[Azonnali játék] - Sokat kell még tanulnod, ifjú...

Mindenki életében szerepel egy különleges egyéb. Valaki, aki férfit nevelt a fiúból, nőt a lányból, embert a gyerekből és...még démonabb démont a démonból. Kiről is beszélek? Nevezetesen a nagy mesteréről, akik az alapokat megtanították a kalandornak, aki aztán egymaga indult neki a világnak, hátrahagyva tanárát, aki könnyes szemekkel integetett neki, ahogy eltűnt a horizonton. Egyszer pedig mindenki életében eljön a nap, hogy a megszerzett tudását tovább adja.
Találkozol te is egy ígéretes személlyel, fiatallal, kezdővel, taknyos kölyökkel, aki különösen fogékony a fegyverforgatásra, vagy a mágiára, vagy akármi másra. Valamilyen indokból kifolyólag (ezt mindenki fantáziájára bízom) pedig elhatározod, hogy megtanítod az alapokra. Természetesen nem ingyen, hiszen ezért a nemes cselekedetért nem kevesebb, mint 1500 váltó üti a markodat. Nosza hát!

Határidő: 2018.03.15.

Kies vidékre tévedett a két utazó, hosszú út porát söpörték lábaikról a lovak, melyeken bevonultak a kis kúria udvarára, mely már talán évek óta lakatlanul állt a völgy közepén. Két lovas, egy megtermett, szikár idősebb lovag és egy nála alacsonyabb, vékonyabb fiatal deli legény, tele lelkesedéssel és a megfelelő elánnal, hogy kötelességtudatos férfi váljék majd belőle. Az idősebb alak arca már nem volt tele lelkesedéssel. Hosszú évek borzalmait mutatta tükörként megfáradt tekintete, arcát heg, ránc és ápolatlan nagy szakáll díszítette, ősz haja pedig rakoncátlanul csüngött bele a nagy szélnek köszönhetően nagybarnított arcába. Keresztesek páncélját viselte magán, köpennyel a hátán, mely testéhez hasonlato-san viseltes volt, azonban a nagy, vörös kereszt még így is tökéletesen kivehető volt rajta. Oldalán nem kard, vagy holmi buzogány lógott, nem volt fenevadakat elijesztő hatalmas pallos, vagy támadókat megfutamodásra késztető pajzs. Egy másfél méteres vastag pálca pihent a hátán, hosszan oldalra lógva, melyet egy vörös és fehér színben pompázó kendőt lebegtetett a szél. Éles látásúak kivehették rajta az Egyház félreismerhetetlen címerét, mások inkább a pálca végén díszelgő, sokfelé ágazó, fenyegető élre figyeltek fel. Páncéljának mellvértjén szintén egy vörös kereszt díszelgett, kopott volt már ugyan, de még így is tekintélyt parancsoló, mint ahogy egész megjelenése. Kik ismerték őt, tisztelték nevét, azt, ahonnan jött és azt ahová tart. Kik félték hírét, tudták, veszélyes ellenfél ő, ki az Úr mágiáját és a lovagok fegyverzett egyaránt képes használni. Ő volt Észak első Paplovagja, ezért hát mindenki tisztelte őt. Lemondott a Püspöki kinevezésről, inkább a fiatalokat és hozzá hasonló Utat választó tehetséges, elhivatott növendékeket nevelte. Egyszóval tisztelték őt.
- Itt vagyunk öreg? – szállt le lováról Jeremiah, flegmán megdörgölve orra hegyét. Tehetséges, ám annál pofátlanabb ifjú volt ő. Tisztelte mesterét, az Egyházat és a szabályokat, melynek betartására is büszke volt, mondhatni a veterán lovagnak még nem volt ennyire remek növendéke, de kellemetlen, flegma stílusát sosem tudta levetkőzni.
- Mondtam már ifjú, hogy ne hívj Öregnek, a mestered vagyok, mutass egy kis tiszteletet! – utasította rendre Jeremiah-át a Gustav Engelberg névre hallgató lovag, hasonlóan a fiatal kereszteshez, leszállva lováról.
- Jó, persze, elnézést mester, csak már hozzá ragadt a seggem a nyereghez. – vakarta meg sejhaját a fiú, majd övére akasztotta eddig a lovon lógó fegyverét.
- Innentől legyünk óvatosak, állítólag itt vert tanyát a Démon, ki elrabolta a gyereket.  – közölte hűvös nyugalommal a rangosabb lovag, s míg a fiatal szedelőzködött ő maga kikötötte az udvar közepén elhelyezkedő kút korlátjához lovaikat. Az épület lelakott volt, rejtelmes és hátborzongató. A közeli faluban élő emberek szerint szellemek és förmedvények lakhelye ez, ideális hely ahhoz, hogy egy Démon elrejtőzzön itt.
- Az is lehet, hogy több Démon vert itt tanyát, kövesd a parancsaimat és maradj mögöttem. – adta ki az egyértelmű utasítást Gustav, ahogy leakasztotta hátáról pálcáját.
- Miért a nyugalom kendőjét tetted a pálcádra Mester? – vakarta meg fejét Jeremiah, mire Gustav felnézett a régi, sokat használt mágikus ruhadarabra, majd készségesen válaszra nyitotta száját.
- Lehet, hogy túszként fogja ellenünk felhasználni a gyermeket, nem árt, ha mindenki higgadtan hozza meg döntéseit. – mondta a Paplovag mosollyal az arcán.
- Rám céloztál mester? – húzta fel sértődötten szemöldökeit a fiú.
- Többek között. – válaszolt hűvös közönnyel.
- MENJETEK INNEN! – hallatszott egy fülsüketítő üvöltés a kúria belsejéből, melybe az éppen maradt ablakok is beleremegtek, az állatok megrémülve fújtattak és doboltak lábukkal.
- Úgy néz ki, a beszéd itt nem lesz elegendő Mester. – rántotta meg a vállát az ifjú előhúzva fegyverét, mire Gustav is kinyújtotta kezeit.
- Én azért megpróbálom. A cél, hogy a gyermeknek ne essen bántódása. – válaszolta a férfi, mikor hirtelen ledermedt a tornác lépcsői előtt.
- Tényleg hónapok óta rabságban van nála a gyermek? Miért most szólt a falusi? – állt meg Jeremiah is a tornác előtt, választ várva a komorrá váló öregtől.
- Hallhattad, látta a fiút az erdő szélén, azt hitte eddig, hogy halott. – magyarázta kémlelve az épületet.
- Az jobban zavart, hogy a férfiból sugárzott az őszintétlenség és a rosszindulat. – mondta lépve egyet a tornác lépcsőjén. A régi faépítmény megadóan recsegett a fémcsizma súlya alatt, ezért Gustav növendékét is óvatosságra intette ujjaival.
- A jellemérzékeléssel állapítottad meg Mester? (Későbbi, megpályázásra szánt mágia) – kérdezte Jeremiah engedelmesen követve a férfit.
- Igen, éreztem a tekintetén és a gesztusain, hogy rejteget valamit, ezért hát aktiváltam. – válaszolt, majd jobb kezét felemelte, jelezve a fiúnak, hogy várjon.
- FEKÜDJ!! – kiáltott az Lovag, miután reccsenésre lett figyelmes az ajtó mögül, félrelökte a tanítványát, ő maga védekezésre emelte pálcáját. A fiú esésében áttörte a tornác korlátját és leesett a bokáig érő fűbe, míg a Paplovag a reá mért ütések sorozatától hátraesett. A Succubus terve valószínűleg a Lovag elfogása volt a Lángfonalakkal, melyek acélkeménységű több száz egyenes fonálvékonyságú huzallal találták el a ellenfelét, ki még időben aktiválta a Szent Pajzsot, de még így is, nem hogy a támadó zuhant hátra, ő volt kénytelen hátrabukfencezni az őt érő támadástól.

Lángfonalak, Szent Pajzs:

- Ő az én gyermekem! Hagyjatok békén minket! Menjetek el! – üvöltött a mostmár tárva, nyitva lévő ajtó mögül a Succubus, bár Gustav még így se látott be a régi faépítmény összetörésétől keletkezett porfelhőnek köszönhetően.
- Jeremiah, hátrálj! – ordított, mire a fiatal mellette termett és megpróbálta felsegíteni őt.
- Milyen régi is az a kendő, Mester? – kérdezte a nyugalom kendőjére célozva, miközben megőrizve hidegvérét mo-solyogva állította talpra a férfit.
- Nagyon erős a Démon Jeremiah, menj hátrébb. – szólt szigorúan a Mester, mire lépésekre figyeltek fel a Kúrián belülről. Ellenfelük közeledett feléjük, mire Gustav ismét maga elé emelte pálcáját és felkészült a csatára. Jeremiah idősebb Lovag parancsára hátrállni kényszerült, de nem maradt olyan távol Mesterétől, hogy az ne tudjon beleavatkozni a harcba, ha szükséges. Kényelmetlenül teltek a másodpercek, ahogy várták, hogy felszálljon a por és megjelenjen ellenfelük.
- Jeremiah, bármit is fogsz látni, ne higyj a szemednek. CSAK RÁM FIGYELJ! – kiáltott a férfi megemelve a hangját, ezzel is tudatosítva a fiatal tanonc felé szavait.
- Nem kell elhamarkodni semmit, mi csak a gyerekért jöttünk! – kiáltott be Gustav, mire a növendék meglepődve tekintett a rangos lovagra.
- Mester, ez egy Démon, nem hagyjatjuk… - szavatkozott.
- Hallgass! – szólta le őt a férfi, majd már készítette következő mágiáját, mikor megjelent a nő az ajtóban. Gustav teste megremegett, ahogy meglátta a meggyötört asszonyt, s nem a bűvölettől, hanem a meglepettségtől. Nem volt nála csupán egy rozsdás kard, melyből a Lángnyelveit formázta, nem tett magára bűbájt, nem próbált meg semmi álcázó mágiával hatni rájuk. Szemei sírástól és eltökéltségtől voltak megviseltek, arca meg volt dagadva, míg haja kócos volt és megtépázott. Azonban nem is ez volt számára a legmeglepőbb…A Succubus mögül egy kisfiú kukucskált kifelé, aggódó arccal bámulva rájuk kis kezével a nő kezét szorongatva.
- Menjünk el Mami. Gyere. – próbálta meggyőzni a nőt kis kezével megcibálva annak szoknyáját.
- Mi folyik itt mester, ez…ez egy trükk? Egy illúzió? – kérdezte a fiatal lovag megtörölve szemeit, majd meg is csípte arcát páncélkesztyűjével.
- A gyermek az enyém. – mondta ismét a nő megvető, haraggal teli szemekkel, mire a kezében lévő fegyver ismét több száz darabra esett szét, felkészítve azt a következő csapásra.
- Mester vigyázz! – kiáltott jeremiah nekilendülve kardjával a Succubus felé, mire Gustav felegyenesedett kitárta karjait, és elkiáltotta magát kimutatva Isteni hatalmát a jelenlévők felé.
- ELÉG!!!- üvöltötte el magát, mire a erős rezgés rázta meg a környéket, hangja viszhangzott, felerősödött, mintha egy villám dörgését hozta volna közel a szél. A fákról elmenekültek a madarak, ellenfele térdre zuhant fejéhez kapva, de még a növendék is megtorpant Mestere kényszerített haragjától.

Gabriel:

- Beszélj Démon, mi az igazság? – mutatott a még mindig térdelő Succubus felé a férfi pálcájával.
- Mester? – nézett rá a férfira megilletődve Jeremiah, majd figyelte, ahogy a nő feláll és magához öleli a gyermeket.
- Igazat beszélek, a gyermek az enyém. Hat évvel ezelőtt én magam adtam neki életet a közeli faluban. – válaszolta a nő megsímitva csöppsége fejét.
- Hogy lehet ez? Úgy tudtam, hogy a Démonok elfejeltik előző életüket. – tekintett a növendék gyanúsan a nőre.
- Ez így is volt, de valamiért mindig a fiammal álmodtam és mindig itt voltunk, ebben a faluban, így idejöttem és letelepedtem a Kúriában. Ha valaki közel merészkedett, elhitettem velük, hogy szellemek lakját, így nem háborgat-tak. Aztán egy nap, bementem a faluba és ez a gyermek odafutott hozzám sírva és az anyjának hívott. – magyarázta, majd lenézett a pityergő lúrkóra.
- Még most sem emlékszem semmire, de megtudtam, hogy az apja keze által haltam meg. Vert minket, mert állítólag emberi életemben csalfa voltam, bár azt nem tudom a fiú mit ártott neki. – mesélte, majd felnézett Lovagra.
- Azért szólt csupán az egyháznak az a részeges, mert az anyja erőltette, ő maga nem kereste őt. – tette hozzá fintorogva.
- Értem. Menjetek el innen, amilyen messze csak tudtok. A fiú meghalt, téged pedig megöltünk. – válaszolta hűvös nyugalommal Gustav miközben eltette a pálcáját.
- Na de Mester, ezt nem mondod komolyan! – förmedt rá tanítványa a lovagra. Nem igen értette a helyzetet, ami nem csoda, bár már volt Gustavnak pár furcsa döntése, ez eddig számára a legkomolyabb.
- Tedd el a fegyvered Jeremiah, indulunk. – mondta még mindig farkasszemet nézve a Succubussal, kinek ezúttal már nem haragot és kétségbeesést, hanem inkább hálát és könnyedséget vélt kiolvasni tekintetéből.
- Köszönöm Lovag. Többé nem hallasz rólunk. – válaszolta a nő megfordulva, felkészülve arra, hogy talán megtámadják őt a Keresztesek.
- Délre menj a gyermekkel, és ott kezdjetek új életet, ott kevésbé gyanakvóak az emberek. – tette még hozzá Gustav, majd megfordult és a lovak felé vette az irányt.
- Öreg, azonnal meg kell ölnünk őt, ezt kívánja az Egyház, ezzel a paranccsal lettünk elküldve. Ez parancsmegtagadás! – próbálkozott az ifjú teljesen kikelve magából, mire az agg Mester megfogta a fiút grabancánál fogva és magához rántotta őt.
- Én vagyok a felettesed, azt teszed, amit mondok! – vicsorogta fogai között a férfi, majd eltaszajtotta magától, de persze nem hagyta magyarázat nélkül a merges növendéket.
- A Succubus nem hazudott, a férfi azonban igen. Hallottam a történetükről is, agresszív és alkoholista. – mondta, miközben kikötötte a lovakat.
- Nem mindig az a jó Út, amit mutatnak neked, hanem, amit a szíved és az Úr nyit meg számodra, de egyszer majd megérted. – tette hozzá felszállva lovára.
- Aktiváltad a jellemérzékelést? – kérdezte kicsit megnyugodva.
- Nem volt rá szükség. Nem éreztem felőle rosszindulatot, csupán egy vérszomjas anya kétségbeesett üvöltését. - felelte, majd a kúria ódon kapuja felé rántotta a gyeplőt ezzel együtt lovát is.
- Biztos jó ez így Mester? – kérdezte, követve őt Jeremiah.
- Az Úr Útja kifürkészhetetlen Fiam, de én nyugodt lelkiismerettel távozom innen. Hiszem, hogy így volt a legjobb, valamiért ez a nő kapott még egy esélyt az Istentől én pedig nem szeretek ellenszegülni akaratával. – mosolygott mostmár a növendékre, ki megrázta fejét.
- Sokat kell még tanulnod ifjú... – tette még hozzá, majd elindultak vissza a faluba…

Egy kis zene
(A nem színezett növénynevekre rá lehet kattintani egy kis illusztrációért)

V.I.SZ. 824., Tünde-erdő
Néha a legnyilvánvalóbb dolgok egyszerűen kicsúsznak gondos, mindent átitató figyelmünk biztosan tartó kezei közül. Néha számunkra megmagyarázhatatlan események részesei leszünk. Néha a gyűlölködőket barátokká - testvérekké - edzi az idő... néha pedig nekünk kell őket edzeni. 

Unottan ücsörögtem a göcsörtös, vastag, esőillatú faágon. Illetve csak úgy tűnt volna az arra járónak, ugyanis valójában megemlékeztem. 
Egy éve vesztettem el a mesterem, a mai napot nevezve ki halála évfordulójának, az unalom álarca mögött pedig igen komoly lelki folyamatok zajlottak bennem. A hiány és fájdalom ugyan nem voltak rám jellemzőek, hiszen csak a húgomat gyászoltam, utána kiüresedtem, de azt hiszem, ő elég közel került hozzám, így talán... talán ez volt az, amit most éreztem. 
A hátamnak támaszkodó leány jelenlétén kívül. 
Óvatosan ránéztem. Glenys némán sírt, már ha az a pár csillogó könnycsepp annak számított. Erős, határozott kislánynak nevelték, s az is lett, háromszor annyi vakmerőséggel és daccal, mint amennyi nekem volt. Az sem törte meg, hogy nyolcévesen Abaddón megölte az anyját, négy évvel később pedig meghalt az apja is, Basil, a tanítóm. Tudta, mit akar, és semminek nem hagyta, hogy útját állja, még apja akaratának sem, ugyanis eredetileg Zephyrantesbe küldte, ám amikor híre ment a halálának, Glennie megjelent apám ajtajában és kijelentette, hogy tőlem akar tanulni. 
Mit ne mondjak, meglepetésként ért, egyrészt, mert jóval ügyesebb és erősebb druidák léteztek nálam, másrészt pedig még így, huszonkét évesen is úgy festettem, mint egy gyerek, ő pedig egészen eddig hajlandó sem volt udvariasan viselkedni velem. Azt mondta, elveszem tőle az apját, ami részben igaz is volt, hiszen minden rám áldozható idejét követeltem, de ez önmagában tényleg elég lett volna arra, hogy utáljon? Nos, egészen eddig úgy viselkedett, mintha tényleg ki nem állhatott volna, egy éve viszont mesterének és nővérének hívva jött ide, amit sokáig nem értettem. Természetesen elkezdtem képezni, illetve valójában elküldtem volna melegebb éghajlatra, de nem tettem meg, mert sütött róla, hogy még anyára, apára, családra volna szüksége, és valamiért sértette volna a büszkeségem, ha nem birkózom meg a feladattal. Szóval, talán mondhatjuk, hogy lett egy húgom... egy magasabb és mellbőségben is áldottabb, kora ellenére már most is szemrevaló ébenhajú leány. 
Aki nem mellesleg gyakorlatok alkalmával mesternek szólít. 
Maga a szó gondolata kiszárította a lelkem, mint annak idején a hús szikkadt a tűz felett, körülölelve táncoló szikrákkal és kalandok ígéretével. De azt a Wynt egy időre lelkem titkos ládájának fenekére száműztem: Glenys az első és nem láthat rossz példát. Persze ez nem jelentette azt, hogy felhagytam az éjszakai kiszökdöséssel... sőt, éppen ellenkezőleg, megszaporodott teendőim miatt alig maradt időm mélyebben elgondolkodni (és magamban beszélni), így szinte már én-féle rutincselekvésnek minősült, akárcsak a második reggeli. 
- Megint esik. - törte meg a csendet a kislány hirtelen. 
És valóban, a hideg, óriási cseppek rajzó nedves darazsakként csapkodták a bőrünket és a kabátunkat. Több se kellett nekem, leugrottam a fáról, megviselt csizmám nagyot placcsant a sárban, még jobban összekoszolva egyébként sem tiszta ruházatom. Glenys követte a példámat, bár ő inkább egy kerülőutat választott, s egy bokor tövét választotta landolási helyül. Kissé elfogott az irigység, látva, hogy neki még vastag, meleg öltözék sem takarhatja el az alakját. Hiába töltötte csak a tizenhármat, vastag, feszes combjai voltak a sok edzéstől, szélesedni kezdett a csípője és szép formás keblei is voltak már. Korán megérett, én ennyi idősen még azt sem tudtam, mi az a havibaj, de neki már jegyese volt. Jegyese.  
Ez komoly...? - kérdeztem magamtól sokadjára. Kicsit elhamarkodottnak gondoltam a döntésüket azzal a magas, vékony elf kölyökkel, aki csak két évvel volt idősebb nála, még ha nem is volt hivatalos. Sokk és Basil utalgatásai a beleegyezésre ide vagy oda, két gyerekről beszéltünk, akik éppen csak ismerkedtek a világgal, még ki sem alakult a jellemük, erre összekötik az életüket, csak mert régóta ismerik egymást és mindketten sokat szenvedtek az elmúlt időszakban? 
Wyn, állj le. - mondtam magamnak, felismerve, mibe keveredett már megint a lelkem. 
Mostanában állandóan ilyen köröket futottam, hol a tanítással küszködve, hol pedig a ténnyel, hogy körülöttem mindenki másnak kijutott egy kevés a boldog életből, így vagy úgy. Apám a nyaggatásomra végre újra elkezdett írni, igaz, közel sem olyan hosszú köteteket, mint régen, de viszonylagos sikerre tett szert, amitől fokokkal jobb kedvre derült. Anyám és a másik apám, Raleigh Silvernight időközben megint összemelegedtek és még az idióta öcsém sora is jobban alakult az enyémnél. Én meg... itt voltam életem virágában, semmit sem vittem még véghez, amit annyira akartam és nem vettek komolyan a férfiak. Ugyan az arcomon valamennyire látszott a korom, ugyanolyan magas maradtam, ugyanazzal a lapos mellkassal és keskeny, gyerekszerű csípővel. Épeszű hímek rám sem néztek, sőt, még a nem épeszűek sem. Illetve talán azért, hogy kiröhögjenek, amikor nagy nehezen felültem a székemre és kértem egy korsó italt... 
- Glen. Miért akartad, hogy én legyek a mestered? - bukott ki belőlem a kérdés, mint az apróra vágott zöldségek a tegnapi vacsorához használt kis edényből, mikor - egy sámlin állva - belekotortam őket a fazékba, mert Kieran kitalálta, milyen jó dolog is, ha a család együtt tesz-vesz a konyhában. 
A leány rám nézett, felzárkózott hozzám a haza vezető csapáson, aztán felhajtotta a csuklyáját. 
- Most óra van? - kérdezte, miközben játszi könnyedséggel átugrott egy pocsolyát, amelyet nekem pici lábaim miatt aligha sikerült volna.  
Hangja olyan volt, mintha pici virágokat szórnánk csendes vízfelszínre: nyugodt, gyermekien üde, mégis érett és kissé kíváncsi. 
- Nem. - válaszoltam, mire ő elvigyorodott, közelebb lépett és felborzolta a hajam a fejem tetején. 
- Mindig is akartam egy ilyen aranyos, morcos kis nővérkét... - nevetett, s mivel tudta, hogy nagyjából annyira szerettem az ilyesmit, mint apám sárkánygyíkja, mikor kizárom a szobámból, hogy ne szedjen szét semmit, előreszaladt. 
Azonban most nem fogott el a düh, nem kiabáltam utána semmit. Csak álltam ott egy végtelennek tűnő pillanatig, aztán mintha mi sem történt volna, elővettem a zsebemből egy pici, fából készült tárgyat és nyugalmasan, lassú mozdulatokkal fésülgetni kezdtem a hajam. 
Elterelte a témát. 
Nyilván nem teljesen, hiszen annak, amit mondott, volt valóságtartalma. Az elmúlt egy évben igazán testvérekként viselkedtünk edzéseken kívül, kisebb-nagyobb veszekedésekkel, titkos, furcsa témájú beszélgetésekkel és minden egyébbel, ami vele járt. De ami a többit illette, azon kívül, hogy gondolom, nem gyűlölt többé, mégis miért jutott erre a számára biztosan nem túl kedvező döntésre? És miért nem fejtette ki bővebben? Mégis mi volt ez az előző? Már utána rohantam volna, hogy valamelyest kérdőre vonjam, amikor eszembe jutott, mégis milyen nap van ma, így inkább elvetettem mindenféle faggatózást és további olyan dolgot, amivel csak ártanék neki. Sőt, hogy tovább menjek, a következő pillanatokban már azon járt az agyam, mégis mit tegyek, hogy kicsit elfeledtessem vele a nem túl kellemes évfordulót. 
Hiába mutatja ilyen erősnek és jókedvűnek magát, valójában nagyon is megviseli. - helyeseltem a saját meglátásom, ezzel egyidőben pedig utánaeredtem, a következőket kiabálva: 
- Azt mondtam, nincs óra?! 


~***~ 

 
- Honnan ismered fel, hogy nyírfáról van szó? - kérdeztem amolyan komoly, mégis enyhén mosolygós Wyn-arcot produkálva. 
- Őőő... - érkezett a válasznak alig nevezhető tétova, kissé zavarodott hang. 
Nagyon óvatosan körülöleltem egy levelet két tenyeremmel, aztán jobb hüvelykkel finoman végigsimítottam a szélein. Alaposan megnézte, látszólag rájött, mit várok el tőle. 
- Kétszeresen fűrészelt szélű, tojásdad alakú levelek. Rendkívül mélyen barázdált világos, szürkés-vörösbarna törzs. 
Bólintottam, mire Glenys büszkén odasétált a fa törzséhez, aztán, mint akinek eszébe jutott valami, alaposan körbepillantott. Tekintete egy kis idő múlva megállapodott valamin, el is indult abba az irányba, én pedig hagytam, hadd tegye, hiszen tudtam, mit akar. 
Bizonyít. - vigyorodtam el magamban, amikor tudtam, hogy nem láthatja. 
A lány lehajolt egy igazán tömött, napos fűfolt mellett, s mutatóujjával lelkesen rábökött egy bokros megjelenésű pázsitalkotó növényre. 
- Perje. - jelentette ki - Tömött gyepet alkot, lehetnek meddő hajtásai is. A levelei csak felül érdesek, a fonákjuk sima. 
- Így van. - válaszoltam neki, miközben odasétáltam mellé és kissé arrébb vezettem. A rét mögöttünk maradt, az azt ölelő öreg fákkal egyetemben, az ekkorra már kitisztult, napsütötte eget egyre inkább eltakarták a még mindig esőtől nedves lombok. Ugyan nem kevés víz érte az erdőt, legalább a különbség az aljnövényzet változásában mostanra el kellett árulja drága tanítványomnak, merre tartottunk. Egy hűvösebb, árnyékosabb foltra böktem két korhadásnak indult kopasz törzs között, a határozás pedig nem is váratott magára sokáig. 
- Zsurló. Nagyon ritka, csak nedves talajokon él meg, tehát kell a közelben lennie egy... ó, már hallom! Egy patak, arra! 
Meg sem várta, hogy jóváhagyjam, már rohant is, aztán szökdécselt, majdnem megcsúszott egy nedvesebb lejtőn, de abba nem hagyta volna. Kiszedte az arcából a haját, ment tovább, ide-oda benézett, mit talál, egyszerűen egyetlen másodpercig sem maradt nyugton. Olyan volt, mint egy bújócskát játszó kislány, akire éppen a hunyó szerepe jutott, a mesterien elrejtőző játszótársai pedig csak még jobban arra késztetik, keressen tovább, tovább és tovább. Ez természetesen óriási nagy zajjal járt, legalábbis ahhoz éppen elégnek bizonyult, hogy a víz mellett élő aprócska állatokat végérvényesen elriassza. 
Pedig mára még egyfajta vadlest is terveztem. - vontam meg a vállam, mintha nem érdekelne a saját ütemtervem. 
Jelen helyzetben pedig talán így is volt, talán még szent módra sérthetetlen rendszeremnél is előrébb helyeztem most Glennie boldogságát. Valahogyan megpróbáltam megérteni, mit érezhet ott igazán belül, amit senkinek sem tár fel, amit a szeleburdi, örökmozgó, vidám, ugyanakkor ha arról van szó, érett kislány álcája alá rejt. Kellett valami, amihez hasonlíthatom az érzést, olyannak, amilyennek elképzeltem, amilyennek én éltem volna meg, és hirtelen, eszembe jutott Lunasa. 
Ó, nem. - hessegettem el magamtól a gondolatot, azzal az ébenhajú lány után eredve, kissé visszafordítva, fejét pedig leheletnyivel balra elforgatva végleg kitiltottam lelkemből a keserűséget - Ma nem. 
- Csomós zöldhúr! - kiáltotta Glen, majd leguggolt, egészen meglepődve, hogy nem vette észre ezidáig, ha ennyire elütött a környezetétől? 
Ma kicsit magam mögött akartam hagyni azt az egész rémálmot, amit a testvérem elvesztése és annak körülményei jelentettek számomra. Ugyan eltelt még öt hosszú év, gyanakvásom, örökös nyomozásom, találgatásaim és mindenféle teóriaszövögetésem nem szűntek meg létezni, sőt, talán néhanapján erősebben tértek vissza, mint eddig valaha. De már volt egy fegyverem: önuralom. Basil kislánya akaratlanul is belém nevelte, de fogalmam sem volt, hogyan, egyszerűen csak megtörtént és kész. 
- Az alsó levelek sokkal hosszabbak, mint a felsők. Nagyon szereti a nedves környezetet. 
- És van, ami még nála is jobban szereti? - kérdeztem, mialatt lassan leereszkedtem a kis mélyedésbe és helyet foglaltam egy mohapárnákkal szövevényesen benőtt kövön, egészen az apró patak mellett. 
Glenys követett a tekintetével, lehajolt, csalódottan nézte a vizet, aztán rám pillantott. 
- Van, de ez olyan kicsi, hogy nem nő benne semmi. 
- Akkor mondj egyet emlékezetből. - biztattam. 
- Bodros békaszőlő. 
Törökülésbe tornáztam magam, s hallgatózni kezdtem. A patak csordogálása különösen megnyugtatóan hatott rám, pedig amikor volt mellettem valaki, képtelen voltam ellazulni, mert mindig azt lestem, mikor tapos el valami fontosat, mikor tép bele a fák leveleibe, mikor tesz tönkre valamit, amiről fogalma sincs, mennyit ér. De Glenys mellett ilyesmitől nem kellett tartanom. 
- Helyes. - nyújtózkodtam, aztán hátradőltem a nedves moharengetegben. 
Glen követte a példámat, felmászott hozzám, s ő is megszemlélte a kilátást abból a testhelyzetből. 
- Mint egy pókháló. - mondta, minden bizonnyal a fényesen, melegen felettünk elterülő égbolt apró, vékony foszlányaira utalva. A levelek szélén megcsillanó esőcseppecskék néha még úgy is tetszettek, mintha a háló szálaira volnának ráragadva, s egy kis fantáziával a zöld kavalkádból a nyolclábúak vadászmezeje elevenedhetett meg a szemünk előtt. 
- Az alakja nem hasonlít. Miért olyan szabályos a hálójuk? 
Miért húzódik felfelé a szám széle, mikor velem vagy, te kis izgága? 
- Azt majd a pókoknál megtanuljuk. - válaszoltam, mire a leány sürgetően, válaszra éhesen felsóhajtott. 
- És az mikor lesz? 
Felnevettem. Magamat is megleptem, mennyire nem illett volna korábbi énemhez, pont így, pont ebben a helyzetben, mennyire nem ide valónak éreztem, pedig valójában semmi baj nem volt vele, azon kívül, hogy régen Basil művelte ezt, amikor én kérdezősködtem, hozzávetőlegesen ugyanígy. 
- Sokat kell még tanulnod addig. 
Glenys morcosan feltápászkodott mellőlem, leporolta a nadrágját, aztán se szó, se beszéd lassan lépegetve elindult visszafelé, amerről jöttünk. Aztán a mélyedés szélén még visszanézett rám, amolyan Nem jössz?-tekintettel. 
- Megyek már, megyek. - hagytam annyiban a dolgot - De ugye tudod, hogy Kieran megint be fog fogni minket? 
- Ő legalább elmondja, mitől más a levestészta, mint a süteménytészta. - mondta ismét vigyorogva, aztán kinyújtotta rám a nyelvét, végül kissé komolyabbra váltva enyhén meghajolt előttem - Köszönöm a mai órát, mester. 
Megvártam, míg elfordult, s pár lépésnyivel elém került, aztán megengedtem magamnak egy egészen halk, rendkívül kikívánkozó kijelentést, mosoly kíséretében. 
- A múlt hónap végi vizsgáért bezzeg nem volt így oda... 
Végül én is elindultam, remélve, hogy ebből a pókhálóból még napnyugta előtt tészta lesz. A tésztából pedig teli gyomor. 
Semmit sem változtam. - gondoltam, bár tudtam, hogy ma teljesen én sem mondtam igazat magamnak.

- Nem és nem! Kizárt dolog, hogy még egyszer annak a fruskának a közelébe menjek! Nem tiszteli a többi novíciát, nem tisztel engem, de még magát Krisztust sem! - hallatszott Estrella nővér dühös hangja a priorissza szobájából. Beharapott ajkakkal álltam a szoba előtt, de nem mertem bekopogni. Majd a sötétbarna, szinte fényesre csiszolt tölgyfaajtó kivágódott a nővér pedig kiviharzott rajta. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, mire kivörösödött arcán megenyhültek a haragtól megkeményedett vonások.
- Remélem maga több sikerrel jár. - mondta, de fogalmam sem volt, mire gondolt. Beléptem Corona priorissza irodájába. Szinte azonnal megcsapott a mindent átható szesz-szag, ami első sorban magából a tisztelendő anyából áradt. Mégsem jutott egyikünk eszébe se soha, hogy kérvényezzük őszentségénél a nyugdíjazását… Na jó, talán a legelején, de idővel mindenki rájött, hogy bár a priorisszának vannak hibái és szokásai, ezek eltörpültek az erényeihez képest. Így hát követtük őt, akár bőségbe vezetett minket, akár vérbe és verejtékbe. Zsákbamacskát pedig sosem árult.
- Laudetur. Hívatott, priorissza. - álltam meg csöndesen, egy méterre a cseresznyefa íróasztaltól. Az asszony felnézett rám. Ahogy a nővérek többségénél, róla sem tudtam eldönteni, hogy valójában mennyi idős lehetett. Azt tudtam, hogy több mint tíz éve vezetett már minket, előtte pedig kereszteslovag volt az Ordo Militia Caelorumban.
- In aeternum. Igen, Gloria nővér. Mint látja, Estrella nővér igencsak zaklatott volt… - kezdett bele a nő, szinte fel sem pillantva a papírmunkából. Bólintottam, bár nem voltam benne biztos, hogy látta is.
- Van itt egy aprócska problémánk, ami már kikezdte szegény nővér idegeit, úgyhogy teszünk egy próbát hátha maga képes szót érteni vele.
Estrella nővér volt az, aki a rendhez frissen csatlakozott novíciákat tanította meg mindenre, amit elméletileg egy apácának tudnia kellett. Latinra, a napirendre, imákra amiket nem mondanak minden vasárnap a misén, írni és olvasni a paraszti családokból jövő lányokat... És úgy tűnt volt valaki közöttük, aki olyan vásott volt, hogy még a sokat látott és tapasztalt tanító sem bírt el vele. Nem értettem miből gondolták, hogy akkor nekem menni fog.
- Hogy hívják a problémát, priorissza?
A tisztelendő felnézett rám, szája szegletében hamiskás mosoly ült. Mindig örült, ha valamit nem kellett túlmagyaráznia, mégha nem is tartoztam a kedvencei közé, hiszen semmi tehetséget nem mutattam a festészetben, de még a színek kikeverésében sem.
- A neve Helga. Még nem bérmált, így egyelőre nem kapott másik nevet. Estrella nővér felmenti őt a következő szépírás órák alól, mert írni tud, és az imaórákról, mert csak zavarja a többieket. A latinból nem engedett, így ezek a tanórák és a novícia összes szabadideje az ön rendelkezésére áll. Lássa el annyi munkával, hogy a végén levegőt se kapjon.
Sosem csináltam még ilyesmit, noha tudtam, hogy egyszer el fog jönni a pillanat. Sok tudást halmoztam fel a Szent Brünhildában töltött éveim alatt, de ez a tudás nem az enyém volt, és bármikor a rendem szolgálatára kellett bocsájtanom. El is várták e szívesen is tettem.
- Igenis, Corona priorissza.
A nő intett, hogy elmehetek. Igyekeztem a lehető legjobban felkészülni a tanításra. Legalább ötveszer elpróbáltam, hogy miket akarok elmondani, de minden próbálkozás után csak egyre jobban éreztem, hogy nem lesz az igazi. Lehet nem is kellett volna mondanom semmit, csak kiküldeni először a rendház földjeire kapálni, hogy ne legyen kedve szemtelenkedni, vagy bezárni egy hálókamrába, hogy imádkozzon ameddig el nem tölti a kegyelem… De ilyen tanár akartam lenni? A helyében gyűlöltem volna azt, aki ilyesmire kényszerített. A gyomrom görcsben állt a találkozás órájában. A lány Estrella nővér mellett lépkedett egyenes derékkal, állát felszegve, mintha csak Gustav király menyasszonya lett volna. Amikor odaért hozzám leplezetlenül mért végig azokkal az égőzöld szemeikkel.
- Glória nővér, ő itt Helga novícia. Helga, Glória nővér a kijelölt tanítója. Mutasson némi tiszteletet.
- Laudetur, nővér. - a hangja kellemes volt, kicsit mélyebb, mint amire számítottam.
- In aeternum, amen.
Egy pillanatig némán néztünk farkasszemet, majd Estrella nővér elégedetten bólintott.
- Sok sikert.
Nem tudtam eldönteni, hogy neki, vagy nekem kívánja ezt, de azok alapján, amit reggel hallottam, gyanítottam, hogy inkább értem fog imádkozni. Elindultam a folyosón, ki a kert felé, a lány pedig követett. Elég volt kétszer végignéznem rajta, a tartása, a hangja, a viselkedése és a gőgje is főnemesi származásra utalt. Egy elkényeztetett kisasszony a Szent Brünhildában. Abban a pillanatban kedvem lett volna felnevetni, hiszen végre tökéletesen megértettem, hogy miért engem szemeltek ki erre a feladatra.
- Hogy hívják? - kérdeztem.
- Kicsodát, Gloria nővér? - kérdezett vissza értetlenül.
- Akihez nem akart hozzámenni. Vagy aki miatt a szülei bedugták ide.
A hangom nem volt ítélkező. Az vesse az első követ, aki bűntelen… Helga összeszorított szájjal lépkedett mellettem egy ideig. Nem volt hozzászokva, hogy ilyen kérdéseket tegyenek fel neki.
- Herr Salzmann. - szólalt meg öt perc hallgatás után. Bólintottam. Tehát igaz volt a sejtésem, a lány idemenekült, és egyáltalán nem azért mert annyira elhivatottam követte volna az Urat, vagy az igéjét. Próbáltam arra gondolni, hogy én hogy törtem meg… De itt most nem volt Holtmezei csata. Hirtelen, mint akinek fáklyát gyújtottak a fejében felragyogott az arcom. Attól még, hogy nem volt csata, az nem jelentette azt, hogy nem volt kit ellátni. Betegek mindig voltak.
- Unod már a kolostor falait, Helga?
- Ez most valami keresztkérdés akar lenni nővér, hogy behúzzon a csőbe?
Megráztam a fejem.
- Dehogy. Csak arra gondoltam felmehetnénk a Fővárosba, van néhány elintézni valóm. Elkísérhetnél.
Helgával madarat lehetett volna fogatni a hír hallatára. Elkértem a szekeret, amivel az adományokat vittük fel a Fővárosba, hogy szétosszuk a szegények között. Felpakoltuk zöldségekkel, némi kenyérrel, kevéske kolbásszal… Helga készségesen segített, hogy belengettem előtte a lehetőséget, hogy eljöhet velem, bár biztos voltam benne, hogy az ő fejében ez a kis kiruccanás teljesen máshogy nézett ki, mint amit én terveztem a számára. Még az út során is készséges volt, sőt valójában egész értelmes társalkodónőnek bizonyult. Sokmindent megtudtam a családi birtokokról, és amikor látta, hogy nem ítélem el, még arról a parasztfiúról is mesélt, aki ellopta az első csókját. A problémák ott kezdődtek, amikor megállítottam a szekeret a fővárosi nyomornegyed kellős közepén.
- Gloria nővér? Miért álltunk meg? - nézett körbe Helga kétségbeesetten.
- Mert megérkeztünk. Segíts szétosztani az ételt.
A kis teret egy pillanat alatt megtöltötték a szegények, és minden erőmet lefoglalta, hogy a lehető legigazságosabban osszam szét az ételt, és még így sem juthatott mindenkinek elegendő. Hiú ábránd volt azt hinni, hogy egyenlően meg fognak majd osztozni rajta. Csak néha, fél szemmel néztem oldalra Helgára. A lány fancsali képpel osztotta a kis köteg répákat, kínosan ügyelve rá, hogy ne érjen hozzá senkihez. A szekérről lassan elfogyott az étel.
- Mostmár… Mostmár visszamegyünk ugye?
- Ugyan Helga, hiszen olyan lelkes voltál, hogy a fővárosba jövünk! Az igazi munka pedig még csak most jön. Hozd a ládát.
Felpakoltam még indulás előtt egy gyógyszeres ládát, kötszerrel, fertőtlenítővel és mindennel, amire csak szükségünk lehetett. Nem kellett sokat keresgélni, hogy megtaláljuk az első beteget. Egy elfertőződött vágás. Rettenetes volt, talán már üszkös is… Láttam már sokkal rosszabbat is, Helga viszont teljesen hófejér arccal bámult le a férfira. Nem segített a helyzeten, hogy a betegünk valószínűleg hetek óta nem látott fürdővizet, és valószínűleg tiszta ruhát sem.
- Nővér, én hányni fogok.
Mintha ez meghatott volna…
- Jól van, a bejárat mellett intézd el, utána gyere vissza. - közöltem vele rezignáltan, mintha mi sem lett volna természetesebb. Helga maradt, ahogy vártam, de igazából biztos voltam benne, hogy valamikor a nap folyamán még kénytelen lesz beváltani az iménti jóslatát. Leöntöttem alkohollal a kést és meggyújtottam, mint ahogyan azt az első csatán alatt tanították nekem. Majd belevágtam a sebbe.
- Mosd ki a sebet, addig én kikeverem a kenőcsöt. - adtam ki az utasítást, és neki is álltam, nem törődve Helga tanácstalan tekintetével. Végül mégis megsajnáltam a lányt.
- Benedvesíted az egyik tiszta kötszert, majd beáztatod a gyógynövény főzetbe, és addig mosod a várást és körülötte, ameddig minden genny el nem tűnik. Utána pedig összevarrjuk és bekenjük.
- De… ez undorító! Én nem nyúlok hozzá!
- Semmi baj. Nem kell hozzányúlnod. De ha nem csinálod meg mehetsz haza, és az életedet Frau Salzmannként fogod leélni.
A lány hatalmas szemeket meresztve nézett fel rám.
- Ez a két lehetőséged van. És most dönts. - fordultam vissza a kenőcshöz. Helga nem mozdult. A jelenetet egy csapat utcagyerek törte meg, akik beszaladtak a kunyhóba.
- Alarik bácsi! Miriam néne azt mondta, hogy a nővérek meggyógyítják és nem fog meghalni!
- Fúújjj, most le fogják vágni a kezét?
- Nem fogják levágni a kezem. Itt a kedves nővér előttem azt mondja kitisztítja a sebet, és minden rendben lesz. - villantott az ember foghíjas mosolyt a gyerekekre.
- De jó! Akkor este már jöhet mesét mondani?
- Ha a jó nővérek imádkoznak értem, és az Úr is megsegít…
Hátrapillantottam Helgára, aki maga elé meredve hallgatta a kis jelenetet. A férfi a másik, egészséges kezét bátorítóan a lány barna fürtjeire tette, mire az elkezdte kitisztítani a sebet. Tehát a gőg és az undor mögött a szíve legalább nem volt kőből. Megkönyebbültem, hogy talán nem vallottam kudarcot. Én csak a pontos műveleteket taníthattam meg neki, de lelket és szívet nem adhattam. Azt csak az elesettek könyörgő pillantása és a hite adhatta meg neki.
Megtanítottam sebet összevarrni, helyesen kötözni, kenőcsöt keverni, és mentünk a következőhöz.
- Miért nem gyógyítja meg imával? Az apácák képesek ilyesmire nem? - kérdezte Helga.
- Képesek vagyunk rá, de a gyógyítás nem a mi erényünk, hanem Isten ajándéka. Nem pazarolhatjuk önkényesen a kegyelmét. Annak a férfinak könnyedén meg lehetett menteni a kezét a szent erők nélkül is.
Ez volt hát a következő lecke, noha Helga még éppen csak meg tudta idézni az Úr szent fényét, nem ártott már jó előre alázatra tanítani, főleg, hogy úgy éreztem ez lesz a gyengéje. A következő betegnél már nem kellett kétszer kérnem, hogy csinálja, amit mondok, és egyre jobban belejött. A legvégén talán még szóba is állt két gyerekkel, amit óriási fejlődésnek ítéltem. Naplementekor szinte elájult a szekerünk hátsó felében. Nem adtam neki élénkítő italt. Az majd a következő lecke lesz…

Ráérősen sétáltam az utcán. Olyan jó kedvem volt, mint még talán soha: már két hónappal benne voltunk az őszben, mégis nyárias időjárás volt: sütött a nap, enyhe szellő fújdogált, az emberek jó kedélyűen beszélgettek egymással, vagy épp vitatkoztak, bár inkább hívható volt az élcelődésnek. A piactér is hangos volt, ahogy szokott, portékájukat áruló kofák, velük alkudozó férfiak, sivalkodó gyerekek, és őket terelgető asszonyok, néhány óbégató koldus, mint egy átlagos piactéren. De a hangzavar ellenére mégis nyugalom és boldogság áradt mindenhol. Viszonylag falu volt, látszott, hogy a legtöbben ismerik egymást, én nem is terveztem sokáig időzni, csak jól esett lelassítani egy kicsit, és élvezni a pezsgést. Egyszerre csak nagy hangzavar keltette fel a figyelmemet. Odanéztem, és egy szekérkaravánt láttam. A gyerekek örömtelien szaladtak oda a piacról, és a felnőttek is nagyokat néztek rá. Kíváncsi lettem, hogy mi érkezett, és közelebb mentem, csak azért, hogy el tudjam olvasni a fél perccel később letűzött táblát: „Vándorcirkusz”. Fellelkesültem. Talán mindenki kibírja, ha a ma délutánt itt töltöm... Akadt még valamennyi pénz a zsebemben. Odafordultam hát a szekerekhez, és elindultam. Közben már le is pakolták a dolgaik nagyobb részét, látszott, hogy van gyakorlatuk ebben. Ahogy kikörvonalazódott előttem, mit is csinálnak tulajdonképpen, elgondolkoztam, hogy ez valóban egy vándorcirkusz-e, hiszen egyik helyen bábszínházat állítottak fel a kicsiknek és egy nagyobb színpadot gondolom az idősebbeknek, máshol éppen alkalmi játékokat készítettek elő, vagy bazárt nyitottak különféle csecsebecséknek, esetleg édességeket rakodtak ki. Odamentem az egyikükhöz, aki épp egy sátrat húzott fel, és megkérdeztem.
- Meddig lesznek itt?
- Holnap délután megyünk tovább. - Jött a felelet, barátságosabb hangnemben, mint amire őszintén számítottam volna. De hát mit is vártam, egy ilyen társulat tagjai csak nem lehetnek mogorvák. Életemben egyszer láttam ilyet eddig, de akkor nem hozott lázba különösebben, most viszont olyan hangulatban voltam, hogy nem szeghette kedvemet semmi, tehát ideje volt pótolni. Lézengtem ide-oda, vettem egy adag sült gesztenyét, és azt majszolgattam, amíg jártam ide-oda. Nem igazán ragadott meg semmi, de mégse akaródzott elmennem onnan, olyan jó volt a hangulat, és nem bántam meg. Ugyanis ahogy egyre beljebb lettünk a délutánban, figyelmes lettem arra, hogy szerényen két alak lépett elő a szekerek mögül, egy férfi és egy nő, és kézen fogva hoztak egy kisebbforma, talán kilencéves gyereket. A férfinek, akárcsak a gyermeknek, lángvörös haja volt, és koboz volt mindkettőjük kezében. Az egyik szekér mellől elővettek három széket, két magasabbat és egy kisebbet, majd mind helyet foglaltak. Tündék voltak. Szerények voltak, nem csináltak zajt, valami mégis odavonzott, így a köréjük gyűlt körbe én is becsatlakoztam, és leültem a földre. Röviddel ezután a két kobzos játékba kezdett, nem sokkal később pedig a nő elkezdett énekelni. Gyönyörűen selymes és kellemes volt a hangja, simogatta a lelkemet. Teljesen legyökereztem. Hasonló hatást ért el, mint a Nyár kertjében a tündérek zenéje, de mégis másképp látszott meg. A lelkem ugyanúgy szárnyalt, de ezúttal nem táncolni akartam, épp ellenkezőleg: csak helyben akartam maradni, nem mozdulni, de örökké hallgatni a zenét. Még fel se fogtam igazán, de már vége is lett a dalnak, és kezdték is a következőt. Most a férfi énekelt: lágy, mégis határozott, mély hangja volt, hasonló ahhoz, mint amikor a hajnal első napsugara cirógatja a tölgyek alatt alvó, megfáradt utazó arcát. Nem tudtam, meddig tartott az este, teljesen elvesztem a zenében. Néhány refrént a kissrác is énekelt, nagyon szépen csengett a hangja. Aztán egyszer csak befejezték, meghajoltak és visszamentek hátra, én pedig ürességet éreztem a szívemben. Körülnéztem. Észre se vettem, és már nagyon alacsonyan járt a nap, én pedig elgondolkoztam a továbbálláson. Ezután az előadás után végképp nem ronthatta el semmi a kedvemet. Felálltam, és kinyújtóztattam a tagjaimat, mert elgémberedtek a sok üléstől. Éppen elindultam volna, mikor meghallottam egy vékony kiáltást.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!
A forrása felé fordulva megláttam egy gyereket, ahogy a feje fölé emelt fakarddal rohan felém, a szülei utána.
- WÁÁÁÁÁÁÁ most aztán levágok minden szörnyet! - Kiáltotta, ahogy elkezdett felém csapkodni. Úgy döntöttem, belemegyek a játékba, ezt az estét nem hagytam elrontani se magamnak, se másnak. Játékosan eltáncoltam az ütései elől, és egy kezembe akadó bottal elkezdtem a kisfiúval „vívni”: a harmadik ütésváltásra érkeztek meg a szülei, kifulladva.
- Sajnáljuk! Vinzent!
- Sajnáljuk! Vinzent!
Mondták egyszerre. Megfogták a kissrácot, és elkezdték dorgálni.
- Hagyják csak, még gyerek. Egyébként meg meglepően ügyes, egy ilyen gyerekhez képest mindenképp. Ha akarják, mutathatok neki egy-két trükköt.
Csitítottam a szülőket, de nem mentem túl közel hozzájuk, nehogy azt higgyék, fenyegetőzöm. A gyerek ezt hallván kitépte magát szülei kezéből, és nem tudta hirtelen, hogy hova nézzen, hol rám nézett csillogó bociszemekkel, hol szüleire, valószínűleg kérlelőn, mert egyre jobban láttam rajtuk, hogy puhulnak.
- Nem fog sokáig tartani, napnyugtakor befejezzük. Amikor nagyon kicsi voltam, nekem azt mondták, hogy napnyugta után gyereknek nincs helye házon kívül.
Fűztem tovább. Ekkor megadták magukat.
- De csak ha végignézhetjük! - Mondta az apa szigorúan, mire én vállat vontam.
- Na figyelj akkor - Kezdtem mindenféle további teketóriázás nélkül - Sose csinálunk olyat, hogy ész nélkül nekirontunk az ellenfélnek, már ha egy mód van rá, és ha ő támad először, akkor is mindig kitérés az első. Meg kell nézni, milyen ellenféllel állsz szemben. Ha rám nézel, mit látsz bennem, mint potenciális ellenségben?
A kisfiú megvakarta a fejét, majd szégyenlősen megkérdezte:
- Mit jelent az, hogy potenciális?
Elvörösödtem.
- Hátőőő... lehetséges, vagy valami ilyesmi. - Mondtam egy kicsit zavarba jőve, nem számítottam erre a kérdésre. A srácnak felcsillant a szeme.
- Hát... hogy nem mennék sokra, ha a bácsinak rontanék egyből? - Kérdezte félénken, nekem pedig fennakadt a jobb szemöldököm a bácsi megnevezésre, de aztán erőt vettem magamon.
- Pontosan. Ha nem ronthatsz neki szemből, mit csinálsz? - Kérdeztem. Kis gondolkodási idő után hangzott a válasz.
- Nem tudom, mit?
- Ha szemtől szembe nem támadhatsz meg senkit, akkor cselhez kell folyamodnod. Amíg ilyen kicsi, fiatal, és fürge vagy, a gyorsaságodat kell leginkább kihasználnod. Mindig célozz érzékeny területre, térdre vagy ágyékra! - Folytattam. Furcsa érzés volt, hogy ennyire áhítattal telt szemmel nézzen valaki. - Vegyük először azt a példát, hogy van időd rendesen végigmérni az ellenfelet. Ha valakinek rövidebb a kardja, az a legjobb a te szempontodból. Mindig tarts kicsit nagyobb mint kardtávolságot tőle, ha támadni akarsz, fürgén szökkenj oda, csapj le, és ha sikerült, ha nem, igyekezz visszaállítani az eredeti távolságot minél gyorsabban, de sose fordíts hátat az ellenfélnek. Próbáljuk ki! - Kértem, majd előremutattam a botommal, hogy lássa, mi a távolság általában. Neki kicsit nagy volt, de ha tényleg ennyire odaadóan fog dolgozni, mint ahogy most látszik, akkor hamar meglátszik majd az eredménye. Nagyjából két méter választott el minket.
- Hajrá! - Bátorítottam, ő pedig nekilendült, és széles mozdulattal a térdemet célozta meg, majd visszaszaladt az eredeti helyére.
- Ne fuss visszafelé, inkább hátrálj! És, ha jól kivitelezed a vágást, kisebb mozdulat is elég, hogy elérd a kívánt hatást. Újra! - És ő újra próbálkozott. Ezzel egész jól elvoltunk, míg a szülei egy szó nélkül elvonszolták. Nyugatra néztem, a nap abban a pillanatban bukott le. Sajnálkozva néztem a srácra, aki visítozva kapálózott, de a szülei vissza se néztek. Kissé szomorkásan dobtam le a botot, majd előhúztam a rendes kardomat, és suhintottam vele egyet-kettőt a levegőbe, hogy megnyugodjak, rendes markolatok még mindig léteznek. Majd visszadugtam a hüvelyébe, és visszaindultam a cirkuszhoz, hátha lesz még pár dal...

- Ma megmérettetik a hatalmad, fiam. - mondta egy gyöngéd, mégis komoly Ada.
- Készen állok - szólt a fiú és csapott egyet a szárnyaival. Az apja vonásait hordozta, de az anyja kételyekkel tűzdelt, kíváncsi lelkét zárta magába. Még alig tizenkét éves volt, de ez nem számított, eljött a nagykorúságának ideje.
Ada rábólintott a gyermek szavaira, baljával a kendőjét fogva, hogy a fején tartsa, jobbjával intett a fiúnak, kifordult a sátorból, és elindult a puszta száraz, repedt talaján, forró kövein. Hátra sem nézett. Ember, ha kívülről látta őket, nem lehetett benne biztos, hogy a vére, hiszen melyik anya nem fogja kézen a kisfiát, s melyik nem les át a válla fölött, hogy maga mögött tudja. De ők most nem anya és gyermek, hanem mester és tanítványa voltak. Ezzel Ben is tisztában volt.
Az út két napig tartott, s az éjszaka fogta össze, amíg szinte teljes szótlanságban meneteltek a semmi belsejében. A pusztát nem hiába hívták úgy, ahogy: minden egyforma volt és mégis más, minden bucka, minden szikla, minden kút. Az ég alja vöröses, a fold sárgás barna, s néha egymásba fojtak, hogy a fáradt szem nem tudott külön választani eget és földet. Egyedül a Nap és a csillagok mutattak utat, így hitte a fiú. Ada viszont már járt erre.
Két alacsony kőhegy között egy üres, homok beszórta tér állt, akár egy természetes aréna, az egyik hegy aljában barlang bejárata.
- Megérkeztünk, fiam. - mondta akkor a nő egyszerűen, és a barlang bejáratával szemközt fellépett az egyenetlen sziklákra, majd egy nagyobb, sima kövön leült. Ben magára maradt odalent.
Nem kellett sokat várniuk, neszezés hallatszott a sziklacsúcs sötét tátongó szájából, s az apró kövek reszketeg táncot jártak a gyermek körül. A fiú felkészült a harcra, szembe nézzett a zaj forrásával, a kis csupasz mellkas sebes ütemben tágult és húzódott vissza eredeti formájára. Megláthatta az ellenfelét, mert egyszerre látványosan elakadt a lélegzete és felvonta az Égi Vértjét.
-Ee-ma…!  – Anya!, kiáltotta vékony hangon, hogy Ada szíve megugrott bele.
Nem válaszolt neki. Már amikor a méhében volt, tudta, hogy a gyermek próféta, érezte a hasában a kiválasztottak pecsétjét. Ő maga nem szánta annak egyik gyermekét sem. Örült, hogy Rebekkát és Szárát nem hívta el Él, mert olyan életet élhettek, amit a teremtményeknek szánt az ég. De akkor is örült, amikor megtudta, hogy a negyedik magja az ő nyomdokaiban jár  majd, és várta a napot, hogy elébe lépjen.  
Ben gyöngének született meg, vézna volt és későn sírt fel. A félangyal, megértette, hogy sok dolguk lesz együtt.
- Anya, félek… - szólt Ben a sötétben, ha egyedül hagyták, ha idegenek jöttek, amikor kihullott az első foga, amikor először látta meg a szomszédok ökör méretű kecskéjét, és mikor a törzsek gyermekei kiköptek eléjük. Anya pedig ott volt, hogy letörölje a könnyeket.
De a Vértjét már három esztendősen meg tudta idézi, s ügyesen is forgatta. Csak a szíve volt tétova.
Így Ada várt, várta, hogy mi lesz. A fia nem szeretett ölni, még ha értette is a rítusokat és a célt, amit szolgáltak, még ha rendszeresen követte is anyját a nefilim mágiával átjárt területek permére, ahol úgy mondták, a halottakat a szél zúgása hívja vissza az életbe, mert senki sem járta azokat a helyeket, még a nekromanták sem.
- A-a… - nyögte Ben, de ezúttal nem mondta, hogy félne, és Ada ezt jó jelnek vette. ~Mind félük, Ben.~ mondogatta neki. ~Elég ha ezt tudod. De el fogsz veszni, ha a félelmeid szerint cselekszel.~ A kisfiú ilyenkor értőn, nagy komolysággal rábólintott, Rebekka meg a szemeit forgatta rá. A lányai nem féltek, talán túlságosan is bátrak voltak. Egyszer haza hoztak egy újszülött oroszlánt, a skorpiók pedig minden nap megjelentek a sátorban, Ben párnája alatt.
A barlangból a morajlás egy hatalmas, félelmetes oroszlán formájában jelent meg. Tépett szőre volt, sebek a karmai között, és dagadó izmai, látszott rajta, hogy nem az idő tépázta meg, hanem azok a szörnyek, melyeket legyűrt. Ben szorosan markolta a fejszéjét, minden szín kiszállt belőle, de nem hátrált meg. Az oroszlán nekirohant, ő belé vágott, mély sebet ejtve a vállán, ám az a mancsának egyetlen csapásával oldalt lökte.
- Megölhetném, Muzania, ugye tudod? – hangzott fel egy furcsán emberi hang. Ada tudta, hogy csak kóstolgatja.
- De nem fogod. – jelentette ki, a hangjában feszültséggel, mégis parancsolón.
Az oroszlán rámeredt, aztán semmivé vált. A helyén egy gyermek állt, egy beesett arcú kislány, különös, sötét szemekkel, lángvörös hajjal, csavart, karcsú kis szarvakkal. A kezében pokoli tűzzel égő dárdát tartott, a fiához fordult:
- Nem akarlak bántani, angyalok vére. Azért jöttem ilyen messzire el, hogy ne hozzak halált senkire, mert nem vagyok elég erős, nem tudom leküzdeni a természetemet. Kímélj meg, kérlek.
- Öld meg a démont, Ben. – mondta Ada.
A fiú elugrott a feléje zúgó lándzsa útjából. Ada tudta, hogy a lány csak játszik vele.
Így telt el pár órkának tetsző perc, Ben hárított, szaladt, ugrott, ütött, a démon támadta, Ada feszülten figyelt. Aztán egy ponton, ahogy Ben a falnak lapult a másik ostroma alatt, a lány elé állt és mintegy magának azt mondta:
- Miért tartanám meg? Te sem fogsz, Muzania.
Ebben a pillanatban megremegett a föld, és a sziklák életre keltek. A próféta előre nyújtott kezei alatt megtört a talaj és lelökte a démont a fiúról, a homok megsüllyedt a kislány alatt és maga alá temette. A görgő kövek között megfordult az alakja, és épp csak az oldala látszódott ki a rakás alól. Egy apró test a föld nehéz takarója alatt.
- Végezd be. – lépett oda Ada. Feje fölül elmúlt a korona, de így is félelmetes volt a fiú szemében. Ben összeszorítva száját, ökleit, megrázta a fejét, Ada pedig a kezébe idézte a lándzsáját és átdöfte vele a démont.
- Csak egy kislány volt… - mondta Ben bután, tehetetlenül.
- Ő volt Ráchá, több száz éve járta ezt a földet, négy nemzedékkel ezelőtt a kiveszés határára sodorta a déli törzseket.
- Nem akart bántani. – lehelte Ben szégyenében leszegett fejjel.
- Ne higgy a démonoknak, fiam. – mondta Ada és elnyomott egy makacs emléket egy toronyról, amiben egy tündével járt, mely torony telve volt démonokkal, akik nyomorult állapotban tengődve mind az ösztöneik ellen küzdöttek távol minden embertől, hogy ne ártsanak nekik. De ő, aki átkosokkal és mélységiekkel társult, a mai napig nem talált könyörületet magában nekik.
Csak a lélek érezte meg benne, amit a tapasztalt próféta nem akart: hogy a tanítvány máris túllépett az anyján, a mesterén.

Ada büszke volt rá, de Ben a visszavezető utat lógó orral tette meg: még mindig nem tudta használni a bukottak erejét. Egyedül akkor engedett fel a búskomorságból, amikor az anyja otthon elmesélte milyen jól harcolt, s az apja arca minden részlettel egyre jobban felderült. S csak akkor volt igazán boldog, s hitte el, hogy ezzel valóban férfivá érett, amikor a nővérei zajongva ünnepeltek:
- A-shir-ra I'a-do-nai ki ga-oh ga-ah, a-shir-ra I'a-do-nai ki ga-oh ga-ah, i-cha-mo-cha ba-e-lim Adonai, mi-ka-mo-cha ne-dar-ba-ko-desh, na-chi-tah v'-chas-d'-cha am zu ga-al-ta, na-chi-tah v'-chas-d'-cha am zu ga-al-ta, a-shi-ra, a-shi-ra, A-shi-ra…!
Aznap éjjel Rebekka kiment, s nem mondta meg miért. Mind tudták, hogy valami tréfával próbára akarja tenni az öccse újkeletű hősiességét, de sokáig nem jött vissza. Ada egyre idegesebben nézte a sátorajtót, végül felállt, de Ben közbe szólt:
- Hagyd rám. – kérte, Ada pedig leplezetlen szorongással bólintott. Akármilyen rettenthetetlen is volt a lánya, s hiába hogy harcolni is megtanította őt, úgy is féltette.
Sokáig csak Ben léptei hallatszottak, végül azok is elhaltak. Egyszerre sikoltások, kiabálás verte fel a várakozásteljes csöndet. Ada szinte leszaggatta a sátorajtót, úgy tépte fel: a magtár mellett messze kint, öt farkas gyűrűjében Rebekka állt és egy nagy ággal csapkodott. Mire Ada szemei elkerekedtek, kilenc szikra szelte át a sötét csillagtalan ég alatt a magtárhoz vezető utat egy kicsi, szárnyas alak ujjairól, elvakítva, megrémítve a fenevadakat.

- Megvagy, te lapulós rohadék! – ordította Gerard a város főterén.
Egy kicsi kis déli városban jártak éppen, ez volt talán a harmadik nap, amit ott töltöttek. Gerard hallotta hírét egy veteránnak, aki megjárta a Kísértet-szigeteket a nagy háború alatt. Azt mesélték, ereje vetekszik egy Katedrális környéki házfőnökkel. Mindenáron meg akarta találni, hogy megküzdjön vele.
Körülötte mindenki űmoltan nézett, többen megpróbáltk távolabb húzódni, nehogy belekveredjenek. Maria és Leo tőle nem sokkal, fanyar vigyorral szemlélték az eseményeket, miközben nagyokat sóhajtva nézték, ahogy Gerard ismét megbróbálja magát bajba keerni. Az illető, akit megszólított csak ekkor fordult hátra.
- Engem keresel?
- Igen téged! Hallottam hírét legendás erődnek. Küzdjünk meg!
- Na, helyben vagyunk... – súgta Leo.
Maria érdeklődően hajolt előre.
- Egy százas az ürgére!
Leo kis ideig gondolkodott, majd gyorsan elhadarta:
- Oké, állom.
A nagy harcos egy szikár, majd 180 magas férfi lehetett. Hosszú szőke haja és kék szeme volt, mint sok más társának. Elegáns, mégis visszafogott ruhákat viselt, melyek bőrből készültek. Elsőre nem is látszott páncélnak, amit viselt.
- Bátor szavak egy ilyen fiatal mágustól. – mondta vigyorogva, ahogy felé fordult. Olybá tűnt, nem Gerard volt az első, aki párbajra hívta.
A démon erre nem felelt semmit, csak a látvány kedvéért megidézett egy kardot a kezébe.
- Azt hiszem nincs okom az aggodalomra. Rajta!
- Hm...tetszik a stílusod... – rántotta elő fegyverét a férfi, egy könnyed egykezes csatabárdot.



A csata majd fél óráig tartott. Fegyverek ropogtak, varázslatok csattantak. Sebet érdekes módon egyikük sem kapott...egészen a végéig. Akkor ott Gerard kardja óvatosan a férfiba szúródott, ő pedig nagyokat lihegve rogyott térdre. Ekkor ujját a magasba emelte, elismerve a vereségét, Gerard pedig eltüntette a fegyvereit.
- Tehetséges vagy. – nyújtott neki kezet.
Gerard kis ideig habozott. Aztán terpeszbe állt, megfeszítette minden még el nem zsibbadt izmát, kezét az arca elé emelte, s a látvány kedvéért illúzióval némi fényt idézett maga köré, csakhogy fokozza a körülöttük álló tömeg izgalmát.
- Részemről a megtiszteltetés! – fogadta el a felajánlott kezet.
Nem sokkal utána a tömeg oszlásnak indult, ő pedig visszasétált a társaihoz.
- Nos, milyen voltam?
- Borzalmas. – mondta váratlanul Lia – a lábmunkád még mindig nem tökéletes, túl keveset vettél el a súlyodból, annyira nem fújt a szél, a célzásod is 2%-kal rosszabb volt mint a múltkor...és ha befagy a pokol se tudsz egy ideális méretű szilánkot megidézni. Túl nagyok!
A többiek csak kuncogtak a lány okításán. Lia az utóbbi időkben alig szólalt meg, még Gerard fejében sem, helyette csak megállás nélkül nevetett. Amióta rájött, hogy miket csinál Gerard, ha egyáltalán nincs rá hatása, azóta inkább hagyja, hogy az események maguktól menjenek, és élvezkedik rajta. Rég is volt már, hogy a legendás elmeszinkronjukat használni kellett.
A hirtelen verbuválódott közönségből már mindenki elment a dolgára, leszámítva egy valakit. Egy apró termetű kölyök állt tőlük alig pár méterre, miközben tágra nyílt szemekkel. Apró termetű volt, talán alig több 13-nál. Szeplős arcú, vörös hajú fiú volt, kék ingben és szürke nadrágban, mellé egy hasonló árnyalatú kabáttal. Vállán egy táska lógott, benne tekercsekkel és egy könyvvel.
- Te valami nagy mester vagy?! – nézett Gerardra csillogó szemekkel.
Gerard érezte, hogy örömében elpirul.
- Ó, ugyan már... – vakarta meg a tarkóját.
- Ne dicsérd, még elhiszi. - röhögött a háta mögött Maria.
- A te arkán lövedéked alakot tud váltani! Taníts meg rá!
~ Hogy a...micsodám?
~ Ez meglepő. Ilyen fiatalon már ismeri a varázslás alapjait...ráadásul emberként.
~ Nem ez most a lényeg!
Szerencsére nem maradtak sokáig egyedül, mert a gyerekre nemsokára rátalált a kísérője. Valami nemesfiú lehetett, lévén inassal járta a várost.
- Elnézést a zavarásért. – igyekezett oldalra rángatni a gyereket – A fiatalúr állandóan elcsatangol otthonról.
- Áh, semmi baj. Nem történt semmi gond.
- Hozd vissza őt is! – mutatott a gyerek Gerardra – Azt akarom, hogy ő legyen az új tanárom.


.

A kis csapat egykettőre a közeli uradalom várában találta magát, ahol fogadták őket. Nem volt egy fényűző hely, de nemesek módjára éltek. Mint kiderült az ifjú uraság aharmadik gyerek volt a családban, így mivel nem örököl majd semmit a földből, tanulnia kellett. Korán megszerette a varázslatot, s az eddigi mesterei azt mondták róla, húsz éves korára remek udvari mágus válhat belőle, akár egy fontosabb hivatalban is elhelyezkedhet. Gerard legszívesebben a fejét fogta volna. Úgy látszott rajta kívül senki sem vette észre, mennyire ért a kölyök a pecsétolvasáshoz. Az ilyenből remek csatamágus lenne. Ezt persze nem hangoztatta, mert a család úgy látszott nem igazán lát életpályát a háborúban, vagy a vitézi létben. Az előző mester nemrég költözött el a városból, így most új tanárt kerestek. Gerard nem is habozott elvállalni. Szép summát ígértek neki, no meg persze ilyen kihívásban sem volt még soha része.
A tanítást aznap este kezdték meg a vár pincéjében. Tágas, gyertyákkal kivilágított szoba, sok szabad térrel. Egy asztal is volt ott, tele iratokkal és vázlatokkal különféle pecsétekhez és rúnákhoz. Még nem döntötték el, milyen irányba fognak fókuszálni. Gerard körbenézett az asztalon. A kis srác, akit mint kiderült Damiennek hívtak izgatottak ugrálta körbe.
- Mikor tanuljuk a világítós varázslatot? – utalt vissza Gerard illúziójára.
A démon ekkor elővette a kulacsát, majd töltött egy kis vizet egy pohárba.
- Ez mi? – mutatott mestere komor hangon egy apró, szögletes tárgyra.
- Az egy pecsétellenörző eszköz, hogy ne hibázzak. – felelte lelkesen. Ajándék lehetett egy előző mestertől.
Gerard nem felelt.
- Ez mi? – mutatott valami furcsa, babaszerű tárgyra.
- Ő itt Csúszka Úr. Szerencsetalizmán, ami segít a koncentrálásban. – dicsekedett el a fókusztárgyáról.
Több se kellett, Gerard az egész asztalt úgy ahogy volt felborította.
- Ez a mágia értéktelen kacat! – ordította le a fejét.
- Ne, Csúszka Úr!
A démon ekkor mélyen a szemébe nézett.
- Ez a mágia egyszerű és gyenge. Ha erős mágus akarsz lenni, akkor a szívednek lángoló sziklává kell válnia!
A gyerek valóban olyan tehetségesnek bizonyult, mint azt Gerard gondolta. Képes volt a bonyolult pecséteket is fejből újrarajzolni. Átlagos inasoknak a könyv nélküli ábrázolás nem szokott menni egész addig, míg nem húztak le legalább egy évet. Sok dolga így nem is volt vele, áttérhettek arra, amire eddig egy tanára sem volt képes: irányt adni, miféle mágiát sajátítson el. A korábbiak valószínűleg túl korainak találták, hogy elhatározza magát. De Gerard látta, amit mások nem. Hogy mire képes a kölyök.
- Ezer és egy módja van annak, hogy felhasználd a képességeid. Az én fegyverem a fantázia. – demonstrálásképp árnyakból teremtett a tenyerébe egy apró kis fából faragott játékszekeret.
Gerard ekkor az Illúziót hívta segítségül. Sorra mutatta meg tanítványának, mikből meríthet erőt az elszánt mágus.
- Mások forrása a tisztaság. – mutatott neki egy arkán lövedékekből álló gyönyörű tornádót – Megint másoké stabilitás. – lebegtetett az arca elé papírra vésett rúnákat – Vannak akiket a hit éltet – idézett meg holdport a levegőbe – és néhányakat az irányítás – hívott elő az illúziójával három kísértetet.
Ő persze már tudta, melyik a legideálisabb választás a gyereknek. Kivételes memorizációs képességei voltak. Biztos volt benne, hogy akár anélkül is tudna élőholtakat irányítani, hogy a holtak szemét használná. Az előholtak gyengepontja a szemük, ha azt kiktatják, az idézőjük vakon kell támadjon. De ő...ő fejből tudott olyan pecséteket, melyekre alapból csak a tudásdémonok emlékeznek. De az az út...rögösebb talán, mint amit ő választott. Az erőért cserébe fel kell áldozni valami értékeset. Ez mindig is így volt. A fiúnak magának kell el határoznia magát. Gerard biztos volt benne, hogy ő is érzi, mihez van tehetsége. A kérdés csak az, mennyire elszánt. Ám alaposan meg is lepődött, amikor a gyerek minden hezitálás nélkül a szellemekre mutatott.
- Azt akarom!
Gerard azt hitte, rosszul hall.
- Tessék?
- A világító repülő szellem még sokkal menőbb, mint a Mester fegyverei...
Lia ekkor elkezdett a fejében nevetni.
~ Na most jól megkaptad.
- ...olyat akarok tanulni! – a kölyöknek ekkor már jobban csillogott a szeme, mint amikor Gerard harcát nézte.
Egy határozott bólintással beleegyezett, majd meg is kezdte a tanítást. Az alap idéző-pecsétek úgy csúsztak le a torkán, akár a friss víz. Pár nap kellett csak hozzá, s hozzákezdhettek a legfontosabb lépéshez: elvégezni a rituálét. A nekromanták legendás rituáléja. A lélek feldarabolása olyan varázslat, amihez nagy önuralom, kitartás, és persze elszántság kell. Egy nagy mágikus kört állítottak fel aznap este a pince közepében, ügyelve, hogy senki se lássa meg őket. A kis srác kérdezte is, miért ennyire titkolózniuk, de Gerard csak nyugtatgatta, hogy majd meg fogja érteni, hogy eljön az ideje. A kör egy szimpla pentagramm volt, pecsétekkel dekorálva, négy sarkában egy-egy gyertyával. Az ötödik sarokba egy tálra a fiú saját vérét tették, majd füstölőbe való növényeket őröltek porrá, s szórták a gyertyákba. Középpen állt szeretett tanítványa, kezében egy apró fiolával. A fiolában porrá őrölt csont volt, Gerard vérével felöntve.
- Ez lesz a legvégső próba.
- Próba? Mihez?
Gerard csak némán sóhajtott.
- A hatalomnak ára van...
Ekkor elkezdett manát vezetni a körbe. A kör felizzott, majd működésbe lépett. Innentől neki már semmit sem kellett csinálnia. A fiú lelki szemei előtt abban a pilalnatban nyílt meg az igazság kapuja a nekromanciáról. Hogy mit is készül éppen megtanulni. Hogy mit kell érte fizetnie. Ajkába harapott, ahogy kis híján felordított ijedtében. Szemeibe könny csúszott. Majd rögvest el is tűnt. A gyerek tekintete kitisztult, ahogy meglátta, melyik úton kell tovább haladnia. Elképzelte, mi mindenre lesz képes ezzel az erővel. A fiolában a por szép lassan kezdett hamuvá égni, ahogy a gyerek saját varázsereje a körbe hatolt, majd elkezdett keringeni benne. Szemei felizottak, majd egy pillanatra rá minden elborított a kínkeserves kacajjal teli sötét fény. Eddig tartott az egész. A fiú kissé zavarodottan ült az immáron elhomályosodott kör közepén.
- Ennyi volta az egész. - mozgatta meg elzsibbadt tagjait.
- Tudom, talán sokkolt téged, amit mutattam. Remélem minél előbb feldolgozod a döntésed súlyá...
- Taníts! - hajolt felé mohón - Taníts meg mindenre! Érzem, ahogy az erő átáramlik rajtam!
Gerard vigyorogva bólintott. Nem kellett sok idő, mire az első idéző pecsétet felrajzolták.
- Készen állsz? – meg sem várta a válaszát – Mutasd mit tudsz.
Ám nem minden úgy sikerült, ahogy tervezte. A pecsét előjött, az előholt csontváz pedig meg is próbált kibújni a földből, de épphogy kidugta a karját, azonnal össze is esett. Gerard idegesen harapott az ajkába.
~ Nem képes nagy távolságban stabilizálni a manáját. Ez baj. Így sosem fog tudni megidézni semmit.
- Újra. Koncentrálj.
Három négy sikertelen próbálkozás után úgy döntöttek, pihentetik egy kicsit a dolgokat. A nagy démon-mester aggódott. A családja már egy ideje kérdezgette, hogy haladnak, neki pedig nem igazán volt kedve elmondani, hogy tiltott mágiát tanít a gyereküknek. Szerencsére a fiú emberfeletti memoróája, meg az a töménytelen pecsét jó eredmény volt egy laikus szülő lóvá tételére. Pár nappal rá úgy döntött, ha aznap sem sikerülnek, átnyergelnek egy másik fajta varázslatra. Csalódott volt. Azt remélte, egy hatalmas, nagy erejű nekromantát nevelhet belőle. Meg is lepődött, amikor a gyerek odarohant elé a pince bejáratánál.
- Mester, sikerült! – ujjongott örömében.
Gerard halvány mosollyal fordult felé.
- Tényleg? No had lássam.
A srác hümmögött egyet, majd egyik kezét az ég felé nyújtotta. A teste körül elkezdtek kavarogni a fények, majd apró csontok jelentek meg körülötte. És ami ezután következett, attól Gerardnak elállt a lélegzete. A cosntok, ahelyett hogy összeálltak volna, a gyerek teste köré rendeződtek, módszeresen páncélt alkotva. Egy majdnem tökéletes csontvértet sikerült a karja köré formálni.
- Látod! Ugye milyen állat?! – nézett a csontokkal borított karjára izgatottan.
- Te jó ég...ez zsneiális volt! Lássuk, mennyit bír. – idézett meg egy kardot, majd rontott neki a csontvértnek.
A páros aztán együtt ünnepelte meg a sikert egy kupa friss forrásvízzel. Gerard még az elején megígérte a kedves tanítványának, hogyha sikerül a végére érniük, ihat egy kupával a kulacsából. Ritka volt a tiszta forrásvíz a leégett rónák közt, így nagy becsben tartotta.
- Mester, most már varázsló vagyok?
- Még nem. Még egy lecke hátra van.
Leguggolt, majd két kezével megragadta a gyerek vállát. Akkor ott talán először vágott ennyire komoyl képet.
- Amit most tanultál, a világ legtöbb lakója féli és üldözi. Titokban kell tartanod, úgy folytatnod a tanulást, hogy senki se sejtsen semmit.
- Anyáék se? – szeppent meg.
- Aki erős akar lenni, annak meg kell fizetnie az árát. Ez már csak így működik.
A gyerek kis ideig némán gondolkozott. Aztán megszólalt. Látszott rajta, hogy megértette.
- A jegyzeteim egy részét elteszem későbbre, majd azt mondom, hogy azokat tanulmányozom tovább. Az előző mestereim alapján nagyjából még hat évet kéne várnom, míg legény leszek, addig csak titkolnom kell. Utána már megállok a magam lábán is.
Gerard elégedetten bólintott. A tanítványa valóban kikupálódott, még a fifikás gondolkodását is átvette.
- Áh, igaz is, majdnem elfelejtettem.
Előrántott a zsebéből egy fehér amulettet. Csontból volt faragba, s egy szárnyat mintázott. Gerard készítette még egy közeli mesteremberrel a városban. Annak az előholtnak a csontjaiból faragták ki, amit tanítványa elsőnek megidézett. A szárny oldalába egyetlen szó volt vésve: érezd!
- Új fókusztárgy. Jól fog jönni. - nyújtotta át, mielőtt elindult volna. A többiek már biztos halálra unták magukat.

Az utolsó gondolat értelmét előtörténetben meg lehet találni.

Gratulálok mindenkinek, remek tanítványokat találtatok és remek kalandorok lesznek belőlük...vagy iszonyatos nagy lókötők. Tetszetős történetek voltak, mindenki megérdemli az 1500 váltót.

//Geri azonnaliját is elfogadtuk - Sabri//