Elizabeth von Nachtraben

Név: Elizabeth Nachtraben
Faj: Vámpír
Frakció: Nachtraben család
Kaszt: Nachtraben
Nem: Nő
Kor: 23

Kinézet: Fiatalos huszonéves nő, aki teljes mértékben magán hordozza a nemesi vámpír családok külső lágy vonásait. Karcsú alkata ellenére nem nevezhető gyengének, sokkal erősebb és kitartóbb a teste, mint az elsőre látszik. Nagyjából százhetvennyolc centiméter magas, és hatvan kilogramm. Vérszínben pompázó tekintete csak tovább erősíti azt a mondást, amit a Nachtraben pillantásokról mondanak. Szemei mandula alakúak, arcának vonásai nőiesek. Haja ébenfekete, és nagyjából a derekáig ér le kiengedve. Legszívesebben így is hordja, de edzések vagy harcok során volt már rá példa, hogy inkább felkötve vagy összefonva érezte kényelmesebbnek. Nagyon szereti a szép ruhákat, és a kiegészítőket… ez valamilyen szinten belé lett nevelve. Kedvenc színei a fekete, a vörös, és a lila. Bőrszíne sápadt fehér, érintésre kifejezetten kellemes, puha hatást kelt.
Jellem: Megtörte az élet több szempontból is, a gyermekkori személyiségét teljesen újra kellett írnia, hogy megtanuljon életben maradni. Bár kezdetben naivan elhitte, hogy vannak olyan célok, amikért érdemes küzdenie, valamint hogy a családjában létezik összetartás, de ezeket az elveket többször is összetörték előtte. Rájött, hogy az egyetlen személy, akiben bízhat, az saját maga. Ebből kifolyólag magának való teremtés, nem az az együttérző típus. Sosem játszik nyitott kártyákkal, szeret mindig mindenki előtt járni. Nem igazán képes elengedni magát semmilyen közegben, úgy érzi, folyamatosan figyelnie kell a környezetére az életben maradás miatt. Maximalista mind mágiahasználat, mind tanulás, mind tőrhasználat terén, ezért nem rest sosem megállás nélkül fejleszteni magát. Szeretné a saját szemével látni a világot és az általa nyújtott lehetőségeket, valamint a benne élő személyeket. Több kérdés merült fel benne élete során, amikre úgy érzi, csak akkor kaphat választ, ha saját maga keresi meg őket. Mivel fiatalkora a folyamatos szadista edzések miatt teljesen kihasználatlan volt, így van benne egyfajta vágy arra is, hogy kiélvezze az élet örömeit.. már ha képes olyan dolgokat találni, melyben ezeket megtalálhatja. Nagyon kritikus, és sértődékeny személyiség, ha valaki ellen bosszút esküszik, azt mindenképpen végre is hajtja. Bár stabil, magabiztos személyiségnek mutatja magát, belül mégis teljes káosz uralkodik rajta. Nem volt lehetősége arra, hogy kitapasztalja ki is saját maga, emiatt gyakran tehet magára nem jellemző lépéseket, amelyeken még maga is meglepődik.

Előtörténet:

Nachtraben család. A „család” megnevezés talán nem is olyan pontos, inkább lehetne nemzetségnek.. sőt, inkább törzsnek nevezni őket. Elhelyezkedésük a többi vámpírcsaládhoz hasonlóan valahova a déli országrészre tehető, de pontosabb tájegységet csak a család tagjai, vagy a beavatottak tudnának megnevezni. Sokan még csak a létezésükről sem tudnak, s ha mégis hallott róluk valaki valamit.. minden bizonnyal mesének hitte azt. Én is e nagy múltú közösség tagjának vallhatom magam, méghozzá a Nachtraben család egyenes ági leszármazottjaként. A jelenlegi családfő, Johanes Nachtraben, a nagyapám testvére. Édes testvérek híján van egy leheletnyi esélyem a családfő nemes rangjának a megöröklésére, de sajnálatos módon még nem tartozom az első örökös jelöltek közé az unokatestvéreim létezése miatt. Tisztelem a véremet, és soha egy pillanatra sem bántam meg a származásom okozta kellemetlen körülményeket. A legérthetőbb talán akkor lesz, ha a legelejétől kezdem a történetet.

Nehéz gyermekkorom volt, még annak ellenére is, hogy a családomnak köszönhetően szinte mindent megkaphattam. Szép ruhákat, gyönyörű ékszereket, finom ételeket, kiváló tanítókat.. de a jogaimmal együtt a kötelezettségeim is egyre inkább gyarapodtak, ahogyan az a világban már elvárható volt. Minden Nachtraben családnak megvoltak a maga területei, amiken belül kiváltképp jeleskedett. Voltak, akik az élelmiszerellátással foglalkoztak, valamint voltak, akik az ipari foglalkozásokkal tevékenykedtek. Ezeknek a családoknak a segítségével épült fel a stabil társadalmunk, melynek tetején a főcsalád egyenes ágú leszármazottjai tartózkodtak. A „krémnek” volt a feladata úgymond a családi „főjártasság” művelése. A Nachtrabenek pedig a mágiában, valamint annak fejlesztésében és kutatásában értek el nagyobb áttöréseket. Ebből kifolyólag nem is volt sok választása senkinek, aki a nemesebb családi rétegek közé tartozott, a mágiának kellett szentelnie hétköznapjait és egész életét. Ilyen ördögi körbe születtem bele én is, valamint a két húgom, akik egy-egy évvel születtek utánam.

A nagyapánk sosem volt az a tipikus kedves nagyszülő. Nagyanyánkat korán elvesztette, onnantól kezdve pedig magába fordult és minden napját a fekete mágia fejlesztésére szánta. Hajthatatlan volt ilyen téren, szinte nem is lehetett vele másról beszélgetni. A legborzalmasabb tulajdonságai közé pedig az tartozott, hogy a külsős vámpírokkal sokkal kedvesebb.. vagyis inkább udvariasabb volt, mint a saját családjával. Mi a szemében nem voltunk mások, mint lehetséges tesztalanyok egy újabb varázslatának, vagy pedig azok a személyek, akik tovább vihetik az örökségét, hogy aztán még mélyebb vizekre evezhessenek a fekete tűz, és a gravitáció mágia használatában. Az első pillanattól kezdve kérdéses sem volt, hogy ő fogja vezényelni tanításunkat a mágiahasználat terén. Édesanyánk kezdettől fogva ellenezte ezt a döntést, ismerte a nagyapám szadista módszereit, de mivel régebben az apám is tőle tanult meg minden olyat, amit nekünk is el kell sajátítani, így nem ellenkezhetett. Ez többek között még azért volt így, mivel ő egy másik családból házasodott be a Nachtrabenek közé, így még csak nemesi hatalmát sem használhatta a megvédésünkre, vagy nagyapánk parancsainak megvétózására.

Az első próbáink úgy tizenkét-tizenhárom évesen kezdődtek meg. Külön választottak minket mindig, sosem lehettünk együtt a testvéreimmel, nagyapám szerint ez csak gyengítette volna a koncentrációs képességeinket. A legkisebbel kezdte és a legnagyobbal fejezte mindig be az oktatást. Amint én kerültem sorra a tanóráknál, nagyon elfogott az izgatottság. Már rengeteg könyvet elolvastam a mágiáról és annak használatával kapcsolatban, legyen szó elme trükkökről, fénytörésről, árnyékirányításról.. de éreztem, hogy az elmélet kevés lesz ide. Egy sötét terembe vezetett be az egyik szolga, ki a nagyapámnak felelt, majd rögvest magamra is hagyott. Kevés fényt nyújtott a kőfalakon néhol-néhol feltünedező gyertyák lángja, ettől csak még inkább elkezdtem félni a rám váró feladatoktól. Nem sokkal később a nagyapám is előlépett az árnyak közül, kezében egy feketén perzselő lánglabdával.
- Az első feladatod egyszerű lesz. Mutasd meg, hogy te uralod a tüzet és nem az ural téged. – szögezte le az elvárásait, majd a tűzlabdát felém hajította.  Reflexből eltudtam előle ugrani, de az folyékony halmazállapotú formát vett fel és körbe vett engem. Minden irányból a forró levegőt és a lángnyelvek égető érintését kezdtem érezni. Teljes mértékben ledermedt az agyam, nem tudtam elhinni, hogy a saját nagyapám ezt teszi velem. Megpróbáltam kikerülni a tüzet, de az egyre szorosabb körbe zárt, míg végül már nem sok kellett ahhoz, hogy elevenen szétégessen. Nem tudtam átugrani sem rajta, hiszen olyan magasra csapott fel minden pillanatban a tűzkör, hogy semmi esélyem nem lett volna. Mély levegőt vettem, hogy lenyugtassam magam, de csak a forró levegő áramlott be a tüdőmbe, amitől erőteljesen köhögni kezdtem. A hőség már szinte teljesen elvette az eszméletem, valamint a keletkezett füst sem könnyítette meg a feladatomat. Már nem volt sok időm, el kellett kezdenem a feladatomat. Megpróbáltam erősen koncentrálni az előttem lévő tűzre, hogy nyíljon szét előttem, de meg sem moccant. Újra és újra formáztam a könyvben leírt pecsétjeleket a levegőbe, valamint mondogattam a megfelelő szavakat a pecsétformázás megkönnyítésére.. de semmi nem történt. A lángkör ismét szűkebb helyet hagyott nekem, és már elérte a hátamat is. Nem tudtam ellépni sehova, hangosan sikítottam fel fájdalmamban. A hatalmas fájdalom, amelyet az égető tűz okozott, valahogyan mégis rásegített arra, hogy a megfelelő kézmozdulatokkal, ha nem is szétnyitni.. de lecsitítani tudjam annyira az előttem lévő lángokat, hogy átugorhassak felettük. Ezután azon nyomban elkezdtem a földön gurulni, hogy eloltsam a ruhám hátsó részén egyre inkább szétterülő fekete lángnyelveket. A fájdalom teljesen szétterjedt a testemben, remegni kezdtem és még arra sem volt erőm, hogy felálljak. A nagyapám közelebb lépett hozzám megvető pillantással, majd intett a szolgájának, hogy segítsen nekem.
- Ez még a gyenge szintnél is gyengébb volt. Szánalmas vagy. Sokat várok tőled.. kérlek, legközelebb legalább az átlagos szintet karcold meg. – azzal megfordult és eltűnt az árnyak között, én pedig elájultam a kimerültségemben. Másnap reggel hatalmas fájdalommal ébredtem. A gyógyító közölte velem, hogy a hátamon lévő égési sérülések soha nem fognak eltűnni, s bár a többi karcolásnak nyoma se lesz.. azok örökké ott fognak díszelegni. Ezek a ronda égési sebek emlékeztettek később mindig arra, hogy a nagyapám mágia óráin az életemmel játszom. Nem lehettem gyenge.

A felépülésemtől kezdve ismét következtek a fájdalmasabbnál fájdalmasabb órák, amelyeken idővel már a sérülések és a csonttörések is kezdtek megszokottak lenni. Életem legfájdalmasabb tanórája talán az volt, amikor a gravitáció mágiát kellett megtapasztalnom a saját testemen, és a felkarom kis híján szilánkosra tört, de az utolsó pillanatban sikerült enyhítenem a rajtam lévő nyomáson. Később felsőbb utasításra jobban kezdett vigyázni ránk, hiszen nem árthatott a külsőnknek nagymértékben. A családunk jövője érdekében meg kellett hagynia az épségünket, akármennyire nehezen is viselte el ezt a tényt. Egyikünk sem talált volna férjet, ha szörnyszülötteket teremtett volna belőlünk, valamint a család jó hírét is meg kellett tartania. A fizikai fájdalmak enyhülése viszont a lelki sérülések megnövekedését eredményezte, melynek következtében még kevesebbet találkozhattam a testvéreimmel és a szüleimmel. Egyre kevesebbet.. míg végül soha többet.  

Az évek teltek-múltak, s a mágia fortélyait végre sikerült olyan szinten elsajátítanom, hogy a nagyapám levegye rólam a „kezét” tanítás terén. Megadta nekem a szabad kezet a tanulásban, bár még mindig olyan szavakkal illetett, hogy messze vagyok egy átlagos Nachtraben mágus szintjétől. Húsz éves voltam ekkor, teljesen szokatlan volt már számomra a szabad létezés. Az első kívánságom az édesanyámmal és a húgaimmal lévő találkozás volt, melyet a szolgák nem tudtak teljesíteni. Édesapám lépett közéjük ekkor, szokásához híven egy leheletnyi érzést sem megjelenítve az arcán.
- Az édesanyád, és a testvéreid halottak. A húgaid belehaltak már pár éve a nagyapád mágia oktatásában, az édesanyád pedig bűnt követett el a családunkkal szemben. Miután már csak te maradtál számára, megakart szöktetni téged a birtokról. Úgy vélte te is olyan gyenge vagy, mint a testvéreid és te is úgy jársz majd, mint ők. Nem hagyhattuk, hogy megtörje családunk hagyományait.. Remélem ezt te is megérted. – minden mondata után újra és újra felvette az érzelemmentes álarcát. Nem tudtam elhinni, amiket mond, egyszerűen felfoghatatlan volt számomra, hogy ez az igazság. Hogyan tudták eltitkolni előlem ezt több éven keresztül? A családom módszerei teljes mértékben romlottak voltak, és ez már a kezdetektől fogva egyértelmű kellett volna, hogy legyen számomra. Miután édesapám látta, hogy lesokkolt a hírrel, intett a szolgáknak, hogy kísérjenek vissza a szobámba, ő pedig elsétált. Egy teljes hétig nem voltam hajlandó kilépni a szobámból, egy teljes hétig csak két dolog létezett.. én, és a gondolataim. Borzalmas háború dúlt az elmémben, többször megfordult a fejemben az öngyilkosság gondolata. Át kellett teljesen gondolnom a Világról, és a családomról alkotott véleményemet. A hét utolsó napjain szenvedtem a legjobban, amikor már egyre tisztábban kezdtem látni milyen helyzetben is vagyok, és mit is kellene tennem. Az a sok szenvedés, és küzdelem nem veszhet oda csak azért, mert gyenge vagyok, és nem vagyok képes szembenézni a világ súlyával. Talpra kellett állnom, és a saját kezembe kellett vennem a sorsomat. Ha a világ és a családom játszani kíván, ám legyen. Felveszem a kesztyűt, és beállok a sorba. Meglátjuk majd ki fog nyerni ebben a véres játékban, és ki lesz majd a végén, aki a másik teteme felett nevet. Egy dolgot megtanultam a nagyapámtól, mégpedig azt, hogy hullahegyen át vezet a mennyországba az út...