[Magánjáték] Repléti sumus mane misericórdia tua

Tünde köpenyének zöld csuklyáját mélyen a szemébe húzta, hogy megvédje a viharosra forduló széltől. Milyen ironikus. Pedig kérdezték, hogy igényel-e hintót, hogy kényelmesebben utazhasson, de az egész hercegnéi pompa idegen volt számára. Nem vágyott a csillogásra, és igazából jól is érezte magát ismét „csak” lovagként, páncélban, egyszerű tündeköpenybe burkolózva, régi barátjának, a kedves és hűséges, de végtelenül gyáva szürke csődörnek a hátán.
Jóska szinte irányítás nélkül fordult rá az ismerős utakra, ahogy felrémlettek neki az Északi királyság kies dombjai, a kövezett, ember-utak és falvak, amiken keresztül haladtak. Az egésznek volt valami poros-nosztalgikus utóérzete, mintha egy hosszú saga egy korábbi kötetét csapta volna fel újból puszta szórakozásból. Mikor legutóbb ezen az úton volt, azért jött, hogy az északiak seregéhez csatlakozva meghódítsák Veronia nyugati partjait… Mintha egy fél élettel ezelőtt történt volna, pedig csupán hónapok teltek el. A világ számára alig változott valami, pedig neki az egész világa a feje tetejére állt ez alatt.
A katedrális köré egész kis település szerveződött, amikor pedig a házak közé ért leugrott a nyeregből, és lovát kantárszáron vezette tovább.
Mi is volt? Talán szárított paradicsom.
Már rájött, hogy úgy tudta legkönnyebben elsajátítani mások szokásait, hogyha figyelte őket, és később, amikor kellett leutánozta a gesztusokat. Norven Kathertől például megtanulta, hogy ha beteglátogatóba megy, akkor illik valamilyen étellel kedveskedni a gyengélkedőnek, márpedig a férfi vitt neki ételt a betegágyához, így ő sem akart adósa lenni. Pont úgy, ahogyan ezzel a látogatással. Amikor megtudta mi történt a püspökkel, egy pillanatig sem volt számára kérdés, hogy elmegy meglátogatni. Részben mert a férfi is meglátogatta őt, másrészt mert azt vette észre, hogy mióta jól érezte magát, és a melankólia posványából is nagy nehezen kikecmergett nehezen ült meg a fenekén. A harmadik ok pedig - amit magának is nehezen vallott be - az volt, hogy egyszerűen aggódott a barátjáért. Sosem gondolta volna, hogy egyszer egy embert, ráadásul egy inkvizitort fog közeli barátjának tartani, de az életnek, vagy Istennek, ahogyan az emberek mondják, igenis van humora.
Mivel nem tudta, a férfi mit szeret, ezért igyekezett biztosra menni: egy alma, egy szilvás sütemény és egy csomag pörkölt dió alkotta a kicsiny ajándékkosarat.
A Katedrális területének bejáratánál ugyan megállították a formaságok kedvéért, de nem is várta el, hogy az őrök arcról felismerjék. Elég volt, amikor bemutatkozott, sőt kifejezetten mulattatónak találta, ahogyan a két férfi zavarba jött, hogy most „lady”-nek szólítsák, „hercegnőnek” vagy „felség”-nek. Végül inkább csak megkérdezte, hogy hol van a püspökúr szállása, amire szerencsére képesek voltak gyors, és egyértelmű választ adni, sőt még kíséretet is felajánlottak számára, ám ezt kedvesen, de határozottan visszautasította.
Az istállósfiú gyorsan szerszámozta le a lovát, és miután megbizonyosodott Jóska kényelméről, a kis kosarával a kezén meg is kereste az említett szobát. Vagyis inkább lakrészt, ami egy püspöknek dukált. Még sosem járt a férfi szobájában, noha amikor először itt járt, akkor emlékezett, hogy ő juttatta betegágyba, és bár szerette volna meglátogatni, azt tanácsolták neki, hogy inkább ne tegye. Most azonban más volt a helyzet. Más volt a betegség, és teljesen máshová fejlődött a kettejük barátsága is. Nem érezte úgy, hogy ne lenne helyénvaló, noha a katedrálisban lehet, hogy érdekesen fognak nézni kettejükre… A rossz nyelveknek semmi sem szabhat gátat pedig aligha létezhetett tisztább, testiségtől mentesebb kapcsolat férfi és nő között, mint az övék. Hármat koppintott az ajtón, de a válasz érkezéséig inkább csak ácsorgott a folyosón.

Mióta beköltöztem, még soha nem voltam ennyit a szobáimban egyszerre.
Az Egyház főméltóságainak legtöbbje általában a rájuk bízott egyházmegye központjában, püspöki vagy érseki palotában él: nagy részük adventkor, Húsvét idején és Pünkösdkor fordul csak meg a Katedrálisban, és bár a vagyonuk egyházmegyétől függően ingadozik, a legtöbben mégis legalább olyan hatalmasok, mint a birodalmuk világi oldalát felügyelő grófok és bárók. Veronia főnemességének legfelső rétege ez.
A Holtmezei Csata után pedig én is közöttük találtam magam.
Vagyonos, befolyásos családból származom, mégsem voltam soha az a fajta szigorúan fogott úrfi, amilyenek a lovagok és hercegek fiai. Ha voltak is elvárásai apámnak a sarjai felé, megelégedett azzal, hogy a bátyámat gyötörje velük, így aztán én magam a szerény életűek szabadsága és a hatalmasok privilégiumai között egyensúlyozva nőttem fel: makacs egyénieskedésre való hajlamaimnak soha gátat nem vetett senki, s hogy lóháton ért a legtöbb este suhanckoromban, anyám nevetve vallotta be, hogy az északi szél szomszédja és nevelt fia vagyok az övé helyett.
Nem szoktam bele a gondolatba soha, hogy egy uradalmat irányítsak.
A pápa Őszentsége talán rajtam látta ezt, talán rám sem kellett néznie, hogy megmondja: gyűrűt és láncos keresztet kaptam tőle, áldást és rangot, jogot és katedrát.
Egyházmegyét azonban nem.

Egyike lettem a Katedrális és benne a Szent Hivatal püspökeinek; a három tágas szobából, amelyben Augustinus rendfőnök inkvizítoraként éltem, mindjárt másnap átköltöztem a roppant székesegyházzal szemben terpeszkedő, méltóságteljes gránitépület diadalmas napfényben fürdő déli szárnyába. Palota volt ez is, de nem a szokott értelmében; belső tereit tekintélyes csarnokok, lovag-, fegyver- és ebédlőtermek alkották két szinten át, kápolnái - szám szerint hat - pontosan úgy helyezkedtek el, hogy a szemközt magasodó katedráliséit tükrözzék. Odafentről, a Mennyből alighanem lenyűgöző látvány az Úr mérnökeinek eme jámbor szépérzéke, hajtogatta a főkamarás lelkesen, amikor legelső nap körbevezetett: a legtöbb önuralmamra szükségem volt, hogy ne hajíttassam le a tetőről azon nyomban.
Éppen középre esett volna, hozzájárulva az alaprajz dicséretes szimmetriájához.

Négy teljes napba telt, hogy a pápai hintó hazahozzon Carolusburgból: a kocsis óvatossága ellenére az utat szenvedősen göröngyösnek és gyötrelmesen hosszúnak éreztem bekötött fejjel is. Annyi erőm volt mindössze, hogy ülve maradjak, míg az egyenletes zötykölődés eléggé fel nem erősítette a fejfájásom: átmenetileg összefolyt előttem a világ és elgyengülve állítottam félre magunkat, mielőtt széthasadt volna a koponyám.
Az út annyira embert próbáló volt, hogy mire Őszentsége négy bokrétás lova végre átdübörgött velem a felvonóhídon, visszatért a seblázam.
Ez két napja volt; soha nem gondoltam volna, hogy valaha szívből meggyűlölöm az ágyban fekvést, mostanra mégis úgy érzem magam, mint egy elítélt a kínpadon, ahonnét éppencsak a láncok hiányoznak.
Az ispotályos, aki eddig is megdöbbentő, apostoli türelemmel tűrte szünet nélkül való morgásomat, ezúttal szélesebb vigyorral jelenik meg a küszöbön, mint amit megszoktam tőle.
- Excellenciád engedje meg, hogy látogatót jelentsek be.
- Ha az ebédet hozzák, és megint valami olyasmi, amit nem lehet megrágni, vegye fel az utolsó kenetet, Gottfried.
- Excellenciád is tudja, hogy a fej izmainak pihentetése létfontosságú... a látogató azonban valóban vendég. Nem tartozik közénk.
Éppen ráreccsennék, hogy hagyja abba a kedélyeskedést, amikor a kamarásom lép be; zavartalan hajol meg az ágyam felé, az orvosdoktorról tudomást sem véve.
- Excellenciás uram, Őfelsége Lady Loreena Wildwind-Fairlight, a Köderdő hercegnéje, Amelia Fairbranch királynő lovagja és Elatha nagykövetasszonya várakozik odakint. Bebocsássam?
Loreena. Honnan tudhatta meg?
- Engedd be a nagyterembe, és rakass a tűzre! Fogadom. Hozzatok bort, mandulát meg jeget! És hagyjatok magunkra.
- Hadd emlékeztessem excellenciád - vág közbe az ispotályos enyhe feddő éllel a hangjában -, hogy a fej izmai...
- Jól van, jól van - torkolom le a fickót élesen, felkászálódva az ágyamból, hogy puha szőrmebéléses bőrcipőbe és selyemmel szegett, hímzett szegélyű köntösbe bújjak. - Legyen sajt, ha az jobban megfelel. De azt hiszem, Őfelsége feji izmai egyáltalán nem szorulnak pátyolgatásra.
Az átkozott Gottfried elnéző mosolyát még a hátán át is érzékelem.

Türelmetlenül toporgott az ajtó előtt, várva, hogy az emberek szertartásainak eleget téve méltón bejelentsék, de legalább a sár lejött a csizmájáról. Talán utoljára a királynő palotájában látott hasonló protokollt, de úgy döntött az az egy perc már nem számít semmit, hadd kapja meg mindenki a ceremóniákat, amik megnyugtatják a lelkét. Az folyosóról is hallotta, hogy életében először az új nevén jelentették be. Már az „őfelsége” cím is szokatlan volt neki, de ami utána jött az egyenesen szórakoztatta. Még magában sem tisztázta le, hogy milyen nevet szeretne hivatalosan használni, tünde szokás szerint felvegye-e a férje családnevét eldobva a családját, vagy meghagyja mindkettőt… Ha nem veszi fel a Fairlight nevet a sötét tündék haragudtak volna meg, teljesen jogosan, ha eldobja a Wildwind nevet azt pedig saját népe élhette volna meg árulásként. A lehető legjobb megoldás volt, amivel az emberek álltak elő, és nemes egyszerűséggel felsoroltak minden létező címet, amit valaha ráaggattak, kedve a hercegnőségtől, a lovagságán át befejezve a „nagykövetasszonnyal”. Nem volt ugyan biztos benne, hogy most a tündék, vagy Elatha nagykövete-e… Ez olyan dolog volt, amit tisztázásra szorult és gondolatban fel is írta az elintézendő teendőinek hosszas listájára. Talán csak a Szélleljárót hagyták ki, de akkor már valóban napestig várakoztak volna…
Mikor a bebocsájtás kérdésénél tartottak, alig bírta visszafogni magát, hogy ne nyissa ki az ajtót és masírozzon be hős hódítóként, de visszafogta magát.
A te földed, a te szabályaid.
Gondolta magában. Karba tett kézzel várta, hogy a fontoskodó udvaronc ajtót nyisson neki, és szerencsétlen ember a hercegnő türelmetlen, sőt, egyenesen bosszús arckifejezésével találta szembe magát. Loreena nemes egyszerűséggel kerülte meg a lefagyott férfit, hogy besétáljon a püspök fényűző lakosztályába, ami számára egy királyi palota miniatürizált változatának tűnt. Igaz, hogy a király palotájában 77 háló és ugyanannyi hall van, itt pedig mindenből csak egyetlen egy, az nem volt kevésbé pompázatos.
- Jó reggelt Kather! - köszönt neki vidáman ellépve az orvos mellett is. - Uraim! - biccentett a többieknek is, megadva azért a kijáró tiszteletet. Valahogy… valamiért kínosnak tűnt számára a helyzet, de nem tudta megmagyarázni, mi lehet ennek az oka. Az esküvőn kívül eddig nem találkoztak hivatalos keretek között, Hellenblatt pedig nélkülözött minden félre rendszabályt, már ami az illemre vonatkozott. A nyalka inasok, fényes selyempárnák és süppedő bársonyok világa tökéletesen idegen volt számára, és nem is nagyon tudta, hogy hogyan kellett volna viselkednie ebben a helyzetben. Katonának nevelték, soha nem kisasszonynak, az pedig, hogy olyan rangba került, ami ezt megkövetelte volna, pusztán a véletlen műve volt. Sosem készült tudatosan ilyen szerepre, főleg nem Armin mellett, akinek még saját palotája sem volt. Neki kellett kezdeni egyáltalán elgondolkozni azon, hogy valahol vegyenek egy szerényebb, de azért kényelmes házat kettejüknek, és talán idővel a családjuknak. Most, a püspöki szobák minden fényűzésének közepette egyszerre elfogta az idegenség érzése, mint amikor a toprongyos szolgálólány beszabadul a bálterembe. Nézi, tetszik is neki, talán pörög-forog egyet-kettőt a polírozott parkettán, de egy idő után inkább visszaiszol a konyhába.
Pár pillanatig feszengve ácsorgott, mikor végre eszébe jutott, hogy van nála egy kis kosár.
- Hoztam ajándékot. Hallottam, hogy gyengélkedsz, de nem tudtam mit szeretsz, így hoztam több dolgot is, gyümölcsöt süteményt, diót… - odanyújtotta a püspök felé a kosarat. - Jobbulást.

A kamarás szavait hallva az egyik inas buzgón nyit ajtót odakinn. Rendesen az volna a látogatás menete, hogy a vendéget beinvitálja, és átkíséri a fogadószobámba a kandalló elé, hadd várakozzék, amíg teljesen rendbe nem hozom magam.
A jókora főbejárat felől idesodródó zajokból ítélve Lady Loreena Wildwind-Fairlightnak teljesen mások az elképzelései.

Hosszú, határozott léptekkel döng át az irodám keményfa padlóján és egyszercsak - alig szemvillanásra az ajtó zsanérjainak zajától - ott áll előttem, lovaglástól szélfútta hajában még ökörnyálként lebeg egy-egy szál, lovaglócsizmáján tekintélyes sárfoltok. Fegyvere nincs - alighanem leadta a kapusház gárdistáinál -, ettől függetlenül azonban most is sokkal inkább tűnik faragatlan katonának, mint hercegi hitvesnek.
- Jó reggelt, Kather! - masírozik beljebb a hálószobámba, éppencsak elkerülve a selyem-gyapjú keverékből szőtt, vastag szőnyeg gondosan kifésült rojtjait. - Uraim.
A helyiségben érezhetően megfagy a levegő ekkora égbekiáltó arcátlanság hallatán; minden szem felém fordul egyszerre, mintha az én reakcióm adhatna csak irányvonalat annak, hogyan is tekintsenek a vendégre ezután.
Elfojtok egy vigyort, de a mosoly árnyéka így is megtelepszik a képemen.
- Jó reggelt, felség - jegyzem meg, nem nyújtva felé a gyűrűs kezem. Úgy érzem, magában is elég komikus figyelni, ahogy a nagykövet a hirtelen reá szakadt, ismeretlen etikettel hadakozik; felesleges rosszindulat volna a dolgát tevőlegesen is nehezíteni. - Minek köszönhetem a látogatását?
Semmi éle nincs a megjegyzésnek; az üdvözlés hangvétele szívélyes, mindössze az a fajta közvetlen csipkelődés cifrázza, amelyből mindannyian rájöhetünk, Loreenának felesleges az illemszabályokkal bajlódnia.
Mindenképpen meleg fogadtatás jár neki.

Egy rövidke pillanatig feszeng, mintha valami nagy uraság termeibe szabadult parasztlányka lenne; végül, mikor éppen moccannék, hogy oldjam a feszültségét, megtalálja a hangját is.
- Hoztam ajándékot. Hallottam, hogy gyengélkedsz, de nem tudtam mit szeretsz, így hoztam több dolgot is, gyümölcsöt süteményt, diót…
Elég sok önuralmamba kerül, hogy ne vessek fölényes pillantást az ispotályosra, ahogy a hercegnő átnyújtja a fonott kosárkát.
- Jobbulást.
- Köszönöm - somolygom, átvéve az ajándékot, aztán széles gesztussal az ajtó felé intek. - Foglaljunk helyet a fogadószobában, Lady Loreena. Már elküldtem frissítőért meg néhány falatért; ha éhes volna, legyen a vendégem ebédre, de akár vacsorára is. Szívesen látom.
A tőlem megszokottakhoz képest kissé lassú léptekkel vezetem át a dolgozószobámon meg a hallon, hogy a túloldali ajtón átlépve barátságosan ropogó kandallótűz előtt álljunk meg. Az ajándékát a teázóasztalra helyezem, elhelyezkedve az egyik jókora, magas karosszékben, közel a tűzhöz. Intek, hogy foglaljon helyet, és a lábam felteszem egy kicsiny, bársonyhuzatú zsámolyra.
- Sajnálom, ha kényelmetlenül érezted magad - mosolygok rá őszintén, noha nem minden évődés nélkül. - Köszönöm, hogy eljöttél. Honnan tudtad meg...?

Lopva pillantott csak az udvaroncra mikor odaadja a kosarat, és ezzel már meg is válaszolta a kérdést, amit Kather korábban feltett, hogy miért jött. Az ajánlatra viszont bólintott.
- Maradnék, legalább egy estét, ha nem bánják és ha már ilyen szívélyesen felajánlotta. Hosszú volt az út a Köderdőből. - válaszolta kedvesen, majd könnyed léptekkel követte a püspököt a fogadószobába. A férfi lakosztálya akkora volt, mint a földszint az ő kétszintes kis otthonában. Még így is, hogy tudta, hogy a magas rangú papok fényűző körülmények között élnek, ő pedig hercegnéként is tudatosan választott szerényebb otthont magának, elcsodálkozott barátja életkörülményein.
A személyzet elment Loreena pedig jókedvűen nyújtotta kezét a kandalló vidáman táncoló lángjai felé. Ülepe egészen belesüppedt a kényelmes karosszékbe, és még az utazóköpenyét is lecsatolta, hogy kényelemsebben legyen. Ahogyan a tűz melegítette a bőrét, úgy melegedett fel hirtelen a hangulat is, hogy már csak ketten voltak, mint két sokat látott veterán.
- Sajnálom, ha kényelmetlenül érezted magad.- mosolygott rá Kather, a korábbi hivataloskodás után tegezésre váltva. - Köszönöm, hogy eljöttél. Honnan tudtad meg...?
- Inkább én sajnálom. Bár nem tudom pontosan miket, de tisztán látszott, hogy több illemszabályt is megsértettem. Mindig nagyon szétválasztottam a baráti látogatást a hivatalostól, és nem igazán sikerült eltalálnom a középutat. - mosolyog a férfira bocsánatkérőn. Ha bálon lenne, vagy hivatalos látogatáson könnyebben alkalmazkodna, de így, hogy magánszemélyként jött elméletileg egy másik magánszemélyhez képtelen volt tartani magát egy ráadásul ismeretlen koreográfiához.
- Írtam neked levelet ide a katedrálisba, hogy érdeklődjek hogyléted felől, és visszaküldték válasznak, hogy komolyabban megsérültél és gyengélkedsz de amint időd engedi biztos válaszolsz majd és egyéb udvarias ám semmitmondó formulák. Nem hiszem, hogy beleolvastak a levélbe csak látták honnan jött meg kinek. Szóval amikor megérkezett úgy gondoltam viszonzom a korábbi kedvességet és én is eljövök meglátogatni.
Zöld szemeit gyorsan futtatja végig a másikon, hogy lássa, hol sérülhetett meg, de nem igazán lát semmit. Nem mintha a ruha nem takarna mindent elég jól.
- Hogyan történt?

- Maradnék, legalább egy estét, ha nem bánják és ha már ilyen szívélyesen felajánlotta. Hosszú volt az út a Köderdőből.
Jóváhagyó pillantást vetek rá mint aki ezt várta, pedig igazság szerint sokkal inkább számítottam arra, hogy a nagykövet kedvesen elhárítja majd a meghívást. Loreenáról nem tudom elképzelni, hogy édesen aludjon az emberek súlyos, szigorú hideget árasztó kőmennyezetei alatt.
Alighanem a kedvemért teszi. A törődése őszintén megmelengeti a lelkem.
Figyelem, ahogy ellazul a tűz eleven, izzó leheletétől fűtve; kíváncsian nézelődik cseppet, mintha még sohasem járt volna hasonló helyen.

- Inkább én sajnálom - szégyenkezik kissé. - Bár nem tudom, pontosan miket, de tisztán látszott, hogy több illemszabályt is megsértettem. Mindig nagyon szétválasztottam a baráti látogatást a hivatalostól, és nem igazán sikerült eltalálnom a középutat...
A mosolya szokás szerint őszinte, és én fölnevetek, legalább ugyanannyira szívből.
- Ami azt illeti, végtelenül arcátlan voltál hozzám - jegyzem meg az olyan ember hangján, aki remekül szórakozott az imént. - Lefogadom, hogy a halálukig beszélni fognak arról, amit láttak. De, a tréfát félretéve: emiatt ne aggódj feleslegesen. Nem a te viselkedésed dönti el, hogy megsértesz-e. Egyedül én.
A valaha volt legegyszerűbb igazság az egyházi etikettel kapcsolatban, fut át a fejemen rögtön, egy pillanatra vigyorba fordítva a mosolyom.

- Írtam neked levelet ide a Katedrálisba - fog bele a magyarázatába Loreena, amíg én félrebillentett fejjel hallgatom -, hogy érdeklődjek hogyléted felől, és visszaküldték válasznak, hogy komolyabban megsérültél és gyengélkedsz, de amint időd engedi, biztos válaszolsz majd és egyéb udvarias ám semmitmondó formulák. Nem hiszem, hogy beleolvastak a levélbe, csak látták, honnan jött, meg kinek. Szóval amikor megérkezett, úgy gondoltam, viszonzom a korábbi kedvességet és én is eljövök meglátogatni.
- Köszönöm.
Biccentek és felszisszenek: az elmúlt hetek fájdalmai sem voltak képesek leszoktatni erről a megcsontosodott gesztusról, és - noha mostanra enyhült valamelyest az ilyesmivel járó kellemetlen, szédülős kín - szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ez már így is marad, amíg a fejem csontjai teljesen helyre nem jönnek. A látóterem felbolyduló ingásán át is érzékelem, ahogyan a vendégem szöcskezöld szemei figyelmesen végigpásztáznak tetőtől talpig.
- Hogyan történt?
Óvatosan emelem föl a kezem, hogy a tenyeremmel megérintsem a csontot röviden, a sebesülés mellett. A borbély meg a gyógyítók elsőrangú munkát végeztek, de az ehhez hasonló dolgok még ennyi erőfeszítéssel sem orvosolhatók egyik napról a másikra.
- Fejjel mentem a falnak - hunyorítok a tündére, mert ha valaki, ő pontosan tudhatja, milyen nagyon hajlamos vagyok az effélére. Az ajtó nyílik, és egy szobalány meg egy inas lép be pár tálcával. Várok, amíg elhelyeznek mindent a teázóasztalon, majd hagyom, hogy ahogy bejöttek, úgy távozzanak.
Intek a hercegnének, hogy lásson hozzá. Gyümölcs, sajt meg apró, fűszeres kenyértésztából pár friss lepény - hozzá friss, szűretlen napraforgómagolaj, olyan gazdag, hogy a tálka alját sem látni tőle. Egy tálca aprócska, kecskesajttal megtömött hegyes zöld paprika.
És egy jókora szelet karcsú, rózsaszínű lazac salátaágyon, egyenesen a nagykövet előtt. Ő hosszú útról jött; olyasmivel illik kínálni, ami, ha teljes étkezésnek nem is minősül, de több egy átlagos falatnyi teakísérőnél.
- Hozattam teát is, de előbb megvárják, hogy együnk - szúrom közbe, ha esetleg útmutatásra vágyna. - Csengethetnél érte korábban is, de kérlek, ne tedd. Fáj tőle a fejem.
Kötelességtudóan, az ispotályos képét elhessegetve mártom az egyik lepénydarabot az olajba.
- Hallottál már az Édes Álomról?

Az arcátlanság említésén picit felszaladnak rőt szemöldökei. Azt tudta, hogy valamit elfuserált, de azt nem gondolta volna, hogy ennyire… Kather azonban kimondta az etikett legfontosabb szabályát: bármennyire is betart valaki mindent, vagy bármekkorát is botlik, kizárólag az a méltóság ítélhet, akinek az udvariasság szól, legyen szó uralkodóról, püspökről, vagy egyszerűen egy vendégségben a ház uráról. A legnyalkább udvaroncra is rá lehet fogni a felségsértés bűnét, ha nem tetszett a királynak a fizimiskája. A saját ítéletére bólintott, a püspök nem sértődött meg, és inkább tudta be jöttét baráti beteglátogatásnak, semmint hivatali audienciának. Még szerencse…
Nem kerülte el a figyelmét, ahogyan a férfi felszisszent a biccentésre, tekintete felsiklott a másik hajjal borított koponyájára, és mintha látta is volna a kandallótűz fényében a sérülés nyomait, amit a férfi szavai is megerősítettek. Felkuncogott a találó kifejezésen, de mielőtt még folytathatták volna a beszélgetést, megérkezett az feltűnően előkelő harapnivaló a lepénnyel és a helyes kis paprikákkal, elé pedig letettek egy egész fogást… Legalábbis nála a szelet hal és saláta már annak számított, bár járt már elég emberi vacsorán, hogy tudja, az ő konyhájuk messze több és nehezebb fogásokból áll, mint a tündék könnyű zöldségekből, gyümölcsökből és vadhúsból álló étrendje. Ahhoz képest viszont meglepően „tündés” vacsorát kapott, a szakács úgy tűnt gondolt az esetleges ízlésére, bár nem volt válogatós. A saját főztjénél bármi jobb lehet.
- Köszönöm. Nagyon figyelmes, tényleg, és a szakácsuk is, hogy gondolt rám. Kérsz a halból, vagy ezt csak nekem szánták? - úgy döntött, kérdez mielőtt nekilátna, és először inkább abból a kecskesajtos paprikából vett el egy szemet. A teára bólintott, emlékezett rá, hogyha valakinek ütés éri a fejét, az utána nem szereti se az éles hangokat, se az erős fényeket, sőt, a hirtelen mozdulatokat sem. Szerencséjére, őt még nem érte hasonló találat, és nem is szerette volna kipróbálni.
Miközben elkezdtek falatozni, rátértek a püspök sérülésének körülményeire is. A hercegné elgondolkozott egy pillanatra, de nem volt neki ismerős.
- Nem, de a nevéből ítélve valami kábítószer lehet… Nálunk leginkább a druidák élnek hasonlókkal, esetleg mi is az ünnepeken, vagy a harcosok csata előtt, de nem szokott különösebben ügy lenni belőle. Nálatok másképp van? - kérdezte érdeklődve. Tudta, hogy az emberekre kevésbé jellemző, hogy különböző füvekkel vagy füstökkel éljenek, és ő is nagyon ritkán használt ilyesmit, leginkább csak walpurgiskor, de akkor az egész Tünde erdő bódulatban táncol. Közben tovább falatozott, és nekilátott a lazacnak is.

Ha Loreena nem volna olyan udvarias, hogy kerülje a túlzott bámészkodást, már észrevehette volna, hogy a hajam sokkal kevésbé dús és rendetlen, mint szokott: a borbély, Willard mester éles késeivel gondosan és kíméletlenül lenyírt minden egyes tincset, amely a seborvos útjába kerülhetett volna, és bár azóta a makacs szálak vagy félhüvelyknyi hosszan, sűrűn és egészségesen nőttek vissza, így is szembeötlő a különbség az eredeti hajam meg eközött a friss, igencsak hátramaradt terület közt. Kérdőjelforma, egyenetlen és fényes, domború heg marad majd a koponyámon ütött lék után: kicsinyke ugyan, mégis jól látszana, ha az elf helyes szögből nézne rá.
A hiúságom erősen megszenvedte Willard mester részmegoldását, ahhoz azonban még neki sem volt bátorsága, hogy egyenletesen kopaszra borotválja a fejemet: hogy az életét féltette vagy engem akart a gutaütéstől megkímélni, magam sem tudom, annyi tisztesség azonban volt benne, hogy lelkiismeretesen megszabadítson a borostámtól is - mostanra pedig, hogy a hajam egy kissé erőre kapott és úgy tűnik, az incidensnek nem marad nyoma, sokkal kegyelmesebb hangulatban vagyok feléje.
Még meg kell neki köszönnöm.

Mosolyogva intek a nőnek, elhárítva a kínálást.
- Edd csak meg egymagad. Messzire laksz innen; úgy illik, hogy magamtól is tudjam, éhes vagy.
Minden vágyam, hogy egy adag jókora, mély tálban felszolgált, forró és sűrű gumbóhoz jussak: a legjobbat a halászfalvak melletti városokban készítik, de a Katedrális szakácsa is igazán remekül ért hozzá. Ha törik, ha szakad, szereznem kell valamelyik vacsorára belőle: akármennyire is igyekszik Gottfried atya, állkapocskímélő diétája egyenesen az őrületbe kerget. Enyhe irigységgel figyelem a tündét, ahogy nekilát a hatalmas szelet kicsontozott lazacnak.
- ...nálatok másképp van? - vonja fel a szemöldökét két falat közt, én pedig - hátamat a szék párnázott támlájának döntve - bólintok, óvatos lassúsággal.
- Az emberek nem élnek ilyesmivel... talán csak fájdalomcsillapítás okán. Az Édes Álom más volt, mint bármilyen orvosság vagy alkohol, amellyel valaha találkoztam. Rengeteg pénzt ér a Főváros feketepiacán, terjesztői pedig nem nézik, ki mindenkit tesznek vele tönkre.
Apró szünet, amíg óvatosan megkockáztatok egy kicsiny erőspaprikát a tálcáról. A rágás tűrhető, a falat viszont egyenesen fenséges.
- Két papunk pusztult bele, mire ideadták az ügyet - jegyzem meg, megtörölve a szám egy damaszt asztalkendővel. - Követtem a drog nyomait a szegénynegyedbe. Iszonyatos pusztítást végzett... Ott történt ez is - teszem hozzá, a fejemre bökve. - Összetalálkoztam a terjesztők egyik emberével. Nagydarab, kesepofájú disznó. Akkora husánggal, mint egy árbocrúd. Betörte a fejem, aztán magával vitt. A csatornarendszerben tértem magamhoz, a város alatt. Ott húzták meg magukat.
Szünetet tartok, hátha megtudok tőle valamit.

Nekilátott az ételnek, Kather pedig nekilátott az élménybeszámolónak, ami a sérülése történetét mesélte el. Ahhoz képest, hogy hogy bemasírozott a püspök rezidenciájára kifejezetten elegánsan evett. Szétválasztotta a halhús lemezeit, és úgy ette meg őket, ha pedig egy saláta darab túl nagy volt z is elvágta a késel, ügyelve, hogy a tányér azért ne csikorogjon a fémrecék alatt. Néha egy-egy kis paprikát is a villája végére tűzött.
A püspök történte is érdekes volt, főleg azért, mert Zephyrantesben egy ilyen esemény megtörténése egyszerűen képtelenség lett volna. Egyszerűen azért, mert a természet adta bódító növényekkel bárki élt, akinek szüksége volt rá, és még az utolsó gyerek is tudta melyik levélből kell teát főzni fejfájásra, és mit kell rágcsálni a könnyebb alvás érdekében. Ők ezeket a természetben élő Isten ajándékainak tekintették, és senkinek eszébe sem jutott volna megvenni más formában. Persze, náluk is voltak, akik mindezt túlzásba vitték és az erősebb bódító szerek felé fordultak, de túl kevesen ahhoz, hogy erre egész szervezetek épülhessenek, ráadásul ha ezeken a tündéknek nem tudtak segíteni, akkor többnyire önszántukból hagyták el a várost… Így ismét csak nem volt belőle probléma.
Nebelwald… A köderdő más volt. Sötétebb, kegyetlenebb, tele gombákkal és gonosz virágokkal, amik el tudták venni a tündék és emberek eszét, de a sötét tündék már úgy hozzászoktak, hogy a mérgező galócák, amikből, ha az ember eszik pár óra múlva már temethetik is nekik csupán néhány órás hascsikarást okoz. Ellenben tudta, hogy vannak ünnepeik, amikor rengeteg olyan főzetet megisznak, amiktől látomásaik lesznek, elgörbül a valóság szövete, megelevenednek a fák és színes képeket fest nekik a holdfény. Valószínűleg egy embereknek készült drogot konkrétan kinevetnének, már ha egyáltalán lenne rájuk bármilyen hatása. Gondolkozott azon, hogy mivel a hercegnéjük, úgy tesz, mintha ő maga is sötét tünde lenne, és beszívja a füstjeiket megissza az italaikat amikor ők is, de… Egyszerűen félt, hogy belehalna, és túl korán hagyná özvegyen a férjét, pedig szerette volna megtenni ezt a gesztust feléjük.
- Nem értem itt mit jelent a pusztítás. Azért pusztított mert drága volt de az emberek nem tudták megfizetni? Egyáltalán miben volt más, mint azok a levelek, amik egyébként az idevezető országút mellett is nőnek? Mármint… Nem viccelek, nem vagyok herbalista de még én is látom, hogy a természet ajándékai elérhetőek számotokra is. Kimennek az erdőre és az egyik fa kérgét ha rágnák megszüntetné a fájdalmaikat, láttam errefelé jövet is.
Félrebillentett fejjel nézett a püspökre. Remélte, hogy azért az emberek gyógyítói is ismerik ezeket, ha mások nem is, legalább ők. De érezte, hogy az Édes Álom más lehetett kicsit.
- És miért a papok? Nem a városőrök intézik az ilyesmit? Utána, hogy jutottál ki a csatornából betört fejjel? Csoda, hogy élsz. - árasztotta el újabb adag kérdéssel a barátját, miközben tovább falatozott. A lazac, bár nem falta be olyan gyorsan, lassan teljesen elfogyott, így vett hozzá kis kenyeret is.

Amennyire idegen tőle a látogatás etikettje, ha emberekről van szó, annyira otthonosan mozog Lady Loreena az asztalnál: ahogy előkerül a halkés és a tányér, úgy zökken vissza az általa is ismert szabályok közé a tünde úrnő.
Finom mosollyal figyelem, ahogy hozzálát.
Az evés nem vonja el a figyelmét: figyelemreméltóan szabályos, mandulametszésű zöld szeme drágakőként villog az ablakon átömlő fényben, ahogy fel-felpillant a lazacból, s az elbeszélésben ejtett szünetet fel is használja, hogy közbevesse, ami megfordult a fejében.
A képen azért nevetnem kell, még ha visszafogottan is.
- A doktorom alighanem szélütést kapna, ha egy összerágott fáról kellene lefeszegetnie - vigyorgom a mázas cserépcsésze pereme felett, amelyben a teámat szolgálták fel, aztán intek, az illedelmesnél valamivel türelmetlenebbül. - Ez nem olyan bódító szer volt, amihez a te néped szokott, hercegné. Az csupa természetes szubsztancia. Az Édes Álmot egy feneketlen mély zsebű, megátalkodott alkimista kotyvasztotta össze: megdöbbentően könnyű volt halálos mennyiségűt fogyasztani belőle, és azonnal kielégíthetetlen függőséget okozott mindenkinek, aki csak belenyalt akár. ha nem gy lett volna, valószínűleg soha nem értesülünk a létezéséről sem: meg vagyok győződve afelől, hogy messze nem az egyetlen tudatmódosító szer lehet, amellyel a Főváros nyomornegyedében élők kábítják magukat.
Kényelmesen nekidöntöm a gerincem a faragott széktámla puha bársonyhuzatának, öntudatlanul a háziköntösöm hímzett hajtókáját igazgatva egy pillanatig.

- Így jutottam ki - teszem hozzá, rövidet szippantva. A kandallómba halmozott farönkök kellemes illatát nehéz megunni, és gyenge, édes olvadtgyanta - aromájú füstjük kifejezetten jót tesz a sajgásra hajlamos fejemnek. - A készletük mellé dobtak le, és mivel magamtól soha nem tudtam volna megszökni, elhitettem velük, hogy túladagoltam magam a szerrel. Így aztán attól való félelmükben, hogy a Katedrális a nyakukra szabadul, megszabadultak tőlem anélkül, hogy megvárták volna, hogy valóban elpusztuljak.
Az emlék utólag is felkavarja a gyomromat, így sietve megköszörülöm a torkom, és belekapaszkodom a teáscsészémbe.
- A kikötőktől nem messze húztak ki a Nordenflussból a halászok. Szegény ördög! Belegondolni is rossz, mit művelhettem a házukban. Később valóban a városőrökre hárult át a feladat, de Őszentsége elsőként engem bízott meg vele - nem kétlem, hogy azért, hogy mindenki megtudja, aki papot öl, annak a Katedrálissal kell elszámolnia.
Fintorgok.
- Nem sokon múlt, hogy patkányeledelként végezzem. Az Úr kegyelméből nem fúltam a csatornába. Alig hiszem, hogy ilyen jellegű hatóanyagok keringenének a Tünde Birodalomban. Az embereknek nem való az efféle. Nem tudják eldönteni, mivel érdemes élni, és mivel nem. De már így is túl sokat beszélek: ideje volna, hogy felőled is érdeklődjem. Hallottál már ilyesmiről?

Felnevetett, amikor elképzelte, hogy Kather egy fatörzset rágcsál, mintha valami furcsa éhes, vén kecske volna, de el is hessegeti a gondolatot, a dolog minden áthallásával egyetemben.
- Le szoktuk hántani a kérget a törzsről. - jegyezte meg, bár maga is tudta, hogy szükségtelenül. Ez után hallgatta tovább az édes álom történetét, még enni is elfelejtett, annyira elborzadt az alkimista kapzsiságán. Persze náluk is előfordultak függők, de többnyire ők az okokat keresték, ami elől szerbe menekült az adott tünde, legalábbis úgy hallotta. Szerencsére nem volt ilyen a közvetlen környezetében. A nyomornegyed azonban olyan hely lehetett, ahonnan nem volt egyébként menekvés, így abban leltek örömet, amiben tudtak, az ilyen kiszolgáltatott emberek kihasználása pedig több volt, mint gusztustalan.
A barátja szökésének története is érdekes volt, határozottan ötletes, de tényleg a szerencsén múlt, hogy túlélte. Összeszorult a mellkasa, mikor eszébe jutott, mi lett volna, ha a férfi tényleg ott leli halálát és talán csak hónapokkal később értesült volna róla. Valahogy… Hiányzott volna neki az a biztos pont, amit Norven Kather inkvizítor és püspök jelentett neki, hogy fent a messzi északon is van egy bizalmasa, aki ha nincs is ott mindig az oldalán, biztosan tudhatta róla, hogy törődött a sorsával. Nem értette, hogy miért őt tüntette ki a bizalmával és a törődéséval a férfi, hiszen a kapcsolatuk messze nem indult zökkenőmentesen… De pont azért mert annyira más világokból érkeztek és minden szemszögből teljesen mások voltak, pont ezért voltak képesek külső, stabil és csupán szemlélődő pontként működni egymás életében, támaszként, talán tanácsadóként de soha nem bíraként. És ez a semleges pont hiányzott volna neki, ha eltűnik.
A Katedrális erőfitogtatására bólintott, ezt fel tudta fogni, mint stratégiai lépés, és valamikor ennél a résznél kezdett el újra enni, bár a lazac már félig kihűlt.
- Szerencséd volt, de örülök, hogy az Istened megtartott téged. Biztos tervei vannak még veled. - két gyors falattal tüntette el a hal maradékát, és ez után már csak nassolt az egyéb felkínált ennivalóból.
- Hallottam már olyanról, hogy egyeseket teljesen beszippant a kábulat és testileg és lelkileg is függőkké válnak, de nem hiszem, hogy olyan mértékű pusztítást bármilyen szer művelt volna, mint amit az édes álom nálatok.
Kicsit elhallgatott, nézte a táncoló lángokat, élvezte a meleget az arcán.
- Örülök, hogy nem haltál meg. Püspökként pedig azt hinném, hogy nem küldenek veszélyes feladatokra már. Mondd csak… - kezdte végül, elgondolkodva, miközben ő is beleivott a teába. - Van még olyan dolog, ami miatt önként útra kelnél, elhagyva a katedrálist és a szép, kényelmes lakosztályod?

- Ezt mondta Erna asszony is - felelem szórakozottan, egy újabb falatnyi, hűlőfélben lévő paprikát rágcsálva óvatosan. Az az átkozott ispotályos persze megmondta előre, valamit mégis muszáj ennem. A híg zabkásának már a gondolatától is felfordul a gyomrom. - Így hívták a halász feleségét, aki a házába vett pár hétre. Az emberek néha lenyűgözőek.
Fogalmam sincs, miért érzem úgy, hogy érdemes megemlíteni a dolgot, de talán csak szükségem van rá, hogy valaki meghallgassa ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni minden szokatlanságával együtt.
Ahogy tovább mondja, egy kissé felélénkülök.
- Hallottam már olyanról, hogy egyeseket teljesen beszippant a kábulat és testileg és lelkileg is függőkké válnak, de nem hiszem, hogy olyan mértékű pusztítást bármilyen szer művelt volna, mint amit az Édes Álom nálatok.
- Magam sem hallottam még ilyesmiről soha - simítok végig az állkapcsomon tűnődve, ahogy a kandallónak a hercegné arcán táncoló, rőt visszfényeit figyelem. A jelenség a tiszta, smaragdszín szemét lidércfényekké gyújtja föl, rézvörös hajába pedig szikrából fon diadémot.
És változtat még valamin.
Loreena hirtelen jóval idősebbnek tűnik tőle: finom vonásai közt - a tündék örökifjú bájától elnyomva - hirtelen megpillantom az Úr apró tollvonásait, amelyek egy hosszú, zavartalan alvás után alighanem nyomtalanul eltörlődnek majd. Még jópár éve hátravan, amíg egyszer csak felbukkannak megint, de a tekintélyt parancsoló felnőtt nő már ott lappang benne.

- Örülök, hogy nem haltál meg - töri át magát a hangja a gondolataimon. - Püspökként pedig azt hinném, hogy nem küldenek veszélyes feladatokra már.
Elmosolyodom, hirtelen nagyon is tudatában a saját ráncaimnak. Kevésszer éreztem magam ennyivel idősebbnek nála.
- Mondd csak… van még olyan dolog, ami miatt önként útra kelnél, elhagyva a Katedrálist és a szép, kényelmes lakosztályod?
Ha akarnám, akkor is nehezemre esne leplezni, hogy váratlanul ér a kérdése: egy kissé talán - és ez igazán nem mindennapi jelenség - zavarba is hoz.
Én nem ezért jöttem ide.
Amikor otthagytam a Fővárost, hanyatt-homlok rohanvást a bűntudatom és az életem kicsavarodott, megjavíthatatlanra csorbult alkatrészei elől, egyáltalán nem azért tettem, hogy fehér gránitból épített palotákba szökhessem előlük: oltalmat kerestem saját magam elől, lehetőséget, hogy megváltsam magam. Szolgálatban akartam vezekelni; az igazság az, hogy soha, egyetlen percre sem fordult meg a fejemben, hogy visszafelé sül majd el a dolog és bársonyszékben végzem. Hanem a kinevezés nem olyasmi, amit akárki visszautasíthatna: a pápa döntését nem vonhatom kétségbe, kegyei alól senki emberfia ki nem vonhatja magát.
Hát palotába kerültem. Furcsán ellentmondásos érzésekkel pillantok az ujjamon viselt, jókora ametisztre; hamar megszoktam a barátságos súlyát, a drágakő pedig, mintha nagyon is tudatában volna, mire gondolok, hiún villan a szemembe apró karmos aranyfoglalatából.
A hüvelykujjam végigfuttatom a szemöldökcsontomon.
- Sok ilyen van - kapom el a tekintetét aztán. Halvány mosoly gyűrődik a szám sarkába, mintha csak közös titkot hoznék fel. - Nem bírok nyugton megülni... és azt hiszem, a Katedrálisnak semmi szüksége egy újabb főúrra, aki egy festményekkel teleaggatott teremben terpeszkedik.
Összezárva a lelkiismeretével. Összevonom magamon a köntösöm hímzett széleit, mintha csak most ébrednék rá, hogy illetlenség a mellemet fedő batisztinget mutogatni.
- Hanem te hercegi hitves vagy, Loreena - fordítok a kérdésen. - Kérdés, hogy Armin Fairlight hol rendezi be az udvarát... és hogy megtartja-e ugyanazon a helyen. A sötét tünde birodalom szilárdulni látszik.

Egy röpke pillanatra megbánta, hogy ennyire személyes kérdést tett fel, és ki tudja milyen kételyek mocsarába taszította ezzel a püspököt. Már készült elnézést kérni, mikor a tekintetük végül találkozott, és Kather cinkosan elmosolyodott.
A nyughatatlanság valóban nem olyan dolog, amit az ember vagy tünde egyhamar kinő, noha a szülők mindig reménykednek abban, hogy a gyermekeik egyszer megnyugszanak, letelepednek családot alapítanak… Legtöbbjüknél így is van, de vannak, akiket egy belső, soha el nem kopó rugó hajt előre, mindig az újat keresve. Emlékezett rá, hogy a tengernél a püspök hajóra szállt volna, hogyha fiatalabb lenne, nekivágva a nyílt tengernek.
- Talán valóban nincs, de akkor miért tett volna téged ide a pápa? Oda parancsol, ahol szüksége van rád. Elmész a tengeren túlra végül? Nem vagy még öreg hozzá. - kérdezte. Biztos volt benne, hogy Sixtus tudta, hol akarja a barátját látni, és hogy szerinte hol volt a legnagyobb haszna, de azt is tudta - ó talán túl jól is - hogy a kívánságok és a szív nem mindig oda húz, ahova a kötelesség, és ezt talán a legnehezebb egyensúlyba hozni. A férfi megigazította a köntösét, és inkább elterelte a témát őrá, amit nehezen tudott mire vélni.
Udvariasságból kérdezgeti, avagy szeretné elterelni a gondolatokat a saját lelkében dúló viharokról?
Loreena nem lehetett ebben biztos, de bárhogy is volt, szívesen válaszolt. Vett ismét a paprikából, miközben kicsit fészkelődött a meglepően kényelmes fotelben, amihez nem volt szokva. Legszívesebben maga alá húzta volna a lábait, de már így is összesározta a szőnyeget, nem szeretett volna kárt tenni a drága kárpitban.
- Kívülről talán úgy látszik… De a sötét tündéknek megvolt a maguk rendje, a saját szokásaik az Átok óta, és a férjem az első, aki úgy döntött, hogy ez nem elég jó. Vannak, akinek tetszik a változás, vannak, akik félnek tőle, és vannak, akik meg akarják akadályozni, hogy esetleg átrendeződjenek a dolgok... De ez mindenhol így van, nem igaz? - kérdezte mosolyogva. - De én nem akartam hercegné lenni, és politizálni, én csak feleség akartam lenni, így azt igyekszem tenni a lehető legjobban, amit egy feleség tenne. Armin a népe boldogságát mindig a sajátja elé helyezte, így ez utóbbival nekem kell törődnöm. Egyelőre próbálok valami otthon félét teremteni Elathában, ha valaha állandó udvara lesz, akkor az a sötét tünde fővárosban lesz úgyis, és úgy néz ki törekszik rá, hogy megpróbáljon egy helyben maradni… De egy ekkora változás az egész rendszerben nem fog egyik napról a másikra működni.
Elatha kézenfekvő bázis volt, és bár a herceg Lightleafben is gondolkozott, hiszen Loreenának az volt a legkedvesebb hely a királyságban, eleve halva született ötlet volt. Uralkodó volt, és egy uralkodónak a népe közt volt a helye, a gesztus, amit tehettek annyi volt, hogy berendeztek egy nyári lakot ott is… De ez még a jövő zenéje volt.
Nekidöntötte a fejét a fotel szélének, miközben halkan felkuncogott.
- Ha valaki néhány éve azt mondja nekem, hogy a sötételf politika fogja kitölteni a napjaim nagy részét, miközben igyekszem nem felgyújtani a konyhámat a vacsorával, biztos, hogy kinevetem és megpróbálom kihajítani az ajtómon. De végülis, a lovagok között elterjedt volt a szállóige, hogy Nebelwalddal csak a baj van, és a királynő úgyis nekem szereti adni azokat a feladatokat amiket senki más nem akar megcsinálni… Így végülis beleillik a mintába.

Emlékszik arra, amit az ifjabb énemből felfedtem előtte.
Nevetnem kell, de csak óvatosan, nehogy túlságosan megkeveredjen a fejem.
- Talán tényleg nem vagyok - villantok felé egy szándékosan túlzó, megnyerő mosolyt. - De ha Őszentsége nem küld, nem megyek. Minden kedvességed ellenére egy új világ felfedezését talán érdemesebb a fiam korabeli ifjakra bízni.
Loreena ismeri a titkomat, de ehhez nem volna szükséges az sem: a tizenöt éves Jozefhez is illik annyira az efféle kaland, mint a húszéves Norberthez. Nem érzem magam öregnek, valami mégis azt súgja, az efféle kalandok elsősorban a hozzájuk hasonló serdülő hősök lendületét és nagyravágyását kívánják.

A hercegné motoszkál egy cseppet, mintha nem tudná, hogyan is helyezkedhetne el a karszékben, aztán feladja.
- Kívülről talán úgy látszik - fog bele a válaszba beleegyezőn. - De a sötét tündéknek megvolt a maguk rendje, a saját szokásaik az Átok óta, és a férjem az első, aki úgy döntött, hogy ez nem elég jó. Vannak, akinek tetszik a változás, vannak, akik félnek tőle, és vannak, akik meg akarják akadályozni, hogy esetleg átrendeződjenek a dolgok... De ez mindenhol így van, nem igaz?
Bólintok, némán, nehogy kizökkentsem.
- De én nem akartam hercegné lenni, és politizálni, én csak feleség akartam lenni, így azt igyekszem tenni a lehető legjobban, amit egy feleség tenne. Armin a népe boldogságát mindig a sajátja elé helyezte, így ez utóbbival nekem kell törődnöm. Egyelőre próbálok valami otthonfélét teremteni Elathában, ha valaha állandó udvara lesz, akkor az a sötét tünde fővárosban lesz úgyis, és úgy néz ki törekszik rá, hogy megpróbáljon egy helyben maradni… De egy ekkora változás az egész rendszerben nem fog egyik napról a másikra működni.
El sem tudom képzelni, mekkora csapás lehet a nyakába szakadó nagypolitika egy olyan szókimondó és egyenes, katonás jellemű tündének, amilyen Loreena is. Szenvedhet tőle, mégsem panaszkodik igazán... szerelmes a hercegbe, és erre a szerelemre szüksége is lesz, hogy átsegítse az összes ilyesmin.
Egyelőre nevet, olyan csengő hangon, ahogy a népe által annyira kedvelt szélhárfák felelnek a lágy fuvallat csiklandozására.
- Ha valaki néhány éve azt mondja nekem, hogy a sötételf politika fogja kitölteni a napjaim nagy részét, miközben igyekszem nem felgyújtani a konyhámat a vacsorával, biztos, hogy kinevetem és megpróbálom kihajítani az ajtómon. De végülis, a lovagok között elterjedt volt a szállóige, hogy Nebelwalddal csak a baj van, és a királynő úgyis nekem szereti adni azokat a feladatokat, amiket senki más nem akar megcsinálni… Így végülis beleillik a mintába.
Széles mosollyal figyelem őt. Az esküvőjén láttam ilyen elszántnak és felhőtlennek.
- Te mindig boldog vagy - jegyzem meg, mert bár sok minden kergeti egymást a fejemben, mégis ez a csöngettyűszó a leghangosabb. Egy szívdobbanásnyi ideig leplezetlen csodálattal figyelem. - Hogy csinálod, Loreena? A derűlátásod ráadásul meglehetősen ragályos.

Egyik pillanatban még nagyban beszélt a hercegség terveiről, és a saját irónikus helyzetéről, a következő pillanatban pedig egyenesen mellbe vágta Kather megjegyzése és kérdése. Nem látta magát kívülről, csupán a fejében kattogó szerkezet működését ismerte úgy-ahogy, és igyekezett mindig alkalmazkodni a helyzethez, amibe éppen csöppent. De hogy boldognak látszott? Talán valóban boldog is volt, hiszen ki ne lett volna az az ő helyében?
- Én sem vagyok mindig boldog… - felelte némi habozás után. - Rendben, most éppen az vagyok, mert tudom, hogy jó döntést hoztam, amikor követtem a szívemet a Köderdőbe, ahelyett, hogy a fejemre hallgatok és a királynő mellett maradok, és Armin nem rosszabb férj, mint amennyire jó félig titkos szerető volt. De engem is sokszor környékez meg a kétely, vagy a melankólia… Hisz utóbbit láttad is.
Belekortyol az italába, de jól lakott, így ételt már nem kért többet. A lazac és a saláta elfogyott, a többi harapnivaló falatka mennyisége is jelentősen megcsappant. Rábízta az emberekre, hogy mi a következő lépés ebben az általa egyáltalán nem ismert koreográfiában. Elgondolkodva nézte a püspök vonásait. Tudta, hogy a másik nem boldog… Még soha nem látta igazán felhőtlennek, mindig csak a problémák vetettek az arcára árnyékos barázdákat.
- De a derűlátásnak azt hiszem megvan a receptje. Gondolj csak bele, ha valami rossz ér, azellen vagy lehet tenni valamit vagy nem. Ha lehet, akkor értelemszerűen teszünk ellene. Ha nem lehet… Akkor pedig mindig megpróbálom elhitetni magammal, hogy az adott helyzet vagy nem olyan rossz, mint amilyennek látszik, vagy megkeresem azt a részét, amin nevetni lehet és várom, hogy jobb legyen, vagy ameddig nem jön egy lehetőség, hogy változtassak rajta. Persze nem sikerül mindig, és van, hogy rajtam is eluralkodik a sötétség, de alapvetően ez lenne az elv. A kesergés még sosem segített senkin.
Zárta le végül a témát. Nem biztos benne, hogy Kather erre gondolt a kérdésével, de hogyha nem, Loreena remélte, hogy pontosít majd. Hisz ő képes volt belenevetni a mélységi nagy lila szemébe a halál torkában, mert tudta, hogy mást már nem tehet... Talán sajátos reakciója ez a nyomásra, de eddig még mindig megóvta az összeroppanástól.
- Bánt valami?

Szemlátomást váratlanul éri a megjegyzésem: Loreena úgy rándul vissza a valóságba, mintha hideg vízzel öntötték volna nyakon. A lelkiismeretem szúrósan megmoccan: talán nem szabadott volna ennyire mélyen személyes kérdésekbe bocsátkoznom.
Ahogy felnéz, enyhe, bocsánatkérő ráncokat vélhet az ábrázatomon felfedezni.
Miért hoztam éppen ezt fel?
És miért pont Loreenának?

Egyszerű kérdésre egyszerű válasz: azért, mert nincs más, aki meghallgatna... legalábbis hátsó szándék nélkül. A tünde nagykövethez fűződő barátságom részben a legvalódibb rokonszenv, részben viszont a szükség eredménye: nem tudnám megmondani, miért, de az ösztöneim arra sarkallnak, hogy megbízzak benne és, noha szkeptikus természetű vagyok, az igazság az, hogy a szívem mélyén mindig hevesen vágytam rá, hogy ezt megtehessem.
Bólintok, állva a szöcskeszín szempár tekintetét; megrezzenek újra, ahogy a fejsérülés villámcsapásszerű fájdalma emlékeztet rá, miért is van szükség az ispotályos folyamatos jelenlétére.
Javíthatatlan vagy, Kather.
- Láttam - felelem őszinte komolysággal. - Remélem, hogy akkor utoljára.
Csengethetnék, hogy elvigyék a tálcákat és hozzanak még egy kanna forró vizet, de a koponyatörésem óta tartok ettől a hangtól. A harangoktól nem. Azokat megszoktam; éjjel is mintha hallanám őket, ahogy a fel-le hullámzó, nyugodt érckondulásuk mélyebb álomba ringat...

- ...A kesergés még sosem segített senkin.
Halkan fölevetek. Ez Loreena Wildwind filozófiája. A leggyakorlatiasabb, legtalpraesettebb lélek, akit csak ismerek.
Józansága felfrissít; egy kicsit olyan, mint a habzóborba kevert rózsavíz, amit nyári estéken szokás inni a Fővárosban.
A kérdése mégis sóhajt csal elő belőlem. A szívem nehéz, igaz, már rég az: leginkább akkor érzem a súlyát, amikor a tünde közelében vagyok. Rámosolygok azért féloldalasan.
- Köszönöm, de nem. Csak a behorpadt koponyám gyötör egy kissé.
Fölkelek, visszafogottabban, mint szeretnék, hogy az ablakhoz sétáljak. A Katedrális székesegyháza, az Egyház elevenen dobogó szíve olyan látvány, amelytől sohasem akarnék elszakadni.
Hamissággal vásároltam a jogot, hogy lássam.
Kilépek a balkonra: lágy, hűvös a levegő, az erkély sima, jéghideg kőkorlátja elzsibbasztja a rátámasztott tenyeremet. Tekintetem a párás napfény lágy, savószín kévéin át hunyorogva függesztem a templom ódon, égbe törő homlokzatára. Rózsaablaka téli álomban lehunyt szemként sötétlik, a hatalmas épület cifra királysora és örökké éber vízköpői mindentudón pillantanak vissza reám.
Várok, hogy a hercegné kilépjen mellém. Egy kissé borzongok: Szent András havának legenyhébb napjai ezek, itt Északon mégis csípnek egy kissé. Ha úgy dönt, hogy követ, időt adok neki, mielőtt megszólalnék.
- Mondd el, mit látsz! - kérem.

Látta, hogy igenis nyomja valami a férfi szívét, de talán csak ugyan azok a régi kétségek voltak, amiket már megbeszéltek régen, de megoldást nem kerestek rá. Nem is bizonyos, hogy találtak volna. Mindenesetre mikor nemleges választ kapott a kérdésére, nem firtatta a tovább a dolgot, pusztán tapintatból, és inkább követte a másikat az erkélyre.
A levegő párás volt, mintha bármelyik pillanatban el akarna eredni az eső, a Napot pedig acélszürke felhők takarták el a szem elől.
- Mondd el, mit látsz!
Egy pillanatig értetlenül nézett Katherre, de utána a korláthoz lépett, és végignézett az alattuk elterülő épületeken. A kis macskaköves utcákon, udvarokon, az égbe szökkenő szürke kőfalakon. Gyönyörű munka volt, s végtelen türelem kellett hozzá, mire az emberek kifaragtak minden csipkét, minden oszlopot… A rózsaablakok színes üvegmozaikból készült képei élénk színükkel törték meg a szürke egyhangúságot. A Katedrális műalkotás volt, minden köve, minden képe, minden ablaka a szépséget és dicsőséget hirdette, Isten dicsőségét, akinek épült, és az emberét, aki felhúzta. A tünde számára valami mégsem stimmelt. Idegen hideg kúszott be a bőre alá.
Ezek csak kövek…
De nem. Annál jóval több volt, jó és rossz értelemben is, de nem igazán tudta, hogyan fogalmazza meg ezt a püspöknek. Ők kint éltek a természetben, a házaik fákra épültek, a szarvasok nyíltan járhattak a fővárosuk utcáin… Benne életek Istenben, legalábbis az ő hitük szerint, harmóniában vele, soha el nem választható egységként.
- Gyönyörű várat építettetek, aminek Veronia minden lakója a csodájára járhat. - kezdte óvatosan, keresgélve a szavakat, amik leírnák az érzéseit. - Látom a köveken a mester gondos munkáját, vagy a művész áhítatos látomását, amelyik összerakta az ablakokat. De a falak… A falak arra valók, hogy valamit kint tartsanak, mást pedig magukba zárjanak. Hiába szépek, hiába töltitek meg őket kincsekkel, mégiscsak elválasztanak.
Villámcsapásként hasított belé a felismerés, noha lehet tévútra vezetett, talán rosszul látja, félreértelmezi az egészet. Meglehetett, de akkor is ki kellett mondania.
- Ez egyszerre erőd és börtön. Csak nem tudom kit akartok bezárni és kit akartok kint tartani…

Kilép mellém, én pedig nem mozdulok. Bár kíváncsi vagyok, milyen arcot vág, amikor a panorámát megpillantja, mégis van bennem annyi tisztesség, hogy meghagyjam ezt a pillanatot egyes-egyedül neki...
Magam is a székesegyházra függesztem a szemem; hagyom, hogy a változatlan, komoly szépsége megigézzen, ahogy mindig. Érzem a meglepettséget a tündén, mintha nem igazán értené, mit is kérdeztem, vagy inkább azt, hogy miért: tulajdonképpen magam sem tudnám pontosan megfogalmazni, mire számítok válaszképpen.
Talán pont ezért érdekel, mit mond.

- Gyönyörű várat építettetek, aminek Veronia minden lakója a csodájára járhat - fog bele aztán, alighanem keresgélve közben, hogy véletlenül se illesse nem helyénvaló kifejezéssel a kilátást. Nem adtam neki könnyű leckét: a maga nyelvén sem hiszem, hogy meg tudná fogalmazni, mit gondol, hát még németül. De a nehézség nem tántorítja el. - Látom a köveken a mester gondos munkáját, vagy a művész áhítatos látomását, amelyik összerakta az ablakokat. De a falak… A falak arra valók, hogy valamit kint tartsanak, mást pedig magukba zárjanak. Hiába szépek, hiába töltitek meg őket kincsekkel, mégiscsak elválasztanak.
Így látja hát az Anyaszentegyház eleven koronáját és szívét egy tünde...!
Egyszerre döbbent meg és ébreszt végtelen kíváncsiságot bennem, amit mond: felé fordulok, valami olyasféle arckifejezéssel, amelyet én magam sem tudok meghatározni.
- Ez egyszerre erőd és börtön. Csak nem tudom kit akartok bezárni és kit akartok kint tartani…
Le se tagadhatnám, hogy lenyűgözve figyelem.
- Az emberek esendőek, Loreena - jegyzem meg végül, a fejemet kissé félrebillentve. - Falak között érzik magukat biztonságban, ahogy a farkas az odvában vagy a bárány a karámban. A falak megőrzik a tűzhely melegét. Határt adnak az ember birodalmának. Mi uralkodni teremtettünk, és ez mindent, ami Isten törvénye ellen lázad, az ellenségünkké tett. Az ember háza megvédi őt a jégveréstől és a kígyómarástól: akit az otthonába fogad, annak ugyanily védelmet ajánl. Az Úr háza szentély... és mindenki otthona, aki a gyermekei közül való.
A karjára pillantok, amelyet a csuklójánál szabadon hagy a ruhaujja.
- Nézd csak meg - teszem hozzá sajátos mosollyal, a magaméra pillantva az övé után. A bőrünk egyformán világos, hanem az ő egészségesen egyenletes, világos színe helyett az enyémen csak erek és inak halvány, itt-ott domborodó hálója látszik. A bütykeim alá és fölé szederjes árnyékokat ken a csípős kora délután. A felkaromon és a hasamon érzem a levegő kíméletlen hidegét. - Én a falaim nélkül kiszolgáltatott vagyok. Engem nem fogad be a természet, csak téged.
Fölnézek és egy pillanatra megtetszik, hogy a természet ugyanazt a követét küldte hozzánk, mint a választott népe. Lassan megfordul a szél. Talán esőt hoz.
- Wild-wind...

Csöndben hallgatja Norven magyarázatát és próbálja megérteni, de nehezebb, mint elsőre hitte. Isten uralkodni alkotta Ádámot a teremtésen tudja jól, hiszen hála a Biblia németre fordításának már az olyanokhoz is eljuthatott a történet, mint ő, mégis idegen volt tőle a gondolat. Próbálja otthonnak látni a hatalmas falakat és csipkézett tornyokat, de egyszerűen képtelen rá.
- Láttad a városunkat, és láthattad, hogy mi is házakba húzódunk, falak közé, amikor tombolnak az elemek… De az otthont is a Természet adja, a fákat, amiket sokszor ki sem vágunk mert az akaratunk szerint nő. Ugyanakkor a természet nem lázadhat Isten törvénye ellen, ez a kiváltság a könyvetek szerint csak nektek adatott meg, és a viszontagságok is csak az után kezdődtek, hogy először lázadtatok a törvénye ellen, noha ez a rész nekem meglehetősen fura. - mondta tömören. Nagyot szippantott a párás levegőből. - Van-e jogotok vajon még így is uralkodni?
A kérdés teljesen költői volt, nem volt szükség válaszra, mert erre nem adhatott senki sem. Lepillantott a két kézre egymás mellett, de Norvenén csak a kort látta, talán egy picit a hideg csípését. Valóban ők, akik minden időt a természetben töltöttek, amennyit csak lehetett jobban hozzászoktak a viszontagságaihoz, elfogadták az adományt és a kegyetlenségét is néha napján. Elmosolyodott.
- A természet mindenkit befogad Kather. Hisz nem a földbe teszitek vissza a halottaitokat, mikor a lelkük már eltávozott? A föld befogad, visszafogad magába… Vannak embergyermekek akiket felneveltünk, és vannak, akikből kiváló druida vált. Veronia élő lelkét nem érdekelte, hogy minek született meg, csak az, hogy mi volt itt… - mutatott a homlokára. - És itt. - mutatott a püspök mellkasára. - Mindannyian ki vagyunk szolgáltatva neki, csak míg ti dacoltok ellene a falaitokkal, mi próbálunk megbékélni vele.
Ezt talán ő sem értette volna meg soha a Lightleafben töltött hónapok nélkül. Valahol a távolban fény villant, és néhány másodperc múlva a mennydörgés hangja is elért hozzájuk. A püspök az ő nevére asszociált belőle, amit újabb mosollyal fogadott. Valóban, a szelek tudtak vadak és kíméletlenek lenni, romba dönthettek házakat, fellökhették az embereket, de a szellő egy forró nyári napon maga volt a megváltás is. Illatokat hozott magával, és esőt.
- Vadszél, valóban… De nézd a felhőket, amiket hoz. Abból eső lesz, az eső pedig táplálja a földet, hogy tavasszal enni adhasson nektek. Mégha kegyetlennek is félelmetesnek is látszik néha, valójában ad, nem elvesz. Nem ilyen a ti istenetek is?

Ha nem ő volna, aki megkérdőjelezi az uralkodáshoz való jogunkat, alighanem kifejezetten megharagítana. Nem volt mindig annyi hidegvérem, hogy megpróbáljam valaki más szemszögéből is megközelíteni a kérdést, a tündéhez fűződő rokonszenvem azonban arra sarkall, hogy marakodás helyett megpróbáljam átlátni a mondanivalóját.
- Megszentelt földbe - vonom fel a szemöldököm enyhe mosollyal, mint aki fontos mulasztásra hívja fel a figyelmet. - Nem egyszerű föld az, Loreena. De igaz, ami igaz: bármilyen földet megszentelhet az Úr.
Úgy tűnik, a fiatal hercegné képtelen elszakadni a falaktól, ami széles, minden rosszindulatot mellőző mosolyra késztet.
- A természet szigorú, az ember pedig törékeny, de makacs. Dacolunk vele, de csak azzal, amit tőle kaptunk. A falaink kőből vannak, a tetőink fából; agyag és szalma és kátrány és olaj, vászon és malter és zománc és vas...

Egy kissé megborzongok a mennydörgés hangjára, de az elf mosolya feledteti velem a hideget egy kissé. A levegőben már érezni a közelgő csapadék tiszta szagát; a roppant székesegyház szürke falaira árnyék borul, mint mindig, mielőtt eleredne az eső.
Összébb húzom egy kissé a vállaimat, annak csontjairól alácsüngő köntösöm ráncaiba rejtve a kezem. Óvatosan, alig észrevehetően biccentek.
- Egészen hasonló - egyezek bele rövid habozás után. - De az emberek nem olyanok, mint ti. Közülünk csak kevesen olyan jámborak, hogy ellenállás nélkül viseljék a csapásait.
Rámosolygok, egészen fesztelenül.
- Ha hideg eső idején nyugodt embert látsz a szabadban, könnyen lehet, hogy prófétára akadtál.
Kövér, jéghideg esőcsepp toccsan a nyakszirtemre, hogy aztán több, apró vízgyöngyre szakadva lefusson a hímzett gallérom mögé. Sietve követi egy másik, épp a szemem sarkába pottyanva. Hunyorogva hátrálok el a kőkorláttól.
- Valóban esőt hoztál - jegyzem meg cseppet sem komoly, megjátszott mogorvasággal. - Ha gondolod, kiküldetem a teádat. Nekem tető alatt a helyem.

- Ezt nem tudtam. - válaszolta a megszentelt föld kérdésére. Bár az emberek vallásának alapjaival tisztában volt, legalábbis nagyrészével, a szokásaik között még mindig sok maradt rejtve előtte. Valahogy úgy érezte egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy mindegyiket megismerje.
A vihar pedig megérkezett. Szerette nézni a csapkodó villámokat, főleg mióta jobban elmélyült a druidák tanításaiban. Érezte a levegőben az erőt, az esőben az életet, talán azért, mert ez volt az elem ami a legközelebb állt hozzá, amivel igazán eggyé vált. Érezte magában is a villámok erejét, bár még nem volt képes elereszteni, tudta, hogy csak idő és gyakorlás kérdése.
- Megértem. A próféta hisz abban, hogy az istenetek megvédi őt, nem fél attól, hogy a vizes ruhái és a hideg miatt tüdőgyulladást kap és belehal.
Az ajánlatra viszont felnevetett. Úgy tűnt a püspöknek is van még mit tanulnia róluk, és az a két nap Zephyrantesben majd később Lightleafben korántsem volt elég ahhoz, hogy Kather megismerje az életmódjukat.
- Nem szükséges, bemegyek veled. Mi is behúzódunk fedél alá az eső és a hideg alól. Bár jobban bírjuk a viszontagságokat, nekünk is kellemetlen a hideg szél vizes hajjal. Ha bírnánk, nem építenénk mi is házakat és városokat. - tekintetében vidámság tükröződik, jobban fogadta ő is a másiktól, hogy tulajdonképpen merő jóindulatból nézte őt és a népét teljesen barbárnak. Követte a püspököt vissza a szobába, de néha azért ki-ki pillantott az érkező esőre.
- Idővel irányítani fogom. Már most is itt van az ereje, az izmaimban és az ereimben. De ameddig még nem én uralom, addig maradok én is a kandalló és a meleg tea mellett.

A tünde úgy nevet, mintha szándékosan tréfáltam volna vele: derűje elárulja, hogy alighanem fogalmam sincs, miről beszélek.
- Nem szükséges, bemegyek veled - neveti fénylő szemmel. - Mi is behúzódunk fedél alá az eső és a hideg alól. Bár jobban bírjuk a viszontagságokat, nekünk is kellemetlen a hideg szél vizes hajjal. Ha bírnánk, nem építenénk mi is házakat és városokat.
- Kezdek elveszni a felfogásotok részleteiben - vallom be, miután az üvegbetétes ajtószárnyat a helyére reteszeltem.
Nehéz függönyt vonok elé, hogy az illesztéseknél befúvó huzatot kirekesszem: kövér, aranyszállal szőtt zsinórjai hézag nélkül fogják össze a súlyos bársonyszéleket, elzárva a termet az időjárás hideg harapásától. A parázstartók és a kandalló melege gyertyafénnyel és az ablakon átszűrődő félhomállyal keveredve hirtelen csaknem esti hangulatot teremt a jókora helyiségben.

- Idővel irányítani fogom - szól a tünde, és én követem a pillantását. Odakint igazában rákezd: sűrűn, visszhangosan dobol a hideg eső a színes ablakokon, könnyre fakasztva a sötét ólomkereteikből kitekintő szenteket és angyalokat. - Már most is itt van az ereje, az izmaimban és az ereimben. De ameddig még nem én uralom, addig maradok én is a kandalló és a meleg tea mellett.
Lenyűgözve, félig töprengőn figyelem: vajon tudja-e, hogy az emberek közt boszorkánynak számít, aki az időjárás szeszélyeinek, különösen a jégverésnek és a viharoknak parancsol?
Valószínűleg nem.
- Ambiciózusabb vagy, mint gondoltam - foglalok helyet mosolyogva, visszahelyezve a lábam a karmos lábú zsámolyra. - Nem tudom, elvállalnám-e valaha ezt a hatalmat...
Felpillantok rá, még mindig tűnődőn.
- Azért illik rád a korona, és ez nem mindennapi erőre utal. Bennem túl sok a kétség.

Az ambícióra elmosolyodik. Bár ennyi lenne! De nem… Ez ennél sokkal több egy tündénél.
- Ez nem vállalás kérdése. Van, amiről érzed, hogy megvan benned, és van, amiről bármennyire is szeretnéd, hogy legyen, mégsincs ott. Szikrát gyújtani akkor sem lennék képes, ha éveken át próbálkoznék. Ha valamiről viszont érzed, hogy ott folyik az ereidben, akkor vágysz arra, hogy kiengedd. Leginkább az érzelmekre hasonlít. Amikor nagyon haragos vagy valakire, vagy nagyon gyűlölsz valakit azt is nehéz bent tartani. - magyarázta. Talán így tudta leginkább átadni egy embernek, amit ő érzett az elemeivel kapcsolatban, bár nem volt ez mindig így. Egyszerű vadászként még ő sem sejtette, hogy mi is rejtőzhet benne. Lehet ott sem volt, csak amikor újra túl közeli kapcsolatba került a természettel, akkor hozta vissza magával, ezt azóta sem sikerült egészen megfejtenie. Nem is akarta feltétlenül. Nem akart mindenre magyarázatot találni, csak megélni, ha már adatott neki még néhány év ezen a világon. A püspök koronára utaló szavait nem igazán értette. Számára az erő már a mindennapok valóságát jelentette, de ettől nem látta magát különlegesnek. Hiszen hol volt ő erőben az arkdruidához képest? Hol lett volna olyan jó uralkodó, mint akár Amelie királynő, vagy Armin? A kétségek említésére szerette volna bátorítóan megérinteni Kather vállát, de inkább visszafogta magát. Nem voltak azok az ölelkezős-fajta barátok.
- Ha jóakarat vezérel, akkor nincs helye kétségnek. Szerencsére nem kell uralkodói döntéseket hoznom, csak támogatni bennük a férjemet, de egyikünk sem mentes a hibáktól. Sőt senki sem az, hiszen senki sem tökéletes. De a hibákat könnyebb elviselni és kijavítani, hogyha tudod, hogy jót akartál cselekedni. - vont vállat. - Csak ennyi hajt most. Jót akarok a szeretteimnek, jót mindkét népemnek és Veroniának is, már amennyiben van lehetőségem tenni bármit. Nem hiszem, hogy te másképp lennél vele, de javíts ki, ha tévedek.
Tisztában volt vele, hogy egy inkvizitor sok szörnyű dolgot tesz életében, de talán megnyugvás valamennyire, ha azt a sok rosszat valami jó célért követik el. Talán az hozná magával a helyes módszereket is.
- Miben kételkedsz?

'Van, amiről bármennyire is szeretnéd, hogy legyen, mégsincs ott.'
Mekkora igazság...!

Halvány mosollyal hallgatom, ahogy magyaráz, és igyekszem elképzelni, milyen lehet pontosan megérteni, mire is gondol. Sejtem, mi lehet az érzései mögött, ő pedig igyekszik is megmutatni azt, mégsem vagyok biztos benne, hogy arra gondolok, amire kellene. Ahogy azt is kétlem, hogy ő pontosan érti azt, amit én mondtam.
Felvonom a szemöldököm derűsen, ahogy megvonja a vállát. Igen, ez ő. Mindig a legegyszerűbb, leglogikusabb úton. Lory sok mindenre hajlamos, de a hosszas önmarcangolásokra a legkevésbé sem.
Egyszer azért láttam úgy... Hellenblattban.
Biccentek, kifejezetten óvatosan.
- Igen - felelek, egy pillanatra a tűzbe bámulva. Kit akarok becsapni? Én mindig csak a saját javamat kerestem. Azt hajtottam, nem a másét. Különben most nem lennék itt.
Visszafordítom rá a tekintetem.
- Én is ezt akarom.
- Miben kételkedsz?
Jó a kérdés, felség.
Tűnődve nézem az arcát, mintha a választ a vonásaiban rejtette volna el az Úr. Aztán csak legyintek.
- Szkeptikus természetű vagyok - mosolygok rá végül az igazsághoz híven. - Ez a hosszadalmas ágyban fekvés csak még több tépelődésre sarkall. Örülök, hogy meglátogattál és végre értelmes társaságom akadt. Köszönöm. De... ha megbocsátasz...
Szelíden pillantok rá, hogy lássa, nem óhajtom elzavarni, ám a fejemben bujkáló tompa sajgás mintha egy kissé előrébb merészkedett volna a nagy mozgolódásomtól. Szédülök.
- A kamarásom megmutatja a vendégszobád. Ha bármire szükséged van... csengess.
Felkelnék, hogy elköszönjek tőle, de nem érzem megfelelőnek a pillanatot, hogy lemondjak a támaszról, amelyet a karosszék nyújt. Barátságosan intek neki, nem elbocsátólag, inkább hogy értse, ha van kedve, maradhat. Csak adjon egy percet.
- Szívesen látlak reggelire holnap, ám ha akkor már szorít az idő, a lovad megtalálod a kapusház mögötti istállóban.
Természetesen ha még van mondanivalója, nem várom el, hogy távozzék, ahhoz azonban, hogy ezt kifejtsem, kell egy kis levegő előbb.

Bár szívesen filozofálgatott volna még Katherrel, a kérdése után a férfi egyértelmű jelét adta, hogy elfáradt. Hirtelen roppant tapintatlannak érezte magát, de túlságosan örült a viszontlátásnak és a beszélgetésnek is, így szinte meg is feledkezett a püspök gyengélkedéséről.
- Ne haragudj, kicsit elragadtattam magam. - mosolygott rá a másikra bocsánatkérőn, és felállt. - Carolusburgba tartok, tennem kell egy kis kitérőt oda, mielőtt még hazaindulnék, de nem sürgős annyira, hogy ne maradjak reggelire, már ha valóban nem bánod.
Nem sietett kézbesíteni a királynő levelét annyira, és szeretett volna még egy kicsit maradni, beszélgetni baráti társaságban. Arra is gondolt, hogy esetleg beköszönjön Jozefnek… Talán még nem volt hozzá túl késő, hogy elcsípja a fiút egy kis csevejre, avgy hogy megnézze mire jutott az íjjal.
- Köszönöm a vendéglátást, és jó pihenést.
Bár aludt már a katedrális területén a vendégeknek fenntartott szálláson, kíváncsi volt, most is oda vezetik-e, vagy a püspök termeinek van-e külön vendégszoba-része. Minden bizonnyal utóbbi pompázatosabb volt, na nem mintha számított volna. Aludt ő eleget már az erdő puha avarjában ahhoz, hogy ne legyenek különleges igényei.
Búcsút intett Norvennek kifelé menet. Könnyebb volt a szíve így hogy láthatta, és hogy tudta reggel még lesz lehetőségük elbúcsúzni egymástól.