Edgar von Schwarzjäger

Név: Edgar von Schwarzjäger
Faj: Vámpír
Frakció: független (?)
Kaszt: Vámpír Végrehajtó
Nem: Férfi
Kor: 52

Kinézet: Magas, széles vállú, de karcsú, izmai kidolgozottak. Arcvonásai ragadozó nagymacskára emlékeztetnek, a szemszíne kék, tekintete metsző, éles. Az orra elég nagy, de vonala egyenes, így nem csúfítja arcát. Valamivel sötétebb a bőre, mint ami a vámpírokra jellemző. Haja is inkább csak erősen sötétbarna, mintsem a fajtársai jellegzetes feketéje. A családja ezt azzal magyarázta, hogy Edgar édesanyja egy ember volt; az Átok miatt ugyan vámpír fogant a szülők kapcsolatából, Katerina azonban néhány apróságban a fián hagyta emberi mivoltát.
Reszelős, jellegzetes orrhangján általában halkan és dörmögve beszél.
Amennyiben nem páncélt visel, kényelmes anyagból készült, sötét színű ruhákat visel. Kimondottan szereti a jó minőségű bőrből készült lábbeliket. Szeret kiegészítőket hordani, amalgám nyakékén kívül főleg gyűrűket szokott.

Jellem: Látszólag nemtörődöm, a világ dolgaival szemben érdektelen viselkedést tanúsít általában. Nem ragaszkodik különösebben a vámpírcsaládhoz, a közvetlen rokonai közül is csak a két mostohatestvérével szemben tanúsított lojalitást. A vámpír apját mindig megvetette, és bármennyire nem hajlandó bevallani, rettegett tőle, a mostohaanyja mindig éreztette vele, hogy ő nem tartozik igazán a családhoz, ezért vele sem ápolt különösebben mély érzelmi viszonyt.
Makacs és kitartó, ha valamit a fejébe vesz, azt minden lehetséges úton megpróbálja kivitelezni, akkor is, ha tudja már az elején, hogy lehetetlen. Sajátos morális iránytűje van, nem érez bűntudatot, ha olyanoknak árt, akikhez nem fűzi megfelelő érzelmi kapcsolat (ilyenekből pedig kevés van). Nagyon beképzelt, valahol messze, egy felhő csücskén ül, távol a valós világtól, csak azt látja, amit látni akar, és azt is úgy, ahogy akarja, közben pedig nektárt kortyolgatva tekint le a halandókra, akik egytől-egyig azért születtek, hogy őt szolgálják. Úgy jár fel-alá a világban, mintha a királya lenne, átszellemült arccal végzi az alantas munkát is, mintha a saját döntése lenne, hogy leereszkedjen a pórnép közé. Nem lehetetlen kijönni vele, de nem is könnyű. Fennhéjázó, büszke és nagyképű. Magabiztos, és egyébként nagyszerű csapattárs, ha csapatban kell dolgozni, mert nála nem opció a vereség, és ilyenformán bármit képes megtenni a győzelemért.  Intelligens, és bár fanyar és szarkasztikus, a humora is jó. Kimondottan magányos farkas típus, de jól kijön azokkal, akik valamelyest hasonlóak hozzá, ha másban nem is, de legalább annyira ambiciózusak. Egyébként lojális jellem, ha valaki mellett elkötelezte magát, amellett kitart, és nem hagyja pácban a barátait (inkább mást márt be helyettük).
Nem tesz nagy erőfeszítéseket azt illetően, hogy bármi módon is titkolja felsőbbrendűségérzését. Ami nála nem vámpír mivoltából, hanem pusztán a jelleméből fakad. Élvezi, ha piszkálhat másokat, de sose kezd ki nála gyengébbel, mert azt olyan méltatlan dolognak tartja. Mélyen hisz abban, hogy vannak, akik csak azért születtek a világra, hogy járulékos veszteségként funkcionáljanak

Előtörténet:


− Anyácska…
A gyermek könnyektől csillogó szemmel bújik a láztól forró testhez. Katerina érzi, tudja, hogy nincs már sok hátra. Meglepő módon nem érez szomorúságot, se megbánást. Egy vámpír szajhájaként, aztán később a vámpírgyerek anyjaként belefáradt már abba, hogy a falusiak megvetésének kereszttüzében létezzen. Valamelyest hálás is ennek a kórnak. Valahol reménykedik benne, hogy az egyházak minden tanítása csak mese, és nincs a halál után semmi más, csak örökké tartó, álom nélküli alvás.
− Edgar, na, ne sírj.
− De anyácska… Ugye meg fogsz gyógyulni?
− Nem akarok neked hazudni, fiam – a hangja gyenge, de nem szomorú. – Üzentem apádért. Ha nem ér ide addig… − a gyerekből feltörő sírás belé folytja a szót. Bárcsak magával vihetné a fiút. – Mondd meg neki, hogy sajnálom, hogy így alakult. És, hogy vigyázzon rád. Tanítson meg mindenre, amit ő tud. Te pedig bizonyítsd be neki, hogy igazán a fia vagy. Ígérd meg!
− Én nem akarok vele menni! – a fiú szeme metszőn villan felé. Katerina erőtlenül elmosolyodik. Erős, mint az apja. Makacs, mint az anyja. – Én nem fogok vele menni. Nem akarok a vámpírtoronyban élni…
− Szeretni fogod ott. Oda tartozol, nem ide. Rengeteg barátod lesz majd.


− Tudod ki vagyok, fiú?
− Igen, uram.
Olyan ügyefogyottan áll a fiú Christoph von Swarzjager előtt, zavartan a cipője orrát bámulva, hogyha nem lenne benne biztos, meg nem mondaná, hogy az ő fia. Mintha egy cseppnyi Swarzjager-vér sem folyna az ereiben…
− Beszélj akkor! – szól rá szigorúan, odalép hozzá, megragadja a vállát, ráz rajta egyet. Végül elengedi, mikor sírni kezd. Nem tud tenni ellene – bár nem is nagyon próbálkozik −, fintorgó arckifejezéssel vizsgálja a gyereket, akaratlanul is keresi benne a saját vonásait. De csak az embert látja benne. Csak az anyját látja benne.
Katerina gyönyörű asszony volt, Christoph-ban mindig is maradt egy cseppnyi – könnyen elfojtható – bűntudat amiatt, mert elhagyta a nőt.
− Fejezd be a bőgést! Már nem holmi közönséges embergyerek vagyok, nem viselkedhetsz úgy, mint egy anyámasszonykatonája.
− Igen, uram – szipogja a kölyök. Christoph nem tudja szánni a fiút, legszívesebben megpofozná, de tudja, hogy az csak még több idegesítő könnycsepphez vezetne.
− Szedd össze magad. És a holmidat – sóhajt lemondóan végül. – Hazamegyünk.
Nem volt szíve nemet mondani Katerina utolsó kívánságára, így hát hazaviszi a fiút.


− Őrültek vagyunk, Edgar.
− Szerintem meg ez a világ legtermészetesebb dolga, Freya. Ha nem lenne az, nem éreznénk.
− Édesapa meg fog ölni.
− Ha megtudja.
Edgar fenyegető ragadozómosolya megrémiszti Freyát.
− Szökjünk el – néz a fiúra szinte kérlelőn. – Kiváló vadászok vagyunk, Edgar, akár a semmi közepén is feltalálnánk magunkat. És akkor nem kell többé édesapa elől bujkálni… − ajánlja kompromisszumképpen.
Sokat gondolkodott rajta, hogy ezt kéne tenniük. Néha helyes döntésnek tűnik, néha meg van győződve arról, hogy semmi esélyük nem lenne; Christoph Swarzjagerhez mérten is különösen tehetséges vadász, gond nélkül megtalálná és kegyetlenül felkoncolná őket.
− Megígérem, Freya, hogy egy szép napon elmegyünk. De még nem. Még nem tanultam eleget.


− Most pedig visszahozod az életbe, te semmirekellő söpredék, ha már a söpredék fajtád miatt meghalt! – Edgar hangja gyűlölettől, a haragja kétségbeesettségtől parázslik, ahogy a hajánál fogva berángatja a nekromantát a barlangba.
− Őrült vagy, vámpír… Mi ilyesmire nem vagyunk képesek. Amit te akarsz, arra senki sem képes…
− Megtalálod a módját, hogy feltámaszd, te korcs, különben élve téplek cafatokra… a végtagjaiddal kezdem, és végig fogod nézni, ahogy a saját ghouljaiddal etetlek meg!  Addig nem megyünk el a Kísértetszigetről, amíg Freya nem a saját lábán sétálva hagyja el…


− Edgar!
A következő pillanatban a karcsú, de izmos teste Edgar karjai közé omlik. Érzi, ahogy Edgar belemosolyog a hajába, miután belefúrja az arcát.
− Biztos voltam benne, hogy nem fogsz visszajönni… Azok után, ami történt… Freyával meg minden. Biztos voltam benne, hogy sosem akarsz majd visszajönni – a férfi mellkasának motyog egy ideig, majd kiengedi az öleléséből, hátrál egy lépést, felnéz az a másik arcára. Hannah tekintete egész komolyan fúródik az Edgaréba: − Egyébként is tudom, hogy utáltad itt.
− Nem utáltam. Sose utáltam. Az öreget…
− Edgar, az apánk halott. Felesleges a régi sérelmeket megpiszkálni.
− Te kezdted… − Hannah halványan elmosolyodik. Edgar sosem tisztelte vagy szerette az apjukat. Valószínűleg ő meg Freya is így voltak vele. És persze mindhárman rettegtek tőle. Az apjuk észre sem vette, ahogy az iránta érzett rettegés igazi családdá kovácsolta össze a testvéreket. Freya és Edgar még… Hiába voltak féltesvérek, és hiába nem ítélte el őket, attól még nem értett egyet velük. Őrültség volt, amit műveltek. Csak a vakszerencsén múlott, hogy az apjuk sosem kapta rajta őket, különben elevenen nyúzta volna meg mindkettőt. Hannah felsóhajt. − Van, ami sosem változik, igaz?
A kérdésére pont azt kapja válaszként, amire számított: Edgar ingerülten felmordul.
− Nem hiszem, hogy sokáig maradok, Hannah. – a nő kihallja testvére hangjából az engesztelést.  − Csak… Csak haza akartam hozni Freyát.
− Azzal azért kicsit elkéstél, nem? – az ő sora következett, hogy szúrósan nézzen – Ugyanannyira az én testvérem is volt, Ed… Sőt, ha nem sértelek meg, az enyém inkább. Persze mi sose ba…
− Elég! – horkan fel ingerülten a férfi, megakadályozva Hannah-t, hogy kimondja, amit akart. Jobb is, utólag csak megbánta volna, ahogy azt is megbánja azonnal, hogy felemlegette, hogy csak apáról voltak testvérek. Edgart kicsit mindig kinézték, nemcsak azért, mert ember szülte. Az apjuk felesége, Hannah és Freya anyja, mindig haragudott Christophra, amiért hazahozta a félárván maradt fattyát. Hannah sose bocsátotta meg az anyjának, hogy egy gyerekre vetítette ki ezt a haragot. – Elhoztam a hamvait. Azt akarom, hogy a családjával legyen – Edgar pillantása megenyhül, szinte kérlelőn néz a testvére szemébe.
− Jól van, Ed, igazad van. Beszélek a többiekkel. Holnap eltemetjük. Aztán mehetsz a dolgodra. Gondolom, alig várod már, hogy megint megszabadulj tőlünk.