Magánjáték: More devils than vast hell can hold

- avagy miért nem baj, ha a diplomatavacsorán tizenhárman ülünk az asztalnál -

Már akkor sem értettem, mi szükség erre az egész felhajtásra, amikor megbíztak a feladattal Hellenburgban, hogy jöjjek a Tündeerdőbe, mert a tündéktől vasfát kap ajándékba mind a két felekezet. A Protestáns Egyházat képviselendő, útra keltem tehát, némivel kevesebb készlettel, mint kellett volna ugyan, de viszonylag gyorsan haladhattam legalább, igaz, egy kissé éhesen és fáradtan érkeztem meg. Igyekeztem, hogy ez ne látsszon meg rajtam. Kedvesen fogadnak ugyan, de érzem bennük,  a távolságtartást, ami bennem is megvan feléjük. Mindenki tegye a dolgát, aztán menjünk valamennyien a magunk útjára, így gondolom.
Úgy tűnik, az itt tartózkodásom kicsivel hosszabbra nyúlik, mint azt szeretném. Egy nagy terembe vezetnek egy nagy kör alakú asztallal a közepén, itt kínálnak hellyel. Kényelmetlenül érzem magam egy kissé, már nagyon szívesen mennék. Kicsit talán úgy vagyok most, mint Jónás, legfeljebb nem menekülök el, de nagyon nem szívesen vagyok most itt. Máskor talán nem így lenne, de most ezt az egész ceremóniáskodást a hátam közepére kívánom, különben sem értem, miért nem lehetnek az emberek lényegretörők. Kíváncsi vagyok azért, mit tudok meg, mire jó ez az egész. Biztosan megbeszéljük, hogy mit várnak a vasfáért cserébe.
Hogy valamivel lekössem magam, a tányér szélén végigfutó indás díszítéseket nézegetem, kiropogtatom ujjaim, majd a nyakam, aztán végül marad az unalom, ülök nyugodtan a helyemen, miután megigazítom a palástom, hogy ne gyűrődjön össze jobban, mint kéne, nem mintha erre máskor különösebb figyelmet fordítanék. Nem szólok semmit, de szemlélődöm, a tekintetemmel már az Egyház küldöttét keresve. Azt mondták, őrá különösen figyeljek majd. Térjünk már a lényegre...

Rég megszoktam, hogy akármilyen valószínűtlen választásnak számítsak, lesznek, akik ragaszkodnak hozzá, hogy a Protestáns Egyház jelenlétében én képviseljem a Katedrálist.
Volt idő, amikor még ellenkeztem volna, s olyan is, amikor megpróbáltam volna még indulás előtt a dolog végére járni. Mostanra eljutottam oda, hogy nemes egyszerűséggel tudomásul vettem. Ezúttal még a legutóbbi feladatnál is kacifántosabb ügyben járok majd karnyújtásnyira tőlük; nem vadászni megyek, hanem kezet fogni.
Mégpedig az elfekkel.

Amelia Fairbranch királynő (nevét az övéi s a sötét tündék is Amelie-nek ejtik, bár e formája számomra mindig kissé feszítettebb összpontosítást igényelt) maga is tisztában lehet vele, hogy a tündéi mihozzánk, emberekhez mérten meglehetősen esetlenek és tehetségtelenek szociális helyzetekben; éppen ezért meg sem lepődöm rajta, hogy a diplomatái egy tető alá hívtak bennünket a főeretnek küldötteivel. Ráadásnak Hellenblattba! A korcs kis település fekély módjára ette bele magát a térképeinkbe, nem sokkal azután, hogy Lady Wildwind nagykövetasszony Őszentsége színe elé járult ezzel a gyalázattal.
Úgy tűnik, mindezidáig valahogyan megúszták mindazt, ami ezért az égbekiáltó eretnekségért járna, s e pillanatban, ahogy fényes, rőtarany szőrű futárlovam a templom árnyékába érve ráérős lépésbe vált, hirtelen rájövök, mit keresek pont én itt.
Én vagyok a válasz a városra.
Ha hinni lehet a szóbeszédnek - és megannyi protestánsnak, akivel alkalmam volt szólni -, előkelő helyet foglalok el a zsinatelnök feketelistáján: az én közvetlen közelségemet eltűrni olyan az ő embereinek, mint nekem Hellenblatt viszonylagos, rettenetes káromlással felérő békéjét látni. Rendes körülmények között egyetlen percig sem tűrnénk meg egy ehhez hasonló sértést, de ha már kénytelenek vagyunk, a rendfőnöknek gondja van rá, hogy von Himmelreichnek is ugyanannyi jussék a diplomácia csizmatalpából.
Fekete-fehér játéktáblára pottyantam.

Hogy ezt maradéktalanul kiélvezhessem, először is megnéztem magamnak a papot, aki abban a szerencsétlen kegyben részesült, hogy vendégül láthatja a kíséretem egy rövid időre. Sturm atya láttamra az elszánt, de nem túl merész lázadók sajátságos, dacos fehérségét ölti fel, s szinte hallom, hogy belül fegyelmezi magát, amíg a fürkész tekintetem állja. Az az érzésem, ha megmoccannék, hátrahőkölne, de nem azért vagyok itt, hogy egy megtévedt kölyköt riogassak. Hanem megnézem magamnak jól: törékeny testalkatú, kese hajú vakarcs, s a képe, meg kell hagyni, igen rokonszenves. Pont illik ide.
Megelégszem a feszültséggel, amelyet magától is érez.
Ráérős gonddal cserélem le az úton viselt ruháimat azokra, amelyeket az audiencia kedvéért fogok viselni. Sűrű szövésű, lágy esésű anyagból készült hosszú, hímzett szegélyű ezüstszürke tunikát öltök, amely csakoly testhezálló, mint a lábszárközépig érő, sötétvörös kordovánbőr csizmám; karmazsinnal szegett mind a kettő, s a kulcscsontom meg a csuklóm előtt lazára fűzött selyemzsinórozás látni engedi a kézelőm s a gallérom egyaránt. Puha derékszíjam és csizmám csatjain homályos foltoknak nyoma sincs - lágy bronzfényük töretlen, akár a csillároké odafenn; nadrágom vékony, feketére festett szarvasbőrből való, csakúgy ezüstzsinórral fűzve.
Követségben járni, úgy találom, igen kényelmes dolog.
Az összes fegyverem ott maradt a paplakban, a kíséretem javarészével egyetemben; hivatali gyűrűmet viselem egyedül a jobb mutatóujjamon és ezüst feszületet a nyakamban.
Minden belső feszültség nélkül követem az elém érkező tündét, egyenesen a városházára. Alighanem ez az a fogadóterem, ahová Amelia királynő a külpolitikai tehetségét megcsillogtatni érkezett.
Komoly állásfoglalás a részéről, hogy éppen ide szervezte a találkozót.

Nem én vagyok az utolsó, és ez bőven elég: ha a vacsorára a királynő vagy valamely meghatalmazottja is hivatalos, bőven megteszi, ha az ember az illető előtt érkezik. Jókora asztal foglalja el a csarnok nagy részét - van egy olyan érzésem, hogy a helyiség nem gyakran lát el ehhez hasonló célokat -, s néhányan már ücsörögnek mellette.
Velem átellenben látok egy kék köpenyt. Ez a szín eltéveszthetetlen.
Megnézem magamnak a templomost - mert mi más lehetne a megtermett férfi, mint lovag - tüzetesen: még így, ülve is látszik, mekkora hatalmas termetű ember. Ha felkelne a székéből, vagy egy jó arasznyival fölém magasodna legalább, a válla pedig olyan széles, hogy az idefelé vezető útján alighanem elgondolkodott párszor, hogy oldalazva lépje át némelyik küszöböt. Szőke szakálla és hosszúszálú haja rendezett, de mind az öltözéke, mind a baltával faragott arcán ülő kényelmetlen, türelmetlenkedő kifejezés elárulja, hogy messze jobban érezné magát pallossal a kezében.
Azt el is hiszem.

Elegáns mosollyal üdvözlöm az elém siető elfeket, szabadjára engedve az orgánumom legkellemesebbik felhangját.
Akkor sem válik karcossá, amikor kiderül, hogy éppen a templomos mellett fogok ülni. Biccentek neki röpkén, s a szemem sarkában megbúvó kis szarkalábak elárulhatják, hogy valamivel roppant elégedett vagyok.
- Áldás, békesség - szólítom meg, cseppnyi hízelgéssel a hangomban.
Máskülönben úgy vágom az övéit, mint vadvirágot szokás a mezőn... ámde létezik udvariasság is a világon.

Felkapom a fejem a hangra. Az ismerős köszöntés ismeretlen, selymes hangon jut fülembe, de éppen eléggé meghallom a jelenlevők morajlásában is ahhoz, hogy felé pillantsak. Egy kissé elkalandoztak a gondolataim, mi tagadás, képzeletben rég elszakadtam innen, és fájdalmas felismernem, hogy még mindig itt ülök, és még el sem kezdődött a vacsora, sőt, van, aki meg sem érkezett. Ez egy örökkévalóságnak fog tűnni.
Nyúlánk alak, kecsességet sugároz, arcába halovány barázdákat szántott az idő, haja egykori sötétje ezüstös fakulásba kezdett már, de a tekintetében éberség és magabiztosság titokzatos szikrája. A ruhája alapján magas rangú ember. Mindezek és a nyakában függő feszület rögtön elárulja számomra, ki is lehet ő, amihez a gyűrű már csak egy megerősítés. Hallottam már rólad, Norven Kather… Nem is csodálkozom el azon, hogy őt küldte az Egyház, hogy képviselje. Nem aggódom, valószínűleg ő nem ismer engem. Nem tudja, mi az amit tudok, mi az, amit nem. Biccentek neki és egy kissé felemelkedem a székemből már csak az illendőség kedvéért is.
- Laudetur Jesus Christus - viszonzom a köszöntést. Úgy tűnik, ráadásul egymás mellett fogunk ülni. Ez vagy egy újabb tőrdöfés, vagy ez lesz az egyetlen oka annak, hogy nem érzem majd teljes időpocsékolásnak ezt az egész hacacárét. Már csak ezért sem érdemes, hogy lankadjon a figyelmem, mert azt mondják, az ördög nem alszik. Tehát ezt a kiváltságot én sem engedhetem meg magamnak. Az inkvizítor jelenlétében érdemes nyitva tartanom a szemem. Az ő fajtája az árnyakban, a színfalak mögött mozgatja a szálakat. Meglátjuk, mi igaz abból, amit hallottam.
- Oswald von Bertold - Nyújtom felé a kezem. Ha nem is a finomkodás a kenyerem, azért az illemmel a magam szintjén tisztában vagyok, de más is motivál a becsületemen és a megbízatásomon kívül: ha ez az alak csakugyan az, akinek sejtem, ez a találkozó nem is lesz olyan unalmas talán, mint azt hittem.

Fölfigyel a lovag a szavamra, s hogy szemközt fordul velem, van alkalmam megcsodálni a szeme kékségét meg az erőteljes ábrázatát. Az arca kontúrjai határozottak és cseppet sem finomra vonottak, mégis van benne valami őszinteséget ígérő nyíltság, amely kifejezetten férfiassá teszi. Nyersen egymásba ömlő vérkeverékből születnek ilyen emberek, mindenféle mögöttes gondolat és tervezés nélkül. Ha a páncélját nem hozta volna magával a vacsorára, akkor is azonnal tudnám, miféle.
Vagy rettenetesen ravasz, s fémtömeg mögé rejti az éles eszét, vagy a zsinatelnök valóban egy fegyverforgatót választott a hangjaként, a szemeként és a füleként.
Mindkét megoldás rá vallana.

A templomos kissé felemelkedik ültéből, s erős hangján megtévesztő nyugalommal viszonozza a gesztusom. A kezét nyújtja, amire egy cseppet habozok: mifelénk nemigen szokás az ilyesfajta üdvözlés, de ha már megkezdte, rajtam ugyan ne múljék. Megszorítom a jobbját - nem ropogtatja meg az ujjaimat, de így is érzem, micsoda erő szunnyad benne.
- Oswald von Bertold - mutatkozik be, s én újból furcsán érzem magam: hozzá vagyok szokva, hogy bemutassanak a többi vendégnek, vagy legalább bejelentsenek mindenkit, mielőtt találkoznánk. Végigmérem őt, s még a kezében a kezem, amikor féloldalas mosollyal ajándékozom meg válaszul.
- Norven Kather - felelem könnyedén, majd helyet foglalok mellette, jobb lábamat térdben átvetve a bal felett. - A Katedrális engem bízott meg, hogy Amelie királynő őfelsége jókívánságai felett érzett túláradó, kegyes örömét tolmácsoljam.
Kis szünetet tartok, amíg az idegzetem a körülöttünk mocorgó diplomatákra, udvaroncokra és tányérnyalókra hangolom. De legfőképpen Oswald von Bertoldra. Felé fordulok ültömben, ahogy asztalnál való csevegésnél szokás, és mert tudom, hogy az asztali protokoll vízre Veronián sehol nem terjed ki, magamhoz veszem a kezdeményezést, hogy beleigyak az egyik poharamba. Elhelyezkedéséből ítélve csak ezt szánhatták a víznek.
Igazam is van.
- Számos kritika érte az elfek háza táját Északon - jegyzem meg csak úgy, a pohár pereme felett a lovagra sandítva. - Az ember elgondolkodik, miért ítéltetik el az, aki kétszer annyit ad, mint amennyit remélnek felőle.

A név hallatán nagyot szól bennem a felismerés: talált! Von Himmelreich minden bizonnyal tisztában lehetett ezzel. Ki más képviselné az Egyházat? Az arc sejtelmességet sugall számomra amellett, hogy hihetetlenül magabiztos. Mintha nem történhetne semmi, amiről ő ne tudna, amit ne tudna kezelni, ami nem szerepelne a tervei között.
És számunkra ezért is veszélyes.
- Örvendek - Biccentek határozottan. Nos, hogy milyen értelemben, azt bizonnyal eldönti magának. Az ellenkező nézeteink ellenére sem elsősorban ellenségként tekintek rá, számomra ő most talán inkább egyfajta kihívás. Azt hiszem, nekem elsősorban most nem is a tündékkel lesz dolgom, ellenben Kather inkvizítorral kifejezetten. Ő most sokkal fontosabb nekünk. Azt még mindig nem értem, hogy a zsinatelnök miért nem egy lelkészt küldött, aki ékesen tud szólni és jól bánik a szavakkal?
Visszaülök a helyemre és egy kicsit újra belesüllyedek valahol az előző hangulatállapotomba, mintha ugyanaz az étel várna, de már valami érdekes, különleges fűszerezéssel. Az államat a jobbommal támasztom, bal kezem az evőeszközt tologatja ide-oda. A lágy bariton azonban megragadja a figyelmemet és a tekintetem a gazdájára vonzza.
- Talán azért, mert manapság aki ad, valami céllal szokott adni - felelem közönyös hangon, bár nagyon is érdekel ez a beszélgetés, ami ritka dolog a részemről - De az is lehet, hogy egyszerű hálátlanság, és most azért ülünk itt, hogy kiengesztelődjünk.

A lovag alighanem jutott valamire magában, mert úgy támaszkodik állával a jobbjára, hogy a fiatal fiú, akinek számtalanszor a nyaka közé sóztak ilyesmiért az asztalnál, fölnevet bennem. Van valami mély őszinteség a mozdulataiban, és ez magára a zsinatelnökre emlékeztet.
Ó, nem, nem most.
Tizenöt évvel ezelőtt.
Nem nézek a kifényesített ezüstneművel babráló kezére, sokkal jobban leköt a tartása meg az elgondolkodó ráncokba gyűrődő szemöldöke: fiatal arcán kissé idegennek hatnak a barázdák, s most gondolok bele először, mennyi idős lehet. A szakáll idősebbnek mutathatja, mint amilyen valójában; talán nincs még harmincéves sem. Kevés ez még háborúba menni... a zsinatelnök sem volt ilyen éles vonású, s nem volt így lesoványodva sem, amíg nem kóstolt bele abba a viharba, ami másfél évtizede Veroniát tépi.

Éleslátására felvonom a szemöldököm szokatlan derűvel, mint aki nem várt szép napra ébred. Csekély testsúlyom a karfának fektetem, úgy dőlök háttal a faragott tíkfa támlának, jólesőn körözve egyet szabad bokámmal az asztal takarásában.
- Talán - hagyom rá, mert kár lenne tagadni, hogy igazsága van. Az emberek Északon és Délen is egyformák. Azzal a kivétellel, hogy Délen egytől egyig káromlásban és felségárulásban vétkesek tizenöt év óta. - Nem mintha a cél önmagában lealjasítaná az adományt, a hiánya pedig felmagasztosítaná. Cél híján ugyan lovaggá még nem ütöttek senki emberfiát...

Akármerre nézek, bájvigyorgás, színlelés és magamutogatás. Legalábbis ez az, amit elsőre meglát az én szemem. Már csak ezért is szentelek nagyobb figyelmet az inkvizítorra. Szeretnék hasznos információkkal visszatérni Hellenburgba, és gyanítom, maga az, hogy vasfát kapunk ajándékba, nem egy olyan tény, ami túlságosan izgatná von Himmelreich zsinatelnököt.
Másfelől még mindig több értelmet látok abban, hogy vele beszélgetek.
Leengedem a kezem. Nem fordulok teljesen felé, de látszik, hogy inkább foglalkoznék valamiért vele, mind a körülöttünk lüktető fegyelmezetlen zűrzavarra. Sosem értettem, hogy ezek a diplomaták hogy képesek ennyire értelem nélkül és vég nélkül beszélni. A puszta szó a legtöbb esetben sajnos időpocsékolás. Az ilyen emberek valamiért szeretnek ilyen közegben feltűnősködni és hosszas érvekbe szedett előadásokat tartani teljesen hiábavaló dolgokról.
Nos, ezért nem vagyok lelkész.
Az inkvizítor és a türelmem a két ok, ami miatt nem viharzok ki a teremből, még mielőtt ez az egész ténylegesen elkezdődne. Az egész megjelenése és kisugárzása mintha a hatalmába akarná keríteni az embert. Mást nem is várnék az Egyháztól.
- Való igaz - felelem - De a lovaggá ütés inkább jutalom, vagy kitüntetés, mint ajándék, azonkívül elköteleződés. Az önzetlen adomány barátot szerez, a céllal adott szövetségest. A legjobb az, ha az ember szövetségese a barátja, de ilyenből nem sokat láttam.
Lassan mintha szűnne körülöttünk a morajlás, és kezdene rend vágódni a káoszba. Talán végre elkezdjük?

Azt meg kell hagyni, hogy von Bertold lovag sokkal higgadtabb, mint amit elsőre vártam.
Egy kissé bánom, hogy Hellenburg nem olyasvalakit választott, aki bolondot csinál magából az első adandó alkalommal, mégsem vagyok igazán meglepve: von Himmelreich zsinatelnök bár jó harcos, ezért a tehetségéért nem az eszével fizetett. Követe mindannak ellenére, hogy szemlátomást kényelmetlenül érzi magát, nem követett el különösebb szarvas hibákat eddig, és bármibe lefogadom, hogy az etikett apróságaira senki nem ad kevésbé az elfeknél. Talán csak a sötételfek.
Annyi teljesen bizonyos, hogy itt nem a villatartásommal fogok előnyre szert tenni.

Hirtelen tudatosul bennem, hogy valójában egy ketrecbe összeengedett vadállatok volnánk, és ez valamelyest elszórakoztat: a vásárban zajló kutyaviadalok ilyenek, és bár előre semelyikünk sem tudhatta, kivel fog összefutni, azt kell hinnem, hogy az én megjelenésemmel bölcsen előre számoltak a protestánsok. Ahogy beszél, sóvár kíváncsisággal méregetem a templomost, rezzenéstelenül: a hangja és az, amit mond, sok mindent elárul, a legfontosabbat azonban nem.
Mi az, ami a zsinatelnök szemében méltóvá tesz téged, hogy énellenem küldjön?
- Bár ilyen egyszerű volna...! - nevetek föl, meglehetősen visszafogottan, rávillantva a felső szemfogaimat. - Én úgy tapasztaltam, leginkább mind. Jutalom, kitüntetés, ajándék, elköteleződés... de leginkább a bizalom jele. A bizalomé, hogy megbíznak az illető feléjük tett fogadalmaiban.
A lovaggá ütés nem más, mint engedély. Engedem, hogy bebizonyítsd, képes vagy mindarra énérettem, amire mondod. Ez a férfi lovag is, követ is: kétszeresen áldott a zsinatelnök bizalmával.  

Mi minden van benned, Oswald von Bertold?, sandítok rá, igyekezve belátni a kék visszfényű szempár mögé, ahol mindenki a maga lelkének legkedvesebb részét rejtegeti. Érzékelem, hogy a csarnok atmoszférája lassan megváltozik, s a figyelem eddigi rendezetlen ide-oda hullámzása koncentrálódni kezd: alighanem nem sok időnk maradt, amíg a kötelező tánc első akkordjai fölpendülnek.
Erre a felismerésre még várnom kell, egyvalamiben azonban biztos lehet.
Mostantól ezer közül is ráismerek majd.

Bár szentül meg vagyok győződve afelől, hogy az ilyesmihez nem igazán értek, azért mintha úgy érezném, furcsán vibrál a levegő körülöttünk, mintha a beszélgetés mögött ellentétek feszülnének egymásnak és láthatatlan csatát vívna a sok kérdés és talány, ahogy próbáljuk kipuhatolni, mi is rejlik a másikban. Talán vadászunk egy kicsit: próbáljuk kiugrasztani a nyulat a bozótból, hogy a nyomába eredhessünk és lehetőleg azonnal le is lőjük. Az egész alakot körüllengi egyfajta titokzatosság. Nem tudom, mit milyen céllal tesz és mond, nem tudom, érdemes-e bármiben, amit mond, mélységet keresnem, nem azzal esem-e épp csapdába, ha túl sokat akarok megtudni?
Talán ez a veszély nagyobb, mint ami egy csatában les az emberre, mert csendes, mert elrejtik az árnyak. Talán sötétebbek annál, hogy a Protestáns csillag megvilágíthassa akár annyira, hogy ne kelljen attól tartanom, hogy megütöm a bokám.
Mi a célod, Norven Kather? Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül küldött az egyház pont téged...
Elgondolkodva hallgatom. Tulajdonképpen igaza is van, helyeslően bólogatok.
- A bizalom talán az, ami a politikát élővé változtatja, ha a hithez akarjuk hasonlítani. Bizonyos értelemben talán azonban ugrás a sötétbe: honnan tudod, hogy nem árul el a bizalmasod, amikor kedvező alkalma nyílik rá?
Valóban megérkezik mindenki. Némi érdeklődéssel figyelem a rajtunk kívül még megjelenteket. Hogy zajlik egyáltalán itt egy ilyen tanácskozás, már ha ez ténylegesen az lesz? Nem igazán értem még mindig, mit keresek itt pont én, azonban nem kérdőjelezem meg azt, hogy a megbízóm tudja, mit csinál. Az egyetlen, amit tehetek, hogy nem okozok csalódást és megteszek mindent, amit tudok.
Mialatt az izzó vasat kalapáltam az üllőn, nem hittem volna, hogy egy ilyen helyen kötök majd ki egyszer.
Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek, de nem kérdőjelezem meg, hogy jó helyen vagyok. A szemem sarkából vetek még egy pillantást az inkvizítorra. Talán mégsem lesz annyira unalmas ez az este.

Hosszabbra nyúlik a hellenblatti követség, mint elsőre gondoltam.
Amelia Fairbranch megbízottja, aki azért érkezett Hellenblattba, hogy a formaságok megtárgyalása során a házigazda szerepét betöltse s a királynő kívánságait tolmácsolja felénk, meglepően nagylelkű elfnek találtatott. Meg kell hagyni, a tündék, bár nem egészen az én ízlésemnek valóak, igen udvariasan viselik magukat, s a vendégszeretetük is rászolgál a hírére: nem tudtam nem felvonni a szemöldököm, mikor a karcsú, szőke férfi hivatalos meghívást intézett felénk a másnap reggel induló vadászatra.
Vadászni a Tünde-erdőben! Nem vagyok különösebben biztos kezű íjász, ahhoz pedig nincs bennem elég erő, hogy lándzsát döfjek egy nagyvad kemény, izmos testébe, a lovastudásom azonban bizonyosan jobb, mint bárki másé a jelenlévők között és be kell vallanom, kevés dolog áll olyan közel a szívemhez, mint a mámorító erdei vágta. Új lovon járok azóta, hogy a déli seregben láttam el ügynöki szolgálatot: nem volt még alkalmam megtapasztalni, hogyan vágtat a vörösesarany csődör nehéz terepen, s bár a mellső térde egy kissé aggaszt, ha ugrásra kerül majd a sor, mégis úgy ítélem meg, ez olyan kockázat, amit nyugodtan elfogadhatok.

Magamban somolyogva hallgatom von Bertold templomos lovag kimért beleegyezését, mert a vak is látja, hogy ennél még annak is jobban örülne, ha a királynő a tengerbe vettetné nagyrabecsülése jeléül. A diplomácia kényes szabályai azonban őt is kötik, s tőlem egy udvarias biccentést zsebelhet be, mielőtt mindannyian felkelnénk az asztaltól.
A királyi megbízott áll fel elsőnek. Természetesen.

Ha van része a nagy vadászatoknak, amit őszintén ki nem állhatok, az az időpont, amikor kezdődnek: tertiára sem harangoznának még odahaza, amikor mi már mindannyian vadászdíszben léptetünk ki a település szélesre tárt rönkkapuján. Ezúttal nyoma sincs rajtam a hímzett selyemnek: felszíjazott nadrágot viselek és térdig érő lovaglócsizmát, szarvasbőr kesztyűt és rövid zekét a puha gyolcsingem felett: kard van nálam, ahogyan az ilyenkor szokás, a kengyelszíjat pedig rövidre húztam, hogy a nagy vágtában hamarább levehessem a lovam gerincéről a terhelést. Szokásos módon fél sarkantyút viselek a bal lábamon, s fojtott mosollyal tűröm a vadászathoz felszerszámozott elfek furcsálló pillantásait.
Kényelmes, gyors helyet választol balra elöl: itt megereszthetem a szárat nagyvágtában, méghozzá az elsők közt, mégsem leszek útban a fegyvereseknek.
Egy pillanatra felállok a kengyelben, hogy megbizonyosodjam felőle, a szíjak mind biztosan tartanak, s tekintetemmel a zsinatelnök templomosát keresem közben.

Abban a reménységben ülöm végig az egész fogadást, hogy tudhatom, amint vége, már mehetek is végre a saját utamra és a hátam mögött hagyhatom az egész tünde udvart. Egy világ omlik össze bennem, amikor meghívnak minket a másnap reggeli vadászatra. Erre számítottam a lehető legkevésbé és rosszul is érint, ha próbálom is nem mutatni. Legszívesebben felállnék és rájuk borítanám az asztalt, vagy legalább egy széket eltörnék, de türtőztetem magam. Muszáj higgadtnak maradnom. Valahogy csak túl fogom élni úgyis, azon nem akarok töprengeni most, hogyan. Nem tetszik ez az egész nekem úgy, ahogy van. Nem tölt el nagy lelkesedéssel az, hogy még több időt kell töltenem a piperkőc diplomaták és udvaroncok társaságában, hogy lovakkal kellene az erdőben manőverezni. A vadászattal egyébként nem volna semmi bajom máskülönben, de most bármi másnak jobban örülnék. Valahogy kénytelen leszek elviselni, ha mindenképp ki kell innom a keserű poharat, Délért kénytelen vagyok megtenni. Szerencsére lőni még jól tudok, ha mostanában kevesebb alkalmam volt rá. Nyugtalanul alszom az éjjel, másnap reggel pedig könnyebb öltözéket öltök magamra, most a páncélra nem lesz annyira szükség. Egy kisebb kihívás lovat találni a számomra, és valószínűleg a szerencsétlen lovászfiúk nem örülnek túlságosan a termetemnek. Titkon azt remélem, emiatt meg is úszom a vadászatot, de csalódnom kell. Van olyan lovuk, amelynek nem okoz gondot a súlyom és elbír. Hát legyen...
Ha más nem, az erdei levegő kellemesen hat az idegeimre, ahogy egy mélyet szippantok belőle. Tiszta és hűvös, pont jó arra, hogy az ember egy kicsit kiszellőztethesse a fejét. A nyílvesszőket már az egykori kovácsinas szakértelmével vizsgálom meg: valóban kiváló és különleges darabok, aztán meglátjuk, hogy jól hasítják-e a szelet és könnyedén végez-e a prédával. A tekintetem aztán Karther inkvizítor urat keresi és hamarosan meg is találja. Szerencsére nem okoz túl nagy nehézséget, hogy vannak még mások is közöttünk.

Nem nehéz a protestáns követet megtalálni az udvari forgatagban.
Csodálkozom, hogy az elfek istállójában akadt ló, amely képes ilyen kitartóan elhordozni egy ekkora embert: most, hogy von Bertold nem viseli a páncélját, valamivel szembeötlőbb a válla és a dereka közt húzódó rézsű, de még így sem látszik könnyebbnek egy mázsánál. Kissé meglep, hogy edzett kőrisfa vadászlándzsa helyett íjat látok nála; szinte biztos voltam benne, hogy elég erős és bátor ahhoz, hogy szarvasbikával és a vadkannal szeressen a legjobban birokra kelni, mégis úgy látszik, mozgékonyságot, biztos kezet és éles szemet hozott magával Hellenburgból.
Kíváncsi vagyok, milyen zsákmányra vágyik. Én az őzbakot és a szarvast kedvelem leginkább, s bár fácánt legalább ugyanennyire szívesen eszem, ahhoz nem vagyok elég ügyes, hogy elkapjam. Azt nem kétlem, hogy a tündéknek nem okoz gondot - ugyanakkor rá kell jönnöm, hogy a Tünde-erdő vadjai ugyanolyan ismeretlenek számomra, mint ahogy maguk a tündék is.

Kár volna üres belső eszmefuttatásokra pazarolni ezt a gyönyörűséges reggelt azonban: a láthatárt kitakaró, sűrűn sorakozó fák aljánál halovány derengés jelzi, hogy a Nap felkapaszkodóban van az Úr egére. Az állam és a nyakam érzékenyebb, mint máskor, ahogy mindig, ha frissen borotválkoztam: finom borzongással veszem tudomásul, hogy a környéket belengő hajnali köd utolsó maradványai is eltűnnek hamarosan. Apró cseppjei megkapaszkodnak a bőrömön, aztán leszaladnak a gallérom alá, mígnem az ingem puha gyolcsvászna felissza őket.
Jólesőn rázom meg egy kissé a fejem, finom párát fröcskölve a hajamból szanaszét. Még hűvös van, de déltájban forrón fog sütni a Nap.
Alig tűz közénk a reggeli napfény, búgva szólal meg az első vadászkürt máris: az első vadászok könnyű ügetésben indulnak meg a kutyáik után, s én üdvözlőn biccentek a templomos felé, mielőtt irányba fordulnék, hogy csatlakozzam a társasághoz.

Már csupán az erdőn uralkodó sejtelmes félhomályból látom, hogy nem ez lesz életem legsikeresebb vadászata. A terep ismeretlen, minden bizonnyal a tündék járnak majd az élen, hacsak az inkvizítor nem rendelkezik nagyon jó gyakorlattal ilyen téren. Őszintén szólva kinézném belőle, nyilvánvalóan sokkal fürgébb és mozgékonyabb nálam, és nem jelent neki gondot a sűrűben való manőverezés, míg én jobb szeretek nyílt terepen csatázni, ritkán is járok vadászatra, különösen azóta, hogy az egyiken szereztem egy kis maradandó sérülést. Arról, hogy milyen állatok lakják ezeket az erdőket, semmi ötletem, már csak ezért is vagyok kíváncsi, hogy alakul majd a dolog. Megpróbálom az íjat. Elméletileg nem fog gondot okozni a használata, egyszerű hosszúíjnak néz ki, a készítője finoman leveles indamintát faragott a fába, távolról talán észre sem venné az ember. Megpróbálom az ideget, lehet vagy száz fontos, aminek örülök, legalább ennyivel sem érzem annyira idegennek magamtól. Meglátjuk, milyen kimenetele lesz ennek a vadászatnak.
Az inkvizítor észrevesz, a tekintetünk találkozik, és viszonzom a biccentést. Mi lehet a nyájassága mögött? Kíváncsi vagyok, mi járhat a fejében, az ilyennél sosem tudni. Ha jobban belegondolok, ő maga talán erre az erdőre hasonlít számomra most a leginkább. Titokzatos, ismeretlen, beborítja valami különös árnyék. Mintha elszántságot látnék csillanni a szemében. Bizonyára ő is izgalmat lát ebben a viszonylag váratlan helyzetben.
A kürt szava átjárja az erdőt. Élesen harsan, s lágyan simul a levegőbe, míg teljesen elhal végül. Megindulunk mi is, és nem kell sok idő, hogy az első nyúl kiugorjon az aljnövényzetből. Egy éles szemű tünde íjász nyila szinte azonnal eltalálja, és így meg is van a nap első zsákmánya. Vékony, halvány sugarakban tűz be a nap fénye a magas fák koronái közt, de a félhomály továbbra is uralkodik, és minden bizonnyal ez így is marad.

Oldalt csatlakozom a vágtához.
Nem sietünk még igazán, csak a kutyákkal tartjuk a lépést; számtalan vadászaton vettem már részt, s bár vágtázni szeretek igazán, nem vagyok érzéketlen arra az ősi vérszomjra sem, amely a menekülő zsákmány láttán fölébred bennem. Leginkább a lovamra figyelek: biztos léptű, gyors állat, gyorsabb, mint amit megszoktam, mégsem merek vele igazán erőteljesen ugratni, s pontosan tudom, hogy valódi természetére egészen addig nem derül fény, amíg egy sebzett vad szembe nem fordul velünk.
Addig azonban szinte tökéletes.
A Tünde-erdő nehéz terep, talaja mégis biztosabb, mint amihez Északon szokva vagyok: ez most jól jön, mert könnyebben tudok az előttünk felzavart zsákmányra figyelni.

Nem sokkal előttem gyönyörű arányú őzbak szökik fel: hátracsapott fülű agár veszi űzőbe, s hogy magára ne maradjon, gyors rúgással ugratok utánuk, egyre gyorsuló, mámoros dobogásban hajtva a zsákmányt egyre előrébb. Dübörögve vágtázunk messze előre, csaknem mindenki más mellett: néhányan még messzebb járnak, alighanem korábban ugrattak fel valamit.
Nem törődöm íjjal, karvallyal, lándzsával: hagyom magam feloldódni a vérpezsdítő hajszában vagy két mérföldön keresztül, mielőtt elkezdeném az iramot visszafelé kanyarítani. Ideje közelebb húzni a társasághoz újból.

Kellemes, hűvös szellő hatol át a fák közt, végigsimítva az izgatottságtól felhevült arcokon. A tündék csodálatra méltó vadászok, ez kiderül számomra. Mostanra már vagy három kisebb vadat elejtettek, köztük egy ritka gyönyörű fácánt is. Úgy tűnik, ezekben az erdőkben bőven akad préda a vadászok számára. Elgondolkodom egy pillanatra, hogy vajon telepítették-e, vagy egyszerűen csak ennyi rengeteg teremtmény él itt, de gyanítom, hogy az utóbbi áll közelebb a valósághoz. Egyre több világosság szűrődik be, ahogy a nap lassan mászik feljebb az égbolton.
Az erdő minden egyes rezdülése jelent most valamit. Az érzékeink kiélesednek, magam is megfeledkezem egy kissé arról, mennyire nem szívesen vagyok itt valójában. Egy kissé szétszakadt a csapat, de úgy hiszem, szándékosan, mint ahogyan másfelé is csinálják. Van aki előre megy, van aki hátul marad inkább, de mindenkinek megvan a maga szerepe. Jómagam az utóbbiak közé tartozom most, de így is figyelek, nem akarom kivonni magamat az izgalomból. Valami ősi ösztön ébred fel bennem. Ismerem már jól, ezért szeretem, amikor fegyver van a kezemben. Nyilat helyezek az idegre. Könnyen felhelyezem, anélkül, hogy különösebben oda kellene figyelnem, és ez a tény is az íj és a nyíl készítőjét dicséri. Dübörgést hallok és fülelek. Jó, hogy íj van nálam, így nem okoz gondot, hogy többen is vannak körülöttem. Egy villanás, a vad kiugrik, és én anélkül, hogy ez tudatosulna bennem különösebben, felegyenesedem a nyeregben, együtt feszülök az íjjal, majd a vessző kirepül és az őz nyakába fúródik, mert hogy már rájövök, hogy ez egy őzbak, és ahhoz képest nem is annyira kicsi. Aztán azt is meglátom, aki idehajtotta: maga az inkvizítor.

Gyönyörű dala szól a vadászatnak, kürtök felelgetnek minden irányból, szárnycsapások és a prédák kiáltásai vegyülnek el az erdő visszhangjában - én belefeledkezve a hajszába űzöm az őzbakot, keresztül árkon-bokron, s közben érzem, hogy a lovamban apránként felszabadul a bizalom. Egymásra hangolódunk, összekapcsolódva szívtájékon, egyformán izzadtan és izgatottan, úgy rohanunk el a magasba nyúló fák alatt, ahogy villám vág végig a viharos égen.
Előttünk az agár, hullámvonalként végignyúlva a talaj felett: őelőtte a bak, legrégebbi, legsajátabb ösztöneitől hajtva.
Most mind azt tesszük, amire születtünk. Ki vadászik, ki menekül.

Nem hallom az íjhúr pendülését, ahogy kiugratok a cserjésből a két állat nyomában: élesen látom a sűrűsödő fényben, hogy a bak félrerándul, s már megbicsaklott a lépte, amikor eléri a fülem a tompa csattanás. A zsákmányom bőgve fölhemperedik a poros tőzegen - pihegve ráng, amikor az agár ráveti magát, s hogy a kutyát az egyik vadászmester erős szóval visszahívja, lelassítva látom, hogy a mámoros pillanatoknak vége. A prédám nyaka tövéből hosszú, tekintélyes tollú vadásznyíl szára mered elő, s az őzbak vére patakokban ömlik: mivel visszaértünk a csapathoz, a lövést nincs jogomban nehezményezni, mégis csalódott mordulással veszem tudomásul, hogy egy vadásztársam erővel kirántott a ragadozó ösztöneim közül, ráadásul ilyen kevés idő után.
Leugrom a nyeregből, s már féltérdre ereszkedtem az állat mellett, rövidkardot húzva, amikor megpillantom a templomost, íjjal a kezében.
Hát ő volt!
A vérszomjam és a szívdobogásom lecsillapodott annyira, hogy meglássam benne a vadászt, szándékos tolvaj helyett.
Egy biccentést megérdemel, mielőtt magamhoz venném az ölés jogát. A bak az enyém, nyílvessző ide vagy oda: ha Oswald von Bertoldnak a prédámra fáj a foga, először jogot kell formálnia rá.
Én pedig, Isten látja a lelkem, nem adom senki emberfiának.

Az erdő mintha mély álmából ébredne, minden mozdul, lélegzik és hangot ad, és ez izgalommal tölt el engem is. Ezek a pillanatok azok, amik felajzzák az embert, mielőtt a vadat megpillantja, hogy aztán ez csak tovább fokozódjon. Urak vagyunk valamennyien, a ragadozók, akiknek minden hatalmuk megvan, hogy szembeszálljanak az ősi vadonnal. Mintha rég elfeledett énünk törne elő, ami mindig is ott szunnyadt civilizált, gondolkodó mivoltunk alatt. Talán olyan ez, mint amikor az ember egy nagy felelősség alól felszabadul.
Mint ahogy én is felszabadulok előbb utóbb és mehetek a saját utamra.
Ez azonban nem most lesz, viszont pillanatnyilag nem is bánom.
Az őzbak bőgve elbotlik és összerogy azonnal. Az íj még a kezemben, miután kirajzolódik a szemem előtt a jelen pillanat képe, azután engedem csak le. Az inkvizítor egy macska könnyedségével ugrik le a nyergéből és az állat mellé térdel. A kardján megcsillan a nap még álmoskás fénye. Rám néz, a tekintete mintha sötétebb volna, mint amilyen egyébként. Szinte összetéveszthetetlen az a szempár, nem is találkoztam még hasonlóval. Biccent felém, talán mintegy elismerésül, és ekkor jut eszembe, hogy talán nem örül túlzottan annak, hogy csak úgy lelőttem a prédáját, amit elém hajtott. Az állat mintha érezné, hogy feleslegesen tusakodik, utol fogja érni a halál, riadt tekintettel, de mintha lemondana lassanként a ficánkolásról. Nem avatkozom közbe, hadd élvezze ki a pillanatot Kather. Többen tovább vágtatnak az erdőben újabb elejthető vad után nézve, de én ott vagyok és mozdulatlanul figyelem.

Gyönyörű lövés volt, azt meg kell hagyni.
Kevés az olyan tehetség, aki sebesen mozgó célpontot így eltalál, s ráadásként a legjobb pontján: én a leggyakrabban be kell érjem azzal, hogy vércsapán loholjak a zsákmány nyomában, amíg eléggé le nem gyengül ahhoz, hogy sarokba szorítsam. Ilyen lövést alig párszor mondhattam a magaménak, s abban is több volt a szerencse, mint az ügyesség - a látásom nem olyan kiváló, mint ehhez szükséges volna, s a kezem sem elég biztos ahhoz, hogy nagy vadász váljon belőlem. Csak a hajszához értek; hanem ahhoz úgy, hogy a néhai nagybátyám legjobb agarát háromszor előztem meg azon a tavaszon, amikor betöltöttem a tizenötöt. Mindig féltem, mikor fogja a lovam nehéz, vasalt patája betörni a drága állat fejét, hogy aztán mind összegabalyodva egy vízmosásba zuhanjunk, mégsem bírtam letenni a versengésről: gyakran vágtáztunk fej fej mellett egy-egy préda nyomában, a bátyámat messze hátrahagyva, s előfordult olyan is, hogy a szarvast végül nagy mámorunkban elveszítettük szem elől.
Most is ugyanazt az izgatott boldogságot érzem, amely ilyenkor szétáradt bennem.

Az őzbak kétségbeesetten kapálózik, de hiába: magamon érzem a templomos tekintetét, ahogy térdemmel az állat agancsa tövére nehezedem, hogy elvághassam a torkát. Legyengült ugyan, meg tudnám tartani, de az ölés új energiával ruházza fel a zsákmányt, s nekem semmi kedvem hozzá, hogy nagy vergődésében belém vagy lovamba találjon öklelni.
Érzem, hogy von Bertold nem óhajt belekontárkodni a koncomba, és ez valahol mélyen elégedett önbizalommal tölt el.
Egy pillanatig figyelem az állat kétségbeesett, nedves szemeit, várom, hogy lebénítsa a rettegés - ahogy a szarvas, úgy az őz is képes annyira kétségbeesni a félelemtől, hogy mozdulatlanná dermedve várja a halált -, aztán felhúzom a fejét, és egyetlen mozdulattal elvágom a nyakát.
Gyorsan, tisztán ölni nem könnyű: a bak legalább hatvan font szívós, kemény húsból áll, nyaka inas, bőre edzett s ha a kardom nem volna gondosan megfenve, megszenvednék a mozdulattal. A lábamban érzem, ahogy hánykolódni igyekszik, de hiába: pár percig tartom a fejét, homlokát a földre szorítva, s akaratlanul is tudatosul bennem a tömegem alatt szabaddá váló hús melege.
Ha még nem volna fent a nap, alighanem gőzölögne a levegőn.

Csak akkor pillantok fel, amikor az egyik kísérőnk megáll mellettem, hogy összeszedje a zsákmányt: röpke mosollyal engedem át a dögöt ezúttal, s a sikertől felfrissülve ugrom vissza a nyeregbe. A tekintetem újra találkozik a zsinatelnök lovagjáéval.
Végignézted az egészet, fiacskám? Mire voltál kíváncsi?

Hiába minden kétségbeesett próbálkozás, a szarvas sorsa meg van pecsételődve. Az inkvizítor magabiztosan és egyfajta áhítattal kezd hozzá a feladathoz. Sötét áhítattal... Mintha valóságosan érezné az állat rettegését és élvezetét lelné benne. Vajon számít neki az, hogy az áldozat állat-e vagy ember? Aligha, hiszen a pápa inkvizítora, s úgy tudom, vérdíj is van a fején. Lehetséges ugyan, hogy az ellentétekből fakadó puszta előítélet van bennem, de valószínűbbnek tartom, hogy igazam van és a sejtésem helyes. Egy ügyes vágás, az őzbak még szenved rövid ideig, majd lelkét magával ragadja a halál, a teste pedig itt marad nekünk, mintegy jutalomként. A zsákmányt összeszedik, minden bizonnyal a vacsoránál meg is ízlelhetjük a húsát.
Az élet rendje ugyan, és ha nem Norven Kather tartaná a kardot, nem is gondolkodtam volna el rajta különösebben. Azért azt a fegyvert megnézném, igényes munka lehet, ahogy elnézem, az is lehet, hogy még az az öreg kovács készítette, akinél tanultam annak idején.
A tekintetünk újra találkozik, ahogy visszaszáll a nyergébe, pillantása sötéten mélyed az enyémbe, a félhomályban akár egy ragadozóé is lehetne. És valóban, a csendes vadászé, aki megszerezte a zsákmányát. Bizonyára nem túl boldog, hogy lelőttem a prédáját, őt magát későn vettem észre, de nem gondolom, hogy emiatt haragudna. Magasabban áll ő ahhoz, hogy ilyen apróságok kössék le, nem is engedheti meg magának. A mozzanat mindenesetre úgy érzem, fontos számomra ahhoz, hogy tudjam, kivel is állok szemben. Biccentek és tovább haladhatunk a többiekkel. Le is maradtunk egy kissé, de van egy olyan érzésem, hogy rövidesen véget is ér már a vadászat.
Mostanra a lombok takarása ellenére is egész világos van az erdőben. A kürtök szavát követve rá is bukkanunk azonnal a csapatra. Egy gyors árny: vadászsólyom repül el a szemünk előtt, majd lecsap a horpadásba menekülő nyúlra, a kutyák már rohannak is érte.
Hát akkor folytassuk, amíg van idő.

Bárki bármit mond, egy biztos: nem vagyok telhetetlen.
Ismertem sokféle vadászt, nemest és kicsinyest egyaránt: ráismerek azokra, akinek soha semennyi vér, semennyi ölés nem elég. A Katedrálisban élnek olyanok - nem is egy -, akik őzsutát lőttek az erdőn tavaszi gidával, s mostanra elég tapasztalatom van, hogy megmondjam, kitől telne ki az efféle. A mohó vérontás iránti gátlástalan vágyuk megpecsételi őket kívülről, elkeveredik a saját szagukkal és olyanokká teszi őket, mint a dögvész.
A báránynak talán nem számít, hogy farkas ragadja-e el vagy valami förtelmes ragály.
Hanem úgy hiszem, egyes-egyedül számára lényegtelen.

Visszaszállok fürgén, érezve, ahogy a kezemről lassan elillan a bakból áradó hő: lovam kimelegedve, tajtékosan fénylik, de még érezni a léptén, hogy messze van a fáradtságtól. Oswald von Bertold csendesen, az erdőjáró ember tekintetével mér végig, mint aki nem látott még vadállatot portyán: az arcán látszik, hogy nem lepődne meg, ha itt helyben föltépném az őz testét, vállig beleásva magam a gyomrába, egyelőre azonban csalódnia kell.
Ideje felzárkóznunk a vadásztársaság középső traktusához.
Jópár órányi izgalmas vágta következik. A vérszomjam kielégült korábban, s bár egy futásra abban a megtiszteltetésben van részem, hogy az elfek egyik szépséges vadászsólymával fácánt ejthetek el - életemben először -, a kezdeti, ősi éhségem, amely az őzbak után hajtott, tovatűnt. Kellemesen kifáradva, kimelegedve ügetünk be Hellenblatt kapuján, s a mellkasomban fészkelő, egész valómban szétáradó elégedettséget még a két templom egymáshoz érő árnyéka sem képes teljesen kiűzni belőlem.

Rövid időre búcsúzunk csak el a vendéglátóinktól, amíg felfrissülünk, s igazán kedvemre van az óriás fatörzsből faragott szék, amelyben jólesőn elnyúlhatom a vacsora előtt odalent. Az udvaron s a belső konyhában sürgés-forgás, ünnepi zsivaj kavarog: az izmaimat feszítő enyhe, de annál állhatatosabb sajgást kiélvezve kapaszkodom a boroskupámba, s engedem, hogy a vörösödő ég felől támadó szellő bebújjon a puha vászoningem alá a nyakamnál, a mellkasom és a hasamat hűtve.
Csendben figyelem a vendégeket, vonásaimon elégedett félmosoly árnyékával.

Egy kis ideig még újra állatok vagyunk, majd visszaérünk lassanként. Kiszellőzött a fejem, felfrissültem, valószínűleg az itt tartózkodást jobban fogom viselni így már. Jólesik a pihenés a vacsora előtt. Magamra maradok a gondolataimmal, minden előítéletemmel és gyanakvásommal. Sötétedik az ég, és úgy érzem, körülöttem is úgy sötétül minden, ahogy a mai nap utolsó találkozójára készülök, mielőtt másnap reggel mindenki útnak indul a szállítmánnyal a saját hazájába.
Rendbe hozom az öltözékem, megigazítom a hajamat és megmosom az arcom. Legalább nem kell sokat beszélni, feltételezem, mindenki a vacsorájával lesz elfoglalva, talán így nagyobb lesz is a csönd. Azért bennem ott szól a picinyke hang: úgyis mulatozás lesz, mint ilyenkor mindig is szokás.
Odakinn tartják az estet, és elcsodálkozom a tündék találékonyságán, illetve ügyességén: négy vastag indeszerű oszlop emelkedik az ég felé, és középen fonódnak egybe, de az eget nem látni, mert takarják a fák lombjai, amelyek igazából mindent körülvesznek. Már most fáklyákat gyújtanak, hogy később is legyen világosság, mikor már lenyugszik a nap. Varázslatos azért, meg kell hagyni. Már jó korán megtelik a helyiség a vendégekkel, még zenészeket is hívtak, akik halkan játszogatnak népük dallamaiból. Alig különböznek talán a mieinktől, néha úgy érzi az ember egészen.
Megmutatják a helyem és le is ülök. Kényelmesen elférek szerencsére, és az asztalt is úgy rendezték, hogy majd mindenki hozzáférjen mindenhez. Kather inkvizítor jóval előttem érhetett ide, ő már a kényelmet javában élvezi. Tény, hogy nem is esik rosszul a vadászat után. Alig várom, hogy Hellenburgba visszaérve mesélhessek róla. Lassan minden vendég megérkezik. Remélem, nem terveztek nagy beszédeket és más fölösleges körítéseket a vacsora kezdetére.

Rá kell jönnöm, hogy kedvelem a tünde zenét.
Régen volt már, hogy utoljára táncoltam.
A háború kitörte előtt, huszonöt múltam nem sokkal és a nyár tűzforróvá tette még az éjszakákat is. Ez volt legalábbis az indokunk rá, hogy miért is isszuk azt a rengeteg almabort, törött jéggel benne - a felcser fiának lamentálása, hogy az efféle nem tesz jót a vérnek, mai napig visszhangzik a fülemben. Talán igaza volt, semmit sem konyítok az orvosdoktorok dolgához, annyi azonban szent, hogy nem volt, akit ez érdekelt volna közülünk: hajnalodott már, mire kifáradtunk egészen, s nem messze lomha, Naptól átmelegedett holtága feküdt a folyónak...

Az elfek ugyanúgy játszanak ma este, ahogy a mieink is gyakran tették a Fővárosban annak idején, s Oswald von Bertold termetes alakja kell hozzá, hogy kavargó emlékezésemből kirántson. A lovag feszült arca elárulja, mennyire nem szívesen tesz eleget a feladatának, s egy kissé elszórakoztat, hogy egyetlen tárgyalás helyett ennyi mindent kell kiállnia.
Hanem a nagy diplomáciai eseményeknek a végén vagyunk immár: a követ nem terhel bennünket rövid beszédnél többel, s most egy utolsó gesztus gyanánt, nagyrabecsülése jeléül fogásokat küld az asztalnál ülőknek. Semmi kétségem nincs afelől, hogy a forró, erdei gombákkal egybesütött vesepecsenye, s a gerinc csak az őzbakból származhat, amelyet én öltem meg: a mája is megérkezik hamarosan, erdei gyümölcsökkel kísérve.
Vadászetikettből a tündék igen kiemelkedő jelesre vizsgáznak.
Kísértést érzek, hogy igyak egy harmadik kupa bort, de nem teszem, s bár az elfek közül néhányan udvarias táncot járnak mulatásul, eszemben sincs csatlakozni hozzájuk sem. Pedig micsoda pletyka válna belőle Hellenburgban...! Elfojtott mosolytól szikrázó szemmel sandítok a déli követ irányába, bár mindketten érezzük, hogy e fejezetnek mára vége van.
Eleget láttunk egymásból.

A Hold magasan jár az égen, mire kimentem magam: elálmosodtam a rengeteg hústól meg az egész napos hajszától, nem bírom már olyan soká, mint régen.
Holnap pedig ideje útnak indulni.

El kell ismernem, hogy a tündék remekül értenek a szakácsművészethez és a mulatozáshoz is, bár azért hiányzik egy kicsit a csöndes éjszakai őrködés, amit esténként mindig szerettem, mikor már nem voltam túl fáradt hozzá. Bár csönd nincsen, az esti szellő elér minket is. Hallgatom a zenét, nézem a mulatozókat és elgondolkodom, mennyire más ez az élet, mint a miénk északon és délen, vagy akár csak az enyém. Nem törik magukat olyan apró-cseprő gondokkal, mint mi, és valahol így meg is értem, hogy nincsenek rólunk túl jó véleménnyel. Ha más nem, azért tapasztalatként érdekes volt az ittlétünk. Ahhoz képest, mennyire nem akartam részt venni az ezen az egész esti felhajtáson, mégis itt ragadok a boroskupámmal és a gondolataimmal, s csak jó sokára sikerül elszakadnom a társaságtól, hogy a holnapi indulás előtt pihenhessek valamit. El sem hiszem, hogy reggel már indulhatunk is vissza.
Nem alszom sokat, nincs rá egyszerűen idő, de nem is baj, valamilyen értelemben felfrissítően hat rám, hogy vége az itt tartózkodásunknak, bár meg kell hagyni, tapasztalatnak rendkívül érdekes volt. Korán összekészülődöm az indulásoz, és úgy tűnik, mások sem húzzák az időt. A vendéglátóink lejönnek elbúcsúzni tőlünk és iszunk egyet a sikeres hazautazás reménységéért. A tekintetem az inkvizítorra siklik, és már csak udvariasságból is megbiccentem a fejem felé.
- Hát akkor jó utat - és csodálkozom, hogy róla van szó és én mégis őszintén gondolom, amit mondok.
Valamennyien már lóra szállnak. A tündék közül páran egy darabon elkísérnek minket, hogy biztonsággal kijussunk az erdőből és ne tévedjünk el. Bár ezt egy kissé felesleges dolognak érzem, azért még ezt is elviselem igazán. Nemsokára már úton lehetek Hellenburg felé.

Nagyon jó kis játék lett, jó móka volt elolvasni. Íraték fel a margóra, hogy valahogy így kell játszani vér (Már persze emberi) nélküli találkozót Norven Katherrel. Természetesen mindkettőtöknek jár a fejenkénti 100-100 Tp.