Név: Kirsa Happe
Faj: Tünde
Frakció: Nincs
Kaszt: Rúnamágia
Nem: Nő
Kor: 24 év
Szint: 4
Kinézet: Kevert vérű fiatal nő, akinél tünde és emberi vonások megtalálhatóak. Hosszú szőke hajjal rendelkezik, amit rendszerint kontyba fog össze. Esetenként hosszú hajfonatot készít, hogy ne legyen egyhangú a hajviselete. Ég kék tekintetében kíváncsiság honol. 181 centiméter magas, amihez karcsú formás alak párosul. Bőrének színe enyhén barna. Öltözködése egyszerű, szereti a nem hivalkodó ruhadarabokat.
Jellem: Ne dédelgess magadban szépséges képeket, mert ha megszólal, akkor odavész. Apjától örökölte vérmérsékletét, így ha felidegesítik őt, akkor nem kegyelmez senkinek. S ha ez nem lenne elég, akkor ehhez hozzájön a szeleburdiság, amivel rendszerint sok bosszúságot okoz másoknak. Alapjából véve kevés ételt tud saját maga készíteni, inkább az italmérésben és felszolgálásban jeleskedik. Általában normálisan beszél, de olykor kicsúszik ajkain egy-egy káromkodás, vagy szitokszó.
Előtörténet:
Egy haramiatáborban születtem, egy szem örököseként szüleimnek. Kevert vérű vagyok, mert apám ember volt, míg anyám tünde. Mindkettejük vonásából örököltem valamennyit, ám az anyáméból talán többet. Emlékszem a nem túl változatos gyermekkoromra, ahol játszottam a többi gyerekkel, de a tábor területét semmiképpen nem hagyhattuk el. Rendszerint egy vagy több felnőtt vigyázott ránk, hogy kíváncsiságból el ne hagyjuk a biztonságos területet. Leginkább anyámmal voltam, de apámat nagyon ritkán láttam. Ő volt a tábor vezetője, a haramiák vezére, aki mindig szervezkedett. Csupán annyi volt a figyelmessége felénk, hogy mi mit szeretnénk? Babát? Új ruhát? Neki ezek nem jelentettek akadályt. Elvette másoktól, akik az utakon a portékájukat az egyik városból a másikba cipelték. Hiányzott az apai szeretet, azonban csupán idősebb koromban jöttem rá, hogy szüleim kapcsa nem a szeretet, sem pedig a szerelem. Anyám csupán egy elrabolt, s egyben eltartott nő volt, ki cserébe finom ételeket, s a női mindennapi munkákat végezte el. S meddig bírja így egy tünde nő? Sokáig, ha erős marad, azonban nekem nem volt szerencsém. Egyre többet sírt édesanyám, mikor csak egyedül lehetett, de persze én csendben kifigyeltem mindezt. Végül anyám, 7 éves koromban súlyos beteg lett, s majd két hónapra rá meghalt. Magamra maradtam, s kétségbe estem. Elvesztettem azt, akit legjobban szerettem a táborban.
Következett három hónap unalom, s magányos időtöltések a sátorban. Nem játszottam a többiekkel, inkább gyászomat tartottam.
Majd jött a változás, ami hirtelen ért engem. Apám, akiben kénytelen voltam megbízni, azt mondta, hogy a városba költözünk és egy másik életet fogunk élni, csak mi ketten. Meg voltam lepődve, egyben vérem pezsdült, hogy végre világot láthatok. Hamar elfelejtettem a régi dolgokat, s mint dallamos rigó úgy fecsegtem beszéltem az egyetlen szülőmmel. Hosszú készülődés volt, s a táborban a többiek rémültek voltak, kétségbe voltak esve, hogy mi lesz velük a vezetőjük nélkül. Ám a koros apám kinevezte az utódját, mi meg elköszönve mindenkitől útnak indultunk. Valahol mélyen belül meghaltam, főleg mikor az élettelen városfal vett körül. Pezsgő élet, s mindenféle alakok. Megszédültem tőle, s tán az ottani levegő mérgező kipárolgásai meggyengítettek, aztán kis időre megbetegített. Mit nyertem vele? Egy gondoskodó édesapát, akivel a kapcsolatom egyre erősebb lett. Gyakran elment, s mindig azt mondta, hogy már nem kell sokat várni ahhoz, hogy saját otthonunk legyen. Három év a városban? Nos hamar elrepült az a idő, s édesapám ekkor mutatta be először fáradozása gyümölcsét, egy fogadót! Emlékszem még azon szavaira, amit akkor mondott: Ez a mi közös otthonunk, egyben megélhetési helyünk. Ő tovább azon iparkodott, hogy meglegyen nekünk mindenünk, sőt engem elküldött tanulni. Megtanultam írni és olvasni, s csomó más városi dolgot. A helyi gyerekektől tartottam, nem mertem náluk kezdeményezni. Emellett 14 éves koromban kezdtem besegíteni édesapámnak a fogadó dolgaiban. Őszhajszálak kezdtek megjelenni a fején, egyre több.
17 éves koromra azzal lepett meg, hogy látogassak meg egy jó ismerősét, aki a város egyik lakótornyában lakott. Ételt és italt kellett neki vinnem. Az szintén idős férfi volt, ráadásul a rúnamágia ismerője. Minden egyes alkalommal szorosabbá vált a barátságunk, s mivel segítettem neki is, így ő sem féltette tőlem a rúnamágiát. Elkezdett tanítani, ami valljuk be sosem ment elsőre. 23 éves koromra tudtam elsajátítani az alapokat, de csupán azért, mert egyre többet segítettem a fogadó fenntartásában. Szobák tisztítása, főzés, mosás és a többi dolog. Apámmal a kapcsolatom jónak volt mondható, de azonban akkor akadt össze a nem létező bajszunk, mikor volt benne már pár pohárka önbizalom. Pocakot növesztett, s sokat morgolódott, sőt káromkodni is ő tudott a legszebben. 24 éves koromban egy szép reggelen kerestem, de nem találtam a házban sehol. Csupán egy búcsúlevelet és egy fontos iratot hagyott hátra, miszerint mostantól én vagyok az egyedüli tulajdonosa a fogadónak, s legyen szép életem. Fel akartam őt keresni, utána menni és kérdéseimet rá zúdítani, de nem tehettem. Itt volt a fogadóm, s hellyel közzel azon törzsvendégek, akik rendszeresen idejártak hozzánk. Nem hagyhattam őket itt, így apám döntésébe idővel belenyugodtam. A Rúnamágus férfi meghalt, így ezen tanulmányaim lezárult mindörökre.
Faj: Tünde
Frakció: Nincs
Kaszt: Rúnamágia
Nem: Nő
Kor: 24 év
Szint: 4
Kinézet: Kevert vérű fiatal nő, akinél tünde és emberi vonások megtalálhatóak. Hosszú szőke hajjal rendelkezik, amit rendszerint kontyba fog össze. Esetenként hosszú hajfonatot készít, hogy ne legyen egyhangú a hajviselete. Ég kék tekintetében kíváncsiság honol. 181 centiméter magas, amihez karcsú formás alak párosul. Bőrének színe enyhén barna. Öltözködése egyszerű, szereti a nem hivalkodó ruhadarabokat.
Jellem: Ne dédelgess magadban szépséges képeket, mert ha megszólal, akkor odavész. Apjától örökölte vérmérsékletét, így ha felidegesítik őt, akkor nem kegyelmez senkinek. S ha ez nem lenne elég, akkor ehhez hozzájön a szeleburdiság, amivel rendszerint sok bosszúságot okoz másoknak. Alapjából véve kevés ételt tud saját maga készíteni, inkább az italmérésben és felszolgálásban jeleskedik. Általában normálisan beszél, de olykor kicsúszik ajkain egy-egy káromkodás, vagy szitokszó.
Előtörténet:
Egy haramiatáborban születtem, egy szem örököseként szüleimnek. Kevert vérű vagyok, mert apám ember volt, míg anyám tünde. Mindkettejük vonásából örököltem valamennyit, ám az anyáméból talán többet. Emlékszem a nem túl változatos gyermekkoromra, ahol játszottam a többi gyerekkel, de a tábor területét semmiképpen nem hagyhattuk el. Rendszerint egy vagy több felnőtt vigyázott ránk, hogy kíváncsiságból el ne hagyjuk a biztonságos területet. Leginkább anyámmal voltam, de apámat nagyon ritkán láttam. Ő volt a tábor vezetője, a haramiák vezére, aki mindig szervezkedett. Csupán annyi volt a figyelmessége felénk, hogy mi mit szeretnénk? Babát? Új ruhát? Neki ezek nem jelentettek akadályt. Elvette másoktól, akik az utakon a portékájukat az egyik városból a másikba cipelték. Hiányzott az apai szeretet, azonban csupán idősebb koromban jöttem rá, hogy szüleim kapcsa nem a szeretet, sem pedig a szerelem. Anyám csupán egy elrabolt, s egyben eltartott nő volt, ki cserébe finom ételeket, s a női mindennapi munkákat végezte el. S meddig bírja így egy tünde nő? Sokáig, ha erős marad, azonban nekem nem volt szerencsém. Egyre többet sírt édesanyám, mikor csak egyedül lehetett, de persze én csendben kifigyeltem mindezt. Végül anyám, 7 éves koromban súlyos beteg lett, s majd két hónapra rá meghalt. Magamra maradtam, s kétségbe estem. Elvesztettem azt, akit legjobban szerettem a táborban.
Következett három hónap unalom, s magányos időtöltések a sátorban. Nem játszottam a többiekkel, inkább gyászomat tartottam.
Majd jött a változás, ami hirtelen ért engem. Apám, akiben kénytelen voltam megbízni, azt mondta, hogy a városba költözünk és egy másik életet fogunk élni, csak mi ketten. Meg voltam lepődve, egyben vérem pezsdült, hogy végre világot láthatok. Hamar elfelejtettem a régi dolgokat, s mint dallamos rigó úgy fecsegtem beszéltem az egyetlen szülőmmel. Hosszú készülődés volt, s a táborban a többiek rémültek voltak, kétségbe voltak esve, hogy mi lesz velük a vezetőjük nélkül. Ám a koros apám kinevezte az utódját, mi meg elköszönve mindenkitől útnak indultunk. Valahol mélyen belül meghaltam, főleg mikor az élettelen városfal vett körül. Pezsgő élet, s mindenféle alakok. Megszédültem tőle, s tán az ottani levegő mérgező kipárolgásai meggyengítettek, aztán kis időre megbetegített. Mit nyertem vele? Egy gondoskodó édesapát, akivel a kapcsolatom egyre erősebb lett. Gyakran elment, s mindig azt mondta, hogy már nem kell sokat várni ahhoz, hogy saját otthonunk legyen. Három év a városban? Nos hamar elrepült az a idő, s édesapám ekkor mutatta be először fáradozása gyümölcsét, egy fogadót! Emlékszem még azon szavaira, amit akkor mondott: Ez a mi közös otthonunk, egyben megélhetési helyünk. Ő tovább azon iparkodott, hogy meglegyen nekünk mindenünk, sőt engem elküldött tanulni. Megtanultam írni és olvasni, s csomó más városi dolgot. A helyi gyerekektől tartottam, nem mertem náluk kezdeményezni. Emellett 14 éves koromban kezdtem besegíteni édesapámnak a fogadó dolgaiban. Őszhajszálak kezdtek megjelenni a fején, egyre több.
17 éves koromra azzal lepett meg, hogy látogassak meg egy jó ismerősét, aki a város egyik lakótornyában lakott. Ételt és italt kellett neki vinnem. Az szintén idős férfi volt, ráadásul a rúnamágia ismerője. Minden egyes alkalommal szorosabbá vált a barátságunk, s mivel segítettem neki is, így ő sem féltette tőlem a rúnamágiát. Elkezdett tanítani, ami valljuk be sosem ment elsőre. 23 éves koromra tudtam elsajátítani az alapokat, de csupán azért, mert egyre többet segítettem a fogadó fenntartásában. Szobák tisztítása, főzés, mosás és a többi dolog. Apámmal a kapcsolatom jónak volt mondható, de azonban akkor akadt össze a nem létező bajszunk, mikor volt benne már pár pohárka önbizalom. Pocakot növesztett, s sokat morgolódott, sőt káromkodni is ő tudott a legszebben. 24 éves koromban egy szép reggelen kerestem, de nem találtam a házban sehol. Csupán egy búcsúlevelet és egy fontos iratot hagyott hátra, miszerint mostantól én vagyok az egyedüli tulajdonosa a fogadónak, s legyen szép életem. Fel akartam őt keresni, utána menni és kérdéseimet rá zúdítani, de nem tehettem. Itt volt a fogadóm, s hellyel közzel azon törzsvendégek, akik rendszeresen idejártak hozzánk. Nem hagyhattam őket itt, így apám döntésébe idővel belenyugodtam. A Rúnamágus férfi meghalt, így ezen tanulmányaim lezárult mindörökre.
A hozzászólást Kirsa Happe összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Márc. 12, 2017 10:37 pm-kor.