzám. De nem tudott! Háh, nem jött össze, látod? Kacagtam. Őrülten. Önfeledtem. Sátánian. Kacagtam és közben sírtam. A lány haját simogattam. NEM SIKERÜLT! HÁH, LÁTOD? A csöpp test megmozdult a karjaimban. Emlékeztettem magam arra, hogy Ő nem Kristen. Ő nem lehet az. Nem, sose látom már őt újra. Aztán a feje utoljára felemelkedett, s a kék szempár az enyémbe meredt Elakartam szakítani a tekintetemet....de nem tudtam. Vonzott magához. Megőrültem volna? Neeem, dehogy! Cyneci nem őrült meg! Ő teljesen normális, nem igaz? Ici-picit bajos, de ugyan már, nem teljesen bolond. Háh Hallod? Nem bolond...neeem, Ő aztán nem az! Kacagj, csak Cynewulf, te hülye farkas! Kacagj, gyerünk. Nevess a hülye ribanc arcába! Arcom őrült vigyorba torzult, hogy aztán a lány utolsó mondataira rá is fagyjon.
- Semmi baj, Crispin. Megbocsájtok...én megbocsájtok mindenért, még ha Te nem is tudsz magadnak. Szeretlek, Crispin és örökké foglak...bátyus.
   Az utolsó szót erőtlenül mondta ki. Aztán minden élet elszállt belőle. A mellkasából az eső folyamatosan mosta ki a vért, halvány vörös patakot hagyva maga után. A név...Crispin...valami furcsa. S mint egy robbanás, világosság gyúlt a fejemben. Emlékek rohantak meg.
~ Óóóó baszki...~
~ SHEA, TE TUDTAD?!~
~ Ezt...meg...lehet magyarázni.~
~ A KEZDETEKTŐL KEZDVE TUDTAD?!~
~ Ez bonyolult...figyelj...ne...ez így nagyon nem jó...~
~ A KURVA ÉGBE! TE MOCSKOS ROHADT SZEMÉT!~
 S az emlékek csak folytak tovább, megállíthatatlanul, most, hogy a gát átszakadt. S minden egyes új emléktől egyre csak gyűlt bennem a harag, s Shea úgy próbált egyre jobban menekülni pusztító haragom elől. Az egész testem megfeszült a bennem tomboló érzelmektől. Az eső elmosta a könnyeimet, pedig éreztem, hogy megállíthatatlanul törnek elő belőlem, miközben átöleltem a lány halott testét, magamhoz szorítottam. Nem...nem. Ő...nem lehet....én. Nem bírom. Ez...S az emlékek csak jöttek.
~ Apa, te rohadt mocskos szemét...HOGY TEHETTED EZT?!~

  I am Crispin Shadowbane.
  I am what I am. A sick, wicked creature. Merely a shadow. There was a time, when I had goals. When my life was like the dance of the swords or the rage of a blizzard. Now, I am just a hulk, a body, without soul. I only feel just a few emotions and none of them are "happy": rage, sorrow, vengeance. Sometimes I just want to kill myself, the other times I want to burn down the whole fucking world, and everyone and everything within it. Sometimes I just wanna find a place to hide, to be far away from everything, not to speak to anyone, not to see faces. I don't really know what I truly want - what is my heart's desire. Right now...what am I? What defines me? Am I just a weapon trained and hardened to serve only one purpose: to kill? Where are my good things? Where is my good side? Oh, wait, I almost forgot: they died with Kristen.
  Here I stand. A grave in front of me. It is pouring with rain, the wind blow strong. My clothes are heavy and so my heart. I look down, all I see is mud, and a tiny hole, where my sister's body lay. Is she truly my sister or just a result of some wicked experiment? Can someone revive a body and give back all the memories? What have I done? Why did I what I did? The answers are easy to find, but I don't want them. So I cried. I lost my sister : second time in my life. First, I wasn't there to save her, to hold her hand. And now...let's be honest: I killed her in my rage, when I tried to deny all the facts.
  I am Crispin.
  I was Cynewulf.
  ...and I still am Sheatro.
~ Hey, look...you did it, I have nothing to do with it! So stop crying and blaming me!~
~ YOU LIED TO ME! KEPT YOUR SECRETS! YOU KNEW EVERYTHING! WHAT MY FATHER DID TO US!~
~ Yeah, I knew...and?~
~ You could have stopped me! You could have....eh, it doesn't matter anymore, right? She's dead.~
~ ..and so your soul.~
~ ...and so my heart. And so everything I hold dear.~

 As soon as Kristen told me my true name, I started to remember everything. My childhood is a lie. No happy memories. No happy family, smiling faces, hugs and playing. I remembered my father as my hero. But instead he was my torturer. Playing with wooden swords in the woods with Kristen? No, we were running when our own father chased us! We weren't playing by the creek, we were hiding. Our father was always dissapointed in us. He wanted true fighters, to carry on his twisted legacy and plans. All my ancestors were bad dark elves. My grandfather was a maniac. My great-grandfather tortured people, to force them to obey his will. It is truly a miracle that we were not exterminated. We are the banes of this land. The ones hiding in the shadows, waiting, always waiting to do something really, really bad. I was supposed to be an assassin - what an irony! Father wanted Kristen to be a mage or a diplomat - someone with power. The worst parts were when he "trained" us.
" You have to learn how to withstand all the difficulties yet to come. You must be strong. But you can't be strong until you learned what it is to be broken, to be beaten until you want to give up. But no one can save you, you have to save yourselves. Unity is a lie. Friend are just obstacles in your life. You can trust noone. You have just one purpose: to obey my commands. And now, it's time to learn how to behave. It will hurt. You will scream. But tell one word to your mother, and I will make you watch you as I kill hear, slowly and painfully. Are you ready?"
 What a freaking question was that? We were not ready! How can somebody be ready for all the pain that came? We were beaten, drowned. Chained to trees for days to starve. And nobody knew what was really going on. "We were playing, mom! I fell." - told my mother when she started to notice the wounds. I lied to her, to protect her. You think that it was the worst part? Oh, my dear...
~ I know these parts. Can we skip to the point when you stand up and go the fuck out of here? It's kinda creepy.~
~ Just say one more word, and I will make you regret it. It's time to remember. Because I have to remember every part of my life.~
 Shea remained silent. Good. So, when my father found out that we are still resisting him, he made the worst mistake of his life. Until that point, he was just a twisted creature. But what he had done - there's no excuse.
" You, my sweet daughter...you try to resist me. You know what is the biggest lie of the life? That virginity is truly matter. That you will lose it with someone who cares about you. But you have to taste it, what it feels like, because you have to learn how to please someone important if it comes to this. You have one reason to live: to please me. If I gave you the order, you will be the greatest whore Veronia has ever known....or you will be the sweetest girl. You know what it is to be like >>sweet>>. Now it's time to learn how to be a whore."
I...I couldn't watch it. I tried to fight him. I was just a little kid, he was an adult. I had no chance. He knocked me out. When I woke up I found Kristen crying in the corner with her arms between his legs, trying to hide her shame. But it was not her shame! IT FUCKING WASN'T! I ran off, with a branch I found to kill the monster. When I found him, he was holding my mother in his arms, telling him, how he liked her! He saw me, saw all the fury and anger in my face...and laughed silently.

 As the day had passed, Kristen grew weaker and weaker. And than the day had come where she was sick. I knew what was her problem but I couldn't say a thing, because my father would kill my mother. So I just watched her die and I was happy. It was her only way, her only true option to leave this wicked world, to leave all behind. She were going to be free. I watched her as she slowly faded away, always calling my name. She wasn't expecting my help, or wanted to be saved. She wanted me to join her, to be finally free from this torment. I...I had no strenght. I feared death. And I feared what my father would have done to Mother. So I stayed, I stood alone, trying to fight my tears. Trying to be strong. But i was weak and foolish and a coward. Kristen died and so did I.
  Years had passed, and Father - if I should call him that - continued my "training" like I was an animal. With renewed brutality and ferocity. I saw no chance to escape this Hell. But I stood strong - once in my life. Not for myself, but for Kristen and Mother. I wanted to stay alive as long as it needed to be to revenge her death. And then, the day had come, when my father's patrol were slained. I didn't run to avange his death.I ran to find his corpse, to look upon the desecrated body of his and dance becease of the joy. But all I had found were just some skeletons, left over weapons, and some carcass. None of them belonged to the sick bastard. And then Aelfsige came and knocked me out. And when I woke up I created a world to myself where everything was happy. Where I loved my father. I created a world to find some relief, to forget, what a life I had. But without memories you are no one. You are just a soulles and lifeless carcass curtailed of the power that come with them. I was lying to myself. But the lies are over. Because:

 I AM CRISPIN SHADOWBANE!
 I AM A BANE UPON THIS WORLD!
 WATCH ME AS I TEAR DOWN MY CHAINS!
 BECAUSE RIGHT NOW, I WILL NOT REST UNTIL I FIND THE FUCKING NECROMANT!
  Not to avange the death of somebody, but to avange the one who took my chances to kill him. I wanted to kill him so badly...But fear not, my dear necromant. You will suffer.

~ Cnye...what the fuck?~
~ Dont you ever dare to call me that anymore. I ain't Cynewulf. I am Crispin.~
~ Crispin is dead. You killed him.~
~ Nope. He was just hiding. And watch him prevail!~

  So sorry Veronia...but you are fucked up. Shea was right: Crispin is dead. Cyne is dead too. Who am I? I don't know anymore. But why should I care? Oh, wait...I know. I AM CRISPIN MOTHERFUCKING SHADOWBANE! I am the Vengeful One ready to reap the souls...or rape them. Work both ways.

Tulajdonképpen nem lepődtem meg azon ami történt. Nagyon szép ábrázolása volt a gyerekkori traumának, ami jelen elmeállapotodat okozta, már ha ez lehet szép bárhogy is. Még éppen szedem magam össze a sokkból, ami okozott. Nagyon sajnálom Crispint bár csodálkozom, hogy ahogy felébredtek az emlékek a védelmező éned rögtön fel is szívódott. Mindig úgy képzeltem, hogy Crispin egy gyenge kis harmadik hang lesz a fejedben folyamatosan erősödve, de így is tetszett. Mit adjak neked ezek után?

Név: The Vengeful one
Típus: Fegyverre szerelhető kiegészítő
Leírás: Egy köves kis lánc, amit a fegyveredre tekerve, hogyha jogosan ölsz (jogos bosszú, mások megvédése), visszatölti a varázserőd felét. A működése a legmélyebb, legtisztább igazságérzeteden múlik, a követ nem verheted át akkor sem, amikor magadat igen.
(Good luck finding a picture.)

Új helyzet: Megölted apád. És most mi lesz?

"Mindenki megérdemli a megváltást, nem gondoljátok? Mindegy, hogy milyen bűnöket követtél el életed során, de egyszer meg kell, hogy bocsájtsanak neked, hisz ha örök kárhozatra ítéltetnek, akkor jobban lesznek-e nálad? Jobbak lesznek-e annál, akinek a megsemmisítésére törekedtek, midőn szent haragjuk vezérelte őket? De vajon a megváltást ki kell-e érdemelni, vagy mindenkinek alapból jár? Vagy csak pár személynek jár alapból és másoknak nem? Ki az, ki eldöntheti ezt a kérdést? Ki az, ki mások felett ítéletet hozhat? Senkinek sincs jogalapja erre. Tehát vagy mindenki, vagy senki. S mivel a nap minden percében valakinek megbocsájtanak, így egyértelmű, hogy a válasz: mindenki. Mindenkinek jár a végső megváltás."
― Az Élet Rejtelmei, bevezetés

  Ott álltam hát, a test felett, amelynek az elpusztítására esküdtem fel, évekkel ezelőtt. Álltam és nem éreztem semmit sem. Hol van az elégedettség, aminek el kéne töltenie? Hol van az igazságos bosszú felett érzett jogos öröm? Hol van a kaján vigyor, a bosszúálló tekintet mikor fog lassan elhalványulni? Nem tudom, hogy mire is számítottam, de nem erre. A hosszú harc, amelyet apámmal vívtam, a maga nemében kielégítő volt. Jobban harcolt, mint amit vártam volna tőle, de a végén nem mentette meg ez sem. Apám. Hmm....nevezhetem őt egyáltalán annak? Azok után, amit velünk tett? Ő csak egy vadállat volt, egy self testébe zárva, aki megerőszakolta az anyámat és életet adott két gyereknek és egy félbeszakított lénynek. Azt hittem, hogy majd a halálától megnyugszom, de nem így történt. Valami még hiányzott. Üresnek éreztem magam legbelül, mint ha minden erőm elhagyott volna. Most, hogy végeztem azzal, ami miatt elindultam ezen az úton, még is, mi a franchoz fogok kezdeni? Van még valami, amit el kell intéznem ezen az átkozott világon? Vajon akkor jobban érezném magam, ha minden egyes nekromantát megölnék, aki csak létezik? Nem, nem lenne az, mert a nekromanták ellen indított bosszúhadjáratom lényegében teljesen alaptalannak bizonyult. Ahogy az apám halálának megbosszulása is mellőzött mindenféle értelmes indokot, mint ahogy most már rájöhettem. Tehát, akkor még is, mi a franc hajtson még előre?
  Leguggoltam a véres, megkínzott test mellé. Miután az utolsó csapásom után a földre hullott, még hosszú percekig vagdalóztam és álltam ki minden dühömet és haragomat a testen. Most már fel se lehetne ismerni, csak egy véres massza, amin egy négyzet centiméternyi ép terület sincsen. Végig simítottam azon a ponton, amely egykor az arca volt, a kezem levándorolt oda, ahol az ajkak voltak egykor. Az ajkak, amelyekkel a hazugságait ejtette ki, amelyekkel parancsolt nekünk, amikkel lelkileg zsarolt minket. Óh, a harc közben mennyit pofázott! Azt hitte, hogy majd eltéríthet engem a szándékomtól, hogy meg fog tudni zavarni. Hát nem. Óh, amikor a fordított kereszthez láncolt engem és hosszú hetekig kínzott, akkor is végig beszélt. Hát, most már nem nagyon pofázol, nem igaz, te rohadt szemét? Ujjaim tovább haladtak, elérték a feltépett torkot, aztán elérték a mellkasa bal oldalát, ahol egy széles lyuk tátongott csak. A szíve valahol ott hevert az asztalán, ahol az áldozatait kínozta meg és vágta fel őket, annak a reményében, hogy megtalálja bennük az élet princípiumát, hogy megalkothassa a tökéletes ghoul-t. Hát, most már ez se fog neki összejönni, nem igaz?
- Megérte neked mindez? Ha normális apa lettél volna, valószínűleg többet érsz el, mint azokkal, a módszerekkel, amiket alkalmaztál. Ezzel csak a halálodat vontad magadra....
  A hangom már-már kedves volt, azonban remegett még mindig a haragtól. Felálltam a testtől, és végig néztem rajta még egyszer, utoljára. Hát, sokkal lassabb halált érdemelt volna, de nem akartam az Ő szintjére lesüllyedni, ennél én jobb vagyok és ha még hetekig gyötröm is őt, az se hozta volna vissza Kristen-t. Távoztomban még utoljára belerúgtam a fejébe, és elundorodtam, ahogy az agyvelő és a vér bemocskolt még jobban. Majd egyszer letakarítom, de egyelőre még viselem magamon dicsőségem nyomait. Megmozgattam a vállaimat, hogy eloszlassam bennük a feszültséget, majd kiléptem a hátsó kijáraton, amely előtt a harc folyt. Végig néztem a lefelé vezető ösvényen, amely eléggé rejtett volt ahhoz, hogy évtizedek óta apámon kívül más ne járjon rajta. A több napos séta végén az ösvény valahol Hellenburg és Elatha között fél úton ér véget, egy kis falu közelében, ahol Jens már valószínűleg vár rám jó pár korsó piával. Ha tudtam volna erről az ösvényről, akkor nem kellett volna keresztülverekednem magam a Schattenschild szinte teljes hosszán, hogy elérjek ide. De hát, késő bánat és az ide felé vezető út amúgy is megedzett engem. Úgy hagytam el Mannenschloss-t, hogy vissza se néztem.

  A nappal egy kis barlang közelében ért el engem, tökéletes volt ahhoz, hogy oda behúzódjak, míg sötétedni nem kezd. Az út mentén számos kiszáradt fát és bokrot találtam, amelyekből tetemes mennyiséget halmoztam fel, hogy tüzet tudjak gyújtani, elűzendő a hegyben tomboló hideget. Lassan télbe fordul az idő, lehullik az első hó az Árnypajzs-hegységben, hogy aztán tovább vigye fehér csodáját a lentebb fekvő területekre. Mindebből egyelőre csak annyit érzékeltem, hogy valami baromi hideg van. Miután a kisebb gallyakat elrendeztem, a tűzszerszámok segítségével már fel is szítottam a tüzet. Ahogy a kis lángok belekaptak a gallyakba, pár vaskosabb darabot is rádobtam, majd a táncoló tűz fényénél szemléltem a barlang falait, hátamat a zsákomnak vetettem, hogy ne törjenek a hideg kövek. Az oldalamnál heverő boros kulacshoz nyúltam, amely egész utamban elkísért, s amit feltöltöttem apám rejtekhelyén, mielőtt útnak indultam volna. Meglepően jó ízlése volt a borok tekintetén, és jelentős élelmiszer mennyiséget felhalmozott, ami jól jött, hisz nekem már igen csak megcsappantak a készleteim. Miközben szegényes reggelimet eszegettem, csak meredtem előre.
- És most hogyan tovább, Shea?
~ Tudod, hogy nem így neveztek el, és jobban örülnék, ha mostantól a valós nevemet használnád.~
- Áh, ehhez szoktam hozzá, meg sokkal jobban tetszik. Az igazi neved túlságosan emlékeztet arra a baromra, akit apánknak kellett szólítani. De nem válaszoltál a kérdésemre.
~ Én tudjam? Nekem semmi közöm, a döntéseket úgy is Te hozod. A bosszúd beteljesült, de még mindig nem találtad meg azt, amit egész életedben kerestél. Üresnek érzed magad. Úgy érzed, hogy az út végén még vár rád valami, nem igaz?~
- Ja, valami olyasmi. De most még is, mihez kezdhetnék? Egész életemben harcra készítettek fel. Békés életet már úgy se tudnék élni, letelepedni meg főleg nem. Lényegében akkor semmi sem változott...de ezen gyilkosság emléke még sokáig fog engem kísérteni. Hogy lehetnék így nyugodt?
~ Akkor hát...visszatérsz Mistwood-ba? Armin karjai közé menekülsz és esdekelsz, hogy vegyenek fel a Névtelenek közé, vagy mi?~
- Ugyan már, azokhoz az amatőrökhöz sosem csatlakoznék. Na jó, jobbak mint én, de nem akarom, hogy megkössék a kezemet. És jó ideig nem megyek vissza Mistwood-ba. Talán átmegyek a tengereken, megnézni, hogy milyen területek vannak arra felé.
~ Elmenekülnél Veronia-ról?~
- Adott nekem mást is kínon kívül? Jó, voltak jó pillanataim itt, volt amikor még boldog is voltam, de túl sok a sötét emlék. Túl sok az árulás, a gyilkosság. Túl sok vér csöpögött a pengémről erre a földre ahhoz, hogy megszentségtelenítse azt.
~ Akkor mi tart vissza?~
- Az, hogy még nem állok készen ekkora változásra. Azt hittem, hogy itt megnyugvást lelek. Hogy megbékélt lélekkel térhetek vissza a szeretteim oldalára.
~ Szeretteid oldalára? És még is, mit tennél? Ott lennél Armin kíséretében örökre? Lory háziasszonya lennél? Elkísérnéd Ada-t rögös útain, sose távolodva el tőle? Akkor még is csak megállapodnál és megkötnéd magad?~
- Fogalmam sincs, hogy mihez kezdhetnék. Tanácstalan vagyok.
~ Valami tervet pedig ki kell ötölnöd. Ezt az önpusztító életmódot se folytathatod tovább, hogy cél nélkül vetődsz ide és oda, remélve, hogy a következő kalandod során valaki lesz annyira jó vagy aljas, hogy a kardjával keresztül döfjön téged.~
- Ez benne van a pakliban. Aki a kardok dalát zengi, az előbb vagy utóbb az által is vesz el. Nem is hitegettem magamat azzal, hogy majd öregen halok meg, az ágyamban, úgy, hogy előtte egy boldog és teljes életet éltem le. Mit tegyek?
  Kérdeztem hangosan ismét és közben csalódottan dobtam el egy faágat, amit eddig a kezemben tartottam. Teljesen tanácstalan voltam azzal kapcsolatban, hogy most mit is tehetnék? Kell találnom egy célt, ami mellett küzdeni tudok és értelmet ad az életemnek. Nem lehetek mindig a barátaim és a szerelmem közelében. De nem is folytathatom az örökös vándorlásomat, előbb-utóbb abba is bele unnék. Kettősség élt bennem. Egyrészt tényleg le akartam telepedni, másrészt pedig ismét belevetni magam a forgatagba, éjgyilokommal és kardommal vágva véres ösvényt a bűnösök sorai között, felhalmozni egy vagyont, hogy még jobb bérgyilkos lehessek, mint ha ez valamiféle dicsőség lenne. És ott van még az arkán mágia. Annyi mindent lehetne tanulni róla, most még épp hogy csak a felszínét kapargatom, bár így is rohadt hasznosan jött. Felfedezni Veronia és a környező területek kincseit és csodáit? Mennyi ideig töltene el engem elégedettséggel a változatossága? Mennyi ideig mehetek egyik helyről a másikra úgy, hogy sose maradok soha se egy helyen napoknál, maximum heteknél tovább? Kell egy cél...
~ Tudod, még mindig véghez vihetnéd "apánk" terveit...~
- Te teljesen meg vagy őrülve? Azok a tervek betegek és kivitelezhetetlenek!
~ Egy neked való feladat. Vagy végrehajtod és nézheted, ahogy minden lángokban áll utánad, vagy belehalsz a próbálkozásba. Megölni a két királyság fejedelmeit, letaszítani Armint és Lory-t a trónról, végezni Amelie-vel, és saját bábokat állítani a helyükre. Az már móka lenne a javából! Te lennél a hatalom, amely Veronia mögött húzódik.~
- Ez sosem fog megtörténni. Az embereket még szívesen ölném meg, akasztanám fel a pápát a hülye kis viskójában, belezném ki a királyokat...de sose ártanék a selfeknek és a tündéknek, főleg nem Lory-nak és Armin-nak.
~ Valami cél kell neked. Itt van ez....~
- Még csak ne is gondolj rá. Épp azért öltem meg a végén az apámat, mert erre akart rávenni. Lehet, hogy máskülönben még mindig élne, és az igazságszolgáltatás elé cibáltam volna, főleg azok után, hogy átnéztem a jegyzeteit. Számtalan sötét elf életét oltotta ki, akik felfedezték a titkát, vagy akik olyan pozícióban voltak, amelyek hátráltatták a terveit. Ha Armin elé tárom a bizonyítékokat, kivégeztette volna. De így nem mertem őt elcipelni, nehogy megszabaduljon valahogy és ismét az árnyak közé vesse magát hogy folytassa tovább beteg játékait.
~ Akkor még mindig van valaki, akit megölhetsz...bár abba biztos, hogy bele halnál. A jegyzetek között szerepelt egy név. Egy név, akit a drága kis köcsög szeretettel emlegetett és egyben félelemmel. Istenítette és félte is egyben.~
- A Sötét Apostol? Abba tuti hogy belehalnék. Vele nem packázik csak úgy az ember. Egy egész seregre való élőhalottja lehet és olyan tudása, amelyet fel sem foghatok. Öngyilkosság.
~ De legalább véget vetne a benned lakozó kettősségnek. Célod is lenne, és ha megölöd őt, tiéd lenne az örökös dicsőség. Hisz végül is, az a cél vezérel nem, hogy valami nyomot hagyj magad után, nem igaz? Mi lenne ennél jobb?~
- Nem vagyok még felkészülve rá.
~ Hószex és a többiek?~
- Ő rájuk meg főleg nem. Egyedül nem is vágnék neki.
~ Akkor meg kell győznöd másokat is arról, hogy csatlakozzanak hozzád. Andromeda például biztos, hogy csatlakozna...~
- Őt meg nem teszem ki ekkora veszélynek. Őt éppen hogy távol akarom tartani ezektől a szörnyektől. Találkozott már eggyel és könnyen bele is halhatott volna, Lory-val együtt, ha az a mocsok úgy dönt.
~ Ennyire félted őt? Tudtommal tud Ő magára vigyázni....~
- Te sosem tapasztaltad, hogy milyen az a szerelem, mert esélyt se kaptál rá....de PONT ez az, nem igaz?
~ Te még is, mire gondolsz?~
- Nem gondolod, hogy elég volt ebből, Hogy végig hozzám vagy láncolva? Mi lenne, ha vissza lehetne fordítani a félresikerült rituálét? Ha egy teljesen ép testbe tudnánk téged vissza csempészni? Nem szeretnél felszabadulni? Ezzel megsemmisítenénk az utolsó dolgot is, ami apánkhoz és az ő hülyeségeihez kötött minket, Te is szabad lehetnél végre, és nekem is lenne egy célom. A feljegyzések még meg vannak, hogyan érte el ezt a tettet. Kell egy erős nekromanta, egy elf druida és egy szintúgy erős holdpap, hogy a három mágiát ötvözve vissza fordítsunk mindent, ami rosszul sült el.
~ A lelkemet két részre tépték. Az egyik részem Kristen-ben volt, a másik benned. Ha még valahogy sikerülne is, akkor is, csak "félember" lennék...és Te is tudod, tapasztalatból, hogy Te nem éppen a legjobb részemet örökölted.~
- De már változtál azóta, nem igaz? A tapasztalataid formálnak téged, mint minden egyes élőlényt. Tanulhatnál empátiát, szeretetet. Talán egyszer Te is megtapasztalhatnád ezt a felemelő érzést.
~ Csak hogy aztán két kezemmel fojtsam meg. Nem, túlságosan is köt engem ez az idézés....~
- Akkor valahogy meg kell találnunk a módját, hogy visszahozzuk a darabot, ami Kristen-ben ragadt. Ha megtalálnánk a testét...ha megtalálnánk a ghoul-t, amit formáztak belőle és elkapnánk...van még esély rá, nem?
~ Ahhoz, hogy a lelkemet kinyerd belőle, az én meglátásom szerint nagyon is a halál mágiához kéne nyúlni...~
- Ehhez kell a nekromanta.
~ Készen állnál arra, hogy necikkel egyezkedj?~
- Ki beszélt itt egyezkedésről? Jó, persze, az lenne, de a pengét-a-torokhoz fajtából. Ez lehetne az új célom: Megváltás. Egy holdpapot már ismerek, druidával is találkoztam már, nekromantát pedig szerintem egész könnyen szerzünk ezen a meggyötört földön. Az egyedüli nehézséget Kristen megtalálása jelentené...
~ Nem kerested volna meg őt amúgy is?~
- Nem...alapból hagytam volna őt, mert nem érzem azt, hogy bármikor is képes lennék vele ismét szembenézni. De ha van egy ok, akkor....talán igen.
~ Segíteni akarsz rajtam? Azok után, amiket tettem és mondtam? Az állandó kínzások ellenére?~
- Nem a Te hibád, és erre csak Mannenschloss-ban jöttem rá. Mindenki megérdemel egy második esélyt, nem gondolod?
~ Akkor hát, ez lenne az új cél? Megváltás? És utána mi lenne?~
- Azt hiszem, hogy ezen akkor elkezdhetünk majd aggódni, nem igaz? Majd kérdezz meg engem akkor, amikor saját testet birtokolsz...
~ De ahhoz, hogy saját testem kell, egy ártatlanra kell rákényszerítened az akaratodat. Meggyötörnél mást, csak azért, hogy....megtedd mindezt?~
- Választhatok olyat is, aki bűnös. De mindenképp selfnek kell lennie, velem nagyjából egykorúnak. A részleteket majd menet közben dolgozzuk ki.
~ Ezzel nem lennél jobb a drága apánknál. Te is olyan erőkkel akarsz játszadozni, amivel senkinek sem szabadna. Ha elindulsz ezen az ösvényen, akkor lehet, hogy nem lesz visszaút. Mi lesz, ha a végén szembesülsz azzal, hogy azzá váltál a célod hajszolásában, akit a legjobban gyűlöltél egész életedben?~
  Nem válaszoltam, mert nem találtam meg a válaszokat. Nem is érdekeltek a válaszok. A célt már eldöntöttem, s mint tudjuk, a cél szentesíti az eszközt. Helyre kell hoznom egy régen elkövetett hibát, amely végig kísértett egész életemben. Végre tehetnék valami jót, eltörölhetném apám rossz tetteit. Szabadságot adhatnék Kiril-nek, és menet közben Kristen-t is megszabadíthatnám attól az örökös gyötrelemtől, amire az a szadista kárhoztatta őt, amikor megpróbálta visszahozni a drága lánykáját a halálból. Ha ezt megteszem, talán a Fátylon túl újra egyesülhetünk, a három testvér, akik egy hatalmas gonosz áldozatai lettek. De hogy mi vár rám az út végén? Fogalmam sincs. Ahogy azt se tudom, hogy ez egyáltalán megvalósítható-e? De...
- I guess, that in the end, I'll be at the Point of No Return...

Már kezdtek elvonási tüneteim lenni olyan régn írtál, szóval miközben szenvedek a másnaposságtól kifejezetten jól jött egy ilyen olvasnivaló. Nagyon szépen mutattad be az ürességet, hogy a bosszútól nem leszel elégedett, és a dilemmát, hogy most mit csinálj. És a megoldás...! Zseniális. Nem tudom lehetséges-e a megvalósítás de célnak fantasztikus és nagyon tetszett. Nagyon elégedett vagyok az egész írással, és szívesen olvasnám könyv formájában az egész történetet, de az már túlmutat a fórum keretein.

Következő helyzet:
Kristen életben maradt, és sosem szakadtatok el egymástól, de egyébként minden más ugyanúgy volt a gyerekkorotkban. Mi történne így veletek? Felnőtt Kristent és felnőtt Crispint szeretnék látni, és ha már a fentiekben ezt elmondtad, kíváncsi vagyok Kiril hogyan működik úgy, hogy mindkettőtökben ott van (btw ha ő mindenre emlékezett csodálkozom, hogy nem mutatkozott be a fejedben eddig).
Hajrá! Addig kitalálom a következő tárgyad...

"Az Élet csupa ellentétből áll, ez alapigazság, egy axióma. Ott vannak a nagyon is triviális szavak, amelyeket ráaggathatunk, de a maguk létezésében túlságosan is extravagánsak: gonosz és jó (mint ha egyáltalán léteznének ilyen abszolút dolgok), szeretet és harag, éjszaka és nappal és a többi és a többi. Gondolom hogy sikerült nagyjából rávezetnem a hallgatóságot arra, hogy mire is gondolok. Ezek azok az erők, amelyek mozgatják ezt a Világot és minden egyes lényt, amely mozog benne. De óh, sose feledkezzünk meg, hogy a két ellentétes oldal között ezernyi árnyalat létezik, egy olyan színskála ezen élet, amelyben több a szín, mint amennyit el tudsz képzelni. Vegyünk például három embert. Az egyik tiszta és angyali. A másik velejéig romlott és pusztító. A harmadik a két előző kombinációja, aki képes adoptálódni az adott szituációkhoz. Vajon a három közül melyik fog tovább túlélni? Természetesen a harmadik, az árnyék. Az Élet igazi erőssége a különbözőségben és a keveredésben rejlik."
― Monológ az Árnyakhoz

  Kristen egy kidőlt fa törzsén üldögélt és a lábát lógatta, miközben egy almát majszolt és elgondolkozva nézte a Napot, amint a nyugati látóhatáron készült arra, hogy alábukjon és végre eljöjjön az édes sötétség. Ezüst színű haja a feltámadó szélben lobogott, s belekapott éjfekete ruhájába is, amely most ott csapkodott körülötte. Nem érdekelte, csak huncut csillogással az arcán szemlélte a környezetét. Olyan sokat változott azóta, hogy apánk eltávozott. Régebben keveset mosolygott, és akkor is inkább megjátszott volt, semmint őszinte. A selfnek nincsen kedve mosolyognia, miközben az apja éppen erőszakot tesz rajta, vagy egy fához kötözi. Semmi, de semmi oka nem volt ilyenekre. Betegesen sovány volt az utóbbi időre, mint ha valami betegség kerítette volna őt hatalmába és anyánk aggódott is érte, folyton kérdezgette tőle, hogy mi a baja, miért nem eszik? Kristen akkor csak a fejét rázta és valami hazugsággal rukkolt elő, hogy védje anyánkat apánk bosszújától. Azonban ennek már vége, majdnem hogy tíz év is eltelt, mióta az a vadállat elment valahova és soha sem tért vissza. Megpróbáltuk őt felkutatni, nem túl sok sikerrel, pedig tudtuk, hogy él, hisz az állat folyton jeleket hagyott maga után, direkt, hogy mi megtaláljuk őket és realizáljuk: még nincs vége. Vár valamire, hogy aztán visszatérjen. De még is, mit képzel? Már felnőttek vagyunk, kitörtünk az árnyéka alól, megerősödtünk és most már nem tudna velünk mit kezdeni.
  Miután "apa" elment, jó ideig nem is tudtuk, hogy mihez kezdjünk magunkkal. Annyira hozzászoktunk az alávetettséghez és a kínzásokhoz, hogy egyszer-kétszer azon kaptuk magunkat, hogy bántjuk egymást, aztán megszeppent arccal hagytuk abba. Valami összetört bennünk és hosszú időnek kellett eltelnie, hogy meggyógyuljunk, bár sosem sikerült teljesen. Így aztán évekre szétváltunk és mindketten belevetettük magunkat az életbe, hogy a saját lábunkon állva tanuljunk meg túlélni. Nem tudom, hogy drága nővérem még is, merre járt ezen idő alatt, egészen addig, míg össze nem futottunk, pont ma, ahogy megbeszéltük.
" 7 év múlva találkozzunk a régi búvóhelyünknél, a pataknál, azon a napon, amikor az a szemét eltűnt..."
  Ezekkel a szavakkal búcsúztunk el. A hét év letelt, és igazából meglepődtem, amikor ott találtam Kristen-t, a fán ücsörögve. Szinte kicsattant az egészségtől, és az a mosoly...a szívem majd' szétpukkant az örömtől, amikor megláttam őt és lerohantam őt, olyan hosszú ideig ölelve őt, amíg már eltolt magától, hogy levegőhöz jusson. Belőle rúnamágus lett, még hozzá elég erős, hisz volt bőven indíttatása ahhoz, hogy tanuljon. Nem lepődtem meg azon, amikor elmondta, hogy rengeteg barátot szerzett utazásai során, igazából akadt jó pár közös ismerősünk az elmondása alapján, csak egyikünk se tudta ezt, egészen mostanáig. Én...hát, úgy látszik, hogy a drága apánk kívánságait követtük, hisz belőlem pedig bérgyilkos lett, csak nem ott, ahol Ő elképzelte. Végig simítottam a Névtelen Árnyak ruháján. Három nappal ezelőtt hagytam el Elatha-t, miután megmondtam Sharlotte-nak, hogy fontos találkozóm van, és ez halaszthatatlan. Először aggódott, hogy információt szereztem arról, hogy talán valami vagy valaki fenyegetné a hercegi párt, de megnyugtattam őt, hogy nem erről van szó. A hercegen és a hercegnén kívül egyedül Sharlotte tudta, hogy mi is történt a múltamban...és azt, hogy mennyit jelent nekem Kristen. Így hát, én is itt voltam, hátamat egy vastag fa törzsének vetve és csak csendesen bámultam a nővéremet.
- Sosem hallgat el...
- Mire gondolsz? -vonta fel a szemöldökét, elszakítva tekintetét a lemenő Napról.
- Kiril. Folyton a hülyeségeivel bombáz.
~ Na azért álljon már meg a menet! Hülyeség? Épp csak azt ecseteltem, hogy engedd már át az irányítást nekem, hadd beszélek a ....mi a francnak is nevezzem? Lélektársammal? Óh, nem az eléggé furán hangzik. Másik énemmel? Te is a másik énem vagy...nem, te a tesóm vagy. Óh, a francba, minek nevezzem?~
- Nevezd, aminek akarod, de nem, akkor se engedem át neked az irányítást. Most a mi időnk van Kristen-nel.
- Bennem is folyton ott tobzódik és néha a fejem megsajdul tőle. Először azt hittem, hogy megőrültem, amikor először "megszólalt" és meg voltam rettenve. Az évek során hozzá szoktam. De Ő folyton jó tanácsokkal lát el engem. Néha azon csodálkozom, hogy vajon ŐK mennyire befolyásolják a MI jellemünket? Mindenki azt mondja, hogy olyan vagyok, mint egy angyal, és Kiril bennem lakozó darabkája az őszinte és tiszta kedvesség. Vajon ha Ő nem lenne, én milyen lennék?
~ Elmondom, hogy milyen lenne. És elmondom, hogy Te is milyen lennél nélkülem. Szürke, hétköznapi alakok. Így legalább van bennetek valami egyedi. De amúgy, őszintén szólva, ha mi nem lakoznánk bennetek...francba! Ha ÉN nem lakoznék bennetek, akkor Te, Crispin sosem élveznéd ennyire a vér illatát, és Kristen sem mosolyogna ennyit. De igazából, mi csak felerősítjük a Ti érzéseiteket és hajlamaitokat. Meg van a magunk személyisége, amelyek ha egyesülnének, és külön testet kapnánk...ha mind a hárman testiekben találkoznánk, mind a hárman ugyanolyanok lennénk nagyjából. Te ugyanúgy élveznéd a harcot, még ha nem is vonzódnál annyira ahhoz, hogy néha megkínozd az áldozataidat. Kristen ugyanolyan vidám lenne, csak ritkábban jelentkeznének nála ezek a súlyos tünetek és kevésbé lenne bizakodó. Én pedig nagyjából olyan lennék, mint Te. De most, hogy ketté vagyok szakítva, felerősítem benned a gonoszságot, Kristen-ben pedig a jóságot.~
- Mit mondott? Látom az arcodon, hogy vele beszélgetsz, ilyenkor az én arcom is "elhalványul" egy kicsit, mint ha egy másik síkon járnék.
- Fejtegette, hogy milyenek is lennénk nélküle. Hogy ők csak felerősítik a jellemvonásainkat. Vagy is hát Ő felerősíti. Olyan furcsa, hogy két külön entitásról beszélünk, még is egyek. És olyan...beteges ez az egész.
  Aztán láttam, hogy Kristen szemei befordulnak, mint ha mély meditációban lenne. Amikor végre kinyitotta a szemét, mint ha az írisze kéksége halványult volna valamennyit, az arckifejezése is megváltozott. Erőlködő volt, és meglepettség tükröződött rajta.
- Nem hittem volna, hogy valaha is átengedi nekem a kontrollt.... -szólalt meg, azonban a hangja is kicsit más volt.
  Kristen, vagy is hát Kiril, aki most őt irányította, megmozgatta a tagjait és végig nézett a teste egészén. Tett pár óvatos, bizonytalan lépést. A kezével végig simított a fa törzsén, a virágokon, belemártotta a kezét a hűvös vízbe, én pedig csak figyeltem, ahogy felfedezi a környezetét, életében először úgy, mint hogy ha a saját testében élne. Szívfacsaró volt a látvány, és megpróbáltam elfordulni tőle, de nem tudtam. Az arcán zavarodottság tükröződött, aztán a helyét egyre jobban átvette a gyermeki vidámság, az öröm, az őszinte, színtiszta, mindent lesöprő, túlvilági öröm. Nem tudtam szavakba önteni azt az arckifejezést. Halkan sóhajtottam egyet, a mellkasom szaggatottan emelkedett és süllyedt. Aztán...
- Baszki, Cris, nem hittem volna, hogy ezt megteszed.
  Végig mértem a testemet, pont ahogy a másik tette Kristen-ével. Éreztem az arcomon a szellőt! A saját orrom szívta be a levegőt. Olyan furcsa volt ez az egész, hisz idáig csak Cirspin szemén keresztül láttam a világot, a fülén keresztül hallottam a hangokat, és beszélni soha se tudtam. Először azt se tudtam, hogy miért fáj a fejem és görcsöl a mellkasom, aztán rájöttem, hogy itt bizony lélegezni kell. Láttam már ezt, tapasztalni sosem tapasztaltam. Kapkodva vettem az étlető levegőt és zavarodottan pillantottam közbe. Kristen/Kiril csak mosolygott rám, mint aki megérti mindezt. Persze, hogy megérti, hisz Én vagyok Ő. Vagy is hát, nem....mert Crispin sosem engedné, hogy hosszabb ideig bitoroljam a testét, még hogy ha ez az Én testem is! Azon csodálkoztam, hogy most egyáltalán megtette. Valószínűleg csak elérzékenyült azon, hogy a drága nővérünk is megtette ezt és látta, hogy én miképp reagálok rá. Vagy is hát Kristen/Kiril. Olyan furcsa ez az egész helyzet. Ő Én vagyok. Én Ő vagyok. De még sem. A fejem majd' belefájdult ebbe. Hát ilyen a fájdalom? Ennyire keserű? A patakhoz léptem és belemerítettem a kezem. A hideg csípő volt, de magamhoz öleltem a fájdalmat, minél többet akartam érezni. A tenyerembe vizet gyűjtöttem és abból ittam meg. Majd' lefagytak az ajkaim, de nem érdekelt. Úgy se az én ajkaim, ugyebár. Felálltam a patak partján és Kristen-t néztem.
- Ilyen érzés élni?
- Egyszerre fájdalmas és csodálatos, igen. Egyszer talán mi is megtapasztaljuk. Kristen már elkezdett megoldást keresni...
- Crispin is, de eddig sikertelenül. Meg kell találni azt a mocskot...
- Mihez kezdenénk, ha végül mindez sikerülne? Mi van, hogy ha soha sem fog sikerülni? Ha örökre a testvéreink elméjébe leszünk zárva? Szétszakítva? Fáj, hogy látom Crispint, hisz tudom, hogy ott vagyok benne én és tudom, hogy nekem is ugyanannyira fáj látni Kristent. Vagyis hát, neked. Érzem a kapocst, ami összeköt minket, hisz a lelket nem lehet teljesen szétválasztani és örökre érezni fogjuk egymást, de ez nem ugyanaz....Talán egyszer....
- S mi van, hogy ha nem kéne megoldás után kutatni? Mi lenne ha...
- Erre még csak ne is gondolj! Ezt nem tehetjük meg!
- Miért ne? Ugyanannyi jogunk van élni. Ez most olyan, mint ha börtönbe lennénk zárva olyan bűnökért, amiket el se követtünk. Miért mi szenvedjünk folyamatosan? Miért mi legyünk az örökös áldozatok? Nekem ebből az egészből már elegem van!
- Ezek nem a mi testeink! Ők a testvéreink!
- És ez mennyivel másabb, mint ha netántalán megtalálnánk a megoldást és egy ismeretlen testébe ültetnének minket? Az se lenne a mi testünk. Ehhez legalább hozzászoktunk és jól érezzük magunkat benne...bár mondjuk, ha jól tudom, fiúként "születtünk" meg, úgy hogy nekem egy női testben létezni és jól érezni magam, kicsit ellentmondásos. Mondjad, mennyire élvezed a saját meztelen nővéred látványát, amikor zuhanyzik? Én érzem azt, amikor Cris szexel...te is érzed? Érzed az ételek ízét, még ha nem is tudod teljesen megfogalmazni őket? Nem vágyódsz utána, hogy megtapasztald mindezt? Itt az esélyünk!
- Te beteg vagy...
- Óh, nem, MI, ÉN vagyunk betegek! Te is gondoltál rá, tudom, ne hazudj nekem! Ne hazudj magadnak!
- Nem engedem meg.
- És ugyan, még is, mi a francot tennél? Bántanád Crispin-t? Megölnéd őt, hogy megakadályozz engem? Érzem, ahogy tombol bennem, a saját testében, de tehetetlen. Én egész "életemben" erre a pillanatra készültem fel, és teljesen legyőztem őt. Nem fogom engedni újra, hogy visszatérjen. Ez már az én testem! Mert MEGÉRDEMLEM! HÁT NEM ÉRTED MEG?! MI. ÉN. MEGÉRDEMELJÜK EZT!
- Ne csináld ezt....
- Nem érted? Én csak élni akarok....csak élni akarok....
  A hangom elkeseredett volt, ahogy végig néztem Kristen-en. Miért nem érti meg? Miért nem értem meg magam? Olyan hosszú ideig voltam képtelen elviselni mindezt, megfosztva az anyagi testemtől, megfosztva a külvilágtól. Sosem éreztem eddig semmit sem, csak azt, ami átszivárgott Crispin elméjén hozzám. Sosem éreztem a füvet a kezeim alatt hullámozni. A szellőt. Az igazi étel illatát. Sosem voltam érzelmeim. Nem éreztem mások bőrének érintését magamon. Sosem. Olyan nagy kérés az, hogy megtarthassam magamnak a testet, amíg megoldást nem találunk? Ez ugyanúgy az én testem is. Igazságtalan, hogy sosem használhatom. Igazságtalanság, amit ellenem követtem el. Kristen/Kiril miért nem érti meg ezt? Hisz Ő én vagyok. Mi egyek vagyunk. De miért viselkedik úgy, mint ha Kristen lenne? Miért?
- Kristen és Crispin együtt megtalálják a megoldást. Most, hogy már megerősödtek, felkeresik apánkat és kierőszakolják belőle a választ, aztán olyan fájdalmas halált biztosít neki Crispin, amilyet megérdemel. Ebben Te is részese leszel, hisz tőled "örökölte" ezeket a hajlamokat. Ha most nem adod vissza neki a testét, akkor ez sosem fog megtörténni. Kellenek nekünk, hisz csak Ők adhatják meg nekünk a szabadságot, hogy végre ismét egyek legyünk. Az, amit most Te akarsz, az nem megoldás. Ez csak egy illúzió, a vágya annak, ami lehetne. De ha most nem engeded vissza Crispin-t, az esély örökre el fog úszni. Kristen nem képes ezt egyedül véghez vinni, őt jobban meggyötörte az apánk, lehet, hogy leblokkolna, vagy hibákat követne el, mert eszébe jutnának a rémtettek. Egyedül Cris elég erős ahhoz, hogy véghez vigye a küldetést, de ahhoz kellesz Te is, és az, hogy Ő irányítsa a testét. A tudás az övé. Évekbe telne, mire megtanulnád úgy irányítani a testét, ahogy Ő teszi most és még akkor se tudnád teljesen minden funkcióját betölteni. Kérlek, térj észhez.
- És ha sosem találják meg a megoldást...?
- Ha megtalálják...megtaláljuk apánkat és nem találunk megoldást, majd visszatérünk erre. Kiril, kérlek...Kérem magamat, hogy ne tegyem ezt...ne tegyük ezt....ne tedd....
   Figyeltem, ahogy Kristen/Kiril szeme fennakad, aztán visszatért az élet Kristen szemébe. Kiril, Én, visszaadtam neki a testét. Megjelentek benne szépen lassan a tudatosság szikrái, tényleg visszatért Kristen, és az elmém, a lelkem egy része ismét visszakushadt az elméje mélyére, hogy rabszolga szerepet töltsön be.
- Tudod, hogy igaza van. Hogy igazad van. Nem ez a megoldás, Kiril. Tudom, hogyan érzel most. Vagy is hát, nem tudom, mert én magam sosem tapasztaltam ezt, csak rövid időre, míg átengedtem a kontrollt és el se tudom képzelni, milyen így élni éveken keresztül. De ha most nem teszed meg, akkor...
- Csak annyit kérek, hogy néha napján én is élhessek a küldetés végeztéig. Hogy egy-egy napra átvehessem az irányítást és megtapasztalhassam a dolgokat....ennyit kérhetek azért?
  Éreztem, ahogy a könnyek csorognak végig az arcomon. Ez is egy olyan dolog, amit sosem tapasztaltam meg. Annyi minden van ezen a világon, amit még meg kéne élnem és érnem. Túl sokat kérnék?
~ Figyelj, Kiril. Nem sok az, amit kérsz. Megegyezhetünk. Találunk megoldást. Kialakítunk egy "időrendet", amikor Te is "élhetsz" a testemen keresztül. Megoldjuk ezt, felnőttek módjára. Csak most engedj vissza kérlek. Tedd meg az első lépést. Most engedd el ezt az érzést, és később, esküszöm, hogy megoldjuk valahogy. Érezni fogod az ételek ízét, a nők érintését...Annyira sajnálom, hogy eddig nem gondoltam bele ebbe, hogy neked ez milyen is lehet. Természetesnek vettem a helyzetet, mert igazából még szerintem senki se találkozott ilyennel, így tanácsot se tudott adni. De most, hogy már tudom és ismerem az érzéseidet és a vágyaidat, egyezségre juthatunk...~
- Ám legyen....
  Crispin-ként méregettem Kristen-t tovább. Az egész élmény sokkoló volt és rémisztő. Éreztem és hallottam, ahogy Kiril cselekszik a testemen keresztül, "láttam" a gondolatait, amiket még csak ki sem mondott. Éreztem azt a haragot és elkeseredettséget, amely "lelke" mélyén tombolt. Furcsa volt látni mozogni a testemet úgy, hogy nem én mozgattam. Tényleg megrémültem. Ilyen érzés lenne neki folyamatosan? Ez szörnyű.
- Meg kell találunk a megoldást, minél hamarabb. Ez....ez kegyetlen.
- El kell hagynunk Elatha-t és megkeresni azt a férget....
  Bólintott Kristen. Most nem mosolygott, mert ez nem az az idő volt. A keze remegett és hogy lenyugtassa magát, rúnákat kezdett el karcolgatni. Nem kérdeztem, hogy mit csinál és hogy mikre is szolgálnak a rúnák, csak távolabb húzódtam tőle, hadd élje ki magát. Kihúztam az övemből az éjgyilokot, amit még a Névteleneknél kaptam. Itt az ideje, hogy vadásszunk...
- Akkor, Te és én és Kiril együtt? Egy utolsó küldetés?
- Mi leszünk a Szentháromság, csak az eltorzított formájában. Óh, ha pár pap meghallaná ezt a szöveget, már biztos, hogy a Pokolra küldenének minket!
  Arcán megjelent a huncut csillogás, majd ujjaival először a homlokát érintette meg, aztán a mellkasát és végül a két vállát.
- A bátyus, a nővérke és a szétszakított lelkek nevében: Ámen!
  Furcsálkodva néztem az előttem álldogáló lányt, aki kifigurázza a keresztények tradícióit, de nem tudtam ellenállni, az arcomon mosoly jelent meg. Átöleltem őt és együtt néztük a nyugati láthatárt, ahol a Nap már rég eltűnt és felettünk a Hold kacsintott ránk. Óh, igen, az Ő három gyermeke vadászatra indul és csak jó szerencsét kíván nekik. Hát, azt hiszem, hogy ilyenek lennénk mi. A megkínzott és elnyomott gyerekek felnőttek. Kicsit megváltoztak, de erősebbek lettek és még mindig kitartanak egymás mellett. Örökkön örökké. Egy elválaszthatatlan páros...vagy is hát trió. Szó szerint elválaszthatatlan. De már nem sokáig.
- Azért a francba is, rohadt rémisztő volt....
  Kristen a vállamba bokszolt és a varázsbotjával csapott felém, amit megakasztottam a fegyverem pengéjével. Mindketten egymásra mosolyogtunk, aztán megfogtuk egymás kezét és úgy mentünk tovább...

Na hát végre elolvasam rendesen és azt kell mondjam bőven megszolgáltál minden jutalmat. Kár hogy csak tárgyat adhatok érte.

Név: The pledge of loyalty
Leírás: Egy tenyérni kör alakú holdezüst korong, a Sötét tünde hercegség jelvényei vannak belemarva, és rá van írva a neved (amelyik nevedet akarod, csak kérlek majd írd le hogy Cynewulf vagy Crispin néve szól-e). Ezt a jelvényt Veronián bárhol bemutatod, tudni fogják, hogy a hercegséget és uralkodóját képviseled, ami sokszor megkönnyítheti a dolgod, Köderdőn belül pedig minden ajtó nyitva áll előtted, ha valamit intézni akarsz.

//Darr, kérek egy bólintást a dologra//

Új helyzet:
Mutasd meg Cynewulfot apaként, az édesgyerekeivel. Ennél több kikötésem nincs.

Komolyan sírok a nevetéstől! XD Nagyszerű lett, bár kicsit sajnálom Cyne-t hogy egyedül nevel egy ilyen rosszcsontot... Cadaint még megtartom talonban későbbi helyzetekhez, van a gyerekben potenciál. Nade nézzük a következő helyzetet!

Mutass nekem egy öreg Cynewulfot, olyan 60-70 körülit, ami selfek között más igazán aggastyánnak számít. Minden mást rád bízok, hajrá!

*törölgeti a könnyeit*
Ez együtt az előzővel igazán megható volt, nagyon tetszett ahogy Cyne visszatekint a dolgokra, és persze a családja is.

Név: Egy korty az egészségemre
Leírás: Egy rúnákkal díszített flaska, amiről igazából senki senki se tudja hogy hogyan működik. Egy biztos, egyetlen kortyot tudsz belőle inni kétóránként, és ennek hatására a következő támadást ami ér 1 percen belül biztosan ki tudod védeni. Vagy mágikus módon elkerül, vagy a kezeded mozdul magától, biztos hogy a flaska csinálja. A benne lévő nedű minősége amúgy egy pancsolt borra emlékeztet, de legalább erős.

Következő helyzet:
Menjünk kicsit vissza Terrára, mi lenne Cyne-ból ha eleve egy modern kori ember testében születik?