Azonnali Játék: Esztétikus Rezgések

Egy különös bárd járja Veronia vidékeit. Egy fiatal tünde srác, aki lantjából az énekhangjával kísérve képes túlvilági muzsikákat előhozni. Véleménye szerint ez modern és e s z t é t i k u s, de ezzel nem mindannyian vannak így, különösen a déli egyház nem, akik rá is küldtek lépten-nyomon egy templomost, hogy tartóztassa le mágia és boszorkányság gyanújával. Természetesen az északiak sem pártolják ezt annyira, szóval a városőrök ez egyszer békét kötve a déliekkel készségesen ráengedik az illetőre a templomosokat. Azok általában elkapják, de rendszerint megszökik.

A feladat a következő: Te, kedves játékos, egy kis falu fogadójában futsz vele össze, és meghallod a különös zenét, ami lanttal, sőt, egy zenekarral sem reprodukálható. Tetszik vagy nem? Hogyan reagál a karaktered erre? Segítesz a rátörő templomosoknak, vagy próbálod a muzsikust védeni szóval, esetleg tettekkel? Írj röviden erről!

A zene: Waporwave

/A végeredmény ugyanaz lesz csak más módszerrel, mint ahogyan Rin normál játékban csinálná. Az, hogy klisés vagy klasszikus majd ti eldöntitek./

Vagy három napon keresztül róttam a poros utakat étel és ital nélkül. Bár sok mindent képes vagyok eltűrni egyszer nálam és elszakad a cérna és akkor ez megtörtént. Máskor, ha tehettem nagy ívben elkerültem a lakott településeket vagy gyorsan átszeltem őket azonban ezúttal kivételt kellett tennem. Nem zavart sem az embertömeg sem pedig, hogy mindenféle ostobaságról fecserésznek vagy, hogy valamiféle ócskaságot akarnak rám sózni. Csak a házakat figyeltem, hogy melyiken fityeg a fogadói cégér, amit rövid idő alatt sikerült is megtalálnom. Azon nyomban ledobtam magamat az egyik asztalhoz és magam mellé támasztotta a már jól megszokott botomat. Jól tudtam attól, hogy én pihenek egy keveset neki nem szabad ugyanis mindenűt megfordulhatnak zsiványok és tolvajok. Némi várakozás után egy fiatal menyecske jött oda hozzám unott arccal.
- Hozhatok valamit uram?
Olyan hanglejtésben mondta, amiből egyből kiderült kicsit sem érdekli, mit akarok csak megszokásból jött oda hozzám.
- Valami meleg ételt.
- Kér valamit inni?
- Vizet.
Erre a kijelentésemre kuncogni kezdett azonban még idejébe sikerült magába folytatnia. Miután felvette a rendelést másokhoz is odament megkérdezni tőlük mit parancsolnak. Érdekes módon két férfivel rendkívül kedvesen mondhatni választékosan beszélt. Ruházatukat nézve valamiféle katonák lehettek méghozzá nem is akármilyenek ugyanis az asztaluk dugig volt mindenféle étellelés jó sok borral. Ha ez nem lett volna elég mindegyik ölében egy-egy hölgy ült meglehetősen alulöltözött állapotban.  Sajnálatos módon ez nem volt valami ritka látvány, hogy a nők pénzért szórakoztatták a férfiakat. Meglehet a neveltetésem miatt, de mindig is távol állt tőlem az ilyesfajta mókázás. Vagy negyed óráig vártam majd kihoztak nekem egy tál ételt és egy kancsó vizet. Ránézésre nem tudtam megmondani, hogy milyen állatból készülhetett és az íze sem volt valami jó, de legalább meleg ételt ehettem. Ahogyan ott eszegettem a vacsorámat egy új vendég tért be a fogadóba. Először nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet ám mikor egy lantot húzott elő a köpönyege alól már jobban szemügyre vettem. Hegyes füle miatt leírt róla, hogy egy tünde méghozzá elég fiatal. Az ifjú arcáról valami oknál fogva csak úgy sugárzott a boldogság mikor ránézett az emberekre. Nem is kellett semmit sem mondania azonnal mindent tudtam róla. Bizonyára egy ágrólszakadt vándor, aki zenéléssel próbálja megkeresni a napi betevőre valót. Magabiztos tekintetéből vagy nagyon jónak kellett leni vagy nem érdekelte, hogy milyen véleménnyel vannak róla mások. Lantján meghúzott pár húrt kissé megköszörülte a torkát majd belekezdett a műsorba. Meg kell, mondjam elég egyedi dalt adott, elő mert ilyent még soha nem halottam ezelőtt, de szerintem a többi vendég sem. Nem tudtam ésszel felfogni, hogy képes egy élőlény ilyen hangokat kiadni magából. Ennél borzalmasabbat még soha életemben nem halottam. Mintha egy megvadult macskát felfórosított tűkkel szurkáltak volna. Ezzel talán kissé túloztam azonban sosem tartoztam zeneszakértők közé. Ölégtelenkedés helyett csak ettem szép csendben a vacsorámat és néha ittam pár pohár vizet. Úgy tűnt másoknak sem tetszett különösképpen ez a nyekergés azonban egyelőre senki sem tette szóvá. Lehet túlságosan lusták voltak, hogy beszóljanak ennek a fiatal művésznek. Miután befejezte a dalt meghajolt a közönség előtt majd közölte a következő dal címét.
- De nem itt. Máshol csináld a cirkuszt. - mondta a pincérnő miközben egy tálcával fenyegetően felé intett.
Az ifjú beletörődött az elutasításba és azon nyomban elhagyta a fogadót. Ezt látván a két férfi még utoljára meghúzta a boros kupáját majd egy hatalmasat böffentettek.  Mindegyik eltessékelte az éppen ölében üldögélő hölgyet majd a lantművész után eredtek. Meglehet, hogy puszta véletlen volt azonban nagyon gyanúsnak tűnt az összefüggés. Egyik tenyeremet a homlokomra támasztva azt próbáltam kitalálni mi legyen a következő lépésem. Pár pillanat múlva felpattantam az asztal mellől ledobtam pár érmét majd szaporán elindultam kifelé. Sajnálatomra nyomát sem láttam a két marcona férfinak, de még a legénynek sem.
Némi keresgélés után meghallottam egyikük hangját egy mellékutca felől. Halk léptekkel elindultam feléjük nem akartam magamra felhívni a figyelmet. A két lovag közrefogta a fiút, aki nagyon ijedtnek látszott. Egyelőre nem csináltam semmit, hanem csak tisztes távolból figyeltem.
- Szóval te vagy az a dalnok, aki a zavargásokért felelős?
- Kérem én nem csináltam semmit.
- Igen persze jó vicc. Mi is halottuk a kornyikálásodat.
- Ráadásul, ha ez még nem lenne elég egyház ellenesnek bizonyult.
- Dehogy, ilyen meg sem fordult benne.
Erre a kijelentésére az egyik férfi csúnyán, tarkón vágta, amiért kérdezés nélkül szólalt meg.  
- Neked, kuss.
- Na, most mi legyen?
- Mire gondolsz?
- Bevigyük?
- Jó ötlet addig én befejezem a vacsorámat.
- Na-na. Hogy van az, hogy amíg én húzom az igát, te tömöd a pofádat?
Úgy döntöttem, hogy már mindent és tisztában voltam vele mit kell tennem. Bár nem igazán szoktam ezzel élni azonban nem jutott eszembe más megoldás. Azt az erőt akartam segítségül hívni, ami sokak szerint az egész világot mozgatja. Mikor közelebb értem a két marcona férfi egyből felém fordult kezüket kardjuk markolatára tették. Meglehet, hogy a nem mindennapi külsőm rémisztette meg őket.
- Ki vagy idegen? Mit akarsz itt?
- Beszélni.
- Nem látod, hogy nem érünk rá? Menj, máshova talán találsz egy részeget, aki meghallgat téged.
Benyúltam a ruhám alá erre ők kis rángatózást követően előrántották fegyverüket. Meg voltak róla győződve, hogy az eretneket akarom megmenteni és nem álltak olyan távol a valóságtól.  A csuhám alól egy megtömött erszényt vettem elő és az arcuk elé dugtam.
- Nem ez az a fiú, akit keresnek.
A két harcos zavartan nézett rám nem tudták hírtelen mit is kéne tenniük. Kissé megmozdítottam a csuklómat, amitől a váltók csilingelő hangot hallattak. Tisztában voltam vele, hogy a bőséges vacsora és a szép lányok nagyon sokba kerülnek.
- Nem ez az a fiú, akit keresnek. - ismételtem meg a korábbi mondatomat.
- Nem ezt a fiút keressük. – mondta utánam az egyik.
- Most nyugodtan továbbmehet.
- Továbbmehet. - válaszolta a mások.
Kivették a kezemből az erszényt kinyitották majd miután meggyőződtek a tartalmáról mosolygó arccal távoztak. A fiú rendkívül hálás volt, amiért segítettem neki.
- Nagyon köszönöm szépen nemes lelkű idegen soha nem fogom elfelejteni, amit értem tett. Kérlek, mond el a neved és én megígérem, dalba foglalom, amit értem tettél és mindenki tudni foglya milyen csodát tettél.
- Inkább ne. – a mogorva hangom kissé lenyugtatta.
- Mond el jó uram miért segítettél nekem? Ennyire megérintett az előadásom?
- Mondhatni. Idegesítesz, de az egyházat is.
- Ezt most nem értem.
- A te bajod.
Ezzel megfordultam és elballagtam a holdfényes éjszakában. Jól tudtam, hogy az-az idióta ismételten ki fog állni és előbb utóbb tömlöcbe fogják dugni. Én mindent megtettem a többi már rajta állt.

Egy fogadóban szállt meg. Még fiatal volt az este, Jóska is bírta volna a vágtát néhány órán át, de nem szerette volna túlhajszolni. Így is folyamatosan mozgásban voltak az utóbbi hónapokban. Takaros kis szobát kapott a fogadótól némi extra váltóért, olyat ahol nem nyüzsögtek a poloskák a kitömött szalmában, és a penész-szag is kevésbé volt feltűnő, mint máshol. Letette a holmiját a szobájában, amiben volt néhány szebb női ruha is a diplomáciai megjelenésekre, hálóing, ami kell egy egy hetes Hellenburgi kiruccanáshoz. Még talált benne némi maradék ételt is, szárított húst és tünde kenyeret, de úgy döntött, hogyha már fizetett a szobáért és egyébként is van rá lehetősége, akkor valami meleget vacsorázna. A tőrét azért az övébe tűzte, biztos, ami biztos, úgy vonult le a tömött söntésbe. Még fiatal az este így részeg emberekből is kevés van egyelőre, inkább a kedélyes nevetésé, a zenéé, és a kapós pincérlányok kacér visongásáé a főszerep. Leült egy asztalhoz a lépcsőhöz közel. Nem tervezett barátkozni senkivel, így tökéletes volt neki egy aprócska kis vízszintes felület egyetlen székkel, hogy ne is legyen lehetősége senkinek sem társulni hozzá. Leintette az egyik pincérlányt és kért egy tál gőzölgő pörköltet, majd hátradőlve várta az ételt, figyelte az embereket… Képtelen volt megszokni őket, hogy hangosak, koszosak, büdösek és primitívek, de legalább tudta, hogy vannak kivételek is.
Ekkor… A kandalló elé leült egy fiatal tünde bárd. Loreena most először fordította arra az arcát tényleges érdeklődéssel az unott vizslatás helyett. Fiatal, jóképű fiú volt, talán Alannal lehetett egy idős… Halványan elmosolyodott az öccse emlékére, és már most biztos volt benne, hogy nyom majd néhány váltót a fiú kezébe, vagy küldet neki egy korsó sört, hogyha végez a dallal, ami biztos valami fiatal szerelmesekről szóló ballada lesz, ami le fogja venni a lábáról a söntés teljes nőnemű közönségét. Közben megérkezett elég a tál étel, és már éppen beletette volna az első kanál forró pörköltet a szájába, amikor a fiú a húzok közé csapott. A lant megszokott hangja helyett valami egészen más töltötte meg a termet. A bent ülők egyszerre hallgattak el, így az a különös, semmihez sem hasonlatos hang még sokáig ott rezgett a levegőben. A fiú pedig folytatta. Újabb és újabb földöntúli harmóniákat csalt ki a hangszerből, amin időnként felizzott egy-egy rúna. A lány még sosem látta a mágia ennyire kreatív, csupán szórakoztató alkalmazását. Új volt, merész volt, kísérletező… Egészen lenyűgöző. Szinte el is felejtette, hogy étel van előtte, csak megbabonázva hallgatta a szimfóniát. Hogyhogy még sosem hallott róla korábban a tünde erdőben? Hogyhogy nem skandálják a fiú nevét éljenezve az emberek, hogy nem áll hatalmas tömeg minden előadása alatt? Hogyhogy nem híres már most, fiatal kora ellenére? Ezernyi kérdés cikázott a fejében, de csak tompán, mert semmi ilyen nem tudta kiűzni a fejéből a fülében és a csontjaiban, az egész testében remegő hangokat. Végül véget ér a dal, a lány nem is emlékezett rá, hogy volt-e szövege egyáltalán, de még mindig síri csönd uralkodik a kocsmában. Egyszerűen a közönség nem tudott mit kezdeni ezzel az újszerű élménnyel. Lory végül elkezdett tapsolni, lassan, emelt fejjel, szigorúan nézve végig a tömegen. Az emberek pedig, ha bizonytalanul is, de követték a gesztust, a bárd pedig felállt és széles mozdulattal meghajolt a nagyérdemű előtt.
Ekkor rúgták be a templomosok (vagy keresztesek? – meglepő módon a lány mintha mindkettőből látott volna) a kocsma vaskos tölgyfaajtaját.
- Ott van! Ő az! Boszorkány!
Már kezdte volna forgatni a fejét, hogy mégis kiről van szó, amikor a bárd felpattant, és láthatóan kétségbeesve menekülő utat keresett. Az ablakok nem jöhettek szóba, az ajtót az egyház emberei állták el, és a „boszorkány” szóra a tömeg is elkezdett pánikba esni. Minden adott volt egy jó kis klasszikus, emberekhez méltó káoszhoz. Lory kiitta a maradék borát, és bár a pörköltjének csak a fele fogyott el, felállt egy gyors mozdulattal ragadta meg a fiú kifejezetten vékony karját. Az idő mintha lelassult volna. Feldöntött egy székes és széllökéssel megtámogatva rúgta a feléjük iramodók felé, majd a korlátot a legalsó fokok mellett már átugorva futott fel a lépcsőn. A fiú szinte lobogott utána ahogy rángatta, és persze próbált kiszabadulni a szorításából.
- Éppen neked segítek te ütődött! Gyere!
Egy mozdulattal berúgta a szobája ajtaját, berántotta a bárdot, majd bevágta az ajtót. Talán lesz egy kis idejük, mire kitalálják, melyik szobában vannak.
- A tünde nőé? Nem vagyok biztos benne… - hallatszott a fogadós hangja. Lory nem volt benne biztos, hogy tényleg nem emlékezett, vagy hazudott-e az érdekükben, de bárhogy is legyen, nyert nekik némi időt.
- Miért segítesz nekem? – kérdezte a fiú bizonytalanul.
- Tetszett a játékod és… Emlékeztetsz valakire. – mondta, de agya közben már a megoldási lehetőségeken járt. A táskájára nézett, magára és a fiúra. Nem volt sokkal nagyobb nála, és ha ráadna egy köpenyt…. Talán sikerülhet. Kikapott egy hosszú szoknyát, egy blúzt és a tünde köpenyét. Sajnálta hogy fel kell áldoznia a szívének kedves öltözéket de úgy érezte megéri, ha ezzel megmentheti a fiút. Szerencsére a bárd rögtön tudta mit akar a lány, és már vetkőzött is. Kicsit túl könnyedén is…
- Látom nem kell sokat magyaráznom.
- Nem… De azért jobb, ha tudod, ritkán viselek női ruhát…
- A te dolgod, hogy mit viselsz. – közölte vele a lány egyszerűen. A lantot alacsonyabbra tűzték, a tünde köpenyt pedig rávette a bárd, így pont el tudták rejteni.
- Még szerencse, hogy ilyen fiatal pofid van, a részegek, meg úgy általában az emberek nem fogják tudni megmondani elsőre. Azért… Ha Zephyrantesben jársz, add le a köpenyem a lovagoknál kérlek.
A fiú bólintott.
- Köszönöm… Hogy hálálhatnám meg?
Loreena elmosolyodott.
- Csak… Folytasd, amit csinálsz. Igazán csodálatos, és gyönyörű, ahogyan a mágiát ötvözöd a lant hangjával.
A fiú arca felragyogott, majd apró meghajlás után az ajtóhoz lépett. Kinéztek, de a templomosok jól hallhatóan a szomszéd szobát kutatták át. Utolsó biccentés, és a bárd már ott sem volt, hangtalan léptekkel suhant el a folyosón, akár a szél… Loreena kinyitotta az ablakot, összekócolta a haját, lelökött a földre egy kancsót, és amikor rárúgták a templomosok az ajtót kétségbeesett hangon mutogatott kifelé.
- Itt volt! Itt volt ha én mondom, de kiugrott az ablakon! - sosem volt jó színésznő, sőt, kifejezetten csapnivaló volt, de úgy tűnt az egyház emberei vagy nagyon ostobák, vagy nagyon idegesek, vagy csak már annyira el akarták fogni a bárdot, hogy minden nyomnak örültek. Egyikük azért benézett a szekrénybe, másikuk az ágy alá, de amikor nem találtak semmit, békén hagyták a lovagnőt. A veszteségek: a köpenye, egy szoknya és egy blúz… De nem érezte túl nagy áldozatnak. Remélte, hogy a bárd messze jár, és még sokáig nem kapják el. Vajon ők tündék értékelnék ezt az új fajta művészetet? Biztosan de hiába hívta volna meg. A bárdos sosem arról voltak híresek, hogy sokáig egy helyben tudtak maradni.

Arca a csuklya jótékony takarásában sötétlett a zajos kis határ menti fogadóban. Északi területen volt már, ezen tény egy kis félelemmel töltette el, de nem aggódott túlságosan. Egészen furcsa feladatban részesült a napokban, von Himmelreichtól kapott levele alapján el kellett látogatnia egy Warzburg nevű kis Tündeerdő közeli városba, ahol aztán találkozója akad majd egy Északi személlyel, aki a helyi városka elégedetlenségének tükrébe hajlandó lenne fegyveres ellenállásokat szervezni a hatalom ellen, már persze akkor, ha elegendő pénzt képesek szolgáltatni neki egy pár ember fegyverekkel való felszereléséhez. Túl jól hangzott a lehetőség, már-már csapda jónak, de még így sem lehetett kihagyni, s pont emiatt ment ő. Megbízható, nem zavar sok vizet, s még a halála sem okozna túlzottan nagy problémát Délnek. Utóbbi opció persze véletlenül se tetszett neki, de a kötelesség néha ilyesmiket is magába foglal, így végül nem érezte úgy, hogy ne lenne felkészülve az egész ügyre. Itt ült hát most abban a bizonyos kis városban, azon belül is a Bamba Bálna fogadóban, ami a helyiek szerint kifejezetten híres volt nagyszerű, bálna zsírt használó ételeikről. Egy nagy tál leves gőzölgött előtte, zsírszaga tagadhatatlanul mutatott rá a tényre, hogy bizony ebben is valóban nem egy kanállal lehetett az említett összetevőből. Opálos, zavaros leve sűrűn volt tömve babbal és zöldségekkel, helyenként pedig fel-fel bukkant néhány kocka szinte olvadósra főtt disznó hús is benne. Az étek kellemesen gőzölgött felé, nagyon élvezte annak illatát, ugyanis bár valóban rettentő súlyos lehetett, emellett mennyei is, s igen meg volt rakva mindenféle jóval. Mindössze 80 váltót kellett ezért, két jó karéj kenyérért, s egy korsó vizes sörért fizetnie, mely mindenképpen jó üzletnek számít, már csak az étel puszta minőségét észben tartva. A lándzsa az asztalnak dőlve pihent, kíváncsian figyelte az élettel teli kocsmát. Fiatalok szórakoztak önfeledten, egymással incselkedve kártyázva és kockázva, amire néha rosszallóan kacagott fel egy-egy vén szerencsejátékos, akik szívest elnyerték az összes pénzét ezeknek a balfácánoknak. Megint máshol szkanderezők horkantottak hangosan egymásra, úgy szuszogva és nyögve, mint ahogy azt egy marha szokott egy egész napnyi igahúzás után. Az ablakra ráfagyott a dér, csendéletként hevertek el a kis virágok az olcsó, homályos üvegen, lehetetlenné téve a kilátást az utcára. Idilli helyzet volt, hátradőlve emelte meg a fakanalat, hogy belekortyolhasson a levesbe, mely jótékonyan gyöngyözött a tálkájában. A zsír íze roppant erős volt, ellenben mégis kénytelen volt utána körbenyalni száját, ugyanis valamilyen tárkonyos vagy hasonló fanyar ízesítéssel lehetett ellátva, ami bizony kifejezetten imponált ízlésének. Egy fertályórának kellett eltelnie hozzá, hogy elfogyjon az étel, messze túl forró volt ahhoz, hogy sebesen fogyassza, s valójában kicsit pazarlás is lett volna. A kenyérből még maradt egy karéj, kelletlenül törölgette vele az edény szélére ragadt kevés zsírt, bár igazából már abszolút nem volt éhes. Érezni akarta csak az izét még egyszer, mielőtt kezdődne a tárgyalás azzal a férfival, akinek már itt kellett volna lennie. Beleharapott a nedves kenyérbe... Annak íze savanyú volt, roppant kellemetlen egy cipó lehetett, s menten le is kívánta azt mosni, belekortyolva a sörbe, mely viszont bár természetesen kifejezetten vizes volt, nagyon jól esett neki a nehéz étekre, s tekintve, hogy most csak egy csuklyás vámpír volt, elégedetten böfögte el magát, mintha nem is úrhölgy volna. Ennek utána elégedetten dőlt hátra, végignézve még egyszer a kocsmán. Nem sokat változott azóta az arculat, ám ahogy pásztázta a környéket, egy idegent vélt felfedezni, egy fiatal, kifejezetten vonzó elfet, díszes, buggyos öltözékben belépve a kocsmába, s azonnal meghajolva, mintha megérkezett volna az este sztárja. Ennek utána kihúzta magát, s megindult egy üres asztalhoz, ahol is aztán felült arra, figyelmen kívül hagyva a székeket.
- Üdvözletemet küldöm minden itteninek, Joachim vagyok, a dalnok, új és moder zenék hirdetője, melyek roppant e s z t é t i k u s a k. Halljátok hát dalomat, melyet utazásom közben költöttem csakis néktek, Warzburg lakóinak.Garantálom, ilyen mennyei muzsika fültek még nem érte ezelőtt!
Azzal két-hármat tapsolt kezével, mintha csak magát bátorította volna. Az eddig halk kocsma felé fordult kissé, érdeklődve figyelve, hogy mégis miféle művész lehet ez a csodabogár alak. Az immáron elegendőnek ítélt figyelem láttára Joachim kihúzta magát, s egy furcsa, kifejezetten kövér lantot vett elő, melynek formás testén pár pillanat múlva valamilyen éteri dallam kélt lábra. Egészen más volt, mint bármi amit eddig hallott, furcsa, szinte vontatott üteme nem tette lehetővé rá a mulatozást, s nyugtató, repetaív mivoltja egészen elálmosította, pont szieszta állapotába átlépő testét. Az egész, éteri dallam úgy terjengett a teremben, mintha csak valamilyen otromba bűz lett volna, s azt is utol érte, aki aztán véletlenül se kívánta hallgatni. A fogadtatás vegyes volt, egyesek menten kedvüket lelték a furcsa zajban, míg másik csak szemöldöküket ráncolva tértek vissza a kockára és kártyára, megpróbálva kirekeszteni a furcsa dallamokat. Hallgatása óta most először szólalt meg a lándzsa, kissé morcosan dörmögve a hallottakra.
- Micsoda rettenetes zajszennyezés, ilyen otromba muzsikát se hallottam még, pedig volt már dolgom pár rossz dalnokhoz. Mégis milyen irányba halad a világ, hogy efféle tehetségtelen népek merészelik magukat dalnoknak nevezni? Rettenetes, rettenetes, ha mondom!
A mormogásra kissé megvonta a vállát, majd tovább hallgatta a teljességgel szabálytalan, már-már ironikusan rossznak ható dalt. Viszolygott tőle kissé, ám mégis úgy érezte, hogy van benne valami olyasmi tagadhatatlan e s z t é t i k a, melyet egyszerűen nem volt képes kiverni a fejéből, s minél jobban próbálta felejteni, annál erősebben tért vissza. Végül ujjával óvatosan kopogtatásba kezdett, utánozva a zene ütemét. A dologra a lándzsa csak felmordult, s mentén az asztal pár pillanatra sisteregni kezdett.
- Bolond ez a mai fiatalság, fogalmuk sincs arról, hogy milyen is a jó muzsika. Ne merészeld azt mondani, hogy ez szerinted nem rettenetes!
- Egészen fülbemászó.
- De ördöngös sátáni zaj, nem lenne szabad ilyet hallanod!

Ezt nem is kérdőjelezte meg, ám mégis kényelmében dőlt hátra, szemeit lecsukva hallgatva a kakofóniát. Talán egy fertályóráig volt képes élvezni a dolgot, amikor is végül zajongva vágódott be az ajtó, ahogy két-három templomos tört azon be, hangosan kiáltozva. Az elf csak felugrott a dologra, s egy csókot dobott a tömeg felé, átölelve a hangszert, s rohanvást kitörve az egyik ablakot, árkon-bokron átszaladva, amelyre végül a templomosok zord vezetője csak hangos szitokszóba kezdett. Talán segíthetett volna nekik, de bölcsebbnek vélte nem eldobni álcáját, s valljuk be: Ilyen hatalmas művészért aztán igazán nagy kár lenne!

A kellemes tavaszi szél beleborzolt Tea hajába szertefújva a harfürtjeit. Más esetben csodálattal adóztam volna hosszú, gyönyörű hajának eme kellemes látványán, ám ezúttal kissé várakozón karba font kézzel tekintettem rá, s figyeltem ahogyan nézelődik a vásárban. Nem mintha nem lett volna ínyemre a helyzet, mégiscsak szórakoztató volt nézni ahogyan ide oda leskelődik. Akár egy kiscica, aki először lép ki a világba. Minden csodálatos még, minden fényes és szép. Egy idő után majd az ő szeme előtt is leomlik a máz, és meglátja a rothadó valóságot. Amikor egy démon eléri az én koromat, rájön hogy nemcsak a valóság áraszt erős rothadás-szagot. Megvártam míg rámveti azokat a gyönyörű mélykék szemeit, s a kocsma felé intettem a fejemmel.
- Egy italt ? - villantottam rá kacér mosolyom. Már egy jóideje gyalogoltunk, ezért talán a legjobb dolog amit megtehetünk, az az hogy leülünk egy kupa bor mellé és élvezzük a puha ágyak kényelmét. Mármint, egy alvás jót tenne. Egek mire is gondolok ezúttal ? Mintha éppen embert öltem volna, olyan élesen nézett vissza rám. Vajon neki számítana egyátalán hogyha embert ölnék ? Vagy csupán tovább sétálna mintha mi sem történt volna ? Ez is mind csupán az én fáradtságom elmejátéka. Meg persze az övé. Nem tagadhatom kissé rájátszik az egészre. Ó azok a szép égszínkék szemek...az őszi kék égboltra emlékeztetnek. Nem szól hozzám, csak némán biccent, majd karomba kapaszkodik, könnyedén húz magával befelé, a kocsma bejárata felé.
- Te mit fogsz kérni apróság ? - nézek le rá. Mára már megszoktam hogy mindenki alacsonyabb nálam. Egy kis méretkülömbség még jót is tesz az egómnak. - Egy kis bor ?
- Amennyiben jó boruk van. - válaszolja, majd hagyja hogy udvariasan betessékeljem az ajtón. Ekkor valami elképesztő hangkavalkád csapja meg a fülem. El is engedem Tea karját, s néhány bizonytalan lépést teszek előre, az egyetlen zenélő alakra bámulva. Ez az zene...ez...ez...ez valami kegyetlenség. Éles fájdalom hasít a fejembe, a különös érzékenységem a zenére immáron pokoli utazássá változtja ezt könnyed kirándulást. Erőtlenül dőlök neki az egyik fa tartóoszlopnak, s arcomat eltakarva a fejemet fogom. Szinte látom ahogyan a hangok körülveszik a bárdot, s kegyelemért sikoltoznak, könyörögnek hozzám. Látom ahogyan színtelenné, s fakóvá válnak, ernyedten tűnnek el az ürességbe. Az undorító zenebona egyszerre abbamarad, egyidőben a fejemben dúló pokoli fájdalommal együtt. A bárd szünetet tart.
- Azt hiszem, sokkal tetszetősebb muzsikát tudnánk produkálni, ha a lant helyett inkább az én testem választaná hangszeréül. – sóhajt fel Tea, miközben a kezével óvatosan hozzám ér, miközben megigézetten bámulja a bárdot. Hát ha az én hangszerem lennél, olyan szépen játszanék rajtad...ám ami késik, nem múlik. Ami késik, abból meg még nagy meglepetés lehet később. Mint a női bajokból. Hagyom hogy újra belém karoljon, de a figyelmem ezúttal ez a tünde Bárd élvezi. A bűvöletébe nem lépek be újra. Kezdjen zenélni és a maradványait a falról fog kelleni levakarni. Kiskanállal. Egyetlen pillanat elég, hogy újfent szédítően mosolyogjak, és az én kis kedvesem előtt örök rejtéj maradjon az előbbi gyengeségem.
- Két kupával a legjobb borukból ! - szólok oda a fogadósnak miközben a bárd melleti   asztal felé vezetem az ámuló partneremet. Mindketten helyet foglalunk az asztalnál, és sikerül egy lopott pillantást vetnem szépséges arcára, egyértelművé válik, hogy egészen érdekesnek találja a bárdot. Valószínűleg érdekesebbnek mint a zenéjét. Mondanám hogy ezúttal kissé írigy vagyok ? Hát ki tudja igazán...mindenesetre jobb ha a saját dolgommal törődöm.
- Mit szólsz ehhez ? - kérdezem, szememmel a bárdra lökve. - Észak és dél őt keresi, de ehelyett hetykén üldögél a kocsmában ahelyett hogy eltűnne.
-  Hogy végtelenül bátor – feleli a kérdésre, ábrándos tekintettel, egyértelmű pillantásokat vetve arra a bárdra. - Vagy végtelenül ostoba. A két dolgot pedig csak egy nagyon vékony határ választja el egymástól. Egyébként nincs miért bosszankodnod. Minden szempontból jobb vagy nála. – mosolyog rám, s dönti a poharát egy koccintásra. Még hogy jobb vagyok nála. Az sosem volt kérdés. Egy ilyen taknyos, tehetségtelen fráternél aki csak meggyalázza a csodálatos színeket eme torz játékával...nem tudok elképzelni számára méltó büntetést. A kedves szavai jólesően megnyugtatnak, közelsége pedig egyszerűen csak jól esik. Megnyugtató hogy végre egy fajtabelivel lehetek, valaki olyannal aki értékeli a népünk csodás művészetét.
- Nagy igazság. - mondom miközben összekoccintom a borospoharam az övével. - Mindkettő.
- Nos, ha ez a legjobb boruk, el se merem képzelni a legrosszabbat. - panaszkodik akár egy kisgyerek. Ó, ennyi idősen, mint én már te is másképp fogod ez látni kedveském. Ha ittál volna életében olyan finom borokat, mint én, akkor talán rá tudnám mondani mennyire igazad van. Ritka pocsék ez a bor, szinte sajnálom a torkom, hogy ilyennel öblítem. Szóllnom kel Lloydnak hogy ide ne dugja a képét. Válaszként csupán elhúzom a szám, s kedvtelve személem a bögyös kocsmárosnét. Nézelődésem közbe könnyen kiszúrom ahogyan bárd nagyon leskelődik felénk, szemével a partneremet vizslatja. Már-már agresszívan villanna a szemem, jelezve neki hogy két törött ujj minden pillantásért, mikor rájövök, hogy bizony nem az én kis megszokott társammal vagyok. Valószínűleg az újdonsült pártfogoltam, még élvezné is. A fenébe. Pedig már kezdtem megszokni a szemmel ijesztést. Félrenézek, s úgy teszek mintha nem látnám a tevékenységét. Remélhetőleg nem kezd el újra zenélni. Mert akkor aláírta a halálos ítéletét. Inkább akkor adok a népnek a saját zenémből, abból amit valóban ZENÉNEK lehet nevezni. Felállok, s előkapva a lantom a bárd fölé tornyosulok. Egészen apró hozzám képest.
- Ülj le pihenj egyet. - lököm az ülőhelyemre, egyenesen a Tea mellé. Amaz nagy nyekkenéssel landol a székben, és kissé megilletődve bámészkodik maga elé. Azt hiszem ennyivel kedveskedhetek neki. Még egyet rákacsintok, s szórakoztatónak találom az arckifejezését. Valóban, nagyon mókás lessz ez.  
- Hölgyeim és uraim, kedved díszes és dísztelen társaság, engedjék meg hogy megmutassam a jó zene dallamát ! -konferálom fel magam, és rákezdek a pengetésre. A vidám zene dallamai gyorsan telítik meg a termet. Az emberek egyre jobban kinyitják a fülüket, s többen táncra perdülnek, hamarosan egész kórus csatlakozik a jól ismert énekekhez. Az egész kocsma az én nótámra táncol.
- A feltűnési viszketegségeddel orvoshoz foglak vinni - szólal meg Tea, hangját a refrénre rázendítő részeg kórus mellett is tisztán hallom. - Kétlem, hogy gyógyítható volna, de talán kezelhető. - sóhajt lemondóan. A könnyed zenélés után sorra kapom az italmeghívásokat, pedig alig tartok a második ének felénél. Az emberek sürögnek-forognak, rengetegen tódulnak a kocsmába odakintről. A zeném már csak ilyen. Lopva pillantok Teára, aki még mindig egy helyben ül azzal a tündével. Mi van vele ? Ilyenkorra már rég egy szobában hevertem volna ha én azt akartam volna. Csak nem lehet, hogy a férfinek én jövök be ? Egy próbát megér. Ránézek Teára és elmosolyodom majd pengetek és éneklek tovább. A fejében szólal meg a hangom.
~ Villants neki már egyet drága, kíváncsi vagyok valamire.
Akár egy megtépett tyúk, a fenhéjázó kakastól, úgy fordul el tőlem a kis pártfogoltam. Félreértett, ebben biztos vagyok. Szeme élesen villan, mert mi más is villanna felém ezután ? Hát még mindig jobb mintha egy kést állított volna belém, mint annakidején az kis vámpírleány...nos igen, volt pár húzós esetem, ez igaz, de hát kétszáz éves korára az embernek csak a történetei maradnak meg, nem ? Még jó hogy démon vagyok. A kocsmában táncolnak a jónépek, az ajtón újabb és újabb emberek áramlanak be, s hagyok egy kis szünetet, hogy az éneket a kocsmában ülő emberek folytassák. Azok pedig folytatják is, mély beleéléssel, teli torokból üvöltik. A bejövő arcok szájáról próbálok olvasni, s ez bár nehezen megy, mégis elcsípek egy-egy szót. Hátrébb lépve a pulthoz támaszkodok, ha jól számolom még lehet akár fél óránk is amíg a templomosok ideérnek. Addigra jó lenne eltűzni innen.
~ Kincsem templomosok jönnek erre, el kell tűnnünk innen.
Alig észrevehetőn biccent, aztán a tünde felé fordulva, megemeli az állát, és gyors csókot lehel az ajkaira.
- Akkor menjünk. - mondja, miközben a rezzenéstelen márvány-szobor arcom figyeli. Vajon mire kíváncsi ? Féltékeny vagyok ? Netán csak unom a játszadozását ? Talán is-is. Mindenesetre előbb meg kell büntetnem a bárdot azért, amit velem tett. Az nagyon fog fájni. Mármint ezúttal neki. Nem nekem. Én talán csak azt fogom fájlalni, ha netán véres lessz a ruhám. Megpördítom Teát, bele a táncparkett közepére, pont egy legény karjaiba. Talán sokmindent látott már, de olyat nem ami most következik. A zene szent számomra, és ez a tünde olyan förtelmet alkotott amelyet ki kell törölni a történelemből is, örökre. Nyakon ragadom, és vad kapálózására fittyet hányva húzom magam után, eltűnve a hátsó szobák egyikében, nyomtalanul. A tünde rémült tekintetet vet rám, mikor becsapódik mögöttem az ajtó, kiáltását elnyomja az arcába csapódó öklöm. Szemem írisze felizzik, arcomra elégedett, sátáni vigyor húzódik.

''Ó, ó igen, te még nem láttad a poklot. Én igen. Szívesen megmutatom milyen kellemes kis hely az. Majd add át üdvözletem a Mesternek. Naaa, ne ficánkolj már. Tessék most kificamítottam a karodat. Pontosabban kificamítottad a karodat. Így ni, már nincs sok hátra, ezt a kendőt most a szádba gyömöszöljük. Igen, így ezeket az ujjakat most szépen eltörjük. A fenébe, nem hangoskodj már. Még ennek a sípcsontnak el kell törnie. Akkor már a másikat is, szeretem a szimmetriát. Ami nem volt meg a zenédben. Bocsánat, nem nyílt törésnek szántam. Hoppá, túlságosan szorítom a nyakad, ugye ? Hát azt szándékosan csinálom. Igen, ki gondolta volna mi ? Ez a roppanás mi volt ? Héé ? A fenébe...''

Úgy tíz perc múlva lépek elő, az időről árulkodik hogy már egy másik dalom utolsó refrénjét éneklik. Legalább a hangulat jó. A tömegben könnyen kiszúrom a felém vergődő Teát.
- Hol voltál ?  - kérdi megrovóan, ahogy a karom után nyúl. Csaknem hiányoztam kedveském ? – Ha valóban templomosok közelednek, ideje lenne mennünk. Tudom, néha nem tűnik úgy, de szeretek élni - súgja a fülembe. Hát persze hogy szeretsz te kis napsugár. Élni mindenki szeret. Felkacagok ahogyan átvágunk a forgatagon, s kedvesen mosolygok rá. Hagyom hogy belém karoljon, könnyedén vezetem őt kifelé a kocsmából, míg mondandóját, egy halk suttogással nyugtázom.
- Volt egy kis...munkám még. - válaszoltam halkan, majd közelebb húzom magamhoz, hogy érezzel a kezének puha finomságát. - Bocsáss meg hogy így eltűntem kedvesem... - Az ajtóhoz érve könnyedén elfordulok karomba kapva Teát, a mozdulat akár egy tánclépés, s háttal az ajtónak fordulva eltakarom őt, s közelebb hajolok az arcához, mintha csak meg akarnám csókolni. Talán egy másik alkalommal, egy másik helyen, bár figyelemre méltó az ötlet. Könnyeden megcirógatja az arcomat, majd a mellkasomhoz lapul. Mögöttünk páncélos csizmák csapódását lehet hallani és keresztesek özönlik el a helyet, én pedig kihasználva a vakfoltot a figyelmükön könnyedén vezetem ki tanítványom a szabad ég alá.
- A tündéért jöttek ? - kérdezte riadt tekintettel, ám furán érzéstelen hanggal. Lenézek a hozzám bújó Teára, s elgondolkozok. Kellemes érzés ahogy hozzám bújik, tudom hogy fél a keresztesektől. Én is félek tőlük kissé, bolond az aki lebecsüli őket. Miután láttam hogy mire volt képes az öreg Freud, kötve hinném, hogy van olyan amire egy keresztes nem lenne képes. Ahogy a riadt tekintetét rámveti, hangosan, s jóízűen felkacagok.
- Persze hogy érte kincsem. Vagyis azért ami megmaradt belőle... - szólom el magam szándékosan. Beletúrok, s hátravetem a hajam, majd körülnézek, hogy volna-e valami szálláshely ahol megpihenhetnénk.  - Gondolom neked sincs kedved az erdőben aludni, igaz ? Van egy másik fogadó valamerre arrafelé. Nem emlékszem meg-e van még, már úgy jó hatvan éve nem jártam ebben a faluban. - mondom neki közlékenyen. Valószínűnek tartom hogy ezúttal ő is jobban preferálna egy kellemes, puha, meleg ágyikót. Én mindenesetre igen. Sőt, nagyon is. Halvány mosollyal figyel, majd azonnal rávágja a választ.
- Jól gondoltad...Nos, annyi előnyöd van, hogy én sosem jártam ebben a faluban. Úgyhogy te mutatod az utat. - feleli rá, miközben ösztönzőleg belémkarol, hogy induljunk már. Egyet kell értenem vele, jó lenne azelőtt minél távolabb kerülni a helytől, mielőtt a keresztesek megtalálják az ami a bárdból megmaradt. Egy távolabbi csendesebb fogadó felé veszem az irányt, karomba kapaszkodó Teával együtt. Lassan sétálok, ráérősen, bár ő gyorsabb léptekkel haladva húz előre, észrevehetően fél a keresztesektől. Meg tudom érteni. Az idő egyre hűvősebb ahogyan a sötétség lassan megszállja a falut. Már már szinte hideg van, s érzem ahogy az én szépséges csábdémonom megborzong. Lovagiasan lekanyarítom a kellemes meleg köpenyem és a vállára akasztom.
- Nem kell vacogni - simogatom meg a fejét, ujjaim elvesznek a szőke hajzuhatagban. - Már itt vagyunk.
Nem nézek rá, csak újfent betessékelem az ajtón, ahol egy felettébb csendes fogadó látványa tárul elénk. A fogadós érdeklődően fordul felénk, s már már kérdezne mikor megelőzöm.
- Egy szobát lesz szíves. - szólalok oda neki, mire ő már rutinszerűen ballag be elénk, hogy mutassa az utat.
- Csak egyet ? - mosolyog rám kacéran Tea. Nos...hát..igen egyet. Azt hiszem, megpróbálom megszólaltatni a tested gyönyörű dallamait. Már ha valóban olyan szépen szóll, mint állítottad...

Csendesnek indult az a nap is. Gerard az úgy tervezte, hogy az egész napot a fogadó szobájában fekve tölti. A szoba bérlője reggel távozott, de a kulcsát még nem adta le. Egyszerűen pocséklás lenne egy olyan takarosan berendezett helységet kihasználatlanul hagyni…na meg aztán amilyen árakat számol a helyi fogadós, nem is lehetne oka senkinek, hogy ezt bármiféleképpen véleményezze. Hősünk nem sokkal a vendég távozása után surrant be. Tiszta szerencse volt, hogy szegény pára nem tudta bezárni a szobája ajtaját, mert egy szerencsétlen baleset történt. Gerard sem akart semmi kárt tenni az ajtóban, de valami álszent alak tegnap este egy fémlemezt szorított a kulcslyukba. Így hát aztán, ha már adta magát a lehetőség, miért spórolhasson egy kicsit.
A nap legnagyobb részét Lia emlékeinek kutatásával akarta eltölteni. Még mindig idegesítette, hogy a lány memóriájának csupán töredékét birtokolja, a többit a tudatalattija raktározta el.
~ Ajánlom figyelmedbe a 28 évvel ezelőtti képeket. Egyszerűen fergeteges, mit alkottam akkor a Leviathannal.
~ Remélem nem lesz olyan, mint amikor megidézted vele Asmodeust, hogy bevágódj egy bárónál.
~ Tudod, milyen rossz érzés, ha rá se hederítenek az emberre!
Gerard egy halvány pillantás keretein belül elengedte a vitát, majd hozzákezdett társa tudásának magába szívásához. Nagyjából másfél óra után zörrent fel a félálomból, egy nagyon különös éneket hallva.
~ Te Lia, hallod ezt?!
~ Ó, már egy ideje csak ezt hallgatom. Érdekes, nemde?
~ Az…ilyet még életemben nem hallottam.
~ Ilyet még én se, csak hasonlót. Varázslattal itatja át a zenét.
~ Ezt látnom kell!
Pár pillanattal később már a fogadó előtt állt. Ott volt a megigéző dal forrása is, egy tünde bárd. Egy hordó tetején állt, onnan zengette hangszerét.
- Hallgassátok az énekem varázsát! Érezzétek, ahogy átjárja lelketek a menny dala!
~ Kicsit fennhéjázó, nem?
~ De nem túloz. A zenéje határozottan megérinti az emberek lelkét.
~ Ebből még profitálhatunk is. Csak meg kell tudjuk, hogyan csinálja, elsajátítjuk és továbbfejlesztjük.
~ Te és az éneklés?
- Helló, volna egy perced?
- Kettő is, kedves idegen – ugrott oda egy gyermek fürgeségével tíz centire Gerard orra elé.
- Tudod azon gondolkoztam, honnan ez a hihetetlen varázslat?
- Egyszerűbb, ha megmutatom!
Azzal visszaugrott a hordó tetejére egy újabb dal erejéig.
~ Nem értem.
~ Hát nem látod?! El sem hiszem, hogy egy ekkora műveletlen tuskó a társam! – természetesen Lia sem értett egy kukkot sem az egészből.
~ A mágia a zene ritmusára pulzál, és egyértelműen az emberek elméjére hat, de valahogy túl…megfoghatatlan az egész. Mintha nem teljesen tudná a varázslat, mi is a dolga.
~ Lehet, hogy még fejletlen maga a bűbáj. Hogy ez még nem a végleges formája, csak egy kezdetleges alak.
~ Ki tudja, talán tényleg semmi másra nem jó, csak másokat elgyönyörködtetni.
~ Az, hogy valami mire való attól függ, ki használja.
- Nos, hogy tetszett az előadás? – időközben a tünde végzett a produkciójával.
- Igazán magával ragadó volt. Hol tanultál ily fenségesen muzsikálni?
- Ezt a tehetséget magától Istentől kaptam! Ő adta nekem a feladatot, hogy megmutassam a világnak ezt az új modern zenét.
- Nem is találok rá szavakat. Hogy is mondjam, annyira…
- E s z t é t i k u s !
- Az! Figyelj, arra gondoltam, mi lenne ha…
Ekkor a férfi se szó se beszéd, elrohant mellette. Gerard szerencsére időben elkapta a kezét.
- Hova ilyen sietősen?
- Templomosok jönnek, el akarnak kapni!
És valóban, az utcában ott volt három jól megtermett lovag, akik sorra kérdezték körbe a járókelőket.
- Ezek elől nem lógsz meg egykönnyen. Add a lantod!
- Hogy?
- Tömlöcben akarod végezni, vagy nem?
A bárd vonakodva bár, de odaadta féltett kincsét. Valószínűleg olyan érzés lehetett neki, mintha egy végtagjától fosztották volna meg. Gerard magához vette a hangszert.
- Hallgassátok hát a mitikus nótát, melyet maga a költészet szelleme dalolt el nekem!
A három templomos felfigyelt a fiú ordibálására.
- Megvagy, kutyafattya! Most nem menekülsz!
- O-ó, ezek gyorsan észrevettek. Rejtőzz el, mielőtt közelebbről szemügyre vesznek! Találkozunk egy óra múlva a falu déli határánál.
Azzal fogta magát és elfutott. A három vitéz meg utána. Még szerencse, hogy azok hárman páncélt viseltek, mert egyébként nem lett volna esélye három edzett katonád futásban otthagyni. Csak futott és futott, hogy minél messzebb kerüljön attól a szerencsétlen, de rendkívül magával ragadó zenéjű bárdtól. Egyszer csak meglátta a fényt az alagút végén: egy szekér állt az egyik ház mellett éppen indulni készült. Gerard megragadva az alkalmat felugrott a kocsis mellé, majd démoni tekintetét magára öltve ránézett.
- Ha nem akarod, hogy a lelked örökre a pokol tüzében égjen, meg ne moccanj!
Ezzel párhuzamosan a jobb tenyerében elkezdett alakot ölteni egy Láng Dárda, fokozva a rémisztő hatást. A kocsis, egy harmincas éveiben járó nő sikítani sem mert a félelemtől, csak némán figyelte, ahogy a démon a dárdájával óvatosan megböki a kocsi elé fogott két lovat, akik ettől úgy megijedtek, hogy sebesen elkezdtek az falu melletti erdőbe veető úton vágtatni, magukkal húzva a kocsit is. A három templomos nem sokat teketóriázott, azonnal magukhoz vettek egy lovat, hogy üldözőbe vegyék őket. A szerzett előny lassan elveszni látszott, elvégre a kocsi elé fogott lovak jóval lassabban haladtak, mint azok, miken csupán egyetlen ember ült. Szerencsére a köcsi pont egy nagyobb emelkedőhöz ért.
~ Itt a lehetőség.
~ Vettem!
- Ne merészelj megállni, míg el nem éred a legközelebbi falut!
Miután még egyszer ráijesztett szerencsét len kocsisra remélve, hogy még legalább fél percig nem parancsol megálljt a lovaknak, felemelte a tekintetét, a fék lombjait pásztázva. Amint átért a kocsi az emelkedőn és a templomosok rövid időre szem elől tévesztették a szekeret, megragadta a legelső út fölé lógó ágat, ami fölött áthaladtak és elrugaszkodott a járműtől, így a két ló nélküle vágtatott tovább. Még mielőtt a templomosok átértek volna, gyorsan elrejtőzött a kiszemelt fa törzse mögött. Hallotta, ahogy a lovak elvágtatnak a méretes tölgy mellett. Dolga végeztével nyugodtan sétált vissza a faluba, hátán a lanttal, amin ahogy ígérte, egy karcolás sem esett.
~ De hát nem is ígérted, hogy sértetlenül visszaadod.
A falu déli határánál, az útjelző tábláknál futott össze simét a dalnokkal.
- Tessék, a lantod. A templomosok dél felé indultak el, valószínűleg még a közeli erdőt fésülik át, de egy idő után visszatérhetnek. Ha rám hallgatsz, elindulsz arra, amerről jöttél. Arra nem számítanának.
- Köszönöm. – feleli őszintén, miközben magához veszi a hangszert. Úgy ragadta meg, mindha a saját tulajdon gyermekét kapná kézhez.
- Mond, nem akarsz a társam lenni?
- Megtisztelő, de én egymagam járom a világot. Madár vagy, aki egymaga szeret dalolni.
- Te tudod. De egyszer még találkozzunk, amikor a zenédet már sikerül tökélyre fejlesztened. El ne feledd az arcom!
- Te se az enyém, idegen!
- Gerard. A nevem Gerard D. Lawrenz!
- Megtiszteltetés. Engem Robert Wildwalkernek hívnak.
- Részemről a szerencse. Aztán nehogy elkapjanak.
- Nem fognak. Senki sem állíthat meg, hogy elérjem a célomat.
- Ugyan mégis micsodát.
- Azrael kardját!
- Valóban…nemes cél. Sok szerencsét.
Arcán mosollyal otthagyta a férfit.
~ Nézzenek oda, mekkora híre van ennek a híres neves pengének. Nem félsz, hogy lett még egy riválisod?
~ Nem különösebben félek tőle.
Úgy tervezte, hogy ő is hamarosan elhagyja a falut, nehogy megtalálják, miközben visszajönnek. Úton a következő település felé egyre csak a különös dallam járt a fejében.
~ Leviathan. Már tudom, mit fogok vele elsőnek kipróbálni...

Mi mást is csinálhatott volna egész nap, minthogy ezt a települést járta volna körbe? Körbenézett a piactéren, más fogadó után kutatott, de igazat megvallva nem talált a mostaninál olcsóbbat, így itt foglalt egy éjszakára szobát. Kihasználva ezen jó dolgát, az ágyon fekszik némán, a mennyezetet bámulva, félig-meddig álomba szenderülve. Igazán csábító és hívogató a sötétség, amely másodpercekre körülöleli, ahogy behunyja a szemét, és erre az is rásegít, hogy lentről halk zene hallatszódik fel: különös, olyan furcsán megnyugtató. Kíváncsiságától vezérelve, szemeit megdörzsölve kel ki, ásít és nyújtózik egyet, majd magára kapja köpenyét, csuklyája azonban hátán marad - nem húzza fejére. Finoman végigsimít a nyakláncain, rápillant rubint gyűrűjére, és ezeket ellenőrizve hajlandó csak elindulni, hogy megnézze, mi zajlik lenn.
Kinyitja az ajtót, mire valamivel erősebben hallatszódik a játék, amit enye grimasszal fogad. Ami ott benn igencsak kellemes hatású volt, itt kijjebb már inkább undort vált ki belőle. Fanyar mosoly jelenik meg egy pillanatra arcán, amit hamarosan letöröl, és inkább elindul lefelé, hogy még tisztábban hallhassa a zenét, valamint hogy rendeljen magának vacsorát, elvégre nemsokára annak is itt az ideje.
Kezét finoman a korlátra teszi, és úgy siklanak végig ujjai a fán, ahogy egyre lejjebb lépdel, félúton azonban megáll. Oldalra fordítja a fejét, tekintetével végig keresi azt, aki a hangulatfestő háttérzajt csinálja, és hamarosan meg is találja: egy elf, kinek haja szőke, szemei kéken csillognak, vonásai tündésen finomak. A kezében lévő szerencsétlen lantot úgy bűvöli, mintha kígyót próbálna vele irányítani – olyan furcsán szól az egész, és ez ismét láthatóvá teszi a nemtetszést jelző vonásokat, ám valamivel erősebben. Nincs lenyűgözve ettől, és egyre erősödik benne az érzés, hogy jobb lett volna, ha inkább elalszik, és a kísértés ellenére sem lesi meg, mi folyik itt. Néha valóban jobb, ha titokban marad pár dolog… És ez is megmaradhatott volna egy kellemes emléknek, nem pedig ilyen... ocsmányságnak.
Valamennyire megszorítja a támaszt. Érzékeli, hogy mások is felfigyeltek erre a nem mindennapi hangzásra, többen lejöttek szobáikból, hogy megcsodálják, micsoda tehetség vagy istenkáromló az, aki ezt műveli. Alicia nem hívő ugyan, de valahogyan inkább az utóbbi kategóriába sorolja a zenészt… Nincsen ennek a fején valami vérdíj? Mert egy ilyen nyeszlett alakot nagyon könnyű lenne beszolgáltatni, a fizetségből pedig később még vehetne valami hasznosat magának.
Mélyen tűnődik, elmélkedik, ám gondolatai valamilyen oknál fogva mégis azon felszínes kérdésnél állnak meg, hogy adnak-e azért bármit is, ha elkapja ezt az élvezettel játszó, őt viszont roppantul irritáló szélhámost.
Eltelik talán egy perc, mikor valaki kikerüli a bámészkodók sokaságát, és közvetlen előtte áll meg. Alapvetően nem figyelne fel rá, mivel lehet, ő is csak egy néző, azonban érzi magán a másik tekintetét, és ez odafordulásra készteti. Kérdő pillantással fordítja felé fejét, mire meglepetten ismeri fel az arcot: Astonien az. Ismét.
- Hát te...? Hogy kerülsz ide? – hitetlenkedik, szemöldöke is megemelkedik, így egyértelművé válhat, hogy nem számított a másikra. Minél többet találkoznak, annál jobban erősödik benne az érzés, hogy a föntiek azt akarják, hogy bosszantóan rövid időkön belül újra és újra keresztezzék egymást útjaik.
- Hív a kalandvágy – adja a szokásos választ, amely most sokkalta tömörebb, mint korábban bármikor. Furcsának is tartja, hogy Astonien egy kicsit sem játszik rá, de mivel ennél jobban nem képes homlokát ráncolni, nem is tudja enyhe döbbenetét fokozni.
- És te? – érkezik a visszakérdezés, mire a nekromanta egyszerűen megvonja a vállát.
- Vándorlás. A véletlenszerűen kiválasztott utak most ide vezettek - rendezi le ő is röviden, aztán visszafordítja tekintetét a zenész felé. - Mi ez a borzalom? – kérdez rá valamivel halkabban, nehogy valaki nagyobb hangot adjon ellenszenvező véleményének. Kinézi ebből a népségből, hogy megbújik köztük egy személy, aki csak arra figyel, mikor csaphat le egy ilyen lehetőségre.
- Ez művészet, Alicia, művészet! Hát nem egyértelmű? – magyarázza már-már dicsőítve, de érzékeli, hogy a férfi sem gondolja komolyan. Legalábbis… Reméli, hogy nem színészkedik, eljátszva, hogy csak látszatra nem tetszik neki a műsor.
Összeszűkített szemekkel néz a tolvajra, mintha csak azt akarná sugallni, hogy ne feszítse tovább a húrt.
- Valóban, igazi művészet - jegyzi meg epésen egy szemforgatás kíséretében.
- Egyedinek egyedi, az már... – Mielőtt befejezhetné a mondatot, váratlanul nagy robajjal vágódik be az ajtó, mire mindenki elhallgat egy pillanatra, és csak a páncélok zörgése az, amely megtölti a helyet. A nő feszülten és döbbenten figyeli őket, hiszen tisztában van vele, miféle szerzetek ezek: a protestáns egyház tagjai. Konkrétabban nem kell tudnia, bőven elegendő annyi, hogy esélyes: érte jöttek. Megfeszülnek izmai a gondolattól, akaratlanul is följebb lépdel pár fokot, a továbbiakban kínosan és feszengve várakozik, mi fog történni. Csuklyáját nem veszi fel, mivel a hátrálásával már így is esetleges gyanakvást válthatott ki belőlük.
- Mit akarnak ezek itt? – sziszegi pont akkor, mikor a többiek is halk susmogásba kezdenek. Szeme sarkából még látja, hogy néhányan megpróbálnak elsunnyogni némán és észrevétlenül, és nagyon úgy tűnik, hogy ez most sikerül is nekik. Kérdés, hogyha nem egy mocskos bandát keresnek, akkor kihez jöttek?
Észreveszi, hogy a bárd sunyin keres magának egérutat, míg a páncélosok felé tartanak. Talán a nő egy rövid időre megnyugodhat, hogy nem érte jöttek, de nem engedheti le védelmét: bármi lehetséges. Lehet, felismerik, és aztán elkapják, bár… Hol ismernék fel? Ki ismerné fel? Astonient és más ismeretséget leszámítva ki emlékszik az arcára? Senki más.
A pap meg se moccan. Elég csak ránézni, hogy Alicia tudja: a tolvajnak semmi kedve elhagyni a helyszínt.
- Astonien - folytatja a halk beszédet, bár már némileg ingerültebben a templomosok jelenlététől és a menekülés lehetetlenségének esélytelenségétől. Ráadásként a botja sincs nála… Még a könyvét is fönn hagyta, hát mihez fog így kezdeni? El fogják kapni, szinte érzi… Kétségbeesetten keres valami megoldást, de jelen helyzetben nem talál – legrosszabb esetben a szobájába kell rohannia, ahol felkaphatja tárgyait, és úgy talán van esélye meglógni.
- Ha megtudják, ki vagyok, felkoncolnak – teszi még hozzá, de csak félig van meggyőződve ezen állításáról.
- Ki gyanakodna egy tündére? – néz rá, és lehet, csak Alicia látja bele, hogy most bolondnak tekinti, viszont végső soron igaza van… Jelenleg olyan, mint egy átlagos tünde, és, valljuk be, ez teljesen kiment a fejéből. Ez némi megnyugvással jár, de árgus szemekkel követi továbbra is, hogy mi lesz a páncélosok következő lépése.
- De akkor mi a fenének jöttek? - ismétli a kérdést.
- Van egy sejtésem - nyúl köpenye alá. Már csak azt kéne megtudni, hogy mégis miféle sejtése van, mert ha a bárdhoz jöttek, akkor ez Alicia számára is teljesen tisztává vált az elmúlt percek során.
A tényeken némileg felbátorodva gunyoros vigyorra húzódnak ajkai - főként a káröröm miatt, és szeme csillanása tökéletesen tükrözi hangulatát.
- És ha megszökik? - könyököl a korlátra, fejét tenyerébe helyezi, és még a zenészt vizsgálgatja, aki vészesen kutatja a menekülési útvonalat, de nem leli - egyelőre. - Mert én szívem szerint átadnám ezeknek a puhányoknak - fordul Astonien felé várakozón és kíváncsian. A tudat, hogy nem ő az elsődlegesen keresett személy, meglepően nagy bátorságot és pofátlanságot tud neki kölcsönözni.
- Ha megpróbálja, akkor... – Itt kénytelen ismét félbehagyni a monológot, mivel a tünde megindul, furcsamód feléjük, a páncélosok pedig dühösen igyekeznek nyomába kerülni, ám felszerelésük nagy hátrányt ad nekik. Alicia számára váratlanul terül el a bárd arcán egy vigyor, követi pillantását, és megállapodik Astonienen. Csak nem el akarja őt ereszteni?
Halvány mosolyra húzódnak az ő ajkai is, ahogy rákönyököl a korlátra. Neki bizony nem áll szándékában elengedni ezt a szentségtörőt, még ha nem is csontvázak idézésével, hát más, gonosz tettekkel fogja segíteni azt, hogy elkaphassák.
A tünde rohan és rohan, azonban Astonien megállítja pár másodperc erejéig azzal, hogy a megfogja a karját. Az elf hirtelen változó arcvonásait nem tudja megfigyelni, de biztosra veszi, hogy rendesen megdöbbent azon, hogy a pap végül mégis az útjába állt. Alicia sincs másként: ő is kissé furcsának találja ezt – eleinte. Tolvaj, áruló, hazug, minden, ami egy hozzá hasonlóra aggatható, számíthatott volna erre a lépésre.
A pillanat hevében a bárd kitépi magát Astonien ujjai közül, mire Alicia jókedvűen hátratolja egyik lábát, amiben az üldözött elbotlik, és nagy puffanás kíséretében óriásit zakózik a lépcsőn. A nekromanta nem csodálkozna azon, ha pár foga ki is tört volna, ezzel elcsúfítva egész kellemes megjelenését.
- Hoppácska, ez véletlen volt - kapja oda szájához kezét ártatlanul, de egyértelmű, hogy színjáték az egész, így a muzsikus is könnyedén rájöhet, hogy az egész egy átverés. Biztos csalódott, pláne akkor, mikor meghallja a tolvaj nevetését.
Ahogy ez a szerencsétlen tápászkodna fel, Astonien a hátára tapos, nehogy elfusson, Alicia pedig elégedetten fonja karba kezét, míg a katonák meg nem érkeznek hozzájuk. Nem nagy a távolság, de hosszú másodpercekig eltart, mire felmásznak a lépcső ezen fokáig azzal a tempóban, amit most diktálnak: lassabbak, már nem sietnek annyira, elvégre pont most terítették le ezt a senkiházit. Akkor minek igyekezni? A nőben ilyenkor merülne fel a kérdés, hogy vajon valóban ott akarják-e tartani, és nem engedik-e el az utolsó pillanatban - lehetnének akár cinkostársak is.
- Egyébként miért is akarod annyira átadni? – kérdez rá, még mielőtt a templomosok melléjük érkeznének.
- Ha azt hiszed, él bennem a fajtársi összetartás ösztöne, akkor tévedsz - szögezi le először. - Egyszerűen nem tetszik az, amit játszik. Botrányos és megbotránkoztató, egy ilyet nem kéne szabadlábon hagyni - vonja meg aztán a vállát nemtörődőn, mire a bárd tiltakozna, de a szája felrepedt, és inkább nem csattan fel – bizonyára tart attól, hogy még egyet kap a pofájára az alatta elterülő fokoktól.
- De akár úgy is mondhatnánk, hogy szégyent hoz a fajtámra. Ezt döntsd el te magad.
Ezen válasz hallatán Astonien elgondolkodva bólint egyet, válaszra viszont már nincs ideje, mivel a túlsúlyosak megtették azt a hihetetlenül hatalmas távot. Már-már arrébb taszítják a tolvajt, ahogy felrántják a bárdot, hogy aztán eltávolítsák a környékről.
- Köszönjük a segítséget! – morogja kelletlenül az egyikük, és egyértelmű, hogy semmi kedve közösködni, így kelletlenül kapar elő egy kisebb zacskót, amit odadob Aliciának. A tünde nő ügyetlenkedve és értetlenkedve kapja el, ám még mielőtt feltehetné a kérdést, már érkezik is rá a válasz:
- A nyomravezetőnek jár – veti még oda, mire a nő kis híján felnevet. Hogy ők vezették nyomra? Itt valami félreértés lesz, elvégre ő csak kigáncsolta, mert viccesnek találta, de a bőrtatyó csilingelő tartalmát hallva nem sok kedve van felhívni erre a protestáns figyelmét. Megtartja magának a pénzt, elvégre elég fontos és drága dolog.
- Na gyere csak, te boszorkány! - mondja egy másik, és a nekromanta izmai megfeszülnek. Tart attól, hogy az utolsó pillanatban mégis célpontként fogják őt kezelni, és őt is letartóztatják, elviszik, főleg úgy, hogy most teljesen védtelen. Szerencsére semmi ilyen nem történik: végig a zenésszel vannak elfoglalva, akit elrángatnak. A művésznek aligha hívható személy próbál védekezni, kapálózik, amennyire engedik, igyekszik kiszabadulni a szorító ujjak közül, mint ahogy azt a papnál tette, kiabál és üvöltözik, de teljesen értelmetlenül és sikertelenül. Jobb lenne, ha már most felkészülne a tömlöcben töltött évekre, és ezt az energiapazarlást is megspórolná az ínséges időkre.
Végül kiérnek az ajtón, távoznak, és ismét csendesség borul a helyre, ám nem sokáig. Hamarosan előbújnak ismét a vendégek, akik jókedvű falatozásba, iszogatásba kezdenek – visszatér a fogadó hangulata, amely eddig olyan nyomott volt a déliek miatt, mintha egy borzasztó álom után ébredtek volna.
- Esetleg valamit enni? - villant egy mosolyt, és a magasba emeli az érméktől csörgő és kerekedő bőrdarabot.
- Nem is rossz ötlet! – vigyorodik el, és már követi is a nőt a pult felé, hogy rendelhessenek valamit.

Hát még vacsorázni se tudok nyugodtan?
Pedig azt hittem, végre pihenhetek. A pusztaság déli részén akadt dolgom (ennél többet senkinek nem árultam el, ha faggattak), s egy kis falucskában akartam eltölteni egy nyugodt, eseménytelen éjszakát. Még az is segített, hogy pont este keveredtem ide, így még nem is kellett volna elpazarolnom annyi időt.
Kellett volna.
Ilyen az én szerencsém.

Mikor meghallom a zenét, érdeklődve pillantok az irányába: szőke, fiatal elf áll ott, lanttal a kezében, és játszik a jelenlévőknek. Óvatosan körülnézek... kíváncsi vagyok, hogy fogadják ezt az itt lévők. Már csak azért is, mert fogalmam sincs, hogy vélekedjek a felettébb egyedi hangokról. Van valami furcsa érzete, ami egyszerre visszataszító és vonzó; soha nem hallottam még ehhez hasonlót, mondjuk... nem mintha annyira sokat foglalkoztam volna a zenével.
Hogy akarom-e hallgatni? Jó kérdés. De az biztos, hogy nem fekszem le éhesen, tehát nincs választásom.
Közben egyre többen gyűlnek az elf köré, valószínűleg inkább a kíváncsiságtól, mint a szépérzéktől hajtva. Nem csatlakozom hozzájuk - már csak azért sem, mert a lépcsősoron egy ismerős alakot pillantok meg.
Alicia.
Ajjaj. Ebből balhé lesz.
Mindazonáltal egy pillanatig sem habozom: elindulok felé, messze elkerülve a hallgatókat, s az elfet, aki szemmel látható élvezettel kínozza a hangszert. Beszélni akarok vele, egyrészt azért, mert kíváncsi vagyok a véleményére...
...másrészt azért, mert kíváncsi vagyok, most mégis milyen vészt hoz a fejemre.
Rálépek az első lépcsőfokra, majd a másodikra... és még mindig nem figyel fel rám. Igaz, miért is tenné, hisz most oldalt áll nekem, és talán az ő arcán látszik legerősebben a nemtetszés. No, a véleményét már tudom, nem is csodálkozom különösebben.
Épp köszönnék neki, de nem tudom meglepni, ugyanis felém fordul. Talán megérezte a tekintetem, talán véletlen volt, mindenesetre így is eléggé elcsodálkozik.
- Hát te...? Hogy kerülsz ide?
-Hív a kalandvágy. - máskor talán rájátszanék, de most lerendezem ennyivel a kérdést. - És te?
- Vándorlás. A véletlenszerűen kiválasztott utak most ide vezettek - szóval csak egyszerű véletlen? Érdekes lehet ez az élet; nem mintha én annyira ragaszkodnék a lecövekeléshez, de ez azért már sok lenne. - Mi ez a borzalom?
A szinte átmenet nélküli kérdésre kis híján elvigyorodom, de keményebb fából faragtak. Igaz, az ajkamba kell harapnom, hogy leplezzem.
-Ez művészet, Alicia, művészet! Hát nem egyértelmű? - hiába, így is érezhető, hogy nem gondolom komolyan. Pedig... részben mégis, de most bármihez több kedvem van, mint a zene filozófiai boncolgatásához.
Alicia mellett nehéz komolynak maradnom.
- Valóban, igazi művészet - és igen! Pont az a szemforgatás, pont az az ironikus hang, mint amit elképzeltem. De legalább teljesen megbizonyosodtam, mit gondol a bárdról.
-Egyedinek egyedi, az már... - és eddig jutok a sablonmondatban.
Hogy engem mindig félbeszakítanak...? Igaz, ez most nem is zavar annyira; az a három templomos, aki az ajtó feltépése után ront a fogadóba, már jobban. De kettőnk közül nem én rettenek meg jobban.
- Mit akarnak ezek itt? - a lány felhátrál pár fokot, úgy néz a lovagokra. Nem válaszolok, már csak azért sem, mert fogalmam sincs, így inkább figyelem az eseményeket.
Nem tudom, mi fog történni, de nincs az az isten, hogy kihagyjam. Ha veszélybe kerülünk, akkor is jócskán lesz időnk menekülni.
...főleg, ha előbb lenyugtatom ezt a három páncélost. De remélem, erre nem lesz szükség.
- Astonien - szólal meg a nekromanta halkan, de feszülten. - Ha megtudják, ki vagyok, felkoncolnak.
-Ki gyanakodna egy tündére? - nézek rá kíváncsian. Jó, gyenge érv, magam is tudom, de valamiért bízom abban, hogy nem lesz gond. Ismerhetik egyáltalán az arcát? Nem hiszem... igaz, sokmindent nem tudok a lánnyal kapcsolatban.
- De akkor mi a fenének jöttek? - teszi fel a nagy kérdést.
Nem hagyom, hogy gyanakvóvá váljon a pillantásom, inkább lenézek. Úgy tűnik, megnyugodhatunk: a templomosok az elf férfi felé tartanak, aki sarokba szorított egérként pislog, hátha talál egy menekülőutat. Elég dühösnek látszik a három déli, valószínűleg már jó ideje üldözhetik, ha Észak területére is eljöttek miatta.
-Van egy sejtésem. - válaszolok kicsit késve, és a köpenyem alá nyúlok. Ha tényleg elszabadul a ribillió, akkor...
...nem, most nem lesz szükség erre. Elengedem a buzogányt; egyelőre muszáj bíznom a szerencsénkben. Nem lenne túl jó ötlet három ellenfélre támadnom, még akkor sem, ha nem vagyok egyedül. Az meg a másik, hogy nincs is okom erre; ha valóban a bárdért jöttek, nem kell félni tőlük.
- És ha megszökik? - ahogy ránézek, gúnyos mosolyra figyelek fel arcán. Hm... tényleg nem lett a szíve csücske a lantos. - Mert én szívem szerint átadnám ezeknek a puhányoknak. - nos, nem meglepő, hogy képes lenne átadni. Valahogy... ki is nézem belőle. Zavarja őt a bárd, tehát gond nélkül odadobja pár katonának, hogy bebörtönözzék, esetleg megégessék, vagy hasonló könnyed időtöltésekkel szórakoztassák.
Hasonlítunk.
-Ha megpróbálja, akkor... - próbálok merengeni, hová is menekülhet, vagy mennyi esélye van ezekkel szemben, de most sem tudom befejezni. A zenész rohanni kezd...
...egyenesen a lépcső irányába.
Felénk.
A pogányok isteneire, és én még aggódtam, hogy tudnék közbelépni!
A temlomosok dühös üvöltéssel erednek a nyomába, de a páncél miatt sokkal nehezebb dolguk van. Könnyedén le tudná őket hagyni az üldözött, és ha elérne az emeletre, akkor elbújni, esetleg kiugrani egy ablakon már nem is lehetetlen vállalkozás... ha elérne az emeletre. Ez itt a lényeg.
Udvariasan oldalra húzódom, és arcomon szemtelen vigyor terül el, úgy nézek a bárdra. Szinte mutatom neki a szabad utat, és értékeli is: visszavigyorog, és kétkedés nélkül rohan a könnyű egérút felé.
Milyen naiv.
Mikor mellém ér, a karja után kapok. Szinte magával ránt, ahogy megtörik a lendülete, de sikerül megtartanom magam... a déliek közelednek, a fogoly a markomban van, minden tökéletes.
Vagy nem. Egy hirtelen mozdulattal kiszabadítja magát a szorításból, és újra nekiindul. Figyelmetlen lettem volna? Nem, egyszerűen csak túl kétségbeesetten próbálkozott ahhoz, hogy egy kézzel képes legyek megtartani. Most viszont...
És nem, nem csalódom, sőt. Tátott szájjal figyelem, ahogy a férfi elegánsan a lépcsőre zuhan - szép, Alicia, szép. Ilyen szakszerű gáncsolást is rég láttam.
- Hoppácska, ez véletlen volt - játssza el az ártatlant, bár a színészkedés nem a legjobb szó erre. Annyira nyilvánvaló az iróniája, hogy elnevetem magam, majd a következő pillanatban nekilódulok, megteszem a köztünk lévő pár fokot, és rátaposok a bárd hátára. Persze nem túl erősen, hisz nem kínozni akarom, de azért elég határozott ahhoz, hogy ne tudjon felkelni.
Vagy lehet, hogy mégis túlzásba viszem? Áh, nem is érdekel. Ha valaki arccal egy lépcsőre zuhan, az már amúgy is fáj, sokat tehát nem ronthatok a helyzeten.
-Egyébként miért is akarod annyira átadni? - kérdezem kíváncsian. Nem mintha lényeges lenne, mégis érdekel.
- Ha azt hiszed, él bennem a fajtársi összetartás ösztöne, akkor tévedsz - nem teszem szóvá, hogy valamiért nem hittem ilyesmit. - Egyszerűen nem tetszik az, amit játszik. Botrányos és megbotránkoztató, egy ilyet nem kéne szabadlábon  hagyni - a bárd mocorog, de nem mer megszólalni. Nagyon helyes.
- De akár úgy is mondhatnánk, hogy szégyent hoz a fajtámra. Ezt döntsd el te magad.
Bólintok, de nem jut idő arra, hogy bővebben válaszoljak, mert ideérnek a déliek. Nem siették el - mikor látták, hogy elvégeztük a piszkos munkát, már kényelmes tempóra lassultak.
-Köszönjük a segítséget! - mondja az egyik templomos kelletlenül, s míg tisztán látszik, hogy nincs kedve holmi északiakkal még beszélni sem, mégis előkapar egy pénzeszacskót, és odadobja Aliciának. - A nyomravezetőnek jár. - nocsak, már vérdíjat is tűztek ki a fejére? Tényleg nem szerethetik... más helyzetben talán kihasználnám ezt.
A három páncélos nem is foglalkozik velünk többet, csak a bárdot vonszolják el. Nem megy zökkenőmentesen, hisz az üvöltözik és próbál szabadulni, de hisz lovagok... esélytelen, hogy elengedjék.
Még jó, hogy nem a nekromanta volt a célpontjuk.
-Na gyere csak, te boszorkány! - észreveszem a lány rezzenését. Nem tetszik neki túlzottan ez a szó... fél? Talán. De ahogy a fura négyes kiér az ajtón, és a vendégek is kezdenek előszállingózni, már semmi nem látszik rajta ebből.
- Esetleg valamit enni? - mutatja a teli erszényt.
Hisz végül is vacsorázni akartam...
-Nem is rossz ötlet! - követem a pulthoz, ahol ketten már úgy iszogatnak, mintha semmi nem történt volna.
Most meg három délit sodort az utamba. Különös. Vajon mikor legközelebb látom, összefutunk egy mélységivel?

// bár túl vagyunk az éjfélen remélem még elfogadjátok x3 //

Egy igen lepukkant és elhagyatott fogadóban találtam végül helyet magamnak. Az utazó felszerelésem természetesen bőrig ázott, ugyanis kinn szinte szakadt az eső, mintha csak dézsából öntenék. Természetesen ez volt az oka, hogy fogadót kerestem, de így hogy beléptem annyira nem is volt vészes ez a helyzet. Csak pár részeg ember fetrengett az asztalon, vagy amellett, de látszólag senki sem sietett őket kitakarítani a helyről. A hely lepukkantságát, még a néha-néha megjelenő, majd rögtön el is bújó egerek is megerősítették. Kedvemre való hely. A csuhámat hátravetve megrázom átnedvesedett méregzöld színű hajam, és amint eme vastag „szigetelő” réteg, mely eddig szinte minden zajt elvágott tőlem (az esőzuhogáson kívül), most fülembe juttatott minden kisebb, nagyobb zajt. A horkolás, meg a részeg mormogás volt a kisebbik része volt a zajoknak… a nagyobbik egy eléggé ízlésficammal rendelkező tünde srác kornyikálása, melyet mások nyílván valóan „zenének” hívnak. Hát nem tudom… én ezt a ricsajt nem igazán nevezném zenének, de őszintén én semmilyen éneket, dalt, vagy csak nótát sem igazán szeretek, ami a fogadókban általában előfordulnak… meg úgy egészben… nem vagyok valami oda értük. De most úgy voltam vele, hogy egyelőre egy kis száraz ruha és egy kis meleg fürdő kell, szóval a ricsajt egy mérges morgással letudva indultam és kivettem a szobámat. Egy fél… vagy talán egy teljes óra múlva érkeztem vissza most már száraz ruhákkal. Bár a forrófürdő elmaradt nem igazán zavartattam magam ezzel. Jóformán mindig megvagyok e nélkül télen, nyáron. Azonban ahogy visszaértem, már sajnáltam, hogy miért nem tudtam egyet mártózni egy fakádban vagy valami… ugyanis alig értem vissza, a fülembe ismét eljutott az a förtelmes zene… hangsúlyozom… „ZENE”! Így egy újabb morgás követően eléggé mérges szemeket meredtem a zenélő félre, aki látszólag nem igen zavartatta magát, annak ellenére, hogy még a pultos is (ki híján volt mind hajnak, mind ránctalan bőrnek) eléggé morcos, dülledt szemekkel meredt rá, mint aki azon gondolkodik, hogy felkösse magát inkább, vagy ledobja a férfit egy üveggel. Látszott rajta, hogy szívesen megtenné, de az övére pillantva meg is lehetett állapítani, hogy miért zenélhet még mindig itt az a mugris. Természetesen alig, hogy leültem, már motyogott is úgy téve, mintha csak magának mondaná csak a dolgokat, de láttam rajta, hogy azért inkább velem beszél, még ha nem is kérdeztem.
- Még, hogy Mennyei dallam… inkább Agyam felrobban dallam… ha nem fizetett volna ilyen vastagon, már hajíttatnám is ki innen a fenébe… már ha volna kivel… - csóválja a fejét, majd elkezd törölgetni egy igencsak koszos poharat, és a rongy tisztaságából ítélve nem is nagyobb lesz tisztább, mint volt. Végül rám pillantott kérdően, hogy kérek-e valamit, ám mindössze csak kenyeret és sajtot kértem (mivel semmilyen húsételük nem volt). Bár a kenyér száraz volt, a sajt pedig avas, attól még ugyanúgy megettem szó nélkül, mint bármi mást, az én gyomromom annyira könnyen nem fognak ki ezek a dolgok. Ha meg is hajtana egy kicsit, még az sem lenne olyan vészes. Azonban… a zenész még mindig nem hagyta abba, és ahogy felfigyelek rá, csak most jövök rá, hogy olyan öt, hat percenként teljesen előröl, kezdi a dalt. Ismét morgok, de ezúttal, már nem hagyom szó nélkül. A lantos alakhoz fordulok szúrós szemmel, majd csak ennyit kiáltok oda neki.
- Héj Hegyesfülű. Tisztára erotikus a műved!
Ő erre persze abbahagyta az éneklést, és a pengetést, és meglepődve fordult felém, majd miután végig mért, elmosolyodott.
- Miért jó uram? Olyan vad? Olyan lelkes? Olyan… fenomenális??? – kérdezi olyan hangon, mint aki teljes mértékben el van telve a saját művével.
- Nem… szimplán bassza a fülem. – válaszolok vissza nem túlnyerő modorral.
Egy ideig persze eltartott, mire felfogta a rejtett gúnyt, de utána rögtön fintorgott, majd elfordulva folytatta tovább a dalolást… míg az aprócska teremben végig nem visszhangzik a felboruló szék hangja. A következő pillanatban meg már meg is ragadtam a ficsúr ingjét előrehúzva, majd teljes erőből a falnak csapva (aminek eddig támaszkodott), aminek eredményeként a fejét ért csapástól kissé bekábulva elejtette a lantját a földre. Egy ideig még pislogott, de utána haragosan meredt rám, mindaddig, míg meg nem pillantotta a szememben égő gyűlöletet, melytől rögtön teljes mértékben elsápadt.
- Héj a nézeteltéréseket rendezz… áááá! – kezdte volna a kiiktatást a pultos ám egy kard bukkant elő a mellkasából, majd holtan rogyott össze mögötte az egyik holtammal.
- Így jár, aki pénzért bármit megenged… - felem erre hidegen, majd visszafordulok a rémült palira – Na de tudod mit? Tanítok neked egy régi nyelek mondókat.
Ezzel behúzva neki egyet a földre döntöm, majd a nyakára rátapiporva hátrafeszítem a kezét. Bár ordibált senki sem figyelt rá, hisz a jelenlévő öt személyből (ebből mi voltunk 2-en, plusz a halott csapos) ketten részegen feküdtek az asztalon.
- Ez elment vadászni. – felem, mire kicsit megnyomom a mutató ujját kifele, míg egy éles reccsenéssel ki nem tört – Ez lelőtte – most a mutató ujja tört el – Ez hazavitte… - a középső sem úszta meg – Ez megsütötte… - reccs – Ez az icikepicike pedig mind megette…
Az kisujjánál már szinte megállás nélkül ordibált, végül is öt ujját törtem el az imént. A szagokból, és abból, hogy a fickó nadrágja egyre sötétebb volt nyíltan látszik, hogy behugyozott. Egy „Ch”-el, és egy köpéssel mutattam ki erről a véleményem. Mindenesetre elengedtem a férfi karját, és leszálltam a nyakáról, mire ő rögtön összegömbölyödött törött ujjai köré húzva magát. Erre csak horkantok egyet.
- Szánalmas féreg. Arra sem vagy érdemes, hogy élj. Tudod, peched van öreg... hosszú és fárasztó napom volt, így nem díjaztam, hogy semmibe vetted az utalásom.
Az csak siránkozott magába alig-alig figyelve rám, mire hideg tekintettel meredtem rá, majd fejbe rúgtam egyszer, kétszer, majd mégegyszer. Látszik, hogy nem harcias alkat a ficsúr, mert már ennyitől majdnem beájult, és csak feküdt kábán a földön. Sóhajtottam egyet, majd felkaptam a lantot, és a férfihoz léptem.
- Tudod… életben hagyhatnálak… Nem követtél el olyan nagy bűn, és már levezettem a feszültségem… de tudod mit? Ez még nem volt elég. – nagy valószínűséggel gonosz vigyorom teljesen az elméjébe égett, mikor testét elérte a kín első rohamai.

Két nappal később értek oda az egyházi emberek, akik az egyik kijózanodott (és rémült) vendégtől tudták meg az esetet. Bár az elkövetőt nem ismerik, de annyi biztos, hogy a Rézfarkú Bagoly (x3) fogadósát és a magát Ezerujjú Tihamérnak nevező tündét kegyetlenül lemészárolták. Utóbbi ujjai letörtek, a fejét véresre zúzták, illetve egy leginkább lantra emlékeztető tárgyat gyömöszöltek bele felrepedt alsófelébe. Vajon ki lehetett ez a szadista, aki mindezt elkövette? Vajon elkapja az egyház (és kitüntetik a bárd megöléséért)? Nem hiszem…

Jól van, mindenki teljesítette a cuccot, jár a 150 xp!