Nyaaah. Már megint rámesteledett még a város előtt.
Olyan bosszússá tette, amikor kései órában indult haza az ő hőn szeretett Griffájától. Olyan kedvesen telt a vele töltött idő, hogy ő maga sem vette észre ahogyan elszaladt a nap. A kötelezettségeinek acélmarka viszont egyre szorult köré és húzta vissza városba. Mindig sötétedés előtt indult útnak hogy az este már odahaza érje őt, s így már csak kényelmes esti lustálkodós tevékenységeinek eshessen neki, némi sütemény, talán egy kis zene, netán masszázs vagy bor. Annyi lehetőség...
De előtte jelentenie kell a tanácsnak. Eichenschildet a kilenc tagú tanács tartja egyben, és legmélyebb sajnálatára ő maga is a része ennek, méghozzá nem is akármilyen módon. Régebben a tanács csak és kizárólag az Eichenschild család tagjai lehettek, manapság már csak ő és az édesanyja, Frida von Eichenschild voltak már a tagjai. A többi helyet megtöltötték a város hatalmasságai, a társadalom legelitebb csúcsának hét embere. Annyira gyűlölte az érzést, azt ami az ő jussául jutott. Anyjával ellentétben még csak egy szava sem volt egyetlen döntés meghozásában sem, csupán egyetértő vagy ellenkező fejrázást vártak tőle. Egy antik dísz volt, egy ritka madár az aranykalitkában. Valaki, akit kidobhattak a rivaldafénybe, egy nő aki empátiát, és kedvességet színlelt, mindezt a családjára jellemző magasztos és előkelő hozzáállásával.
- Nos, asszonyom már a galambom bizonyára elvitte az üzenetét, így ma a tanács elé járulást kihúzhatjuk. Marad némi... - magyarázta a szemben álló fiatal intéző. Csak egy átlagosnak mondható, világosszőke hajú és mélykék szemű fickó volt, darutollas kalapban. Az élénkzöld ingét a barna mellénye borította és egy fekete köpeny, amelybe a tintáját rejtegette. Vérbeli profi volt, írnokok közül is kiváló, remekül emlékezett mindenre, és csodálatosan ki tudta használni a munkaideje sajátos szabályait hogy időt és fáradtságot spóroljon meg neki.
- Naaa állj le itt és most. - legyintt egyet, ujjait játékosan a másik ajkára emelve - Vedd le a kesztyűm, megkóstolom ez a valamit amiről azt állítják hogy étel. - folytatta elmélázva. A fiú azonnal elkezdte finoman lehúzni a kesztyűt, majd az asztalra fektetve zavartalanul folytatta a mondanivalóját.
- ...marad némi idő, de sajnos itt ragadtunk estére. - közli a világ legfélelmetesebb hírét sajnálkozva. Mintha egy villámot is hallott volna megdörrenni odakint, amikor benne emelkedik a gondolat : Ebben a szörnyű fogadóban fogom tölteni az éjszakám ? Megborzong és néhányat hangosan koppant az asztalon, csak hogy a figyelmét elterelje. Néhány igencsak hosszú perc és néhány kínos egymásra pillantás után Míria szakította meg a csendet.
- Menj, és keríts egy szobát. Lehetőleg próbáld meg kiválasztani a lehető legtisztábbat. - parancsolgatott az intézőjének, majd az övéhez nyúlt. - Fizesd meg jól. Emlékezzen a családom nevére. - mondta a hangjában bujkáló gúnnyal. A család végett. A név ami kötelezi, minden tettét, szavát, döntését és véleményét meghatározza. A Míria lényegtelen. Az Eichenschild a fontos.
- Aztán ha ott végeztél, keríts nekem süteményt. Ha nincs, akkor bort. Vörös legyen. Ezúttal félédes. Ha nincs, akkor fehérbor. Bármelyik jobb Eichenschild-i fajta megteszi. Kérj egy forró fürdőt is, már ha ennek a porfészeknek van olyanja. - folytatta, parancsolgatással osztva ki az intézőt, aki bőszen jegyzetelt egy kissé gyűrőtt jegyzeteibe. Fáradtan megrázta a fejét, majd a nyakára tapintott érezve az út során rárakódott koszréteget. - Aztán nézd meg a lovakat. Nézd meg hogy rendesen megetették-e őket. Aztán ha visszajössz ehetsz és lefekhetsz. Holnap kelts fel ahogy virrad, és nem sokkal utána indulunk. A reggelimet már odahaza akarom enni.
Egy intéssel ellegyintette a fiút aki azonnal lépett is a dolgára. Egészen rendes kölyök volt a többihez képest. Keményen dolgozik, az életben még sokra vihetnék...ha nemesnek született volna. Így a közrendűek közül sosem fog kiemelkedni.
- Vajon ez mi a pokol lehet ? - piszkálta meg az elé letett ételt. Füstölt halkockának tűnt, egy cipóval, valami teljesen gyanús színű és állagú aprított zöldséggel. Éppen az utóbbi megpiszkálásának állt volna neki amikor egy hirtelen hangot hallott meg.
- Minden ember, aki a fogadóban van eretnek, hisz démonnak adtok szállást. A mindenható legyen kegyelmére lelketeknek, megtisztítjuk a helyet, s majd utána rendelkezünk a bűnösökről. Aki menekül, azonnal halálát leli, aki marad, talán megmutathatja lelkének tisztaságát. - hallott egy erős férfihangot a bejárat felől. Nem nézett oda, de annyit már észrevett hogy hárman vannak. Nos, ő nem démon, és így aztán az égvilágon semmi köze nincs hozzájuk. Sem a démonhoz. Sőt úgy igazán egyetlen porszemhez sem akart tartozni ebben koszfészekben. Haza akart menni, belefeküdni a kényelmes ágyába, és utolsó gondolataival reá gondolva aludni el...
A fogadó túlsó végében hirtelen valami mozgás támadt, ám nem szánta rá az idejét hogy foglalkozzon vele. Sem azzal hogy ki az, sem azzal hogy micsoda. Miért is tenné, az égadta semmi köze az egészhez, épp elég baj hogy esteledés előtt Nagyot sóhajtott, majd visszatért az evéshez. Elhatározásra jutva megfogta a villát és feltornázva rá a húst enni kezdett, a mellé adott cipót pedig úrias módon apránként eltörve, lassan a zöldséget is megkóstolta, és továbbra is teljesen közönyös hozzáállást mutatva a frissen megjelentek felé. Bizonyára elvégzik a dolgukat, aztán elmennek. Ha nem, akkor problémás a helyzet. Nehéz lesz kivágnia magát innen, de talán a valódi démon személyének kiderülése utáni zűrzavarban tudna lépni. Addig is remekül el van kellő távolságban attól a néhány egyházi kutyáktól.