Az apró szemű, kora téli hó a csizmámra fagyott, ahogy végigsétáltam az édességgyártók utcáján a Főváros kereskedőnegyedében, a harmadik gyűrűben, de nem zavart. Vastag, meleg gyapjúzoknit vettem fel amit még tavaly karácsonyra kaptam Konradtól, így tökéletesen védve voltam a hideg apró ujjacskái elől. Akik azonban nem voltak azok a nevetve futkározó, széltől cserepes ajkú és kipirult gyerekek, akik a hóban játszadoztak. Az egyik fiúcska éppen szobrot épített, emberformát, oldalába gallyakból összeácsolt kardot adott és néhány összedrótozott deszkát pajzs gyanánt.
- Szia Jan, mit ügyeskedsz? – léptem oda hozzá mosolyogva, mire a munka lázától csillogó szürke szemek felém fordultak.
- Kristin néni! Hólovagot csinálok, hogy megvédjen minket a tél-apótól és a hidegtől ami a palástjáról hullik. – magyarázta félmosollyal, miközben újabb marék hóval erősítette meg a lovag talapzatát.
- Óh, a tél-apótól nem kell félni. Nem csak hideget hoz, hanem sok minden mást is. – simogattam meg a fiú kócos szőke haját, mire elégedetten kuncogott és füttyentett a többieknek.
- Hé! Itt van Kristin néni! – A hét-nyolc gyermekarc szinte egyszerre fordult felém elfeledkezve az ádáz hócsatáról amit vívtak, és szinte rohanva bukdácsoltak át a csúszós utcán, hogy körém gyűljenek mint a verebek az elszórt magvak köré.
- Küldetésről jöttél, Kristin néni? Valami értékes ereklye van abban a naaagy zsákban? – kérdezte a szemfüles Helga, mire elmosolyodtam.
- Értékesnek értékes, de nem ereklye. Na de ne itt a havazásban beszélgessünk, gyertek, húzódjunk be a templomajtó elé! – utasítottam apró követőim raját, majd vállamra vettem az ominózus naaagy zsákot és fellépdeltem a kis külvárosi kápolna fedett lépcsőin és leültem a szenteltvíztartó alatti padra. – Így ni, minél közelebb az Úrhoz.
- Mi az az értékes dolog, ami a zsákodban van, Kristin néni? – kérdezte Peter, a legidősebb az utcagyerekek közül. Legyetek olyanok, mint a gyermekek, mert övék a mennyek országa – Krisztus urunknak igaza volt, olyan elhivatottság és őszinte kíváncsiság lakozott bennük, amit nem tántoríthatott el sem csalfaság sem ravaszkodás és erős elhatározássá érhetett, ha megfelelően törődtünk velük. Ezért jártam el havonta egyszer ezekhez a szerencsétlen árvákhoz, beszélgettem velük, meséltem nekik és szépen egyengettem őket az Úr szeretetébe, hogy megmentsem őket, mielőtt elvesznének. És mert én is ugyanilyen árva voltam, és ha Sixtus atya nem talál rám és ment meg elvesztem volna a fájdalomban, mint ezek.
- Nos, képzeljétek, idefele jövet találkoztam valakivel. – ahogy elkezdtem a mesét szépen félkörben gyűltek körém, hogy mindenki halljon, és nehogy lemaradjanak egyetlen részletről sem. – Nagy, fehér szakálla volt és lila palástja, meg süvege a fején és egy ennél is sokkal nagyobb zsákot cipelt.
- A tél-apó volt? Hozta a hideget? – görbült le a szája Helgának, mire bátorítóan mosolyogtam.
- A tél-apó volt, de nem egészen. Félreismerik az emberek, tudjátok. Valamikor nagyon régen, még a Szakadás előtt, az Öreg Földön volt egy város, amit Mírának hívtak. Ott élt egy püspök, akit úgy hívtak, hogy Nikolaus. És ez a püspök nagyon jószívű volt és bár nagyon gazdag volt az egyház adományaiból nem élt vissza vele, hanem titokban, álca alatt éjszakánként megsegítette azokat, akik nélkülöztek. Segített két szegény lánynak hozományt venni, adakozott a szegényeknek, és édességet adott a gyerekeknek és árváknak. – magyaráztam, mire a csillogó szempárok mögött lassan felismerés csillant.
- És nekünk is hozott édességet? És az van a zsákodban, Kristin néni? – kiáltott fel leplezetlen boldogsággal Jan, mire én elmosolyodtam.
- Az bizony. Na de, nem jár mindenkinek édesség, csak a jó gyerekeknek. – Alig tudtam befejezni a mondatot, mielőtt egymásra licitálva kezdték bizonygatni ki mennyire volt jó, és csak azzal tudtam elcsitítani őket, hogy felemeltem a kezem. – Ha jók voltatok, hadd haljam a miatyánkot szépen, egyszerre. Aki elmondja az kap valamit tőlem. Mi atyánk…
- Aki a mennyekben vagy… - folytatták engedelmesen, és ahogy szinte énekelték az imádság sorait szeretet és büszkeség tódult a szemembe, majdnem a könnyem is kicsordult. - … Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökkön örökké…
- Ámen. – fejezte be egy ismeretlen hang, és ahogy felnéztem a gyereksereg feje fölött a legvalószínűtlenebb képet láttam, amit valaha el tudtam képzelni. Egy magas, pocakos férfi volt, bozontos ősz szakállal és nevetőráncokkal tarkított kalácsarccal, bíbor prémkabátban, lila palásttal és prémes püspöki süvegben. – Ügyesek vagytok, gyermekek.
- Te vagy a tél-apó? – mondta ki az összes lelenc közös kérdését Helga, mire a férfi felkacagott mély, öblös nevetéssel.
- Hát persze, Helga. Csak elfelejtettem valamit odaadni egy árvának, így visszasiettem. Bocsánat hogy ennyit késtem, a tegnap este sajnos nagyon lefárasztott. Minden házban, minden utcán és minden mezőn megkeresni a gyermekeket, nehéz munka. – mesélte a „tél-apó”, amire én gyanakodva összehúztam a szemem. Valaki tréfát űzött az ünnepből és a legendából, csak reméltem, hogy nem fog fájni senkinek a csattanója.
- De Kristin néni azt mondta, hogy nagyon régen, még a Szakadás előtt éltél egy Müra, vagy Míra nevű városban, akkor hogy lehetsz most itt? – kérdezte Peter megdöntve a fejét, amit akkor szokott, ha elgondolkozik valamin.
- Kristin néninek igaza is van, Peter. Ő egy nagyon okos leány, hallgattok rá engedelmesen, igaz? – ahogy serényen bólogattak egyre jobban összezavarodtam a rejtélyes férfit illetően, mivel úgy tűnt valahonnan ismeri a gyerekeket. – Azt is elmondta nektek, hogy az Isten hatalmas, ugye? És hogy nála semmi sem lehetetlen? Na ugye! Miért lenne éppen az, hogy egyik szentjét visszaküldje a színe látásából minden évben, hogy örömet hozzon azoknak, akiknek legnagyobb szüksége van rá? – az apró fejecskék lelkesen bólogattak, mire a földre küldött szent megsimította szakállát. – No de, szépen imádkoztatok, ezért jár a jutalom! Odaadta már nektek Kristin néni amit küldtem? Nem? Szabad lesz? – nyújtotta felém a kezét, mire én átadtam neki a zsákot. Beletűrt és előhalászta belőle a papírba csomagolt karamellás almákat, amiket Hans mestertől vettem az utca elején, majd szépen sorban kiosztotta nekik. Mikor a zsák kiürült a tél-apó a homlokára csapott, mint akinek épp csak eszébe jutott valami nagyon fontos. – És amiért visszafordultam… - beletűrt prémkabátjának belsejébe, egy apró vászonzacskót húzva elő belőle, amiben a koccanások hangjából ítélve vagy kavicsok voltak – vagy cukorkák. – Ez a tiéd, Kristin.
- Az enyém? – néztem rá pislogva, majd bátortalanul elvettem a csomagot és kibontottam a száját. Az a tündéktől való, az ő egyik cserjéjük levelével, mentollal ízesített keménycukorka volt benne, amit Sixtus atyától kaptam néha, ha meglátogatott a kiképzés alatt még alig 12 éves korom körül. Csak kerek szemekkel bámultam az ajándékot, mire Jan megszólalt.
- Min csodálkozol, Kristin néni? Hiszen te is jó voltál, mint mi, te is megérdemled! – mosolyogva pillantottam a fiúra, majd összehúztam a zacskó száját és a zsebembe gyömöszöltem.
- Igazad lehet, Jan. Tudjátok mit, aki a legszebb hókeresztet építi, kap belőle, megegyeztünk? Egy kis versengés nem árt, hajrá!
- Úgy is én leszek! – kiáltotta magabiztosan egy lányka, Gretha, miközben a hét-nyolc gyerek futva szaladt a hóval borított utcára, hogy keresztet építsen. A „tél-apó” aközben fáradtan leült mellém a padra és megtörölte a süveg alatt izzadó homlokát.
- Jó gondjukat viseled és szereted őket, ahogy én szerettem az enyéimet. Büszke vagyok rád, Kristin.
- Ki maga? – néztem rá kíváncsian, próbálva megfejteni a rejtélyes idegent.
- Igazán nem tudod? – nézett rám, ősz szakálla hullámzott, ahogy ajkai mosolyra húzódtak. Folyamatosan mosolygott.
- Annyit tudok, hogy jó ember, ez egészen biztos. De honnan ismeri a gyermekeket? – néztem a hóesés függönyén át a csapatokba rendeződött szobrásznövendékekre, ahogy gallyakkal és seprűnyelekkel próbálták elérni, hogy a kereszt szárai ne törjenek le.
- Óh, én minden gyermeket ismerek és minden szívben látom a jót vagy a rosszat. Ez nincs benne a legendában?
- Valóban maga lenne Mírai Szent Miklós, az ínséget szenvedők védelmezője? – fordultam vissza felé, mire mosolya vidámból szeretetteljessé vált, mint ahogy az apa néz leányára, mikor az sokadjára sem hiszi el azt, ami az ő javára van.
- Az vagyok, ami boldoggá tesz, Kristin. Neked Miklós püspök vagyok, az ajándékozás szentje. A babonás falusiaknak a tél-apó vagyok, aki hideget hoz, de a hidegbe örömet csempész és a hóval betakarja a gabonát tavaszig. A tündéknek én vagyok Greatfather Winter, aki kézen fogja az Őszanyát és vánkost vet neki, fehér paplan közé, hogy Tavaszleányként ébredhessen, és csókjával Nyárifjúvá tehessen engem, így járva a természet táncát. Mindenhol úgy neveznek, ami közel áll a szívükhöz, ami nem ijeszti meg őket. – elgondolkodva hallgattam az öreget és kezdtem úgy érezni, hogy nem teljesen képzet és tréfa, amit mond és amiket tesz.
- Honnan tudta, hogy ez a kedvenc cukorkám? – tértem rá egy kevésbé fennkölt témára, mire felnevetett.
- Tudod, Sixtus atya sokat imádkozik. Az Egyházért, magáért, érted… Az Úrnak elmondja, miket tesz, az Úr pedig megsúgja nekem, ahogy megsúgja neked is mit kell tenned, hogy az útján járhass.
Hirtelen kaptam fel a fejem és bámultam rá leplezetlenül, ahogy rám tört a felismerés.
- Sixtus atya értem imádkozik?
- Hát persze. Hogy ne imádkozna egyik legkedvesebb leányáért. – mosolyodott el nyugodt boldogsággal az öreg, majd végigsimította a szakállát. – Óh igen, jut eszembe, a cukorka ötlete tőle származik, ezt azonban a saját szakállamra találtam ki. – Ismét kotorászni kezdett a zsebeiben, mielőtt egy rongybabát húzott volna elő. Fehér csipkéből volt a ruhája, ugyanilyen színű rongyból a feje és apró papiros szárnyak függtek a hátán. A fején aranycsík jelezte a tüzes glóriát, és a ruhája alatt piciny csengettyű csilingelt, ahogy a kezembe adta. – De most már indulnom kell lassan. – emelkedett fel, ami tekintélyes pocakjával nem volt egyszerű vállalkozás. – Légy boldog jövő ezidáig, amikor is ismét meglátogatlak, noha nem biztos, hogy észre fogod venni. Viszlát, Kristin. Óh, ha megengedsz egy tanácsot, a karácsonyi misére vidd fel ezeket a gyerekeket a Katedrálisba, biztos lesz ami megfogja őket.
- Úgy lesz, püspökatya! – feleltem öles léptekkel távolodó alakját figyelve, míg a gyerekzsivaj vissza nem térítette a figyelmemet a csemetékre.
- Na? Na? Melyik lett a szebb? – mutatott Gretha a három hókeresztre, mire összeráncoltam a szemöldököm és ujjammal alátámasztottam az ajkamat.
- Szerintem egyforma szépek mind. Szóval az lesz a legjobb, ha mindenki kap! – vettem elő a zacskót a zsebemből. – Ki szereti a mentolt?
Természetesen mindenki jelentkezett, ugyanis nem volt olyan édesség a világon, amit ne szeretett volna mindenki. Okos egy öreg volt ez a tél-apó.