Elizabeth von Nachtraben

A Nagy Utazás - 1. rész:
Egy kis szabadság, az őrültek városából

Úgy döntöttem egy-két hónap erejéig elhagyom az otthonomat, szükségem volt végre egy új környezetre, ahol új impulzusokat kaphattam. Rendszereznem kellett a gondolataimat, a terveimet, a céljaimat... egészen pontosan Önmagamat. A tanításom befejeződött, a családom nagyobb része halott, az életem pedig elkezdődött. Ilyen egy Nachtraben sorsa. Soha nem választhatja meg senki sem a maga életét, vagy családját. Ez egy olyan dolog, amit el kell viselni, bele kell olvasztani a hétköznapjaidba. Az életben csak egy szabály van, amit követni szabad: Túl kell élni mindent. Én is most ezt a szabályt követve hagytam el a világ egyik legveszélyesebb helyét, az otthonomat. Nem terveztem örökre eltűnni, ami bár érthető lenne azok után, hogy a testvéreimet és az édesanyámat is itt ölték meg, de én mégsem akartam elmenekülni. Szembe akartam nézni a családom tetteivel, és felülkerekedni rajtuk. Nem tagadhattam meg azt, aki vagyok... sőt. Úgy kellett felfognom az egészet, mint egy kis ízelítőt az élethez. Meg kellett tanulnom mit jelent vámpírnak lenni, mint jelent Nachtrabennek lenni. Ez pedig nem nehéz: halált, szenvedést, és rengeteg titkot. Ilyenkor mindig azok a gondolatok szaladnak végig a fejemen, hogy vajon minden elődömnek végig kellett-e ezeken mennie? Ha tényleg így van, akkor pedig semmiképpen sem bukhatok el én sem. Erősnek, és kitartónak kell lennem, hogy a legeslegvégén én nevethessek az ellenfeleim teteme felett, és ne fordítva. Így van, le kell küzdenem a gátlásaimat.. ez most a legfontosabb, amit meg kell tennem.

Elhagyva a ködbe burkolózó éjsötét kastélyt, a Hold sápadt fénye világította meg arcomat. Éjszaka kívántam elindulni, hiszen ebben a napszakban tudtam a leggyorsabban haladni. Úgy terveztem, hogy a napfelkeltét már egy biztonságos fogadó szobájának falai között köszönthetem. Mivel oktatásomnak hála nagyon keveset mozoghattam a fedetlen ég alatt, így keveset találkoztam a Nap rám vonatkozó káros hatásaival, ám tisztában voltam vele: kalandorként elkerülni ezt, lehetetlen lesz. Az útitáskámban ennek következtében nem csak egy kevés élelem, ital, váltóruha, és gyógyszerek voltak bepakolva, hanem még a bűvölt nyaklánc is, mely megóv attól, hogy hamuként végezzem hajnal és alkonyat között. Sosem szerettem hordani azt a vackot, folyamatosan fájt tőle a fejem, a látásom is elhomályosult, a mágiám pedig használhatatlan volt. Egyszerűen ez az átok a legrosszabb, amit egy vámpír megkaphatott az életében. Minden más faj gond nélkül kiléphet az éjszaka árnyai közül, de mi arra születtünk, hogy a sötétben rejtőzve tengessük mindennapjainkat. Ezek után pedig csodálkozik a többi faj, hogy olyanok vagyunk, amilyenek? Szánalmasak. Egy olyan bűn miatt utálják a katolikusok az egész népemet, amiről nem is tehetünk. Az embereket sem vetik meg Ádám és Éva hatalmas bűne miatt, akkor minket miért kell ilyen apróságok okáért levadászni? Sosem értettem a halandók kicsinyes, és szánalmas gondolkodás módját. De őszintén...? Soha nem is akartam.

A családomtól kapott kölcsön ló kifejezetten gyorsan suhanta végig az éjszaka fátylába burkolózott erdőket, és mezőket. Megpróbáltam nem letérni az útról, de néha maga a vaksötét bozótos biztonságosabbnak tűnt, mint a teljesen kivilágított, letaposott utak. Nem voltam még gyakorlott a kalandozásban és az utazásban, de azért a józan paraszti ész, és az a kevés tanács, amelyet a lovásztól kaptam, bőven elegendő volt arra, hogy ne haljak bele az első kanyarba. Kiskoromban már ültem ló háton, persze nem ilyen sokáig, és nem is vágtattam még vele ilyen messzire. Ezt a hátsó tájékom zsibbadása is igazolt számomra egy-két órás folyamatos vágta után. A terveimben először az volt, hogy átlovaglom az egész éjszakát, és a hajnalodáskor elért első fogadóba fogok betérni, de nem készültem fel a kezdők nyomorúságos gyengeségeire. Úrinőnek neveltek, nem pedig kalandornak. Kezdetben még az is elvette a kedvemet az utazástól, hogy nem a legszebb ruháimban, és nem a legkényelmesebb ágyamban aludhatok majd reggel... de fel kellett nőnöm. Ha továbbra is az elkényeztetett hercegnőt játszanám, sohasem jutnék el semeddig. A nagyapámnak köszönhetően pedig hál isten könnyebben viseltem el a fájdalmat, a kényelmetlen helyzeteket, és a nem úri körülményeket. Gúnyos mosoly jelent meg az arcomon. Ilyenkor olyan mocskos humorral megáldott személynek képzelem el Istent, hiszen nem lehet eldönteni, hogy azt a sorsot amit szánt neked, büntetésnek, vagy jutalomnak szánta-e. Az bizonyos, hogy ha nem éltem volna át azokat, amiket a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék... akkor nem lennék az, aki. A világ veszélyes, és végül is hogyan készülhetne rá jobban egy fiatal gyermek, mint a családja kegyetlenségeitől? Újabb gúnyos mosoly rajzolódott ki az arcomon a holdfényben. Eltorzult egy gondolkodásmódot vertek belém, ez pedig sejtelmem sincs, hogy hova fog vezetni.

A távolban lassan fel is tűnt az első falu, melynek a fogadóját már messziről ki lehetett szúrni, olyannyira kicsi volt maga a helység. Nagyjából olyan hajnali kettő... hajnali három felé lehetett. Olyan egy-két óra múlva számíthattam a napfelkeltére, és nem voltam benne olyan biztos, hogy el is érnék addigra egy következő faluba. Még bőven a Déli országrész határain belül voltam, így nem kellett félnem a rám támadó vallásos csőcseléktől, de persze még így sem lehettem teljesen nyugodt. Amint odaértem a faépület elé, kikötöttem a lovamat, és elindultam a bejárat felé. Úgy gondoltam, hogy már senkit sem fogok ébren találni, ám a fogadós még mindig egy gyertya mellett olvasgatott egy könyvet, talán nem tudott elaludni. Meg köszörültem a torkomat, és bekopogtam az ajtón. Az ablakból láttam, ahogyan ijedten felfigyelt a férfi, minden bizonnyal nem számított ilyen késői vendégre. Felkapta a gyertyatartót, majd a bejárati ajtó felé vette az irányt, és kinyitotta azt. Bólintott, én pedig viszonoztam ezt a gesztust. Nem akarta felverni a többi vendéget, és a családját, így szavak nélkül mutogattunk egymás között. Nem volt nehéz rájönni egymás gondolataira, hiszen én csak egy szobát akartam, ő pedig csak mutatott egy irányt, és az kezén felmutatta a kettes számot, mely minden bizonnyal a szoba száma lehetett. Egy újabb biccentéssel megköszöntem a kedvességét, és felsétáltam az emeletre, ahol a hálószobám volt található.

A látvány, ami elém tárult, nem is volt olyan borzalmas, mint amilyennek képzeltem. Legalábbis kislány koromban, még hozzá képzeltem egy patkány családot, temérdek pókhálót, na és poros bútorokat. Ennek ellenére viszonylag tisztának volt mondható a kis szoba, melynek a sarkában egy kisebb méretű ágy volt elhelyezve. Lehelyeztem mellé a táskámat, és leültem rá. Sokkal keményebb volt, mint az otthoni ágyam, de erre számítottam. Az ablakon még mindig teljes erejével világított be a Hold fénye, így nem gyújtottam gyertyát. Bágyadtan, és fáradtan kezdtem bámulni a másik falra vetett árnyékokat, melyeket a szoba ablaka előtt lévő fa ágai okoztak. Az elmémben ismét csend honolt, életemben talán most először voltam egyedül... úgy teljesen egyedül. Különös érzés volt, nem figyelték folyamatosan a lépteimet, nem vigyáztak, és nem kiabáltak rám. Nem kellett félnem a nagyapám és édesapám megvető pillantásaitól, valamint nem is éreztem a szokásos hasgörcsöt, melyet ezek szoktak okozni. Vettem egy mély levegőt, hogy felrázzam magam az új helyzetek okozta bénultságból.

Levettem a csizmámat, majd ezt a fekete harisnyáim követték. Elképzelhetetlen felszabadulás érzését keltette ez a cselekedet. Mint egy türelmetlen gyerek, úgy kaptam le magamról a nadrágomat, és a felső ruházataim sem maradtak rajtam sokáig. A fogadós elmutogatta azt is nagy nehezen, hogy ha fürdeni szeretnék, a szobámmal szemben egy fürdőhelyiséget is találhatok. Minden bizonnyal ez egy dézsa hideg vizet jelentett, de valamiért ez sem tartott vissza. Felálltam az ágy széléről, meggyújtottam a szobámban található gyertyát, majd megfogtam a tartóját, és elindultam az előbb említett helyiségbe. Meglepettségemre a fogadós számított arra, hogy megfogok fürdeni, és hordott fel nekem egy kevés forró vizet. Az arcomra akaratlanul is mosoly varázslódott, nem hittem volna, hogy ilyen kiszolgálás fog fogadni a kastélyon kívül is. Ezt talán annak köszönhettem, hogy a ruházatom nem enyhén tükrözte a tarisznyám belsejében található pénzérmék sokaságát. Igen, a világunkat a pénz működteti, amit talán annyira nem is bánok addig, míg nem fog elfogyni az összes útravalóm. A sok gondolkodás után inkább belemásztam a fakádba, melynek tartalma már hűlni kezdett, a hezitálásom miatt. Nem akartam sokáig bent maradni, de a fáradtságom erősebb volt az akaratomnál, így pár perccel később már el is nyomott az álom.

Egy fél órával később a hideg víz vert fel álmomból, na és persze a kinti világosság, ugyanis hajnalodni kezdett. A gyertyám is már alig pislákolt, én pedig nagy eséllyel meg is fáztam a felelőtlenségemnek hála. Gyorsan kimásztam a kádból, megszárítottam magam, és a dolgaimat összeszedve, visszamentem a szobámba. Elhúztam a szobámban található ablakon lévő függönyt, nem kívántam a nap folyamán égető fájdalomra ébredni. Az ajtómat kulcsra zártam, majd elfújtam a gyertyámat, és rávetettem magam a még mindig keménynek talált ágyra. Bár még mindig fáradt voltam, de másodszorra mégsem ment olyan gyorsan az elalvás, mint elsőre. Újra a helyzetemen kezdtem gondolkozni... és hogy merre is fogok tovább menni. Valószínűleg Hellenburg felé fogom venni az irányt, mindenképpen megakartam nézni az ott található könyvtárat. Aztán ha nagyon kifogynék az ötletekből, meg látogatok néhány közeli vámpírcsaládot. Mindig is érdekelt a Rotmantelek életvitele, valamint a Schattenstahlok úrnőjéről is sok érdekes dolgot hallottam. Ők vajon, hogyan kezelik az utódaik nevelését? Minden bizonnyal nem olyan kegyetlenül, mint a Nachtrabenek… csak az én családom lehet ilyen… különös. Akkor ott vannak még a Neulanderek is, akiket sosem tudtam megérteni. Hogyan lehet egy vámpírcsalád ilyen lojális az emberekhez? Na és ott vannak még a Finsterblutok, a Nebelturmok… és a gondolataim még tovább repültek volna minden egyes családon, ha el nem nyomott volna az álom…