[Magánjáték: Eiryn és Loreena] Ékszerész kerestetik

Ismét kinyitotta a dobozt, amiben a néhai Granuaile hercegné személyes holmijai voltak. Egy régi raktárból ásták elő őfelsége kérésére, hiszen minden, ami benne volt, a ruhák az ékszerek, a személyes tárgyak az új hercegnét illették. Végigfuttatta a kezét a holdezüst ékszereken, felpróbálta a zafírköves tiarát, még a gyűrűket is megpróbálta, de azok rá sem mentek az íjászattól edzett ujjaira és a karkötők is szorították. Granuaile aprócska nő lehetett, tökéletesen hófehér és törékeny, mint egy jégszobor. Még így is, hogy soha nem találkozott vele, el tudta képzelni, ahogy népe imádatában fürdőzve egy hófehér kancán lovagol végig a Nebelwaldon.
Mindent visszatett, tisztelettel a ládába, lecsukta és betolta a hall egyik sarkába, és inkább a könyveket kezdte el szépen abc sorrendben rendezgetni a polcokon. Még nagy volt a káosz a kis, kétemeletes polgári házban, amit hosszas győzködés után végülis megvásároltak. Teljesen meg volt döbbenve, hogy Armin egyáltalán nem értette meg az állandó otthon koncepcióját, a szükségességét pedig főleg nem, így a napokon át tartó vitát kénytelen volt azzal lezárni, hogy „azért, mert nekem kell”. Az asszony akaratával pedig még őfelsége sem tudott hadba szállni. Szándékosan olyan házat kerestek, ami egy egyszerű, de azért jómódú polgári lak volt, kisebb kerttel, négy hálószobával, egy nekik, három pedig egyelőre a vendégeknek, kialakított fürdővel konyhával egy hallal, ahol vendégeket lehetett fogadni, és egy dolgozó szoba félével, amit telezsúfolhattak a könyveikkel és papírjaikkal. Nyomába sem ért az Elathai nemesnegyed villáinak, de pont ez volt a jó benne. Nem vágytak pompára, és politikailag is jó húzás volt, hogy inkább a köznéphez helyezik magukat közel.
Egyetlen problémája volt, hogy ettől még a hivatalos eseményeken csillogásuk teljes tudatában kellett volna megjelenniük, és olyankor Armin nagy kelletlenül felvette a holdezüst kis diadémját, ő egyszerűen… Nem tudott mit. Nem volt semmije, ami igazán ráillett volna, és már pontosan tudta, hogy a régi holmikat nem fogja hordani. Meg fogja tartani, hátha a leendő lányának, vagy unokájának jó lesz, de neki új dolgok kellenek, saját dolgok…
Leült az íróasztal mögé és körmölni kezdett. Kellett, hogy legyen Elathában, vagy legalább Veronián olyan ékszerész, aki képes elkészíteni olyan tiarát, nyakéket, bármit, ami hozzáillik, és ezért hajlandó is volt busásan megfizetni. Elégedetten nézte a művét, ami végül egy ékszerészverseny pamfletje lett, és egyben az első hercegnéi intézkedése. Ráírta a jutalmat, a címüket, a kívánságait, hogy személyre szabott legyen, egyszerre illjen a nemes és a sötét tündékhez, és hogy egyedi, kreatív megoldásokat vár. Csupán az aláírásnál ragadt le egy pillanatra, hogy mégis hogyan kéne szignóznina a hivatalos papírokat. Végül maradt annál, ahogyan az emberek nevezték el a nagy fontoskodásuk közepette, és kötőjellel írta le a Wildwind-Fairlightot.
Még aznap délután elküldte, hogy másolják le és szórják szét a köderdőben, hátha jelentkezik valami. Hiszen kit ne csábítana a pénz, és a hírnév, hogy koronaékszereket készített?

Eiryn pocsék közérzettel ébred egy ismeretlen helyen. Nem szokott inni, ami meg is látszik alkoholtűrő képességén: az előző nap vége teljes homályba veszik számára, legalább is az után, hogy belelovalta magát abba az ostoba ivóversenybe. Most persze fájhat a feje (és fáj is, abban nincsen hiba), hogy hol a csudában van egyrészt a pénze, másrészt ő maga. Persze az iménti könnyedén elmehetett az italra, na de az utóbbi... Ködösen emlékszik, hogy valami sötét tündével összekapaszkodva énekelnek egy csodás nótát, és elindulnak az éjszakába. Hogy hová, arról fogalma sincs. Nyögve feltápászkodik a földről. Annyi bizonyos, hogy erdőben van. Komoly fegyvertény, egy ilyen információ birtokában kizárhatja Veronia mintegy felét is. Idegesen szusszan egyet, és elindul, csak úgy az orra után. A feje még mindig pokolian hasogat, émelyeg, és legszívesebben egyszerűen csak összegömbölyödne valamelyik fa alatt. Sajnálatos módon azonban muszáj megtudnia, hogy hol a fenében van, illetve szereznie kéne némi pénzt. Hogy ezt hogyan fogja megtenni egy erdő közepén, az egyelőre éppen annyira tiszta, mint a feje. Fától fáig támolyog, majd végül egy hatalmas sóhajjal megadja magát a macskajajnak. Pár mérhetetlenül unalmas és úgy amúgy is minden tekintetben borzalmas óra után a világ forgása végre lecsillapul, már nincs hányingere, és a fejfájása is elviseletővé tompul, így alkalmasnak érzi magát az út folytatására. Kecsesen feltápászkodik, (nagyjából úgy, mint egy sánta, púpos varangy kővel a hátán,) majd nekivág a rengetegnek, és próbálja elnyomni azt a szörnyű érzést, hogy éppen csak mélyebbre mászik a slamasztikába.  Már épp feladná, amikor hirtelen szembetalálkozik a Csodával. Egy hirdetést talál az egyik fára tűzve... Az erdő közepén! És ráadásul éppen ékszerészt keresnek... Tátott szájjal bámulja a papirost, jó pár pillanatba beletelik, hogy felfogja az egész szöveget. Amint feleszmél a sokkból, letépi a hirdetést, és mohón olvasni kezdi. Szóval hercegnéi koronaékszerek! Nem semmi! És a fizetség! Halkan füttyent egyet. Szóval Nebelwaldban van, a munka pedig szinte tálcán kínálja magát. Ilyesmiről nem is álmodott! Vidáman  indul el, bár a papiroson lévő útmutatás semmit sem mond neki. Tehát marad a jól bevált "próba, szerencse" módszer (Vajon ez is egy híres utolsó mondat??). Eltökélten halad előre, és - szerencse a szerencsében - hamarosan szinte belebotlik egy sötét elf településbe, ahol kiderül számára, hogy az egyetlen olyan irányból jött, ahol csak a puszta erdő van. Kissé kellemetlenül érzi magát a tekintetek kereszttüzében, nem tudja eldönteni, hogy gunyorosan, vagy mindössze kíváncsian méregetik. Mindenesetre gyorsan megtudakolja az útirányt - ami újabb hibának bizonyul. A hírre, miszerint a Hercegnőnek akar ékszereket csinálni, a társaság annyira belelkesedik, hogy egy egész csapat kísérővel indul útnak. Neeem kínos a helyzet, á, dehogy! Ezek a szerencsétlenek szemmel láthatólag azt hiszik, hogy csak ezért utazott ide a Nebelturm toronyból, ráadásul ilyen röviddel a hirdetés kitűzése után, és meg sem hallják Eiryn egyre erőtlenebb helyesbítéseit. Persze nem hátrány, hogy ennyi idegenvezetője van, ezen a helyen kevesebbel simán eltévedne. Mire Elathába érnek, mindent tud már Nebelwaldról, a sötét elfekről, a szokásaikról, az ékszerészeikről, épp csak az angol nyelv grammatikai szabályai maradnak ki a csomagból. Teljesen kimerül, mire az úti célhoz ér, még ahhoz sem marad ereje, hogy meghökkenjen a meglepően egyszerű házon, ahol lepakolják. NEM úgy néz ki, mint egy főúri lak. A kísérői még utoljára megpaskolják a vállát, majd végre-valahára elmennek. Eiryn pár pillanatig még az ajtóban ácsorog, hogy összeszedje magát, aztán bekopog.

Szinte meg is feledkezett az ékszerész felhívásról, annyira belemerült az új otthona csinosítgatásába. Meglepően sok növényt sikerült felhalmoznia, de még inkább meg volt döbbenve, amikor megérkezett a szekér Zephyrantesből a személyes holmijaival (bár ez befért egyetlen ládába, sosem volt sok holmija) és egy másik, nagyobb ládával, ami a hozományát tartalmazta. Sosem gondolta volna, hogy a rokonsága titkon reménykedett benne, hogy valaha férjhez megy, ezért neki is összegyűjtögették a szokásos kelengyét, ágyneműt, babaruhákat (ezeket nagyon gondosan levitte a pincébe, hogy ne is lássa) és egy garnitúra edényt a konyhába.
Egyetlen dolgot tudott főzni, ez pedig a tea volt, és bár feltett szándéka volt alkalmazni egy hivatalos szakácsot, ha már Yrsilt nem ugraszthatta folyton Eichenschildből, hamar belátta, hogy így, hogy sokszor üres a ház nem volt semmi értelme. Ő hivatalosan még mindig a tünde királynő lovagja volt, így bármikor elküldhették komolyabb megbízásokra, első sorban diplomáciai feladatokkal, Armin pedig bár már kibírt néhány hetet egy helyben egyik hónapról a másikra nem tudta átszervezni az eddigi berendezkedést, hogy faluról falura utazott.
Feltett szándéka volt hát, hogy megtanul néhány alap dolgot elkészíteni, hogy legalább, amikor itthon vannak meg tudja mutatni, hogy képes feleségként is tisztességesen működni. Eddig egy szénné égetett süteményen, egy ehetetlenül sós ragun és egy tűzokádásra kényszerítően csípős levesen volt túl az elmúlt három napban. Aznap a hússütés volt terítéken, és ismét hatalmas lelkesedéssel ugrott bele a műveletbe.
Ma már biztosan sikerülni fog!
Betette a húst úgy ahogy volt egyben az aprócska konyhai kemencébe, mellé tett találomra minden féle fűszert és krumplit is, majd bevágta az ajtaját és várt. Egyre jobban tisztelte Silt, mert a konyhát rosszabbnak látta mint a csatateret. Szinte várta, hogy jöjjön egy levél, amiben a királynő tiszteletteljesen utasítja, hogy azonnal menjen el Hellenburgba valamiért, vagy hogy Lightleafben már megint verekedés volt a főtéren. Várta is, és persze nem is, a férjét várta, hogy hazajöjjön és kedves mosollyal közölje, hogy inkább menjenek el enni valahova a városba, mert mindenki jobban jár. Csakhogy Loreena nem az a fajta volt, aki hajlandó volt akármit is feladni, makacssága néha már vetekedett az emberekével… Megmentője a konyhából kopogás formájában érkezett. Talán a levél, amit az előbb kívánt? Kíváncsian lépkedett át a hallon, és kérdés nélkül nyitotta ki az ajtót, hogy farkasszemet nézzen az ott álló vámpírlánnyal.
A hercegné egyébként egyszerű zöld szövetnadrágot viselt rózsaszínű tunikával, és barna papuccsal, hosszú haját egy hajpánt fogta hátra. Érdeklődően nézett végig a váratlan vendégen, aki se nem tűnt küldöncnek, se semmilyen udvaroncnak, katonának pedig a legkevésbé sem.
- Segíthetek?
Csak arra tudott gondolni, hogy a lány eltévedt, bár átfutott a fején, hogy esetleg a férje egy régi szeretője jött revansot venni (többen voltak mint égen a csillag), azért inkább próbált barátságos ábrázatot magára ölteni.
- Eltévedt talán?

A nem hercegi lakból egy nem hercegnős elf nő lép ki, de Eiryn éppen eleget hallott lelkes kísérőitől Lady Loreena Wildwind-Fairlight Hercegnőről, hogy rögtön felismerje.  Sem a ház, sem az úrnője nem illenek a lány elképzeléseihez a főurakról, illenek viszont egymáshoz. Mindenesetre Eirynnek egy kicsit kevésbé van kisebbségi komplexusa most, hogy látja, a hercegnő nem nagyestélyiben fogadja. Így jóval kevésbé érzi magát kényelmetlenül egyszerű, zöld tunikájában, fekete nadrágjában és utazóköpenyében. Ami pedig a lábbeliket illeti, a lány hirtelenjében nem is tudja eldönteni, hogy a házipapucs vagy az út porától fakó, viseltes csizma-e a sikkesebb. Viszont hogy a csudába köszön a vámpír egy nem uralkodói kinézetű hercegnőnek, aki ráadásul pokoli jó harcos hírében is áll?! Eddigi etikett-tudása szánalmasan kevésnek bizonyul egy ilyen fogós kérdés megoldásához. Viselkedjen vele úgy, mint egy katonával, vagy mint egy nemessel, esetleg mint egy egyszerű megrendelővel? Valószínűleg kissé túl soká tanakodik a dolgon, mert a nő diplomatikus semlegességgel magához ragadja a kezdeményezést.
- Segíthetek? Eltévedt talán?
Eiryn összeszedi magát, és jelzésértékűen bókol (remélhetőleg azt fejezve ki ezzel, hogy elismeri és tiszteli a másik rangját és egyéb érdemeit, de nem tartozik neki engedelmességgel).
- Eiryn Nebelturm vagyok. És ha jól tudom, önnek van szüksége az én segítségemre.
Azzal előszedi a hirdetést, és feltartja.
- Ékszerész vagyok, és ezennel jelentkezem a munkára!
Ezúttal rendesen meghajol, és csak egy csipetnyi pimaszságnak sikerül átszöknie a mozdulatba. Nem tehet róla, egész egyszerűen képtelen komolyságot erőltetni magára, amikor még mindig tompán lüktet a halántéka az előző esti kellemes (?) kis kalandtól. Amikor felegyenesedik, valami fura szag csapja meg az orrát. Kissé összevont szemöldökkel beleszimatol a levegőbe, miközben próbálja meghatározni a szag feltételezhető eredetét.
- Mintha égne valami... - szólal meg tétován. A kifele dőlő szag leginkább valami áldozati füstre hasonlít, olyan vegyes az összetétele. Eiryn szinte biztos benne, hogy rozmaring és tárkony illatát is érzi, meg még pár fűszerét, amit nem tud beazonosítani. Kíváncsian pislog befelé, hátha megpillantja a szag forrását.

Amikor uralkodókkal találkozott (nem mintha annyira sokkal találkozott volna életében) mindig öklét a mellkasára helyezve, katonásan hajolt meg, Amelie Fairbranch pedig trónján ülve megkövetelte az alattvalóitól, hogy féltérdre ereszkedjenek előtte. Ám ő most állt, a saját háza ajtajában, a vele szembe álló lány tökéletes bókolása pedig egyáltalán nem illett a környezetbe, és egyszerűen ötlete sem volt, hogy mit kezdjen vele. Kétségbeesetten próbálta felidézni, hogy hogyan szoktak reagálni a meghajlásra, de hamar rá kell jönnie, hogy ilyenkor ő vagy a padlót nézte, vagy semmilyen reakciót nem tudott rajtuk felfedezni. Így végül a barátságos bólintásnál maradt, jobb híján.
Amikor a lány tovább fűzte a mondandóját, elővéve az ékszerész versenyt hirdető pamflettet több szemszögből is megkönnyebbült. Örült, hogy nem neki kell kezdeményeznie, noha az illet minden bizonnyal így kívánta volna, azért is megkönnyebbült, hogy nem a kezdeti félelme igazolódott be. A legjobban mégis az tette boldoggá, hogy valaki jelentkezett a versenyére, ettől pedig az arca is jól láthatóan felragyogott.
- Nagyon örvendek, Eiryn Nebelturm, Loreena Wildwind vagyok… Bár azt hiszem ezt sejtette. - kedvesen mosolygott rá a lányra, és félre is állt az ajtóból, ami apró előszobába nyílt, onnan pedig faragott fa boltíven keresztül juthattak egy kellemes de cseppet sem hivalkodó fogadószobába. - Kérem, kerüljön beljebb. Igazán örülök a jelentkezésének, maga az első…
Magyarázza gyorsan miközben beljebb invitálja a lányt. Kicsit ideges. Még sosem intézkedett egyedül, ráadásul sosem készíttetett magának önállóan semmit. Eddig a hadsereg látta el mindennel, felszereléssel, egyenruhával, a szerény ékszereket, amiket viselt ajándékba kapta… Még csak azt se tudta, hogy az árról hogyan tárgyaljon. Meglepő, hogy azok után, amennyi kalandot, háborút, csatát átélt szörnyekkel küzdött a világ sorsáért mennyire nagyon önállótlan a hétköznapi életben, amikor szimplán saját maga számára kéne elintéznie valamit. Utoljára akkor érezte hasonlóan magát, amikor a sok tankönyv átnyálazása után elküldték egy igazi diplomáciai feladatra, ahol szavak beszéltek, nem pedig a nyilak suhogása. Próbált elrejteni minden idegességre utaló testbeszédet, a keze tördelését még meg tudta állni, a szája szélének rágcsálását már kevésbé, de a vámpírlány ismét megmentette… Nos, többé kevésbé.
- Mintha égne valami...
Ekkor már a hercegné is megérezte a szagot.
- Oh, crap! Elnézést, egyetlen pillanat, addig foglaljon helyet kérem… - felgyorsította magát a szél erejével, hogy az egyébként a fogadószobából nyíló kis konyhába siessen. Eiryn láthatta, ahogyan odaugrik valami kis kemence szerűhöz, kinyitotta és sűrű füst dőlt ki belőle. A tünde azt hitte menten elsírja magát, de ehelyett kinyitotta az ablakot, és feltett a tűzhelyre egy lábasba vizet, és keresett egy adag régebbi teasüteményt.
- Csak az ebéd… Vagyis, az ebéd lett volna, de azt hiszem ez már nem fog elfogyni. Vegyen a teasüteményből, és mindjárt hozok teát is, azt még nem tudtam odaégetni.
El tudta képzelni, mennyire nyújthat fenséges benyomást… Valószínűleg semennyire. Meg kellett kérdeznie Armint, hogy hogyan csinálta, hogy egyszerre volt képes királyi lenni és mégis közvetlen. Olyan képesség volt ez, amit feltétlenül el akart sajátítani.
- Tudna esetleg munkát mutatni, amit készített? Láttam már Nebelturm páncélokat, de nem tudtam, hogy ékszerekkel is foglalkoznak, nagyon érdekelne a stílusuk.

Eiryn elkönyveli magában, hogy valószínűleg tényleg nagy szükség van egy ékszerészre a hercegi lakban, hiszen Lady Loreena kezdeti tartózkodó udvariassága szemmel látható örömbe olvadt. A kedves bemutatkozás még inkább feloldja Eirynben a kellemetlen érzést, a nő sokkal inkább házigazda, mint hercegnő. Ezek után sokkal őszintébben tud visszamosolyogni. Természetesen elfogadja a szíves invitálást, és jó alaposan körülnéz a ház belsejében is. A látvány nagyon otthonos és kellemes, s bár látszik, hogy nem szegények lakják, semmi kiugróan drága vagy hatalmat hangsúlyozó dolgot nem lát.
- Kérem, kerüljön beljebb. Igazán örülök a jelentkezésnek, maga az első...
Házigazdája szavaira meglepve kapja fel a fejét.
- Valóban? Pedig minden szempontból jó ajánlat egy hasonló megbízás...
Erre nem számított, a vámpír lánya azt hinné, hogy egy hasonló felhívásra özönlenek a mesterek. Hercegi ékszereket készíteni nem csak anyagi szempontból előnyös. Minden mesternek a kuncsaftjai adják a legjobb reklámot, és egy királyi ajánlólevél nem semmi. Oldalvást Loreena hercegnére pillant, s meglepődve konstatálja látható idegességét. Vajon amiatt ilyen frusztrált, hogy rajta kívül még senki sem jött, vagy nem tartja őt megfelelőnek a feladatra, és nem tudja, hogyan utasítsa finoman vissza...? Ez utóbbi gondolatot szinte azonnal el is veti. A nő semmit sem tud róla, és nem tűnt vaskalapos fajtának, aki csak a saját népétől rendel bármit. Rajta egyáltalán nem látszik a tépelődés, szokásos udvarias mosolya mögé rejtőzik, míg fény nem derül a helyzet nyitjára. Aggodalmaskodását a füst szakítja félbe.
Érdeklődve figyeli, ahogy a hercegné elviharzik a konyha felé, és a helyett, hogy leülne, átkukucskál a másik helyiségbe, s félrebiccentett fejjel tanulmányozza az apró házi kemencét. A tünde csodálatosan összeszedett: pánik helyett azonnal ablakot nyit a szellőztetéshez, pár mondattal elintézi az egész kellemetlen helyzetet, és közben még a vendégére is van gondja. Eiryn azonnal irigykedni kezd a nő céltudatossága láttán.
- Próbálta már esetleg... kisebb hőfokon sütni a húst? Úgy egyenletesebben sül át, és annak is kisebb az esélye, hogy megég - javasolja óvatosan. Ő sem egy konyhatündér, de valószínűleg egy katona-hercegnéhez képest hatalmas előnyben van a régi, gyerekkori főzőleckék emlékével. Mindenesetre nem mond többet a dologról, csak vesz egy sütit, és csendesen majszolva leül a fogadószobában.
- Tudna esetleg munkát mutatni, amit készített? Láttam már Nebelturm páncélokat, de nem tudtam, hogy ékszerekkel is foglalkoznak, nagyon érdekelne a stílusuk.
Eiryn a válasz könnyebbik felével kezd.
- Nos, a családom valójában a fémmunkásság minden részletével foglalkozik, bár a fegyver- és páncélkovácsolás tényleg elterjedtebb egy kicsit. Saját munkát sajnos nem tudok mutatni, bevallom, felkészületlenül érkeztem... Igazából eltévedtem az erdőben, a pénzem elfogyott, és ekkor akadtam rá a hirdetésre. De sok helyen megfordultam már, ember mestereim is voltak, úgyhogy szinte bármilyen stílusban képes vagyok alkotni. Bár... - teszi hozzá kis szünet után - Az ezüstékszerekkel nem vagyok jóban.

Feltette főni a vizet majd visszament a süteménnyel a vámpírlányhoz, de még eljutott a füléig a lány tanácsa. Úgy tűnik szemtanúja is lett a kisebb katasztrófának, amit ő jelent, ha a konyhába lép.
- Nehezen tudom kezelni még… De igaza lehet, legközelebb megpróbálok kevesebb fát alá tenni. - válaszolta kicsit elhúzott szájjal. Legalább Armin megúszta, hogy jó képet kelljen vágnia a vacsorához, és elmehetnek este valahova a városba.
Két csészét vett elő, hozzátartozó alátéttel. Helyes kis porcelánok finom indamintákkal díszítve, nem éppen királyi, de gazdagabb családé volt ez látszik. Ez is az edények mellől került elő a hozományos ládájából, így jobb híján ezt tette ki a vendége elé, a kancsóban pedig két perc múlva már áfonya tea gőzölgött… Mintha Nebelwaldban nem is élne más bogyó, csak áfonya, a sötét tündék mindent abból készítettek, a süteményt, a teát, néha még a húshoz is azt ették. Egyetlen szerencséje, hogy tényleg finom volt.
Ez után tértek rá az ékszerekre, és Eiryn Nebelturm történetére. Hogy nem hozott semmit mert hirtelen akadt rá a hírdetésre bólintott egyet, hogy érti. Ez nem jelentett akadályt, akart adni a lánynak mindenképp egy esélyt, hogy megmutassa mire képes.
- Értem. Ez esetben más irányból kell megközelítenünk a problémát. Jöjjön, mutatok valamit.
Átvezette a lányt a másik lenti helyiségbe, ami leginkább kezdetleges könyvtárra hasonlított, rengeteg irattal, egy hatalmas diófa íróasztallal és sok ládával. Azért itt is helyet kapott egy kényelmes kanapé és egy fotel, hogyha a tünde csak olvasni tért be ide, nem pedig dolgozni. Az egyik szép, holdas mintákkal faragott ládához lépett, kinyitotta és elővett belőle egy kisebb ládát. Leült vele a kanapéra és kinyitotta, hogy Eiryn is lássa benne a szikrázóan csillogó holdezüst ékszereket.
- Ezek a néhai hercegné, Granuaile Fairlight koronaékszerei. - kivett belőle egy tiarát, amit középen tojásnyi zafír díszített körülötte apró brilliánsokkal, és egy hozzá illő nyakláncot, szintén holdezüstből zafírokkal, majd felvette amennyire tudta. Ezen kívül voltak még a ládában hasonló gyűrűk és karkötők is. Loreena szomorúan sóhajtott fel.
- Olyan mintha egy vásári maskara lenne rajtam, egy jelmez, és gúnyolódnék rajta. Biztos ön is látja, hogy egyszerűen nem illenek rám… Mintha egy két lábon járó sértés lennék nemes és sötét tündékre egyaránt.
Hagyta hogy Eiryn megnézze az ékszereket rajta, de utána gyorsan le is vette őket, a ládát azonban nem zárta be.
- A karkötők egyébként még szorosak is, nem íjászra tervezték őket. Saját ékszerekre van szükségem, amik illenek rám, és illenek a sötét tündék hercegnéjére is. Tudom nem egyszerű feladat ilyet tervezni, ezért is írtam ki a versenyt. Mit gondol?

Eiryn kíváncsian követi a hercegnét, és rögtön az eddigi kedvenc szobájává választja a... Hát, a dolgozószobát vagy könyvtárat, esetleg a kettőt egyben. Miután kibámészkodta magát, újra a másikra figyel, és éppen időben: a kis ékszerdoboz akkor nyílik. Eiryn akaratlanul is lép egyet a kanapé felé, és elismerően méregeti az ékszereket. A magyarázatra biccent, majd amikor Lady Loreena fel is vesz egy szettet, még közelebb megy, s még mielőtt belegondolna a dologba, egy picit feljebb emeli a hercegné állát, hogy jobban lássa a nyakláncot.
- Hmmm... Nagyon szép, finom munka, a zafír foglalása remek, és úgy csiszolták, hogy a lehető legjobban érvényesüljön mind az ezüst, mind a drágakő saját fénye. A lánc megmunkálása is kitűnő, bár néhol az illesztéseknél lehetett volna egy picit... Oh, bocsánat!
Amikor észreveszi magát gyorsan hátralép, s kissé zavartan a tunikája szélét huzigálja. Kínos dolog egy királyi fenséget úgy kezelni, mint egy babát? Ááááá, dehogy, cseppet sem! Mindenesetre hamar összeszedi magát, és - a nő szavai után - megnézi rajta is az ékszereket, nem csak a szakmai aspektusát vizsgálja a dolognak. Elgondolkodva biccent.
- Hát igen, és amellett, hogy nem illenek önre, nem illenek önhöz sem. Megértem, amiért saját ékszereket szeretne, és szívesen megpróbálkoznék a versennyel.
Egy pár pillanatig hallgat, miközben agya hihetetlen sebességgel pörög. Már a különböző fémek előnyös és hátrányos tulajdonságait mérlegeli, számításba véve a súlyt, a színt, az árat, a megmunkálás nehézségét...
- Ragaszkodik az ezüstszínű ékszerekhez? - pillant fel - Mert szerintem az ön színeihez sokkal jobban illene például a vörös arany... Illetve szeretném tudni, hogy milyen stílusú ékszert nem érezne nyűgnek. Bármennyire is fantasztikusan gyönyörű valami, ha a viselője hülyén érzi magát benne, hülyén is fog kinézni.
Annyira fellelkesül a kihívást jelentő munka gondolatától, hogy teljesen elfeledkezik minden másról. A szavaira alig figyel, egyébként sosem csúszott volna ki a száján valami hasonló, főként nem egy kékvérű előtt. Általában gondosan őrzött arcvonásai is most valódi gondolatait mutatják: összevont szemöldöke, a szája sarkában feszülő keménység, a kissé összehúzott szem mind arról árulkodik, hogy tervrajzok és ütemtervek váltakoznak a fejében, míg általában nyílt tekintete most zárkózott és elemző. Aztán észbe kap, addigi testtartása kissé elernyed, arcán pedig bocsánatkérő mosoly villan fel.
- Esetleg kaphatok papírt meg valami íróeszközt? Ha gyorsan felvázolom az ötleteimet, akkor esetleg meg tudja mondani, hogy melyik irányba induljak tovább.

Egy pillanatra rezzent csak össze a vámpírlány hűvös érintésére, ahogyan Eiryn hozzáértő szemmel vizsgálta meg a koronaékszerek kialakítását. Nem tudta, hogy vajon ezt a fajta közvetlenséget sértésnek kellene-e vennie, vagy egyáltalán kell-e ilyesmin gondolkoznia, hogyha nem figyelte éppen senki. Elvégre azt, hogy mennyit enged meg valakinek, azt kizárólag ö dönthette el, és jelent percben úgy döntött, hogy számára cseppet sem derogáló próbababának lenni.
- Semmi baj. - válaszolta nyugodtan az elnézést kérésre. Ha karótnyelt is volt, az inkább a katonai szabályok betartására vonatkozott, egyszer rég, de azóta számtalan olyan helyzetben volt, ahol meg kellett szegnie a szabályokat és a parancsokat ahhoz, hogy helyesen cselekedhessen… Ennek részben meg lett a jutalmas, más oldalról pedig a böjtje is, de az biztos, hogy az utóbbi egy-két évben sokat lazult a hozzáállása.
Látta a vámpír szeme mögött a híres modern gépeik kattogását, melyeknek a működését olyan gondosan titokban tartották az emberek elől, ahogyan a lány már teljesen mestersége fogásainak bűvöletében járt. Egyszerűen a zsigereiben bízott a másik hozzáértésében, így valahol örült is, amikor a lány úgy döntött, hogy megpróbálja a versenyt. Hogy kinek ítéli oda a munkát és a díjat, az számtalan dologtól függött, de talán a legfontosabb szemszög az volt, hogy mennyire sikerül az ékszerésznek elkapnia a személyiségét és a helyzet összetettségét, ehhez pedig szükséges volt, hogy Loreena is megnyíljon legalább egy kicsit. Ez utóbbit pedig egy kedves ékszerészlány sokkal könnyebben el tudta érni, mint esetleg egy öreg és morgós sötét tünde mester. Nem tette el a régi ékszereket, hátha tanulmányozni akarja őket Eiryn, miközben maga is elgondolkodott az esetleges lehetőségeken.
- A vörösarany vagy akár a szimpla arany is jól hangzik, azt hiszem tényleg a fém része a sarkalatos kérdés, de egyébként… nem igazán tudom. - húzta el a száját bizonytalanul. - Alapvetően az eddigi ékszereimnek mindig volt valami funkciója, amiket most is viselek, azoknak is jelentése van. Stílusban inkább a klasszikus tünde mintákat érezném otthonosnak, de muszáj lenne valahogy kedveznem a sötét tündéknek…
Kinyújtotta a kezeit a lány felé, mindkettőn két-két gyűrűt viselt. Baljának hüvelyujján egy holdezüst-zafír gyűrűt, amin egyértelműen látszott, hogy férfinak készült, gyűrűsujján arany-malachit eljegyzési gyűrűjét, jobbján a középső ujján egy nagyon egyszerű ezüst-jáspis gyűrűt mutatóujján pedig ezüst-hegyikristályt. Egyáltalán nem volt egységes vagy összeillő szett.
- A zafírt Armintól kaptam, még amikor először találkoztunk, hogy ha megmutatom bárkinek a Nebelwaldban tudják, hogy hozzá tartozom, a malachitot pedig akkor adta amikor eljegyzett. A hegyikristály viszont el van bájolva, világít egy ideig ha szükségem lenne rá, a jáspis pedig inkább trófea egy banditavezérről. A fakarkötőm pedig fává tudja alakítani az egész karom, hogy pajzsként használhassam a csatában. A kedvtelés és a szépség valahogy egyiknél sem volt kritérium. - vont végül vállat. Még amit néha a hajába tett arany levélformájú csatt azt is csak azért hordta mert szuvenír volt a nekromanta várából, az első igazi küldetéséről. Mielőtt elmentek a társa Lloyd nem mulasztotta el, hogy minden mozdítható értéket a táskájába süllyesszen, de legalább ezzel a kedvességgel rá is gondolt.
Amikor Eiryn papírt kért bólintott és a nagy íróasztalhoz sétált. Elővett egy nagyobb pergament, szemet, pennát és tintát, majd igyekezett helyez is csinálni a rengeteg hivatalos levél és rendelet között, hogy legyen hol helye rajzolni a lánynak.
- Tessék, nyugodtan ülj csak ide. Még kicsit rendetlenség van, de nyugodtan tolj félre bármit… - adta át a nagy karosszéket, magának pedig odahúzott mellé egy kisebb faszéket, hogy lássa amit a másik rajzol.

Eiryn figyelmesen hallgatja Lady Loreena szavait, igyekszik egy, a valósághoz minél közelebb álló képet kialakítani a nőről. Mindig ez a munka legnehezebb része, amikor ki kell találni, hogy kinek mi állna jól. Most ráadásul nem elég csak a megrendelő személyes kívánságait figyelembe venni: az ékszereknek elég pazarnak kell lennie ahhoz, hogy királyok és főurak előtt is megállják a helyüket, illetve - ahogyan azt a hercegné kissé aggodalmasan meg is jegyzi - valamennyire kötődnie kell a sötét tündékhez. Érdeklődve mustrálja végig a nő ékszereit, és bár stílus szempontjából a sokféle gyűrű kész szentségtörés, ez a fajta eklektikus funkcionalitás érdekes módon kifejezetten jól áll neki. Hiperaktív énje azonnal elkezd tűnődni, hogy vajon mennyire számít nagy udvariatlanságnak egy koronaékszert megbűvölni. Milyen zseniális lenne, ha egy egész fegyverkészletet rejtenének el a főméltóságok a csinos kis csecsebecséikben! Vagy legalább valami védőmágia-féleséget, csak hogy ne legyenek teljesen kiszolgáltatottak az elegáns hölgyek az estélyeken. Ez az ő munkaadójának ráadásul igazán jól jönne, valószínűleg harcosként nem szívesen játszana sikoltozó kisasszonyt, aki tehetetlenül várja, hogy megmentsék. Felcsillanó szemmel gondolja végig a számtalan kínálkozó lehetőséget.
- Bármely ékszerbe lehet mágiát rejteni... - kezd bele, majd úgy dönt, hogy vad ötleteit csak az után kéne a hercegnére zúdítania, miután már nagyjából megvan a forma. Csak szépen, egyesével, nem kell mindent egyszerre kitalálni. Bár az, hogy milyen pluszt akar rakni a dologba, nagyban befolyásolja az ékszerekben felhasznált anyagokat. Mindegy. Megköszöni a papírt, és azonnal munkához lát. Nagyjából kisimítja a pergament az apró helyen, majd kézbe veszi a szenet, és egy pillanatnyi gondolkodás után gyors skicceket firkant le, szinte oda sem figyelve. Egyelőre még nem a tényleges vázlatok elkészítése a cél, csak valami gyorstalpaló az általa ismert mintákból, hogy Lady Loreena legalább egy irányt tudjon adni a későbbi munkának. Az első egy letisztult, kecses nyakék, a "lánc" felváltva apró levelekből és bimbókból tevődik össze, majd elöl az egész kiszélesedik, és egy virággá áll össze, melyet két félhold övez.
- A lánc például lehet arany vagy vörös arany, a holdak és a virág egyes szirmai pedig gyémántberakásúak.
Következőnek egy jóval dominánsabb, súlyos nyakéket rajzol. A láncon egy széles lemez lóg, felváltva csigavonalas és teliholdas dombormintával. A holdakhoz egy-egy láncszemmel külön medálok kapcsolódnak. A két szélső két, viszonylag kicsi félgömb, melybe egy-egy drágakövet illesztettek. A középső már nagyobb, talán a szegycsont közepéig érne a valóságban, és a csigavonalak, holdak bonyolult mintázatába három ékkövet rajzol.
- Az ékkövek lehetnek különbözőek, ami jó, ha esetleg többféle mágiát is akar belerakni...
Bár Eirynnek személy szerint egy hasonló darab kissé sok lenne, és úgy véli, hogy Lady Loreena is inkább valami egyszerűbbet fog választani. Arról a magával kötött megállapodásról, miszerint egyelőre nem keveri bele az ékszerek mágiáját a dologba, teljesen megfeledkezik. Mindenesetre nem sokat mélázik, már beszéd közben a következő rajzon dolgozik. Ez egy gyűrű vázlata, egy finom és kecses darabé, mindazonáltal jóval díszesebb, mint az egyes számú rajz. A karikán körbe finom, kacskaringós növényi mintákat rajzol. A gyűrű teteje bonyolult, cafrangos levelekké szélesedik, melyek kiemelkedve a karika síkjából egy követ tartanak. Még "beilleszt" néhány drágakövet, és kész. Az ékszer légiesen könnyed már a rajzon is, és Eiryn ujjai szinte viszketnek, hogy megcsinálhassa. Ezt muszáj lesz megalkotni, akár Lady Loreenának, akár csak úgy, örömből.
A következő terv talán az eddigi legegyszerűbb, sima, kacskaringós vonalak közé illesztett ékkő, mintha egy függőlegesen fordított szem lenne. Egyszerű és elegáns.
- Ugyan nincs rajta sok minta, de legalább biztos nem sért meg vele senki.
Az utolsó darab szintén egy gyűrű, a közös tőről három-három keskeny pánt indul, végükön egy-egy gömbbel, melyek szép sorban, egymás alatt enyhe eltolással alkotják meg az ékszer kézhát felőli "gerincét". A gömbök mérete középsőktől kifelé csökken. Mivel ezt így önmagában nem ítéli elegendőnek, gyorsan felfirkant hozzá egy stílusban passzoló tiarát is, némi holdas mintázattal.
- Bocsánatát kell kérnem, a sötét tünde mintákat nem ismerem túl jól, ezért lett ilyen szegényes a felhozatal...
Mentegetőzik, majd oldalvást a hercegnére pillant.
- Nos, melyik irányban kezdjünk el dolgozni?

Szinte megbabonázva nézi, ahogyan Eiryn egyszerű, könnyed mozdulatokkal kelti életre az ötleteit a pergamenen. Mégha csak vázlatok is, számára már így is csodálatos, főleg, hogy ő maga sosem tudott rajzolni, a keze inkább szokott az íjhúrok pendüléséhez és újabban varázslatok formálásához, semmint szépségek alkotásához. A művészetek egyszerűen kimaradtak az életéből, azt, hogy énekelni tudott volna csak onnan tudta, hogy a testvére bárd volt, és abban a kevés időben, amit együtt töltöttek volt, hogy megkérte, hogy kísérje dallal a lantjátékot, amikor új egy-egy új szerzeményéhez írt kíséretet.
Mindegyik ékszer tetszett neki, amik lassan formát öltöttek a papíron, mindegyik más miatt, ám most sok egyéb szempontot is figyelembe kellett venni, nem csak azt, hogy neki egyébként mi tetszik. A virágokkal díszített leveles mintát választotta volna egyébként, de túlságosan hangsúlyozta a kötődést a természethez, és inkább illett egy nemestünde kisasszonyra, egy sötét tündére egyáltalán nem. A második bár túl súlyos volt első ránézésre, valahogy mégis jobb iránynak tűnt, amikor pedig a lány megemlítette a kövekben rejlő mágiát felcsillant a szeme.
- Értesz a bájoláshoz is? Ismerek valakit, aki alapszinten ért hozzá, Yrsilnek hívják, ő készítette a gyűrűmet… Ha gondolod megadhatom a címét, bár messze él, Eichenschildben.
Tudta, hogy a vámpírok nem örvendenek túl nagy népszerűségnek északon, de Sil keresztül-kasul bejárta már Veroniát néhányszor - volt rá ideje a kétszáz évben amennyit élt - és démonként minden bizonnyal nem derogált volna neki együtt dolgozni egy vámpír ékszerésszel, hogyha esetleg Eiryn partnert keresett az üzlethez.
Amikor a lány végzett a rajzokkal, újra figyelmesen végignézte a mintákat. Mindegyik tetszett neki, leginkább a gyűrűk, ám inkább volt szüksége tiarára és nyakékre, és azok is voltak a leglátványosabbak, ami mindenkinek feltűnt egy-egy estélyen.
- Nem baj, a holdas minták mindig menőövek, hogyha a sötét tündékről van szó, és ahogyan eddig megfigyeltem, az ékkő választással is a kedvükre lehet tenni. Zafír, gyémánt, opál, holdkő… Minden ami az éjszaka szépségeire emlékezteti őket.
Mondta mosolyogva.
- Nem könnyítetted meg a dolgomat. Az első nyakék nagyon tetszik, de túlságosan a saját népem motívumai vannak rajta, a második stílusban sokkal jobban illene, de nekem túlságosan… Sok. Talán ez a harmadik lenne a legjobb azt hiszem.
Ha ametisztből lenne a kő, olyan lenne mintha folyamatosan Azrael bámulna ki a nyakamból…
A gondolatra egy percre végigfutott a hátán a hideg, és egyáltalán nem volt biztos, hogy olyan ékszerben akar mászkálni, ami egy mélységi szemét formázta, ugyanakkor, mégis valahol szórakoztatta a gondolat.
- Ha megtartanánk ezt a medál részt, és a lánc részébe még apró holdkövek sorát illesztenénk pici foglalatokban, az megoldható lenne esetleg? A közepére pedig választhatunk egy nagyobb hangsúlyosabb követ tojás alakra csiszolva. Milyen fémet javasolnál ehhez?
Látszott, hogy magában már letette a voksát emellett, és inkább a letisztultabb irányba haladna, ami a nyakéket illeti, és ahhoz számára jobban illett az egyszerűbb gyűrű a hasonló tiarával.
- Tetszenek ezek az egyszerű vonalak. A levélmintás köves gyűrű maga a csoda, de ha a szettet nézem talán mégis ezek a gömbök illenének jobban.
Kicsit bizonytalannak érezte magát, de legalább az irány már megvolt. A színek összeválogatásán állt vagy bukott minden, milyen fémhez milyen köveket válogat össze neki Eiryn.

Eiryn lelkes mosolyt villant a hercegnőre, amikor az az érdeklődés jeleit mutatja az ékszermágia iránt.
- A bájolás kicsit más - kezd bele a magyarázatba - A bájolók egy tetszés szerinti varázslatot helyeznek fel a tárgyakra. Én ehhez nem értek, csak az alapanyagok saját mágikus tulajdonságait tudom előhozni és felerősíteni a megmunkálással. Ha érdekli, el tudom mondani, hogy miből mit tudok kihozni, és ha valami mást szeretne, akkor valóban érdemes lenne beszélni ezzel az Yrsil nevű illetővel.
Ezek után figyelmesen, csöndben hallgatja Lady Loreenát, egy szót sem szeretne elmulasztani. Nagyon örül, hogy egy aktív megrendelőre akadt, ahogyan annak is, hogy a nő komoly segítséget tud nyújtani neki a sötét elfeknek való kedvezést illetően. Emellett pedig valami gyerekes elégtételt érez, amikor igazolódik a feltevése, és Lady Loreena az egyszerűbb irányt választja. Miután a hercegné befejezte a beszédet, egy pillanatig még maga elé meredve végigpörgeti a fejében a lehetőségeket, majd gyorsan elkezdi az egyes ékkövek tulajdonságait magyarázni.
- A zafír képes összegyűjteni a környezet mágikus energiáit, megújítva ezzel a viselője varázserejét. A gyémánt ezzel szemben egy bizonyos ideig képes magába zárni egyes varázslatokat, amiket ezután minden bonyodalom nélkül egyetlen intéssel meg lehet idézni. Az opál álcavarázslatokhoz remek, és esetleg ajánlani tudom még a hegyikristályt. Elég értékes ahhoz, hogy úri társaságban viselje, és érzékeli a mágia jelenlétét. Sajnos a holdkő tulajdonságait nem igazán ismerem, ehhez egy sötét tünde mestert kell megkérdezni.
Egy pillanatra elhallgat. Valószínűleg nem túl bölcs dolog, ha két mester dolgozik egyetlen ékszeren, főleg, ha két külön kultúrából jöttek. Valószínűleg rengeteg mindent csinálnak másképp, és halálra idegesítenék egymást az eltérő technikákkal. Persze az is lehet, hogy remekül menne a közös munka, és valami fantasztikus lenne az eredménye, de... minimum kockázatos a dolog. Egy teljesen új dolgot megtanulni pedig ki tudja, mennyi időbe telnek. Mindenesetre nem mereng sokáig a dolgon, egyelőre még nem a kivitelezésnél tartanak, ezen majd ráér később rágódni. Megfordítja a papírt, és a megadott vonalon felvázol egy teljes szettet. A nyakékkel kezdi. Ezúttal egy kissé laposabb és szélesebb szemekből álló láncot rajzol, hogy egyszerűbb legyen az apróbb kövek beillesztése, és a medál szinte átmenet nélkül illeszkedjen az ékszer többi részéhez. Nem tudja megállni, felvázol egy variációt is, ahol a lánc alulról, V alakban öleli a középső ékkövet, és a V csúcsán egy újabb apró, csepp alakú kő függ. Mivel ez a modell talán egy leheletnyivel elegánsabb, „kénytelen” kétfajta tiarát is rajzolni: egyszerűt és egyszerűbbet. A karkötő egy egyszerű pánt diszkrét vésetekkel, közepén egy kővel. A gyűrűt viszont igencsak átformálja: egyetlen gömb alakú ékkövet hagy a közepén, amit a két középső pánt tart és a többi kecses hullámvonalakkal ölel körbe. Félrebiccentett fejjel, kritikusan vizsgálja a rajzokat, majd gyorsan felvázolja Lady Loreenának az elképzeléseit, már ami az alapanyagokat illeti.
- Szerintem a középső kő legyen vagy opál, vagy holdkő, a kisebbek pedig legyenek az egyik egyszínű drágakő. Mondjuk holdkő - zafír, vagy opál - gyémánt. A fém pedig... Nos, alapvetően a fehéraranyat javaslom, de esetleg egy vörösarany - holdkő - hegyikristály összeállítás is szóba jöhet.
Kérdőn a hercegnére pillant, várja a jóváhagyást vagy a további ötleteket.

Észrevette a lelkes mosolyt és türelmesen hallgatta végig a magyarázatot.
- Egyelőre azt hiszem elég lesz az, amit ön ki tud hozni a kövekből. - válaszolta végül. Nem akart egyelőre mások bevonásán gondolkozni, mert az bonyolított volna egyet az ügyön, egyelőre azzal szeretett volna dolgozni, ami van. Ez után merült bele Eiryn a különböző kövek tulajdonságainak sorolásába. Tekintete saját zafírgyűrűjére tévedt, és hogy talán annak is lehet mágiamegújító képessége, noha már jóideje viselte, és eddig még semmilyen hasonló hatást nem fedezett fel. De ki tudhatta biztosan? Armin rengeteg extra áldást viselt magán, amik védték és erősítették a saját képességein felül, és a holdpapok egyenként pakolták rá, de azt sosem kérdezte, hogy a gyűrűi (amiből minden ujján viselt legalább egyet, kivéve az egyik kisujját, mert az oda való gyűrűt nekiadta - ez volt a zafír amit viselt) vajon rendelkeztek-e mágikus tulajdonságokkal. Gondosan elraktározta magában, hogy erről mindenképp ki kellett faggatnia a férjét, hogyha hazaért. Viszont az is biztos volt, hogy a kék nem az ő színe, egyszerűen se a hajához, sem a szeméhez nem illett, így nem akart zafírt látványos helyen viselni, inkább a fehérebb, semlegesebb külsejű kövek felé fordult a figyelme.
Közben Eiryn ismét rajzolni kezdett, és fel is vázolta a lehetséges összeállításokat.
- Ez a v-forma tetszik, ahogy körbeöleli a középső nagy követ, és a szett többi darabjával is elégedett vagyok, elegánsak ezek a hullámvonalat. Ami az alapanyagot illeti… - kicsit gondolkozóba esett. - Mindenképp a fehér arany mellett döntenék, viszont a hegyikristály mágiaérzékelő tulajdonsága nagyon csábító, és hasznos is lehet a sok apró talán lehetne abból, viszont a gyémánt elegánsabb... Lehetséges lenne minden kis gyémántba más varázslatot zárni, vagy túl sok lenne? A nagy középsőnek kell lenni a legértékesebbnek, de nem igazán tudom, zafírt nem szeretnék egy ennyire hangsúlyos helyen, holdkő…
Azon talán érdemes lett volna elgondolkozni, de viszont ezt az ötletet is elvetette.
- Nem. Szeretném, ha az ön munkája csak az öné lenne a dicsőséggel együtt, ha a sötét tündék holdkövet akarnak rajtam látni, akkor majd egy közülük érkező mester ajánlatot tesz rá. - rázta meg végül a fejét. Nem is volt ez annyira egyszerű, mint hitte eleinte, bár azért volt az egész verseny, mert tudta magáról, hogy igencsak nehéz eset lesz. Felsóhajtott.
- Egyelőre az opál-gyémánt összeállítás felé hajlok leginkább, fehérarany foglalttal, már ami a nyakláncot illeti… Ellenben a tiara… Mi a véleménye a smaragdról? Elég előkelő és illene is hozzám, csak tartok attól, hogy sok lenne, ha túl sok féle kőből állna a szett. - bizonytalankodott ismét. Ellenben maga is meglepődött azon, hogy mennyire kényelmesen érezte magát Eiryn társaságában, és hogy a vele való együtt dolgozás egyáltalán nem volt teher számára. Jobban érezte magát egy fiatal lánnyal, minthogyha egy morcos mesterrel kellett volna megbeszélnie a fenntartásait.

Eiryn lendületesen bólint. Tehát nem lesz bájoló segítség. Valójában egy egész picit megkönnyebbül, valahogy... Szentségtörésnek érezné, ha más mágia is kerülne a kövekre a sajátjukon kívül. Persze ez valószínűleg csak valami ostoba ékszerész-érzület, de azért mégis jó tudni, hogy nem fognak "belekontárkodni" a munkájába.
Elmosolyodik, amikor Lady Loreena a variációt választja, ez a forma sokkal izgalmasabb, élmény lesz megcsinálni. Végighallgatja a hercegnét, majd elgondolkodva megdörzsöli a homlokát, észre sem véve, hogy némi szénpor mostantól az arcát díszíti az ujjai helyett.
- Nos, lehetséges ugyan mindegyik gyémántba különböző varázslatot zárni, de egy apró kő legfeljebb egy-két óráig képes eltárolni a mágiát. Ez bizonyos esetekben bőven elég, de szerintem Önnek kicsit kevés lenne. A közepes kő arannyal kombinálva egy napig, a nagy pedig két napig bírja, ennél többet nem tudok kihozni belőle. A hegyikristály mágia szempontjából állandóbb, már az egészen apró kövek is jelzik a mágiát... Bár valóban nem olyan elegáns, mint a gyémánt.
Egy apró mosollyal köszöni meg, hogy nem kell holdkövet használnia. Nem szívesen dolgozna egy kevéssé ismert drágakővel, főleg nem akkor, amikor a darab esetleg királyok és egyéb uralkodók előtt kell, hogy helytálljon.
- Vannak egészen zöldes színben játszó opálok... - szólal meg habozva - szóval a színekkel nem hiszem, hogy gond lenne. De ami a stílust illeti... Nos, szerintem nem túl szerencsés. Az opál inkább rejtélyes, esetleg játékos hangulatú, folyamatosan változó kő, a smaragd pedig tiszta és állandó, mint a csillagfény. Nem, semmi esetre sem ajánlom együtt a két követ.
Sajnálja, hogy le kell szavaznia az ötletet, de egyszerűen képtelen lenne egy szettbe tenni egy smaragddal és egy opállal díszített ékszert.
- Esetleg... Talán ha az opál lenne a fő kő, a smaragd pedig a pici, akkor nem nézne ki rosszul, de két külön ékszeren, mint egy-egy fő kő...
Megrázza a fejét. Bár egy ékszeren... Hmmm... Összehúzott szemmel mered a rajzokra, fejében különböző típusú opálokat helyettesít be.
- Találkoztam már opállal, ami mohazöld volt, nagyon mély kék foltokkal. Olyan volt, mintha a lombokon átszűrődő napfény megkövült volna. Ha egy hasonló darab lenne itt középen, az alsó csepp lehetne smaragdból... A tiarán pedig a középső opálkő körül lehetnének smaragdok. Egyelőre más megoldás nem jut az eszembe.
Igen, egy hasonló, "erdei" opált nagyon is el tudna képzelni Lady Loreenán.

A gyémánt vagy hegyikristály kérdést úgy döntött későbbre halasztja. A praktikum a fényűzés ellen olyan döntés, ami bár egyszerűnek tűnhet, neki, aki egész életében csak úgy gondolkozott, hogy mi a hatékony cseppet sem volt az. Szíve szerint azonnal a hegyikristály mellett döntött volna, a hatása miatt egyértelmű volt, hogy még hasznos lehet neki, de a gyémánt illett egy hercegnéhez… Nade, miért állt volna meg egyetlen szettnél? Most egy olyan kellett, amiben megjelenhet hivatalos eseményeken, de ezen kívül lehetett száz és száz nyakéke gyűrűje és fülbevalója, ameddig csak az államkassza bírta… Na nem mintha le akarta volna apasztani, de a Köderdő hercegsége messze jobban állt a holdezüstnek köszönhetően, és a holtmező után kötött előnyös szerződések miatt, mint azt a nő valaha gondolta volna. Belefért még pár ékszer.
- Egyelőre legyenek gyémántok. De később lehet, hogy szeretnék valamilyen formában hegyikristályos ékszereket, ha még a későbbiekben is venne fel megrendelést és nincs elege a bizonytalanságomból. - nevetett fel. - Megragadta a fantáziámat a mágiaérzékelés.
Ezután tértek rá a smaragd és az opál kérdésére, és meglepetten látta, hogy a vámpírlány a fiatalos lendület mellett kreatív volt és merész, ugyanakkor igen nagytudású a szakmájában, hogy ennyi lehetőséget fel tudott vonultatni, hogy a kecske is és a káposzta is megmaradjon. Az ékszerek, amiket ajánlott elegánsak voltak, ugyanakkor modernek és erősek, pont amilyenné a földjüket akarták tenni, és a lány nem félt újítani, változtatni, amellett, hogy megtartotta a szakértelmét. Kifejezetten ígéretes jövőt látott előtte. Türelmesen hallgatja végig a lehetőségeket, meg is rágta őket, de végül mégis megrázta a fejét.
- Köszönöm, hogy egyáltalán fontolóra vette, de igaza van. A smaragd, bármennyire is tetszik, nem illik ide, ellenben ezek az érdekesebb mintájú opálok érdekelnek. Ha lenne egy, ami az erdőt idézi mondjuk a nyakamba, és egy, ami a csillagos eget a tiarára, akkor olyan lennék, mint valami kép… Lent az erdő felette az ég.
Elgondolkozott, de minél tovább képzelte el annál jobban tetszett neki. Meglenne a saját stílusának és otthonának a jelképe, ugyanakkor a tiara, ami a hercegnőségét jelzi, és egyáltalán az egész szett tetején ül mégis a sötét tündéknek kedvezne. Jól nézne ki, és még az üzenet is megfelelő volna.
- Mit gondol, jól nézne ki az úgy? Mert ha igen, akkor ezekkel, és a gyémántokkal megvan a döntésem.
Most vette csak észre a lány arcán a szénfoltokat.
- Hozok még teát, és ha végeztünk, akkor megmutatom hol tud kezet és arcot mosni.

Az esetleges újabb megrendelés lehetősége eléggé felvillanyozza, hiszen ezek szerint nem tett túl rossz benyomást a hercegnére. Az pedig, hogy ennyire jól érzi magát egy kékvérű társaságában, csak hab a tortán. Lady Loreena nagyon tetszik neki, és önkéntelenül is szélesen elmosolyodik.
- Higgye el, sokkal kellemesebb egy olyan ügyfél megrendelését teljesíteni, aki bizonytalan, mint egy olyanét, aki szakértőnek képzeli magát és lehetetlenségeket követel.
Vagy egy olyanét, aki ragaszkodik az eredeti borzalmas elképzeléséhez, aztán meg a szerencsétlen mestert szidja, ha tényleg olyan szörnyű lesz az eredmény, mint azt megjósolta.
- A mágiaérzékelés valóban nagyon hasznos, bár természetesen megvannak a maga korlátai..
Már éppen nekiállna egy hosszú fejtegetésnek, amikor észreveszi magát, és - nem kevés munkával - visszafolytja a kikívánkozó kiselőadást. Nem, most nem szabad elkalandoznia, dolgozni jött ide, nem pedig ismeretterjesztés céljából - még akkor sem, ha Lady Loreena kifejezetten jó hallgatóság.
Megkönnyebbül, hogy a smaragdot hanyagolják, nem biztos benne, hogy az egyetlen ötlete valóban szerencsés lett volna. Talán ha lesz elég szabadideje és pénze, majd kísérletezik egy keveset a dologgal, de az opál egyelőre tökéletesnek tűnik. És a hercegné ötlete egészen fellelkesíti. Erdő és ég, kifejezetten jó koncepció, ráadásul egyedi és különleges.
- Ha a nyakék és a tiara kékje harmonizál egymással, akkor nagyon is jól  festene... Az ötlet pedig nagyon teszik, csak támogatni tudom.
Ami a mosakodást illeti... Eiryn végignéz magán, és döbbenten látja a fekete foltokat a kezén. Nem is tűnt fel neki, hogy ennyire összegányolta magát a szénnel. Hálásan pillant a tündére, egy mosakodás nagyon is jót tenne a megjelenésének.
- Köszönöm - mondja egyszerűen.

Úgy tűnik Eirynnek is tetszett az ötlet, amit végülis kitaláltak a két félek opállal és az erdővel, így meglepetten veszi észre, hogy tulajdonképpen végeztek. A legfontosabb a nyakék és a tiara volt, amik hangsúlyos helyre kerülnek majd, hiszen bárhova lép be, mint hercegné, legyen szó bálról, vagy egyéb hivatalos eseményről, a tiara és a nyaklánc fog először látszani, minden más már csak apróság.
- Ezek szerint… Végeztünk? Vagy van esetleg még valami, amit nem árt tisztázni?
Tudta, hogy a szabók és suszterek méreteket vesznek, ahogyan a páncélkészítők is, de van, hogy a kovácsok is, de azt nem tudta, hogy az ékszerészeknek kell-e ilyen. Nem akarta siettetni a lány távozását, de feleslegesen rabolni az idejét sem. Felállt és intett a lánynak, hogy kövesse.
- Jöjjön.
Felvezette a lépcsőn, ami egy kis folyosóra nyílt, amiből több szoba ágazott le. A leghátsóhoz lépkedett, ami egy nagyobb fürdőszoba féleségnek tűnt, két mosdótállal, kancsókban vízzel, egy polcos szekrénnyel, amin csupa illatos tégely sorakozott, az aljában pedig puha törölközők. A falra fel volt függesztve egy egész alakos tükör, a szoba közepén pedig egy hatalmas kád terpeszkedett, jól láthatóan több emberre tervezve.
- Nyugodtan frissüljön fel, ott lent talál törölközőt is. Addig megnézem, van-e, ami menthető a vacsorából, lent megtalál.
Gyanakodhatott volna, és talán nem kellett volna egyedül hagynia egy jórészt ismeretlent a házában, de egyszerűen nem nézte ki a lányból, hogy akármit elemelt volna. Csak az elhivatott ékszerészt látta, és a lehetőséget egy hosszútávú együttműködésre egy fiatal tehetséggel. Magára hagyta a vámpírt és ameddig az megmosakodott, addig lesétált a konyhába, hogy megnézze mi maradt a vacsorából… A krumpli egész ehetőnek látszott, és hogyha a húsról levágná a szenes részt és kisebb tűzzel újra próbálkozna… Talán… De a feje még mindig inkább az ékszerek körül járt, és hogy ha tényleg olyan jól sikerülnek küld majd egy köszönő levelet Lothar von Nebelturmnak is, hadd legyen csak büszke a lányra, noha nem volt biztos, hogy valaha találkoztak. Tudta, hogy egy-egy vámpírcsaládban több ezren is lehettek.

Miután megegyeztek, elégedetten szemléli a lapot, csak Lady Loreena kérdésére riad fel.
- Ó, igen, csak még szeretnék méretet venni az ujjáról, meg a csuklójáról. A nyaklánchoz nem szükséges ilyesmi, de a tiarához is kéne...
Gyorsan előkapja a zsebéből a mintakarikáit, és a hercegné felé nyújt párat.
- Valószínűleg ezek közül valamelyik jó lesz, próbálja meg!
Aztán egy mérőszalag is előkerül valahonnan, amivel Eiryn gyorsan körbetekeri Lady Loreena fejét, majd ha végez a mintagyűrű-próbálgatással, a csuklóját is.
Követi a hercegnét, miközben kíváncsian tekint végig a házon. Még mindig nagyon tetszik neki az egész, a fürdőszoba pedig egészen lenyűgözi.
- Köszönöm - fordul a nő felé, majd lelkesen ráveti magát az egyik mosdótálra. Nagyon hálás a tükörért, kicsit egyszerűbb úgy tisztálkodni, hogy látja, hol koszos. Miután megtörölközött, titkon végigszaglász néhány tégelyt, majd - kissé szégyenkezve - mindent szépen visszapakol, és gyorsan leszalad a földszintre, ahol Lady Loreena menti a menthetőt.
- Még egy apróságot szeretnék kérdezni... Hol dolgozhatok majd?
Odaáll a tünde mellé, és érdeklődve szemléli a maradványokat.
- Tudok segíteni valamit?

A méretlevétel gyorsan lezajlott, és szerencsére Loreena is talált magára való gyűrűt a készletből, amit utána megjelöltek, a mérőszalaggal pedig még a tiara kellő nagyságát is meghatározták. Később jutott csak a tünde eszébe, hogy tulajdonképpen tudott volna mintát adni, hiszen számtalan felszerelése között volt hajpánt is, karkötő is és gyűrű is, noha mint a praktikusság és nem a szépség jegyében készült. Katona volt, így a holmijai többsége a csatában segítette, számára is új helyzet volt, hogy most másra kell helyezni a hangsúlyt.
Ameddig Eiryn megmosdott ő szépen lement a konyhába, és elkezdte levágni az egyben sült húsról az elszenesedett réteget és feléleszteni a tüzet kicsit, majd még bedobott mellé néhány gombát, hogy mennyiség is meglegyen, és ne maradjanak majd éhesek. Éppen ezzel foglalatoskodott, amikor a vámpírlány visszatért.
- Köszönöm, annyit tud segíteni, hogy nem nevet ki és lehetőleg nem terjeszti el, hogy feleségként éppen kudarcot vallok. - mondta egy mosoly keretében, majd ismét töltött két csésze teát, és az egyiket kérdés nélkül a lány elé tette. A kérdése viszont, hogy a másik hol tudna dolgozni meglepetten nézett a lányra. Arra nem is gondolt, hogy esetleg műhelyt is kéne biztosítania…
- Hát… Hol szokott dolgozni? Én nem ragaszkodom hozzá, hogy itt maradjon Elathában ameddig mindennel el nem készül, főleg, hogy azt sem tudom, hogy az alapanyagokat hol szokta egy ékszerész beszerezni. A Nebelturm toronynak egészen biztos, hogy ezen a téren jobbak a lehetőségeik, mint nekünk.
Mint ahogy a vámpíroknak általában, ha az iparosokról van szó. Nem tudta, hogy csinálták, hogy ennyire fejlettek voltak, de tény volt, hogy a fémművesség, az építészet, a ruhakészítés mind-mind olyan szinten volt náluk, ahova az emberek és tündék még egy ideig nem juthattak el. És ennek persze meg is kérték az árát.

Vidáman a hercegnéra mosolyog.
- Fogja fel úgy, hogy egy hercegi fenségnek nem illik olyan alantas, köznapi dolgokat művelni, mint a főzés. Így tehát nem feleségként vall kudarcot, csak uralkodóhoz méltón viselkedik.
Két kezét a csészéjére fonja, némi meleget lopva hideg ujjaiba, és már előre örül a kihívásnak, ami elé ez a megbízás állítja. Nem hinné, hogy túl nagy falat lenne a számára, de az biztos, hogy semmiképpen nem egyszerű a dolog.
Amikor látja a meglepetést Lady Loreena arcán, elnyom egy mosolyt. Tetszik neki, hogy a tünde nő olyan, akár egy nyitott könyv, őszinte és egyenes. A műhely kérdésen viszont elgondolkozik.
- Igazából bármilyen szoba megfelel, ahol van elég fény, a szerszámaimat magammal hordom. Persze ha kényelmetlen a jelenlétem, akkor szívesen hazamegyek, ez esetben majd csak elhozom a végeredményt.
Nem hinné, hogy nehéz lenne megtalálnia a megfelelő alapanyagokat akár itt, de neki igazából teljesen mindegy, hogy hol dolgozik. A lényeg, hogy ne legyen senkinek láb alatt, és mások se zavarják őt.

A vámpírlány bíztatására ő is egy meleg mosollyal felel, ami olyan, mint ősz végén a délutáni napsugár. Persze egy vámpírnak ez talán nem pozitív, és inkább az égés jut eszébe mint az utolsó kis melegség a nagy hideg előtt… De ez már olyan filozófia, amibe nem tiszte belemenni.
- Talán tényleg fel kéne vennem egy szakácsot… Csak a férjem sokat utazik, egyelőre, van, hogy napokig nem látom, magam miatt meg nem látom értelmét. Gondoltam meg tudom oldani egyedül is. Nem igazán megy még nekem ez az uralokodósdi, de minden bizonnyal igaza van. Majd átszervezem a dolgokat.
Egyáltalán mi az az uralkodóhoz méltó viselkedés? Eddig kettőt látott közelről, Amelie Fairbranch viszont karót nyelt és zárkózott, még sosem látta beszélgetni a köznéppel, és a saját előljáróival szemben is végtelen ridegség jellemzi. Ugyanakkor neki ott vannak a mindennapi uralkodói teendői, vagyis halomnyi papírmunka és rengeteg döntés, de Loreenának ezekkel nem kell törődnie. Sokszor kikéri Armin a véleményét, de igazából elvégzi a saját feladatait… És emellett őhercegi fensége sosem viselkedett uralkodóhoz méltóan. Nehezebb ügy ez, mint ahogy kívülről látta és elképzelte. A balladák véget érnek az esküvőn, és utána boldogan élnek még meg nem halnak. Azt nem mondja senki, hogy mégis miből áll az a bizonyos „boldogan élnek”. Nekik még az is kihívás volt, hogy hol éljenek…
A műhely kérdése viszont olyan volt, amit meg tudott oldani hirtelen és azonnal, ezeket a fajta problémákat pedig szerette. Leült ő is a kis asztalhoz egy bögre teával, fejében egymást kergették z esetleges lehetőségek.
- Ha gondolja, engem nem fog zavarni, ha itt marad a vendégszobában, kényelmes ágy van benne és van egy asztal is, amin esetleg dolgozhat. Ellenben ez a ház olyan, mint egy átjáró, jönnek és mennek benne, néha egy-egy tanácsos esik be, Armin is jön megy, néha a barátjával néha egyedül… Van csönd is persze, főleg napközben amikor a sötét tündék inkább alszanak, de sokszor nincs. De ha ez önt nem zavarja, akkor szívesen látom vendégül. - mondja végül. - De ha ez így mégsem olyan jó, vagy meggondolja magát menet közben szívesen segítek szállást szerezni. Nem tudom mennyi idő egy ilyen ékszer - szett elkészítése.

A hercegné szavaira elvigyorodik.
- Ne értsen félre, szerintem semmi gond nincs a hozzáállásával sem uralkodói, sem háziasszonyi téren. Tisztelem, amiért ennyi energiát fektet ebbe az egész főzőcskézősdibe. Csak egy gyors, légből kapott, de jól hangzó magyarázatot adtam a dologra, ha esetleg valaki más is ilyen galád módon önre törne, mint ma én. Mondjon neki valami ilyesmit, meg hogy éppen az imént rúgta ki a szakácsot, mert elégette a húst.
Ahogy elképzeli a jelenetet, gyermeki énje felülkerekedik rajta, így eltúlzottan méltóságteljes ábrázatot ölt, egy kecses kézmozdulattal lesöpör egy láthatatlan porszemet a ruhaujjáról, majd felsőbbrendű fintorral megszólal.
- Manapság nem lehet jó szakácsot kapni. Az az ostoba tegnap is tíz másodperccel tovább áztatta a teafüvet. Világosan megmondtam neki, hogy még egy hiba, és repül. Én tartom a szavam.
Az előadás végén cikornyás meghajlást mutat be, amit valószínűleg egyetlen épeszű ember sem használna, és magában jókat mosolyog, ahogy elképzeli Lady Loreenát kényeskedő hercegnőcskeként. A kép olyan realisztikus, mint egy kedélyes vámpírpiknik a sivatag közepén, délben.
A vendégszoba ötletére kissé meglepetten pillant fel, bár igazán gondolhatta volna, hogy a hercegné nem fogja rásózni egy szerencsétlen sötét tünde fogadósra csak úgy. Tulajdonképpen szívesen maradna, meg aztán szép ez az erdő, úgyhogy esetleg amikor majd szünetet tart, körül is nézhetne, így örömmel elfogadja az ajánlatot.
- Nagyon szívesen maradok. A zaj nem zavar, csak nem szeretném, ha átesnének rajtam munka közben, vagy fordítva. Ami a szükséges időt illeti... Elég nehéz megjósolni, miután attól is függ, hogy milyen hamar sikerül megtalálnom a megfelelő ékköveket. De szerintem ha egy nap viszonylag sokat tudok dolgozni rajta, nem tarthat tovább egy hétnél.

//Egy hét múlva//

Eiryn büszkén szemléli a művét. Már majdnem tökéletesen készen van, csak az utolsó simítások hiányoznak. A nyakék és a tiara majdnem egymás tükörképei, a többi kiegészítő remekül kihozza a szett vonalvezetését, és a két opál tökéletesen harmonizál egymással. Szerencsére viszonylag hamar megtalálta őket, a sötét tündék pedig nagyon segítőkésznek bizonyultak a munkája során, csakúgy, mint azon a bizonyos első napon, amikor eltévedt. A vendégeskedés a hercegi házban nagyjából úgy zajlott, ahogy azt Lady Loreena előre megjósolta, azt kivéve, hogy mindenki kíváncsi volt rá is. Eiryn sokszor feszengett, amiért úgy néztek rá, mint valami nagymesterre, aki az égből - vagy inkább a Holdból, ha már a selfeknél tartunk - szállt alá, így jobbára munka címszó alatt a vendégszobában bujdokolt, ha valaki látogatóba jött. Azt kicsit sajnálta ugyan, hogy a ház urát nem sikerült elcsípnie, de hát az élet nem tökéletes. Azért reméli, hogy nem csak a hercegnének, de a herceg úrnak is tetszeni fog a munkája, hiszen a szett alapvetően a fényes királyi társaságok számára készült. Egy férj remek próba lett volna, hiszen ő - már csak a felesége iránti szeretetből is - valószínűleg kellő kíméletességgel közölte volna, ha valamit elbarmolt. Még utoljára végigsimít a gyűrű felületén, hogy az utolsó fémpor-maradványokat is lesöpörje, majd szépen összeszedi a szettet, és dobogó szívvel kiballag a nappaliba, hogy megkeresse Lady Loreenát. Mindig ez a legkritikusabb pillanata az alkotásnak, az, amikor a kész művet megtekinti a megrendelő. Ilyenkor bármi előfordulhat: kiderül, hogy valamit megbeszéltek, amit elfelejtett, hogy a kedves ügyfél egy kicsit más színárnyalatra gondolt, vagy úgy dönt, papíron jobban nézett ki az egész, és inkább mégsem kéri. Eiryn rá nem jellemzően ideges. Már megszokta az ilyenkor felbukkanó stresszt, de ez most más. Talán mert hercegi megrendelést teljesített, talán mert őszintén megkedvelte Lady Loreenát és szeretné, ha a munkája elnyerné a tetszését, ki tudja? Mindenesetre amikor megtalálja a nőt, félénken felé nyújtja a szettet tartalmazó dobozt.
- Lady Loreena... Elkészültem.
Árgus szemekkel, idegesen figyeli a hercegnő minden rebbenését, gyakorlatilag képes lenne egy teljes kifogás- és bocsánatkérés-lavinát rázúdítani, ráadásul egy olyan mű kapcsán, amivel alapvetően meg van elégedve. Illetve meg volt elégedve, mert hirtelen rájön, hogy mennyivel jobban is meg lehetne valami ilyesmit csinálni, feltéve ha értő kezekbe kerül az ügy, és...
~ Nyugalom. Lélegezz. Ne most kezdj pánikolni. ~

Nagyot nevetett Eiryn nemeseket kifigurázó előadásán. Valóban ilyenek volnának? Ha néha napján nagy nehezen beleparancsolták az abroncsszoknyába, akkor is könnyebben boldogult a férfiak társaságában. Lovak, fegyverek, stratégia, ezekhez értett ő is, hogy megfelelően kellemes beszélgetőpartner legyen, a gazdaságról szóló értekezésekbe beleszólni ugyan nem tudott, de kellően érdekesnek ítélte ahhoz, hogy hallgasson és bólogasson… A feleségek diskurzusai azonban olyan távol álltak tőle, hogy azt se tudta mi a legutóbbi cipődivat Eichenschildben. Sosem hitte volna, hogy annak, hogy kivonja magát ezekből a női dolgokból meglesz a böjtje, de úgy tűnik, meglett.
A kacifántos meghajlásra lelkesen tapsolt, és végül megállapodtak abban, hogy Eiryn inkább itt fogja elkészíteni az ékszereket.
Nem bánta, főleg az első két nap után, mikor rájött, hogy nincs egyedül. Ha unatkozott, bár nem akarta zavarni a vámpírlányt a munkában, akkor is volt kihez szólnia, ha megnyikordult a padló valahol, akkor nem riadt fel zakatoló szívvel, hogy ismét bérgyilkosot törnek rájuk, hanem tudta, hogy minden bizonnyal az ékszerész ment le egy pohár vízért. Amikor ebédet hozott valahonnan, akkor volt értelme két félében gondolkodni… És egyébként is. Nem is tudta, hogy eddig ennyire nyomasztotta az egyedüllét. Nem voltak még igazán barátai a Köderdőben, és a sötét tündék nem is nagyon nyitottak felé, ő meg mindig bajban volt az ilyesmivel, de látta, hogy szükség lesz rá, el kell kezdenie barátkozni. A hadsereg, mint annyi mindent, még ezt is megoldotta neki régen, hiszen akikkel egy szakaszba osztották be, vagy később, akiket ő vezetett, azokkal mindig összebarátkozott valahogy, de itt még ez a kényelmes lehetőség is eltűnt.
Ha akarta se tudta volna letagadni, hogy megkedvelte Eirynt. A lány a tehetsége mellett ugyan csöndes volt, de kedves és végtelenül udvarias is, ugyanakkor nem látszott megilletődöttnek a társaságában, csak hogyha sok vendég érkezett, akik előszeretettel faggatták, és kisebb csodaként kezelték. Ezen a hercegné nem lepődött meg különösebben, a Nebelturm fémművesek híresek voltak a szakértelmükről és tehetségükről, a sötét tündék mája pedig hízott, hogy egy közülük önként ajánlotta fel, hogy ékszereket készít nekik. Loreena tudta, hogy ennek diplomáciai üzenete van, de abban már egyáltalán nem volt biztos, hogy ezzel Eiryn is tisztában volt-e, mikor jelentkezett. Valószínűbb volt, hogy nem, de végső soron nem számított. Fontos volt, hogy jó kapcsolatot ápoljanak a vámpírokkal, Arminnak pedig különösen szüksége volt rájuk nagyszabású fejlesztési terveihez.
Nagyjából egy hét telt el… A kanapén elnyúlva olvasott éppen egy régi tünde regékről szóló kötetet, amit az öccse küldött neki futárral, hogy olvassa el, és mindenképp írja meg a véleményét mert fontos volt neki a kutatásaihoz, ami az ősi tünde nyelv szépségeit volt hivatott összefoglalni. Furcsa volt látnia, hogy a mindig bohém testvére felnőtt, és hogy igen különös hivatást választott magának azzal, hogy egyfolytában megsárgult tekercseket bújt, és igyekezett megtanulni az ősi énekeket.
Eiryn ekkor jött le, hogy szóljon: elkészült a nagy mű. Nem gondolta volna, hogy ilyen hamar eljutnak eddig a pontig. Letette a könyvet a kanapéra, és sugárzó mosollyal állt fel.
- Akkor, megnézzük, hogy áll? - nem is tudta volna leplezni az izgatottságát, mikor átvette a dobozt, és óvatosan kinyitotta, hogy belenézzen. Pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzelte. A fehérarany foglalatokon játékosan táncolt a lámpások fénye, és az Opál! Természetanya, az opál olyan csodálatosan csillogott a benne lévő színes zárványoktól, hogy majdnem elérzékenyült.
- Csodálatos. - mondta halkan, majd letette a dobozt egy asztalra és keresett egy tükröt is, hogy legyen miben megcsodálnia magát. A gyűrűkön kívül napközben nem viselt semmit, de most azokat is levette, és gondosan letette őket az asztalra. Nem akarta, hogy bármi más megzavarja az összképet, majd szépen elkezdte felvenni őket.
- Segítenél kérlek? - kérte a lányt, amikor a nyakékhez ért. Elhúzta a haját, hogy Eiryn be tudja kapcsolni a láncot, ami tartotta a költeményt. Látta, hogy a másik aggódik, hogy jó munkát végzett-e így próbálta egy bátorító mosollyal bíztatni. Végül pedig a fejére felkerült a tiara is. A kövek szinte ragyogtak rajta, és most lett egészen biztos benne, hogy a két féle opál a lehető legtökéletesebb választás volt. Nem volt olyan, mint egy elf, nem is olyan, mint egy sötéttünde hercegnő, inkább olyannak érezte magát, mintha a rejtélyes tündérek királynője lett volna, valahol az erdő legmélyén, ahol még senki ember sem tünde sem vámpír nem járt.
- Gratulálok, Frauline Nebelturm. Minden várakozásomat felülmúlták ezek az ékszerek, amikre még a tündérkirálynő is irigykedve nézne.
Még egy percig csodálta magát, az után letette a tükröt és ráragyogott a lányra.
- A hivatalos hangnemet félretéve, fantasztikus munkát végeztél. Gondom lesz rá, hogy egész Veronia tudjon arról, hogy ez a te alkotásod. Mert műalkotás. Odaadom a fizetséged mielőtt elfelejtem, de nem akarlak sürgetni, hogy elmenj. Itt maradhatsz ameddig kedved tartja.
Ismét az asztalhoz sétált, és elővett egy dobozt és mellőle egy félkész levelet. A doboznyi váltót átnyújtotta a lánynak.
- Kérlek számold meg, ameddig ezt befejezem, csak egy perc.
Gyorsan körmölt még négy sort a levél aljára apró betűkkel, végül azt is összehajtotta és lepecsételte, majd odaadta a lánynak.
- Ezt pedig amikor majd visszatérsz a tornyotokba, megköszönném, ha átadnád Lothar nagyúrnak.
Már előző nap megírta a levelet a Nebelturm családfőnek, legalábbis nagyrészt. Az elején a lány kellemes személyiségét és társaságát méltatta, és ahogyan a tervezés fázisában gondosan odafigyelt mindenre és nagyon mély szaktudásról tett szert. Most csak a kész mű dícséretét toldotta hozzá néhány sorban, kérve a férfit, hogy fordítson nagy figyelmet Eirynre, mert különleges tehetség. Nem akarta, hogy a másik elolvassa, de remélte meglesz a haszna, és az ékszerész is profitál majd belőle, Lothar Nebelturmnak hízhat a mája kicsit, és talán hosszú távon az ilyen jó kapcsolatokból születnek az előnyös, baráti megállapodások is.

Eiryn gyomorgörcse kissé oldódik Lady Loreena reakcióját látván. Óvatosan közelebb óvakodik, és beleles a dobozba a nő válla fölött. Nem akar beleszólni az első találkozásba, ezért csak magában kezdi el végtelen tirádáját.
~ Nem tökéletes! Miért nem tökéletes?! Lehetett volna egy hajszálnyit vékonyabb a lánc, vagy vastagabb? Esetleg máshogy kellett volna elhelyezni a gyémántokat? Vagy... Lehetett volna kicsit világosabb zöld az alsó opál, vagy kékebb a felső, és... és... Talán ha a tiara kecsesebb lenne, vagy... Jaj, nem tudom! ~
Az önostorozásnak Lady Loreena vet véget, méghozzá egyetlen szóval.
- Csodálatos.
Eiryn félénken elmosolyodik. Nem szól, de a szeme felragyog a dicséretre. Már csak a méretezéssel lehet igazán probléma, esetleg a súlyos stílusütközéssel, már ami az ékszert és viselőjét illeti. Némán figyeli, ahogy Lady Loreena hercegnévé varázsolja magát... az ő munkája segítségével. A kérésre rögtön a nő háta mögé kerül, és óvatosan bekapcsolja a nyakláncot, aggályosan ügyelve, nehogy egy hajszálat is becsípjen. Látja, hogy a másik igyekszik oldani a feszültségét, amit nagyra értékel, de sajnos még mindig nagyon-nagyon izgul, hiszen a puding igazi próbája az evés... Az ékszer próbája pedig a viselés. Amint felkapcsolta a láncot, újból Lady Loreena elé áll, és kérdés nélkül tartja neki a tükröt, hogy könnyebben szemügyre tudja venni magát. A maga részéről megnyugszik. Mégis jól választotta ki a köveket, nem ütik a nő domináns hajszínét, ami így inkább csak fokozza az "erdei" hatást. Hiába, szép megrendelőknek könnyű és élvezetes munka ékszert csinálni, márpedig Lady Loreena Wildwind-Fairlight hercegné tagadhatatlanul gyönyörű. És úgy tűnik, nem is érzi magát kényelmetlenül új ékszereiben, annak ellenére, hogy eddig csak a praktikusságra helyezte a hangsúlyt, az új szett pedig kizárólag gyönyörködtetés céljából készült. Elégedetten biccent magának. Igen, ezt sikerült eltalálnia, már csak a kedves megrendelő véleménye lehetne probléma, de Lady Loreenának úgy tűnik, tetszik a munkája. Ahogy a dicséretet hallgatja, Eiryn büszkén elpirul, halovány arcán a két rózsaszín foltocska meglepően élettelivé varázsolja vonásait.
- Köszönöm! - suttogja. Ezekét a pillanatokért érdemes mesternek lenni, látni, hogy a munkánk elégedettséggel és örömmel tölti el azt, akinek készült. Ez az élet célja, boldogságot és szépséget hozni mások életébe.
- Ó, nem szükséges kikürtölni, nem ezért csináltam... - szabadkozik. Azt ugyan el kell ismerni, hogy tagadhatatlanul jó reklám lenne, de valahol mégis feszélyező kissé, hogy egy hozzá hasonló senki, egy fattyú, hirtelen ismertté válhat. Na mindegy, ez van. Meg kellene tanulnia értékelni a jó dolgokat, anélkül, hogy rögtön valami hibát keresne bennük.
- Ó, nagyon kedves, de azt hiszem, mégis tovább állok. Nem szeretném megsérteni, és az ön társasága kifejezetten jól esett az elmúlt héten, de itt túl sokan akarnak megbámulni... - a szeme huncutul felcsillan - Persze az is igaz, hogy egy kicsit én is szeretem hercegi előkelőségekre tátani a számat, és sajnálom, hogy nem találkozhattam a ház urával, de hozzászoktam, hogy nem maradok sokáig egy helyben.
Bocsánatkérően vállat von. Tényleg sajnálja itt hagyni Lady Loreenát, hiszen az elmúlt héten megtanulta tisztelni és szeretni, de már nagyon viszket a talpa. A fizetséget gondosan átszámolja. Nem mintha nem bízna a hercegnében, de bármikor előfordulhatnak véletlen elnézések. Az üzleti élet alapja pedig - akárhogy is tagadni igyekszik ezt az ember - a pontos költségvetés a megfelelő profit elérésére. Ez van. A levelet kicsit meglepve veszi át.
- Persze. Átadom.
Vajon mit akar a sötét tündék hercegnéje az egyik vámpírcsalád fejétől? Ráadásul valószínűleg nem valami különleges diplomáciai küldemény, hiszen egy hasonlót biztosan nem bízna egy hozzá hasonló mesteremberre. Lehet, hogy egyszerű megrendelés. Bár furdalja az oldalát a kíváncsiság, némán elteszi a levelet. Ez az ügy csak Lady Loreenára és a Nagyúrra tartozik, tehát neki nincs joga kérdezősködni. Ezek után gyorsan összerámolja a vendégszobában szanaszét heverő holmijait, majd udvariasan búcsút vesz háziasszonyától, és kisétál az ajtón. Lehet, hogy még visszalátogat ide valamikor...

Igazán érdekes játék volt, mind Lory mind Eiryn részéről és látszik, hogy alaposan utánanéztél az ékszerkészítés hogyan s mikéntjének. A jutalmatok 100 TP és a gazdát cserélt ékszerek és váltók egymástól.