[Magánjáték: Leon és Miu] - "Mélyebbre kell mennünk."

Nagy nehezen megindul felém, és egy apró nyögésből hallom is, hogy már előre szenved. Meg tudom érteni. De aztán meg – mivel nem merek odanézni - már az érintését érzem magamon. Némileg lejjebb húzza az... ékszeresdoboz fedelét, majd nekiáll a munkának. Amikor már úgy hiszem, hogy belemerült a munkába, rápillantok: arcára nem csak kiült a pír, inkább az arca homályosan megjelent a pír mögött. Aprókat sikongat amikor véletlenül hozzáér... miért nyitottam ki a szememet, talán eltudtam volna vonatkoztatni, végül is ebben nincs semmiféle erotikusság... de olyan aranyos...
Egyet, egy aprócskát rándul. Naiv gondolat lenne az, hogy nem vette észre, de próbálok ebben reménykedni. Egy aprót sikkant, megint.
Egy idő után végez, és az ágyam mellett összerogy, láthatóan lelkileg kimerülve. Erről jut eszembe az, hogy igazából én is leizzadtam, és az egész testem görcsben áll. Megpróbálom elengedni magam... vajon hányan vették észre azt, hogy valami nincs teljesen rendben itt?
Láthatóan szenved a földön, jobban mint egy újonc, aki átesett az alkohol-szüzességén. Szegény lány, min kellett most átesnie...
Lassan összeszedi magát, és hozzám szegez egy kérést. És feldühít, hogy milyennek látja magát.
- Megcsináltad? - kérdezem azon az elpusztító hangon, amit a feletteseimtől hallottam még anno a városőrségben. - Meg. Nem vagy gyáva, nagyon bátor vagy, - enyhül meg a hangom - és köszönöm, hogy hajlandó voltál segíteni ennek ellenére is. Félni szabad, de felülkerekedtél rajta. - mosolyodom.
Szereznem kéne egy motivációs-beszéd oktatót. Egyszerűen borzalmas vagyok benne, ugyanúgy ahogy a gondolataim megfogalmazásában - talán kevesebbet kéne úgy 'zu alle' beszélnem.
Amikor megkérdi azt, minden izgalom, amit kisöpörtem magamból visszatér a fejembe, hozva magával némi pihenő vért a lábaimból.
~ Most... mi legyen? - gondolkodok el. Az aranyossága borzalmasan... foglalkoztat. De ez nem lenne ettől helyes, és némi bűntudatot is érzek már a gondolattól, hogy akár csak kérdéssé teszem ezt. A válaszomhoz nem férhet kétség.
~ Engedd neki, hogy boldoggá tegyen.
~ Már megint itt vagy? - kérdem magamtól bosszúsan. Eddig egyszer sem folytattam párbeszédet ezzel a kis rohadékkal.
~ Rengeteget tettél mostanában. Még a hősöknek is kell egy kis pihenés, hogy hősök tudjanak maradni.
~ Nem vagyok hős.
~ Ne legyél álszent. Azért mentetted meg Liát, hogy hálás legyen. Hogy valaki végre elismerjen.
~ Ez nem igaz.
~ Ezt most nekem bizonygatod vagy magadnak?
~ TE ÉN vagyok.
~ Az őszintébb részed.
~ A rothadtabb részem.
~ A kettő nem zárja ki egymást, Leon. - nevet ráérősen. Nem is tudtam hogy lehet ilyet.
Nem válaszolok magamnak.
~ Mi értelme az egésznek, ha te nem tudod egy kicsit élvezni?
Összezavartam magam. Talán kezdek begolyózni. Őszintén, a leghelytelenebb dolog lenne belemenni ebbe... főleg hogy megfogadtam, nem fogok rá hallgatni többet. Be bizonyítom neki... magamnak, hogy nem vagyok ilyen.
~ A bizonygatás önmagadnak egyfajta hazugság. Leooon.
Megrázom a fejem és visszatérek a valóságba, ahol Miu némán ücsörög, rám várva, védtelenül. Mi van ha igaza van... igazam van. Egy kis önző, célorientált rohadék vagyok, mint eddig is? Talán nem tudok megváltozni minden után?
Fáradt vagyok, és rosszul érzem magam a sok piroslás után. Ez teljességgel helytelen. De akarom. Ha visszatartom, akkor talán rosszkor fog elsülni, valakinél aki nem lenne hajlandó rá. Talán... ez után egy kicsit jobb lesz.
- Ha hajlandó vagy rá... igen. - mondom bűntudattól és fáradtságtól való lemondó hangon.
Talán, van valaki aki önszántából hajnaldó tenni értem valamit, és nem elvárni, hogy én tegyek érte valamit. Egy kis törődés. Őszintén. Jól esne...

Szinte rettegve közeledik felém, de megállíthatatlanul, majd megállapodik az ölemen. Felkészül a látványra, vagy legalábbis összeszedi a bátorságát, és egy hirtelen mozdulattal kiengedi Pandora szelencéjének a szörnyét.
Nekem innentől kezdene kimondottan kínos lenni a dolog, de hirtelen Miu hátraugrik, megérkezve a fenekére, és maga elé meredve kezd motyogni, mint egy őrült. Mi ütött belé?
A meglepetéstől eleinte egyszerűen csak... lesokkolok. Majd amikor realizálom, hogy ugyanabban a téri-időben vagyok mint a hölgy, és nem csak egy üvegen keresztül nézem az eseményeket, felugrom az ágyból.
Ezek a rohadt berögzülések, ugye.
Halálomban szenvedek a földön, a régi és az új fájdalommal, amit a kegyes padló kínált fel nekem lehetőségként. Nem tudom mennyire van itthon Miu, ha erre nem reagál, akkor odakúszok hozzá, és megpróbálom átölelni, minden mozdítható porcikámmal. Az eddigi dolgok, amik a fejemben jártak messze szálltak - mellékesen lettek. Jóakaróm szenved, egy olyan ellenféllel küzd, akit én nem tudok érinteni. Csak talán támogatni őt, hadd győzze le ő maga démonát.
Megnyugtatóan hangon próbálok beszélni hozzá, kevésbé a mondanivalóra fókuszálva.
- Cccs, nincs semmi baj. Biztonságban vagy. Nem eshet bántódásod.

A lány arra, hogy átölelem már reagál. Lassan hallom, hogy visszatér a valóságba, és belefúrva magát vállamba kezd végtelennek tűnő zokogásba. Hagyom, hogy megnyugodjon, nem mozdulok - amikor már jobban van, és elhúzodik tőlem, finoman megsimogatom a fejét. Eszembe jut, hogy milyen kis esendő, mennyire fiatal még - hogyan hagyhattam magam az előbb megtörni...
Miu felsegít, és visszakísér az ágyamhoz, így gyorsan rájövök, hogy mielőtt vele foglalkozok, nem szabadna elfelejtenem, hogy kimondottan korlátozva vagyok. Amíg visszajutunk, többször is megbánom, hogy nem bírtam az indulataimmal.
Bár Miu már agyilag itt van, lélekben láthatólag máshol jár, jobbban mondva valahova elrejtette és pihentetheti. Már-már robotikusan viselkedik. Amiután végez, lekuporodik a falhoz, és bocsánatot kér. A kis butus.
- Nincs semmi baj, Miu. Nem történt semmi katasztrófa - sőt, nekem kellene elnézést kérnem. Nem tudom mi járt a fejemben, hogy ilyenre kértelek. - mondom minél kedvesebb hangon. A derekam környéke jobban fáj, mint amikor behoztak, azt hiszem. Nem tudok visszaemlékezni a fájdalomra, persze.
- Szeretnél beszélni róla? - kérdezem a plafont bámulva. A legnagyobb problémákat csak akkor lehet megoldani, ha az ember kiadja magából. Mivel, ha elnyomja...
~ Hello, Leeeon.

Egy ideig csak egyre jobban kuporodok össze, de végül nem bírom tovább. Egyszerűen... kifakadtam.
- Leon! Kérlek! Hagyd abba! Nem vagyok olyan jó és ügyes, mint te azt hiszed. Tizenöt éve születtem, és már nagyon fiatalon druida gyógyítónak képeznek… erre… olyan vagyok, mint valami… valami… - próbálom keresni a megfelelő szót, de mivel nem sikerült, csak megráztam a fejem – Mindegy… Leon… kérlek… Értékelem a kedvességed, de én… én nem vagyok olyan… én… nem szeretem, ha dicsérnek. Olyankor… hajlamos vagyok meggondolatlanná válni… kérlek Leon…- nézek kérlelően a férfire, majd vissza magam elé, és a kérdésére, csak a lábbelim kezdem el piszkálni.
Szívesen elmondtam volna a férfinak, de az emlékek túl elevenek, és félek megint bepánikolnék és rosszul sülnének el a dolgok. Meg… attól is félek mit szólna hozzá a fiú… nem akarom elveszíteni a barátságát… ő… őt nem… Végül bocsánatkérően megrázom a fejem és inkább hallgatok. Nem akartam fölösleges bonyodalmakat és így lesz a legjobb. Úgyis tudom, hogy nem lesz semmivel se jobb, de így legalább a fiú sem próbál megsajnáltatni… és… ezt én végképp nem akarnám… sosem szerettem, ha sajnálnak. Végül felállok és a férfira nézve kilépek a szobából.
- B… bocsáss meg Leon… ma… ma szerintem nem fogom tudni folytani... m…majd holnap folytatom… bocsáss meg… - ezzel széthúzom a függönyt és kilépek, kissé gondterhelt arccal.
Ezután bármennyire szégyen is volt, de nem mentem vissza a férfihoz többet aznap. Bármennyire is tudtam, hogy szüksége lehet rám, egyszerűen nem bírtam visszamenni és a szemébe nézni. Az ágya mellett található mankó úgyis segíteni fog neki, ha valami dolga van, ha pedig valamire szüksége van, csak hangosabban kiszól egy nővérhez. Ezekkel próbáltam csillapítani bűntudatom, miközben a nap lenyugodni tért. Mint minden este, minden nővérnek kötelező volt lemosakodnia meleg, szappanos vízbe, mely bár kincsnek számított, azért valahogy minden alkalommal meg volt oldva. Nagyjából nyolc fele járhatott az idő, mikor a nővérek közül utolsóként lépek be a fürdőszobába. Elsőnek egy nagyobb raktárba léptem, amelybe leginkább ágyneműk, betegruhák, nővérköpenyek voltak. Innen egy másik ajtó vezetett tovább a fürdőhelyiségbe, mely egy nagyobb, ablaktalan terem volt, 4 elfüggönyözött fürdőkáddal. Rögtön le is veszem a ruháim és miután letettem a kijelölt szekrénykére a bejárat mellett, elindulok, hogy beszálljak az egyik kádba. Azonban megtorpanok, ahogy Tina, az egyik megtermett, mégis vonzó ápoló lép ki az egyik elfüggönyözött rész elöl törölgetve magát. Rám pillant vizslató tekintetekkel, melyre én csak szó nélkül le sütöm a szemem.
- Mi az Miu? Valami baj van?
- S…semmi…
- Ugyan már ne viccelj. Látom rajtad, hogy valami nincs rendjén ki vele!
- Azt hiszem… megbántottam Leont… - sóhajtok fel végül – Olyat tettem vele, amit nem szabadott volna még… és félek, hogy haragszik rám…
- Mégis mit csináltál? – kérdezi meglepődve.
Nem válaszoltam rá, csak oldalpillantás után, végül besiettem az egyik függöny mögé, és belementem a vízbe, hátha a meleg víz kitisztítja a fejem.
Hallom, ahogy Tina végül becsukja az ajtót és én végül lemerülök a víz alá, hogy lemoshassam magamról a mai nap fáradalmait.
 
*Ha esetleg Leon utánam indulna*
Leon a mankók segítségével könnyebben kijöhet a „cellájából” és nagy eséllyel, akit elsőnek leszólítana (révén nem ismerheti az épületet) a közelben ólálkodó Tina volt, aki alig látható sunyin csillámló szemmel néz a férfira, majd ha elmondaná, hogy Miut keresi, rögtön int neki is, hogy öles léptekkel vezesse a férfit. Bár Leon jóval lemaradna a nő mögött, azonban mivel látta hol kell lefordulni a folyosó végén, így mire újra utoléri a nőt, ő épp kilép a ruharaktárból és bólint felé.
- Miu ott van benn a másik szobába. Épp a szennyeseket mossa. Nyugodtan menj be, balról az 1. rekesz az övé. – mondja közönyös hangon, majd ellép az ajtó elől, hogy bemehess.

Miu hirtelen kifakad, és nem tudom a dolgot hova rakni. Nem vagyok teljesen hülye, tudom mire érti, de hogy honnan kapta ezt elő hirtelen, ötletem sincs. De biztos nagyon zavarja, ha előhozta. Válaszolnék rá - annak ellenére, hogy tudom nem venné jó néven a szavaimat - de annyire megdöbbenek, hogy bennem maradnak a szavak.
Aztán fogja magát és kimegy.
- Miu, várj... - mondanám utána, de az ösztönös mozgástól sikerül úgy mozdulnom, hogy a fájdalmak az égbe szökkenek, így a szavakat elnyomja egy fájdalmas felsszisszenés. Egyelőre az ágyban maradok, az előző akcióm után most képtelen lennék felállni és utánamenni.
Egyszer, egyszer egy pillanatra hagytam magam hallgatni a hangra, és milyen katyvaszba kerültem. Szegény Miu, mit tettem vele. Borzalmasan mardos a bűntudat. Hálát kéne kimutatnom felé, nem pedig az önző vágyaimat. Utána kell mennem, hogy beszéljek a fejével - teletömte ő és mások temérdek baromsággal, amiket úgy érzem nekem kell kimosnom onnan. Ennyivel jövök neki. Mint egy barát. Igen, ez az a dolog, amit ki kell mutatnom az irányába. Ilyenforma gondolatok járnak a fejemben.
Megpróbálok felkelni, de estig nem tompul annyira a fájdalom, hogy fogcsikorgatások közepette rátudjak zuhanni a mankómra.
Amikor végül sikerül, az első dolgom visszazuhanni az ágyra, félhangosan felnyögve a fájdalomtól. Nem voltam egyenesben legalább egy hete, így alaposan megszédültem a vérem helytelen elhelyezkedésétől. Pár perc múlva összeszedem magam, és nekiindulok életem leghosszabb kilómétereinek - ami a külső szemlélőnek csupán pár tucat méternek tűnik.
Ahogy kikecmergek a kabinomból, az első nővért leszólítom, aki szembejön velem.
- Bocsánat, nem látta Miut?
Válasz nélkül hagyva egyszerűen csak int nekem, hogy kövessem. Erre felderülök kissé, de amikor észreveszem, hogy elkezd sprintelni - az én tempómhoz képest - fájdalmas futóverseny veszi kezdetét, amiben alulmaradok végül, de nagyjából tudom, merre ment.
Röviden eligazít a nővérke, majd ott hagy. Megállok az ajtó előtt, és veszek egy nagy levegőt. Kitisztítom minden gondolatom, és felkészülök a mondanivalómra, majd belépek az ajtón. A talajt kövek borítják itt, nem döngölt földpadló, mint eddig. Sánta lépteim mankómmal együtt kopognak hangosan és mindent ütemet nélkülözve. Lassan haladok, mert a padlót mindenhol szappanos-vizes lé borítja - úgy látszik egy ispotályban rengeteg ruhát és lepedőt kellhet mosni. Megállok az elfüggönyözött része előtt, és fennhangon beszólok.
- Miu? Oda bent vagy? - kérdem, egyik kezemmel támaszkodva mankómon, másik kezemmel teljes naivitásban elhúzva a függönyt.
Egy pillanat alatt vesztem el az összes, eddig jól felépített gondolatomat.

Észre sem veszem, ahogy nyílik az ajtó és a mankó koppanásait se, ahogy a vizes hajamat törölöm meg. Jól esett ez a meleg víz, de lassan teljesen kihűlt már a víz, hisz már jó ideje áztatom magam és már akkor se volt túlontúl forró, mikor beleszálltam. Mindenesetre úgy éreztem kész vagyok találkozni Leonnal, hogy bocsánatot kérjek és megpróbáljam kiengesztelni. Talán megpróbálhatok becsempészni neki valamilyen édességet, ami biztos jól fog esni neki a pocsék orvosi koszt után. Hm.. vagy valami táplálót én is összedobhatok neki. Már kicsi korom óta tudok főzni, hisz anyám nem sok időt töltött velem, Lyli pedig hamar megtanított rá. Bár nem lesz egy bőség tál, de Lyli szerint minimális adagokból is mennyei ételt tudok csinálni. Csupasz, még kicsit nedves lábbal lépek ki végül és nyúlnék a függöny felé (fél kézzel még mindig hajamat törölgetve), amikor hirtelen egyszerűen elhúzzák előttem. Nem is tudom, mit mondjak. Egyszerűen lefagytam abban a pillanatban. Ott álltam anyaszült meztelenül döbbenten, miközben velem szemben az a férfi állt, akiről azt hittem megbántottan fekszik az ágyában. Bár megtörölköztem, karcsú testemen végig-végigfutó cseppek fantáziamozgató, csupasz helyeken tűntek el. Bár kissé sápadt, de hibátlan bőrömet egyetlen sebhely, vagy szőrszál se csúfította el, apró kebleim bár nem voltak nagyok, így fedetlenül, még ebben a méretben is hívogató lehet egy bizonyos csoportnak. Értetlen arcomon egy örökkévalóságnak tűnő idő után végül felsikoltok és megpróbálok hátralépve eltakarni magam, aminek a vége az lett, hogy megbotolva a kádszélbe nagy lendülettel a kádba pottyantam, kiborítva meganyi vizet. Azonban nem sokáig fájlaltam magam. Az eséstől szétterpesztett lábaimat összezárom, és magam alá húzom, miközben kezemmel takargatom magamat a lehető legtöbbet megpróbálva elfedni magamból. A törölköző esés közben kiesett a kezemből, így nem tudtam felhasználni, egyetlen reményem a férfi volt.
- L… L…L..Leon! Húzd el! – kiáltok rá rémülten, ha esetleg nem tette volna még meg – Húzd el a függönyt!
Ezzel egy időben hangos kattanás, ahogy Tina bezárja a fürdő ajtaját, majd halk *surr*-t kísérve egy kis cetni jött át az ajtó alatt. Ezt azonban nem tudhattam, hisz lázasan kerestem a törölközőm, melyet utána, szorosan magam köré csavartam, majd kilépve idegeskedve, rémülten próbálok kikukucskálni a ruhám után, ám bárhogy szemezgetek is vele, nem találom ott, ahova leraktam. Hangom már-már két hangsávval feljebb volt zavaromba.
- L…Leon?! Elvetted a… a ruháimat? – kérdezem rémülten – É… én nem hittem volna, hogy t.. te… Perverz! Segítség!!! – sikkantok fel, hiába tudva, hogy hangomat úgyse hallaná meg senki a fürdő elhelyezkedése miatt.
Rögtön elhátrálok és összegömbölyödök a földön előreszegezett mutatóujjal készülve, hogy megrázzam a férfit, ha belép, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy félig még vizes vagyok. Eközben az ajtót, ha Leon megnézi valóban zárva volt, a papírt azonban lehajolás nélkül is el tudja olvasni, ha jók a szemei.




 

És valóban. Az ajtótól balra a sarokba egy vastag takaró (melyet „szivacs” gyanánt lehet használni) egy párna és egy takaró… igen… mindegyikből csak egy… nem nehéz kitalálni Tina milyen instrukcióra gondolt…

Miu ott áll előttem, anyaszült meztelenül. Lesokkol a látvány, de enyhe mosoly húzodik az arcomra. Annyira meglepődik elsőre, hogy meg sem próbál védekezni. Nagyjából már megszárítkozhatott, mégis, apró vízcseppek kigyóznak le a testén, mint egy folyó, utat találva az apró domburalatok között, egészen az aljáig, kikerülve egy hasadékot. A tájat semmilyen természeti katasztófa nem torzítja el, semmilyen hiba nem fellelhető rajta - egy olyan festmény vagy látkép, amin órákig eltudnék nézni. Csak ez nem egy galéria. Amire Miu sikoltása ébreszt rá. Az új sokk ledöbbent, és ahogy Miu próbál eltűnni a rengeteg vízben, én szintúgy visszavonulok.
- B-b-b-bocsánat! - kiáltom, és rántom vissza helyére a függönyt, akkora lendülettel, hogy... hát... letépem.
Egy hangosabb kattanást hallok, ami eltereli a figyelmem, így a hang irányába nézek. Elindulok megnézni mi történt, azzal az indokkal, hogy addig se Miu ártatlan testét bámuljam. Lassan haladok, de eljutok valahogy az ajtóig, ami első próbálkozásra zárva van. Másodikra is. Egyrészt ez jó, Miu biztonságban van. Másrészt viszont nem. Én nem vagyok biztonságban. Letekintek a földre, ahol megpillantom majd elolvasom a levelet - szerencsére elég nagy betűkkel írták.
Valószínűleg az a segítő az a másik nővérke volt, aki hazudott nekem Miuról. Hátrapillantok Miura, aki épp átéli a pánik magaslatait.
~ Nők. Egy nő változtatt meg, egy nő miatt sérülök le, egy nő zár be egy démonnal, és egy nő a démon, aki meg fog ölni. Tudtam, hogy a nők lesznek a veszteim. - gondolom át keserűen.
Hát, a szituáció igencsak kedvező, de nem szeretnék meghallni, plusz még mindig nem vagyok bevethető állapotban.
Miu a falhoz kuporodott védekezően, én pedig megint rájövök, hogy bámulom. Gyorsan a plafonra emelem a tekintetemet, és próbálok nem felidézni semmit se az elmúlt percekből.
- Miu, ez... ez egy hatalmas félreértés! - mondom, az ajtónál állva. Nincs az az isten, hogy megölessem magam vele.

*Ha meghallgat*
- Van itt egy levél! Ez egy összeesküvés! Semmi közöm hozzá! - próbálom magam nagyon profin kimagyarázni.

*Ha nem hallgat meg*
Felemelem mankómat védekezés képpen, és elhelyezkedek védekező állásban. A csúszós padló meg a sérült medencém a mankó tartása nélkül eredményezi azt, hogy elcsúszok és a földön végzem. Ennél kiszolgáltatottabb helyzetben nem is lehetnék.

Amikor földetérek, jövök rá, hogy amit eddig éreztem, az egy moderált vicc volt. EZ, az igazi fájdalom. Őszintén üvöltök fel torkomszakadtából. Nem tudom melyik abberált idióta kövezte le ezt a helyiséget, de most nagyon szívesen kibelezném. Vagy akárkit. Addig a röpke pillanatig, amíg a fájdalom dühként ragad meg benne, de ahogy eltűnik, átveszi a helyét a gyengeség.
Észreveszem a felém rohamozó Miut. Ha most akar végezni velem az sem érdekel, jelenleg inkább csak szimplán meg akarok halni. De legalábbis elájulni, ilyen élesen eddig még egyszer sem fájt.
Ahogy elér hozzám a lány, lekapja rólam a nadrágot, és törülközőjét a sebemre szorítja. Újra ordítok egyet, bár kisebbet - a hideg jól esik, az hogy hozzám ér valami, az már kevésbé.
Le leszek ordítva, hogy csukjam be a szemem - habozás nélkül engedelmeskedem. Mondhat most akármit, csak mulassza el a fájdalmamat végre.
Megpróbálom összeszedni magam, üvöltésemet gyakori, de fájdalommal teli nyögésekre csillapítani. Csekély a siker, de talán kevésbé bántó a fülnek. Hiába próbálom összeszedni magam, nem akar múlni annyira a fájdalom, hogy tűrhető legyen.
- Kérlek... segíts! Akármit... - mondom könnyek közepette. Az agyamat egy hatalmas, éles fájdalom lüktető képe tölti csak be, nem is tudok másra koncentrálni.

Valamit mintha motyogna Miu, de nem igazán érdekel jelenleg. Csak arra várok, hogy valahogy kiüssön, vagy varázslattal elmúlassza a fájdalmam, vagy vágja át a torkom, akármit, csak csinálja már.
Aztám rámparancsol, és becsúszik a látóképembe a meztelen teste. Jelenleg ez sem tud túlzottan meghatni. Aztán... lecsókol.
Miu. Aham...
Ez magában eléggé meglep, de ezen felül is van valami - talán az ízben van benne valami, esetleg az ismeretlen forrású forró valamiben, ami az arcomon végig folyik, de felevelődnek régi emlékek. Az az alig érezhető, körtés íz...
Byanca...
A körülmények, hogy megakarok halni, sokkolódok egy teljesen váratlan élménytől, és hogy egy mélyen eltemetett, keserédes emlék előretör, ledob a realitás pereméről.
Kinyújtom a kezemet, és a derekánál magamhoz húzom a lányt. Közelebb... hadd ölelhessem meg szorosabban. Hadd érezzem újra... csak egy kicsit.
A kézfejem a dereka tetejétől a feneke kezdetéig jár fel-és alá, simogatom azt a bársonyos bőrét. Másik kezemmel a háta közepétől a nyakáig felfele próbálom kényesztetni a teste felületét.
Azt hiszem elerednek nekem is a könnyeim.
Annyira csókolók hevesen, amennyire csak képes vagyok rá, de ha képes is lennék rá, meg nem szólalnék. Nem akarok elijeszteni ezt a szép képet. Biztos csak álmodok.
Ebben az egészben nincs semmi erotikus felhang - ebben csak szerelmes szenvedély van. Az emlékek erőteljes dolgok.

Fantazmagóriámból hamar visszaránt egy pofon...ocska. A lényeg hogy visszatértem, és eszembejut minden. Miu menekül előlem... mit tettem már megint?
A fájdalom szintúgy visszaszökik, bár már nem annyira borzalmas. Beállt egy elgyengítő, erőteljes lüktetésbe, amit túl lehet élni, de azért legnagyobb ellenségeimnek sem kívánnám mindig.
A földön fetrengve szenvedek, és Miu már rég messze jár. A bennem újraértelmezett távolságokban nagyon is messze. De jól hallom, hogy sírdogál. És most akármi mögé megpróbálhatnék elbújni, de miattam. Megsírattam valakit, akit kedvelek. Megint.
Akármennyire is próbálkozom borzalmas vagyok. Oda szeretnék menni hozzá és megnyugtatni, de csak rosszabítanék a helyzeten. Meg, képtelen is vagyok rá. Most biztos megutált, fél- és szóba se állna velem.
A plafont bámulom, és próbálnám rendezgetni a gondolataimat, de akárhova is fordulok, egy lányt találok, amihez fájdalmas és/vagy szomorú képek kötnek. Miért történik ez mindig?
El kell kezdenem megjavítani körülöttem a dolgokat. Azonnal.
- Sajnálom... - mondom a hangomban őszinte fájdalommal. - Tudom, hogy ez nem elég, és hogy elviselhetetlenül viselkedtem, de... - itt megakadok. De mi? Mit tudnék felhozni, miféle mentséget, miféle kompenzációt, amivel akármit is elérhetnék? - ... másom már nincs. Ha azt szeretnéd, többet nem is szólok hozzád, és bekötöm a másik szememet is. - mondom minél közömbösebb hangon. Bár csak tehetnék valamit, akármit, ami a végén nem fordul rosszra.

Miu nem igazán veszi észre a mondanivalómat. Úgy döntök nem erőltetem a dolgot - elég kárt okoztam egyébként is. Lassacskán magában megnyugszik, fel kell, majd mellém ejt valami drapériát -valószínűleg takarót vagy huzatot. Megágyaz nekem, majd életunat hangon kér meg rá, hogy tegyem el magam holnapra.
Pár pillanat múlva megszűnik létezni a maradék látóviszony is.
Tudom, hogy most az lenne a legrosszabb, ha odamennék hozzá, és megölelném. Egy életre elege lehet a közelségemből, és ezt nagyon is meg tudom érteni. De teljességel meztelen, így biztos meg fog házni a hidegben.
Kikotorászom valahonnan a közelemből a mankómat, és megpróbálok talpra állni. Rövid keresgélés után megtalálom Miut a sötétben, hallom, ahogy egy kicsit reszket.

Ha engedi
Megpróbálom felkarolni, szó nélkül, és odakísérni a nekem megágyazott helyhez, lefektetve. Bőven túl sok sokk érte egy életre. Én valahol arrébb dőlök le a földre.

Ha nem engedi
Megpróbálnám felkarolni, de teljességel rezignáltan meg sem mozdul. Ez esetben leveszem magamról a zekémet, és ráterítem - valahogy, ha csak egy kicsit is, segíteni akarok rajta. Vissza szenvedek a fekhelyemhez, és megpróbálok aludni. Nem akarom mára többet zavarni.