Cynewulf/Sheatro

Nagyon jó kis helyzet volt, sikerült megtartanod Cyne jellemét is még a modern környezetben, nem lett se egészen jó se egészen rossz és ezt mindig is kedveltem benne.

Jöjjön az új helyzet!
Cyne meghal, és démonként születik újjá... Legnagyobb bánatodra vagy örömödre azonban Kiril úgy dönt, hogy még itt is csatlakozik hozzád, a fejedben. Hogy az Úr ezt mégis hogyan engedhette meg, azt sose fogja megfejteni senki, de így esett az eset. És természetesen ő emlékszik az előző életetekre, már megint, te pedig nem... már megint.
Érdekelne a démoni vágyak hajtotta Crispin, illetve az új nevén hívhatják bárhogy. Azt szintén rád bízom milyen démon lesz belőle.
Hajrá!

Tetszett a végén a csavar, hogy pont Gerit akarod megkeresni a végén, és nagyon jól bemutattad, hogy egy friss háborúdémon tényleg csak ölni akar. Kiril is mókás volt, ahogy sápítozott de végülis közös nevezőre jutottatok.
Oh boi, most viszont milyen tárgyat adjak neked?! Már feldíszítettelek, mint egy karácsonyfát...

Név: Silence
Leírás: Egy apró fülbevaló, amit hogyha megpöckölsz az ujjaddal, teljes csönd ereszkedik az elmédre. Ez képes kizárni a külső hangokat, sikítozást, de azt se hallod majd ha hozzád beszélnek vagy valaki közelít feléd. Talán még fontosabb, hogy a belső hangokat is kizárja, nem hallod se Kirilt, sőt ha egy mélységi beszélne a fejedbe, akkor őt sem, noha a fájdalmat attól még érzed, amit az agyadban turkálálsa okoz. A hatás 2 percig vagy megszüntetésig tart, és két óránként egyszer használható.

Új helyzet:
Lassan itt is kezded minden ötletemet kilőni... De legyen ez. Armin valamilyen őrült, szeszben fürdős napján úgy döntött, hogy fogja a kölyköket meg az asszonyt, és ismeretlen helyre távozik, de előtte még rád hagyta Köderdőt. Te vagy a minden sötét tündék új hercege, Crispin, első ezen a néven a Shadowbane házból. Szereném látni, hogy uralkodsz a népeden, mert ugye nem okoznál csalódást?!

*Elégedetten dörzsöli össze a tenyerét fehér seggének süttetése közben*
- Oh boi, it worked! Még hogy úgy se fog működni, Lory kicsiny hitű volt! Na de akkor, jöjjön is a következő hallucináció akarom mondani helyzet:

Ez a hercegesdi egészen jól bevállt neked, maradjunk ezen a vonalon. Mi lett volna, ha Cyne sosem lett volna más? Mi lett volna, ha ő születik a Köderdő hercegének, és vidáman éli az életét addig a napig, míg egy felettébb hányattatott sorsú bérgyilkos, valami Armin Fairlight az életére nem tör egy sokat ígérő munka részeként, sikertelenül.

Nos őszintén megvallom szívesebben olvastam volna egy olyan helyzetet, ahol hatással van Cyne jellemére az egyébként meglehetősen különböző alapszituáció ahelyett, hogy megtartod a jellemét és köré dolgozod a részleteket, hogy alapot adj neki. Ennek ellenére robogunk tovább, itt a következő:

Csodás, ragyogó nap süti be a smaragdsziget partjait, a tündérnépek hajói feszes vitorlákkal várják, hogy végre elindulhassanak, te pedig szinte könnybe lábadó szemmel nézed ezt a gyönyörűséget. A tündék hódítani indulnak, egy új, ismeretlen földrészre, amit úgy hívnak: Veronia. Upsz, elfelejtettem mondani, hogy Kr.u. 995 környékén járunk, Írország egy öblében, ahol a Terrai tündék épp készülnek meghódítani egy új földrészt - te pedig valahogy ide lyukadtál ki, talán a törzsek egy harcosaként, talán vándor tündeként. Hogyan reagálsz erre a nagy eseményre? Hogyan veszel részt benne? Részt veszel-e egyáltalán?

Az előzőért pedig a jutalom:

Név: Bloodbond
Leírás: Egy apró, harcban szinte haszontalan kés, holdezüst és felettébb díszes. Különleges tulajdonsága, hogy ha megvágsz vele valakit utána a késsel bármely magadon ejtett sebből a vér mindig abba az irányba kezd el csorogni, amerre a legutóbb megsebesített személy található.

Jöjjön a folytatás: Megérkeztek Veroniára, alig hónapok telnek el, mielőtt az emberek és tündék háborúja a világ legvéresebb összeütközésévé növi ki magát amelyet Terra valaha látott. És amikor legjobban tetőznek a harcok, amikor leginkább elborít a vérgőz - az ég megreped, a szemed megreped, szinte a koponyád is megreped, ahogy az Isten ítélete lezúdul; a világ megremeg, a mennyek morajlanak és süvöltik az Ítéletet. Az Átok, az első, igazi és kegyetlen Átok most először sújt le, beleissza magát a bőrökbe, vámpírt csinálva emberből és éjfit a tündékből, míg végül az egész addig tompul, hogy ott nem találod magad az ismerős, véráztatta földön, de egy idegen csillagzat alatt, idegen hegyektől körülvéve.

"Az Átok. Az első büntetés, amely őseinket sújtotta, bűnökért, amelyeket generációkkal ezelőtt követtek el Hogy igazságos volt-e? Már rég nem tudni - az események az idő homályába vesznek. Hogy megszabadulhatunk-e tőle? Nem. Ez egy olyan teher, amit évezredeken keresztül hordozunk magunkban. Az Átok. A Szakadás. A sötét múlt még sötétebb mementói."
- Adrianne Goldenbranch

  Dún Aonghasa, vagy ahogy a túl sok beszédbe belefáradt társaim mondogatják, Dun Aengus sötétlő sziklái mögöttünk maradtak, ahogy a hajónk szelte a vadóc hullámokat. Hajónk, mondom én, miközben semmi keresnivalóm sincs itt. Egy hajó, amelyre fellopakodtam, egy hajó, amely az ismeretlenbe visz engem. Hogy mi vár rám az új partokon? Fogalmam sem volt. Jó eséllyel kivégeznek, amiért "kitaszítottként" a törzs megbecsült tagjainak levegőjét rontottam a puszta létezésemmel. De ezt a lehetőséget egyszerűen nem hagyhattam ki. A vérem hajtott engem. Úgy éreztem, hogy az új partokon talán több szerencsém lesz. Így lenyeltem azt a sok viszontagságot, amit átéltem. Azt, amikor a hullámok úgy dobálták a hajót, mint ha játékszer lenne csupán az istenek kezében. Amikor olyan vihar kerekedett, hogy még a sok telet megélt bátor harcosok is kétségbeesetten kiáltottak fel. A nyugodt napokon volt alkalmam arra, hogy esténként kilopózzak a raktérből, ahol a vastag szőrméket és fegyvereket rejtették, ahol a birkák és csirkék hangosan nyögtek, és lelték halálukat. Nehéz volt észrevétlennek lenni, nehéz volt napról napra élni, néha akár két napot is rettegésben élni étlen és szomjan. Nehéz volt, de túléltem. Egy erős zökkenés, matrózok kiáltozása. Megérkeztünk. Megkezdődik nemsokára a kipakolás, és akkor aztán a rejtekhelyemnek is lőttek. Egy vastag gyapjúból készült ruhát kaptam magamra, a csuklyát a fejembe húztam, elég mélyen ahhoz, hogy ne lássák az arcomat, a csenevész vonásaimat, a kéken világító szemeimet (rossz ómennek számítottak, azt mondták, a tenger bűvölt el engem és csak rossz sorsot hoznék mindenkire, aki a hajón van, de én nem tehettem róla) és gyorsan elhagytam a hajót. Valaki hozzám vágott egy csomagot, hogy vigyem le a táborba és jöjjek többért. Na arra aztán várhattak. A csomagot megtartottam magamnak és az első adandó alkalommal le is léptem. A népünk megérkezett ide, a kietlen pusztaságba, egy új földre - és nekem eszem ágában sem volt a kelleténél több időt velük tölteni. Így hát leléptem és még csak búcsút se mondtam, úgy is csak megvertek volna.
 
  Két hónap telt el, amely alatt megpróbáltam megszokni az új helyet. A törzsek kezdtek szétszéledni, ahogy újabb háborút vívtak azokkal, akik már itt voltak. Az Autini törzs, a saját törzsem megmaradt a kikötés helyének közelében, míg a Cauci-k és Darini-k messze vándoroltak és hozták magukkal a rettegést, amely a törzsüket jellemezte. Az Eblani és Gangani törzsekről már jó ideje semmit sem hallottam, az Iverni-k és Nagnatae-k feltörték a földet és azt tették, amihez a legjobban értettek: elkezdték tenyészteni az állatokat, amelyeket magukkal hoztak, elvetették az első magvakat. A Volunti-k még a Cauci-knál is messzebbre vándoroltak, állítólag egy hatalmas hegy felé meneteltek, amely az új föld dél-keleti területén magasodott. A tündék, a népem a kerek fülűekkel keveredtek csatába, és minden nap úgy kelt fel, hogy meleg sugarait a vérmezőkön nyugtatta. Minden egyes nap lehetett az utolsó egyben. Hogy szövetséget kössön a két nép és békében éljen egymás mellett? Ugyan már! Mi hódítani jöttünk, mi pusztítást hoztunk ide. Itt nincsen béke, itt nincsen kiegyezés, itt csak a vér és a vas és a nyilak surrogása létezik. Itt a csirkék helyett a dögkeselyűk váltak a háziállatainkká. A kutyák minden nap csontot és húst zabáltak - akár a gazdájukét is, a lényeg, hogy bőven jutott nekik velős falat. Ideiglenes erődjeik mögül nézték a fajtársaim a közeledő törzsek seregét. A Nap minden nap végén egy örömsóhajjal bukott le a horizont mögött, hogy a Hold vegye át a helyét. Arcán ezernyi pörsenéssel úgy nézett ki, mint ha a mi háborúnk ragálya rá is átragadt volna. A hűvös, fehér fény, amit árasztott magából nem hozott meleget, nem hozott oltalmat. Nekem még is jobban tetszett, mint a Nap, az átkos Nap, amely megmutatta alakomat, amely nem hogy elrejtett, de kiszolgáltatottá tett. Már pedig bujdosásra kényszerültem. A népem bármelyik tagja meglátott volna, azonnal megölnek. A kerek fülűeket nem érdekelte, hogy a törzsem számára már amúgy is halott vagyok, és nem öltem meg egy tagjukat sem - ugyanúgy elüldöztek volna, vassal és tűzzel, mindennel, ami a kezük ügyébe akad. Így hát az lettem itt is, mint mindig is voltam: kitaszított. Loptam mindentől és mindenkitől. Táborokba osontam be, a raktárakat dézsmáltam meg, egy napra se jutott nekem pihenés vagy megbékélés. Folyamatosan úton voltam, de minden egyes út könnyen lehetett az utolsó.

  Egy csatamezőn vágtam keresztül. Itt bőven folyt a tündék vére. Az egyik vörös hajú ficsúr ruháján a Cauci-k lobogója volt felvarrva. Torkát átvágták. Mellette egy kerek fülű, még mindig a kardját szorongatta holtában is. A feje majdnem teljességgel le lett választva a fejétől, csupán némi ín és bőr tartotta a helyén, a gerince kibukott a nyakából. Nem is tudtam volna hirtelenjében megszámolni, hogy hány halottat is látok. Az utóbbi időben a harcok csak még jobban elmocskosultak. Egy ló még mindig vadul kapálózott, ahogy próbált megszabadulni a szügyébe fúródott lándzsától. Nem fog neki sikerülni, és az Ő halálával teljes csend fog telepedni a csatamezőre, itt, egy széles vizű folyó partjánál. Tovább mentem, használható dolgok után kutakodva. A harcoló felek annyira kifáradtak, hogy már a holtakat se fosztogatták ki, a sérültjeiket se vitték el, csak ott hagyták őket, remélve, hogy legalább gyorsan meghalnak. Kacatok. Egy törött végű kard. Ezzel még is, mit kezdjek? A szemem felcsillant. Leguggoltam egy halott mellé - a fajtám volt, de nem láttam rajta semmi ismertetőjegyet. Nem viselte a klánja színeit, vagy éppen olyan vastag rétegben borította őt a vér, hogy nem láthattam. Volt nála egy díszesen faragott nyelű tőr. Valaha nemes lehetett, aki a rangját fosztogatásokkal vívta ki, aki a törzsfőnök elébe tucatnyi skalpot fektetett le, és akinek több gyermeke volt a távoli földeken, mint a saját földjén. Eltettem magamnak a tőrt, és tovább kutakodtam. Nem volt nála semmi élelem, a vizes kulacsát átlyukasztotta egy nyílvessző, és az értékes folyadék már rég kifolyt a vértől lucskos földre. Átkozódtam magamban.

   Valami nagy közeledett. Nem tudtam, hogy még is mi az, de minden egyes szőr felállt a karomon. A levegő súlyos volt, szinte alig kaptam levegőt, a mellkasom úgy összeszorult, mint ha egy hegy nehezedett volna rá. A fejemben úgy lüktetett a vér, mint ha a szívem helyet cserélt volna az agyammal. A tagjaim reszkettek és erőtlenné váltak. A gondolataim kuszák voltak és minden idegem ordított. Surrogás. Mint ha a fejemben már nem is a szívem dörömbölt volna, hanem ezernyi meg ezernyi madár verdeste volna kétségbeesetten a szárnyait. Hasadás. Még nagyobb nyomás. Elatha-ra, szűnjön már meg ez az egész. Mi történik? Aztán...csend.

  Nem tudom, hogy mennyi ideig lehettem kiütve. Amikor kinyitottam a szemem, már rájöttem, hogy este van. Óvatosan tápászkodtam fel. Mellettem a Cauci fiú, és a kerek fülű, akit megölt és aki megölte őt. Minden olyan ismerős volt, de még is, valahogy fura. Felnéztem az égre, ahol most Elatha, a hold istenség arca nem volt annyira idegen, nem volt annyira ellenszenves. Sőt, mint ha mosolygott volna rám. A csillagok, amelyekről azt mondták a törzs bölcsei, az öregek, hogy a régieké, a Tuath Dé, az isteneink arca...most valahogy másnak tetszett. Nem láttam azokat az ismerős fénypászmákat, amelyeket eddig. Mint ha minden átrendeződött volna. A folyó, amelynek eddig  a partján voltam, szintúgy másnak tetszett. Nem tudtam, hogy mi történt. Még emlékeztem a surrogásra, a mérhetetlen nyomásra, mintha maga az ég is megrepedt volna, pedig az nem nagyon szokott ilyet csinálni. A hirtelen beálló sötétségre, amelyet csak életemben egyszer láttam, egy téllel a kihajózásunk előtt. Amikor a Nap is elfogyott, és sötétté vált. Most is ez történt volna? Akkor az öregek mágiáról pusmogtak, sötét dolgokról. Most...most is sötét dolgok vannak készülőben. A torkomat szinte már tapló száraznak éreztem. Feltápászkodtam a földről, hogy víz után kutassak és utána talán élelmet keressek. Azonban ahogy felálltam és körbenéztem - meglepően jól ment, mintha már nappali világosság lett volna, pedig láttam még fent a Holdat az égen - megállapítottam magamnak, hogy nem itt ájultam el. Nem lehetett az. Ez a vidék nem tűnt ismerősnek nekem. Ahol pusztaságnak kellett volna lennie, ott egy erdő kezdete volt, bent furcsán világító fákkal, legalábbis ameddig elláttam. A széles vizű folyó egy kis patakká alacsonyodott le, és tőlem...hát, nem is tudom hogy melyik irányba egy hatalmas hegység meresztette hatalmas csúcsait. Elvonszoltak volna? De nem...ki tette volna ezt?
- A Tuatha-k szerelmére, hova kerültem?
  Mormogtam magamban.Kétségbe voltam esve, hogy a fenébe ne estem volna kétségbe? Nem tudtam, hogy hol vagyok, nem tudtam, hogy mi történt. A patakhoz vonszoltam magamat. A kezeimből lapátot formáztam és ittam csak ittam a vizet, amelybe beleszivárgott a kiontott vér, a folyásnak felfelé talán egy-két hulla is úszott benne, de nem tudott érdekelni a fémes íz, az undorító érzés, ahogy lecsusszant az éltető nedű a torkomon. Csak ittam és ittam, aztán amikor a hasam már majd' kipukkadt, abba hagytam. Meg kéne mosnom az arcomat. Ez volt az első gondolatom. Felkacagtam. Nem is tudom, hogy miért. De jól esett. Hisztérikus nevetésemet messze sodorta a szél. A fákról furcsa madarak reppentek fel. A víz utolsó redői eltűntek, a kezeim által keltett hullámzás lecsillapodott. Értetlenül bámultam a víztükörképemet. Idegesen és félve kaptam az arcomhoz...az archoz, amely nem teljesen volt az enyém. A bőröm fekete volt, mint az éj maga, a füleim talán csak még hegyesebbek, mint előtte. Csak a szemeim acélkékje maradt meg. Végig tapogattam a fejemet. Nem, ez tényleg én voltam.  A kezem ugyanúgy mozgott a visszatükröződésben, mint ahogy én mozgattam a parton. A szívem vadul vert. Mi történt velem? Mivé váltam? Miért váltam ilyenné? Ezernyi meg ezernyi, kétségbeesett kérdés, azonban választ nem kaptam. Életemben nem éreztem az isteneink jelenlétét, még Danu-t sem, pedig Ő neki legalább léteznie kellett volna. De itt még ennél is kevesebbet éreztem. Riadtam pattantam fel a patak partról és hátráltam pár lépést. Nem akartam látni többé azt az arcot! Ez csak egy rémálom. Fel fogok ébredni belőle! Fel KELL ébrednem belőle...

  Évek teltek el. Kegyetlen évek, amelyben próbáltuk túltenni magunkat azon, ami lesújtott ránk. Pletykák keringtek a túlélők körében. Már amikor volt elég idejük pletykálni. Egy Idegen Istenség, a kerek fülűek istene sújtott le, büntetésül a vérontásra, amellyel bőven áztattuk a földet. Az ellenségeinkre alig lehetett már ráismerni. Bőrük fehérebb lett, mint a holtaké, fogaik hegyesek lettek és kívánták a vért. Vérszomjas mocsadékká aljasodtak le az egykor büszke harcosok. Félték a Napot, ahogy féltük mindannyian. Menekültünk előle, sötét zugokba húzódtunk, átkoztuk a tüzes golyót az ég tetején, mely egykor melegséget és biztonságot hozott nekünk, az most a legnagyobb ellenségünkké vált. Az első napok voltak a legnehezebbek, ahogy próbáltuk összeszedni régi életünk darabjait. Új nevet aggattak a fajtánkra. Sötét tünde. Irónikus volt - de egyben teljesen le is fedte a valóságot. Fekete bőr, fekete gondolatok. Vámpírok. Így nevezték magukat a túlélő kerek fülűek. Az éjszakában lopózó vérszívó förtelmek. Azt mondják, hogy Átok súlyt minket. Azt mondják, hogy a világ, amin annyi vért kiontottunk, ahol annyi életet eloroztunk...kiragadtatott. Máshol voltunk - erre már az elején rájöttünk. Egy új világ, ahova ugyanúgy elhoztuk a bűneinket. Még mindig rettegve emlegettük a napot, amikor az egek is megrepedtek, amikor...kiszakítottak minket a világunkból. Hogy hol van ez az új vidék? Fogalmunk sincs róla. Hogy visszatérünk-e valaha is oda, ahonnét jöttünk? Próbálkoztak. Jajj de hányan próbálkoztak. Hajók szelték kétségbeesetten a vizeket, de egy se tért vissza. Soha többé. A számunk fogyatkozott, és még mindig a kicsinyes harcokkal voltunk elfoglalva.
   Az új erdő közepén sétáltam. Megnyugtatott...mint ha mindig is a részese lettem volna. A népem tagjai - a törzsek már elmosódtak, ahogy közösen próbálták átvészelni ezen időket - szintúgy itt húzták meg magukat. Az erdő határában hatalmas, mocsaras vidék terült el. Jó pár, Átokkal sújtott kerek fülű ott húzta meg magát. Családok. Így emlegették magukat. Nem törzsek, családok. A fák furcsán világítottak. A bokrok szintúgy. Sűrű köd ült meg a törzsek között. A népem ha csak emlegetni akarta az ideiglenes menedékünk helyét, Mistwood-ként hivatkozott rá. Köd-erdő. Milyen találó név! S az évek csak peregtek. Rettenetes idők következtek, de akárhány év is telt el, nem tudtam megbékélni az új külsőmmel. Nem tudtam megbékélni azzal az Átokkal, amelyet egyesek áldásként fogtak fel. Egy Idegen Isten megbüntetett minket - mindenkit. Pedig én nem is tettem semmit. De most már legalább a nevem értelmet nyert. Mert nem csak a külsőm, de a belsőm is megváltozott. Büntetni akartam. Mindent és mindenkit, aki miatt ez történt. Büntetni azokat, akik fegyvert fogtak egymás ellen. Büntetni a törzsem vezetőit, amiért egy értelmetlen háborúba, hódításba kényszerítettek minket. Mondjuk engem nem, én csak felszöktem a hajóra, de ez most mindegy. Egy átokká váltam én is. Egy vésszé. Én lettem az Árnyékvész. Mindig is az voltam, és most már még inkább az lettem. Alakom szinte beolvadt a holdfénybe, ahogy esténként Mistwood-ot jártam. Kedveskedő arccal néztem fel a Holdra. Amikor Őt láttam, erősnek éreztem magamat. Elatha, a Hold Istenség. Óh, te drága Elatha, fordítsd felém az arcodat!

Elolvastam, szép helyzet volt, és különösen nagyon tetszett, ahogyan a törzseket leírtad, meg a tündék régi vallását. Nem tudom, hogy ez saját kútfőből ment, vagy utána néztél, de nagyon jó volt, esetleg egy későbbi világbővítésre kidolgozhatnád őket jobban is.

Most jutalom jön igaz? Az új rendszer értelmében tárgyat nem adok, ellenben nyersanyagot igen. Mivel alkimista vagy a figyelő szem miatt mindenképp jár egy növény:
1x Fenyőgyanta

És jár két teljesen random:
1x Holdezüst
1x ideg (olyan íjakhoz használható)

Új helyzet:

Láttunk átkozott Cyne-t, láttunk démon Cyne-t, igazából annyi helyzeted volt már, hogy lassan alig tudunk mit kitalálni, de szerencsére még nem fogytunk ki egészen. Mutass meg nekem egy nefilim Cyne-t! Olyan még nem volt, és nagyon más mint az eddigiek. Próféta vagy apostol? Melyik törzshöz tartozna? Mennyire őrizné a hagyományokat? Hajrá!

  Egy dombtetőn üldögéltem, valahol kissé északabbra attól a ponttól, amit az emberek Eispitz-nek neveznek. A hűvös őszi levegő didergetően járt át, az éjszakai csillagok fénye hideg volt, s a Hold olyan arcát mutatta felém, amelyet a hazánkban való tartózkodásomkor egyszer se láttam. Olyan volt, mint ha egy idegen világ csillagzata alatt tapodtam volna az ösvényt, amelyre Adonay szánt minket.  De olyan sokat nem tévedtem: tényleg egy idegen világban jártam. Az emberek, Urunk Gyermekei megannyian voltak, hogy számolni is nehéz lett volna őket. Végtelen háborúkat vívtak, egymás vérét ontották. Olyan bűnöket követtek el egymás ellen, amely messze taszította őket a Teremtő útjától. Pedig meg volt bennük a lehetőség, pedig megkapták ugyanazokat a törvényeket, amelyeket mi is. Az Aseret HaDibrot tisztán szólott mindenkihez. Mi tudtuk őket követni. Ők miért nem? Nem tudtam a válaszokat és hiába imádkoztam, hiába meditáltam rajta, azok nem jöttek el hozzám. Az Uram hallgatott, most nem szólt hozzám. Igaz, eléggé ritkán tette, akaratát leginkább a főpapokon keresztül nyilatkoztatta ki. De...volt, amikor beszélt hozzám. Én legalábbis hittem benne, hogy Ő volt az, hogy egy új utat mutatott a számomra. Egy új ösvényt, amelyet követhetek és amellyel dicsőséget hozhatok a nevére. Egy kacskaringós, rögös út, melynek a végén az emberi faj megváltása leledzett.
  Felhúztam az égi vértemet és most elmerengve figyeltem a kezemben lévő kardot. Alabástromfehér markolata, hideg kékben pompázó pengéje ismerős látványként és súlyként köszöntött vissza.  Ajkamon halvány mosollyal - tőlem oly szokatlanul - emlékeztem vissza arra a napra, amikor felvettem a "Mennyek Kardja" nevet magamnak. Hangzatos név volt, én meg fiatal, és tényleg úgy éreztem, hogy én vagyok a Kard, amelyet az Urunk leküldött erre a földre, igazságot osztva, ahogy tette azt Szodomában és Gomorrában is, ahogy tette azt Egyiptomban, az Özönvízzel és még számos alkalommal. Cherebi haShamaim. Én jót derültem rajta, amikor mindenki más alsó hangon pöffeszkedőnek, durvább szavakkal kegyeletsértőnek nevezett engem. Azonban karddal a kezemben nem merték mindezt a szemembe mondani. Legalábbis a "köznéphez" tartozók nem. A főpapok és a Négy Lovas nem volt elragadtatva tőle, így aztán lemondtam róla - a látszat kedvéért. De magamban még mindig így hivatkoztam magamra. Aztán persze meghallottam a történeteket, amikor átkeltünk az Árnypajzs-hegységen. Egy történetet egy kardról, amelyet Azrael, az Úr egyik angyala hagyott hátra maga után. Egy kard, amely száműzött egy másik, sárkányi formát felöltő angyalt. A köznépek között páran Mennyek Kardjának hívták azt. Felhördültem, ellenkeztem...de mindig csak magamban.
  Amikor a népem között voltam a Ne'bii Ha'tzel, az Árnyék Próféta nevet használtam. Születésemkor a Holdat eltakarták a súlyos, komor és sötét fellegek, árnyékba borítva az egész világot. Legalábbis így mesélték. Az öregek. Akiknek már kissé megzápult az agyuk. Azok, akik kissé labilisabbak voltak, úgy mesélték, hogy a Hold maga is megfogyatkozott azon az estén, mintha az Úr elégedetlen lenne valamivel. Persze, mások is születtek azon az estén, gondolom én...legalábbis akadtak velem egykorúak, de én úgy döntöttem és értelmeztem, hogy ez egy ómen volt: az én születésem ómenje. Jól éreztem magam az árnyékok között szintúgy, mint az Urunk dicsőségében a napfényben járkálni. De az árnyak önmagukban sokkalta...érdekesebbek és igen, rejtelmesebbek voltak. Mennyi mindent eltakarhat a Sötétség. Sokan furcsa aberrációnak tartották ezt a fajta vonzalmat a sötétség iránt. Én menten kijavítottam őket, hogy nem, nem a Sötétséget hajkurászom, hanem az Árnyakat vizsgálom. Mert fény nélkül nincsen árnyék sem. Mi is árnyékot vetünk - képletesen és a valóságban is. Adonai fénye ragyog le ránk és mi vagyunk az árnyék, ami Veronia fölé borul. Mert az emberek gyarlóak. A többi népről már nem is beszélve. Felhúzott orral bámultam meg az első ilyen...förtelmet, ami az utamba került. Ocsmány bűzként terjengte őt körbe az Átok, a Szakadás utáni büntetés igazságossága. Vámpíroknak nevezték magukat és a Sötétségben élvezkedtek és éltek. A Sötétség, mindenféle fény nélkül. Iszonyodtam tőlük, hát még amikor megtudtam, hogy vannak mások is. Sötét elfek és démonok. Mind - mind bűnös. Mind-mind megérett arra, hogy learassák.
  Régebben még talán beszéddel próbáltam volna megoldani a konfliktusokat. Hirdetni az Urunk igazságosságát és szeretetét. Azonban az itteniek füle nem hallja meg az igazságot. Elzárkóznak tőle, fájdalmat okoz nekik. Az itteniek szeme vak a fényre, amelyet mi hordozunk s amelyet megosztanánk velük. Seregeink az igazságosság hullámaként kellett volna, hogy lecsapjon rájuk. Végül nem történt meg. Végül én magam is meguntam a beszédet, mely semmire sem vezetett. A nyáj túlságosan elvándorolt a biztonságos otthontól, s mint jó juhász, nekem kellett gondoskodni arról, hogy visszatérjenek az útra.

  Most, hogy itt ülök ezen a kis dombon, nem csak a világ sorsán és a gyermeteg emberek és másfajúak önmagukra hozott kárhozatán merengek. Elmélkedek azon, hogy mi történt volna, ha megmaradok a Bernael törzsben, ott maradok a szüleimmel, a testvéreimmel. Részt veszek a hagyományos ünnepségeken, közösen köszöntjük a napot, közösen búcsúztatjuk azt és üdvözöljük a Holdat. Gyermekként még részt vettem azokon az ünnepségeken, amelyek közelebb hozták a családot és a barátokat. Ünnepségek, amelyek nem csak a halandókat terelték össze, kovácsolták őket egy teljes közösséggé, de egyben Adonay-hoz is közelebb hoztak minket. De egy idő után valahogy ezek nem tudtak teljes mértékben megfogni engem. Olyan gondolatok születtek meg a fejemben, amelyeket nem mertem hangosan kimondani, mert féltem attól, hogy száműzni fognak engem, mint fajtám közül már párakkal tették. Kérdések, amelyek kétségbe vonták a főpapok szükségességét, a templomok emelését. Miért kell közvetítő ahhoz, hogy a Teremtővel beszéljek? Miért néztek rám furcsán, amikor azt mondtam, hogy az Úr kiválasztott engem, hogy a Büntető Kardja legyek? Másokat is kiválasztott már előttem, miért lenne hát furcsa, ha én az lennék? Így hát megtartottam a gondolatokat, megtartottam az aggályokat és tettem, amit a népem, amit a hagyomány és a Szentírás megkövetelt tőlem.
  Kék színű szemeim előtt nyers és idegen tájék terült el. Annyira furcsa ez a világ. Annyi kincs van benne, amelyet nem értékelnek. Az Úr rendje felborult itt. Az állatok, amelyeknek üdvözölniük kéne minket, akik a szolgálóink lennének, hisz már Ádámnak és Évának is a szolgálatára voltak most riadtan menekülnek előlem. A fák között nem érzem azt a nyugalmat, amit kéne. Az ég baljósan tornyosul fölém. Nem éreztem itt otthon magam. De már a sivatagunkban sem voltam teljesen otthonos. Valami hívott engem, hogy beljebb merészkedjek ebbe a nyers vidékbe, amely úgy sejlett, mint ha az ősi emlékekből ragadták volna ki. Egyenetlen és nyers és vad és szikár és ellenséges. Nekem még is ott van dolgom.

- Ezt még is...véljem mire?
  Hördültem fel, ahogy megláttam azt a látványt, amelyet társaim már annyiszor láthattak. Emberek, három férfi és egy nő, aki véresen és megverve hevert előttük. Ruhái leszaggatva róla, vér csöpög a fejéről, az ujjairól...szinte mindenhonnan. Mellette egy halott férfi. Banditák. Rossz tevők. Rosszakarók. A legaljasabbak mindegyik közül.
- Megszegtétek az Úr Törvényeit! Hát tisztelitek ti nem az Aseret HaDibrot-ot? A Tíz Parancsolatot?
  Említettem meg az emberek nyelvén is. A beszédük még mindig akadozva ment, de most ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy kifejtsem, még is, mire gondoltam. A szememben harag és düh lángolt, ahogy felhúztam Égi Vértemet. A kard jólesően simult a tenyerembe, szinte éreztem, ahogy az angyalok ereje átjár engem. Én voltam Adonay Kardja. A Mennyek Kardja. A banditák megláthatták azt a fényt, amely minden bizonnyal áradt belőlem és riadtan húzták össze magukat. De ostobák voltam. Isten Akaratára, annyira ostobák voltak! Láttam az arcukon. Hova tűnt a régiek nagysága belőlük? Hova tűnt az a vér, amit örököltek? Ádámtól és Évától? Ábrahámtól, Mózestől, Jézus Krisztustól, az Apostoloktól? Mivé lettek ők, kik tovább kellett volna, hogy vigyék a hagyományokat, az erkölcsöket, a nagyságot? Nem voltak többek, csak ostoba férgek. Megérettek az aratásra.
- Miről hadovál ez itt össze?!
  Szólalt fel az első, aki nem rettent meg a kard látványától, sem a félangyali mivoltomtól. Láttam már ilyet. A harag és a kilátástalanság olyan mélyre taszította, hogy még az Angyalok Fénye se hozhat számára feloldozást. Gyarló és esetlen élete kegyetlen volt hozzá és cserébe kegyetlenséget hoz másokra is. Szívében már rég nincs helye szeretetnek és megértésnek. Elfordult az Úrtól hogy az Ősi Gonoszt imádja. A két társa óvatosan húzta elő a fegyverüket, készen állva arra, hogy harcba bocsájtkozzanak velem. Ők is rosszak voltak, de leginkább az első férfi eltorzult karizmája vonszolta őket végig ezen az úton.
- Sh'ma Yis'ra'eil Adonai Eloheinu Adonai echad.
  Hangom rezzenéstelen volt, ahogy Mózes ötödik könyvéből idéztem. Nem tudom, hogy miért ezek a szavak jutottak először eszembe. Talán mert ebben kijelentik, hogy az Úr a Mi Istenünk és nem lehet mást tisztelni? Már pedig ők minden kétséget kizáróan valami rosszabbat tisztelnek. Az első Bukott Angyalt, ki letaszíttatott a Mennyek Országából. Tekintetemmel gyorsan felmértem ezt a három barmot, aztán lendültem. Kardom minden ellenállás nélkül szaladt bele a bandita vezér torkába, egyenes és tiszta vágást eredményezve, mielőtt még egyáltalán védekezni tudott volna. A többiek védekezésre emelték a kezüket, de nem ezek az ostoba szerencsétlen barmok fognak engem megállítani, hogy igazságot és békét hozzak erre a világra. Még ha ez azt is jelenti, hogy minden bűnöst meg kell ölnöm. Azokat, akik nem tartják be a Tíz Parancsolatot. Azokat, akik bűnökben tobzódnak. De ahogy egyre többet járom ezt a vidéket, egyre jobban rájövök: itt már nincsenek tiszta lelkek. Égi Vértemen egy kétségbeesett csapás pendül. Megszüntetem a fegyvert, mire a bandita a hirtelen jött ellenállás hiányától a földre zuhan előttem. A kezemben ismét manifesztálódó angyali erő kegyetlenül szúrja át a tarkóját és már lendülök is tovább. Hát mindenkit meg kéne ölnöm itt? Mint ezeket a szerencsétleneket? Talán még azt a nőt is, akivel erőszakoskodtak? Milyen bűnöket követhetett el vajon Ő? Hol van a határ? Hol vannak az én határaim? Az utolsó rossz arcú a beleit próbálta vissza tuszakolni a hasába, ahogy a kardom végig hasított a hasán.
- Barukh sheim k'vod malkhuto l'olam va'ed...
  Súgtam a szélbe, ahogy eltüntettem az Égi Vértemet. Aztán a nőhöz léptem...A földön kushadt, mint a rabszolgák. Kezével a szemeit takarva el, mint aki nem is akarja látni azt, ami előtte van. Reszketett a félelemtől, vizelet erős bűze áradt felőle. Véres rongyaival csak még szánalomra méltóbb látványt nyújtott. Leguggoltam mellé, s a hangokat hallva igyekezett még távolabb húzódni tőlem.
- Miért menekülsz előlem gyermek?
- Meg...megölted őket... - szipogta az.
- Lesújtott rájuk Adonai Haragja. Se több, se kevesebb. Megérdemelték azt, ami ki lett rájuk szabva. Lo Teer-Tsakh. Ne ölj.
- És te még is öltél.
- Igazságosan és nem feleslegesen. A bűnösöknek el kell nyerniük végső büntetésüket.
- És Te lennél az, félangyal, aki ezt kiszabja rájuk?
- De hisz...hisz erőszakoskodtak veled. Megölték a párodat. Miért véded őket?
- Nem akarok tőled semmit...menj a közelemből félangyal! Hagyjatok minket békén! Menjetek vissza a hegyeken túlra!  - bőgött fel végül az asszony.
  Hangosan sóhajtottam. Ő is elfordult az Úr Fényétől. Szomorúan hajtottam le a fejemet, ahogy felálltam és megidéztem az Égi Vértemet. A kezem nem remegett, ahogy a hangom se.
- Yevarechecha Adonai, V'Yishmerecha. Ya'er Adonai Panav Eleycha, ViChoneka. Yisa Adonai Panav Eleycha, V'Yasem Lecha Shalom
  Súgtam a szavakat, ahogy a kardom lesújtott egy újabb bűnösre.

  Bűnös ez a világ. Minden egyes szegletében erőszakoskodás, gyilkosság, az apai autoritás megtagadása, az Istentől való elfordulás. Ember ember vérét ontja. Testvér testvér ellen harcol. Kegyetlen feladat hárult rám, de meg kell tennem. Mert én vagyok az Árnyék Próféta, a Mennyek Kardja a Bernael törzsből. Egy szent küldetés áll előttem, és csak imádkozok Adonay-hoz, hogy elég erőm legyen véghez vinni ezt...

Héber szövegek:
Aseret HaDibrot-  A Tíz Parancsolat
Sh'ma Yis'ra'eil Adonai Eloheinu Adonai echad - Hear, ISrael, the Lord is our God, the Lord is One (magyarul nem tudom hogy van :S )
Barukh sheim k'vod malkhuto l'olam va'ed - Blessed be the Name of His Glorius kingdom for ever and ever
Yevarechecha Adonai, V'Yishmerecha. Ya'er Adonai Panav Eleycha, ViChoneka. Yisa Adonai Panav Eleycha, V'Yasem Lecha Shalom - May the Lord shine his face toward thee, and be gracious unto thee. May the Lord lift his face toward thee, and give thee peace.

Látszik a helyzeten, hogy sokat játszottál Adával egy időben. A nefilimed igazán autentikus lett, ezért dcséret jár. Ami vicces, hogy eredetileg a faj pontosan olyanra lett tervezve, amilyennek megírtad, önjelölt igazságosztóknak, akik ezt a bűnös világot meg akarják tisztítani Isten nevében. Szóval amiket a karaktered gondolt, azért nemhogy kitaszítanák, de még örülnének is sokan neki. Egy szó mint száz, erre megérte várni, mert kifejezetten jól sikerült.

Új helyzet:
Mi lett volna ha Cyne beadja a derekát és elmegy a tündékkel alfheimbe? Hogy boldogult volna ott? Mivel az a világ nem nagyon van kidolgozva (bár finsterwaldból kiindulva sejtheted, hogy egy fura hely az is), ezért a részleteket rád bízom. Egyetlen kikötés van: az átkelés után a tündék visszaalakultak eredeti formájukba, amilyen kb Rheo volt a frakcióküldiben. Az átalakulás közben Kiril önálló testet kapott, hiszen nem a meglévő alakul át, hanem az tényleg egy új test ami a lélekhez kötődik - és fordítva. Jó agyalást!

[...] Nem Veronia, még csak nem is Terra őslakói. Ahogy tegnap is mondtam, elfelejtkeztetek az igazi tündehonról. Mi úgy hívjuk Anwnn. Az emberek úgy, hogy Alfheim, mióta az a bolod találkozott velük és nem tudták rendesen kiejteni az ősi tündérnyelv gyönyörűségét.
- Rheo

[...]
- És amikor ezt mondod...így engedjünk el? Milyen családod lennénk, ha meg sem próbálnánk neked megtanítani, mi a boldogság? Ha nem küzdenénk körmünk szakadtáig...érted.
  Lory érintése az arcomon elbizonytalanított. Annyira vágytam a szívem legmélyén, hogy igazat adjak a szavainak. Mert végül is...végül is miért nekem kéne annak lenni, aki mindig megfizeti az árát a múlt bűneinek? Igen, volt egy testvérem, aki ellen bűnöket követtek el. De ha őszintén a szívemre teszem a kezemet, ha felidézem mind azt a tudást, amit az évek során összekapargattam - nem tudtam biztosítani azt, hogy találok neki egy megoldást. Annyira kicsi volt az esélye mindennek. Vannak dolgok, amelyek visszafordíthatatlanok voltak. Jó eséllyel ez egyike ezeknek. Hát feladnám az életemet, a barátaimat csak azért, hogy bosszút álljak egy személyen azért, amiket velem tett? Egészen eddig a pillanatig azzal győzködtem magamat, hogy ez lenne az én Megváltásom. Hogy egy utolsó jó tett - akármilyen kifacsart logikából fakadóan is aggattam rá a "jó" jelzőt - helyre hozhatná mindazt a nyomort és keserűséget, amit valaha is okoztam. De mi van, hogy ha a megváltás az, hogy hagyom elúszni ezt a gondolatot, ezt a tervet. Mi van, hogy ha minden azért történt, hogy próbára tegyen engem az élet: képes vagyok-e feladni azt, ami eddigi életemben voltam. Ahogy Aelfsige mondta a legelején: ahhoz, hogy a bosszúmat beteljesítsem, hogy ölni tudjak, először a bennem lakozó gyermeket kell megölnöm. Most ahhoz, hogy megváltsam magamat, a bennem lakozó démonokat kell elűznöm. Arcomat szinte hozzá préseltem Lory tenyeréhez, magamba ittam azt az illatot, amely körül lengte őt. Nyugalom, racionalitás, szeretet.
- Üssük le, kötözzük meg, majd felébred, amikor átértünk.
- Csináld csak, te nagyobbat ütsz, úgy hallottam.
  Szólalt meg végre Armin is. Ijedten hátráltam pár lépést, azonban végül egyikük se tette meg azt, amiről diskuráltak. Kifújtam a levegőt, s hagytam, hogy az izmaim ellazuljanak, a hosszú ideje szinte kegyetlen erővel összepréselt állkapcsomról levegyem a nyomást. Rájuk néztem, a legszebb párra, akit valaha is láttam. Hallottam a sátor túlsó, eltakart felében a gyermekek motoszkálását. Éreztem a levegőben gyűlő feszültséget...és akartam azt, hogy a bennem lévő megszűnjön.
- Nem lesz rá szükség...meg amúgy is, jobban félek Lory ütéseitől, semmint hogy ellen mernék mondani. Lory, köszönöm, hogy kiálltál mellettem és értem. Armin, ez neked is szól. Tudjátok...még mindig nehéz elfogadnom és megértenem azt, hogy mivel érdemeltem ki kettőtök elkötelezettségét és barátságát, de már rég feladtam azt, hogy az ilyen dolgokat megértsem. De ha komolyan gondoljátok...akkor veletek tartanék. Hogy tanuljak. Hogy talán...talán egyszer, valamikor megértsem ezeket a fura gondolatokat és érzéseket.
  A fejemben mint ha egy másik történet folytatódott volna. Egy történet, ahogy egy hosszú monológ után végül kilépek a sátorból, könnyekkel a szememben, még utoljára élvezve és érezve Lory ölelését, Armin aggódó, de inkább indulattól fűtött tekintetét...szinte láttam, ahogy rohanok és rohanok, minél messzebb ettől az átkozott helytől s pillanattól. Azonban a lábaim nem mozdultak. Itt maradtam....velük, akik mindig is a legtöbbet jelentették számomra. Akik a családom voltak. Gondolatban búcsút mondtam annak a nagyon kevésnek, akik hiányozni fognak. Láncikának, akivel a bajtársiasságunk harcban született. Akivel ketten készen álltunk arra, hogy egy egész toronyra való vámpírral szembe nézzünk. Andromeda-nak, ki még ennyi idő és keserédes emlék után is helye volt a szívemben, valahol mélyen kiirthatatlanul. Wyn-nek, a kis druida lánynak, akit már sosem látok "felnőni"...és még párnak.

  Éreztem, ahogy valami átalakulóban van. A tündék és sötét elfek - a fae fajok - gyülekeztek. Most már csak azok voltak itt, akik elhatározták magukat: elhagyják Veronia-t, ezt a háborútól és vérontástól szabdalt világot, mely sok boldogságot és örömöt nem hozott számukra. A mozdulatok azonban tétovák voltak. Az arcok jó részén bizonytalanság és aggodalom, ahogy az ismeretlenbe készültek menni...vagy is hát, menni nagyon nem kell, az erdő megteszi ezt helyettünk, de akkor is. Pár szerencsés kivételével még senki sem látta, hogy milyen lehet az ottani világ, milyen az a hely, ahonnét jöttünk s ahova most visszatérünk. Mellettem Dracon totyorgott, ahogy még utoljára körbejártam a Tünde-erdő kis szegletét, ahol a harc lefolytatódott. Ez volt az utolsó háború, amelyben a fajtánk részt vett. Az utolsó csepp véreket is kiontottuk, bőven áldoztunk és adóztunk Veronia-nak. Visszatekintve annyi mindent tehettünk volna másképp. Jobban. De utóleg persze mindenki okosabb. Csak egy pillantást vetettem Rheo  - pontosabban, mint kiderült, Mór-Rioghain ni Danu, az átkozott tündérkirálynő - felé, aki a szertartással volt elfoglalva. Inkább kerestem Lory-t és Armin-t, azonban ők a nép igazgatásával voltak elfoglalva, gondolom. Aztán...mindenfelől éreztem azt, ahogy a mágia olyan vadul bomlik ki, mint egy vihar, amely évezredek óta készült a kitörésre. Az egész világ szinte csilingelt, mint kismilliónyi édes csengettyű. A mellkasomra nehezedő nyomás, az érzékszerveimet támadó érzések és behatások sorozata szinte a földhöz szegezett. Aztán amikor minden elcsendesült...

- Hát ilyen érzés az, amikor saját tested van.
  Szólalt meg mellettem egy ismeretlen sötét elf, aki határozottan eddig nem volt mellettem. Ignorálva az értelmetlen szavait néztem körbe az új helyen. Anwnn, Alfheim, nevezze mindenki annak, aminek akarja. Valahogy....nem erre számítottam. Tisztán az ég felé törő, mérföld magas, színes fákra, selymes fűre, csicsergő madarak millióira. Azonban vagy rossz helyre érkeztünk, vagy ez csak valami külterülete, valami "ghettója" Anwnn-nak, mert ez inkább emlékeztetett arra, amikor Driseog indái között mászkáltam keresztül, Lory-ék sátra felé haladva, semmint egy gyönyörű erdőre. Kissé sötét volt, a fák törzsei göcsörtösek és...mondjuk egy kicsit "otthon" éreztem magam. Hasonlított némileg Köd-erdőre, csak a színesen világító gombák és a mocsár nélkül. Rheo hangja csengett fel, olyan erőteljesen, hogy mindenki hallotta, még az is, aki jóval távolabb volt tőle. Üdvözölt minket az új világunkban, minket, hazatérő elveszett gyermekeket...
  Először csak azt a furcsa érzést éreztem, amelyre nem tudtam választ adni. Mint ha a testem hullámozna, vagy mint ha szét akarna szakadni. Mint ha lenne bennem valami, ami ki akar törni belőlem. Mint ha a lényem egy része megakarna szabadulni tőlem, riadtan és sikoltva, hisz nem tartozik ide. Mintha mondjuk...öhmm....egy hangyabolyba forró olajat öntenénk és a kis dögök menekülnének. Fejemben visszacsengtek Rheo - a teljes nevét soha az életbe nem fogom megjegyezni - szavai, amelyben ecsetelte, hogy a testünk eltorzult, amikor ősapáink ősapái térdet hajtottak az Idegen Isten előtt. A második Átok, amely ránk telepedett. Ezért voltunk tőle annyira különbözőek és ezért hasonlítottunk annyira az emberekre. S most ez az Átok, amelynek nem volt helye Anwnn-ban, ahol ez az egész soha meg sem történt, most kiszakadt belőlünk. Mindannyiunkból. Erővel tépte ki ezt az egész világot átjáró tiszta tünde mágia, mint amikor egy haragos isten csap le az ellenfeleire. Fájt. Mert minden változás fáj. Mert soha, semmi sincs ingyen, mindenért valami árat kell megfizetni. Ezt tanultuk meg Veronia-n, ez alapján éltük az életünket, ez alapján ítéltek meg minket. Generációkon keresztül ivódott belénk az, ami a testünket eltorzította. S most, végre-valahára megszabadulunk az Idegen Isten minden undorítóságától. Ez volt a jó hír. A rossz hír még hátra volt. A Szakadás Átka. A sötét elf lét átka. Ahogy a szenvedés könnyfátylán keresztül láttam, azokat, akiket mi "Kormosoknak" neveztünk, jobban megérintett a dolog. Most adtam hálát sokadjára Hold Anyának, hogy születésemkor megcsókolt engem, így az átváltozás kevésbé volt megterhelő a számomra. Aztán...minden elcsendesült, s a változások jöttek. Apránként, de a szemünk láttára kezdtük felölteni azt a formát, ami mindig is a miénk volt. Valahogy...tisztának éreztem magamat, bár nehéz lesz hozzá szokni, az is biztos.

- Rohadjak meg, ha tudom, hogy ilyen rossz érzés lesz, addig sikoltozok a fejedben, míg ki nem takarodsz abból a rohadt sátorból.
  Bokszolt a vállamba az idegen söt...hát, már nem sötét elf. Most még is, minek hívjam őt? Vagy magamat? Tündérnek? Tündének? Tuatha-nak? Dracon - akin szerencsére semmiféle változás nem állt be - szintúgy értetlenkedve meredt a mellettem álló alakra, meg úgy nagy általánosságban mindenkire. Magammal rángattam szegénykét ide...s most jutott eszembe, az én önző, egoista eszembe, hogy Ő Anwnn egyetlen sárkánygyíkja. Magányos életre kárhoztattam őt, mert nem bírtam elengedni magamtól. A férfi szavai egyelőre nem is tudatosultak bennem, csak valami hablatyolás. Lehet, hogy saját magához beszélt. Felkaptam a kis sárkánygyíkot és elindultam, hogy felfedezzem ezt a világot magamnak.
- A jó bánatos franc van veled?! Itt vagyok, végre testem is van, erre meg semmi ölelkezés vagy ilyesmi? Csak úgy totálba leszarod a saját testvéredet? Ez azért fáj... - csattant fel a fickó, aki a nyomomba szegődött.
- Figyelj...öhm....nem tudom hogy ki. Lehet, hogy egy fajból származunk, de azért a "testvér" jelzőt aggatni ránk eléggé furcsa. Épp most vesztettem el a saját rohadt testvéremet amikor átkeltünk ide. Bár ezt Te úgy sem értenéd...úgy hogy most hagyj engem magamra és élvezd az új életedet.
  Vágtam hozzá a fickóhoz. Mert elvesztettem Kiril-t. Annyira hittem abban, annyira akartam hinni abban, hogy majd találok valami megoldást a helyzetére. De nem...egészen azóta, hogy Anwnn-ba jöttünk, nem éreztem őt. Nem hallottam a hangját, nem éreztem a gondolatait. Semmit. Üresség. Normális voltam. De még is, valahogy ez a normálisság most nagyon is fájt. Sajnálom, Kiril...azt hittem, hogy segítek, de végső soron elárultalak. Most mi lehet veled? Ott ragadtál kísértő szellemként Veronia-n? Átkeltél a Fátylon Túlra? Netán...csak megsemmisültél és feloldódtál ebben a világban, mint az Idegen Isten átkai? Vagy a világok között ragadtál? Annyira sajnálom, testvérem.
- Azt mindig is tudtam, hogy nem vagy a legokosabb...na de hogy ennyire hülye legyél, az azért még nekem is újdonság, Én vagyok az, Crispin, vagy Cynewulf, vagy nevezd, aminek akarod magadat. Bár tény, hogy a Cynewulf nevet én adtam neked. Azóta is sajnálom minden egyes pillanatomban. Kiril vagyok, hogy rohadjál meg! Kaptam magamnak egy cuki új testet! Végre nem a Te agyhalott képeden keresztül kell látnom a világot! Lélegzek, érted?! Nem is tudtam, hogy ez ilyen érzés! Érzem a szelet a bőrömön! - kacagott fel az alak, miközben én annyira meglepődtem és annyira...nem is tudom, hogy mit tettem, hogy teljesen ledermedtem. Dracon egy halk puffanással landolt előttem a földön, ahogy magamról - és róla - megfeledkezve elejtettem őt. Felháborodott sziszegése csak egy pillanatra vonta el a figyelmemet a fickóról, aki szinte táncra perdült, kezével végig simított a hegyes és szikár füvön, megtapogatta a fák kérgét, szagolgatta...és az arcán öröm volt. - A hangok...annyira másak! Tisztábbak! A színek élesebbek, és igen, még fájdalmat is érzek! Hát ilyen az, amikor valakinek teste van? Ezért megérte várni...még ha nem is sietted el túlságosan a dolgot.
- Ki...Kiril? - tátogtam és habogtam, arcomon értetlenkedéssel és bizonytalansággal. Mert nehéz volt elfogadni, hogy végső soron nem árultam el őt, hanem egy jó döntés meghozatalával megváltottam őt...és magamat is.
- Még hányszor kell elmondanom neked te agyalágyult, én vagyok az, a báá...
  Nem tudta befejezni a gondolatot. Egy lépés választott el minket, és olyan gyorsan szeltem át a távolságot, hogy szem alig bírta volna követni....és végül egy erős ölelésbe zártam őt, olyan szorosan szorítva magamhoz, hogy egy pillanatra attól féltem, hogy elroppantom a bordáit és megölöm, pillanatokkal azután, hogy végre ténylegesen él és lélegzik. Mellkasomból reszketeg sóhaj szállt fel, s nem bírtam megállni, hogy az egész testem remegjen...s amikor már azt hittem, hogy több könnyet nem tudok hullajtani, jöttem rá, hogy milyen nagyot is tévedtem.
- Hallod, baszki, nehogy elbőgd magad... - nyögte ki fátyolos hangon Kiril.
- Túl késő...túl késő, de nem szégyellem.
  Könnyek csordulnak le az arcodon, mert végre vége. Minden döntés, amit hoztál, minden tett, amit cselekedtél ehhez a ponthoz vezetett. Egy csodához, amelyre szavakat is nehezen találsz. Két testvér végre úgy egyesült, amire a szíved legmélyén soha se láttál reményeket. A gondok, amik eddig aggasztottak, tova szállnak. Végre révbe értél. S most, hogy magadhoz öleled azt, aki egész eddig nem is élt igazából, rájössz, hogy meghoztad életed legjobb döntését. Átkozod magad azért, amiért majdnem elfordultál ettől, amiért majdnem a felesleges és értelmetlen bosszút választottad.
- Nem hittem volna, hogy valaha ez is eljön. Köszönöm, Crispin. Mindent...

  S most csak rányitod csodálkozó tekintetedet erre az új, mégis régi világra. A fura fákra, a még furább lényekre, amelyek létezésére még csak nem is tudtál volna gondolni. Ahogy végig mész azok között, akik a régi életedhez kötöttek, de már ők sem a régiek. Megpróbálsz alkalmazkodni ehhez az egészhez, de lassan és nehezen megy. De végre van időd mindenre. Mert itt végre nem kell az idő múlásán aggódnod, annak vasfogai nem marcangolják a lelkedet és testedet lassan de kérlelhetetlenül. Így hát csak sétálsz és próbálod befogadni mindazt, amit kaptál.

  Dracon az ölembe pihegett, miközben lassan befejeztem, amibe belekezdtem. Előttem egy vaskos kötet hevert, lapjai teleróva az elegánsnak nem nagyon nevezhető betűimmel. Egy könyv arról, ami volt. Egy könyv, amelyben elmeséltem Crispin Shadowbane történetét a születésétől az újjászületéséig bezáróan. S most végre letehetem a pennát, szögre akaszthatom a fegyvereimet. Kint, az ajtón túl már vár rám a kis kertecském, amit gondozhatok...na meg azért a fegyvereket se kell messze tartanom magamtól, hisz az élet itt se olyan szép és vidám, mint gondoltuk volna. Itt is vannak azért veszélyes fenevadak, de csekélyke ár ez, amit meg kell fizetnem. Az elején nem tudtam, hogy mihez is fogok kezdeni magammal. Egész életem a harc és gyilkosság körül keringett. De most...most minden megváltozott. Mert ha kimegyek a kis kertecskémbe, ott fogom találni az asszonyt, akivel egymásra találtunk. Nem is olyan messze Armin és Lory lakása, a szomszédban Kiril, aki még mindig az új életét élvezi. És én? Végre én is élvezem. Egyszerű életem van, olyan, amiről soha se álmodhattam. Megtermeljük magunknak azt, amit kell ,bár itt még az is könnyebb. A világ, ez a világ gondoskodik rólunk, amennyiben viszonozzuk ezt. De azért néha napján még visszaemlékezek arra, ami volt. Még visszaemlékezek Veronia-ra és arra, amit magam mögött hagytam. Becsukom a könyvet, végig simítok a vörös borítón és a polcra teszem azt.
- Végre révbe értünk Draci. Itt az ideje, hogy éljük az életünket, nem gondolod? Egy verseny Loryékig?
  Paskolgattam meg a kis dög fejét, majd kipattanva a székből egymás mellett rohantunk ki az ajtón, majdnem feldöntve Cynthia-t, aki felháborodottan kiáltott utánunk, s örömtől teli arccal trappoltunk végig az úton...

  Cynthia levette a polcról a könyvet, amelyen a drága párja dolgozott olyan hosszú időn keresztül. Vaskos volt, és minden papírja teleírva. Óvatosan nyitotta ki a könyvet és kezdett bele az olvasásba, hogy megértse a férfit, aki az élete részévé vált. Arcán halvány mosoly játszadozott, néha szörnyűség uralkodott el rajta a rugalmas írással telehintett lapok olvasása közben. Aztán becsukta a könyvet, majd folytatja később és végig simított a borítón.

Egészen megható helyzet volt, bár reménykedtem benne, hogy ilyen lesz. Külnösen azért szomorú, mert valóban történhetett volna így is, de aztán mégis másképp döntöttél, és így leírva látva a tragédia csak még nagyobb. Ügyes voltál, már csak ki kéne találnom neked egy új helyzetet... De addig is adok neked egy kis cuccot.

Ezüstszirom
Flaska
Angyaltrombita

(vicces hogy mindhárom alkimista cucc lett, de ebből kettő mégse olyan jó...)

Nade új helyzet:
Felbukkan egy nő az életedben. Szép tünde lány, és valahonnan ismerős, de meg nem tudod mondani, hol találkoztál vele. Aztán egyszercsak közli, hogy ő a feleséged, ezt az aláírásoddal ellátott papíron igazolni és tudja, és van mellette egy sötét tünde kislány, aki állítása szerint a te lányod. A nőt elkergették otthonról, mikor sötét tünde gyereket szült, és egészen eddig egy kis herbáriából élt egy déli városkában. Mit kezd a szituval Cyne?

  Ennek is csak egy átlagos napnak kellett volna lennie. Szépen húzni a lóbőrt, miközben Hans és Joe az újoncokat pesztrálgatja és idegességükben az ötödik korsó sört hajtják le fél órán belül, miközben mindenki más fogadásokat köt arra, hogy melyikük dől ki előbb? A konyhán már készítették volna a reggelit (nekem meg még pár fajtársamnak a vacsorát inkább) és egy korsó bor társaságában üldögéltem volna az ágyam szélén, olvasgatva valami könyvet, vagy mit tudom én, miközben Draci békésen húzta volna a sárkánygyík bőrt a sarokban. De mint olyan sokszor megesett már, a napok nem olyan átlagosak és kívánatosak, mint amilyennek szerettem volna. Miközben épp a párnákat igyekeztem valamilyen formára pofozni, kopogtattak az ajtón. Ignoráltam. Kell a francnak most látogató, meg az, hogy valamiféle új megbízatásról hablatyoljanak nekem. Küldjék ki az újoncokat, mondjuk azt az ostoba Draven-t, aki bérgyilkosnak akarja beállítani magát, de kétszer is megszúrta magát az edzésünk alkalmával olyan módon, hogy még a mai napig is arra próbálok rájönni, hogy lehet valaki ennyire szerencsétlen? Akárki is volt az ajtó túloldalán, nem adta fel a kopogtatást.
- Karmazsin most nincs itt! Fontos dolga akadt!
  Kiáltottam vissza elváltoztatott hanggal. Nagyjából úgy, ahogy egy pasi próbálna egy női hangot utánozni - ergó még a süket nagymamákat se verném át vele, de nem is ez volt a célom. Remélem, hogy azért megértették a célzást.
- Szerintem meg nagyon is ott benn vagy, te anyaszomorító és látogatód is érkezett! Rögtön kettő...és hallanod kell, hogy miket mondanak! Haver...amúgy őszinte részvétem... - hallottam Draven cincogó hangját, amivel az őrületbe tudott volna kergetni.
- Takarodj a bánatos francba Draven, és vidd magaddal a két haverodat is.
- Óh, én örülnék, ha velem lennének... - hallottam a hangját tisztán, ahogy résnyire nyitotta az ajtót és bedugta rajta busa fejét. - Nem is mondtad, hogy ilyen dögös feleséged van. De ettől független tényleg részvétem. Házsártos egy boszorkány, nem csoda, hogy elmenekültél előle.
- He? Nekem nincsen feleségem!
  Ennyi. Kinyírom ezt a szerencsétlent a hülye történeteivel meg mindennel együtt. Azonban mielőtt még felkaphattam volna az éjgyilokomat, hogy móresre tanítsam őt, megjelent mögötte egy nő, félre tessékelte olyan vehemességgel, amit még én is ritkán láttam életem során és maga után vonszolt egy négy-öt éves forma lányt. Draven perverz tekintettel áldozott a nő hátsó fertályának, aztán egy hangosan csattant pofon után inkább visszavonulót fújt. A nő megállt a szoba kellős közepén, körbenézett, vállat vont, majd felém fordult. Amúgy egészen csinoska volt, annak ellenére, hogy egy nemes elfről volt szó, és Hold Anyára, Draven-nek igaza volt, amikor alig bírta leszakítani róla a kéjsóvár pillantásait. De engem most nem ez érdekelt.
- Nem tudom, hogy ki vagy és hogy miért állsz elő ilyen mesékkel, de ha találkozni akarsz velem, ennek van kulturáltabb formája is.
  Vágtam hozzá, miközben visszatértem az ágyam rendezésének. Dracon álmosan nyitotta ki a szemét, lustán végigmérte a két nőt, aztán folytatta tovább a horkolást. A kislány anyja háta mögött álldogálva elkerekedett szemmel nézett engem, főleg, mivel egy szál nadrágban voltam. Gondolom még nem látott félmeztelen férfit, és ezért hálát is adhatott magának.
- Hogy meséket találok ki? Te átkozott barom! Persze, felcsinálni azt már tudsz, meg suttyomban összehozott házasságokat kötni, de utána már megáll a tudományod, mi? Jajj, bocsáss meg lányom, nem kéne ilyeneket hallanod.
  Ölelte át hirtelenjében a lányt és befogta a fülét. Szegény lányon látszódott, hogy nagyon meg van rémülve, és hatalmas, acélkék szemeivel engem bámult, miközben próbálta lerázni magáról anyja kezeit. Aranyos lány volt, már előre lehetett látni, hogy ha felnő, akkor bizony sok problémája lesz a kanos ifjak távol tartásával. De ez meg nem az én problémám volt. Kaptam helyette egy tévképzetekben szenvedő nőt. Csodás. Már csak ez kellett.
- Ide figyeljen...
- Csodás, hát már a nevemre se emlékszel? Sejthettem volna. Madeline, te barom!
-...Madeline. Van egy olyan érzésem, hogy alaposan össze kever engem valakivel. Már előre sajnálom, amikor megtalálja azt a szerencsétlen barmot. Ha gondolja, elirányítom valakihez, aki talán tud segíteni az elveszett apa megtalálásában, de csupán ennyit tudok tenni.
- Háh, azt hiszed, hogy ilyen hamar megszabadulsz tőlem? Nesze, ezt olvasd!
  S azzal valahonnan előhalászott egy papírt. Mi a franc baja van ennek a nőnek? Leejtettem a kezemből a párnát, mielőtt még azzal fojtom meg őt a lánya szeme láttára és átvettem a kissé gyűrött, pár helyen vörös foltokkal tűzdelt papírt (talán bor, talán vér, kissé nehézkes megállapítani) és kihajtogattam a papírt. Elolvastam. Aztán még egyszer...és még egyszer. Jó eséllyel látszódott az arcomon a meglepettség és a megrökönyödés.

"Én, Crispin Shadowbane kijelentem, hogy az itt megjelent Madeline Greywind-et törvényes feleségemül fogadom a Hold és Természet nevében is, s ezen kijelentésemet az aláírásommal látom el.
Kelt: ...
 
  A keltezés már nem is érdekelt. Kiejtettem a kezemből a papírt és a nőre néztem.
- Noooooopeee, ez valami hamisítvány. Határozottan hamisítvány. Én semmi ilyesmire nem emlékszem! Eléggé hatásos hamisítvány, tho...ez tényleg olyan, mint az én aláírásom.
- Mert az is, hogy rohadjál meg, Crispin! Öt évvel ezelőtt. Walpurgis. Sok ital meg egyéb bódító szerek, felfokozott hangulat és izgalom. Pár lopott óra az erdőben, utána meg egy szentélyben az esketés. Nem rémlik semmi? Felfrissítsem az emlékezetedet?
- Öt évvel ezelőtt...Walpurgis. Valami rémlik. Totál be voltam készülve, na meg kikészülve utána. De házasságra aztán biztos, hogy nem emlékszem!
- Pedig megtörtént...ahogy Ő is. Amúgy Ivy nevet adtam neki. Ivy Shadowbane, a lányod.
- Nope. And again: nope. You gotta be kiddin' me.
  Hűltem el. Nem, az már biztos, hogy nem. Nekem nincs lányom. Soha nem is akartam gyereket - legalábbis nem emlékszem rá - és Ő egészen biztos, hogy nem az. Oké, kék szeme van, meg olyan haja, mint nekem, de ez elég sok fajtársamra igaz, nem? Az orra például határozottan nem az enyém, és az arcformája sem. Megpróbáltam rendezni az arcvonásaimat, azonban a nő - Madeline - olyan vehemenciával támadt rám, hogy alig bírtam kitérni a pofonja elől.
- Tagadod talán, hogy a lányod, te szoknyavadász? Megdugtál, hát akkor viseld a következményeit is!
- Apuuuu, mi az, hogy "megdugni"? - szólalt fel először a lány is. Mindketten lefagytunk, ahogy a lányra néztünk.
- Apu? Ooooh, mamám. Hát már az Ő elméjét is megmérgezted ezzel a hülyeséggel?! - suttogtam a nő fülébe mérgesen.
  Bevonni az aljas játékaiba egy ártatlan kislányt, az azért már eléggé meredek és erkölcstelen dolog.
- Csak az igazat mondtam el neki. És most mi lesz? Kihajítasz minket, mint ahogy a népem tette, mert egy sötét elf gyereknek adtam életet? Mert megpróbáltam felnevelni? Elűztek minket az otthonunkból miattad! - sziszegte a nő olyan dühvel, hogy hátrálni kényszerültem.
  Lehuppantam az ágy szélére és a lányt kezdtem el vizsgálgatni...


- Apu, szerinted hogy áll nekem ez a ruha?
  Ejj, ez a lány nagyon gyorsan nő. Még csak 10 éves, de már úgy néz ki, mint egy érett nő. Most is ott illegette magát előttem, miközben valami vad ruhát próbálgatott fel, amit a drága édesanyja vett neki. Méregzöld ruha, szolid kivágással és eléggé bő ejtéssel ahhoz, hogy ne mutasson meg semmit sem koraérett testéből. Ajkán pajkos vigyorral nézett fel rám, bár ez jobban kiemelte a pattanásait és pörsenéseit, amelyekre nagyon haragudott és minden este megpróbálta levakarni őket, amivel csak még jobban súlyosbított a helyzeten.
- Nagyon jól áll, kicsim. Menj, mutasd meg anyukádnak.
- Ma átjön Kevin és elvisz a Walpurgis bálba!
  Mosolygott, mint egy őrült. Én meg felpattantam az ágyról.
- Na azt már biztos, hogy nem. Még fiatal vagy ahhoz az ünnepséghez! Itthon maradsz és...játszol a babáiddal, vagy mit szoktál tenni a szabadidődben!
- Én már érett nő vagyok! - toppantott dühösen és a vigyor elszállt az arcáról. Yupp, amikor dühös, akkor egy az egyben az anyja. Riasztó és rémisztő.
- Akkor mehetsz és főzhetsz vacsorát és el is mosogathatsz utána, kisasszony. Olyan jó, hogy már felnőtt nő vagy...
- Én nem fogok elmosogatni! Én NŐ vagyok, és azt teszek, amit akarok!
- Én meg az apád vagyok, és azt teszed, amit mondok! Sipirc a szobádba!
- Gyűlöllek!
  S kirohant a szobából, olyan erővel vágva be maga után az ajtót, hogy az majdnem kiesett a helyéből. Szánalmasan sóhajtottam fel. A tinédzser lányok a legrosszabbak mindegyik közül. Harcoltam én már elég sok minden ellen, többé-kevésbé győztesen jöttem ki a küzdelmekből. Néztem szemet már lidércekkel, kísértetekkel, hatalmas kígyókkal, Mélységiekkel és a szolgáikkal, tüzet okádó sárkányokkal, hatalmas pókokkal és Finsterwald-i lények egész felhozatalával, de egyik se volt rémisztőbb és idegesítőbb, mint egy tizenéves lány, aki most kezd rájönni, hogy bizony a testével több mindent is lehet csinálni, mint ahogy azt eddig gondolta. És most mi? Meséljek neki a méhekről meg a virágokról?
- Hold Anya, adj nekem türelmet...


- Apu, hadd mutassam be az új barátomat! Öhmm...mi is a neved?
- Mark - vonta fel a szemöldökét a siheder.
  A házunk előtti padon üldögélve néztem a 16 éves lányomat, ahogy a héten már a második pasit nevez a barátjának. Ha megtudom, hogy bármelyik is megbecstelenítette a lányomat, akkor szíjat hasítok a hátukból és azzal akasztom fel a következő barmot, aki bepróbálkozik nála. De ez legalább valamennyire normálisnak nézett ki.
- Kicsim...hidd el, még bőven van időd pasit fognod magadnak. Legyetek csak barátok, de Hold Anya kegyeire, ne hozz haza minden nap másik pasit...
  Már rég feladtam azt, hogy megpróbálok hatni rá. Az anyja túlságosan elkényeztette és mindent megadott neki, rám meg már régóta nem hallgatott. De azért mindig kikérte a véleményemet az ügyeletes pasijáról, hogy aztán magasról szarjon az értékelésemre. Óvatosan kortyoltam bele a borba, hogy legalább valami jó is legyen ebben a napban.
- És képzeld, nagyapuka leszel! Ugye Mark?
  A bort olyan hirtelenjében köptem ki, hogy telibe találta az óvatlan fiút és hangosan placcsant az arcán.
- HOGY MI A FRANC?!!! KISASSZONY, A SZOBÁDBA! TE PEDIG MOST AZONNAL TAKARODJ INNEN! MI A FRANCOT CSINÁLTÁL IVY??


  Összerezzentem a gondolatoktól, ahogy egy nem túl csodálatos jövőkép kezdett kirajzolódni a szemem előtt, miközben a szobámban álldogáló négy-öt éves lánykát nézegettem és a mellette toporgó anyját. Mit kezdjek én egy lánnyal? Azt se tudom, hogy milyen szükségletei vannak. Mi van, ha elkezd vérezni és az anyja nincs a közelben? Hogy magyarázom el neki? És hány kéretlen kérőt kell kibeleznem, mielőtt feladják a próbálkozást? Hány puccos ruhát kell megvennem neki, hogy abba hagyja a nyafogást? Meg majd én viseljem el, ahogy az idióta barátnőivel átmászkálnak a házba és ott vihorásznak nekem? Meg....meg mi a francot kezdek vele, ha tényleg elkezd fűvel-fával kavarni? MI A FRANCOT KEZDEK ÉN EGY LÁNNYAL?! Ők kis szörnyetegek, kis démonok, akik frissen keltek ki az anyjuk méhében rejtőző feneketlen pokolból, hogy tönkre tegyék a szüleik idegrendszerét és életét. Egy fiúval, azzal tudtam volna mit kezdeni. Együtt sörözgetünk és kitárgyaljuk a nők kvalitásait és szépségét. Egy lánnyal mi? Együtt isszuk a tejecskét és beszélgetünk a virágokról? Egyáltalán, mit esznek a lányok? Milyen témákról beszélgetnek? Mi érdekli őket? Mi van, ha elvérzik, mert nem tudom, hogy mit kell vele tenni? NEEEEEM....
- Öhm...kislány, mondd csak, hány éves vagy?
- Nyugodtan szólíthatsz Ivy-nek, apuciiii...és négy. Hol voltál eddig? Miért nem látogattál meg engem? Valami rosszat tettem? Megsértettelek és azért hagytál el engem?
  Szemeiben már is ott voltak a könnyek. A hangjában nem vádlás, csak önostorozás. Ez a lány tényleg azt hitte, hogy az apja vagyok és elhagytam őt? Azt se tudtam, hogy...na de bakker, Ő tényleg az én lányom. Az a papír nem volt hamisítvány...és Én nem is tudtam róla...és tényleg azt hiszi, hogy ott hagytam őt, és hogy ez az Ő hibája...és az én lányom...és az Ő hibája. Már mint...lány. Enyém. Mi a franc?! Jajj mamám borogass.
- Nem, nem, nem, kicsike. Nem a Te hibád. Jajj, ne sírj....
  Megpróbáltam idióta arcokat vágni. Azt szeretik a gyerekek, nem? idiótábbnál-idiótább figurákba vágtam az arcomat, azonban ez inkább jobban megrémisztette, semmint arra késztette volna, hogy abba hagyja a bőgést. A fenébe, honnan van ennek ennyi könnye? ÉS hogy tud folyamatosan hüppögni anélkül, hogy levegőt venne? És az...az ott az orrából folyik ki? Mi a francot kell ezzel kezdeni?
- Nature help me...
  Sóhajtott fel Madeline, majd a karjaiba kapta a lánykát és elkezdte csitítgatni. Végre a bőgést abba hagyta, bár ahogy levegőt vett, az, ami az orrából szivárgott, az szép nagy buborékokat eregetett. Ez az, egy takonypóc. Hát ez csodálatos.
- Nekem kell az a kancsó bor...igen, határozottan. Bor. Sok. Nagyon sok.
  Motyogtam magamban, miközben az asztalhoz léptem...ahol már ott volt Dracon és egy gúnyos vigyorral az arcán lelökte azt a csodálatos agyagedényt, s most darabokra tört. Nem! Csak a bort ne! Why is the wine gone?!
- Én kinyírlak téged, te mocskos, alávaló, rohadt kis...
- Muszáj így beszélned a lányod előtt? Nem kéne ilyen hamar megtanulnia csúnyán beszélni!
  Ripakodott rám az anyuka. Ez a nap minden múló pillanattal csodásabb lesz. Még egyszer Dracira néztem és a pillantásom biztosíthatta őt arról, hogy ezért még számolunk. Fejemet vakargatva léptem vissza a pároshoz...aztán párszor gyengéden megpaskoltam a lány fejét. Ez így jó, nem? Ez eléggé apás mozdulat volt? Oh, meg van. Buksi simi. Na de ezzel meg összekócoltam a haját...a francnak van ilyen hosszú haja?
- Tudod, nem kölyökkutya ő, hogy a fejét paskolgasd. Vedd a kezedbe. Rá férne egy kis apai ölelés, nem?
  S azzal minden kérdezés nélkül a kezembe nyomta Ivy-t, aki olyan szorosan karolta át a nyakamat, hogy hirtelen azt hittem, ott helyben meg fogok fulladni.
- Végre van apukáááám....
  S egy elégedett sóhajjal merült álomba.
- Hát ez nagyon fasza...
- Hogy beszélsz előtte?!
- De hisz alszik, úgy se hallja...
- Apuci, mi az a fa...
- Cssss...aludj picim. Öhm...csicsija babája. Éneklek neked egy altatót, jó?
- Meg ne merd...
- Köszi apuciii... - érkezett duettben a két ellentétes válasz.
- Lehunyja kék szemét a rém,
Lehunyja sok szemét a Mélységi lény,
Dunna alatt alszik a zombi,
Aludj el szépen, kis Ivy...
- Ez neked altató dal? Add ide a lányomat!

   Három hét telt el a végzetes találkozás óta. Három hét, amely alatt Madeline folyton a fülemet rágta, Ivy minden nap átugrott a zsoldosokhoz abból a kis házból, amelyet Hellenburg-ban béreltem ki nekik. A nyugalom és a béke kedvéért még mindig ott voltam a zsoldosok szállásán, ott legalább nem mindig zaklattak, és volt egy-két órám hogy nyugodtan aludhassak. De mostanában a nyugalom nem szállt könnyen rám. Volt egy lányom, akiről gondoskodnom kellett...Madeline-nel hát, nem békültünk ki túlságosan, de legalább már nem is veszekedtünk minden egyes nap, ahogy a fejemhez vágta, hogy ott hagytam őket a fenébe. Hans meg csak azért, mert lányom volt, úgy gondolta, hogy elpuhultam, hisz a rizikósabb küldetésekre azt az idióta Draven-t küldte helyettem, míg nekem olyanok jutottak, amit egy, az utcáról berángatott csöves is megcsinált volna. Összefoglalva: az életem egy kész rémálom és romhalmaz volt Madeline és Ivy felbukkanása óta. De amikor a kislány vidáman sikongatva rohan hozzám és a karjaimba veti magát, már majdnem úgy érzem, hogy megérte az az öt évvel ezelőtti este...


Draven
Madeline
Ivy

Jókat kuncogtam ezen a helyzeten, nem ez volt az első gyerekes feladatod, de eddig sikerült mindet másképp megoldanod. Jó volt.
Lássuk a következőt!

Egy félresikerült akció során elfognak, és a bíróság fejedre olvassa az összes eddig elkövetett bűnöket, főleg hogy hány embert és hogyan öltél meg pénzért. Az ítélet kötél általi halál, az utolsó két napodat pedig a siralomházban töltöd, mielőtt felakasztanak. Ez az alapszitu aztán hogy ebből mit hozol ki, élsz-e vagy halsz... Az csak rajtad múlik.

  Egyszer mindennek véget kell, hogy érjen. Az elmúlt évek hihetetlen szerencsesorozata meglepő, nem várt, de örömmel fogadott fejleménye volt az életemnek. Annyi alkalommal hagyhattam volna ott a fogamat valahol, egy elfeledett kis zugában Veronia-nak, de valahogy a Halál mindig elkerült. Utolsó pillanatban kivédett támadás; egy mágikus nyaklánc, ami visszahozott a Fátylon Túl határáról; valami erős gyógyítóvarázslat vagy éppen egy főzet, ami kicselezte még Őt, Akit Nem Nevezünk Nevént is...gyakorlatilag meg számomra csak a Fiú nevet viselte, bár hogy ki is volt Ő pontosan a holdvallás pantheonjában, arról fogalmam sem volt, csak az, hogy nem imádkozhattunk hozzá. Na mindegy, szóval a Halált párszor már régi ismerősként köszöntöttem viszont és mindig elkerültem őt. Most viszont, sokkal rosszabb dolgok is fognak rám várni, mint az, hogy a testem tápanyagként szolgáljon valami növénynek, ami talán a síromon fog nőni egyszer.
  Egy elrontott küldetés. Nagyon elrontott. Ráadásul még csak nem is az én hibámból történt! Mármint, honnan kellett volna tudnom, hogy a célpont, akinek az elintézésével megbíztak egy déli ügynök, aki beépült az északiak közé? Nem utalt rá semmi sem - eléggé béna lett volna a munkájában, ha ez kiderül róla - úgy hogy tök vidáman vágtam el a torkát és vittem haza a testét...aztán kiderült, hogy a munkaadóm nem éppen úgy gondolta a "semlegesítést", ahogy én. Ő csak annyit akart, hogy elkábítsam, vagy valami ilyesmi és hozzam vissza őt élve. Miért nem ezzel kezdte? De mindez már nem számított. Végeztem egy déli ügynökkel, aki nem mellesleg valami rúzsozott pofájú tokás nemes kedvenc fiacskája volt, s a nemes meg Rudenz von Hellenburg egyik legfőbb tanácsadója. Ezt hívják dupla szopásnak, ugyebár. Rudi király eléggé ki volt rám akadva, annyira, hogy szépen be is dobatott a tömlőcbe, aztán jöttek emberek, akik a múltamban kezdtek el túrkálni. Hát, a végeredmény nem lett annyira vicces, mint ahogy azt előre elvárhattuk volna. De most őszintén: mit vártak el egy bérgyilkostól? Hogy a bűnlajstromom fel fog férni egy seggtörlőként használt nemesi levél gyűrött hátoldalára? Háát...ha más nem, legalább a lista hosszúságára büszke lehettem. Az is valami, nem igaz?

- ...ezen felül elítéljük Alexander Dietrich brutális megöléséért.
  Zengett végig a bíróság épületének egyik kis termén az ügyeletes szemét hangja. Amit rögtön megtört egy halk kuncogás. Konkrétan az én irányomból.
- Hehe, arra emlékszem. Vicces volt a pofája, amikor rájött, hogy meg fog halni.
 Általános felháborodás, az emberek kapkodtak a levegő után,mintha az elmúlt percekben elfeledkeztek volna arról, hogy az élethez talán szükség van levegőre is. Kérdő tekintettel néztem végig rajtuk, hogy mire fel ez az egész. Aztán leesett az a bizonyos....valami. Nem tudom, hogy mi. Valami tan...eh, hülye emberek és a hülye nyelvük.
- Upsz, bocsi. Folytassa, kérem!
- Mark Schäfer és családjának megöléséért Nebeldorf-ban.
- Héé, fizettek érte! És tudtommal az a bizonyos Mark egy eléggé szemét alak volt, aki kis állatokat kínzott hobbiból! Teljesen megérdemelte!
- Mint az ügyvédje, azt javasolnám, hogy tartózkodjon a további kommentároktól - hajolt közelebb valami parfümözött majom, akinek elvileg az lett volna a dolga, hogy elintézze: ne akasszanak fel. Egészen eddig túl sok mindent nem tett, sőt, még rontott is  a helyzeten.
- De ha egyszer igazam van!
- Az állatok megkínzását nem bünteti a törvény. Az emberek hidegvérű megölését igen.
- Az emberek is csak állatok....és sokkal szemetebbek, mint azok, akiket ténylegesen állatnak hívnak.
- CSENDET KÉREK A TEREMBEN!
  Vágott végül az asztalra a bíró, miután megunta, hogy vígan eldumálgatok a védőmmel. Hmmm...úgy csinál, mintha nem lenne elég ideje. Engem fognak jó eséllyel napokon belül felakasztani, nem őt. Akkor meg mit idegeskedik pár röpke pillanat miatt? Ezek az emberek....udvariatlan, tapló parasztok.
- Karl Heinrich elrablásáért és ....SAJÁT HÍMVESSZŐJÉVEL VALÓ MEGFOJTÁSÁÉRT?! Mi a franc baja van magának?
- Ezt, ha lehetne, inkább nem kommentálnám....
  Vakargattam meg idegesen a tarkómat. Vagyis, csak vakargattam volna, ha nem bilincseltek volna le úgy, hogy mozdulni is alig bírtam. Aztán a bíró elővett egy második pergament. Ezek tényleg alapos munkát végeztek, hogy rohadjanak meg! Három pergament, tele nevekkel és a halál módjával. Illusztris, meg kell hagyni, bár a mostani szituációmban talán annyira ennek nem kéne örülnöm!...és akkor még hátra vannak a szemtanúk meghallgatása. Tudtam, hogy végeznem kellett volna mindegyikkel! De, ismét csak: ki a fene gondolt volna arra, hogy azok, akik egykor hálásak voltak az olyan barmok, mint Alexander megöléséért most ellenem fognak fordulni? Hálátlan embernépek.

- A döntésemet meghoztam. Crispin Shadowbane-t elítéljük ... - a bíró lenézett a kis papírra, ami előtte volt és inkább csak megcsóválta a fejét. - ...elítéljük sok rendbeli gyilkosságért, kínzásért, elrablásért és legalább hatrendbeli közszeméremsértésért.
- Beszarok, tényleg nem hagytak ki semmit! Amúgy volt az több is! Mármint az utóbbi!
- Amennyiben nem hagyja abba a szövegelést, kivezettetjük a teremből! Tehát: az ítélete: akasztás általi halál, végrehajtandó két nap múlva. Vezessék a foglyot a halálsorra.
- Szép munkát végzett, haver! Nagyon szépet! - megakartam volna tapsolni azt a barmot, aki a védőmnek volt kinevezve, de ismét csak meg voltam bilincselve.
- Mégis, mit várt? Ennyi bizonyíték és szemtanú ellenében nem tehettem semmit! Ez még a legjobb opció. Az eredeti koncepció szerint felnégyelték volna!
- Az a fasza...
  Tovább már nem folytathattam, a Zsinati Gárda tagjai fogtak közre, és egy rövidnek nem nevezhető szégyenmenet után már a két izmos alak karjainak hathatós segítségével repültem a cellámba. A két napos virrasztás kezdetét vette hát.

 S a szerencse elpártolt tőlem. Most, hogy itt ülök, ebben a fülledt cellában, az elmúlt éveim hibáin gondolkozva. Aztán nagyjából két perc után meguntam ezt. Hát meg a jó franc fog itt depizgetni, meg siránkozni, meg mit tudom én, hogy mit csinálni. Elmúlt már az a kor, amikor sirattattam volna magam (már ha ez egy létező szó). Most a tettek ideje jött el! Legalábbis az elején bőven volt rá motiváció, meg erőm is. Azonban, hát, túl sok eszközöm nem volt ennek a kivitelezésére. A sötéthez szokott szememmel nem volt nehéz felmérni azt, hogy mégis, hova kerültem és mit tudnék kezdeni ezzel a helyzettel. Bár most örültem volna annak, hogy ha Theo is itt lett volna. A srác eléggé jó ötletelősnek tűnt, és legalább a kis gólemét tudtuk volna használni bármiféle feladatra. De tőlem még azt is megtagadták, hogy lássam Dracit. A visszatérésem óta nem láttam őt...de most nem szabad rá gondolnom. Se a többiekre. Ki kell jutnom innen!
  A cella még ezt a nevet sem érdemelte ki. A cellák általában legalább akkorák szoktak lenni, hogy a rab valamennyire mozoghasson bennük. Ez egy kalitka volt. Talán ha kétszer két méteres alapterülettel, és ugyanekkora belmagassággal rendelkezhetett. Ablak nem volt rajta, csak egyetlen rácsos ajtó, amely a siralomház folyosójára nyílt. Egyelőre még túl rövid ideje voltam itt ahhoz, hogy megfigyeljem, milyen váltásban dolgoznak az őrök, de volt rá két napom, hogy mindezt kiderítsem. Csak türelemmel kellett lennem. Milyen lehetőségeim vannak? A hülye regényekben biztos, hogy a fogoly elkezdett volna alagutat ásni. Főleg, hogy ha lett is volna rá ideje. Azonban ez általában nem szokott működni. Egyrészt: hova tüntettem volna mondjuk a törmeléket? Milyen irányba indultam volna el? Hány száz yardot kellett volna ásnom ahhoz, hogy a falakon kívülre jussak? Mindezt mindenféle szerszám nélkül. Na peeersze...az ilyet meghagyom az ostobák fantáziálgatásának, ez kérem szépen itt és most a kegyetlen valóság. Tehát alagút kilőve. A falak dohosak voltak, azonban jófajta kőből épültek és egyáltalán nem tűnt úgy, mintha meglazultak volna az évek során. A köztük lévő habarcs is eléggé keménynek tűnt. Jó öt percet áldoztam arra, hogy megpróbáljam legalább az egyik kő körül kikaparni a kötőanyagot, azonban csak annyit értem el, hogy az egyik körmöm tőből kiszakadt, ahogy túl nagy erőt fektettem rá. Az ezt követő hangos kurvanyázásra egy őr érdektelen pofája jelent meg a cellámnál. Középső ujjam elegáns felmutatásával jeleztem neki, hogy köszönettel visszautasítom bárminemű érdeklődését jelenlegi helyzetemre vonatkozóan. A hangtalan kommunikáció nagyon is jól működött, az őr elhúzta a belét, én visszatérhettem a halk szitkozódáshoz. Oké, tehát eszközök nélkül ez is egy hamvába holt próbálkozás volt. Akkor még, mit tehetnék? Szétfeszíteni a rácsokat? Az rohadt nagy zajjal járna, és nem volt nálam semmi sem, amivel megpróbálhattam volna. Azok a karperecek, amelyek párszor jó szolgálatot tettek, most jó eséllyel valami anyaszomorító katonához kerül, aki víg farokveregetésre fogja használni őket.
  Gyerünk, csak kell, hogy legyen valami. A kezemmel végig tapogattam a falakat. Semmi salétrom, semmi enyhén kénes vagy savas cucc. Semmi. Tök tisztán vannak erre felé tartva a falak. Ki a franc takarítja ezeket unalmában? De komolyan. Mivel jobb ötletem nem volt, kis köveket próbáltam kikaparni a falból, hogy azzal nagyobbakat is ki tudjak kaparni. Ha sikerülne egy elég nagyot eltávolítanom anélkül, hogy észrevegyék, azt felhasználhatnám fegyvernek. Csak egy őrnek kéne elég közel jönnie hozzám, be a cellán belülre. Onnantól kezdve nem lenne semmi esélye sem. Óvatosan néztem körül, már amennyire ki láttam a cellámból, de még csak őrnek a lépteit se hallottam a közelben. Volt egy gyökér ide lent, de az leült az asztalához valószínűleg és várta a váltást. Vajon mikor kapunk kaját? Már ha kapunk...végülis, mi értelme etetni a rabot, akit két nap múlva úgy is felakasztanak?

  Az ujjaim véresre koptak, mire sikerült egy kis valamit kikaparnom. Alig volt nagyobb, mint egy nyíl hegye. Szerencsére az őr túl lusta volt ahhoz, hogy járőrözzön, és a hangokra se figyelt fel, főleg, hogy közben folyamatosan pofáztam. Hol Kiril-lel, hol csak saját magammal, fennhangon, hogy biztos ami biztos, őrültnek higgyenek. Néha még sikongattam is, az őr meg csak távolról ordibált, hogy fogjam be a pofámat. Azért pár ponton nem voltam benne biztos, hogy csak tettetett volt-e, vagy tényleg kezdtem a pániktól kissé meghibbanni. Végülis, ha nem sikerül megszöknöm, akkor kevesebb, mint két nap múlva felakasztanak. Ahhoz pedig nem lenne túl sok kedvem, ezt meg kell vallani. A kis kihalászott követ megpróbáltam valamennyire "kihegyesíteni", nem túl sok sikert értem el vele. A kezeim remegtek, ahogy pár körömtől el kellett búcsúznom ,s a fogásom se volt valami túl biztos. Sajnos a véres kéznek meg van az a mocskos tulajdonsága, hogy nagyon is iszamos. De valamit tennem kellett, valamit kezdenem kellett magammal, mert ahogy abba hagyom azt, hogy a szökésemre koncentráljak...akkor...akkor a kétségbeesés kerít hatalmába és abba biztos, hogy megőrülök. Úgy hogy csak kaparnom kellett, tovább és tovább. Mert nem volt más választásom. Nem állhattam meg!
  Próbálkozásaimat közeledő léptek zavarták meg. A kis követ úgy rejtegettem, mint életem legnagyobb kincsét, rögtön bele a kis saruba, amit a lábamra aggattak a "tárgyalások" kezdetén. Az őr érkezett meg, és elém hajított egy szeletke penészes kenyeret meg valami kiszáradt sajtot. Semmi evőeszköz, azt nem hagytak volna rám. Evés közben az őr végig nézett engem. Minden erőmre szükségem volt, így véres kezeimet, amennyire tudtam, rejtegettem a nagy lakoma elfogyasztása közben, aminek végeztével kaptam egy kis pohárkányi erősen vizezett bort. A kupát se tarthattam meg, hogy rohadjanak meg, pedig fémből volt. Az most jól jött volna. De az őr visszakövetelte. Akár be is csalhattam volna a cellámba, de biztos voltam benne, hogy nem lenne annyira hülye, hogy egy elkeseredett rabbal kerüljön egy cellába, vagy legalábbis erősítést hívott volna, azt meg nem kockáztathattam. Így visszakerült hozzá a pohár és ismét magamra hagyott.
  Nem tudtam, hogy kint milyen idő volt, de kezdtem fáradni. Akár aludhattam is volna, de minden egyes elvesztegetett óra csak a halálomat hozta közelebb. Így csak kapartam tovább, próbálva kirángatni egy nagyobb követ. Azt tudtam, hogy nem tudok kivenni annyit, amin keresztül kimászhatnék. De ha legalább egy eléggé nagyot ahhoz, hogy leüthessek vele valakit. De - a saját érzéseim szerint két év, a reális idő szerint nagyjából három óra - túl sokat nem haladtam előre. Kapartam a habarcsot, mintha az életem múlt volna rajta, de esélytelen volt. Nem volt rá elég időm. Elkeseredetten dőltem a falnak és csúsztam le mellette a földre. Ez volt az egyetlen ötletem. A rácsokat nem tudtam szétfeszíteni, alagutat nem tudtam ásni, a falat nem tudtam lebontani. Még csak a tüzet se tudtam előhívni, ahhoz kellett volna Clandestine. Fegyverem sem volt, csak egy kődarab, ami először nyílhegy méretű volt...mostanra meg olyan kicsire koptattam, hogy alig bírtam megfogni. Még egy ilyet kikaparni nem tudtam volna a falból, nem volt mivel. A körmeimet már tt-vel kellett írni, és erőm se lett volna ilyenhez. Kétségbeesésemben a legjobb dolgot tettem, amit választhattam: álomba szenderültem.

 A következő nap(??) keserűen indult. Minden izületem fájt a hideg, kemény kövön való alvástól, a nyakam elgémberedett. Morcos voltam, kétségbe voltam esve. A kötelező, ébredés utáni fél órás siránkozás letelte, s a nagyon keserű reggelim elfogyasztása után( most komolyan, egy fél szeletke száraz kenyér?! ) ha nem is újult erővel, de régi eltökéltséggel kezdtem gondolkozni. Az őr elárulta, hogy valahol a kora délutáni órákat tapossuk. Másnap kora reggel visznek is az akasztófához. Nem túl sok idő egy szökés kivitelezéséhez, főleg, ha még terv sincs. A cella újbóli felmérése nem hozott új eredményeket, de legalább a letépett körmök által keltett sebek nem véreztek már tovább...egészen addig, míg fel nem szakítom a varrt. De...mit is gondoltam? Hogy kiásom majd magamat. Meg a fenéket!
  Körbenéztem a cella környékén. Semmi világítás, csak az, ami az őrnél van. Várnom kell, amíg le megy a Nap, és kint se lesz semmi világosság...nem mintha ide besütött volna a Nap mocskos fénye (még az hiányzott volna!), de a terv további részében nem lett volna túl kellemes, ha fent jár az égen.

  Órákig randalíroztam a kicsinyke kis kalitkában, amit itt cellának csúfoltak. Vertem a falat, ordibáltam és megígértem az őrnek percenként többször is, hogy amint kiszabadulok, őt fogom legelsőnek felkoncolni. Addig ráztam a rácsokat és szidtam el mindenkinek az anyját, míg már nem csak az őrnek, de a többi halálsoron lévő rabnak (össz-vissz ketten osztoztak még a sorsomon) is elegük lett belőlem. Az egyik köcsög odáig ment, hogy a saját végbelének termékét próbálta három cellával arrébb felém dobni, de nem nagyon sikerült neki a hangok alapján. Az őr hangos átkozódása kissé feldobta a napomat. Úgy mászkáltam a cellában, mint egy őrült.
- Ha nem fogod be, akkor nem kapsz vacsorát! - fakadt ki végül az őr.
- Majd a te mocskos beledet zabálom meg vacsorára! Nem igaz, picikém? Jajj, most miért mondasz ilyeneket? Nem bántjuk a kedves bácsit...jó bácsi Ő, csak a dolgát végzi...

  Este volt. A bensőmben éreztem. Mert annyira rá voltam hangolódva a Holdra. Na meg, mert az őr elárulta. Mocskos kis szemét, elvette a szórakozásomat. Végül a torkomat egy hangos: "Ez az, végre szabadság! Na csá barmok!" kiáltás hagyta el, aztán behúzódtam a sarokba, a lehető legtávolabb az ajtótól, s hagytam, hogy a testem beolvadjon az árnyak közé. Az őr bosszús pusmogása és közeledő léptek zaja. Akármennyire is sok baromságot ordibálnak a halálsoron lévők, köteles kivizsgálni azt, ha valaki a legkisebb jelét is adja a szökésnek...mert hát, nem árt az óvatosság. Ennek függvényében eléggé vicces volt nézni az arcát, amire épp hogy csak rávetült a kezében tartott lámpás fénye, ahogy meglátta a látszólag üres cellát. Szerencsém volt aznap este. Vagy csak az őr volt totál barom. A lámpása fénye nem vetült rám, ahogy végig pásztázta a cellát, így a rejtőzködésem sem tört meg. Csak az üres cella. Idegesen kapkodta az övén halászta le a kulccsomót, és nyitotta ki az ajtót. Ez az...!
- Hééé, szökik a fogoly! SZÖKIK A FOGOLY! Vagy mindannyian, vagy egyikünk se, hogy rohadj meg!
  Ordította Herr Szardobáló teli torokból. Az emberek önző barmok. Utálatos férgek. A legalávalóbb népség. Vegyük példának okáért két marhát, akikkel megérteted, hogy a vágóhídra viszed őket. Valahogy eljut a tudatukig. Megértik, hogy mi az a vágóhíd, és felülemelkedve korlátozott intelligenciájukon az olyan elvont koncepciókat is képesek lesznek megérteni, mint a Halál. Utána értesd meg velük, hogy az egyikük szabad, nem megy a vágóhídra, tovább fog élni. A tehén örülni fog, hogy legalább egyikük túléli. Az ember mit tesz? Inkább dögöljön meg a másik is, vele együtt, mert egyedül nem akar meghalni. Így inkább felveri az egész halálsort. A rab ordibálására az ajtó túloldaláról két őr rontott be. Cselekednem kellett! Cselekednem kellett! Kilépve az árnyak takarásából csaptam le az őrre, akinek a kezében ekkor már ott volt a kardja. A támadásom váratlanul érte. Azonban tapasztalt harcos volt, s hiába volt enyém a meglepetés előnye, rajta nehéz páncélzat volt, így öklömmel túl sokat nem értem. Megpróbáltam a torkára csapni, azonban még időben fordította félre a fejét ahhoz, hogy csak a nyakának egy jelentéktelen pontjára csaphassak le. Ezek után már semmi esélyem sem volt. A három őrnek közösen semmi akadályt nem jelentett az, hogy legyűrjenek. Utána persze alaposan szétvertek, majdnem halálra....de sajnos túléltem.

  Másnap reggel teljesen megbilincselve rángattak keresztül Hellenburg utcáin. Azokon az utcákon, amelyeket az elmúlt időben annyira kiismertem. A számba rongyot tömtek, megfosztva attól, hogy még utoljára elküldjek mindenkit a halál véres fa...szánkójára. Megfosztva attól, hogy ordítsam neki: rohadjatok meg! Én vagyok az a szükséges rossz, amitől ti féltek! Féltek és még is használjátok! Mert féltek a saját kezeteket bemocskolni. És most mindannyian bőszen tagadjátok, hogy bármikor is közötök lett volna a fajtámhoz. Most tagadtok mindent, ti mocskos, képmutató férgek! Miközben véresen vánszorgok végig a forró köveken, ruháim cafatokban lógnak rólam. Tessék, ezt akartátok látni? Ti, itt mindannyian, akik összegyűltök, hogy végig nézzétek egy férfi halálát. Mert betegesen vonzódtok a látványhoz. Mert látnotok KELL ezt. Hogy miért? Még ti sem tudjátok. Így hát betömték a számat, mert féltek a szavaimtól.
  Tekintetem az ismerős arcokat kereste, de senkit sem láttam az előző életemből. Csak vöröslő és lila arcokat, ahogy mindenki leakart köpni, aki mellett elhaladtam. Tettem, amit meg kellett tennem. Amiért fizettetek. De amint az eszköz elhasználódott, amint már semmi haszna nem volt a számotokra, finnyáskodva hajítjátok félre.  Az akasztófa pedig már vár rám. Mármint, ténylegesen. Ezek aztán nem aprózták el. Sajnálatos módon semmiféle fantáziáról nem tettek tanúbizonyságot. De legalább kísértetiesen hasonlított arra, amelyre azt a nőt akasztották fel, annyi évvel ezelőtt. Akit megvádoltam a családja megölésével. Heh, a kör bezárult. Milyen irónikus. Szinte látom a tömegben a nő arcát, ahogy vádlóan mutat rám. De én csak kihúztam magam. Ha már egyszer megdöglök, akkor büszkén tegyem. Azért jó, hogy se Lory, se Armin nincs itt. Az Ő vádló tekintetük alatt biztos, hogy összeroskadnék. Meg azért annak is örülök, hogy Ada sincs itt. Vajon Ő hogy reagálna erre a látványra? És Mina meg Damien? Lánci? Te hol vagy? Remélem hogy jó messze innen és nem jöttél ki a látványosságra. Te, Wyn, maradj csak távol ettől....eh, meg mindenki más.
  A tömeg elégedetten sugdolózott körülöttem, ahogy fellökdöstek a lépcsőfokokon. A hóhér szakképzett fickónak tűnt. Még az a cuki kis maszk vagy mi a franc is a fején volt. A kötél hidegen szorult a nyakam köré, ahogy igazgatta azt. Még egyszer végig néztem a tömegen. Ezen az álnok tömegen. Hogy mi volt a bűnöm? Az, hogy olyan szolgáltatást nyújtottam, amire szükségük volt. Hogy mi volt a hibám? Az, hogy hagytam túlélőket és szemtanúkat. Az, hogy nem élveztem az ölést. Az, hogy túl lágyszívű voltam. De....végre legalább sikerült kiköpnöm végre azt a rohadt büdös zoknit, vagy mit, amit a számba tömtek, pont, mikor láttam, hogy a hóhér meghúzná a kart.
- ROHADJATOK MEG MIN...
  Aztán a csapóajtó lenyílt, rövid zuhanás, aztán már csak a rángatózás és a fulladozás. Hold Anyára, pedig megcsinálhattam volna, ha az a hülye rab nem ordítja el magát. Csak lecsapni az őrt, elvenni a fegyverét, az árnyakat kihasználva kiosonni és enyém lett volna a szabadság. S most....most meghalok. Pedig még annyi mindent kellett volna megtennem! Annyi mindenkit kellett volna kinyírnom...s Kiril-t se váltottam meg. Remélem, hogy a Fátylon Túl nem látom viszont a régi barátaimat.

Viszlát, Veronia! Hogy rohadnál meg, Te rohadt cafka ribanc...remélem a háborúk és járványok tovább szaggatják szét a testedet!

Igazából csodálkoztam, hogy egyetlen varázslatot sem használtál. Szerintem a három őr ellen nagyon megkönnyítette volna a dolgodat és simán megszökhettél volna. A tárgyalásod volt a kedvenc részem.

Nade nézzük a nyersiket:

Madártoll (ez szívás)
Sósav (ez is, sorry)
Gyöngy

Következő helyzet:

Hideg kövön ébredsz fel teljes sötétségben.
- Ő az, mester? - hallasz egy cincogó hangot, majd azt rögtn egy nagyon ismerős, nyekergő, nem evilági kongó hang követte.
- Ő. Igen, ő volt az egyik, aki kicsúszott a karmaim közül...
Erős karok ragadnak meg, felemelnek, majd bedobnak... valahova. Mély puha stétség vesz krül, mintha lebegnél, egyszerre meleg és hideg, egyszerre szakít szét a vákum és roppant össze a hirtelen nyomás... Amikor pedig végül magadhoz térsz nem hallod sem Kirilt többé, sem Rorot, mindet elnyomta egy új hang.
- Üdvözöllek új otthonodban, Crispin Shadowbane. Örvendezz, mert Istened a kegyeibe fogadott téged. Kelj fel, és járj!

Gratulálok! Ettől a naptól kezdve az eichenschildi mélységi, Egregoros kultistája lettél. Sok sikert az új életedhez!

"Két lépés előre, egy lépés hátra. Hol állsz most? Még egy lépés előre, újabb két lépés hátra. És most hova kerültél? Egy jobb, két bal, ismét egy jobb. Most mit gondolsz, hogy hol állsz? Mondd csak, volt értelme annak, hogy ennyit lépkedtél? Három lépés előre, és a mélybe zuhansz. Csupán meg kellett volna állnod gondolkozni, mielőtt megteszed a harmadik lépést. Két lépés hátra. Most már késő. Most már zuhansz. Három lépés előre: mondd csak, most hol állsz? Szétplaccsanva az obszidiánfekete köveken, a vér vörösével körülvéve, a falakat megfestve. Háromszáz lépés lefelé: mondd csak, most hol állsz? Jajj, barátom, hát miért nem beszélsz hozzám? Hát akkor: mire fel ez a sok kérdés? Nocsak, jön egy újabb. Talán most...talán most Ő válaszol nekem? De jajj, nem válaszolhat. Mert nem kérdezhetek. Nyelvemet már rég elvesztettem. Két lépés előre. Jó, ügyes. Még egy lépés előre. Miért nem gondolkoztok soha sem? Háromszéz lépés lefelé. Mondd csak: most hol állsz? A kompozíció kezd egyre teljesebb és kiforottabb lenni. A megszáradt vér rozsdavörössége kellemes kontrasztot nyújt a friss vér nyúlósságával. A rothadó tetemek bűzét már-már majdnem hogy elnyomja a vér vasas illata. Megnyalnám az ajkaimat, de nem tehetem: nincsen nyelvem. Megfoghatnám őket...de nem tehetem, mert nincsen kezem. Bilincsbe vagyok zárva, és azt soha el nem érhetem. Léptek zaja. Két lépés előre. Habozás. Megállás. Még két lépés hátra, és még hátra. Ma nem lesz újabb festék a vásznon. Majd legközelebb. Mindig lesz legközelebb.


- Ő az, Mester?
Egy hang. Nem messze tőlem. Tudatomnak éppen hogy csak a szikrái kezdtek visszatérni. Valami nem volt rendben. A fejem sajgott, szinkronban a testem többi részével. A levegő áporodott volt, már amennyire most megkínzott érzékszerveimmel észlelhettem...és valahogy gonosznak érződött. Valaki állt mellettem. Megmozdította a lábát. Nem lépett, csak csúsztatta. Aztán megérkezett a kérdésére a válasz. Bár csak ne jött volna.
- Ő. Igen, ő volt az egyik, aki kicsúszott a karmaim közül...
A hangot nem hangként ismertem fel, csupán hozzá társított emlékeken és töredékfoszlányokon keresztül. Egy hatalmas barlang, mélyen Eichenschild alatt. Sztalaktitok és sztalagmitok szövevényes hálózata a hatalmas üregben, mint orgonákon a sípok, vagy rózsákon a tövisek. Egy fekete patak. Egy záróvarázslat...és a Mélységi egy darabkája, ahogy megpróbál végezni velünk. Kétségbeesett keresgélése egy teljesen egyszerű válasznak. Harc. Reménytelen harc. Aztán valahogy megmenekülés. Egregoros, ugrott be hirtelen a név, de mielőtt még kimondhattam volna, éreztem, ahogy megragadnak, felemelnek és cipelnek. Ösztönösen tiltakoztam volna, azonban nem volt rá semmi erőm sem, sőt, igazából időm se, hisz nemsokára éreztem, ahogy emelkedek...aztán jött a zuhanás. Amely végtelennek tűnt, ugyanakkor irtózatosan is rövidnek egyszerre.

Az érzés leírhatatlan volt. Mintha az elmém torzult volna el. Egyszerre láttam a testemet megcsavarva és érintetlen állapotban. A kezemmel a végtelenségbe tudtam nyúlni, de nem értem el azt, ami előttem volt. Ami távol volt, most közeli lett és fordítva. A testem szét akart szakadni, ugyanakkor olyan erő tartotta össze, amelynek létezéséről eddig fogalmam sem volt. Ordítottam volna, de hang nem jött ki a számon, ugyanakkor az ordításom betöltötte az egész teret. Elvesztettem az időt, mint fogalmat. Úgy éreztem, mintha évezredek óta szenvedtem volna, de még is, talán csak alig pár másodperc volt. Még vagy ezernyi könyvet írhatnék arról, mi is volt ez, akkor se tudnám elmagyarázni. Egyszerűen a halandók nyelve képtelenség volt ilyen árnyalatokra és ha már csak belegondoltam abba, hogy mit is éltem át, már abba majdnem beleőrültem. Jobban, mint eddig, legalábbis. Aztán hirtelen vége lett. A sötétség magához ölelt, de Hold Anyára, ebben a sötétségben semmi kegyelem és megnyugvás nem volt!

- Üdvözöllek új otthonodban, Crispin Shadowbane. Örvendezz, mert Istened a kegyeibe fogadott téged. Kelj fel, és járj!
Visszhangzott a fejemben a mondat. Kívülről érkezett vagy csak a fejemben élt? Nem tudtam volna megmondani, viszont az erejétől ismét majdnem össze roppantam. Elkínzottan és meggyötörve nyitottam ki a szememet. Sötétség fogadott. Olyan szintű sötétség, amely túlmutatott a csillagtalan éjszaka sötétjén egy barlang kellős közepén. Túl mutatott azon, amit ép ésszel fel tudtam volna fogni. Aztán valami megváltozott, és most már az annyira jól ismert sötétség vette át a helyét. Bársonyos, lágy, magához ölelő. Ugyanakkor a látómező szélén elmondhatatlan förtelmek tobzódtak, készen állva arra, hogy magukhoz ragadjanak. Persze semmi ilyesmi nem volt, de így tudtam volna leírni. Éreztem egy jelenlétet. Óh, de még mennyire hogy éreztem! Egy Bukott Angyal semmivel sem összetéveszthető torz, eldeformált, undorító jelenlétét.
- TORZ ÉS ELDEFORMÁLT? VÁLOGASD MEG A SZAVAIDAT!
A Mélységi kifakadása ismét egy fájdalomhullámot indított keresztül a testemen, mely úgy cikázott át rajtam, mint villámlás a sötét éjszakai égbolton. Felnyőgtem, aztán feltápászkodtam. Az, akit Egregoros-ként ismerhetett a világ - legalábbis alig páran, akik egyáltalán hallottak róla, vagy találkoztak vele - ott terpeszkedett előttem. Emlékeztem még rá. Vagyis, nem pontosan rá. Mert ott és akkor, Eichenschild romjai alatt másnak nézett ki. Egy sötét patakkal kezdődött, aztán alakot öltött. De az, aki most a hatalmas teremben volt velem együtt...az más volt. Mint egy alaktalan paca, egy kiragadott darabkája a világosság előtti, az idők előtti korokból, amely körül az ősiség fekete pátosza lebegett. De ugyanakkor töredezettnek, megsemmisültnek, vadnak és ... és elhagyatottnak tűnt?
- Elhagyatott? És még is, mit gondolsz, kiknek a hibája mindez?! - csattant fel a Bukott, ahogy vadul száguldozott a kőoszlopok között. A csillárok között. Az orgonák sípjai között. A sötét, hideg és nyirkos barlang kőoszlopai között, amelyek most a templomának, az Egyházának tartó pillérei voltak. A szívem hevesen verdesett a rettegéstől. Ez nem félelem volt. Ez annál több volt. Ősibb, elemibb, pusztítóbb. Egész életemben nagyon kevés alkalommal voltam óvatos és megfontolt és vakon vetettem bele magamat a nehézségekbe és a veszélyekbe, mert hittem, hogy ki tudok jutni. Amíg volt esélyem harcolni, addig meg is menekülhettem. De itt, összezárva a Mélységivel és a kultistáival egy olyan helyen, ahova senki se fog jönni, semmi esélyem sem volt. Mindig is féltem a Bukottakat, még ha tetteim és szavaim nem is ezt érzékeltették. De a nagy pofám adott lelki erőt ahhoz, hogy egyáltalán egyetlen lépést is meg tudjak tenni a jelenlétükben, vagy a követőik jelenlétében. Most a nagy pofám elhalt és csak a rettegés fészkelte bele magát lelkem minden egyes kis részecskéjébe, olyan mélyen beleivódva, hogy soha sem távozhatnak onnan. Kelepcébe estem, börtönbe zártak egy sötét barlangban.
- Megostromoltátok a városomat! Megöltétek a lakosait! ELZAVARTÁTOK A LAKOSAIT! És most...most nincs senki sem, aki hozzám imádkozna, aki az Isteneként ismerne el engem, pár csenevész alaktól eltekintve! Elvettétek tőlem! Nem volt hozzá jogotok....
- Háború volt! és még mindig van.
- Egy háború, ami nem érdekel engem. Egy háború, amihez semmi közöm sincs! De elnyerted a méltó jussodat! A mai naptól fogva engem fogsz szolgálni! Érezd magad megtisztelve!
  Mielőtt még bármit válaszolhattam volna, a Mélységi eltűnt. Talán itt sem volt, csak az elmémmel játszadozva vetítette ki magát elém. Ezt soha se tudtam eldönteni, mert olyan hatalmuk van, amivel én nem vetekedhetek. Nem vagyok én olyan "hős", mint Esroniel von Himmelreich, aki a legendák szerint végezhetett már pár ilyen lénnyel. Nem vagyok én sem erős, sem valami nagyobbra hivatott személy, csak egy egyszerű sötét tünde, aki igyekszik a felszínen maradni a világ sodró folyamában.
- Ahogy tapasztaltam, az egyszerű halandók nem képesek sokáig elviselni az Istenük jelenlétét. Túlságosan gyengék vagytok, túlságosan törékenyek. De még is, van némi hasznotok  - búgott fel a hangja ismét. Rekedtesen, de még is szinte bársonyosan, egyszerre szólt mindenhonnan és sehonnan. - Így hát megajándékozlak a nyugalommal. Mármint a nem-jelenlétem nyugalmával. De a hangomat így is hallani fogod mostantól az időd végezetéig. Mert téged választottalak szolgámmá.
- Miért engem?! Ha kínozni akarsz, akkor azt tedd gyorsan! - ordítottam fel, ahogy a barlangban körbe-körbe forogva kerestem a jelenlétét. A kultisták már mind távoztak, igaz, nem voltak túlságosan sokan. Alig egy-kettő követője maradt Egregoros-nak, akinek a néhai főpapnője az a hülye ribanc, Míria volt.
- Óh, hogy miért? Egyszer már elmenekültél előlem. Bár, ha a halálodat akartam volna, akkor már rég csak egy csontváz lennél ebben a teremben a három másik társaddal együtt. Egy halandóhoz képest túlságosan is sok információval rendelkezel rólunk. Tudással, amelyet utazásaid és harcaid során szereztél. Ez még hasznomra lehet, hogy helyre állítsd a kultuszomat. Egy Átkot hordozol magadban és magadon. Ez még a hasznomra lehet. Ahogy a tudásod is. Ez nem kínzás. Ez ajándék. Miért kínoznám a követőimet?
- Téves. Nem vagyok a követőd. Csak egy rab vagyok. Ha ismersz engem, tudhatod, hogy soha sem állnék egy magad fajta szolgálatába!
- ELÉG! - a hangzuhatagtól hátra hőköltem, és éreztem, ahogy a fülemen, orromon és talán még a szememen keresztül is vér szivárog a testemből. Térdre hullottam és nem tudtam felállni.
- Így is jó. Térdepelj csak az Istened előtt. Ismerem a gondolataidat, Crispin Shadowbane. Ismerlek téged! Utálod a fajtámat. És még is, miért? Még neked sincs rá okod. Találkoztál egyel, a kezdetek kezdetén. Meg kell hagynom, hogy Hoshekh nem a leg...elviselhetőbb a testvéreim közül. Fogságba ejtett, és azóta mindenkit utálsz a népemből. De igazi okod nem volt rá. Óh, hogy fenyegetést jelentünk a világra? Mióta érdekel téged a világ? Mit jelent az, hogy fenyegetés? Ne, ne válaszolj, nem vagyok kíváncsi a szavaidra. Egy jótékony hősnek akarnád beállítani magad? Te magad is tudod, hogy nem vagy az. Nem vagy te "jó", ahogy a szó szoros értelmében "gonosz" sem. Mi sem vagyunk azok. Legalábbis nem mindannyian. A mi gondolataink és tetteink túlmutatnak a gyarló halandók értelmezésén. Szolgálni fogsz, mert mától én vagyok az Istened. Szolgálni fogsz, mert én úgy akarom! Szolgálni fogsz, mert nincs más választásod! Egy Átkot hordozol magadban, amitől csak erősebb leszel! Egy Átok, amelyet az Atyánk szabadított a népedre, és Ti ezt gyengeségként fogjátok fel? Ettől lesztek erősebbek! Az éjszaka gyermekei vagytok. Ragadozók. Csak elfelejtettétek! Emlékezned kell rá és ismét megtanulnod sötét tündeként élned. Szolgálni fogsz, mert a fajtám iránti gyűlöletedet használni tudom. Szolgálni fogsz, hogy helyre állítsd a pantheonom. Túl rég óta vagyok elfeledve és elhagyatva ebben a gödörben. Nem én akartam ezt. A Ti hibátok .Hát Ti is fogjátok ezt helyre hozni! Megértettél engem, Crispin Shadowbane, Crowne Shadowbane és Miranda Darkleaf fia, hordozója az átoknak, amit az apád tett rád és a veszett lehetőségnek, ami egykor testtvéredé volt? Ismerős szavak? Hát persze, hogy ismerősek!
- Hát ezért? Mert elpusztult a kultuszod a város ostromakor? Mert már senki se jön ide? Mert...magányos vagy? Mindezt csak ezért? - röhögtem fel, bár a torkomon alig jött ki hang, és olyan erővel szorult össze, hogy nyelni és lélegezni alig bírtam. - Azt akarod, hogy mindenki téged istenítsen és rohadjon meg mindenkinek az érzése. Egy egocentrikus lény vagy, mit is vártam volna töb...
  Olyan fájdalom hasított belém, aminek létezéséről nem tudtam. Amilyet még soha se éreztem. Még Erborosh közelében sem, még Hoshekh közelében sem. Igaz, egyikük se nagyon hajtott arra, hogy ott helyben megsemmisítsenek. A fejemben összefüggéstelen és absztrakt képek váltották egymást gyors egymás utánban. Egy sarokban síró lány, ezüst hajjal, acélkék szemekkel. Egy fakard, amely végig hasít az arcon. Egy csillagtalan éjszaka alatti sötét mező. Egy búzatábla, amelynek kalászai rothadástól feketéllettek, száraik a kiontott vértől vöröslöttek. Töredezett sziklák és lépcsősorok. Értelmezhetetlen, halandó elmével fel nem fogható képek. Érzések, amelyek létezéséről eddig nem is nagyon tudtam és megfogalmazni is lehetetlenségnek tűnt az adott pillanatban.
- Hogy merészelsz így beszélni velem? Hát nem fogod fel, hogy megjutalmaztalak téged! Ti halandók annyira ostobák vagytok! Mindenben büntetést hisztek! Mindenben büntetést fogtok fel, mert nem tudjátok felfogni a nagyobb képet. Csak a pillanatnak éltek, és minden, ami megzavar titeket ebben, az már számotokra fájdalom, az már számotokra büntetés! Elraboltattalak? Talán. Lehetéges. Igen. Hogy tudod-e az okokat? Igen. Legalábbis azt hiszed. De nem tudod! Hogy utálsz-e engem? Nem. Te magadat utálod, a gyengeségedet! Utálod Hoshekh-et, amiért felfedte előtted a testvéred titkát, hogy felfedte előtted a múltadat? Oké...ez még érthető is. De az igazság előbb-utóbb kiderült volna, mert az ilyen titkokat nem lehet örökre megtartani! Csak előbb jött el, mint amit várhattál volna. Tehát utálod őt, mert nem igazodot a Te léptékedhez, a Te idődhöz! Mert gyenge vagy és szánalmas, mert nem tudsz elvonatkoztatni a saját korlátolt elmédtől. Utálod Hoshekh-et, ahogy utáltad Erborosh-t, vagy Medkoksh-ot vagy netalántán engem, te átkozott bolond?! Magadat utálod. Úgy hogy ne merj velem feleselni, amíg azt se tudod, hogy KI A FENE VAGY TE! Egy szánalmas, sérült lény, aki vakon vagdalózik a gondolataival, a szavaival, mert máshoz nem ért. De pont emiatt vagy a hasznomra. Talán. Úgy hogy jobban teszed, ha tényleg hasznossá teszed magadat, különben hamarabb látod meg a végzetedet, mint szeretnéd!
- Akkor ölj meg, ha annyira szeretnéd!
- Ülj és gondolkozz a sötétben, ha már annyira imádod a sötétséget. Talán észhez térsz. A szolgám vagy, ezt ne felejtsd el.
  Így hát a Mélységi, akit Egregoros néven ismertek azon kevesek, akiknek balszerencséjük volt hozzá, elhúzódott, már ha egyáltalán itt volt, de a jelenlétét folyamatos nyomásként érzékeltem még mindig a fejem egyik szegletében. S amikor megpróbáltam Kiril-lel beszélni, segítséget vagy tanácsot kérni, kellett rájönnöm, hogy sehol sem érzem a testvérem jelenlétét. Mintha kiszakították belőlem. Csak üresség volt ott, ahol eddig éreztem őt. Elvette tőlem ez a mocsok a testvéremet? De nem...az nem lehet. Ugye?
- Óh, meg akarod tudni az igazságot Kiril Shadowbane-ről? Szolgálj...és elárulom neked. - tért vissza a lény ismét, oly' rövidke idő elteltével. A hangja mint a kígyó, amely az ellenfele köré tekeredik. Egy fekete bársony szalag, amely megkötöz, mielőtt a sötétbe taszítanának. Behízelgő, egyben parancsoló. Mivel érdemeltem én ezt ki?- Vissza akarod őt kapni? Miért akarnád őt visszakapni? Hisz folyamatosan csak szídtad őt. Folyamatosan veszekedtetek, idegesítettétek egymást. Folyton követelőzött és te folyton figyelmen kívül hagytad. "Bosszúlj meg. Öld meg az apánkat" - hajtogatta ő. "Majd később, majd ha ezzel végzek" - vágtál vissza neki. Egy küldetés, amelyet soha sem hajtottál végre. Miért akarnád őt akkor még is, visszakapni?
- Mert a testvérem! Mert....
- Mert ettől független szeretted, még ha soha sem vallottad be. Szolgálj és ismét szeretheted őt. Szolgálj és visszakapod. Szolgálj és végre véget vethetsz a belső harcnak. Szolgálj és a kezedbe juttatom Crowne Shadowbane-t, Alistair Shadowbane és Helen Silvercreek fiát. Most még felajánlom neked a választást....szolgálj és a többi szolgálóm nem öli meg azt a kis fehér lényt, aki hozzád kötődik. Mint látod, lehetek én "jó" is hozzád. Ahogy el is pusztíthatalak és egy életre megnyomoríthatlak. Szolgálj hát...vagy szenvedd el a következményeit. Mi a választásod, Crispin Shadowbane?

  A fekete köpönyeges alak alig hagyott maga után valami nyomot, miközben a romváros utcáin vágott keresztül. Ruháját néha meg-meglebegtette a feltámadó északi szél, felfedve egy-két ezüstös hajtincset, amelyek gyorsan el is tűntek keze egyetlen mozdulatára. Az égen terpeszkedő telihold világította meg előtte az utat és Ő úgy vágott keresztül a kietlen, sötét utcákon, mintha a sötétség nem is zavarná őt. Léptei ruganyosak voltak. Mögötte egy hosszú alagút bejárata volt, amely a város alatti barlangrendszerbe vezetett, s ahonnét alig pár perce kászálódott elő. Hátravetette a csuklyáját. A fehér bőre most még a szokottnál is sápadtabb volt, mint aki évek óta nem látott napvilágot. Talán így is volt. Hónapok teltek el elrablása óta. Hónapokat töltött a barlangrendszerben, harcolva. Harcolva az elkerülhetetlen ellen. Végül feladta a harcot, ahogy rájött, hogy nem győzhet. Ahogy rájött, hogy Egregoros-nak igaza van. Hogy miért harcolt ellene? Már el is felejtette. Már nem volt jelentősége. Így hát Crispin Shadowbane, Egregoros kultistája több hónapos raboskodása után új elhatározással rótta a világot. Küldetést teljesített, hogy helyre állítsa egy Bukott Angyal kultuszát, aki a mestere volt. Acélkék tekintetei a távoli tájképet fürkészték, ahogy megindult a legközelebbi célpontja irányába. Ideje volt, hogy megbüntesse azokat, akik a Mestere ellen ügyködtek. Mellette egy kis lény poroszkált.Nyálkás, zöldes bőrén viszont csillogott a Hold fénye...s a távolban egy fehér sárkánygyík bánatosan visított fel, ahogy a néhai gazdáját végre megtalálva rájött, hogy ez már nem az az Alfa, akit valaha szolgált. Ahogy rájött, hogy helyettesítette őt egy kis teremtmény. Ahogy rájött, hogy Crispin Shadowbane már nincs többé. Ahogy rájött...hogy talán most teljesedett ki Shadowbane. Mert most már tényleg egy Átok lett az árnyakban.

Nagyon tetszett, megérte várni erre a helyzetre. Egészen jól eltaláltad Egregoros jellemét, és azt is, hogy vajon hogy működhet ez az egész kultista dolog. Hízelgés, fenyegetőzés zsarolás minden megvolt, ami csak kellhetett, és a végső kép is eégszen hátborzongatóra sikerült. Maximálisan meg vagyok veled elégedve.

Jöjjön a következő! Kicsit menjünk vissza az időben... de ezúttal szó szerint, ha már Niel úgyis úgy odavan az időutazós küldetésekért. Egy mágikus anomálisa segítségével Cynewulf visszatér a saját születése pillanatához. Ott van mindenki, az apád, anyág Aelfsige (remélem jól írtam le), szóval ott van előtted az egész. Senki nem ismer fel téged még, hiszen el sem tudják képzelni milyen felnőtt leszel. Lehetőséged van közbeavatkozni. Lehetőséged van megváltoztatni mindent... de vajon valóban akarod-e?

[Előzmény(?) : Egy legenda kezdete ]
- Valami itt határozottan nincsen rendjén... - suttogtam, ahogy a tekintetemet végig futtattam a folyosó falain.
Itt voltam, végre annyi idő után. Az elmúlt hónapok folyamatos kutakodása, a veszélyforrások elkerülése vagy alkalom adtán kiiktatása, a nyomok követése és az, hogy egyáltalán végre elhatározásra jutottam, végre elvezetett eddig. Alig pár perce érkeztem meg ahhoz a sziklába vájt barlang-erődhöz a Skarstind-nél, ahova a drága apám bújt el. Vagy éppenséggel ahova csak bevackolta magát, hogy onnan irányítsa a kis machinációit. Elosonva a külső védelmi rendszer vonalai mögött (pár csontváz és zombi, illetve talán egy-két kísértet) a barlangrendszerben találtam magam. A nyirkos falakon mohák csomói telepedtek meg. Az egyenetlen padlózat arról árulkodott, hogy Crowne aztán nem nagyon szarakodott a lakberendezéssel, csupán egy gyilokösvénnyé alakította át az egészet, tele csapdákkal és a nekromanta tanítványai által idézett dögökkel. Kikerülve egy-két őrjáratot, vagy mik is akartak azok lenni, végül egy teremnél találtam magamat. Azonban valami határozottan nem volt rendjén ezzel az egésszel.
~ Nos, itt aztán van mágia bőven. Vajon mire készülhetett az a rohadék?~
~ Hát, csak egy féleképpen tudhatjuk meg.~
Nyugtáztam Kiril gondolatait. A mágia jelenlétét olyan erősen éreztem, amelyre őszintén szólva nem számítottam. Persze, hogy mindenfelől áradt a mágia halvány jele, ahol a megidézett lények voltak, vagy éppen mágikus csapdák, azonban az, ami itt volt, az felülmúlt minden eddigit. Szinte fojtogató érzés volt. Szorosan a fal mellett maradva osontam előre. A terem nem volt túlságosan nagynak nevezhető, a közepén valami oltár állt, amelyet inkább jó messzire kerültem, mert nem voltam benne biztos, hogy mi is akart az lenni pontosan. Egyetlen őr sem volt itt - akár az élőhalott, akár az élő fajtából - és a túloldalon ott volt egy nyitott ajtó, amely egy újabb folyosóra vezethetett. Eddig még nem voltak elágazások, bár sejtettem, hogy nemsokára azok is tovább fogják keseríteni az életemet. Folyamatosan az árnyékos foltokban maradva osontam hát előre, olyan kevés zajt igyekezve csapni, amely az sötét tündeileg csak lehetséges volt. Aztán már csak annyit éreztem, mintha egy szélroham támadt volna...és fény. Túlságosan erős, szemet égető és fájdalmat okozó fény. Éreztem, mintha valami magával ragadott volna, húzott volna magához könyörtelenül s akármennyire kapkodtam ellene, nem sikerült megvetnem a lábamat és semmi kapaszkodót nem találtam. Aztán már csak a zuhanás...

Ahogy végre ki tudtam nyitni a szememet, egy ismerős látvány tárult a szemeim elé. Egy olyan jól ismert ház, hogy a szívem szinte belesajdult. Tudtam, hogy ez csak egy látomás lehetett. Az elmém kegyetlen illúziója és játéka, hisz a ház a Köd-erdőben volt és az eltűnt, magával rántva ezt a tájt is magával. De annyira valóságos volt minden. A kín a testemben, a torkom szárazsága, szívem vad dörömbölése. A madarak halk csivitelése a távolban, a Hold pászmái, amelyek bársonyos puhasággal simogatták bőrömet, midőn áttörték a ritkás lombkoronát. A világító gombák s mohák s moszatok. A frissen megforgatott föld szaga. A kissé rozoga ház, amelyre már ráfért volna egy nagy javítás, de valahogy mindig elmaradt, de azért még tartotta magát. De valamennyivel még újabbnak tűnt, mint ahogy az emlékeimben élt.
~ Heh, eléggé durva agyképeid vannak, vagy mik...~
~Álmok? Illúziók? Hallucinációk?~
~ Álmok! Azaz! De...miért álmodsz úgy, hogy én is jelen vagyok? Milyen elcseszett illúzió az, amelyben nekem is részt kell vennem? Nem hogy nőkről álmodoznál, mint ahogy a normális férfiak teszik...~
-~ Óh, hogy fogd már be a ...~
~ ...pofádat. Igen, igen, tudom, a jól ismert nótát fújod újra és újra. De te, figyelj már. Valami itt határozottan nincsen rendjén...~
~ Áh, nem mondod?~
Vágtam vissza idegesen és keserűen Kiril-nek, ahogy a tájat pásztáztam. Nem, itt valami tényleg nincsen rendjén, csak még nem tudtam, hogy mi. Anwnn-ban nem lehetek. Nem volt nálam az Ygdrassil ága ahogy azt Armin a fejemhez vágta; nem mentem el a tündérekhez, ahogy azt Lory javasolta...más módját meg nem láttam annak, hogy oda lehetett volna jutni. Nem hinném, hogy akár az Idegen Istenségnek ekkora hatalma lett volna és ha neki nincs, akkor még is, kinek lenne...? Meg ha Anwnn-ban lennénk, akkor nem változott volna meg az erdő is? Vagy csak a tündék vettek volna fel más alakot? Fogalmam sem volt. De ki kellett derítenem, így közelebb vonszoltam magam a házhoz, bár minden lépéshez meg kellett erőltetnem magamat. Nehéz volt visszatérni a gyerekkorom helyéhez, még ha csak ez valami ocsmány elmetrükk is volt. Aztán gyorsan a háttérbe is húzódtam, ahogy ajtó nyitódást hallottam. Egy fa törzsének árnyékéból figyeltem, ahogy egy nagyon is ismerős alak robog ki az egyik kis melléképületből. Olyan volt, mint Aelfsige, csak némileg fiatalabb kivitelben. A vállán vitt valamit, egy rongyba burkolt csomagot, amely furcsa módon mintha mozgott volna. Mi a fene történik itt? A kiváncsiságom erősebb volt, mint a hang a fejemben - nem, nem Kiril - amely óvatosságra intett. Megvártam, míg az Aelfsige kinézetű sötét tünde berúgja az ajtót és rögtön utána osontam. Az ajtó még résnyire volt nyitva, így hallottam a bentről kiszűrődő zajokat és valamennyire a lejátszódó jelenetet is. Aelfsige, vagy az, aki nagyon is hasonlított rá, nekem háttal állt és széles háta ki is takart szinte minden mást.
- Ahogy látom, alaposan meggyőzted őt arról, hogy csak együtt kéne dolgoznia velünk - a hangtól összerezzentem. Nem, ez a része már kezdett idegessé tenni. A hang, amely tizennégy éven keresztül egyet jelentett a terrorral és a horrorral. Az apám hangja. Crowne hangja. Nagyon reméltem, hogy ez csak valami játszadozás. Egy Mélységi rohadt machinácója. Reméltem....nagyon is.
- Nem sok időt hagytál rá, úgy hogy nagyon meggyőzőnek kellett lennem. Remélem, hogy megéri mindez...
Aztán gyorsan el kellett iszkolnom, ahogy láttam Aelfsige-t fordulni. Jól ismertem ezt a házat és a hallucinációmban se változott semmit sem, így könnyedén elbújtam egy sarok mögött, amíg a nagydarab bérgyilkos távozott. Követtem őt tekintetemmel egy darabig, ahogy feldúltam távozik abba az irányba, ahol anyám kis holdszentélye állt. Szívesen követtem volna őt, hogy még egyszer megöljem, de ez csak egy álom volt, nem?
~ Nos...én annyira ebben már nem vagyok teljesen biztos...menj az ablakhoz. Ha a sejtéseim beigazolódnak, akkor...csak menj.~
Kiril hangjában könyörgés sejlett fel. Nem is felsejlett. Erős volt. Valamiért azt akarta, hogy az ablakhoz menjek. Mintha ismerte volna ezt a jelenetet, vagy legalábbis sejtése lenne arról, hogy mi is játszódhatott le itt. Már ha megtörtént egyáltalán. Akárhogy is próbáltam kinyerni a lelkéből ezt az információt, teljesen elzárkózott előlem, így bosszúsan sétáltam az ablakhoz, amely igazából csak egy keret közé kifeszített hólyag volt, s a valamiért nálam lévő tőrömmel (milyen illúzió engedi, hogy fegyvert hozzak magammal? ) vágtam rá egy kis rést, hogy lássam, mi is zajlik benn. A szívem nagyot dobbant. Ott volt az apám, egy székben Zacharias, csak kevésbé megtépázottan és összeesve, mint amikor először találkoztam vele és a haja itt még szőke volt; egy idegen ember férfi, aki valami papi ruhát hordott magán és ....az ágyon ott volt anyám. Az arca fiatalabb volt, a bőre ruganyosabb, bár most ebből nem sok minden látszott, mert a csapzott haja az arcába borult, ahogy az ágyban feküdve pihegett, látszólag eszméletlenül vagy csak behunyta a szemét. A hasa...oh, terhes volt? De...de...
- Na idefigyeljen atyám - vonta magára az apám hangja a figyelmet, így erőszakkal téptem el a szememet anyám törékeny alakjáról, hogy nézzem a mocskos pszichopatát és az előtte álló alakot, akit nem rég szabadítottak ki a rongycsomóból, amibe Alfi csavarta be őt. Jó pár sérülés volt rajta, így sejtettem, hogy nem önszántából jött ide. A kezeim ökölbe szorultak, ahogy tehetetlenül álltam a jelenetet figyelve. - Mondja, fontos magának a kis "nyája" a falucskájában? Hogy is hívják? Kleinschirma, ugye? Aranyos kis falu, láttam már. Búzamezők, gyümölcsösök, egy kis patak fut át rajta, amitől mindig friss és üde ott a levegő. 13 család, akikről gondoskodhat. Kis gyerekek, anyák, apák. Szép élete van ott. Na most, tételezzük fel, hogy maga nem működik velem együtt. Ebben az esetben maga meghal - ez gondolom egyértelmű. Aztán az éjszaka leple alatt mi szépen bemegyük a falujába, lemészárolunk ott mindenkit, aztán feltámasztom őket, magából ghoul lesz, a vezérük és szépen a parancsomra bemasíroznak Hellenburg-ba és ott nagy mókát rendeznek. Nem kérek én magától sokat, csak azt, hogy adja hozzá az erejét egy kis rituáléhoz...

Egy kis rituáléhoz...hoz...hoz...visszhangozott a fejemben az utolsó szó. Vagy Kiril "fejében?" Ledermedve figyeltem az előttem kibontakozó jelenetet. Nem, ez nem lehetséges. De...ott az ágyon anyám, szemmel láthatólag terhesen és vajúdva. Ott van Zacharias, aki saját elmondása szerint jelen volt annál az alkalomnál. Aelfsige, vagyis Cassian. Az apám és a pap is, akiről beszélt Zach...és a rituálé. Ez lenne a születésem estéje? De miért hozott ide valaki vissza engem, még ha csak fejben is?
~ Nem...nem csak fejben. Amin átléptél...amin átrántottak vagy nem tudom, hogy mi...egy kapu volt. Vissza, a múltba. Itt vagy, Crispin. Az "itt" a Köd-erdő, harminc évvel ezelőtt. Ezzel választ adtam a "mostra" is. A mai estén az apánk végrehajtja a rituálét azzal az ostoba Zacharias-szal és az atyával, én félbe leszek tépve...ismét~ - búgott fel a fejemben Kiril tárgyilagos hangja, azonban éreztem a mögötte lakozó fájdalmat és elkeseredést.
Először tagadni akartam. De akármilyen érvet soroltam fel ellene, semmit sem jelentett. Nem tudom, hogy miképp, de valahogy éreztem, hogy a testvéremnek igaza van. Ez az a bizonyos este, amikor minden elkezdődött. Itt és most....
~...változtathatsz a dolgokon.~
~ Hogy mi van? Mármint...hogy?~
~ Egyszerű, nem? Csak bemasírozol és megakadályozod a rituálét. Ennyire egyszerű az egész.~
~ Te teljesen meg vagy őrülve. Hisz ha megakadályozom a rituálét, akkor...~
~...akkor én halott is maradok. Pontosan~ - csendült fel a beletörődés Kiril hangjában. ~ Ez...ez...ennek így kell lennie.~
~ Te most csak szopatsz engem, ugye? Biztos, hogy nem akadályozom meg! Találunk valami megoldást! Még...még megmenthetlek!~

A kép hirtelen megváltozott. A saját testemben voltam, de olyan volt, mintha...nem is tudom. Nem a saját testemben lettem volna...mintha valaki belülről figyelte volna a dolgokat, de nem úgy belülről, ahogy én. A változás olyan szinten erős volt és olyan kontrasztos, hogy le se tudtam írni szavakkal. Az agyam csak pörgött és pörgött, ahogy a megfelelő kifejezéseket kereste, de ...képtelenség volt.
~ Harminc évet éltem le így, Crispin. Harminc átkozott évet egy rohadt börtönben. Mi a legnagyobb félelmed? Nem a halál, nem a vereség, nem az apád...hanem hogy tehetetlen leszel. Hogy nem tudsz mozdulni, hogy nem tudsz önmagadról gondoskodni. A tehetetlen bénaság, ez a legnagyobb félelmed. Én három évtizede ebben élek! Te is tudod, hogy erre nincsen megoldás. Én is tudom. A lelkem a tiédhez van kötve, ahogy a másik fele Kristen-hez volt. Hogy milyen a másik felem? Fogalmam sincs róla, mert soha se .... találkoztam vele? Vagy nem emlékezek rá. Mindegyis. Abban a pillanatban, hogy a lelkemet végül valahogy elszakítanánk tőled, esélye se lenne, hogy egy testbe kerüljön. Rögtön átkerülne a Fátylon Túlra, mert ez egy olyan abomináció, amelyet egyszerűen ennek a világnak a törvényei vajmi kevésbé engednek. A démonok némelyike meg tud szálni másokat, de nem hinném, hogy ők is ennyi ideig kitartanának. Ez egy ideiglenes megoldás kellett volna, hogy legyen. De a börtönöm lett végül. Érzem, ahogy próbálod a tagjaidat mozgatni, de nem megy. Elraboltam előled a lehetőséget rá. Érezd ezt három évtizedig és te se ellenkeznél, ha egy ilyen lehetőség szembe futna veled. Szabadíts ki engem ebből a börtönből, kérlek! Hagyd, hogy halott maradjak. Hogy végre...hogy végre az legyen, aminek lennie kellett volna alapból!~
~ Engedjelek el, csak így? Még nem fedtünk le mindent. Még van, ahol válaszokat kereshetünk. Talán egy másik nekromanta...~
~ Nincsen "HA" és nincsen más válasz, értsed már meg! Nem akarom a másik választ! Nem akarom megtudni, hogy végre lehetett volna-e hajtani vagy sem! Nem akarok már tovább élni, és határozottan nem akarom, hogy az a szerencsétlen barom ott, a szobában ugyanúgy három évtizedet szenvedjen, mint én...vagy mit tudom én, hogy akkor most ketten egyszerre vagyunk-e két külön időben vagy sem...nem is érdekel.~
~ Ha ennyire...ha eddig is halott akartál maradni, akkor....na jó, ez hülye kérdés, nem volt rá lehetőség eddig. De ha ennyire szar volt neked és ennyire fájt, akkor...~
~ Mit értem volna el a panaszkodással, hm? Jutottam volna vele bárhova is? Tettél volna máshogy is? Nem. Akkor meg miért? Miért ártsak neked, miért panaszkodjak folyton, hm? Talán te is tanulhatnál ebből valamit, nem gondolod? Te, aki folyton a depressziós, tragikus sorsú hőst játszod. Most itt az ideje, hogy tényleg hős legyél. Mentsél meg engem.~
~Mármint öljelek meg téged.~
~A kettő együtt jár. Másképp már nem lehet engem megmenteni és ahogy mondtam, nem is akarom. Még ha valahogy testet is kaphatnék - amiről tudjuk, hogy lehetetlenség - akkor se akarnék abban az elfajzott világban élni, amit Veronia-nak hívnak. Főleg nem harminc éves tudattal tanulgatni, hogyan is kell egy testet irányítani, hogyan is kell saját életet élni...nem, nem kell ez nekem. Tedd meg értem...vagy tedd meg azért, hogy megölhesd Crowne-t....nekem aztán mindegy, csak tedd meg. Mert ha te nem teszed meg, akkor soha se kapod vissza a testedet, vagy ha igen, akkor minden egyes másodpercét kínszenvedéssé fogom neked tenni. Hidd el, ha nagyon akarnám, akár még az életednek is véget vehetnék. Nem tudom, még soha se próbáltam....tedd meg. És ennyi.~

Éreztem, ahogy a testem ismét az enyém. Ökölbe szorított kezekkel álltam a kis nyíláson át kukucskálva, miközben Kiril szavai visszhangoztak a fejemben. Hogyan kérheti ezt tőlem? Hogyan öljem meg őt...? De...de talán így volt még is a jobb? Három évtizednyi szenvedés. Ritkán gondoltam bele, hogy neki milyen is lehet ez. Ritkán, mert a halandók önző állatok és csak igen kevés a kivétel közöttük. Én is egy önző rohadék voltak, amikor Kiril-ről volt szó. Elfogadtam őt annak, amilyen és a helyzetet úgy, ahogy volt és még ha el is játszadoztam a gondolattal, hogy tegyek is ellene valamit, soha se jutottam el a cselekvésig. Mindig csak halogattam, mindig csak hitegettem. Ha más játszotta volna el ezt velem, már rég halott lett volna. Vajon mennyi keserűség halmozódhatott fel a testvérem lelkében ennyi idő alatt? Csak ennyit kéne tennem...kegyesen megakadályozni a rituálét. De utána ... utána minden üres lenne, nem? Nem lenne Kiril, nem lenne a testvérem velem. A testvérem, akit soha se láttam, akiről azt se tudom, hogyan nézett volna ki. Akitől mindez megtagadtatott. Igen, most már látom. Apám tette milyen szörnyű volt.
- Nos, akkor...életemben először ideje cselekedni is, és nem csak halogatni.
Szántal em magamat. Megindultam, mert tudtam magamról, ha megtorpanok, akkor ismét kételkedni kezdek és akkor talán csak elrohanok innen a fenébe. De most erősnek kellett lennem. A testvérem miatt. Most az egyszer és most először tenni is érte valamit. Mire feleszméltem, már az ajtónál álltam és benyitottam rajta. Minden tekintet felém fordult. Miközben én Kiril-lel "veszekedtem", addig az események zajlottak tovább és a rituálé már megkezdődött, de egyelőre még az atya nem csatlakozott hozzá, csak Zacharias és Crowne energiái fonódtak össze. Ez a fonódás abban a pillanatban megszűnt, ahogy megzavartam őket. Crowne arcán idegesség ült ki, Zacharias-én értetlenkedés, a pap arcán meg...hát, azt nem tudtam, mert Ő egyáltalán nem érdekelt.
- Ez meg még is, mit jelentsen? Ki maga, hogy csak így betör ide...
Folytatta is volna tovább, de rohadtul nem tudott érdekelni az agymenése. A kezem lendült és holdfényből font bilincsek fogták körbe Crowne testét. Zacharias felugrott a székből és már nyúlt a druida botjáért, de megállítottam.
- Nem, Zacharias, nem fogsz velem harcolni. A te fogad se fűlik ehhez az egészhez. Most csak üljél vissza, mielőtt bajod esne...
- TE ROHADÉK! KI A FRANC VAGY TE, KINEK KÉPZELED MAGAD?!
- Hogy ki vagyok? Nézz a szemembe és lásd meg azt a rengeteg kínt, amit nekem okoztál - ordítottam rá a lebilincselt férfire, miközben Zacharias-ra meredtem. A férfi szintúgy meglepettnek tűnt, noha nem is mozdult, hogy a nekromanta holdőr védelmére keljen csak értetlenül meredt maga elé. A pap csak a fejét kapkodta és mindenféle "pohányságról" ordítozott.
- Nem ismerlek téged...
- Még nem. Engedd, hogy bemutatkozzak. Crispin Shadowbane, harminc évvel későbbről. Te mocskos rohadék...
S már át is szeltem a kettőnk közötti távolságot, ahogy hallottam, hogy a holdszentély felől megindult Aelfsige, aki hallotta az ordibálást, de a szavakat nem tudta kivenni, így csak arra gondolhatott, hogy a rituáléval  csúszott félre valami és Crowne a papnak esett. Amikor betoppant, már a következő jelenet fogadta: Crowne bilincsek között vergődött, Zacharias a székére visszahuppanva szemezett a botjával, amely kiesett a kezéből a betoppanásomkor, a pap, kihasználva a fejetlenséget, átszakította a kifeszített hólyagot és kiugrott az ablakon...én pedig Crowne felett álltam, lábam a torkán.
- Azt javaslom Cassian, hogy most takarodj innen, mielőtt ismét megölnélek téged.
- Te...te rohadék! Nem tudom, hogy ki a franc vagy és hogy mit képzelődsz magadról, de egy fontos dolgot zavartál meg! Megölted a fiamat, te mocsok!
- Mintha ez valaha is érdekelt volna téged. De Kiril-nek jobb lesz így...ugye Kiril?

Pár perc telt el a Cassian elleni harcom óta. Az események összefolytak. A kérdésemre nem kaptam választ, csak...csak még több kérdést. Ki az a Kiril? Crowne pofázott valamit egy, a magzatban meghalt gyerekről, aki a testvérem lett volna...de honnan tudtam a nevét? Miért kérdezgettem őt? Csak valami karistolta a tudatomat. Mintha valami üresség lett volna ott, amiről fogalmam sem volt, hogy mi is volt. Teljesen összezavarodtam és a dolgok kifolytak az irányítás alól. Cassian rám támadott, de számítottam a lépésére és elég hosszú harcot lefolytattunk, miután egy taposással áttörtem apám légcsövét. Zacharias követte a pap példáját és inkább meglépett abból az őrültek házából, ami ott robbant ki. De éreztem, hogy a dolgok kezdenek összezavarodni és kicsúszni a kezeim közül, s egyre rohamosabban történt, míg végül már én magam sem tudtam, hogy ki a franc vagyok. Berobbantam egy házba, ordibálva valami sértődöttségről, megölve egy férfit, aki erősen hasonlított arra, aki valaha az apám volt, miközben egy másik alak, egy szőke hajú tünde férfi kirohant a házból és harcoltam egy másik alakkal, aki éjgyilokot forgatott, csak úgy, mint én. Mire végeztem, a két férfi halott volt, kettő elmenekült és ott pihegett az ágyon egy nő, aki túlságosan is az anyámra emlékeztetett, így végül elrohantam a háztól és most...most itt voltam és kétségbeesetten néztem fel az égre, a Holdra, válaszokat várva: ki vagyok én? Mi a franc történt? Ki az a Kiril, akit folyton emlegettem? Oh, Hold Anyára....mi a franc történt?

KIRIL
CROWNE
ZACHARIAS
AELFSIGE/CASSIAN

Alaposan rám ijesztettél discordon, de így elolvasva semmi problémát nem találtam vele. Jól döntöttél szerintem, Kirillnek elég nagy szenvedés volt így az élete.
Jutalmaid a következők:
Kőris
Ideg
Szellemorchidea

Nézzük a következő helyzetet, eléggé feladtad nekem a leckét hallod, mert már annyi féle helyzeted volt, hogy lassan kifutok az ötletekből. Így ha nagyon agyfasz dolgokat adnék a jövőben, elnézést érte, és ha voltmár valami akkor kérlek szólj. Legyen most egy olyan, hogy Cyne és Kiril helyet cserélnek, és Cyne az, aki ben van zárva, Kiril pedig irányítja a testet. Hogy ez kezdetektől így volt-e, vagy hirtelen cserélődtök meg rád bízom. Hajrá!