[Küzdelem] - A tudás ára

Most komolyan?
Hát mégis minek nézik őt? Holmi kocsmai menyecskének? - Ez egyszerűen nevetséges. Egy... egy könyvről van szó, és a fizikai erőnket mérjük össze? Már meg ne haragudjon, de ez... ez egyszerűen őrültség. - Azonkívül, hogy fél, kezd egyre idegesebb is lenni. Saját maga is meglepődik, mennyi harag képes felhalmozódni benne. És birtoklásvágy. Egyszerűen... akarja azt a könyvet. Ha valamibe beleélte magát, hogy megkapja, és nem kapja meg... hát... megkapja akkor is... de előtte még a vérszemet...
Mondjuk alapvetően vérszínű a szeme, de az idő legtöbb részében egyáltalán nem tűnik rémisztőnek ennek ellenére.
Ellenben most.
Vadmacskatekintete kihívóan méricskéli a vele szemben álló fiút. Fiú, az arcán látszik, hogy nem sok tél áll még mögött, ám jelentősen fölé magasodik. Hmm, mit is olvasott. A magasakat könnyebb kibillenteni az egyensúlyukból... Talán ha a földre viszi, akkor győzhet...
- A térdeléshez nem muszáj megsérülni - mutat rá és enyhén felrándul a szemöldöke. Elképesztően koncentrál, szinte már ebben a pillanatban retteg attól, hogy csak úgy elesik...
Szedd már össze magad. Kell az a könyv, úgyhogy verekedni fogsz. Úgyis rég verekedtél már. Vagy... pont ez a baj...?
- J... jó. Legyen. Fölösleges túlbonyolítani. - Meg aztán fél is, hogy a végén valami még rosszabb ötlettel állna elő amaz.
Szóval, egy a fontos: nem szabad térdre esni. Hmm... Egy bizonyos távolságot kell tartani.
Végtére is, mágus, vagy mifene.
Egyelőre csak elkezd körbesétálni Gerard körül, mint valami macska, végig szemmel tartva közben. Nem fűlik a foga hozzá, hogy megtegye az első lépést.. még bele kell jönnie, kitapasztalnia...

Feszült figyelemmel köröz körülötte, akár egy keselyű, és már lassan kezdene türelmetlen lenni, amikor is a démon megindul elé. Kihívóan megvillannak alkonyszín szemei, elvigyorodik, de közben azért enyhén elkezd hátrálni, ahogy amaz sebesen közeledik... Gyorsan kellene lépni, mert nagyon akar csinálni valamit a kezeivel, ami sejtése szerint a vámpírnak nem fog tetszeni.
Gonosz mosollyal beveti hát egyik kedvelt képességét, a Dermesztő szemeket. Foglyul ejti a lila pillantást és áthatóan néz bele a lélektükrökbe. Tekintete egyébként is letaglózó lenne, hát még így, hogy mágiát is hozzáad. Ha minden igaz, és sikerül az erős koncentrációval létrehoznia a varázst, akkor Geri kezének azonmód kellene a mozdulat során a levegőben maradnia, hogy pár pillanatig egyáltalán ne legyen képes moccanni...

Elég energiát kiszívott belőle ez az egy varázslat, hogy egy kis ideig pihentetnie kelljen a manahasználatát... Viszont rájön, túlságosan is hosszú ideig élvezte ki győzelmét, mert bár valóban sikerült, nemsokára fekete csápok nyúlnak a kezeiért. Mi a fene... ijedten próbálna hátrálni. Nemigaz, ennyi zűrt egy könyv fölött... Ám egyik kezét elkapja az egyik feketeség. Kezeit rázva próbálja leszedni magáról, miközben bal lábára helyezi a súlyát, erősen ránehezedik és a jobban becélozza Gerard bal térdhajlatát...
Néha többet ésszel, mint erővel, de azért...

Affen... Még épp idejében lép előre a másik lábával, hogy ne bukjon azonnal térdre. Na hát ez remek. A legelső adandó alkalommal kiszolgáltatta magát. Szuper. Teljes erőből rángatja a kezét, hogy elszabaduljon végre abból a pokoli éjszín valamiből.... Közben szinte remegő lábaira koncentrál, nehogy azok felmondják a szolgálatot és hagyják elesni. Kissé behajlítja a térdeit, mintha tényleg rendesen verekednének. Pedig ez rég messze áll már a rendességtől.
Újra a manát hívja segítségül. Kedvelt barátját, a sötétséget idézi meg a Balladai homállyal, amelyen ő se igen lát ugyan keresztül, legfeljebb úgy, mintha egy sötét szövetanyagon nézne át, ám a többiek, akik a húsz négyzetméteres körzetén belül tartózkodnak, koromfeketeségbe kerülnek.
Vajon legyőzheti a sötétséget sötétséggel?

Sikerült megkapnia kedvelt közegét. Az imádatos, elbújtató takarót, a leplet, a sötétet, a teljes, színtelen sötétet, a sötétet, mely elfeledteti veled, hogy valaha láttál...
...mígnem Gerard el nem kezdi kántálni pokoli mágiájának szavait, melyekből Mina már sejt, hogy valami rossz készülődik, így szabadulását kihasználva hátrálni is kezd. Teljesen átjárja a borzongás a sötét szavakat hallva, s még egyszer utoljára belélegzi az éj esszenciáját....
A következő pillanatban pedig belevakít abba a pokol jégkék fénye.
Igazából nem bántja a szemét, csak meglepi. Letaglózóan gyönyörű. És okos megoldás. Viszont eddigre már elég távol került a démontól ahhoz, hogy kivitelezhesse ördögi tervét...
Hirtelen pörögni kezd. Gondosan ügyel, hogy tánc közben ne essen el, ugyanis az kellemetlen következményekkel járna. Ha elég ideje van, és nem ér ide addig a lilaszemű, akkor a másik hamarosan szédülést tapasztalhat... Mintha nem Minával forogna a világ, hanem vele. Nemigen fogja tudni érzékelni az irányokat és lassan már csak támolyogni tud majd, ezzel kitűnő lehetőséget biztosítva Minának arra, hogy térdre kényszerítse....

Abbahagyja a táncolást. Elégedetten tapasztalja, hogy a lila szemek erősen fátyolosnak tűnnek. Sikerült. Elvigyorodik, de ekkor veszi csak észre, hogy a másik annak ellenére is ténykedik, hogy alig áll már a lábán. Hm. Minő kitartó. Nem adja fel egykönnyen. Bár a vámpír nem tartja túl bölcs döntésnek elhajítani egy dárdát, amikor valaki éppen támolyog, de...
...azért nem bízza a véletlenre a dolgot, hátha még eltalálják. Egy Sötét dárda igencsak fájdalmas lehet. Ő is használt már...
Na igen, szép idők voltak azok...
Ám most ki kéne térnie előle. Úgyhogy elegánsan meghajtja kissé magát oldalra, hogy a dárda lazán elkerülje őt és a levegőt hasítsa mellette, majd szimplán a talajhoz érjen és eltűnjön, viszont ennek a mozdulatnak a következtében a lábai elfelejtik kellőképpen megtartani. Úgy érzi, mindjárt hanyatt fog esni. Ennek ellensúlyozásaképp előre kezd el hadonászni a kezeivel, mire az irány megfordul és előre helyeződik a súlypontja. Csak az egyik lábával tudja időben kitámasztani magát, a gravitáció következtében nemsokára fél térdén és két kezein támaszkodik, miközben a másik lába kinyújtva....