Magánjáték - Aki bújt, aki nem

Már a harmadik éjszakámat töltöttem szabad ég alatt, de még nem értem el a Tünde-erdőt. Bár az igazat megvallva, abban sem voltam biztos, hogy jó irányba tartok. De nem csüggedtem sokat, meneteltem tovább minden nap a választott irányba, majd lesz valami alapon. Sokat nem kellett aggódnom, az élelmemet magamnak kerestem, a víz sem volt gond. Az éjszakáimat mind ugyan úgy töltöttem, kerestem valami magasabb helyet, ahonnan jól láttam a körülöttem lévő vidéket, hogy ha esetleg valaki megpróbálna rám támadni, akkor könnyebben észre vegyem. Majd készítettem magamnak egy kényelmesnek nem mondható ideiglenes fekhelyet és már aludtam is. Ezen az estén is a fekhely készítéssel bajlódtam, mikor feltűnt, hogy a távolban valami fénylik. Nem volt túlságosan messze és még volt időm a teljes sötétedésig, ezért úgy döntöttem megnézem magamnak, bár az egész lényem tiltakozott ellene.

Alig egy óra séta alatt - amibe az összepakolást is bele számoltam – elértem a fény forrásáig. Egy kellemesnek tűnő épület volt, jóformán a semmi közepén. Bentről fény szűrődött ki a piszkos ablakokon keresztül. Az ajtó résnyire nyitva volt, így beléptem az épületbe. Belülről egy egyszerű, nem túlzottan díszes, fogadónak tűnt. Az asztalok többsége üresen állt, csak pár vendék ült a pultnál és egykét asztalnál elszórva. A holmimat az ajtó közelében hagytam, majd óvatosan keresztül sétáltam a termen egészen a pultig. Nem akartam felfedni senki előtt a tünde származásom, a korábbi események fényében, ezért a csuklyámat magamon hagytam. Kerestem magamnak egy üres széket és megvártam míg a csapos odalépett hozzám.
- Na mit kérsz kölyök? – kérdezte németül, amire én teljesen lazán válaszoltam angolul. A férfi először csak nagyokat pislogott rám, mire végül németül helyesbítettem ; már amennyi azt németnek lehet mondani.
- Szeretném megkérdezni, hogy jutok a Tündék erdejébe. – ennyit arról, hogy leplezzük a hovatartozásunk.
- Jó felé igyekszel, már csak pár nap innen. – nem úgy látszott, mintha nagyon zavarta volna a hovatartozásom. Végül rendeltem magamnak egy korsó sört és letelepedtem az egyik asztalhoz, ami közel volt a dolgaimhoz.

Lassan harmadik napja már, hogy elhagyták a Tünde erdőt. Hellenburg felé vették az irányt, ahol végre kipihenhetik a hosszú utazásuk fáradalmait. Újabb napokig tartó kutatás, újabb reménytelen tapogatózás a sötétben, de még mindig semmi híre, sem Azrael kardjának, sem Leo nővérének, vagy éppen a szivárvány végének...bár ez utóbbin talán nem is kéne annyira meglepődni. A csapat egy nyugodt faluhoz érkezett. Az alig pár utcából álló kis település éppen a békés esti rutinját végezte, lakói vagy réges rég az álomvilágba menekültek, vagy éjszakába menő feladataikat végezték, olykor-olykor ásítva egy nagyot. A házak tetején pár kóbor macska zölden csillogó szeme tündökölt a homályban, s lévén éppen telihold volt azon az estén, a kivilágítatlan utcán is sokkal tisztábban kirajzolódtak, mint máskor.
- Hova akarsz legközelebb elnézni? - kérdezte a magasabb, szőke hajú férfi.
- Nem is tudom, talán a Kősivatagba... - válaszolt neki kedvtelenül a mágusruhát viselő, hosszú fekete hajú fiú.
- Megvesztél, mégis ki az az elmebeteg, aki oda beteszi a lábát?!
- Hát, egyszer már kijöttünk onnan élve. - szólalt meg hirtelen egy hang alig hallhatóan a semmiből.
- Ja tényleg, azt a történetet még el sem meséltem. Kis híján maga alá temetett minket egy kőzuhatag.
A tünde karforgató meghökkenten torpant meg.
- Hát - zökken ki a döbbentségéből - végül is megszokhattátok már. Hányszor is fordult elő, hogy nem kerültetek közvetlen életveszélybe egy kaland során?
A fiú komoly fapofával elgondolkozik.
- Lássuk csak - gondolkodik hangosan, enyhén humorizáló hangon - hadd gondolkozzam...nem.
A társaság nagyot nevetett, majd egy ösztönös mozdulattal besétáltak a falu fogadójába. Leo azon nyomban a pultoshoz sietett és csillogó szemekkel elkezdett kérdezősködni az itt kapható borok évjáratairól és származási helyéről. Gerard eközben próbált valami jónak tűnő helyet találni, ahová leülhetnek. Látott is egyet, ami pont az egyik ablak mellett volt. Ugyan ült már ott egy ember, de még pont volt két üres szék mellette. A fiú úgy döntött megkockáztat egy idegent maga mellett. Szerette nézni az esti égboltot.
- Üdvözlet, foglalt ez a két hely? - szól oda nyájasan, nyugodt hangnemben.

Aprókat kortyoltam a sörömből és egy-egy nyelet ital között körbe pillantottam a szobán. Nem láttam semmi szokatlant és a csapos sem úgy reagált mintha valami torzs mutáns lennék, de jobbnak láttam vigyázni. Az öreg mesterem is mindig mondta, hogy jobb ha így teszek. Na de vissza a kocsmához, ne kalandozzunk el. Csendben üldögéltem ott és iszogattam a sörömet, mikor feltárult az ajtó és két férfi lépett be rajta. Az egyikük egy tünde volt, a másik viszont egyszerű embernek nézett ki. Nem volt rajtuk semmi különös, egyikük sem volt ronda vagy púpos, csak azért figyeltem fel rájuk mert együtt utaznak. Pár napja még emberek holtan akartak látni, itt meg egy tünde és egy ember együtt lófrálnak. Különös a világ.
Többet nem is foglalkoztam velük, elmerültem a saját kis világomban és azon morfondíroztam, hogy merre is kellene tovább mennek, mert azt nem mondta meg a fogadós pontosan.
" Milyen életképtelen vagy" – sóhajtottam fel magamban, nem tudtam elhinni, hogy még arra sem vagyok képes, hogy egy irányt elkérjek, nem hogy a tündéket megvédjem a támadóktól. Ahogy felnéztem a sörömből a fickó állt ott aki korábban belépett. Nyugalmat sugallt az arca és nem tűnt veszélyesnek, de olyan hasonló köpenyt hordott, mint az a támadó, akit a tündék lelőttek.
- Üdvözlet, foglalt ez a két hely? – szólt nyájasan. Először nem is tudtam mit mondjak. Csak bámultam magam elé pár pillanatig.
"Talán jobb lenne nemet mondani. Kitudja miféle emberek. Bár a másik tünde. Igen, egy fajtársam csak nem árulna el."Végül is legalább ebben sikerült meggyőzni magam. Kedvesen elmosolyodtam.
– Igen, üljenek csak le. – biccentettem a székek felé. Tovább nem is akartam foglalkozni velük, de furdalta az oldalamt a kíváncsiság, ezért pár korty sör után végül erőt vettem magamon.
– Ne haragudjon, hogy zavarom, de mégis, hogy került egy társaságba egy ember és egy tünde? -próbáltam kedves arcot vágni, hogy ne vegye tolakodásnak vagy támadásnak.

Ahogy az asztalt korábban elfoglaló férfi kényelmesen felemeli a fejét, Gerardnak végre alkalma nyílik teljes valójában látni az arcát. Nem sokat lát az ember abból, aki fejét a föld felé fordítva pihenteti. Emiatt nincs rosszabb véleménnyel a tündéről, neki si leghőbb vágya jelen pillanatban csendesen andalogni az ablakpárkány mellett könyökölve, miközben a csillagokat bámulja. Fárasztó napja elég sokszor van az embernek, aminek a végén jól esik az ilyesfajta pihenés.
- Köszönöm! - feleli kurtán, majd helyet foglal.
Pár pillanattal később Leo is megérkezik, kezében tartva négy korsót, színültig töltve vörösborral. Számára az esti kikapcsolódás inkább írható le egy önfeledt társalgásnak, amibe minden vágya csendszerető társát is belevonni.
- Ezt nézd meg! Huszonhét éves, kitűnő termésből, ha jól emlékszem ekkor történt, hogy a druidák kiűzték az összes kártevőt a szőlőskertekből.
A tünde önfeedten foglal helyet barátja mellett, majd odatolja elé az egyik kupát.
- Tessék, egy pár korty biztos nem kottyan meg. Bőven elég idős vagy már hozzá...
Gerard csendre intette, majd belekortyolt az italba. Elismerően bólintott, ezzel jelezve, hogy elégedett a bor ízével. Többet ugyan nem ivott, mert bár a kora alapján már elég érett volt egy kiadós borozáshoz, sajnos a démoni mágia mellékhatásaként az öregedés is abbamaradt nála. Így a teste még mindig egy tizenhét éves szintjén tengődött, ami sajnos azzal járt, hogy a testes tünde erdei borokból nem tudott egy korsónál többet elfogyasztani.
– Ne haragudjon, hogy zavarom, de mégis, hogy került egy társaságba egy ember és egy tünde? - kérdezte váratlanul az idegen.
Gerard és Leo egymásra néztek, majd váratlanul egyszerre elnevették magukat.
- Az már igaz, nem sűrűn látni ilyet! - kacagott a kardforgató, miközben átkarolta a barátját.
- Van erre egy találó mondás: nagy az Isten állatkertje - teszi hozzá nyugodt hangnemben.
- Hah, te most valami állathoz hasonlítottál engem?!
- Igen, szerintem még találó is volt - vág vissza neki a tudásdémon.
- Hagy csak lógva, nincs ki a négy kereke - szól oda Leo Victornak - de ha te se haragszol, az is elég különös, hogy egy druida a nagy erdőn kívül lófráljon.

Az általam feltett kérdésre először az a tünde válaszolt, aki alig egy perccel ült le korábban az asztalhoz.
- Az már igaz, nem sűrűn látni ilyet! - nevetett fel a tünde. Az oldalán megpillantottam két kardot. Nálunk is láttam ilyen tündéket, akik nem íjat használtak. Úgy látszik máshol is hasonlóak voltak a szokások.
- Van erre egy találó mondás: nagy az Isten állatkertje – szólal meg a fiatalabb srác, aki nem volt tünde. Furcsa volt együtt látni őket, főleg mert úgy látszott nem alárendeltek egyik sem a másiknak. Egyenlő félként vettek részt a... talán barátságukban.
- Hah, te most valami állathoz hasonlítottál engem?!
- Igen, szerintem még találó is volt – marakodott a két ismeretlen, de nem tartott sokáig, végül a tünde hozzám fordult
- Hagy csak lógva, nincs ki a négy kereke
- De ha te se haragszol, az is elég különös, hogy egy druida a nagy erdőn kívül lófráljon. – hallottam egy hangot. Más volt mint a tünde vagy a másik fickó hangja. Először körülnéztem, de nem volt ott senki, majd egyre zavarodottabban pislogta körbe a termen. Senki nem volt a közelünkben és senki nem is figyelt, csak az én korsó söröm és az ő négy korsó boruk, de nem stimmelt valami, nagyon fiatalnak hatott az a hang.
- Ez...ez...ki volt? – dadogtam ki, de máris megfordult bennem a következő kérdés, honnan tudja, hogy minek tanultam. Nincs nálam semmi még a felszerelésem is csak a falhoz van támasztva, igaz közel ülök hozzá, de lehet bárkié és amúgy is csak egy botom van ott meg egy kisebb táskaszerűségem.
- Honnan tudja, hogy druidának tanultam? Bár nem nevezném magam annak. – elevenedtek fel bennem a falumban és a tündefaluban tapasztaltak. Senkit nem tudtam megvédeni, csak gyáván elfutottam. Legbátrabb akkor voltam mikor részegen az ajtómból kukkoltam a támadókat. De akkor sem tettem semmit, és most sem teszek. Lehet hogy már meg is bolondultam. Biztos elvette az eszemet valami, vagy a sör volt túl erős. Óvatosan közelebb húztam magam az asztalhoz.
- Ugye önök is hallottátok azt a hangot az előbb?

- Ez...ez...ki volt?
A kérdés hallatán a két vándor szinte egyszerre hagyta abba a nevetést és rezzent össze ijedt fejjel. Talán furcsa lehet, de őket méginkább meglepte a hang, mint a druidát.
~ Lia, neked meg mi a fenéért kell állandóan megszólalni?!
~ Ugyan már, csak szórakozom egy kicsit. Nézd már, milyen fejet vág szerencsétlen! - hangzik a válas egy éles kacajt követően.
- Honnan tudja, hogy druidának tanultam? Bár nem nevezném magam annak.
- Hogy ez... kire gondolsz?
~ Honnan veszed, hogy druida?
~ Ez ugrott be elsőre róla... egyébként csak tippeltem egyet. Baj volt?
~ És még viccelődsz is...
A mondatot hosszú, nyomasztó csend követte. Leo közben, hogy oldja a benne összegyűjt feszültséget vadul kortyolta a megkezdett adag borát. Végül Victor nagy nehezen erőt vesz magán, odahajol hozzájuk, nehogy más is meghallja, amit mond.
- Ugye önök is hallottátok azt a hangot az előbb?
Gerard fapofával hallgatta, bár leginkább azon lepődött meg, hogy nem vertemég ki a veríték a szorulthelyzettől.
~ Na jó, okoska, most mihez kezdjünk?
~ Hé, ültél volna üres asztalhoz.
Végül arra a következtetére jutott, hogy átverni már úgysem tudják, hülyének nézni egy állítólagos druidát képtelenség. Gerard ugyan nem tudná megmondani, hogy tényleg druida e, vagy ez is csak Lia idétlen tréfája. A legjobb, amit ebben a helyzetben tehet, hogy lazára veszi a figurát és megpróbálja a semmiből jövő hangot egy egyszerű, természetes jelenségként kezelni.
- Ja, hogy azt? Persze, ő csak a harmadik társunk. Szeret... hogy is mondjam...
- Ijesztgetni?
- Igen, ez a megfelelő szó!
- Tudnék én rád is egy megfelelő szót...
Leo kis idő múltán megértette, miért viselkedik a társa továbbra is ilyen barátságosan. Már megszokta a fiú hirtelen hangulatváltozásait, ami nem a hullámzó szenvedélyeinek köszönhető. Épp ellenkezőleg, Gerard szinte minden helyzetben képes a hidegvérét megőrizni, viszont pont emiatt remekül színészkedik és ha az kell, akár még a nyakláncba zárt batárjáról is képes úgy beszélni, mint egy mindennapos dologról. A tünde úgy döntött, ő is sodródik az árral, hogy az összkép hitelesebb legyen.
- És tényleg druida vagy? - fordul oda tágra nyílt szemekkel - jó tudni, hogy van még pár hasonszőrű a környéken. Én speciel őrző voltam egykoron. - veti oda neki egy halvány mosolyt megeresztve

A hang hallatára meglepődött a két idegen is, bár fele annyira sem mint én. Az egyikük hebegett még valamit, de egészen addig még le nem tudtam nyugodni szótlanul ültek.
- Ja, hogy azt? Persze, ő csak a harmadik társunk. Szeret... hogy is mondjam... – válaszolt végül a fiatalabb. Bár nem fejezte be, talán nem akarta az állítólagos társukat megbántani, vagy csak nem tudta rá a megfelelő szót, amit végül a tünde orvosolt is.
- Ijesztgetni?
- Igen, ez a megfelelő szó!
- Tudnék én rád is egy megfelelő szót... – szólalt meg ismét a hang. Már nem sokkolt annyira mint korábban, de még így is felállt tőle a hátamon a szőr. Továbbra is azok a kérdések cikáztak a fejemben, hogy hol és ki lehet ő, és hogy honnan tud arról, hogy druida vagyok. Bár nem nevezhettem magamat így, a történtek után.
- És tényleg druida vagy?- fordult felém a tünde - Jó tudni, hogy van még pár hasonszőrű a környéken. Én speciel őrző voltam egykoron.
- Nos igen, olyasmi. – először vonakodtam elmondani és nem csak a hang miatt. Nem lehet tudni, hogy kiket sodort a sors az asztalomhoz, de végül arra jutottam, hogy akár sorozatgyilkosok is lehetnek, akkor sem tudok sokat tenni ellenük. Itt a fogadón belül még jól éreztem magam, biztonságban. Tele volt szemtanukkal, akik előtt talán nem fognak meggyilkolni, de odakint a sötétben. Bármi megtörténhet.
- De lenne pár kérdésem, mert nem mindent értek. – váltottam valami keményebb formára. Próbáltam, nem egy gyáva alak látszatát kelteni.
- Kezdésnek is, ki lenne ez a társ és most hol van. Mert ha csak nem őrültem meg, akkor én itt magukon kívül nem látok senkit. – néztem közbe mégegyszer. Közben óvatosan hátrébb csúsztattam magam, hogy ha netán baj lenne, akkor elérjem a botomat. Sokat nem tudtam volna tenni, de legalább ne fegyvertelenül haljak meg.
- A másik kérdésem meg az lenne, hogy mit értett az alatt, hogy hasonszőrű? – hangom próbáltam nyugodt állapotban tartani, bár ez nem volt egyszerű. A szívem úgy vert, mint aki épp egy hegyet akar átfúrni, vagy épp egy várfalat lerombolni. Csak remélni tudtam, hogy nem fogja végül átütni a mellkasom.
- Bár nem látom sok értelmét, de azért megkérdezem. Hiszen ha sorozatgyilkosok vagytok mindenképp megtudtok ölni, ha meg nem akkor nincs mitől tartanom. Bár azt előre leszögezem annyi volt az össz vagyonom, amiből ezt a korsó sört rendeltem. – nyalt bele az említett italba. - Szóval azt megkérdezném, hogy ha már te is tünde vagy, nem tudnád megmondani, hogy merre van a Tünde-erdő?

Az elképzelésük hitelesnek bizonyult, valamennyire sikerült oldottá tenniük a hangulatot, már amennyire ez az adott szituációban lehetséges volt. Szegény druida azonban még mindig tanácstalanul ült ott előttük, miközben kérdésekkel bombázta a párost... triót. Ezek a kérdések elsősorban Leo felé irányultak. Szegény próbálta feldolgozni a sorban érkező mondatokat, de mivel már egy kupa bort megivott a beszélgetés közben, ez kicsit nehezére esett. Gerard nem is segített neki, csak halkan kuncogott, miközben egyik kezét udvariasságból a szája elé rakta.
- Na jó, ne siessünk, kezdjük a könnyebbekkel - kezd végül bele kicsit döcögős hangon - a Tünde erdő innen délre van, nagyjából három napi járóföldre, kényelmes döcögős tempóban. ÉS ha sorozatgyilkosok lennénk, nem próbáltunk volna meg egy asztalhoz ülni veled.
- Ez rendkívül bizalomgerjesztő volt, Leo.
A szőke hajú erre csak nevetett. Rág megszokta már, hogy állandóan egymással élcelődnek.
- Meglehet. Egyébként arra utaltam, hogy nem sok tündét láttam eddig magamon kívül, aki ki mert volna merészkedni az erdőből. Jó látni, hogy vannak még rajtam kívül is ilyen őrültek.
Leo állítása valamilyen szinten érthető volt. Amíg még a gárda tagja volt, neki sem sok lehetősége adódott elhagyni akárcsak a faluját is, kizárólag parancs teljesítése végett utazhatott. Így, hogy már nem szolgál a tünde őrzők között, szabadon járhat kelhet a világban, akárcsak a madarak.
- Egyébként meg - zárja rövidre a történetet Gerard - sok varázslat van, amivel test nélküli személyt lehet megidézni. Kísértetről csak hallottál már. Az én társam lelke egy tárgyba lett elzárva.
Kis időre elgondolkozik. A hallottak alapján Lia tippje helyesnek bizonyult, s a férfi valóban egy druida. De ezek az erdőjárók elég ritkán merészkednek ki a fák lombjai alól, ami különös, tekintettel arra hogy az egyetlen tünde, akiről Gerard tudja, hogy szabadon vándorolhat az országok között, az Leo.
- De ha már a kérdéseknél tartunk. Hogy lehet, hogy elhagytad az erdőt?

Egy ideig csak hallgatták a kérdéseim áradatát, majd végül a - korábban elfogyasztott bortól enyhén bódult állapotban lévő - tünde vállalta magára eme nemes feladatot. Még egy utolsó lélegzet vételre megállt, talán hogy társa átvegye a szót, talán csak hogy a gondolatait rendezze, majd végül belekezdett. Mindeközben társa a kezével takarta el száját, hogy leplezze a mögötte megbúvó mosolyát, amit a tünde harcos próbálkozása eredményezett.
- Na jó, ne siessünk, kezdjük a könnyebbekkel – kezd bele végül, bár hangja a korábbi nedűtől tompa és szakadozik egy csöppet. - a Tünde erdő innen délre van, nagyjából három napi járóföldre, kényelmes döcögős tempóban. És ha sorozatgyilkosok lennénk, nem próbáltunk volna meg egy asztalhoz ülni veled.
" Jó tudni hogy merre kell menni, bár azt sem ártana tudnom, hogy merre is van pontosan dél. De majd megkérdezek később valakit." - jobban érdekeltek a különös hang körül tornyosuló rejtélyek, mint az erdő, hiába volt az a végső úticélom. Miközben én a hangon gondolkoztam a két ismeretlen valamin viccelődhetett, mert a tünde felnevetett, de nem figyeltem épp őket, ezért nem tudom már mi volt az. Csak akkor tértem vissza a beszélgetéshez mikor a szőke harcos folytatni kezdte.
– Meglehet. Egyébként arra utaltam, hogy nem sok tündét láttam eddig magamon kívül, aki ki mert volna merészkedni az erdőből. Jó látni hogy vannak még rajtam kívül is ilyen őrültek. -
"Szóval ő tényleg az erdőből származik. Nem lenne utolsó dolog többet megtudni arról a helyről ahová készülök, de még mindig nem tudok semmit a hangrol"  gondolkoztam el megint azon, hogy végül is mihez kezdjek velük, ha már ide sodorta őket a nyári szél, az asztalomhoz. Érdekes páros, - vagy valami ilyesmi - voltak meg kellett hagyni. Egy ismeretlen hang, egy tünde a "fővárosból" és egy fiatal fiú.
- Egyébként meg sor varázslat van, amivel test nélküli személyt lehet megidézni. Kísértetről csak hallottál már. Az én társam lelke egy tárgyban lett elzárva. - szólalt meg végül a fiatal ember, aki végre enyhített valamennyit a kíváncsiságomon. Soha nem hallottam még előtte olyanról hogy egy lelket egy tárgyba zártak voltak el, de még az idézett lelkekről is csak az öreg mesterem mesélt nekem. Szerettem volna többet megtudni róluk és a "társukről'.
– De ha már a kérdéseknél tartunk. Hogy lehet, hogy elhagytad az erdőt?
– Tudod, ha szeretnék többet megtudni rólatok, de főleg a társatokról, akkor nem kérdezhetek csak én, szóval kezdjük az elején. A nevem Victor Goldhawk. Egy közeli kis faluban születtem és éltem, jóformán emberek közt nevelkedtem. – kortyoltam bele a sörömbe. Már majdnem minden erejét elvesztette. Kellemetlen keserű íze lett és kezdett felmelegedni. Elejtettem pár grimaszt a lőrére, majd folytattam. - Pár napja egy csapat elpusztította a falut és az erdőnkben élő tündéket is megtizedelték. Akik életben maradtak elhagyták a helyet, így én most a Tünde-erdőt keresem.
Pár pillanatra elgondolkoztam.
- A tündék között nem sokat éltem így nem ismerem minden szokásukat, de ahogy a "társatok" mondta – ez utóbbit még mindig hitetlenkedve ejtettem ki - druidának tanultam. Volt egy idős tünde az erdőben, aki tanított engem, remek tanár volt. – egy utolsó mozzanattal kiitam a korsó tartalmát. Bár már nem esett jól, de nem akartam kiönteni.
- De meséljetek kicsit arról az elzárt lélekről. Hogy működik?

Leo egy békés sóhajtással nyugtázza, hogy az újonnan melléjük szegődő idegen már nem néz rájuk annyira furcsán, mint előtte. Talán kicsivel kevesebb problémával keltettek volna útnak, ha egy olyan asztalt választanak, ahol még nem ül senki, s ilyenből akad nem is egy a fogadóban. A tünde tudta, hogy Gerard azért választotta ezt az asztalt, mert innen kényelmesen bámulhatja a csillagokat és ezért tervez is neki adni egy fejmosást a közeljövőben. Mostmár viszont jócskán benne vannak a dolgok sűrűjében, így nem maradt más hátra, mint egy kellemes bájcsevejjel eltölteni az estét, amennyiben maradt erre akár csak egy szemernyi esély is.
- Tudod, ha szeretnék többet megtudni rólatok, de főleg a társatokról, akkor nem kérdezhetek csak én, szóval kezdjük az elején. A nevem Victor Goldhawk. Egy közeli kis faluban születtem és éltem, jóformán emberek közt nevelkedtem. Pár napja egy csapat elpusztította a falut és az erdőnkben élő tündéket is megtizedelték. Akik életben maradtak elhagyták a helyet, így én most a Tünde-erdőt keresem.
- Örvendek a találkozásnak - mosolyodott el a másik tünde - a becses nevem Leo Brightleaf!
- A "Rainbow"-t se felejtsd ki belőle - tette hozzá a másik egy simlis mosollyal az arcán, miközben egyik kezét a térdére támasztotta - Én pedig Gerard D. Lawrenz vagyok.
- Oh... már csak én maradtam? - kérdezi vidáman a semmiből szóló hang - Lia. Lia Deider voltam egykoron.
A rüvid bemutatkozást követően Victoron volt a sor, hogy törlesszen a feltett kérdésekre szánt válaszokkal, ami sietve meg is tett.
- A tündék között nem sokat éltem így nem ismerem minden szokásukat, de ahogy a "társatok" mondta druidának tanultam. Volt egy idős tünde az erdőben, aki tanított engem, remek tanár volt.
Valamennyire kiszűrődött a hangjából, hogy nem teljesen hiszi el azt, mit a másik kettő próbál vele elhitetni. Így utólag belegondolva talán sokkal egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy egy egyszerű hangelváltoztató varázsigével tréfálták meg. De mivel ez a lehetőség már szóba sem jöhetett, így egyszerűbbnek találták egy rövid felvilágosítást tartani arról, hogy is néz ki egy tárgyba zárt lélek.
- De meséljetek kicsit arról az elzárt lélekről. Hogy működik?
- Oh, ez közel sem olyan bonyolult, mint amilyennek látszik. Az ember lelkét bizonyos varázslatok képesek egy tárgyhoz kötni, így képes leszel tovább élni, beszélni és gondolkodni. Minden más képességed a testeddel együtt elvész. Hogy a testtel mi történik, arra még mi sem jöttünk rá egészen.

Részemről a bemutatkozás csak formalitás volt, bár oda figyeltem a nevekre, de nem érdekelt különösebben. Még mindig csak kér kérdés foglalkoztatott. Közben a Gerard nevű elmondta nagyvonalakban, hogy működik ez a technika.
-Oh, ez közel sem olyan bonyolult, mint amilyennek látszik. Az ember lelkét bizonyos varázslatok képesek egy tárgyhoz kötni, így képes leszel tovább élni, beszélni és gondolkodni. Minden más képességed a testeddel együtt elvész. Hogy a testtel mi történik, arra még mi sem jöttünk rá egészen.
Ez újabb kérdéseket vetett fel bennem. Miért akar valaki ilyen formában tovább élni? Hogyan látja így a körülötte lévő világot? Mit érzékel a tárgyból, amibe zárva van? Ha feloldják a kötést, akkor megtestesül újra a világunkba vagy egyszerűen megszűnik létezni a tudat?
Végül ezekből a kérdésekből végül nem tettem fel egyet sem. Eszembe jutott, hogy van két fontosabb kérdés, amit meg kell kérdeznem.
Első kérdésem a testetlen társukhoz akartam intézni, így kicsit hülyén éreztem magam, hogy merre nézzek, kihez beszéljek. Végül elkezdtem a kettőjük közötti üres részt bámulni.
- Lia Deider, miért választottad ezt a modot arra hogy örökkön élj? – hangom próbáltam semlegesen, érzelemmentesen tartani, de hogy ez mennyire sikerült azt nem tudom. Izgatott voltam. A korábbi félelem már elmúlt és kezdtem örülni annak, hogy Gerard ide ült le. Végül mielőtt még bárki válaszolhatott volna korábbi kérdésemre, Leo-hoz fordultam.
- Tudnál mesélni nekem a Tünde-erdőről? Milyen hely? Milyenek az ott élők? Miért hagytad el? – bombáztam ismét a kérdéseimmel, de igazából mind egy kérdés köré csoportosult.
- Megéri ott élni? – izgatott voltam a válasz miatt.
" Mi lesz ha nem fogadnak be a tündék, ha rám támadnak mert kívülállónak látnak. Megtudok élni valahol máshol? Nincs szakmám, nincs pénzem, nincs semmim." – cikáztak a fejemben a gondolatok. A korábbi lelkesedésem és magabiztosságom ismét félelembe csapott át. Úgy éreztem jobb lenne ha mégsem mennék el abba az erdőbe, pedig Leo válaszát még nem is hallottam.

Az idegent csak nem hagyta nyugodni a válasz, újabb kérdésekkel bombázta  arejtályes társaságot. Ám ezúttal sikerült Lia lelkébe taposnia, amikor azt puhatolta, miért is "akarna" egy tárgyban élni örökké. Alapvetően egy tisztán és józanul gondolkodó lány, de őt érzékenyen érintő téma kerül szóba hajlamos elveszteni a fejét.
- Szerinted önszántamból kerültem ide?! - sziszegi alig hallhatóan. Hangjától a másik kettően egy pillanatra a szőr is feláll a hátán. Ők jól tudták, milyen félelmetes démon volt annak idején Lia, s valamiért még most, az amulettből is tisztán érzik azt a baljós kisugárzását - ez nem holmi tartóedény, hanem egy... börtön!
Leo vadul kapkodott a kezeivel az asztal felett, csendre intve mindkettejüket. A legkevésbé jönnének ki jól a helyzetből, ha más is megtudná a kis titkukat.
- Sokan mesélni én sem tudok róla. Pont azért hagytam ott, mert túlságosan röghöz kötött. De ha válaszolnom kéne, azt mondanám: megéri.
Őrzőként tényleg nem volt lehetősége a saját faluján túl más vidékeket felfedezni, de ez inkább az ő hibája, mint a királyság rendszeréé. Ő dezertőrként érte el a hőn áhított szabadságot, de biztos volt benne, van könnyebb módja is kitörni a sűrű rengetegből.

Leo válasza valamelyest megnyugtatott, de még mindig féltem egy kicsit, viszont Lia reakciója jobban elvonta a figyelmemet. Az ismeretlenhez tartozó hang zaklatott, sőt ideges lett. Mivel nem állt szándékomban megsérteni őt, csak a kíváncsiságom akartam kielégíteni ezért gyorsan elnézést is kértem tőle.
– Nagyon sajnálom Lia, nem akartalak megbántani. – az idegessége és a társai viselkedése csak újabb kérdéseket szült a fejemben. De végül hanyagoltam azokat főleg a tünde harcos korábbi kapálódzása miatt. Vannak dolgok amiket jobb nyugodni hagyni és ez is ilyen volt.
– És hova tartotok innen?  Van valami célotok, vagy csak úgy bóklásztok a nagyvilágban? – már minden rossz érzésem elült velük kapcsolatban és az őket körül övező rejtélyek ellenére is, remek kis társaságnak tűntek.
Egy ideig még üldögéltem ott köztük, megvártam a válaszukat is, majd eldöntöttam hogy elindulok.
– Szerintem lassan indulok. Hosszú út áll még előttem és nem szeretnélek zavarni titeket. – szólaltam meg némi gondolkodás után. Hajnalban úgy is jobban esett a séta, amikor még nem volt vad meleg és szerettem a csillagokban gyönyörködni. - Talán még összefutunk valahol. – időközben nekem se tűnt fel, de már közel jártunk a pirkadathoz, a távolban pár kakas meg is kezdte a hajnali ébresztőjét. Kukorékolásukkal próbálták egymást túl szárnyalni, hogy végre eldöntsék ki legyen a kis udvar királya. Az éjszakai égboltról pedig a nap sárgás fénye kezdte kiszorítani a sötétséget, ezzel megfojtva az apró fehér csillagokat az égen.

Ahogy az idegen megpróbált zavarodottan bocsánatot kérni Liától olyan nevetséges volt a másik kettő számára, hogy az arcuk elé kellett tenni a kezüket, nehogy elnevessék magukat. Ők jól tudták, hogy harmadik társuk rendszeresen csinál efféle érzelmi kirohanásokat, legtöbb esetben inkább csak heccből, mint nyomós indokkal.
- Ne félj tőle - dörzsöli meg a szemét - mindig ilyen, ha keveset alszik.
~ Te beszélsz, aki mindig megjátssza magát!
– És hova tartotok innen?  Van valami célotok, vagy csak úgy bóklásztok a nagyvilágban?
Leo önfeledten emelkedett ismét szóra.
- Hogy ne lenne! Megtalálni a szivárvány végét, amit még egy élő sem látott!
- Akár - teszi hozzá a másik valamivel nyugodtan hangon - én pedig a világ legerősebb mágiáit kutatom.
Nem éppen könnyű, egyszerűen elérhető célokat tűztek ki maguk elé. De ettől függetlenül még egyszer sem hezitáltak, amikor egy új, számukra ismeretlen területre tévedtek.
– Szerintem lassan indulok. Hosszú út áll még előttem és nem szeretnélek zavarni titeket. Talán még összefutunk valahol.
- Helyes! Még találkozunk!
- Ég veled.
- Vagy talán föld...
Időközben a nap első sugarai halvány árnyékot vetettek a fogadó asztalainak háta mögé. Madár módjára repül az idő, ha az ember kellemesen tölti azt el, bár eleve késő volt, amikor a fogadóba érkeztek. Amikor a tünde kilépett az ajtón, már csak ők hárman maradtak vendégek. Még a csapos is elbóbiskolt a pult mögött. Hosszú éjszakája volt, megérdemelte a pihenést.
- Talán aludnunk kéne egy keveset... - ásított nagyot, miközben ledöntötte a fejét az asztalra.
- Én majd később lepihenek.
- Ha te mondod. De én hulla vagyok...
Nem is szólt többet, hanem álomba szenderült a kocsma ablaka mellett. Gerard pedig az este történésein gondolkozva bámulta az egyre halványuló csillagok fényét megigéződve a látványtól, ahogy a nap sugarai sorra túlragyogják őket.
~ Tudod, ki kéne találni valami elfogadható magyarázatot arra, ha véletlenül megint megszólalnál.
~ Mond azt, hogy hangutánzó vagy...