[MJ; Hilde & Edgar] and this millstone is heavy as hell

A kohó csöndben duruzsolt a műhely falának lustán nekidőlve. Éhes ugyan nem volt, most éppen jól megrakták a belét, s bár nem sietett az ízletes szén megemésztésével, azért igen élvezte azt a jóleső forróságot, mely átjárta falának minden pontját. Az utóbbi időkben ritkábban volt lehetősége ilyesmi luxusokkal élni, s bár jóleső volt a pihenés, azért mégis hiányolta az öreg mestert, aki ezelőtt dolgozott vele, oly sok szeretettel, s oly hosszú időn keresztül. A Lányt is ismerte mondjuk, de leginkább csak tanulni járt erre, s néha valamit idétlenkedni. Most is ott ült a tervezőasztal mellett, valamin gondolkodva, s igen számolgatva. Igazán foglalkozhatott volna inkább a tűzzel.

A papíroson halványan sercegett a vékonyra hegyezett széndarab, mely nagyolt számokat, s betűket vésett az olcsó, sárgult pergamenre. Pokoli nehéz volt mostanság megfelelő minőségű szenet szerezni, a kapcsolatok kissé megkeseredtek a vámpírokkal, arról nem beszélve, hogy a hegyvidék is tele volt bestiákkal, a bányászfalvak nagyon kevés jó tüzelőt, vasat tudtak csak szolgáltatni. Az egész odafajult lassan, hogy a város kovácsai gyakran kénytelenek voltak olcsó, szemét bádogokat olvasztani, s azt használni a munkáikhoz. Hirtelen az utcakölkökre jó világ köszöntött, gyűjthettek minden rozsdás szart, lophattak minden kiskertből otthagyott sarlókat, kalapácsokat. Senki sem tett fel kérdéseket, a csenés művészete mindennél jobban elhatalmasodott. Emellett persze lehetett még találni minőségi acélt, vasat, de mindez kissé borsosabb volt, ő maga pedig nem sok bevételt szerzett a kovácsmunkákból, melyekre aztán igen kevés ideje volt mostanában. Leginkább csak maga örömére dolgozott néha, ha szellőztetni kívánta a fejét, ilyenkor pedig befűteni a kohót majdnem olyan drága volt, mint bármi haszon, amit egy szebb fegyver hozhatott. Élvezte egyébként a munkát, de annyira azért nem, hogy megérte volna ez így neki, régen pedig azért tudott egy kis pénzecskét összeszedni belőle, mellyel jól ki tudta egészíteni a zsoldját, ám ma az is csoda volt, ha egyenesbe jött ki... Az utolsó vasszállítmány szinte leszedte még a bőrt is a seggéről, nem beszélve a rendes feketeszénről, amit semmiképpen sem akart valami gyengébb fűtőeszközre cserélni, mert kellett a forróság ahhoz, hogy a vas kellően jól dolgozható legyen, s ne csak kókányolás legyen a vége a munkának. Nagyot sóhajtott, majd felnézett az asztal felett lévő falra rögzített kardra. Még az öreg mester műve volt, igen büszke volt ám rá, s mindig szívesen mutogatta, pedig egyébkét ritka egy rasnya darab volt, arról nem beszélve, hogy a nagyapja mindig viccet csinált belőle. Párszor majdnem a kohóban is landolt a lándzsa, de sokat nem árthatott volna neki ez a tűz, a feketacél megmunkálásához több kellett egy hétköznapi kohónál. Szinte teljesen belefeledkezett a bolondos emlékekbe, ahogy egy erélyes, morgó hang köszöntötte. Egy borostás, jóképű férfi arc fogadta, aminek vonásai olyan élesek voltak, hogy szinte vágni lehetett volna vele. Roppantul illett hozzá a morgó hang, s valamiért úgy rémlett neki, hogy valahonnan ismerős is volt számára, de nem tudott rátapintani a dologra. Csak abban volt biztos, hogy vértestvére lehetett, nem a külleméből, hanem abból, ahogy hordozta magát. Az emberek próbáltak felsőbbrendűnek tűnni, ragadozóknak, ami gyakran igaz is volt... De a vámpír születésétől kezdve csúcsragadozó volt, ez pedig a legtöbb fajtársa puszta kiállásán is látszott, még azokon is, akik a nyomornegyedben szenvedtek. Emberek számára nem volt ez egyértelmű, de aki ismerte azt a bizonyos éhséget, az általában felismerte a másik mozgásán.
– Istené a dicsőség! – válaszolt kissé gyanakodva, bár próbált valami enyhe mosolyt erőltetni a képére. – Segíthetek valamiben?

Talptól tetőig siklott végig a tekintetem a vámpírnő arcán, amíg végül meg nem állapodott az arcán. Az álla vonalán húzódó sebhely szúrja a szemem, de nem kívánom, nem is tisztem firtatni. Ahogy azt sem, hogy az idő kissé megnyújtotta arcát, elmélyítette vonásait, kissé megkeményítette a tekintetét. Már cseppet sem emlékeztet kölyökre, hanem egy kész, felnőtt nő. Akaratlanul is félmosoly fészkeli magát a szájam sarkába.
‒ Valami tisztességes fegyvert szeretnék. Nem volt könnyű Nebelturm vámpírt találni a fővárosban ‒ válaszolok szélesedő mosollyal. Amennyire csak tőlem telik, próbálok elhatárolódni a vámpírok közösségétől, legalábbis a többségtől biztosan. Hazajárok ugyan, sőt, már az is árulkodó, hogy otthonomnak nevezem a tornyot, de sokkal inkább a testvéreim… testvérem miatt, mintsem mert valódi érzelmek kötnének a helyhez. Azt ellenben elismerem, hogy mindazok akikkel osztozom az átkomon… rendkívül különleges képességűek és tudásúak. Nem hiába tartja a Nebelturmok jelmondata, hogy pengéiket nem kell élezni.

Ezúttal a falakat tanulmányozom rövid ideig, a néhány darab, egyszerű bútort, amivel be van a helyiség rendezve. A kovácsszerszámokon is elidőzik a tekintetem, bár nem találom különösebben érdekfeszítőnek, nem igazán értek a szakmájukhoz, így nem is különösebben köt le. Az én füleimnek nem zene a fémen csilingelve táncoló kalapács zaja.
‒ Kíváncsi volnék, mihez ért legjobban a kisasszony ‒ boncolgatom tovább kedélyesen, ahogy bentebb hágok a kohó okádta forróságba, amely befelé sűrűsödve tölti ki a műhely levegőjét.

Kóstolgatta egy csöppet a férfi szavait a tisztességes fegyver kapcsán. Ízig-vérig harcosnak tűnt, így indokolt volt, hogy fegyvert akarhatott, ám valamiért furcsának találta, hogy Nebelturm mivolta miatt kereste. Ismerte jól a történeteket, néha ellátogattak hozzá mindenféle kérésekkel, de általánosságban aki Nebelturm fegyvert akart, az nem egy jó kardot kívánt, hanem egy olyat, amit Nebelturm készített. A minősége már mellékes volt, bár gyakran együtt járt. Valamiért úgy érezte Edgar szavaiból, hogy ő nem a nevét kívánta megvásárolni, ám mégis kihangsúlyozta, hogy őt kereste.  
– Tisztességessel örömmel szolgálok, ha Nebelturmmal nem is feltétlenül – felemelkedett az asztaltól, majd az úriember elé lépett, s viszonozta a mosolyát, kezet nyújtva. – Hilde. Nebelturm névben, s vérben, de mesterségemben aligha.
Picit fürkészte még a másik tekintetét, nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy valahol találkozott már vele. A vonásai ugyan klasszikusan vámpírosak voltak, de úgy érezte, hogy a zsigereinek mélyén mozgolódó felismerés túlmutatott azon, hogy felismerte a másikban csörgedező vér milyenségét. A szikrára várt, mert lassan kezdte kellemetlennek érezni, hogy ilyen kutya módon nem tudta felidézni, hogy ki is volt a jóember.
– A patkószeg készítéshez. – kissé felnevetett, maga sem tudta, hogy miért találta mulatságosnak a saját szavát. – Amelyik kovács mást mond, azt kerülje is el, mert hazudik, s más szörnyűségekre is képes lehet.
Óvatosan méregette tovább a férfit, bár kedvesnek, mi több, szimpatikusnak találta, mégis időnként feléledt a gyanakvása, hogy vigyáznia kellett vele. Nem tudta, hogy indokolt volt-e a félelme, vagy csak a fajtársai iránt érzett időnként fellángoló viszolygása volt ez, de mindenképpen hallgatni kívánt józan elméje intelmeire. 
– Mire gondolt pontosan? Van már elképzelése?

Figyelte egy kevéssé a férfi képét, s emellett természetesen azt is kémlelte, hogy milyen érzelmek futottak végig annak arcán. Sosem konyított igazán az ilyesmihez, ha értette csöppet az embereket, az érzéseiket aligha, ám azért volt pár átsuhanó gesztus, amit felfedezni vélt, többek között a fintorgást, amivel a másik fogadta a bemutatkozását. Kezét hiába tartotta, nevét hiába mondta, árván maradt, s pár pillanatnyi kéztartás után gyors le is rántotta azt, majd leporolta a kovács kötényt, mintha csak egyébként is ennyit szándékozott volna tenni. Ajkait önkénytelenül is összeszorultak, szemei pedig cikázva néztek körbe a műhelyben valami nemlétező rémet keresve. Roppant kellemetlenül érezte magát, ezt pedig nem nagyon tudta palástolni... Ám úgy döntött, hogy ekkora békát hajlandó lenyelni, pláne egy fajtárstól. Nem volt annyira meglepő, hogy kissé távolságtartó volt a férfi, a vámpírok sosem voltak a túlzott közvetlenségükről híresek, legfeljebb a fajtársak társaságát keresték csak, de azt is csak akkor, ha már elfogyott minden sötét sarok az ivóban.
– Nos... –  nyögte ki végül nagy nehezen, megtörve zavartságát. – Üdvözlöm, mindenesetre.
Úgy tűnt, hogy a rögös kezdet ellenére mégsem volt annyira hidegszívű a férfi, s meglepő módon a bugyuta bolondságán még nevetett is egy keveset. Fogalma sem volt, hogy csak udvarias volt-e, de ettől függetlenül értékelte a gesztust. Két elutasítás ezen a ponton jobban lerombolta volna, mint a déliek Eichenfaszomschildet. A kérdésére elgondolkozott kissé, majd biccentett.
– Készítettem már, de vadásznak... – mérte kissé fel a férfit, majd elmosolyodott. – Ezelőtt még nem.
Végeredményképpen sejthette volna, hogy a férfi Schwarzjäger volt, minden mozgásában az a kimért vadság dominált, ami klántársait oly nagyon jellemezte. Egy kevés ellenszenvvel is élt a klán tagjai felé, ám erről nem a létük tehetett, hanem az a szűkölő kutya, Reingard, vagy mi is volt a neve. Vajon merre járhatott most? Most aztán lett volna elég vad a világon, vadászhatott volna kedvére. 
– Nem egy gyakori fegyver, de azt mondom, hogy illene önhöz. – mérte fel ismét a vadászt, aki leginkább egy vékony réteg bőr alá rejtett inas izomkötegnek tűnt. – Van is minőségi fémem a műhelyben, szívest elkészítem önnek.

– Igyekszem nem megcsalni a bizalmát, Herr.
Válaszolt a férfinak sután, majd érezte, ahogy hátán egy pillanatra végigfutott a hideg. Nem igazán tudta megmagyarázni, hogy miért érezte kellemetlenül magát, de valamiért csöppet mégis nyomásnak élte meg a nevének megemlítését, mi több, úgy egyáltalán a férfi kijelentését. Biztos volt benne, hogy nem jelent majd nehézséget elkészíteni a fegyver... Egészen addig, amíg a férfi meg nem jegyezte, hogy bízik benne. Hirtelen kételkedni kezdett magában, s máris úgy érezte, hogy a vas nem fog az akaratának megfelelően hajolni, a fém nem kong majd úgy, ahogy kéne. Mindez persze butaság volt, s ezzel tisztában is volt, ám nem tudta elhessegetni a nyugtalanságot; a Vadász valami keserű levegőt árasztott magából, ami nem volt bántó, a maga módján nagyon is motiválónak hatott, de ettől függetlenül úgy hatott számára, hogy immáron tökéletesnek kellett lennie a fegyvernek, nem csak nagyszerűnek.
– Amennyire az erszényem engedi. Nem feketeacél, de a legjobb, amit meg tudok venni a városban. Nem holmi beolvasztott lábas. – elmosolyodott egy csöppet. – Vagy ha az, minőségi.
Így belegondolva a lábasok valóban gyakran végezték fegyverként, esetleg páncélként, leginkább csak a tűzhelyre nem kerültek mostanság, de egyébként se volt mit rakni bele igazán, az ember unta már a kását mint a fene, ürességből meg mindig volt benne elég. Ő maga egész szerencsés volt, a zsoldjából azért becsületesen meg tudott étkezni, ha kedve tartotta, de azért általánosságban ő is a lovak kosztján élt; gyakrabban volt vendége a zab és víz, mint amennyire azt kívánta volna. 

Gondolatai szépen lassan a fegyver felé fordultak, már azon gondolkodott, hogy mégis miként képzelné azt, amikor a másik ismét megszólított. Felé fordult, majd ahogy hallgatta, kissé ki is fagyott a meglepetés a képére. Most már a napnál is világosabb volt, hogy miért érezte zavarónak a másik jelenlétét: a Szigetekre emlékeztette. A holtakra. Az elkeseredettségre. A kérésére, amit megtagadott. Tökéletesnek kell lennie a fegyvernek...
–  Herr... –  egy csöppet megtorpant, nem igazán tudta, hogy milyen válasz volt az őszinte a helyzetben. Emlékezett rá, emlékezett az elgyengült testvérére is, s arra is, hogy csak egy szál kötötte az élethez. Akkor úgy döntött, hogy megadja számukra a tagadás kegyelmét. Vajon ma is így tett volna? Talán igen– Borzalmasan sajnálom, ami a testvérével történt, s hálás vagyok, hogy végül értelmet nyert a "kegyetlenségem". –  ismét megtorpant egy kissé, majd kezeit összekulcsolta maga előtt. –  Imádkoztam a testvéréért többször is, de úgy tűnik, hogy ennek így kellett lennie.
Nem érezte azt, hogy a férfi vádlóan tekintett volna rá, ha valami, békésnek tűnt, hálásnak is, majdnem. Nem értette, hogy mégis mit keresett itt, pláne ezeket után. Egy kissé csöndbe is burkolózott, ugyanis még mindig nehezen találta a megfelelő szavakat. Nem tudott semmit mondani, ami vigasztaló lehetett volna, de emellett úgy érezte, hogy nem is kellett mondania semmit. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy roppantul kellemetlenül érezze magát. Ez viszont már az ő baja volt, s a Vadász nem tehetett róla.

Szemei szüntelen figyelték Edgart, aki minden gesztusával egyre kiismerhetetlenebbé vált számára. Volt benne valami keserűségbe átmaródott melankólia, ami nagyon bántotta orrát, ám máskor mégis igen jó társaságnak tűnt, már-már szelíd gesztusokkal, amik megcsalták látszólagos állatiasságát. Azt se igazán tudta megmondani, hogy értékelte-e a férfi jelenlétét: mindenképpen szimpátiát érzett iránta, ám mégis sarokba szorította a helyzet. Nem tartozott ő istenigazából semmivel se Edgarnak, de a bűntudat könnyedén elhitette vele az ellenkezőt. Hirtelen pocséknak kezdett tűnni az a jó minőségű acél.
‒ Edgar... Valóban. ‒ szólalt meg kurtán, s ízlelgette a nevet. ‒ Ne haragudjon, hogy nem emlékeztem sem az arcára, sem a nevére. Számomra is igen zavaros volt az időszak, én magam is... ‒ habozott egy kicsit, majd elmosolyodott, mint akinek nagy kő esett le a szívéről. ‒ Elveszítettem valakit, aki szerettem. De közel sem olyan fontost személyt, mint ön.
Önzőnek érezte magát egy kissé, hiszen nyilván nem szerethette a Zsinatelnököt annyira, mint Edgar a testvérét, de valamiért úgy érezte, hogy neki is meg kellett osztani a bánatát. Nem volt persze valós összehasonlítás, végül is csak a szerelem illúziója volt az övé, talán elkorcsosult csodálat, esetleg a megmentőjének istenítése. Sokat gondolkodott ezen, s ma sem igazán értette meg, hogy miként tudott ennyire vakon hinni von Himmelreichban... Szerencsére mára már nem kellett ezt tudnia. Valahogy megkönnyebbült, mikor megtudta, hogy végleg meghalt. Sajnálta, hogy nem találkozott vele egyszer utoljára, s úgy tűnt el, hogy utálta, de talán jobb is volt így. Nem érzett dühöt, megbocsájtott neki, de a csalódását ezer könnye se mosta le, soha nem is fogja. Von Himmelreich nem volt egy jó ember, de akkor is szerette. Csöppet le is sütötte tekintetét az egész bolondságra, s nagyot sóhajtott, mielőtt válaszolt volna Edgarnak. A gesztus nem a férfinek szólt, hanem Esronielnek. Egy súlyos sóhaj maradt emléke. 
‒ Szerintem tudja a válaszom a kérdésre, Herr. ‒ válaszolt a férfi halvány mosolyára a saját szelíd tekintetével. ‒ Az Úr egyszülött fiát adta értünk, hogy az ő vére által bocsánatot lelhessünk. Bűnösök vagyunk mind: felebarátaink vérére szomjazunk, de az emberek se mások, ők is egymás vérét veszik, éppen csak nem éhségből, hanem gőgből. ‒ elhallgatott. Furcsa gyakorisággal merültek fel ezek a témák a kovácsműhelyben. A Vándor is hasonló dolgokat kérdezett. ‒  Ha az Úr megbocsájtása, s szeretete valóban végtelen, úgy hiszem, hogy nekünk is megbocsájt majd. Mind háborút vívunk, Herr. Emberek és vámpírok. De nem egymás ellen: a megváltásért vívott csatánkban a saját romlott természetünk az ellenségünk, ami ellen csak az Úrba vetett hitünk, s erényeink lehetnek igaz fegyvereink.
Csűrhette a szavakat, ahogy kívánta, ám nem volt kétséges számára, hogy a kijelentése nem voltak feltétlenül helyesek, nem minden szempontból, legalábbis. Nem volt sem lelkész, sem teológus. Nevethetőek lehettek túlfűtött tételei, főleg az hozzáértők számára, de ő maga tényleg szentül hitt benne, hogy az Isten róluk se feledkezett meg. Nem volt szokása elfelejteni dolgokat.
‒ Én legalábbis így gondolom. A végén úgy is az számít, hogy az ember miben hisz. ‒ megpróbált közelebb lépni a férfihez, s rátenni jobbját a férfi vállára. Elég nevetségesen hathatott, hiszen vagy egy jó fejjel alacsonyabb volt (ha nem másféllel), de valamiért úgy érezte, hogy kitörni készül belőle a gesztust. ‒ A testvére minden bizonnyal az Úrral van, mert az Úr kegyes. Az északiaknak is megbocsájt.
Ennél jobb indok hirtelen nem is jutott eszébe, amennyi marhaságot összehordtak azok, igen nagy erőfeszítést igényelhetett a Jóisten részéről, hogy mégis a keblükre ölelte őket. Nem voltak kétségei, ők vélhetőleg nem hittek a vámpírok üdvözülésének lehetőségében... Sok másban viszont igenis hittek, amivel kapcsolatosan nem volt igazuk. Pont emiatt pedig nem is számított a véleményük.

A reagot Hannah Miller támogatta: https://www.youtube.com/watch?time_continue=124&v=7AIWjsuaDn4&feature=emb_title

Ahogy válaszolt, szemei hol a férfi arcára, hol pedig a földre táncoltak. Nem volt zsákbamacska számára, hogy aligha tűnhetett többnek mondanivalója, mint valami varázslatos molyette szalmakalapból kihúzott okoskodás, de erre vélhetőleg Edgar is fel volt készülve, tisztában kellett vele lennie, hogy a saját dalát fogja majd fújni, s fújta is. Ezt pedig őszintén tette hamis hangok nélkül. 
‒ És ön? ‒  kérdezte kis várakozás után. Nem tudta, hogy van-e egyáltalán értelme a kérdésnek, s ha igen, fog-e kapni rá választ. ‒ Minden bizonnyal önnek is van elképzelése arról, hogy mi a jussunk a végén. Kíváncsi lennék, hogy mit gondol róla.
Nem volt ijedezős fajta, az eretnek elképzeléseket persze nem kedvelte, de a laikusok (magánál laikusabbak, legalábbis) vélekedése mindig izgatta, pláne a vámpíroké (s persze démonoké). Sem vértestvérei, sem a bukottak nem kaptak egy marékkal se abból, amit a legtöbben "az Úr kegyelmének" becéztek volna, így gyakran tényleg valóban a szó legszorosabb értelmében félték az Urat, ami ha érthető is volt, azért igen sajnálatos. Asael járt az eszében, ő volt az egyetlen démon, akit a hit útján látott, vajon mi lehetett vele?

Nem kerülte el azon helyzet iróniája, hogy ő próbál vigasztalóan viselkedni, de mégis Edgar volt az végül, aki megmentette attól, hogy nyújtózkodva kelljen bolondot csinálnia magából. Kissé talán el is mosolyodott az egész láttán, de igyekezett azt a lehető legszelídebben tenni, ingoványos talajon állt. A kézfejét ért tapintásra meglepődött egy kissé, de nem vette rossz néven, furcsán meleg volt a férfi tenyere, s pár pillanatra még az abban lüktető forró vért is érezni vélte. A mozzanat végigrázta egy pillanatra a testét, emlékeztetve rá, hogy Edgar is csak egy ember volt, sebezhető, mint bárki más. Kezeit lassan, különösebb sietség nélkül leemelte annak válláról, majd végignézett rajta ismét. Hirtelen nem találta annyira fenyegetőnek, kicsit rosszul is érezte magát amiatt, hogy annyira tartott tőle elsőre.
‒ Természetesen nem terhel, Herr. Engedje meg, hogy én kérjem elnézését, modortalan volt, hogy sajnáltattam magam. ‒ kicsit lehajtott a fejét, majd fel is emelte pár pillanat múlva, eltökélten bólintva kettő. ‒ Mi sem tenne boldogabbá, mint szolgálatára lenni. A régi kérésére nemet kellett mondanom, de a mostaninak több mint szívesen eleget teszek. Ennyivel mindenképpen tartozom azután, hogy felkeresett.

Halk csönd telepedett a teremre, ahogy kérdése elhangzott. Babonások erre mondják, hogy szellem reppent át a szobán, de természetesen elég szellemet látott ahhoz, hogy tudja, hogy azok általában hideget is hoznak magukkal, arról nem beszélve, hogy jelenlétük úgy általánosságban igen kellemetlen. A hűvös hangulatot persze most is érezte, de ez inkább csak a várakozás hidege volt, nem az a fajta, ami a csonthoz ragasztotta a húst. A fagy sebesüléseknél kevés rosszabb volt. 
‒ Ne haragudjon, bolond kérdés volt, de ennek ellenére úgy gondolom, hogy nagyszerű és őszinte választ adott.  ‒ mosolyodott el egy picit, s bólintott a férfi szavaira. ‒ A végén úgy is csak ott tudjuk meg a jussunk mibenlétét, ahol már felesleges rajta elmélkedni... Ott pedig aztán elég sok időnként lesz elmélkedni a jogosságáról, legyünk fent, vagy éppenséggel lent. 
Az Úr parancsai a maguk módján egyszerűek voltak, ám mégis nagyon bonyolultak. Megpróbált neki tetszően élni, de abban is egészen biztos volt, hogy az egész kerek világon egyetlen ember se létezett, aki teljesen értette szavát. Még a félangyalok se. Ez volt a Teremtő legcsodálatosabb vonása, egyként szólt hangja a Nagytemplom zúgásából, a kutya északiak papjainak torkából, s a fák levelét zizegtető szélből... Aki kereste, megtalálta, mindenhol ott volt... De néha mégis úgy érezte, hogy egyszerűbb lett volna, ha nem az emberre hagyja az üzenet megértését. Igyekezett az Úr jó eszköze lenni, de a szabad akarata, melyet ajándékba kapott, időnként inkább átoknak tűnt: oly egyszerű lett volna, ha csak úgy cselekedhet, amivel nem hoz szégyent magára a Jóisten szemei előtt. 

Picit elhallgatott, s Edgart figyelte. Nem tudta elképzelni, hogy vajon mi bugyoghatott a lelkében, hisz feneketlen katlannak tűnt, messze túl mélynek ahhoz, hogy megismerje. Azon pár merés viszont, melyre a férfi megkínálta, igen ízletesnek hatott: földszagú, nyers őszinteség jellemezte, s valami mélyre ásott melegség, ami csak a hidegben bújt elő. Egyre kíváncsibb volt rá, hogy mégis ki volt ez az ember.  Mi formálhatott téged ilyenné?
‒ Szóra se érdemes. ‒ keserű mosollyal a szerszámokra pillantott. Kevés munkát láttak manapság. ‒ A saját lelkiismeretem adósa vagyok, Herr. Azt hiszem ez egy csodás lehetőség, hogy kissé törlesszek neki, s a kohónak is.

Különösebb teketóriázás nélkül bólintott a férfi szavára, ha valami elől nem lehetett menekülni, az bizony a lelkiismeret volt. Így, vagy úgy, de mindig megtalálta a lehetőséget arra, hogy jól seggbe harapja az embert... De talán pont ez volt hálás benne. Az önigazulás közepette is őszintén felelt minden kérdésre, akinek pedig már nem sebezte lelkét a bűntudat, annak szörnyek közt volt helye, mert csak formában hasonlíthatott emberre.
‒ Hogy mikor végzek... ‒ kicsit elgondolkodott, majd végül elmosolyodott. ‒ Azt hiszem holnap ilyenkorra kész tudok vele lenni. Magát a pengét egész gyorsan el tudnám készíteni, de a markolat kissé időigényesebb. ‒ az asztalhoz lépett, majd két méretes vaddisznó agyarat emelt fel róla. ‒ Az utóbbi időben a vadászok hatalmas lápi disznókat ejtenek, gyönyörű markolatot tudnék csinálni belőle, de kell egy kis idő, hogy kezeljem, s ne repedezzen meg. Megfelelő lesz?
Kicsit szemlélte még a tárgyat, majd odanyújtotta az egyiket Edgarnak. Nyilván látott pont elég disznót már, de régebben nem nagyon nőtt ekkora foguk, vélhetőleg ez is a Csillagtalan éjszaka velejárója lehetett. Ha valami, ez pont egy olyan hatás volt, ami miatt egész hálás lehetett. Szép, s igen jó markolatot lehetett faragni belőle, arról nem beszélve, hogy egész megfizethető volt. A lápi disznók felzabálták a kolompért, a gazdák állandó jelleggel vadászokat béreltek fel ellenük, az agyar gyakran csak egy kis bónusz volt nekik, amit aztán eladhattak mellékesként. 
‒ Van a közelben egy olcsó fogadó a Poszméhhez címezve. Híresek a méhsörükről, s úgy hallottam, hogy nem is poloskásak. ‒ önkénytelen megvakarta a baljával a vállát... Borzalmasan utálta a poloskákat. Az hellenburgban élő tetvek, bolhák általában nem sok gondot okoztak neki, ezek emberhez voltak szokva, s megvetették a vámpírok vérét, ez viszont nem volt elmondható a poloskáról, ami látszólag fittyet hányt a legtöbb élősködő válogatósságára, s mohón zabált bárminemű lényből. ‒ Ott esetleg megszállhat addig.
Szinte el is feledkezett a férfiről, ahogy a másik kezében szorongatta az agyarra pillantott. Már most látta, ahogy az formálódott szépen lassan, de azelőtt kezelnie kellett megfelelő olajakkal, csiszolni, átlyukasztani... Nagy munkának ígérkezett, de kissé izgatottá is tette a dolog, s úgy várta már, hogy kezdhessen, mint egy részeges az este első kupa serét.
‒ Van még esetleg bármi kívánsága, Herr? ‒ várakozóan figyelte a férfi tekintetét, pár pillanatra ismét elveszve szemeiben. Nem kívánta elzavarni véletlenül sem, de lassan eluralkodott rajta a teremtés vágya, s nem igazán tudta már türtőztetni magát.

‒ Rendben. ‒ bólintott a férfi válaszára, majd elmosolyodott, figyelve, hogy a szemfogai ne legyenek túl feltűnőek. ‒ Önnel is, Herr.
A férfi pár pillanatig még megállt, s mélyen belenézett a szemébe. Furcsán érezte magát, már-már védtelenül. Eleinte szabályosan félt tőle, ám a végére mégis felismerte benne a mélyre ásott szelídséget, amit tettetni csak a legmegátalkodottabb emberek voltak képesek. 

Ahogy végül biccentett, megszűnt a varázslat, s ő maga is bólintott neki egy kurtát. Ez volt az igazi elköszönés, nem az előbbi, azok csak szavak voltak. Pár pillanatig figyelte még széles hátát, majd elmosolyodott, s megrázta a fejét. Minden Schwarzjager egy farkas, igaz, Reingard?
‒ Ilyen, mikor az ember a saját kezére csap a kalapáccsal, mi? ‒ zendült fel egy mély, rekedtes hang a műhely egy másik feléből.
‒ Azt hiszem igen. Teljes erőből. ‒ válaszolt halványan mosolyodva.
‒ Fájt? 
Mindig fájdalmas a saját esendőséggel szembenézni. Az erkölcsök kényelmes fellegvárából könnyű letekinteni, de minél magasabbra képzeli magát az ember, annál nagyobbat esik, mikor kiderül, hogy semmiben sem különb a többinél. 
‒ Nagyon. De legközelebb igyekszem figyelni a kezemre. ‒ sóhajtotta válaszként. 
Borzalmasan megvetette néha az embereket amiatt, hogy mégis hogy kezelték a fajtársait. Mindig keserű volt ráébredni arra, hogy sok értelemben ő maga is így gondolkodott. Edgarnak egyetlen hibája volt: úgy tartotta magát, ahogy a világ elvárta tőle. Ő maga pedig úgy tekintett rá, ahogy a világ szokott. Az a világ, amit oly nagyon megvetett.
‒ Álszent vagyok. ‒ szólalt meg ismét, keserűen mosolyogva.
‒ Mindenki álszent. ‒ nevetett az öreg.
Nagyot sóhajtott ismét, majd felemelte a kalapácsot, s párszor halkan az üllőhöz érintette, olyan gyengéden, hogy szinte alig csendült fel. Nem gondolkodott semmin, csak erőt próbált venni magán, mert belefagyasztotta a jelenbe a felismerés. Edgar vadszerű arca egy kicsit sem tűnt már ijesztőnek, mi több, a metsző tekintete is inkább szelídnek hatott, mosolya pedig fogak nélkülinek. Borzalmasan szégyellte magát. Tökéletesnek kell lennie a fegyvernek...

Viccelődtünk azzal kapcsolatosan, hogy csak akkor kaptok majd zárást, ha a próbamesém véget ér és hivatalosan megkapom a zöldet. Elnézéseteket kérem, hogy eddig kellett várnotok, ugyanakkor nem is volt kérdéses, hogy ide repülök első dolgomként.

Sejtettem, hogy élvezni fogom a játékotok olvasását. Nagyon tetszik az a dinamika, amit Hilde és Edgar között látok. Alapvetően mindkettőtök erősségének tartom az atmoszférateremtést, amellyel már az elején remekül megformáltátok az alaphangulatot. Nagyon szépek voltak a kitekintések, és különösen tetszett, ahogy a vámpírléttel kapcsolatban mindkét karakter szemszögét megjelenítettétek. Érdekes volt számomra, miként tekint a fajára és saját magára is a két szereplő, úgy érzem, a kettejük különbségében és egymáshoz kapcsolódásában a karakterek talán leglényegesebb és legbensőbb valója jelent meg. Nagyon mély volt ez az újbóli találkozás, ugyanakkor nem éreztem túlzottan nehéznek sem, nagyon szépen oldottatok a belső monológokban és gesztusokban is. Kíváncsi volnék, hogyan alakul majd a későbbiekben a karakterek kapcsolata, el tudom képzelni, hogy nem utoljára találkoztak.

Nem is ragoznám tovább, ahogy Sybilla szokta volt mondani, most, hogy a hátsó feletek szépen csillog már, jól megérdemelt jutalmatok fejenként 100tp, emellett Edgar, te egy ametiszttel gazdagodtál, Hilde, te pedig vendéged távozása után a műhelyben pakolva találtál egy kivert bőrt, még hasznodra lehet.