[magánjáték; Inge&Tea] Valakik vigyáznak rád, a többiek vadásznak rád

Langyos, lomha mozgású szél sepert végig Elatha utcái között. Poros nyelvével végignyalta az épületek falait, mély morgással zavarta fel az utcák sötét csendjét, a városnak ez az eldugottabb része olyan üres volt, mint a szívem.

Valaki követett. A sötét árny azóta járt a nyomomban, hogy a szeretőm házából kiléptem. Az utcácska csendjét felkavaró cipőkopogásom mellett az ő léptei egy szellem nesztelenségét imitálva koptak bele a járásom monoton ritmusába. Faltól-falhoz lapulva, kapufák árnyékában húzva meg magát osont mögöttem, minden bizonnyal úgy gondolván, hogy nem vettem észre. Pedig démonként megtanulsz ezerszer inkább a hátad mögé figyelni, mint magad elé. A halál mindig hátulról támad, váratlanul, épp csak az utolsó pillanatban tudsz vele szembenézni. Összehúztam a mellkasomon a köpenyem, sietős léptekkel igyekeztem előre; az utca végén, ha jobbra térek, néhány perc múlva a forgalmasabb belvárosba jutok, egy zsúfolt kocsmában pedig már nem fog számítani, hogy mit akar tőlem a mögöttem járó.
Készen álltam arra, hogy bármikor kiengedjem a karmaim, ha esetleg szükség lenne rá.
Az utcafordulónál hátralestem, s pont ennyi figyelmetlenség kellett ahhoz, hogy az épp bekanyarodó szőke vámpírt ne szúrjam ki. Teljes lendülettel ütköztünk egymásnak, már éppen a számat nyitottam, hogy szabadkozzak egy sort, ám követőm mintha csak erre várt volna, már nem figyelt arra, hogy léptei csöndesek legyenek, sietősen állt elénk. Az arcát nem láthattam, csuklya fedte. De a kezében penge villant.
− Micsoda szerencse! Mindkét legyet egy csapásra… − sóhajtotta jókedvűen. A másik szőkére sandítottam. Aztán egészen addig hátráltam, míg a vállam kőfalnak simult.

Csapda. A zsigereimben érzem.
A vérem forrón, hígan szalad az ereimben, a szívem a harci dobok egyre gyorsuló ritmusára lüktet, az izmaim, mint a felajzott, pattanásig feszített íj.
Valójában egyáltalán nem szoktam hozzá az életveszélyhez.
Valójában csak az életveszély elkerüléséhez szoktam hozzá.
Hiába vagyok démon, hiába üldöz ebben az átkozott világban nagyjából minden második ember, gyakorlatilag még egyszer sem kerültem ennyire közvetlenül a veszély közelébe. Fenyegetőző asszonykák átkozódásaihoz szoktam, az egyház embereit pedig sikerült mindig elkerülnöm, leszámítva azt az egy részeges papot Eichenschieldben, aki mindig a bordélyok körül lebzsel, és arról tart beszédeket, hogy hogyan és miért kéne megtérniük és erkölcsös útra lépniük a szajháknak. Általában rendre megsajnálja valaki, és végighallgatja a mondandóját. A legtöbben csak a háta mögött kacagják ki.

Ez most valami más.
A szívem a torkomban dobog. Érzem a nyakamban megfeszülő inakat, a dobhártyámon dobol a vér. Az idő sikamlósan lassúvá válik, mintha minden érzékemmel be tudnám fogni minden mozzanatát az eseményeknek. Úgy csillan meg a szürkület tompa fénye a pengén, mintha drágakő lenne. A támadóból mosdatlan nyugalom árad. A mellettem megszólaló női hang éles, mint a padlóra ejtett üvegedény szilánkjainak széle.
− Az asszonyokkal úgy általában semmi, kisasszony − feleli a másiknak a támadó már majdhogynem udvariasan. Persze lehetetlen volna nem kihallani a gúnyt, amivel fűszerezi a szót. − De a magatok fajta olcsó kis tolvajokkal… − rosszallóan cseng a hangja. Felvonom a szemöldököm.
− Azt hittétek, el tudtok tűnni a tömegben? Az embereimmel tegnap óta követünk. Mi is tudjuk ám, hogy megy az ilyen. Vártok egy kicsit, míg leülepszik a káosz, meggyőződtök, hogy megúsztátok, aztán találkoztok, és elosztjátok a zsákmányt. Szóval vezessetek csak el a helyre, ahol elrejtettétek a váltóimat − magyarázza egyébként teljesen nyugodtan. Engem az egészből csak annyi fog meg, hogy többen is vannak. Jobbra sandítok, arra a nő. Előre, ott a férfi. Balra tiszta a terep. Hirtelen ötlettől vezérelve megragadom a szőke vámpír karját, és íves lendülettel balra kezdem rántani. El kéne innen tűnni, mielőtt a többiek ideérnek.
− Futás!

Az adrenalin eltölti és kiszámíthatatlanul ruganyossá, erőssé teszi az izmaim. Ahogy elindulok, úgy érzem, akár a világ végéig is tudnék most szaladni, és talán tudnék is, de a mögöttem haladó vámpírlány folyamatosan visszahúz.
Francba. Francba. Francba. Francba.
Lassítok. Hallgatom közben, ahogy beszél. Hirtelen megtorpanok, élesen nézek a szemébe.
− Ha nem arra pazarolnád az erődet, hogy beszélj, hanem arra tartogatnád, hogy szaladj, talán jobban bírnád… − förmedek rá élesen, és véletlenül se lehetne azzal vádolni, hogy fikarcnyi kedvesség lenne a hangomban. Nem tagadom, megfordul a fejemben, hogy itt hagyom. Aztán végigsiklik a tekintetem a finom metszésű vonásokon, és óhatatlanul összemocskolja a gondolataim a mélyről feltörő megérzés: neki legalább annyi köze lehet ahhoz a dologhoz, amivel vádoltak minket, mint nekem. Kegyetlenség lenne itt hagyni, hogy megbűnhődjön valamiért, amit nem követett el.
Új terv kell.
− Nem volt túl jó indítás, hogy megléptünk, de figyelj… Hagyni fogjuk, hogy elkapjanak – hadarom gyorsan, még mielőtt beérne a támadónk. – Aztán majd megszökünk. Csábdémon vagyok, elbírok pár kanos banditával – teszem még hozzá, aztán befogom a szám, mikor a csuklyás alak utolér.
− Hölgyeim… Remélem, nem gondolták, hogy ezt megúszhatják ilyen könnyen – nem látom az arcát, de tudom, hogy mosolyog. Két társa csatlakozott még hozzá. − Ha elvisztek a szajréhoz, megígérem, hogy nem esik bántódásotok. A hajatok szála sem fog görbülni − negédes hangon beszél. Tudom, hogy hazudik. A hozzá hasonló álművelt kis férgek szoktak kislányokat erőszakolni, miután kifosztanak egy falut.
− A nevem egyébként Tea – súgom oda a vámpírnak, hogy a többiek ne hallják.

Te mindig ilyen hülyeségeket kérdezel? Azért adom fel, zsenikém, mert nem vagy képes gyorsabban szedni a csinos lábaidat…
Aztán inkább nem mondok semmit. Egyrészt, mert nincs idő, másrészt, ha már elhatároztam, hogy segítek neki, fölösleges lenne tovább szítani az ellenségeskedést. Nem feltétlenül fűlik hozzá a fogam, de kénytelenek leszünk összefogni.

Egészen őszinte meglepettséggel sandítok a vámpírlányra, mikor visszaszól a csuklyásnak. Minden más esetben szórakoztatónak találnám a pofátlanságát, most azonban a lehető legmeggondolatlanabb dolog, amit csak tehet.
− Terjeszd inkább ezt! – szólal meg az egyik alak élesen, és egy határozott ívű mozdulattal egészen egyszerűen pofon vágja a vámpírt. Az első reakcióm az, hogy előrelendülök, de a vezetőjük durván lefog. – Csak semmi hősködés, hercegnő – susogja először vészjóslóan és komolyan. Dacosan nézek az arca felé, de nem sikerül a tekintetét elkapnom. Ezt még olyan nagyon meg fogjátok bánni…
− Most az lesz, hogy elvezettek minket oda, ahol elrejtettétek a pénzünk – a hangja ismét könnyed, érzem belőle, hogy mosolyog.
Lehunyom a szemem, mérlegem a helyzetünk. Ha azt is mondom, hogy semmi közünk az egészhez, miért hinnék el? Azt nem ígérhetem, hogy elvezetjük a pénzhez, tekintetbe véve, hogy közöm nincs az egészhez.
− Nem tudjuk, hol a pénz – szólalok meg. – Egy társunknak adtuk oda, ő helyezte biztonságba. Úgy volt, hogy egy fogadóban találkozunk vele. Már biztosan vár ránk. Ha nem érünk oda hamarosan, azt fogja gondolni, hogy elkaptak, és lelép az egész zsákmánnyal – nem nehéz ijedtséget színlelni ebben a pillanatban. Bele se merek gondolni a következményeibe, ha bármi balul sül el. Egyelőre nincs konkrét tervem, egész egyszerűen abban bízok, hogy menetközben valahol ki tudunk szállni az egészből.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem félek.
Akkor is hazudnék, ha azt mondanám, hogy rettegek, és teljesen tanácstalan vagyok. Úgy tűnik, egyelőre nyertünk egy kis időt magunknak, és jelenleg ez bőven elégnek bizonyul ahhoz, hogy előálljak majd egy átfontoltabb tervvel. Kissé talán alábecsülöm őket, és fel a saját eszem, de szinte teljes bizonyossággal érzem azt, hogy ennek a meccsnek csak mi lehetünk a győztesei.
Esetlenül lapogatom a vámpírlány hátát, és kifejezéstelen arccal veszem tudomásul a szavait. – Tudom – súgom neki vissza határozottan, habár én se vagyok teljesen biztos magamban. Nem tudom, hogy mit csinálok, sokkal inkább érzem. Teljesen intuitív alapon vagyok maximálisan biztos abban, hogy előbb-utóbb megmutatja majd magát a lehetőség, ahogy megmenekülhetünk. És meg is fogunk.
– Nyugodj meg, rendben leszünk – mosolygok rá kedvesen, ahogy elrángatja tőlem az egyik férfi, de az előadás inkább a tolvajoknak szól, mintsem neki.
− Induljunk! – teszi rá a kezét türelmetlenül a vállamra a banda vezére, sürgetőn meglök, én meg teszek előre egy tétova lépést. − Mutassátok az irányt! − bök felénk a fejével, én pedig zavartan biccentek egy aprót. − Aztán csak semmi feltűnés kisasszonykák… Ha bármivel is próbálkoztok útközben, gondoskodok arról, hogy saját kezűleg vágjam át a torkotok − ridegen beszél, én pedig ösztönös, hitetlen tekintettel sandítok rá. Érti a célzást. − Ha eléggé feldühítenek, nem fog érdekelni, hogy sose kapom meg a pénzt − veti oda negédes hangon. Ha rajtam múlik, amúgy sem fogja.
Elindulunk.

Nem éreztem magamat kiszolgáltatottabbnak, mint bármikor máskor. Ezek is csak férfiak, ezek is csak uralkodni akarnak, ezek is csak hatalmat gyakorolnak fölöttem. Hogy ők éppen erőszakkal teszik? Ez talán egy fokkal még tisztább is, mint az a már ezerszer eljárt tánc, mikor úgy teszünk, mintha önszántamból, élvezetből csinálnám, nem azért, mert egészen egyszerűen nincs más választásom. Persze lenne. Az embernek mindig vannak választásai. Most is odakiálthatnék a városi őrség portyázó embereinek, valószínűleg ez lenne a tisztességes döntés. De én azt választom, hogy hallgatok, és csöndben baktatok elől, jobbomon a vámpírlánnyal, balomon a banditák vezetőjével. Utóbbi átölel a derekamon, a tenyerében érzem a penge hidegét, ahogy a hátamnak nyomja. Óvatosan lépkedek. Még a végén kivágja véletlenül a ruhám.

Aztán a fogadó előtt megállok, várakozva körbejáratom a tekintetem a társaságon. Én sem nézek kevésbé meglepetten a vámpírra, mint a többiek, mikor megszólal. Mondanivalóm? Meg akar ez a nő öletni?
Megrezdülök, mikor újabb pofont kap Ingrid, de a vezetőjük jeges pillantással figyelmeztet. Belemegyek a játszmába, csöndesen sóhajtok, egy pillanatra lehunyom a szemem. Szükségem van a hidegvéremre, történjék bármi, nem veszíthetem el a fejem.

− Külön kéne bemennünk. Mi előbb, ti pár perccel utánunk, hogy a társunk ne fogjon gyanút – vázolom a hirtelen improvizált tervet.
− Nem – szakít félbe határozottan a férfi. − Te mész be − jelentőségteljesen rám néz. − Te itt maradsz − ugyanazzal a kifejezéssel pillant Ingridre, aztán a tekintete visszacsúszik az arcomra. − Kicsalogatod a társatok, nem érdekel, hogy. Ha negyedóra múlva nem vagy itt, a lány halott − inkább tűnik ez ígéretnek, mint fenyegetésnek. A vámpírlányt nézem, mélyen és nyugodtan. Megígérem neki a szememmel, hogy nem fogom itt hagyni.

Sietősen lépem át a fogadó küszöbét. Érzem a nekem feszülő pillantásokat: hozzászoktam már. Most szükségem is lesz rájuk. Az alsóajkam megremeg, a szemem sarkába könnyeket csalok. Egy nagyobb társaság asztala mellé ülök le, még mielőtt bármit szólhatnának, belekezdek:
− Kérlek, segítsetek rajtam és a húgomon!
Ártatlan pillantást csúsztatok végig az arcokon. A sajátomon könnyek gördülnek a végig. Tapasztalatom szerint egy férfi szinte bármit képes megtenni, ha egy szép nőt sírni lát, csak hagyja az abba.

Negyedóra múlva hat férfi rontott ki a kocsmából, fegyverrel a kézben. Mögöttük én. Csilingelve nevettek a kardok, ahogy összecsókolóztak az éleik, én pedig Ingridet kerestem a kaotikusan hullámzó masszában. Sietve szedtem a lábaim felé, a karjánál fogva ráncigáltam félre, majd el a fogadó mellett jobbra. Miközben haladtunk előre az utcán, magyarázni kezdtem.
− Van itt nem messze egy bordély. Ismerem a vezetőjét. Ott biztonságban leszünk, amíg elül a cirkusz.

Elhatározom magamban, hogy ezúttal egyáltalán nem fog érdekelni, ha nem bírja a tempót. Egyébként is megtettem már minden tőlem telhetőt az ügy érdekében, szabadok vagyunk, most már külön-külön is tudnánk boldogulni. Úgy talán könnyebb is lenne, mindenféle koloncok nélkül, magányosan.

A következő forduló után már lassítok én is, s végül elég laza tempóban érkezünk meg a bordélyhoz. Szajhák nevetését sodorja felém a huzat, ahogy megállok a bejárat előtt.
− Itt vagyunk, Ingrid – nézek a lányra, a futástól szakadozó hangon beszélek. Egy pillanatra a combjaimra támaszkodok, míg kifújom magam.

− Tea! – a női hang szinte abban a pillanatban átszeli a füstös, súlyos levegőt, ahogy Ingriddel a nyomomban belépek a bordélyba.
− Aelle – mosolygok rá a felém közeledő nőre, rövid időre a karjaim köré zárom. Még a Vörös Lepelből ismerem a magas, könnyű léptű embernőt, mondhatni barátnők voltunk, míg úgy nem hozta a sors, hogy külön utakon kezdtünk járni. Én a magányt választottam, ő pedig úgy döntött, hogy Elathában nyit saját bordélyt.
− Nem is szóltál, hogy jössz… − jegyzi meg megrovóan, de a szeméből sugárzó mosoly jelentősen tompítja a hangja élét. A tekintete közben átsiklik a társam arcára. Tudom, hogy azon gondolkodik, mennyi pénzt fizetnének ki a szőkéért.
− Csak tegnap érkeztem – sóhajtom fáradtan. Ingrid felé fordulok én is. – Ő itt Ingrid. Ingrid, ő Aelle, róla meséltem – mutatom be gyorsan egymásnak a két nőt, majd megint Elle felé sandítok. – Van egy üres szobátok? Bajba keveredtünk, és szükségünk lenne egy helyre, ahol meghúzhatjuk magunkat éjszakára – elhúzom a szám. Elle tekintete elkomorodik.
− Az én házamban számodra mindig lesz hely, Tea – mondja komolyan, kedvesen. – Gyertek az emeletre – tyúkanyó módjára kezd terelgetni a lépcső felé. – És közben meséljétek el, mi történt.

Elle a vámpírlány arcát fürkészi, miután a szobába érünk. Én az ágyra huppanok, a tenyereim a combom mellett a puha kasmírtakaróra fektetem. Jól mehet neki az üzlet.
− Persze, kaphatsz – biccent felé, majd kiszól a folyosóra, egy lefelé siető lányhoz, hogy küldjenek fel a szobába egy dézsa forró vizet. Aztán mellém ül, jobb lábát maga alá húzza, a tenyere a kézfejemre simul.
− Rablók támadtak ránk – kezdek bele végül, mert érzem a szemében a sürgetést. – Négyen voltak, a vezetőjük arcát csuklya fedte. Összetéveszthettek valakikkel, mert váltig azt állították, hogy elloptuk a pénzüket – megvonom a vállam.
− Négyen? – kérdez vissza Elle felvont szemöldökkel. Biccentek. – Az egyik egy hirtelenszőke fiú, nem mutat többnek tizennégynél? – bólintok. Ez volt, amelyik felpofozta Ingridet. – Van közöttük egy félszemű – ismét biccentek. – A vezetőjük pedig úgy affektál, mintha aranykanállal a szájában született volna? – újabb bólintás. − Pontosan tudom, kik azok – jelenti ki végül kisvártatva, arcán egy széles mosollyal. Ki se kell nyitnom a szám, elég a szemembe néznie, hogy megértse a kérdést.
− Tegnap jöttek be hozzánk, tömött erszényekkel. Négy lányt hoztak fel az emeletre, és nem mondom, hogy szakasztott olyanok voltak, mint ti, de amilyen gyorsan felöntöttek a garatra, könnyűszerrel összekeverhettek velük… − magyaráz csöndesen, aztán sóhajt. Megforgatom a szemem.
− Tehát a lányaid kifosztották őket? – felvont szemöldökkel sandítok az arcára.
− Még fiatalok… És persze elszöktek a pénzzel. De majd visszajönnek – megrántja a vállát, mint aki jól ismeri őket. Ehhez persze nem is férhet kétség.
Ingridre sandítottam a szemem sarkából.
− Akkor tudjuk, hogy mi történt – húztam el a szám. – Mit akarsz tenni?

− A lányaimat nem adom – veti oda azonnal barátságtalanul Elle, amikor Ingrid azt kezdi ecsetelgetni, hogy az igazi tolvajokat a négy jómadár kezére juttatva mi magunk menthetnénk a bőrünk. Nem szólok bele, de Elle-lel értek egyet. Talán nem tűnik úgy első blikkre, de összetartó népség vagyunk.

Az ajtón halk koppanás jelzi a vizet hozó lány érkezését. A dézsa felett vékonyka szürke ködként áramlik a forró pára. Elle-lel egy pillanatra egymásra nézünk, különös, sosem látott fények villannak meg az íriszén. Nem ismerem a vonásaira terülő kifejezést, nem tudok olvasni az arcáról. Sóhajtok, majd Ingridre sandítok.
− Magadra hagyunk a fürdővel – szólok hozzá kedvesen, ahogy feltápászkodok az ágyról. A gerincem mentén szaladgáló állandó feszültség zsibbadtan ömlik szét az izmaimban, fáradtnak érzem magam, mintha évek óta nem aludtam volna.
− Egy kis idő, igen – biccentek felé, majd egy halk, bágyadt sóhaj gördül az ajkaim közül a párás levegőbe. Szívesen hagynám az egészet a francba, de igaza van Ingridnek, bár nem úgy, mint ahogy ő gondolja. Számomra ez nem a visszafizetésről szól, nem érzek bosszúvágyat, viszont nem szeretek elvarratlan szálakat hagyni magam mögött. Sosem lehet tudni, mikor találnak rád újra, hogy felhánytorgassák a múltat. A múlt pedig olyan dolog, amit aligha lenne szabad piszkálni. – Utánajárunk, mi történt velük, miután eljöttünk a fogadótól – magyarázom az ajtó felé menet, nyomomban Elle-lel. – De egyelőre pihenjük ki magunkat. Friss tudattal majd jobban fog menni a gondolkodás.

Becsukom magam mögött az ajtót. Elle kézen fogva vezet egy másik szobába; a saját szobájába. Azt mondja, még valami dolga van a földszinten, nyugodtan feküdjek le aludni, ne várjam. Szájon csókol, mielőtt kimenne.
Kiválasztok egyet Elle hálóingjei közül, lomha mozdulatokkal öltözök át. Szinte beleájulok az ágyba, a puha párnák közé, de olyannyira fáradtnak érzem magam, hogy képtelen vagyok elaludni.
Nem tudom mennyi idő telik el, mikor megnyikordul a nyíló ajtó. Végighallgatom a zizzenő ruhák összesúrlódó hangjait, míg Elle átöltözik.
Később, álmában magához ölel. A tenyerem a kézfejére fektetem.