Azonnali: Trópusi rezgések

Veronia világának egyik fontos tényezője az Európaihoz hasonló éghajlat, ami lehetővé tette, hogy a valósághoz hű kultúra és fejlődés mehessen véghez. Mi történne akkor, ha a földrész nem kontinentális éghajlattal lenne megáldva, hanem az egész lakott terület egy forró, trópusi övezet lenne, gazdag esőerdőkkel, sötét bőrű elfekkel, szenvedő vámpírokkal, a forróságtól páncélt nem viselő emberekkel? Miképpen alakult volna a világ sorsa és formája egy ilyen settingben? Szeretném látni, miként léteznének a karakterek egy ilyen világban, a kontinentális éghajlat kényelme nélkül.

Jutalom: 1500 Váltó

Határidő: Két hét múlva hétfő éjfél.

Hangulatzene

Még egyszer utoljára ellenőrizte a köteleket, amivel a palánkokat egymáshoz erősítette. Az azúrkék tenger hullámai szikrázóan verték vissza a délutáni napfényt, a partra kiért társaik pedig vígan nyaldosták a tünde mezítelen lábát. Csupán egy állatbőrből varrt, két oldalon csípőig felhasított szoknya volt rajta, vastag, jáspisokkal kirakott övvel, felsője pedig éppen csak takarta kerekedő melleit. Fontos volt, hogy öltözéke ne zavarja a mozgásban, de ne is főjön meg benne.
Mellette egy nagy tengericsiga üres háza csapódott a vízbe.
- Akár el is találhattál volna! - rivallt rá mérgesen az öccsére. - Légy szíves ne dobált a cuccaidat, próbálok koncentrálni.
- De ennek sem volt olyan hangja… Tökéletesnek kell lennie. - a fiú szája csalódottan biggyedt le, és ismét visszament a térdig érő vízbe, hátha újabb kincset talál.
- Szerintem akkor is értékelni fogja az igyekezetedet, hogyha a csiga nem szól teljesen tisztán. -válaszolta. Testvére a királynő egyik társalkodónőjének udvarolt, vagyis próbált, de a lány mindig ráküldte a párducát, nemtetszése jeléül. Alan szerönt csak kérette magát, de Lory szerint teljesen reménytelen volt az ügy. Számtalanszor próbálta lebeszélni a testvérét az újabb és újabb próbálkozásokról… Ahogyan a fiú is próbálta újra és újra lebeszélni, hogy nekivágjon a tengernek, hiszen még a szomszéd, ismeretlen szigetig se tudott eljutni a hevenyészett kis hajóján. Mégis, aznap reggel is kint voltak a parton, rendíthetetlenül.
Felpattant a tutaj tetejére, hogy még egyszer leellenőrizze a vitorlát, amit az egyik függönyből varrt még három nappal ezelőtt. Az idő tökéletes volt. Sehol egy felhő, a trópusi vihar már reggel kitombolta magát, a pocsolyák nagy része pedig mostanra már felszáradt. A levegő még súlyos volt a párától, de a lágy szellő - amit reményei szerint még jobban fel fog erősíteni, ha egyszer vízen lesz - kellemesen ellensúlyozta, így egyikük sem érezte úgy, hogy összenyomja a tüdejét. Még egyszer megerősítette a szedett-vetett árbócot, majd elégedetten lépett el a művétől, hogy a nagy út előtt megegyen egy mézédes ananászt.
- Hanyadik próbálkozásod is lesz? - kérdezte Alan, miközben késével próbált lyukat fúrni egy zöld héjú kókuszdióba. A benne lévő kókusztejet nem tudták megunni, és a húsa is tökéletes uzsonna lesz, ha nagy nehezen hozzá fognak jutni végre. Az erdő minden földi jóval ellátta őket, ameddig nem vettek el többet, mint amire szükségük volt. A fák roskadoztak a gyümölcsöktől, a talaj pedig számos rovarnak és kisebb rágcsálónak adott otthont. A dzsungel minden pillanatban lüktetett az élettől, a tündék pedig tökéletes összhangban léteztek vele. Nem kívánhattak volna maguknak csodálatosabb otthont, s biztosak voltak benne, hogy a Szakadás nem büntetés volt számukra, hanem jutalom, mintha az emberek által oly sokszor emlegetett Édenkertbe jutottak volna. Már ha nem számították a fajok átkát, ami az ő népük egy részét is sújtotta, ám a sötét tündék az éjszakában is meglelték a szépséget, a dzsungel pedig soha nem aludt. Amikor a Nap lement a fényben élő állatok aludni tértek, mások viszont pontosan ekkor ébredtek fel.
Miért akarta hát a háta mögött hagyni ezt a csodálatos életet? Valami hajtotta. Az új kihívások felé, az új izgalmak után, hogy néha kicsit letérjen a számtalanszor járt ösvényekről. És természetesen utána hazatérjen a történeteivel és esetleg új földek ígéretével. Kellett lennie másnak is Veronián, mint végeláthatatlan erdőnek és végtelen víznek.
- Azt hiszem a huszonharmadik. De ma sikerülni fog, érzem.
- Legutóbb is ezt mondtad.
- Legutóbb szélvihar lett a hullámok pedig visszasodortak erre a partra. Ha a másik irányból fújt volna, akkor már rég a szigeten lennék.
- Milyen kár, hogy nem tudod megfordítani a szelet. - öltött nyelvet a fiú.
- Egyszer az is menni fog. Már nagyon sok mindent tudok csinálni.
Hogy be is mutassa az iménti kijelentését egy könnyed mozdulattal kavarta fel a homokot, hogy utána az egész a tervére arcában és hajában kössön ki.
- Hé! Ez nem volt szép!
Loreena nevetve szaladt a tutajhoz, és tolta be a vízbe, majd felugrott rá. Minden nála volt, ami kellett, víz, némi élelem, az íja és a nyilai… Másra nem is volt szüksége a nagy felfedező útján. Hagyta, hogy a hullámok egy kicsit kijjebb sodorják, majd felállt a vitorla mögé, és felsóhajtott.
Most jön a neheze! Vigyázz kaland, jövök!
Széles mozdulatokat tette a kezével, és szinte azonnal érezte, hogy feltámad körülötte a szél, forog, és láthatatlan táncot jár napbarnította karjai körül. Könnyed mozdulatokkal, mintha csak táncolt volna irányította bele a levegőt a vitorlába, ami rögtön meg is dagadt, és lassan, de biztosan kezdte el repíteni őt a célja felé, nyugatnak. Egy pillanatra sem hagyhatta abba, hiszen nem lehetett biztos benne, hogy a természetes szél is őt szolgálná. A szigetet alkotó, egyetlen hegy magas csúcsa lassan közeledett, és mintha látta volna, hogy a partján maga sziklák emelkednek, élesen és könyörtelenül.
Keresnem kell egy kikötésre alkalmas partot.- gondolta, de közben nem hagyta abba a hajója irányítását.
A sziget messzebb volt mint hitte. Néhány óra után már alig látta a Tünde királyság partját, de nem került sokkal közelebb a céljához. Az ég alja kezdett narancssárgává, majd vörössé válni, de ami jobban aggasztotta, azok az észak felől közeledő ólomszürke felhők voltak. A varázsereje lassan elapadt, ahogy minden utolsó morzsát felhasznált belőle, így egy idő után tutaját már csak a lendület vitte, míg végül az is elfogyott, kiszolgáltatva a tündét az elemeknek.
Lapátot vett elő és evezni kezdett, vigyázva, nehogy felborítsa a hajót, igyekezett tartani az irányt, állítani a vitorlát, hogy a megfelelő irányba haladjon.
Most nem győzhetsz le, már olyan messzire jutottam!
Talán még sosem járt ennyire közel a céljához, így nem adhatta fel, mostmár nem. A Természet azonban másképp gondolta. A gomolyfelhők serege felállt a koraesti égbolt mezején, kürtök helyett mennydörgött és villámlott, ahogyan viharos szél, később pedig kövér cseppekben zuhogó eső formájáben támadásba lendült. Ereje felkorbácsolta a tengert, a hullámok megnyúltak, hogy ők is erősítsék. Loreena egy ideig manőverezett, haladt előre töretlenül, noha tudta, hogy hiába. Patthelyzetbe került, így már sem vissza nem tudott fordulni, de előrébb sem jutott.
Egy nagyobb hullám feldöntötte a tutaját. Érezte, ahogyan a sós és meglepően meleg tengervíz mindenhova befolyik, a ruhája alá, az orrába és a szájába. Rémülten tört a felszívre, de az esőcseppek még így is a szemébe csapták a vizet, a párától alig látott. Az egyetlen amit meg tudott menteni az íja és a tegeze volt, a nyilai felével, de a szeme sarkából látta, hogy a hullámok eltörték az árbócot, és az élelem is teljesen elveszett.
Miért csinálod ezt velem? Miért nem engedsz át? - faggatta a természetet kétségbeesetten, de az válasz helyett csak újabb hullámot küldött, ami átcsapott a lány feje fölött.

Kavicsos parton tért magához. Combján egy vágásból még apró patakban szivárgott a vér, de a sebet már jórészt csak sötétvörös alvadék töltötte ki. Kiköpte a homokot a szájából, és igyekezett összébb húzódni. Az eső már nem esett, és biztos volt benne, hogy egy számára mindeddig ismeretlen helyen járt. Talán… eljutott volna a távoli szigetre?
Felnyögött fájdalmában, mikor megpróbált feltápászkodni, de végül felállt, és még a sérült lábára is úgy-ahogy rá tudott állni. A sűrű ködtől talán ha két méterre látott előre, de nem messze fák, és derengő növények sziluettjeit látta.
Elmosolyodott. Kalandot akart, hát az biztos, hogy megkapta.
Köd és erdő… Ha én találtam először, akkor én is nevezhetem el, nemigaz? Legyen… Köderdő! Nem. Alan biztos kinevetne, ennél kreatívabbat kell kitalálnom.
Ezen morfondírozva pedig neki is állt tíz nyíllal meghódítani egy új világot.

- Nem akarunk megállni? – nyafogta Maria verejtékező arccal.
- Napnyugtáig el kell érjük a várost. Ez a vidék különösen kellemetlen éjszaka. – magyarázza az ifjú démon.
- Ugyan már, a múltkor is fél kézzel elbántunk azzal a három méteres sáskával.
- Igen, mert Leo leállt vele násztáncot járni. – nevetett a vámpír.
Egy négy főből álló csapat gyalogolt keresztül a sűrű dzsungelen. Az egyikük egy körülbelül tizenhét éves, férfinak épphogy csak nevezhető varázsló volt. Legalábbis annak látszott. Egy egyszerű hősszúujjú felsőrészt és egy színben hozzáillő bőrnadrágot viselt, hogy a sűrű növényzetben való gyaloglás ki ne kezdje a bőrét. Arcára és testére több helyen különös jelek voltak festve. A két tenyerét gyakorlatilag teljesen befedték az első ránézésre pecséteknek tűnő ábrák. Ezek voltak a legendás, leutánozhatatlan mágia pentagrammái: a démoni pecsétek.
- Ne aggódj, közel járhatunk. Itt a növényzet már ritkább, mint pár száz méterrel ezelőtt.
A másikuk egy tünde férfi volt, húszas évei elején járhatott. Egy hosszú, bő szárú nadrágot és egy felkunkorított orrú cipőt viselt. Két vállán egy kigombolt kabát feküdt, alatta nem viselt semmit. Valamiért a szúnyogok, pókon sosem zavarták őt. Bár ez érthető, ő az esőerdőben élte le élete nagy részét.
- Ez annyira nem biztos. A múltkor is ezt mondtad, pedig csak egy nekromanta fészkelte be magát a közeli barlangba.
A harmadikukból szinte nem látszott semmi. Testének minden szegletét, még az arcának legnagyobb részét is egy hosszú, egyrészes köpeny takarta el. Mivel vámpír volt, nem tett jót neki a napfény. Ugyan az amalgám nyaklánca védett valamicskét a perzselő sugarak ellen, de ennek ellenére Maria szédülni és émelyegni kezdett, valahányszor huzamosabb ideig közvetlenül érte a testét fény.
- Tényleg, az milyen vicces volt. Emlékszem, el akartad lopni a szétszedett holttesteit.
- Már többször mondtam, hogy Lia ötlete volt.
- Hé, ne engem okolj, amiért nem sikerült!
A negyediküknek nem volt semmi problémája az időjárás viszontagságaival, lévén teste sem volt. Réges-rég elvesztette, amikor a Nebeldorf család vezetője megharagudott rá és egy törzsi talizmánba zárta örök időkre. No nem mintha számított volna. A lány egyébként is örökéletű volt.
Hossza bandukolás árán, de elérték a dzsungel szélét. A távolban már látszódott a kevésbé járhatatlan, szavannai táj. Egy-egy kopaszra taposott földút szelte ketté a lapos földet, még egy apró dűne sem állt a kémlelő szemek útjába. A hegyvidéket rég maguk mögött hagyták, történetesen a hegy lábánál fekvő Dzsungelvidék névre hallgató erdőn verekedték át most magukat. Ez a táj volt Venoria talán legzordabb és legveszedelmesebb tája. Legalábbis Maria, aki Neuranken révén innen származott így festette le.
Az út szélén egy fogadó állott. Apró épület, egy még kisebb istállóval. Egyszerű, szalmatetős ház volt, döngölt földből és némi vályogból építve. Ahogy az lenni szokott, fél méterrel beásva a föld alá, hogy kisebb felületen érje a gyilkos nap. A tető közepén egy majd fél méteres lyuk tátongott, s onnan füst szűrődött ki.
A fogadóba érve azonnal megcsapta orrukat a jól ismert füstölők szaga. Nem volt valami kellemes, de a különös illatok erővel töltik meg az utazó testét...és nem utolsó sorban elnyomják az azt istentelen dögszagot, amit a hely árasztott magából. A fogadó két helységből állt: egy bárból és egy szálláshelyből. A középső, nagy teremben a vendégek ehettek, ihattak, kedélyesen beszélgethettek ügyes-bajos dolgaikról. A hátsó teremben pár földre terített gyékény és szalmazsák szolgált fekhelyként. Középen, ahogy az megszokott volt, egy méretes tábortűz parázslott. Ezen készült a fogadóban felszolgált étel és éjszaka ennek maradéka védte meg az utazókat a farkasordító esti hidegtől.
- Jóestét! – köszönt Gerard a hel tulajdonosának, egy enyhén napbarnított bőrű tünde férfinak – hány szabad fekhely van még.
- Kettő. – hangzott a tömör válasz pár méregető pillantás közepedte.
- Elég lesz. – jelentette kia fiú hűvösen.
Ezt hallva Leo és Maria azonnal levetették magukat a földre és ott helyben nekiálltak szkanderezni, hog eldöntsék, melyikük aludhat külön ágyban. Az ádáz küzdelem végül a vámpír győzelmével zárult. Igaz, hogy Leo sokkal erősebb volt nála, de Maria ügyesen be tudta osztani az erejét, így nem fáradt el olyan gyorsan.
- Szerencséd volt! – tiltakozott.
- Kár, egy pillanatra azt hittem azt mondod, hölgyek ellen nem vezsed komolyan.
- Miért, az ellen mentem? – próbálta hergelni.
- Vigyázz magadra hegyesfülű! – sziszegte baljós tekintettel.
Gerard úgy érezte ideje (ismét) közbelépnie.
- Mostmár úgyis mindegy. Holnap napkeltekor akarok indulni, addig nem árt aludni sem egy keveset.
~ Háh – szólalt meg a lány a fejében – mondja az, aki rendre elfelejti álomra hajtani a fejét.
~ Mert sosem hagysz nyugton az izgága gondolataiddal.
S ahogy Leo és Maria végignézett a magában motyogó, grimaszoló Gerardon, ugyanarra az egy dologra gondoltak: „Bagoly mondja verébnek.”
Közben egy méretes fazékban megérkezett a vacsora is, amit rendeltek. Nem valami ízletes, de errefelé az ember általában azt eszi meg, amit talál. Nehéz a dzsungeltől pár méterre földet művelni, így inkább a vadon termő növényeket hasznosítják.
- Jóestét! – köszönt egy érces hang, aminek gazdája éppen akkor lépett be az ajtón.
A két démont különös érzés kerítette hatalmába. Hirtelen elkezdtek dideregni (ileltve Liának csak az illúziója kezdett el dideregni), pár csepp izzadság is megjelent a homlokukon.
- Gerard, ő itt...?
- Pontosan. – vágott a szavába – úgy látszik, ma sem lesz nyugodt éjszakánk.
A férfi a Veroniai Kegyelmes Egyház sámánja volt. Könnyen felismerhetőek a hozzá hasonló szerzetek, mindegyikük formális törzsi maszkot, szent szimbólumokkal díszített köpenyt viselt. Övén természetesen ott lógott egyik legfontosabb eszköze, a füstölője, a vállán pedig két méretes lánc volt átvetve.
- Kifigyelt minket... – suttogta Maria, ahogy fél szemmel hárapillantott.
- Támadásra készülj! – válaszolt neki.
A sámán sejthetett valamit, mert elkezdett óvatos léptekkel közeledni feléjük. Leo és Maria egik kezüket ráhelyezték a fegyverükre. Gerard összegyűjtötte a varázserejét, mire a testére festett jelek egyike izzani kezdett.
- Most!
Mintha csak megérezte volna, ellenfelük megszaporzáta a lépteit, hogy minél előbb kivégezhesse a démont, aki a fogadóban talált. A fiú nem habozott azonnal elkezdett kántálni. Értelmetlen suttogásba kezdett, aminek hatására egy sűrű, sötét massza jelent meg a tenyerében, felvéve egy majd egy méteres kard alakját. A fegyvert nekiszegezte a közeledő sámánnak.
- Nem rémítessz meg, torzszülött! – mondta, majd felkészült a kardszúrás hárítására. Előrántotta saját pengéjét.
- Nem is az volt a célom.
Gerard felugrott a székéből, majd rövid koncentrálás után támadott. Abban a pillanatban a fegyver a kezében elkezdett olvadozni, majd az öklére folyva alakot változtatott. A sámánnak már nem volt ideje reagálni, a démon azonnal nekidobta az árnycsóvát, amit készített. Ellenfele hiába próbálta meg hárítani, a lövedék csak ment tovább, majd eltalálta. Nem halt meg, de kibillent az egyensúlyából.
- Átkozott féreg, ezért...
Ekkor megjelent mellette Leo, és egyik kardjával levágta a fejét. A csata véget ért.
A vendégek szép csendben folytatták, amit eddig csináltak. Ezen a vidéken nem szívesen ütik bele az emberek mások dolgaiba az orrukat. Gerard és Leo is visszaültek a helyükre és folytatták a vacsorát.
~ Egek, miért hiszik mindig azt, hogy egyedül vagy...?

A nap magasra hágott az égen, narancsos fényben megsütve a vályogház vastag, sárszínű falait. Odahaza még a Nap se ilyen volt, annak a világos fénye mint az arany borította be a világot, nem mint ez az undok narancsszín. Ez inkább a maláriára emlékeztette Leont.
Az apró partmenti faluban az emberek egy része vékony, óhazai szövetből varrt ruhát hordott, amit bekentek faggyúval, hogy lepergesse a vizet magáról. Amennyi eső esik itt, és amennyire fülledt, nedves a levegő erre szükség is volt. A másik felén egyszerű, szakadt ruha volt, valaha ugyan olyan mint a többiekén. Az emberek keményen dolgoztak a hatalmas, égig érő fák kivágásával és feldarabolásával, pont a település határában. Jobb időben is embert terhelő munka volt, de ebben a zöld pokolban kész halálos ítélet. Igazából, tényleg az volt. A szép ruhások kezükben bozótvágókkal járőröztek fel-és alá, néha a pengelappal biztatva társaikat.
A hatalmas gálya a part mellett volt lehorgonyozva, a vasmacska lánca lazán állt halomban a homokon. Vörös vitorlája, rajta a büszke fehér kereszttel lustán pihent levonva. Nem lehetett a szállító hajó fedélzetén embereket látni, mind valahol a fedélközben pihengethet, valami jobbfajta függőágyban. A következő dagály visszalökné a tákolmányt a tengerre, így nem sok ideje maradt az akcióra, most kellett cselekednie.
Leon hirtelen besprintelt a dzsungelbe, és ahogy pár lépést megtett, már az összes őr a nyomában volt. A nehéz munkát végző rabok kapva az alkalmon kalapácsaikkal és ásóikkal rájuk rontottak, hogy megszabaduljanak kínzóiktól egyszer s mindenkorra. Ahogy a csata kibontakozott, magában az összes őr úgy döntött, egy nyamvadt kölyök nem ér ennyit. Leon ahogy elérte a dzsungel első fáit hirtelen irányt váltott és annak a szélén, a nagy fák árnyékában és páfrányok sűrűjében visszasietett a part felé. Az őrök figyelme nem rajta volt, és a hajó látva a felkelést, biztos hamarosan elindítja magát. Apró, fekete pontokként voltak láthatóak a tengerészek, és mint egy felbolydult hangyaboly lakói rohangáltak fel-és alá, végezve feladatuk vagy egyszerűen pánikolva. A vitorlák már kezdtek felkúszni, hogy szolga sorba taszítsák magát a szelet is. Sietnie kellett.
A vasmacska lánca először lassan, aztán egyre gyorsabban kezdett felfutni a hajó falán. A csörlő, amire tekerték hangosan és jajveszékelve végezte feladatát, miközben amaz kallantyúja próbált megszökni a tengerész izzadt tenyere alól. Szökevényünk maga mögött hagyta az utolsó fonnyadt növényt is, és már a part melletti sekély vízben gázolt.
Leon az utolsó pillanatban kapta el a vasmacska egyik hatalmas bajszát, és minden erejével azon csüngött. Valószínűleg nem figyeltek fel rá, aki nem épp a hajó elindításán ügyködött vagy lent harcolt, az lándzsát ragadott és a pallón felrohanó börtöntölteléket küldte rövidebb úton a pokolba. Egy nagyot rázkódik, amikor megáll a vasmacska a vaskarikáján.
- Fent a horgony, indulhatunk! - ordibálta egy tengerész közvetlenül mellőle, valószínűleg az, aki feltekerte a vasmacskát. Most már csak meg kell várnia a legjobb pillanatot, hogy feljusson a fedélzetre, de amíg fennáll a káosz nem teheti. Felhúzza magát és ráül a horgonyra, és vár, néha óvatosan fellesve a fedélzetre. Késő délután szökött meg sikeresen, így nem kellett (nagyon) sokat várnia ahhoz, hogy beköszöntsön az este.
Amikor az utolsó részeges, alkoholtól olajozott rekedt torok is elhallgatott, felmászott a fedélzetre és megcélozta azt a termet, ahova egész nap senki se ment. Az ajtó zárva volt - erre persze gondolhatott volna. Valaki jól hallhatóan elkezdett feljönni a fedélzetköz lépcsőin, recsegett-ropogott a lába alatt a deszka. Nem volt Leonnak sok lehetősége gondolkodásra, nekirohant a főárbocnak és elkezdett sebesen felmászni a kötélhágcsón. Nem mert visszamenni a vasmacskához, több időt ott képtelen lett volna eltölteni. Félelmében olyan sebesen mászott, hogy már a árbóc kosárban ült mikor a matróz kiért a fedélzetre. Amaz odasétált a vasmacskához és könnyített magán, erősen dülöngélve. Jól választott...
Egy vastag, szőrös kar fonódott hátulról Leon nyakára, leszorítva a földre, és egy alig hallgató, pisszegésre emlékeztető fújást hallott hozzá. Hevesen bólogatott hozzá, így fogvatartója elengedte.
Mikor megfordult, két, szúrós szempárt látott az övébe fordulni, de tulajdonosa nem szólalt meg.
Leonnak volt ideje így gondolkodni, láthatóan a másik úgyis az ő reakciójára várt. Rég megölhette vagy jelenthette volna már, így biztos akar tőle valamit.
- M-mit akarsz tőlem? - kérdezte Leon lefojtott hangon.
Amaz nem válaszolt, hanem benyúlt a pokróca alá, ahonnan kirántott egy mocskos, gyűrött papírt. Odanyújtotta a kölyöknek, aki elvette. Szerencsére, mint egy kereskedő fia megtanult régen olvasni, de most nem is volt szüksége erre. A papíron egy nehezen kivehető ábra volt, ami egy ládából kivezető nyilat ábrázolt, bele egy hordóba.
Leon kérdőn feltekintett az öreg matrózra, aki megint előrántott valami érdekeset - két kulcsot, egy karikán.
- Miért kellek én ehhez? - kérdezte suttogva.
Amaz egyszerűen kitátotta a száját, jól láthatóan az öregnek hiányzott az egész nyelve. Elég undorító egy dolog, de a hajókon bevett szokás. Ezzel arra akart utalni, hogy nem bíznak benne, vagy csak egyszerűen nem tudja elmondani, kétséges.
- És ha nem segítek?
A férfi előrántott egy fogazott tőrt az oldaláról. Ezt nehezen tudta volna Leon félreértelmezni.
Leereszkedett a kötélhágcsón, a részeg matróz közben eltűnt. Odasomfordált a zárt ajtóhoz, és a nagyobbik kulccsal mostmár könnyedén átjutott az akadályon. Bent sötétség fogadta, mint egy lepel borította be az egész szobát. Leon rögtön belépett, és berakta maga mögött az ajtót - nem akarta megkockáztatni, hogy akárki rajta kaphassa azon, hogy rossz helyen jár. A biztonság kedvéért még be is zárta maga mögött. Párszor belepislogott a szoba sötétjébe, hogy hozzá szokjon, és rá kellett jönnie, hogy nem is annyira fénytelen a terem. Egy függőleges, apró, lőrésszerű ablakon vékony sugárban jött be a hold ezüstös fénye, megvilágítva a szoba hátsó falánál fekvő ládát. Elég hatásvadász egy kép volt, de nem tehetett róla. A kapzsiság mohó éhsége hirtelen átcsapott rajta, és remegő kezében a kulccsal többedszeri hibádzás után nehezen, de megadta magát a zár. Türelmetlenül feltépte a láda fedelét.
A láda “csupán” félig van pakolva érmékkel, de a gyenge fényben nem tudta megmondani, hogy aranyat, ezüstöt vagy valami olcsóbb ötvözetet látott-e, de egy dologban mindenképp biztos volt. Óhazai váltó! Annyi pénz volt ott, hogy egy kisebb házat vehetett volna belőle akárhol az ismert világon. A kérdés adott volt; hogy vigye el a pénzt és magát úgy, hogy túl is élje. Ha segítene a néma matróznak, mindenképp megölné. A markában volt. Hacsak...

A kapitány másnap reggel - jó szokásához hívén - a raktár felé vette az irányt, hogy ellenőrizze a pénz készletét. Egyrészt nem bízott az áruló matrózában, akit nem ölhetett meg, de a nyelve kivágása talán túl apró büntetés volt számára. Amikor felnéz az árbóckosárra, amaz foghíjas mosolyával köszönti, és bár ezt nem láthatta, azt igen, ahogy bőszen és vidáman integet neki. Leakasztja oldaláról a kulcskarikáját, és beilleszti a megfelelő darabot a zárba. A kapitány holtfehérré vált, amikor rájött, hogy az ajtó nincsen zárva. Idegesen belökte az ajtót.
A szoba közepén a láda lakatja hanyagul ledobva, egy papírcímke a láda tetején, és a raktár többi berendezése, a hordók közül egy még hiányzott is. A kapitány odarohant a láda feliratához.
”Köszönöm a kincset, megfigyelő. Ha még mindig kéred érte az elf varázsékszereket, a következő sziget közelében dobd bele a ládát a vízbe. Amit a ládában hagytam, ne vedd ki, akkor nem kapsz semmit. Nem vehetik észre, hogy a láda könnyebb lett. A parton már az árúval töltve fogod találni. A barátod.”
- PETER!
A láda és a fejnélküli megfigyelő holtteste együtt zuhan bele a vízbe a partok közelében. Miközben Leon a kincs egy részével - hogy ő is beleférjen a ládába - ott úszkált a vízben, csak két dologra tudott gondolni.
~ Köszönöm, hogy nem néztél bele a ládába! És most, Istenem, a kékköpenyes, kérlek, a hullámokkal sodorj ki a partra, mert a kincsekkel együtt nem tudnék kiúszni a partra!  

Eiryn kilépett a család fészkéből. Csak pár perce ment le a nap, de nem húzhatta sokáig az időt: fontos feladata volt. Visszapillantott az otthonára. A piramis méltóságteljesen emelkedett az esőerdő buja fái közt, egyik oldalán lépcsősor vezetett az egyetlen bejárathoz. Tökéletes volt a maga nemében, az erő és a titokzatosság élő szobra. Senki sem tudta, mikor, vagy hogyan épült, csak mendemondák szóltak a nagy vámpír ősökről, akik létrehozták a Törzseket, illetve a Blutster mesterépítészekről, akik az istenek segítségével létrehozták az összes család lakhelyét. Azóta némileg lazult a kapcsolat a különböző törzsek közt, de az élénk kereskedelem és a közös vallás úgy-ahogy összetartotta az összes vámpírt. Nem úgy, mint az embereknél, akik sok különböző helyen sok különböző harcot vívtak egymással. Eiryn megvetően elhúzza a száját, és lesétál a lépcsőn. A Shwartzjägerek azt tartották, hogy egy ember és egy vámpír közt csakis táplálkozási kapcsolat állhat fönt, ám a Nebelturm család erről kissé máshogy vélekedett. Bár természetesen nem vetették meg a vér fogyasztását, több emberi várossal is valami szövetségfélét kötöttek, amolyan laza meg nem támadási és kereskedelmi szerződést. Persze mindkét fél jobban szeretett a saját fajtájával csereberélni, de voltak dolgok, amikért érdemes volt kapcsolatokat kialakítani. Ennek a mesterei persze a Neulanderek voltak, akik  fensőbbségesen ültek saját fellegvárukban, mint egy nephilapók a háló közepén, mesterien igazgatva a kölcsönösen előnyös kapcsolatok szálait, de a Nebelturmok is viszonylag jó kapcsolatokkal büszkélkedhettek. Elvégre az ő tudásuk páratlan volt, a fém pedig ritka és értékes kincs. A Nebelturmok és a Schattensthalok között éppen ezért igen erős kapcsolat volt: a kitermelt fémet az előbbiek szinte ingyen kapták meg, cserébe az elkészült termékek egy része az utóbbiakhoz került. Az aranyat és a rezet a Nebelturmok művészien alakították, fegyvereket és ékszereket egyaránt készítettek. Persze az embereknél is volt valamiféle fémmunkásság, de egy igazi vámpírmunkának nem akadt párja. És az ilyesfajta értékért igencsak sok dolgot lehetett kérni: például kígyóbort. Tulajdonképpen éppen az iménti miatt mászkált odakint, mikor még egész világos volt az ég alja. Dühösen hunyorít bele a számára bántó erősségű fénybe, majd megigazítja vállán  a táskáját, ellenőrzi bronztőreit, és elindul az esőerdőbe vezető ösvényen. A bokája körül sűrű pára gomolyog, melyet a völgyön áthaladó folyó lehel ki magából. A Köd Völgyében még a száraz évszakban is nedves maradt a levegő, éppen a Nebelturmoknak megfelelően. Úgy tartották, hogy a folyót az ősök szellemeinek kohója fűti, ezért gőzölög állandóan, elrejtve a családot a ködben. Erre a gondolatra elmosolyodik. Hirtelen szürke árny suhan el a látótere peremén, majd egy karcsú alak tűnik fel a bokájánál. A vámpír szinte oda sem figyelve paskolja meg a ködfoltos párduc (vagy ahogy az emberek nevezik: ködmacsa) fejét. Természetes, hogy az állat elkíséri, hiszen ő a védelmezője. Szerencsésnek mondhatja magát, hiszen a Kapcsolat csak az ugyanazon a napon született párduc és vámpír között jöhet létre a Ködisten akaratából, hogy biztosítsák a két faj tökéletes harmóniáját. A nagymacskák ügyesek, pontosak, és erősek; ilyennek kell lennie annak is, aki meg akarja munkálni a fémeket.
Eirynt nagy tisztelet övezte, egyrészt a Kapcsolat miatt, másrészt mert a vér szerinti apja elismert Ködpap volt. Persze nem terhelhettek egy papot a gyermeknevelés gondjaival: az ő feladatuk volt, hogy kapcsolatot teremtsenek a mesterek és az istenek közt, lehetővé téve, hogy a köd ne csupán fehér pára legyen a számukra, hanem belelássák a következő alkotásukat. Így tehát az anyja és annak férje váltak a valódi szüleivé, ők nevelték fel. Bár Eiryn keményen dolgozott, hogy fejlessze a képességeit, sosem tudta száműzni az érzést, hogy pusztán a vér szerinti apja miatt választják ki egyes feladatokra. Az egyetlen, aki nem bánt vele kesztyűs kézzel, az a nevelőapja volt. A férfi mindig megdicsérte, ha jól dolgozott, de nem tűrte el a hibákat, és a lány szinte bálványozta ezért.
Most persze nem aggódott amiatt, hogy csak a vérkapcsolatai révén bízták rá ezt a feladatot: ezzel a törzzsel mindig ő tárgyalt. Ismerte már a küldötteiket, és megfelelően uralkodni tudott magán akkor is, ha a közvetlen közelében lüktetett a cserepartner pulzusa. Sietős léptekkel haladt a süppedékeny esőerdei talajon, szürke-fekete ruhájában szinte teljesen beleolvadt az alkony árnyai közé, csak fedetlen kezei és lábai villantak néha fehéren. Amikor elég közel ért a megállapodás szerinti cserehelyszínhez, egy apró fejmozdulatot tesz, mire a hajlékony árny eltűnt mellőle. Ha baj történne, arról tudni fognak. Eiryn óvatosan kilépett a tisztásra, ahol pár pillanatig hunyorognia kellett a fáklyafénytől. Bár a Nebelturmok jobban hozzá voltak szokva a tűz fényéhez (éljen a kovácsolás), de azért alapvetően a sötétet preferálták. Mikor tökéletesen visszanyerte a látását, azonnal felmérte a terepet. Minden változatlan maradt, kivéve a cserélőket. Az idősebb férfit ismerte és kedvelte, már amennyire egy embert kedvelni lehet. Baztuk, olyan volt, mint egy mosolygós, ravasz, öreg ékszerteknős. Pontosan ismerte a határait, és bár szerette feszegetni őket, sosem ment túl messzire. A fiatalabb férfi viszont teljesen ismeretlen volt Eiryn számára, ami elég meglepőnek számított. És ránézésre teljesen zöldfülű, amit az első szavai tökéletesen alátámasztottak.
- Mit keres itt egy nő?!
A lány rezzenéstelen, hideg tekintettel rábámult,  miközben lassan széles mosoly terült el az arcán - minek következtében hegyes, hosszú szemfogai bájosan megvillantak a fáklyafényben. A kölyök kényelmetlenül fészkelődni kezdett, ugyanekkor Baztuk figyelmeztető pillantást vetett a társa felé. Eiryn ezek után egyszerűen levegőnek nézte az újfiút.
- Elhoztam a legújabb ékszereket. Sok munka volt velük.
Baztuk elmosolyodott.
- Akkor kapsz értük egy fél korsó kígyóbort. Mert azzal háromszor annyi a munka.
A lány az öregre hunyorított.
- Valóban? Akkor nem is éri meg kiadni a kezetek közül. Jobb, ha most szépen visszamegyek.
Ez amolyan állandó játékká vált közöttük. Már mindketten tudták a vita menetét, mégis minden alkalommal élvezettel szavalták el a felvezető sorokat.
- Azért ne olyan sietősen. Én a te érdekeidet nézem, hiszen tudod, hogy aranyból van a szívem.
- Ha valóban így lenne, akkor én készítettem volna...
És így tovább, míg végül megállapodtak egy méltányos cserében. Ekkor szólalt meg újra a zöldfülű.
- Fegyverek is kellenek.
Eiryn megdermedt. Nem cseréltek fegyvert emberekkel. Még szép, hogy nem. Minek adnának a potenciális ellenség kezébe olyan eszközöket, amivel felvehetik velük a harcot? Ezt mindegyik tárgyaló félnek tudnia kellene. Baztuk mostmár leplezetlen dühvel nézett fiatalabb társára. Az ostobaságával az egész törzsét lejáratta.
- Nem adunk nektek fegyvert. Ebben már a legelején megállapodtunk. És hacsak nem akarod megszegni a feltételeket, akkor most szépen elhallgatsz.
- Nem érdekelnek a feltételeid, mocskos démon! - kiáltotta a fiú, és lekapta a válláról az íját. Baztuk rémülten lépett közelebb, hiszen ő tudta, mit jelenthet az ideiglenes szövetség felrúgása - például egy éjszakai vámpírtámadást. Eiryn nem várta meg a fejleményeket, villámgyorsan a fiú felé lendült. Amikor annak keze lövésre emelkedett, megragadta, és a testsúlykülönbséget kihasználva gyakorlatilag berántotta magát az ostoba ember háta mögé. Nem rántotta elő a kését, egész egyszerűen egyik könyökhajlatába szorította a másik nyakát, míg másik kezével rögzítette a fogást, és kicsit oldalra kényszerítette a fejét. Régen jutott utoljára vérhez... Éhesen mélyesztette agyarait a puha bőrbe, érezte, ahogy az édes-fémes cseppek jólesőn végigcsorogtak a torkán. Hallotta Baztuk tiltakozó kiáltását, és tudta, hogy a másik fele az idős férfi mellkasán ül, nehogy valamivel próbálkozzon. Nem akaródzott abbahagynia az ivást.
~ Csak még néhány cseppet... ~
A ködmacska figyelmeztető mordulására eszmélt csak fel. Gyorsan elengedte áldozatát, aki rongybabaként csuklott a földre. Baztuk rettegve nézett felváltva hol a vámpírra, hol mozdulatlan társára.
- Nem halott, csak elájult a vérveszteségtől. A jó szándék jeleként egy ostoba hibájának tekintem a helyzetet, és még mindig érvényesnek találom a megállapodásokat.
Mozdulnia sem kellett hozzá, a párduc elengedte Baztukot és a bokájához dörgölőzött. Az öreg óvatosan felállt, és odaóvakodott a kölyökhöz, hogy meghallgassa a lélegzését.
- Rendben van. Bocsánatodat kérem a fiú viselkedése miatt. Menj békével.
Eiryn szertartásosan biccentett.
- A Ködisten óvja lépteid.
Ezek után elváltak egymástól, és ki-ki hazafelé vette az irányt. A lányt kissé ugyan bántotta, hogy az öregnek egészen hazáig kell cipelnie az idióta zöldfülű testét, és valószínűleg már soha nem lesz olyan felhőtlen a kapcsolatuk, mint amilyen volt, mégis vidáman lépdelt a piramis felé. A csere rendben lezajlott, ő ihatott vért, úgyhogy minek búsult volna az apróbb járulékos károk miatt? Tökéletes este volt.

Nagyszerű munkák születtek, kifejezetten tetszett a tény, hogy mindannyian picit más irányzatot fogtatok meg  Volt itt Hawaii de Újvilág is, s szerintem ez a legcsodálatosabb az egészben. Megfogtátok és a saját képetekre formáltátok a cuccokat úgy, ahogy szerettétek volna. MIndenkinek jár a jutalom.

1500 Váltó