[Magánjáték] Hidegben a Hold alatt

Este van, s csupán a Hold ad fényt Tünde-erdőben. Hideg van, de szerencsére az időben elkészített tűz kezdi felmelegíteni tagjaim. Egyedül vagyok, s a körülölelő természet, akivel mondhatni jó barátságot ápolok. Eddig sosem mutatta meg kemény és zord arcát, hanem kegyes maradt hozzám. Tán azért, mert én sem raboltam túl az értékeit. Sosem vettem el többet a kelleténél. Ám a legfőbb tény inkább az, hogy a Hold útmutatása nem visz göröngyös utakra, ami nehezen járható. Kitaposott ösvénynek érzem, amit számomra készítettek volna elő. Ezen gondolatokra hálát adok a Holdnak, s tekintetem nem a tűz szívében pihentetem meg, hanem a Hold felszínén. Vajon mit hoz az este? Mit tartogat a holnap? Merengek magamban, majd az idő múlásával én néha pár fát, rápakolok a tűzre, hogy ki ne aludjon. Egy picit közelebb ülök a tűzhöz, ügyelve arra, hogy a ruhám lángra ne kapjon egy játékos parázsdarabtól. Előveszem az elemózsiás batyum, hogy egy szalonnás cipót vegyek elő, ami még mindig puha. Előkerül kolbász, s némi zöldség, ami olyan egyszerű alakoknak mint én fejedelmi vacsora. Elkezdek falatozgatni, mint sem törődve a környezetemmel. Most a hasamra összpontosítok. Eme kellemes időtöltést csupán az zavarja meg, hogy a távolban mozgásra leszek figyelmes. Önkénytelenül nyúlok oda a tőrömhöz, ami az egyetlen fegyverem. Fogalmam sincs, hogy ki lehet az illető. Az pontosan látszik, hogy felém halad. Nyelek egyet, miközben óvatosan úgy teszek, mint ha biztos lennék a dolgomban. Falatozok tovább, de úgy, hogy bármelyik pillanatban letehessem az ennivalót és a küzdelemre koncentráljak. Bízok a tanultakban, mármint a tőrforgatási képességemben. A semminél több. Egyre jobban közeledik az alak, s mivel nem bírok a helyemen ülni, így felállok a helyemről és megszólítom.
- Üdvözlöm! Megtenné, hogy elárulja a nevét? – szegezem az idegen felé a kérdést. Ha rendes alak, akkor biztosan bemutatkozik, ha viszont nem, akkor ma vér fog folyni. Lehet, hogy az enyém, de lehet hogy az övé.

Eiryn halkan káromkodik egyet. Úgy tervezte, hogy nemsoká megszáll egy megfelelőnek ítélt fogadóban, ehhez képest eltévedt a rohadt erdőben. Hiába, nem igazán természetjáró típus, jobban szereti a kényelmes házakat meg a gondozott, átlátható kerteket. Dühösen belerúg a földbe, és kissé reményvesztetten körülnéz. A nap szerencsére már lement, így minden energiáját jelenlegi szerencsétlen helyzetére, illetve önsajnálatra fordíthatja.
~ Hogy hogy a fenébe tudtam eltévedni egy egyenes ösvényen, az rejtély... És tényleg csak egy percre tértem le róla, és csak pár méterre, azért a fura bokorért. ~
Hát igen, az élénk színű bogyókat muszáj volt megbökdösni a tőre hegyével, csak hogy lássa, a húsos gömböcök leve is ugyanolyan színű, mint a héjuk. Aztán magabiztosan visszafordult az út felé. Talán tíz perc gyaloglás után döntött hivatalosan is úgy, hogy eltévedt.
Most pedig itt bóklászik az erdő közepén, azt sem tudva, merre van a fent és a lent, nemhogy az észak meg a dél. Fáradtan felsóhajt, és megdörzsöli az arcát. Legalább ne lenne ilyen rohadt hideg! Fázósan húzza össze magán a köpenyét, és próbál minél sietősebben lépkedni, hogy egy kissé felmelegedjen. Bár igencsak igyekszik, sehogy sem tudja kiűzni a fejéből a gondolatot, hogy éppen a rengeteg közepe felé sétál és soha nem talál ki belőle. Meg azt is, hogy az éktelen zajjal, amit csap, valószínűleg már minden nagyobb vámpírevő lény felfedezte a jelenlétét.
~ De legalább éjszaka van. Nappal sokkal védtelenebb lennék. ~
Hirtelen valamiféle fényt lát kipislogni néhány fa öles törzse mögül. A változó fényerősség és az árnyékok tánca tűzre enged következtetni. Eiryn kis híján összerogy a megkönnyebbüléstől. Bár a sötét nem zavarja, a hideg annál inkább, és a tűz gazdája valószínűleg valami útbaigazítással is tud szolgálni. Sietősen a fény felé indul tehát, és nagy erőkkel reménykedik, hogy nem valami banditacsoportba fut bele a Tünde erdő kellős közepén. Amikor kissé közelebb ér, már jól látszik, hogy egyetlen alak ül csak a tűz mellett, ami jelentős előny, ha netán mégis valami gond lenne. Egy magányos utazó elől legalább van esélye elfutni, hiszen az éjszaka megvédi. Egy pillanatra elgondolkodik, hogy miként kéne megszólítani az illetőt, aztán vállat von, és a szokásos, kedves mosolyt felöltve szinte beesik a kis tisztásra. Az idegen felpattan, és - talán kissé tartózkodóan - megszólal.
- Üdvözlöm! Megtenné, hogy elárulja a nevét?
Hát igen, ilyen helyzetben teljesen megérthető az óvatosság. Eiryn gyorsan és feltűnésmentesen felméri a terepet (a férfival egyetemben) miközben válaszol.
- Eiryn Nebelturm vagyok, elnézést kérek, ha esetleg kellemetlenséget okoztam.
~ Egy sötét tünde. Ennyit az előnyömről a sötétben... ~
- Bocsásson meg, hogy csak így magára rontok, de eltévedtem.
Kissé szégyellősen megdörzsöli a karját, és félénk félmosolyt villant "házigazdájára".
- Nagyon nagy kérés lenne, hogy engedjen felmelegedni a tűznél?
Egyelőre nem mer többet kérni, bár hosszútávon valószínűleg jobban járna valami útmutatással.

Figyelem, ahogy megérkezik a tűzhöz a nő, aztán óvatosságból felmérem a testalkatát. Lehet bármilyen szép a mosolya, ha közben gondolatban kést kíván állítani a hátamba. Mikor elmondja a becses nevét, akkor biccentek ugyan, ám mégis a következő kérdéssel fordulok hozzá.
- Be is tudja bizonyítani? – határozottan kérdezem, miközben a tőrt még mindig markolom. Nem tudom még leengedni a védelmem, mert biztosra akarok menni, hogy nem egy gyilkossal, vagy esetleg egy tolvajjal van dolgom. Látom rajta, hogy vacog a hideg miatt.
- Ilyen időben eltévedni átok, s aki nem jártas a tűzgyújtásban, az valószínűleg megfagy. – jelentem ki, hogy milyen sorsra jutott volna, ha nem talál ide. Mikor engedélyt kér tőlem a melegedéshez, akkor kezd bennem megérni az a gondolat, hogy nem haramiával hozott össze a sors. Egy három percig némán várakoztatom a válaszadással, miközben mindvégig nézem a szeme világát.
- Jöjjön – adom meg végül az engedélyt, közben elrakom a tőröm és visszatérek a nyugodt falatozáshoz. Fogalmam sincs, hogy miről tudnék vele beszélgetni, ezért meghagyom neki a beszéd jogát. Falatozás közben eszembe jut, hogy lehet el van éhezve, s a hideg ellen üres gyomorral nem lehet védekezni, legalábbis nekem ez a tapasztalatom.
- Kér enni? – mondom nyersen ugyan, de hát nem ismerjük egymást, s nem is vagyunk bajtársak. Egyelőre két idegennek számítunk, akiket a sors összehozott. Nem veszem le a tekintetem róla, jobb ha minden egyes mozdulatát követem. A tűzre dobok jó pár gallyat és fát, hogy hamarabb felmelegedjen a teste. Én már elég jól érzem magam a bőrömben. Várom a válaszát, s ha igent mond, akkor megkínálom az egyszerű étellel. A nevét illetően eszembe jut, hogy hallottam már ezt a nevet valahol, másik részt ideje lenne bemutatkoznom.
- Egan Foley vagyok – hangzik tőlem a bemutatkozás, s ezzel egy időre meg is volnék. Egyelőre többet nem mondok magamról. Természetesen kíváncsi vagyok, ami látszik rajtam, de nem szeretnék tolakodónak tűnni.

Nem kerüli el a figyelmét a tőrt markoló kéz, de úgy dönt, ez a fajta óvatosság egészen természetes, ha egy idegen egyszer csak feltűnik, így nem nyúlkál saját fegyvere után. Mellesleg valószínűleg ő jönne ki rosszabbul - mondjuk holtan - egy harcból, így nem sok kedve van kiprovokálni egy esetleges támadást.
- Be is tudja bizonyítani? - kérdezi a férfi bemutatkozása után, mire Eiryn majdnem felnevet. Végül sikerül megreguláznia arcizmait, csak a hangába szökik át egy kevés a derültségéből.
- Amennyiben elárulja, hogyan tudnám ezt megtenni, minden bizonnyal sikerülni fog.
Amíg a sötét tünde a választ latolgatja, türelmesen vár, teljesen figyelmen kívül hagyva a vidám jóslatot, miszerint kétségbeejtően hiányos képességeinek köszönhetően hamarosan halálra fagy. Ha mozgásban maradna, valószínűleg elkerülhetné eme kifejletet, de ha már egyszer talált tüzet, akkor minek ássa magát még mélyebbre a kátyúban? Nyugodt derűvel figyeli a férfit, miközben pontos leltárat készít magában róla: nem túl magas, de nem is alacsony, feszült testtartásából egyszerre lehet magabiztosságot és kényelmetlenséget kiolvasni. Arcvonásai finomak, nem tükröznek túl sokat a gondolataiból, csakúgy, mint a szemei. Hosszú haját valószínűleg praktikai okokból hátrafogva hordja. Valószínűleg nem egy szegény csavargó, hiszen öltözete kifejezetten jó minőségűnek tűnik. Mire mindezt végigveszi, a férfi megadja az engedélyt a letelepedésre, melyet Eiryn egy hálás mosollyal köszön meg. Összekucorodik a tűz mellett, térdeit a mellkasához húzva, s próbál minél több meleget magába szívni. A férfi valószínűleg jóval együttérzőbb, mint azt mutatja: étellel kínálja a lányt, és még a tűzre is rak. A lány élvezi, ahogy a meleg lassan visszakúszik élettelen ujjaiba, s hozzáírja mentális feljegyzéseihez a másik kézfejen lévő tetoválását.
- Köszönöm, nem kérek, nem vagyok éhes.
Ez nem teljesen igaz, de nem akarja kifosztani "házigazdáját", és még igencsak messze áll az éhezéstől. Nincs szüksége ételre.
- Egan Foley vagyok - mutatkozik be végül a férfi, amit Eiryn egy biccentéssel tudomásul vesz. A másik érdeklődve figyeli, ami elég ironikus, hiszen magáról semmit sem mondott. Eiryn magában somolyog a helyzet fonákságán, de azt teszi, amit mindig: teljesen semmitmondó információmorzsákat oszt meg, oldva a feszültséget, miközben semmi lényegit nem tudnak meg róla.
- Ékszerész vagyok, és éppen egy érdekes technikát szeretnék ellesni a tünde mesterektől. Tudja, nagyon érdekelnek a különböző kultúrák. Furcsa, hogy mennyire különbözőképpen állunk hozzá egyazon dologhoz. A Nebelturmok például a fém részét emelik ki az ékszereknek, míg a tündék inkább természetesebb alapanyagokkal dolgoznak. Bár... Gondolom ezt nem kell Önnek mondanom.
Elhallgat, hátha Egan is mond valamit. Nem szívesen csacsogna sületlenségeket egész éjszaka, és valószínűleg a férfi sem lenne elragadtatva az ötlettől.

Fogalmam sincs, hogy miért lenne nevetséges a kérdésem? Hallottam már vámpírcsaládokról, s ha már itt van egy, akkor miért ne kérhetném erre? Válaszát hallva kicsit elgondolkozom, hogy tényleg fura ilyen kéréssel fordulni hozzá, de végül csak eszembe ötlik pár használható dolog.
- Egy családi ereklye, amit minden családtagnak birtokolnia kell. Esetleg levél, de legritkább esetekben tetoválás a testen. – mondom neki, mert én szintén birtoklok egy tetoválást és annyira nem rejtegetem. Aki elég ügyes, az észreveszi a kézfejemen lévőt. Látom engem méreget, mint a piacon az árut szokás. Biztosan szemrevételezi, hogy milyen alak vagyok. Akik elég műveltek, azok hamar rájöhetnek arra a tényre, hogy egy holdcsókolttal van dolguk. Beleegyezek végül nagy nehezen, hogy a tűzhöz jöjjön melegetni, ezzel egyetemben rákérdezek arra, hogy éhes-e? A válaszán meglepődök, mert nem eszik, akkor elfogy az energiája. Én legalábbis hasonlónak vélem a vámpírokat magunkhoz, de valójában elég kevés tudás birtokában vagyok velük kapcsolatban.
- Ahogy gondolja – válaszolok vissza az étel elutasításra, majd magamban lezárom a témát. Bemutatkozok neki, hogy mi a becses nevem, de ennél többet nem közlök vele. Egyelőre ezt a taktikát választom, de későbbiek folyamán tán változni fog a helyzet. Arckifejezésem újra megváltozik, mikor elmondja, hogy micsoda valójában. Mély meglepettség költözik az arcomra, de csupán egy rövidebb időre.
- Sok év kell ahhoz, hogy egy tünde mester befogadjon valakit a tanítványai közé. – adok neki egy tippet ezzel kapcsolatban, hogy bizony kitartásra szüksége lesz. Különösebben nem vagyok tisztában az említett vérszívó család munkásságával, mert még egyet sem fogtam a kezemben. Más népekét annál inkább.
- A legtöbb mester csupán azokat fogadja be, akik kellő kézügyességgel rendelkeznek. Emellett fontos, hogy érdeklődjenek a szakma iránt. – toldom meg a gondolatsorom ezen szavakkal. Egy hosszabb szünet után közlöm vele, hogy én alapvetően milyen mesterséget űzők.
- Én egy vándorló Holdpap vagyok. – jelentem ki határozottan, s kíváncsi vagyok a reakciójára. Vajon hallott e rólunk? Van fogalma róla, hogy mi a küldetésünk? Sok apró kérdés merül fel bennem.

Ahogy a férfi elkezdi fejtegetni, hogy milyen bizonyításra gondolt, kissé hitetlenkedve felvonja fél szemöldökét. Családi ereklye? Ez komoly? Ha minden vámpírnál lenne valamiféle értékes csecsebecse, ők lennének Veronia leggazdagabbjai. A vámpíroknak nincs szükségük hivalkodó jelképekre ahhoz, hogy megismerjék őket, a jelképeikkel inkább a munkáikat szokták megjelölni. Persze az ötlet alapvetően nem rossz. Ami viszont a tetoválást illeti... Nos, valóban van tetoválása, de egyrészt nem valami családi köteléket szimbolizál, másrészt az elhelyezkedése... A szeme vidáman felcsillan, ahogy arra gondol, vajon milyen képet vágna a másik, ha elkezdené lehámozni magáról a tunikáját, hogy áthatóvá váljanak a lapockái között táncoló lángnyelvek. Mindenesetre kötelességtudóan előbányássza a derekánál rejtőző kést, és megmutatja rajta a szellemorchideát, de nem bírja megállni, hogy rá ne mutasson a dolog gyenge pontjára.
- A probléma az, hogy ez inkább afféle... mesterjelzés. Ha Nebelturm pengét vesz, könnyen lehet, hogy talál rajta egy hasonló szimbólumot. Vagy ha gátlástalan gyilkos és rabló vagyok, akkor akár meg is ölhettem egy szegény szerencsétlen tisztességes vámpírt, és ellophattam a kést.
Vidám, csipkelődő mosolya kiszélesedik, ahogy elképzeli magát kegyetlen gyilkosként.
Beszéd közben végig figyelemmel kíséri a férfit, és megállapítja, hogy az arca - kezdeti feltevéseivel ellentétben - meglehetősen kifejező. Amikor például meghallja, hogy Eiryn ékszerész, olyan mértékű meglepettség ül ki a vonásaira, hogy a lány azt sem tudja, hogy nevessen, vagy megsértődjön. Ennyire azért nem elképzelhetetlen, hogy egy vámpírlány komoly munkát végezzen, nem? Végül marad eredeti, immár kissé visszafogott mosolyánál, mintha észre sem vette volna a megütközést Egan arcán. Figyelmesen hallgatja a férfi szavait, és megállapítja, hogy az nem igazán bízik a képességeiben.
- Köszönöm a figyelmeztetést. Ugyan nem számítottam rá, hogy rögtön elsőre tanítvánnyá fogad egy mester, de ezek után valószínűleg még türelmesebb leszek. Ami meg a kézügyességet illeti... Négyéves koromban volt először szerszám a kezemben.
Az utolsó mondatnál félrebiccenti a fejét, s enyhén gunyoros érdeklődéssel néz a sötét tündére, mintha csak azt kérdezné: "Ez talán csak elég?" Ezek után némi szünet áll be a társalgásba, amit Eiryn azzal tölt ki, hogy ujjait a tűz felé nyújtva megpróbál mihamarabb átmelegedni. Amikor a férfi újra megszólal, udvariasan biccent, ám szemében érdeklődés csillan. Nem sokat tud a sötét elf vallásról, éppen annyit, hogy a Holdat imádják, és a "holdcsókolt", vagyis világos bőrű, az Átoktól kevéssé sújtott személyek lehetnek csak papok.
- Kérem magyarázza el, hogy ez pontosan mit is jelent. Nem akarok tolakodónak tűnni, ha nem szeretné, nem muszáj, de mint említettem, érdekelnek a különféle kultúrák...
Ráadásul amíg Egan magáról beszél, addig nem Eirynnek kell megtennie ugyanezt. Dupla haszon.

Hallgatok, miközben várom a vámpírnő reakcióját a szavaimra. Nem érzem úgy, hogy bármivel megsértettem volna a lelki világát. Hosszúra nyúlik a csend, ám engem nem zavar. Ebben a közegben lehet a legjobban átadni magad a gondolatoknak. Észreveszem, hogy a társaságom szeme megcsillan, de fogalmam sincs, hogy mi járhat a fejében, pedig arcának vonásait folyamatosan vizsgálom. Végül, mikor előkap egy tőrt, akkor viszonzásul én követem a példáját. Nem teljesen építettem le a védelmem, ha támad, akkor én elmozdulok. Bízok abban, hogy nem hiába jártam mestereknél és edzettem keményen.
- Egy mesterség apáról fiúra száll a legjobb esetben, így bizonyos motívumok elkészítése kellő gyakorlatot és tudást igényel. Egy jött ment kovács keze nem fogja egyből lemásolni azokat az íveket. A kezük arra a stílusra nem tud egyből arra ráállni, hacsak nem tehetséges kovács. – közlöm vele a saját véleményem, hogy bizony lehet mesterjelzés, de nem olyan könnyű lemásolni mint hinné. Végigtekintve a vámpíron nem  lehet róla megállapítani, hogy gyilkos vagy rabló.
- A testtartás mindenkit elárul, vagy ha az nem, akkor a nyelve vagy a szava járása. – elmélkedek hangosan, miközben látom a nő ajkán a csipkelődő somolygást. Úgy tűnik számomra, hogy a nő szeretné, ha elismerném az ügyességét pusztán szavak elhangzása után. Azonban engem nem lehet effélével meggyőzni. Tudom magamról, hogy jó kézügyességem van, ami segít beletanulni az egyes szakmákba, azonban egyáltalán nem fogok felvágni a nőnél.
- Jó korán, de ettől függetlenül egy gyerek keze még képtelen a finom mozdulatok elvégzésére – mondom neki, miközben eszembe jutnak azon idők, mikor még 4 éves voltam. Emlékszem, hogy a porba sokat rajzoltam, leginkább betűket, de egyik sem sikerült, mert túlságosan durvák voltak a mozdulataim. Emellett egy gyerek ilyen korban még nem úgy fogja fel a környezetét, mint egy felnőtt. Eirynnek keresztelt vámpír, végül úgy szeretné kanyarítani a beszélgetést, hogy most én magyarázzam el a Holdpapok világát. Felsóhajtok, hiszen más az, mikor valaki gyakorolja és benne van, mint aki csupán külső szemlélődő és most hallja először.
- Nézzen fel a Holdra, s mondja el, hogy mit üzen jelenleg? – teszem fel a kérdést, miközben én felnézek arra a szép égitestre, ami páratlan és fénye világít felém. Nekem nem kell sok, hogy kiolvassam azt a bizonyos üzenetet, de a kíváncsiságom felébredt, s tudni szeretném, hogy a nő mit lát?

Amikor a férfi előkapja a tőrét, kissé hátrarándul, és békítőleg emeli fel a kezét. Nem számított ilyen heves reakcióra, bár ha egy kicsit jobban utánagondol, valószínűleg nem meglepő a dolog. Hiszen ő szedte elő elsőként a fegyverét. Mindenesetre igazán nincs kedve csetepatéba keveredni, gyakorlatilag minden előny a férfinál van: a magasság, a fizikai erő, illetve valószínűleg a képzettség és a testsúly is. Nem is igazán érti, hogy Egan hogyan láthat fenyegetést egy földön kuporgó, karcsú, fiatal lányban, még ha vámpír is az illető. Ebből a pozícióból igencsak bajos lenne támadni. De első a biztonság, ugyebár, tehát nem sértődik meg Egan bizalmatlanságán, csak kissé aggódik, hátha legközelebb a "legjobb védekezés a támadás" elvét követi. Nem tervezett ma meghalni.
A jelképet illető apró monológra elmosolyodik.
- Látja, igazam volt. Ezek a motívumok a kovácsot hivatottak igazolni, nem a fegyver viselőjét. És bármely Nebelturm kovácsmester képes a család jelképével ellátni a munkáját. Ezzel tehát bizonyítottam, hogy van egy Nebelturm kovácsműhelyből származó késem, de azt nem, hogy jómagam is Nebelturm vagyok.
Lehet, hogy most kicsit maga ellen beszél (na jó, biztos), de még mindig nem igazán érti, hogy miért és hogyan kéne igazolnia a bemutatkozást. Ami meg a testtartást illeti... Nos, igen. Egant is elárulja a testbeszéde, látszik rajta, hogy még mindig bizalmatlan a tüzéhez kéredzkedett idegennel szemben.
- Ha engem kérdez, a szem és az arckifejezés több mindent elárul, mint a szavak.
Egy pillanatig tűnődve mered a tűzbe, és azon mélázik, vajon az elmúlt évek után őt mennyire árulják el a gesztusai, majd újra a holdpapra fordítja a figyelmét. Tulajdonképpen tetszik neki a férfi szkepticizmusa, még ha kissé kényelmetlen is, hogy minden egyes állítását megkérdőjelezik. Az újabb ellenvetésen csak mosolyog.
- Nem azt mondtam, hogy négyévesen már mesterékszerész voltam, csak azt, hogy azóta tanulom. Még egy igen tehetségtelen illető is képes viszonylag jó, de legalábbis elfogadható kézügyességre szert tenni ennyi gyakorlás után.
Miután Egan hivatására terelődik a szó, Eiryn kíváncsian várja a magyarázatot, de a férfi egyértelműen gondban van. Valószínűleg nem egyszerű egy teljes vallást elmagyarázni egy laikusnak, de a lány nem kegyelmez, hiszen most már felpiszkálták a kíváncsiságát. A furcsa kérésre hátrahajtja a fejét, kezével kényelmesen kitámasztja magát, és alaposan megvizsgálja a holdat. A kráterek a felszínén arcot adnak neki, ám Eiryn számára ez az arc most is ugyanolyan, mint mindig.
- Hmmm... Bevallom, nekem nem üzen semmit. De valahogy mindig is olyan... szomorúnak láttam. Magányosnak. Régebben úgy képzeltem, hogy a csillagok a Hold könnyei. Aztán rájöttem, hogy aki olyan régóta magányos már, mint ő, az nem sír.
Tágra nyílt szemmel nézi a fényes korongot. Tekintete lágy, szinte már sajnálkozó, noha a lángok táncoló árnyai lehetetlenné teszik, hogy ezt pontosan meg lehessen állapítani.
~ Bár mevigasztalhatnám. ~

Hallgatom a vámpírnő szavait, ahogy a saját igazát bizonygatja. Be kell látnom, hogy tévedtem egy picit, ahogy ebbe a témába mélyebben belenyúltunk. Tán annak köszönhető, hogy én még sosem szegődtem le kovácsnak, pedig jó párszor megfordult a fejemben. Azonban az utolsó szó jogán a következőket mondom ebben a témában.
- Egy Nebelturm szerintem tudja, hogy a család motívumát hogy készítik, legyen az kézműves vagy sem. – mondom ki, de utána jelzek a kezemmel, hogy hagyjuk ezt a témát. Van ettől fontosabb és érdekesebb is. Máris úgy tűnik, hogy belebonyolódhatunk a következő fontos dologba, ami arról szól, hogy mindenki kifejezi önmagát a saját szavai és tettei által.
- A testtartásba ugyanúgy beletartozik a szem és az arckifejezés. Nem csupán az, hogy miként áll a keze, vagy hogy áll a lábán. – kezdem meg a beszédem, miközben a folytatáson agyalok.
- A szavak pedig szintén önmagunk kifejezése, bár kétség kívül lehetnek megtévesztőek is. – gondolkozom hangosan, miközben látom, hogy a társaságom megint jót mosolyog. Nem szólalok meg e ügyben, hanem némán állom az egészet. Én már csak ilyen nyugodt sötét tünde vagyok, aki képes elnézni bizonyos dolgokat. Egy bérgyilkos azonban biztosan nem.
- Nem csak kézügyességből áll a mesterség, mert az arányok épp olyan fontosak egy-egy mű alkotásánál. Lehet bármilyen ügyes egy illető, ha nem érzi az méreteket. S ez minden kézügyesség szakmájára igaz, legyen pék, vagy bőrműves. – jelentem ki határozottan, mert az emberek nem fogják megvenni azon termékeket, amik csúnyán néznek ki és nem arányosak.
- S igaz az a állítás, hogy sok gyakorlással szintén el lehet jutni egy bizonyos szintre – nyugtatom meg, hogy nincs más véleményem ez ügyben. A téma végül átterelődik a vallásra, jobban mondva a saját népe vallására. Arra kérem, hogy nézzen fel a holdra, s mondja el, hogy neki mit üzen a Hold. Én szintén követem a példáját, miközben helyére rakom a tőröm. Úgy tűnik tényleg érdeklődik a kultúrám iránt, de biztosan nem fog Hold olvasóvá válni az első éjszaka után. Ennek bizonyítékaként a szavai megerősítenek engem.
- A Hold sosem szomorú, annak ellenére, hogy felszínét megannyi seb borítja. – kezdek bele a szövegembe, teljesen tisztán és érthetően. Hagyok egy pici szünetet, s úgy folytatom tovább a beszédem.
- S nem magányos, mert itt vagyunk neki mi, ahol mi élünk. Minden nap egy-egy új üzenetet közvetít nekünk Hold vallásúaknak. A mai üzenet úgy szól, hogy: Vigyázz, mert a holnap kényelmetlenebb lesz. Amit úgy lehet fordítani, hogy hidegebb lesz, mint a ma nap során. Ezért ajánlanám, ha holnap inkább egy elf településnél szállna meg, s négy fal között térne nyugovóra. – fejtem ki egy picit, de ha teljes magyarázatot szeretne, ahhoz teljesen le kell mennem az alapokhoz.

Eirynt kifejezetten mulattatja a pezsdítő szópárbaj, lassan már nem is saját igazának védelméért beszél, hanem egyszerűen a vita kedvéért. Eganon viszont látszik, hogy kezdi unni a sok szócséplést, így némi gondolkodás után a lány is hagyja a témát. Nem szeretne terhes lenni a sötét tündének, főleg, hogy még mindig az ő tüzénél melegszik. Ilyen helyzetben szándékosan belekötni a másikba már nagyon nagy pofátlanság lenne, még akkor is, ha elmés visszavágásra számíthat.
Amikor a holdpap a testtartás témát folytatja, egyetértően bólint, bár ő eddig jellemzően azt tapasztalta, hogy a szavakkal az emberek inkább elfedni próbálják magukat, mint megmutatni. Persze mindenki magából indul ki. Ahogyan ő a szavakból és a mosolyokból emel falat maga és a többiek közé, másoknál ez valóban a nyíltság jele lehet.
~ Milyen elvetemült egy teremtés vagyok... ~ lamentál magában gunyorosan.
Mikor Egan az arányokról és a mesterségekről kezd beszélni, nem tehet róla, kirobban belőle a nevetés. Milyen igaz, hogy a pékeknek is el kell találni az arányokat! Lelki szemei előtt máris megjelenik egy embernagyságú fánk, vagy....
- Képzeljen csak el egy hatalmas cukorsüveg alá temetett körömnyi brióst...
~ Lehetőleg egy pufók pék önelégülten büszke arcával együtt! ~
Hamarosan már képes csak csöndesen kuncogni, s végül teljes uralmat nyer a vonásai felett, így a vallás témára már újra komoly. A Hold, aki sosem szomorú, és akinek itt vagyunk lent. Int egy szülő, aki kissé távolabbról figyeli büszkén a gyermekeit. A gondolat szomorkás mosolyt csal az arcára. Figyelmesen hallgatja a pap Holdfejtését, és gondosan elraktározza a másnapi hidegre vonatkozó információt.
- Köszönöm a figyelmeztetést. Viszont azt esetleg elárulhatja, hogy hogyan olvasnak a Holdból? Elnézést, ha indiszkrét vagyok, nem tudom, hogy mennyi információt oszthatnak meg teljesen kívülállókkal...
Kíváncsian pislog Eganra, és nagyon reméli, hogy tud és akar is válaszolni a kérdésére. Nem akarja azzal áltatni magát, hogy ő is megtanulhatja értelmezni a Holdat azon a módon, ahogyan a sötét tündék, de mindenképpen érdekes lenne valami teljesen újat tanulni.

Figyelem a partnerem, ahogy kitör belőle a nevetés. Felhúzom a szemöldököm, mert fogalmam sincs, hogy mi lenne olyan vicces a szavaimban. Próbálok rájönni magamtól, de végül felhagyok vele. Elképzelem azt a látványképet, amiről beszél, azonban én nem tartom ezt annyira viccesnek. Feltűnik számomra, hogy a jókedve folyamatosan múlik el, míg végül teljesen komollyá válik. Mikor arról érdeklődik, hogy elárulhatom-e, hogy miként olvasok a Holdból, akkor kemény tekintettel nézek rá.
- Ha elárulnám, hogy miként olvasok a Holdból, akkor egyáltalán nem lenne rám szükség. – kezdek bele a fejtegetésbe, részben a ködösítésbe. Nagyot téved, ha úgy véli, hogy kifecsegem a fajom vallását.
- Emellett ez nem olyan dolog, amit az ember gyorsan megtanul. Nekem 10 évembe került, hogy elsajátítsam, de vannak esetek, mikor tévedek. Csupán a nálam jóval idősebbek képesek teljes és pontos információkkal szolgálni. – magyarázom neki, mert jobb ha tisztában van vele, hogy nem vagyok tévedhetetlen. Sóhajtok egyet, majd elteszem a tőröm, hogy az étel újra előkerüljön. Készítek neki finom falatokat, amit aztán felé kínálok.
- Egyen bátran – ejtem ki a szavaim határozottan. A hangomnak egy kicsit barátságosabb a csengése. Ha sikerül elvennie az ételt, akkor megkínálom őt finom friss forrásvízzel. Sajnos forró italom nincs, úgyhogy azzal nem tudok szolgálni neki. Rápakolok két vastagabb gallyat a tűzre, aztán így szólok a társaságomhoz.
- S mit tud mesélni a vámpírokról? – érdeklődöm, abban reménykedve, hogy el tud látni engem kicsi információval. Valamit, valamiért alapon. Persze nem úgy tekintek rá, hogy erőltetném a témát, mert ha fogalma sincs, hogy mi van a házuk táján, akkor nem kell megerőltetnie magát.
- Merre fog tovább haladni? – vetem oda a kérdést, hogy azután eldöntsem, hogy mire számítsak a holnapi nappal kapcsolatban. Együtt megyünk tovább, vagy külön utakon.

Kissé szemlesütve hallgatja a holdpapot. Tényleg nem akarta beleütni az orrát a másik dolgába, egyszerűen kíváncsi volt, de úgy tűnik, valahogy mégis sikerült beletenyerelnie valamibe.
- Bocsánat, nem akartam tolakodni. Emellett igaza van, én valószínűleg nem is nagyon tudnám megtanulni a dolgot, nem is ez volt a célom. Kérem nézze el, ha udvariatlan voltam.
Mindenesetre a vallás Eiryn számára tényleg hétpecsétes titok, sosem volt spirituális fajta. Az egész egyházasdi inkább megijeszti, mint vonzza. Pocsék dolog olyan szabályoknak megfelelni, amit egy nem tisztán érzékelhető felsőbb akarat fektetett le... És amit - lásd az Észak és Dél közt dúló vallásháborút - mindenki máshogy értelmez. Ja, és az imént említett felsőbb akaratok büntetéseit is inkább elkerülné, nem hiányzik egy személyre szóló Átok a már meglévő mellé. Emellett azonban tiszteli is azokat, akik egy nagyobb jó kezébe képesek helyezni az életüket, és Egan olyan szempontból is kifejezetten szimpatikus, hogy nem tartja magát tévedhetetlennek.
Amikor a holdpap végre elteszi a tőrt, kissé megkönnyebbül. Ezek szerint a férfi végre eldöntötte, hogy nem egy közveszélyes gyilkost mentett meg a fagyhaláltól. Ezúttal elfogadja a felkínált ételt és italt, egy hálás mosoly kíséretében. Amikor Egan a vámpírokról kérdezi, egy pillanatra felvonja a szemöldökét és sóhajt egy picit. Ez így bonyolult lesz. Egyrészt nem tudja, hogy mennyire a alapoktól kell kezdeni a dolgot, másrészt egy túl jól ismert, evidens témáról nehéz jól mesélni valaki másnak. Könnyű kihagyni lényeges információkat, és közben leállni valami ostobaságot túlmagyarázni.
- Nos, mennyit tud rólunk? Nem szeretném ismert dolgokkal untatni...
Tulajdonképpen szívesen mesél a fajtájáról, amíg magáról nem nagyon kell. A következő kérdésre szégyellősen elmosolyodik.
- Fogalmam sincs. Tulajdonképpen bármely település megteszi. Nem nagyon szoktam előre tervezni.
Vállat von, és újfent a tűzre fordítja figyelmét.

Figyelemmel kísérem végig, hogy a vámpír szemlesütve néz maga elé a földre. Érzem a hangján a kíváncsiságot, azonban tényleg olyan dologról van szó, ami fajom számára fontos. Arcvonásaim vonalai átrendeződnek, hogy ne tűnjek annyira komolynak, legalábbis próbálok engedni abból a bizonyos határból, amit fel szoktam állítani minden személy előtt. Egy darabig nézem a társaságom orcáját, ahogy a tűz fénye megvilágítja.
- Nincs gond, kérem ne lógassa az orrát. – mondom lágyan felé, miközben ráncolódni kezd a homlokom. Egy percig teljes hallgatagság jellemez engem, aztán megtöröm ennek a pillanatnak a varázsát.
- Az a véleményem, hogy egy vallást nem elég csupán a felszínéig megtanulni, vagy megtanulni belőle egyes részeket. Olyan lenne, mint egy megcsonkolt ember kezek vagy lábak nélkül. Nem lenne teljes az összkép. – közlöm vele gondolatom, miközben a kezemmel mutogatok a levegőben, hogy alátámasszam mindezeket. Megtörik a jég a világaink között, aminek első jele, hogy én elpakolom a tőrt. Ezután mondhatni kiszolgálom a másikat, aki hálásan mosolyog rám. Halványan megnyúlik a szájam széle, ezzel viszonozva a somolygását. Hamar eltűnik eme kifejezés az arcomról, mert idegennek érzem, még mindig. Mikor mosolyogtam utoljára? Mikor a kedvesemmel voltam, de azóta inkább egyre mélyebbre ásom magam Veronia mocskában.
- Nem túlságosan sokat, mert nem volt alkalmam beszélgetni velük. Eddig annyit tudok róluk, amit a két szememmel láttam – húzom el szájam szélét, aztán kellemesen felsóhajtok a szégyenlős mosolygására.
- Akár elvihetlek a legközelebbi a faluhoz – mutatok a kezemmel egy irányt, elég biztosan tartva a testrészem. Vonásaim pedig visszatérnek a komolysághoz. Elgondolkozok, hogy miért csak úgy vaktában sétál? Vannak helyek, ahol nem védi meg őt a vámpírsága, sem az a tény, hogy nőből van. Elmacskásodott lábbal kelek fel helyemről, hogy megmozgassam azt. Tekintetem mindvégig fürkészi a társaságom vonásait, de leginkább a szemét.
- Én rendszerint megszokott ösvényeken, jól kijárt utakon járok. Kivéve, mikor nyugovóra kell térnem, akkor választok magamnak jól védhető helyet, vagy ami megfog. – mosolygok rá, ahogy próbálom elmesélni neki ezen fontos szabályt. Egyelőre élek, s ez így van rendjén.

Eiryn kicsit megkönnyebbül, hogy mégsem gázolt bele komolyan senki lelkivilágába, vallásába meg miegyebek, illetve hogy szemlátomást végre sikerült egy kissé... Nos, ha nem is megtörni, de elvékonyítani a jeget. A szívélyesen semleges légkört sokkal kellemesebbnek találja, mint az eddigi enyhén gyanakvó távolságtartást. Sokkal egyszerűbb így úgy tenni, mintha nem tennék kölcsönösen mérlegre egymás szavait, hogy eldöntsék, vajon milyen is a másik. Egy percig mindketten hallgatnak, majd Egan elkezdi magyarázni a nézeteit a vallás terén, amit a lány kissé összeráncolt szemöldökkel, elgondolkodva hallgat. Végül félrebiccentett fejjel megszólal.
- Értem, mire gondol. De ez olyan, mint egy emberrel ismertséget kezdeni. Elsőre csak felszínes dolgokból tudjuk megítélni, és ez alapján döntjük el, hogy mennyire akarjuk közelebbről, mélyebben megismerni.
Egy pillanatra elhallgat, majd egy halvány mosollyal hozzáteszi:
- Bár igaz, ami igaz, nem valószínű, hogy hirtelen sötét tündévé avanzsálok így hirtelen.
Amikor Egan arcán egy pillanatra megjelenik egy mosoly árnyéka, Eiryn válaszul elnyom egyet. Lám csak lám, mégsem annyira komoly-komor vendéglátóval van dolga, mint azt elsőre gondolta.
Ami a holdpap vámpírtani ismereteit illeti, a lány úgy véli, nagyjából azonos szinten állnak, ha az ő vallási előképzettségét vesszük. Egy apró sóhajjal megadja magát, és megpróbálja összeszedni a leglényegesebb információkat.
- Nos, a mi társadalmunk mesterségek köré szerveződött nagycsaládokon alapulnak. Tizenhárom család van, mind a saját foglalkozását igyekszik tökélyre vinni. A családfőnek mindenki köteles engedelmeskedni, de egyébként nem nagyon van hierarchia. A családok közt elég sok a különbség, gyakorlatilag teljesen autonóm mindegyik.
Ezek után vállat von, nem tudja, mi mást mondhatna még. Persze ha Egan kíváncsiskodik, szívesen felvilágosítja az egyes családok területeiről, de nem akarja untatni, így egyelőre csöndben marad.
Amikor a holdpap felajánlja, hogy útbaigazítja, reménykedve pillant fel rá.
- Azt nagyon megköszönném.
Amikor a férfi megjegyzést tesz a járt útra, újra felvillan az arcán egy mosoly.
~ Valószínűleg teljesen gyengeelméjűnek tart... és nem is téved nagyot. ~ lamentál magában, miközben egy félénk, szégyenkező mosoly kúszik a szája szegletébe. Bűnbánóan pillant fel Eganra, de tekintetében megvillan némi huncutság is, ami arra enged következtetni, hogy nem teljesen bánta meg "bűneit".
- Általában én is maradok az utakon, csak olyan érdekes volt az a fura bogyós bokor, muszáj volt megnéznem! Az út pedig azalatt eltűnt...
Hirtelen elhallat, és zavartan az ajkába harap. Eredetileg nem tervezte, hogy kifecsegi a buta kis történetet. Általában képes megtartani a dolgokat magának, épp csak az ostoba, gyerekes oldalán nem képes uralkodni.

Elgondolkozom a társaságom szavain, hogy megvizsgáljam magamban, hogy eddig hány emberrel találkoztam és mennyivel alakítottam ki barátságot. Rájövök végül, hogy a legtöbbet csak ismerősnek mondanám, s attól szorosabbnak nem. Mindenesetre érdekes, egyben érdekfeszítő témáról beszélünk, ami nincs ellenemre. Nem megtöltetlen üres szavak, amit olyan könnyedén eresztünk ki ajkainkon, mint két fecsegő vénasszony. Abban egyetértek vele, hogy nem fog átváltozni sötét tündévé, ha picit is jobban ismeri a holdvallást. Vámpír marad mindvégig, míg van benne élet. Úgy tűnik, hogy ragadós a mosolyom, mert a nő válaszol az enyémre. Ezt mindenképpen pozitív tényként élem meg, ami szintén segít abban, hogy a távolságtartásom tovább csökkenjen.
- Mesterségek köré szerveződött a társadalmatok? Érdekes, s be kell vallanom, hogy kíváncsi lennék, hogy egyes vámpírcsaládok mivel foglalkoznak. Magam is, jó pár mesterséget ismerek, könnyen beletanulok dolgokba. Jó kézügyességemnek, s talán a világlátásomnak köszönhetem mindezt. – vázolom fel neki, acélos komolysággal, ami a végére ellágyul.  Ajkaimnak széle inkább felfelé görbül, mint lefelé. Természetesen minden egyes szavát próbálom megjegyezni, hogy később magányomban elmélkedhessek ezekről. Nem panaszkodom, hogy ez vajmi kevés információ, hogy ez még mennyire pontatlan lehet. Távol áll tőlem jelenleg a vámpírok világa, d idővel változhat az egész. Úgy vélem eléggé nyitott vagyok az új dolgok befogadására.
- Igazán nincs mit, én csupán nem szeretném, hogy kellemetlen dolgokba ütközz. Senki sem lehet elég erős ahhoz, hogy mindentől megvédje magát. Mesékben természetesen a szerencsés hős lehet olyan, de ebben az életben mindenkinek van gyenge pontja. – arcom jellegzetesen mozog, ahogy beszélek. Kezem meg segít a kifejezésben. Megszoktam, hiszen a Holdpapok mindegyike ért hozzá. Mikor megemlíti, hogy miként tért le az útról, akkor csak csendesednek a kemény vonásaim.
- Nem sok bogyós növény van, amit ilyenkor lehet fogyasztani. Némelyik összetéveszthető az ehetőkkel – figyelmeztetem, hogy nem mindegyiket az, aminek látszik. Könnyen válhat a tudatlan mérgezés áldozatává.

Elmosolyodik Egan érdeklődésére, és nekiáll kissé részletesebben elmesélni a dolgokat.
- A Schwarzjägerek a vadászat és az íjászat terén tevékenykednek. Nagyon fontosak, az egész vámpírtársadalom egyik fő élelmiszerbeszállítói. Emellett kifejlesztettek egy hihetetlenül hatékony távolsági fegyvert, a számszeríjat, és féltékenyen őrzik a készítés titkát. Az egyetlen apró hibájuk, hogy hajlamosak egyetlen nagy kihívásnak tekinteni mindent
~ ...és prédának mindenkit...~
- A Nachrabenek mágusok. Sokan közülük egész életüket az Átok ellenszerének kutatására szentelik. A Dornburg család ruhakészítéssel foglalkozik, kifejezetten békések, és gyönyörűek a termékeik. Gyakorlatilag bármilyen növényből képesek szövetet szőni. A Blutsernek építészek, ők építették szinte az összes vámpír épületet, sőt, még Hellenburg régi katedrálisát is. A Neulanderek a vámpírok diplomatái, és bár néhány fafej fúj rájuk, amiért minden más fajjal és frakcióval is kapcsolatokat ápolnak, valójában a teljes társadalmunk összes politikai problémáját ők oldják meg. A Schwarzritter család lótenyésztéssel foglalkozik. Olyan állatokat sikerült kitenyészteniük, amelyek könnyen és gyorsan mozognak a mocsárban is. A Rotmantelek gyógyítók, de... - felsóhajt - Lehet, hogy jobban jársz vele, ha elpatkolsz. A módszereik nagyon hatékonyak, de... nem éppen kellemesek. A Dunkelwaldok faművesek, a faragástól kezdve a bútorgyártáson át minden területen járatosak. A jelenlegi vezető, Heinrich von Dunkelwald nagyúr készítette a hellenburgi tanácsterem ajtaját. A Schattenstahl család felel a feketeacél kitermeléséért, az én családom, a Nebelturmok pedig a fémek megmunkálásáért. A Randläuferek futárok, a Finsterblutok pedig katonák.
A gyors összefoglaló után egy cseppet mocorog, hogy kényelmesebben elhelyezkedjen. Amikor a holdpap a sebezhetőségéről magyaráz, finoman elmosolyodik. Valóban kockázatos egyedül utazni, de ő kedveli, és eddig még nem égette meg magát. Persze azért nagyra értékeli, hogy a férfi felajánlotta a segítségét.
- Nos, ön is egyedül utazik. Nyilván megérti, hogy valaki miért választja a magányos útkoptatást egy nagy társaság helyett. A kockázat számtalan előnnyel is együtt járhat.
Mikor Egan megfeddi a meggondolatlansága miatt, vidáman felnevet.
- Jaj, nem megenni akartam azt a bogyót! Csak még nem láttam ilyen bokrot, és kíváncsi voltam rá, hogy a termés leve is ugyanolyan színű-e, mint a héja.
Úgy dönt, fölösleges zavarban lennie a kíváncsisága miatt. Másnap még valószínűleg boldogíthatják egymást, de aztán nem valószínű, hogy találkoznak. Akkor meg minek idegeskedni nem igaz?

Megtörik a jég? Vagy inkább megszán? Mindenesetre az arcon vonásai átrendeződik, jelezve felé, hogy mennyire hálás vagyok. Ennek felében nem szólok bele a beszédébe, hanem nyitott füllel és kíváncsi tekintettel habzsolom az új információt. Végül is ki tudna többet a vámpírokról? Csakis fajtája ismerheti a titkaikat, amit ügyesen őriznek. Egy-egy családi névnél elhúzódik a szájam széle, mindegy kinyilvánítva vele nem tetszésemet. Mikor az összefoglaló végére ér, akkor látom Eiryn-t mocorogni a helyén. Felvonom a szemöldököm, hogy miért teszi? Rossz helyen ülne? Vagy esetleg a tűz melege bántja a lényét? Végül csak beletörődök, ráadásul pont, akkor mikor új fontos témák felé haladunk.
- Én szeretek társaságban utazni, csak nem mindig találok olyat, akiben megbízhatnék. Pár nappal ezelőtt intettem búcsút egy vándorkovácsnak, akinek az egész élete abból áll, hogy több szekérrel és nagyobb körű családjával járja Veronia vidékeit. Szerszámokra, s egyéb apróságokat is készítenek, mint a szegek, lószerszámok, patkószegek és hasonlók. Természetesen azon felül, hogy fegyvereket javítanak és páncélokat gyártanak. Egy tünde családról van szó, s ki tudja, hogy azóta hol álltak meg – sóhajtok a végén, mert egyáltalán nem kérdeztem meg az új utcaijukat. Mindenesetre két napra befogadtak, s így betekintést nyerhettem az életükbe.
- Kockázat miféle előnnyel jár, ha egyszer ismeretlen lények martalékává válik az ember, vagy bárki más? – teszem fel neki a kérdést, miközben felállok a helyemről, hogy a maradék összegyűjtött faanyagot rápakoljam a tűzre. Hadd égjen, addig mi melegedünk és beszélgetünk egy ideig. Bár már érzem, hogy picit húzom a szám, mert a fáradtság kezd jelentkezni rajtam.
- Én sok fajta bokrot ismerek, de mindig az ehetőkből eszek. A mérgezőket otthagyom azoknak, akik másra szeretnék felhasználni. – magyarázom neki, hogy nem vagyok elvetemült sötét tünde, aki nem tud mit kezdeni magával.  Látom, hogy a zavarban van, ami felett folyamatosan veszi át az irányítást. Végül egy nagyobb ásítás érkezik a részemről, amit kendőzetlenül mutatok meg neki. Megnézem a cuccaim, majd a következő fontos kérdés jön ki ajkaimon.
- Van felszerelése az alváshoz, vagy esetleg kölcsön adjak valamit erre az estére? – érdeklődöm nála, mert nem tudom mennyire van felszerelkezve. Az esték hidegek, s az ember érzetén nagyot dob az a tény, hogy nem a hideg földön kell feküdnie. A parázsló tűz természetesen segít egy darabig, de aztán reggelre átfagyhat bárki.

Figyelmesen hallgatja Egant, és komolyan elgondolkodik a vándorkovácson. Mi lenne, ha neki is egy ilyen mozgó műhelye lenne?? Nem rossz koncepció, csak sajnos ehhez is kellene pénz, meg hasonlók.
- Nagyon érdekes lehetett... - mosolyog - Egy picit beleleshetett egy másik életbe.
Az előny / kockázat témára vállat von.
- Én szeretek egyedül lenni. Csöndes, nem kell alkalmazkodni másokhoz, és egészébe véve nyugodt. Persze sokkal biztonságosabb másokkal utazni, de a mások talán megakadályoznák, hogy fura bogyókat vizsgáljak... - vigyorodik el.
- A végén még eltévedni sem lenne lehetőségem!
Bár a hangja komolyan, sőt, komoran cseng, a szeme nevet, és a szája sarka is gyanúsan felfele kunkorodik.
- És ha ismeretlen lények martalékává válnék, legalább azzal a megnyugtató tudatban halhatnék meg, hogy valami egészen újat fedeztem föl.
Eiryn valamiért sosem félt a haláltól. Persze nem akar meghalni, még egy jó darabig nem, de ha megtörténne, akkor... Hát, ez van. Nem aggódik rajta, amíg nem jár a dolog közvetlen közelében.
Ami meg a bogyókat illeti...
- Az ehetőeket megeszik az értelmesek, a mérgezőeket pedig az ostobák és az öngyilkosok. Bár... Nem vagyok benne biztos, hogy az "ostoba" és az "öngyilkos" nem szinonimák-e.
Amikor Egan egy hatalmasat ásít, elmosolyodik. Érti a finom kis célzást, és valóban elég késő van már. Minden teketória nélkül hanyatt dől, amíg a holdpap a holmiját nézi át, és az égre függeszti a tekintetét. A kérdésre meglepődve felül, és a férfira pillant.
- Jaj, nem szükséges, köszönöm. Nem szeretnék még inkább a terhére lenni...
Azzal egy kissé zavartan visszaheveredik, majd hamarosan kényelmesen összegömbölyödik: egyik kar a fej alatt, lábak felhúzva egészen a mellkashoz, a másik kar valahova beszorítva a teste és a térde közé. Mindig is így aludt, most is automatikusan felveszi ezt a testhelyzetet. Ha Egan nem szólal meg, pár perc múlva már alszik is.

- Érdekes valóban, ha az ember mindig úton van, azonban megvan a maga hátránya. Például, hogy a banditák kirabolják az értékeit, vagy a családja egyik tagját viszik el. Másik részről pedig tél időben nem kellemes a kinn való éjszakázás. Esős időben nincs hová menekülni, s a sarak utak pedig megnehezítik az utazást. Ha bármi gond van a szekérrel, azt ott helyben képesnek kell lenni megjavítani, hiszen az a otthonod és benne tartod a legféltettebb titkaid. Botor lélek az, aki minden gondolkodás nélkül ott hagyná. – mesélem el a saját véleményem a vándorkovács hivatásról. Tovább hallgatom a vámpírt, aki megosztja velem azt, hogy szeret egyedül lenni. Ez igazából nagyon meglep, ami kiül az arcomra kulturált formában. Azzal egyetértek, hogy ha egyedül van valaki, akkor azt tehet, amit csak szeretne. Szabad akár a madár.
- Valóban, a szabadság jó érzés. De a biztonság sem az utolsó dolog a listán. Valójában, ha valaki fejből ismeri a térképet, s tudja, hogy mely részeken érheti őt baj, akkor ki tudja kerülni. – tartok némi szünetet a beszédemben, aztán folytatom.
- Bár a veszély szerintem ott rejtőzködik a legártatlanabbnak vélt dolognál is. Figyelmesnek kell lennie mindenkinek. – sóhajtok egyet, miközben egy időre felnézek a Holdra. Elmerengek magamban, hogy mennyire marad meg a társaságom fejében ezen bölcs szavak.
- Szóval cseppet sem ügyelsz arra, hogy minél többet tapasztalj meg a világból? – vetődik fel nekem ezen eshetőség. Különösnek találom emiatt beszédpartnerem, mert én vele ellentétben minél többet szeretnék élni, s cseppet sem vadállatok lakomája szeretnék lenni. Szeretnék családot, gyerekeket és valami olyan tevékenységet találni, ami életem végéig kitart. Nagy álmok ezek, de szerintem egyáltalán nem teljesíthetetlenek. Tovább lépünk végül a növényekre, hogy mi az ehető és mi nem.
- A mérgezőeket azok gyűjtik, akikben nincs tisztesség, hogy szembenézzenek az ellenséggel. Az erő helyett könnyebb módszerhez folyamodnak, ezáltal megkönnyítve maguk helyzetét. Méreggel könnyebb ölni, mint puszta fizikai erővel.   – fejezem be végül ezt a témát, hogy hozzálássunk az alvásnak. Rákérdezek nála, hogy igényel e valami takarót, amivel egy picit védekezhet a hideg ellen, de úgy látszik a vámpírok között is vannak melegvérű, kevésbé fázósak.
- Rendben – tudom le egyszerűen, s ha sikerült megtalálnom a megfelelő alvóhelyzetet, akkor pillanatok alatt álomba merülök.

Érdeklődve hallgatja Egan véleményét és tapasztalatait, és mérlegeli az elhangzott ellenérveket. Ugyan azt nem látja, hogy miért vinnének el a banditák egy embert, de az teljesen logikus, hogy nagyobb hasznot remélhetnek egy teljes családi "üzlet" kifosztásával, mint egy-egy utazó megkopasztásával. Kicsit elszontyolodik, így komolyabban belegondolva tényleg nem feltétlenül nyerő ötlet a dolog, pedig látott a dologban fantáziát.
- Igaz... Bár, gondolom, az az előnye megvan a hasonló életmódnak, hogy sok érdekes helyre el lehet jutni.
Társalgópartnere meglepett arcát látva elmosolyodik. Ennyire szokatlan lenne, hogy valaki szeresse az egyedüllétet?
- Egy szép, kényelmes városban sétálva is a fejemre pottyanhat egy tégla. - von vállat a biztonság kérdésére.
- Persze nem azt mondom, hogy szabadidőmben megpróbálok páncélban felúszni a Nordenfluss eredéséig, vagy hogy sziklákról ugrálok le csak úgy heccből, és alvó vadállatok farkát sem szoktam cibálni. Csak nem szeretek fölöslegesen töprengeni azon, hogy "mi történhet", mert akkor a végén egy barlangban rettegve fogom leélni az életemet.
Egan tehát hiába reménykedik, valószínűleg a közeljövőben nem fog benőni a feje lágya.
- Dehogynem. Szeretek minél több mindent megismerni, de én a közvetlen tapasztalás híve vagyok. Ha valami felkelti a kíváncsiságom, akkor annak utánanézek, de érdekesebb első kézből megtudni a dolgokat.
És ha már a mérgeknél tartanak...
- Egy gyenge illető jobban jár, ha mérgezett pengét használ, mint ha felszeletelik - kommentálja, bár ő is elég alattomosnak tartja a módszert, ami meg is látszik az arcán. A vidám téma kellemes esti mesének bizonyul, ugyanis ezek után mind a ketten perceken belül átkelnek az álmok birodalmába.
Eiryn a hajnal első fényére felébred. A reggel világosság-dárdái kegyetlenül áthatolnak még szorosan lezárt szemhéjain is, figyelmeztetve, hogy jobban jár, ha kissé arrébb húzódik, be az árnyékba. Mikor ezt megpróbálja megtenni, elégedetlenül veszi tudomásul, hogy meglehetősen átfagyott az éjjel. Némi ugrálás után azonban valahogy mégis sikerül helyreállítania vérkeringését, és ezután csöndben várja, hogy a holdpap is felébredjen. Kicsit sajnálja, hogy lassan el kell búcsúzniuk, de hát ilyen az élet, nem tarthat meg minden kedves idegent szuvenírként.

Lassan nyitom ki szemem, miközben a testem tagjait próbálom mozgásra bírni. Mikor sikerül teljesen felfognom a körülöttem levő környezetet, akkor pillantom meg a vámpírt, aki már ébren van. Nem szólok hozzá egyelőre, hanem alaposabban megmozgatva a testem folytatom az ébredezést. Mikor ezzel végeztem, akkor köszöntöm csak a társaságom.
- Szép reggelt! Remélem jól aludt az éjjel – szólok hozzá, miközben önkénytelenül eszembe jut, hogy mennyire nem szeretem a nappalt. Ettől függetlenül nem hagyom, hogy megmutatkozzon rajtam ennek ténye, így egy mosolyt próbálok küldeni felé. Elfordulok végül, hogy a cuccaimmal foglalkozzak és ellenőrizzem azok tartalmát. Mikor mindent rendben találok, akkor visszapakolom őket a helyükre. Egyáltalán nem érzem magam éhesnek, vagy szomjasnak, így fel is kapom a felszereléseim, s csak ezután fordulok Eiryn felé.
- Akkor indulhatunk ugye? Innen körülbelül egy óra séta a falu, s ott már lesz út, amin lehet haladni. – közlöm vele, aztán elindulok nyugodt tempóban a megfelelő irányba. Az egy órás út során megmutatok neki pár hasznos erdei növényt, ami az utunkba esik, valamint megkínálom őt ennivalóval, mikor egyszer megállunk megpihenni. Nem vagyok én annyira csúnya sötét tünde, mint mások elsőre elképzelik. Szerintem egy kellemes séta után érkezünk meg a tünde falú széléhez, s csak akkor fogok hozzá a búcsúzáshoz.
- Köszönöm a társaságát Eiryn kisasszony, remélhetőleg ezentúl kevesebbszer csábítják el bogyók, vagy egyéb különlegesnek ható dolgok. – jegyzem meg egy mosoly keretében, aztán később hozzáteszem.
- Most viszont elválnak útjaink, s ki tudja, de lehet még összefutunk valahol. – hagyja el ajkaim e szavak, aztán ha nincs különösebb mondanivalója, akkor a sűrű erdő felé fordulok, majd otthagyom őt. Mikor nem látja már az arcom, így megengedem magamnak azt a luxust, hogy grimaszoljak egy kicsit a fejemet érő napsütés miatt.

Türelmesen megvárja, amíg a holdpap végez reggeli rituáléjával, csak akkor szólal meg, miután a férfi köszöntötte őt.
- Remekül, köszönöm. És ön?
A kötelező udvariassági körök lefutása után kilép az árnyékból, miután egy dühödt pillantást vet a Nap felé. Hiába, ő nem ügyel olyan komolyan a semlegesség látszatára. Mindenesetre közelebb óvakodik Eganhoz, és a fény miatt összehúzott szemmel rápillant.
- Esetleg tudok valamit segíteni?
A kérdést nagyrészt a lelkiismeret-furdalás ihleti, amiért múlt éjjel galád módon kiette a holdpapot a vagyonából, közvetlenül azután, hogy egy icipicit csúfolódott rajta.
~ Micsoda egy gonosz vámpírba akadt szerencsétlen sötét tünde... ~
Erre a gondolatra elmosolyodik. Lehet, hogy igaza volt a férfinak, amikor tőrt rántott az érkezésére...? Mindenesetre mire elindulnak, minden vidámság eltűnik az arcáról. Hiába, a nappal igen hatékonyan képes rossz közérzetet generálni benne. Mindenesetre a rövid úton némiképp újra fölenged, hála az érdekes információknak, amiket útitársa oszt meg vele. Érdeklődve hallgatja a holdpapot, próbál mindent jól a fejébe vésni, és még rá is kérdez néhány dologra. A pihenőidőben (a reggeli aggályain átlépve) elfogad némi ennivalót, hiszen egy kellemes séta hozzátartozója egy kellemes, közös étkezés. A falu határában bohóckodva meghajol Egan felé. A "búcsúbeszédre" szélesen elvigyorodik, örül a humor ezen kis megnyilvánulásának a zárkózott sötételftől.
- Sajnos ezt erősen kétlem, de köszönöm a jó tanácsot. Viszont látásra!
Azzal egy utolsó, vidám pillantással megfordul, és a falu közepe felé veszi az irányt. A kis kaland elég kétségbeejtő kezdete szerencsés fordulatot vett, és egy érdekes ismeretséget is kötött. És ezek után szokjon le az eltévedésről?! Azt már nem!