Három keskeny repülő hasította az egek. Erőses páncélozott, strapabíró, gyorsan közlekedő vadászgépek voltak. Fegyver nem volt egyiken se...
- Irányítás, itt Vörös 1-es! Megerősítést kérek a helyzetünkről.- Vörös egyes, a célpont egyenesen halad, 14 óra irányban, félszáz mérföldre.- Értettem. Megkezdjük a bevetést. Vörös egyes, vége!A pilóta vett egy mély levegőt, majd kapcsolatot létesített az alakzat többi tagjával.
- Itt Vörös egyes, alakzatot tarts, irány 14 óra!- Ne légy ilyen formális Akito, innen hallom, milyen ideges vagy.- Te meg ne vicceld el, Vörös kettes! Ha nem sikerül felrobbantanunk az északiak cirkálóját, gond nélkül eljut a támogatás a frontra a folyón.Az Akitonak nevezett pilóta fájdalmasan sóhajtott egyet.
- Persze, persze.- Vörös hármas, helyzetjelentést kérek!A harmadik pilóta nem válaszolt.
- Vörös hármas...? Leiko, minden rendben?- Mi? Persze, Vörös hármas kész! Bocsánat... – suttogta hozzá a végét bizonytalanul.
A harmadik pilóta egyáltalán nem állt készen. Nem akart meghalni. Nem így. Nem most. Cél, értelem nélkül! Egyre csak arra gondolt, hogy Lotar ezredes feleslegesen küldte őket ide. Mert démonok...mert feláldozhatóak...mert kevésbé értékesen, mint a királyság, vagy a vámpírok családjainak katonái.
- Célpont 12 óránál! – harsogta Vörös kettes a rádióba.
- Eljött az idő! Leiko, Akito, csináljuk!A három vadászgép zuhanórepülésbe kezdett, egyenesen a célpontként megnevezett cirkáló irányába.
- Hellengrad banzai!***
A felrobbantott roncs maradványai uszadékfa módjára sodródtak a Nordenfluss vizén a tenger irányába. Leiko ott feküdt magatehetetlenül. Valamilyen csoda folytán túlélte a becsapódást, és most a víz tetején sodródott várva, hogy elérje a világ végét és leessen...ha addig el nem süllyed.
~ Úgy látszik nem haltam meg...micsoda szégyen – gondolta magában ironikusan. Nem tudta eldönteni örüljön e, hogy még él, vagy bánja, hogy még szenvedni fog hosszú-hosszú ideig, mielőtt vízbe fullad.
Óvatosan megmozdította az egyik kezét, majd maga alá tapogatott. Egy kemény falemezen feküdt, úgy látszott az tarja fent a vízen.
~ Remek, akkor eszerint éhen fogok halni. Francba, nem tudok mozogni...lebénultam... - próbálkozott, de hiába. Nem érezte a lábait, nem tudta őket mozgatni, mindkét keze ernyedt volt, még érezte, hogy sajognak, de már alig-alig. Nem volt más hátra mint várni, hogy lecsússzon a fadarabról és elmerüljön a vízben.
Ekkor egy ismeretlen hang szólította meg a távolból.
- Hé, hallassz? Élsz még?~ Ki lehet ez?Nem volt ereje ahhoz, hogy oldalra fordítsa a fejét. Csak annyit látott, hogy az ismeretlen beúszik érte, és kivonszolja a partra.
- Borzalmas, mit történik az emberekkel. – magyarázza nevetve, próbálva ezzel felvidítani a lányt.
- Az már igaz...hé, neved van? Az enyém Hasegawa Leiko.Az ismeretlen barátságosan mosolygott vissza rá.
- Grigorij. Grigorij D. Lebdev.*** Sok évvel később ***
Hangosan zúgott a sziréna a kihalt pusztaság közepén, amikor egy titokzatos, köpenyes alak sétált végig a város utcáin. A környéken ez lehetett az egyetlen város, ami még néptelenedett el teljesen, de ez nem is olyan meglepő. Messze volt a fronttól, egy vasútvonal sem szelte keresztül, nem esett útjába a légi folyosóknak sem, valamiért mégis szinte mindennaposak voltak a bombatámadások. Ennek egyetlen egy oka volt: a világ nem egy nagy elméje ennek a pusztaságnak a közepén rendezte be halálos fegyvereiknek kutatóházát, amit az ellenség nap mint nap próbált elpusztítani.
A köpenyes alak a szirénára ügyet sem vetve, nyugodt léptekkel sétált le az egyik pincében kialakított kocsmába.
- Még legalább fél óra, míg ideérnek... – morogta magának idegesen. Nem értette, mire fel kell ekkora zajt csapni.
A kocsmában abban a pillanatban négy másik ember tartózkodott. Hárman közülük az egyik asztalnál beszélgettek, míg a negyedik, aki történetesen a pultos volt, a polc előtt állt, és egy söröskorsót tisztogatott.
- Elnézést! – könyökölt rá a köpenyes alak a pultra –
Keverne nekem egy szivárványkoktélt?A férfi értetlenül nézett vissza rá.
- Na de kérem uram...- Igen tudom – nevetett magában –
háború van, nincs keret holmi csicsás dolgokra...milyen kár.Vett egy mély levegőt, majd hátrafordította a fejét.
- Nem is iszogatni jöttem. Némi információ után kutatok. Úgy hallottam ez a legjobb hely erre, elégre sokszor látják ide az embereket bemenni, de soha nem jönnek ki onnan. Furcsa, nem?Az egyik beszélgető alak meghallotta, mit mondott. Halkan, rezzenéstelen arccal felállt a helyéről, majd tett egy lépést felé.
- Ebben talán tudok segíteni...Ekkor a köpenyes alak kinyújtotta felé a kezét. A markában egy csőre töltött pisztoly feküdt, amit gondolkodás nélkül el is sütött. A golyó belerepült a másik férfi koponyájába. Hátralökődött, majd vérző homlokkal elterült a földön.
A másik két alak gondolkodás nélkül a fegyvere után kapott, am még mielőtt bármit csinálhattak volna, Leopold egy könnyed mozdulattal feléjük szegezte a másik karját. A másik kezében is egy élesített pisztoly lapult. Két újabb lövés dörrent el a sötét kocsmában, s mire észbe kaptak, a másik két férfi is halott volt.
- Csak ne olyan gyorsan! – kiállotta egy hang a háta mögül.
A kocsmáros kihasználta, hogy nem őt nézi és a háta mögé lopózott. Nála is fegyver volt, amit egyenesen Leopold hátának szegezett.
- És most mond el szépen, ki küldött ide, vagy...Mielőtt még befejezte volna a mondatát a pince egyik ablaka hangon csörömpöléssel betört. Puskalövés zaja rondított bele a beszélgetésbe valahonnan a távolból búgva, s a kocsmáros egy pillanat múlva halott volt.
A fegyver gazdája ott feküdt az egyik közeli ház tetején, ahonnan tökéletes rálátása volt az ablakra. Nem kellett neki más, csak Leo, hogy kicsit előrecsalogassa a leendő áldozatát.
- Ezt jól megcsinálta... – morogta magában –
majdnem elpatkolt az az idióta...Amelia, a mesterlövész felállt a helyéről és lesétált az ivóba. Kicsit nehezére esett a súlyos fegyvert cipelni, csoda volt, hogy a cső vége nem karcolta a macskakövet, de valahogy megbirkózott vele.
- Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte tőle a tünde viccelődve.
- Kussolsz...megtaláltad, amiért jöttünk?Leo előkapott egy apró kis lemezt a ruhája zsebéből.
- Meg bizony. Az egyik szerencsétlennél volt. Ki tudja, mit derítettek ki, amíg itt voltak.Messze a város szívétől, kint a pusztaságban folytatták az útjukat. Az egyszínű, kihalt kősivatagban egyetlen egy dolog tarkította a lapos tájat, egy hatalmas szikla, melyet még nem gyalult porrá a metsző sivatagi szél. Ahogy közelebb értek hozzá jól látszódott, hogy az egyik kő oldalába egy járatot fúrtak, amit egy tömör fémajtó zárt le. Leo odasétált az ajtóhoz, majd elegánsan kopogott rajta.
- Ez gyorsan ment. – szólalt meg egy hang azonnal az ajtó túloldaláról.
- Egész idáig itt vártál? – kérdezte Amelia.
Amint ezt meghallotta, az ajtó mögött álló alak fürge mozgolódásba kezdett, feloldotta az összes zárat, ami az ajtót biztosította. Ez volt ugyanis a jelszó, amivel be lehetett lépni a bunkerba. Bent a bombáktól védett szobában egy tolószékes fiatal nő fogadta őket. Éppen hosszú, szőke haját fésülgette.
- Sikerrel jártatok?- Ugyan Leiko volt már, hogy valaha is mellélőttem volna?Már lassan egy éve, hogy Leopold Petit dezertált a tünde seregből, amikor elege lett a vérontásból és a brutálisából. Azért csatlakozott annak idején a gárdához, hogy végett vessen a háborúnak és az ártatlanok szenvedésének, de egyre csak kiábrándult, elvesztette a seregbe vetett bizalmát amikor látta, miket művelnek a katonák civil területen. Amikor megtagadta egy család letartóztatását, akik nagy valószínűséggel ellenséges katonákat bújtattak hazaárulás vádjával halálra ítélték. Az utolsó pillanatban sikerült megszöknie. Azóta itt bujkál, és segít, ahol csak tud. A mai napig félve ejti ki szülőhazája nevét. Gyűlöli a tündéket, amiért egy elvesztett csata után alantas kutya módjára behódoltak az északiaknak, nehogy úgy járjanak, mint a köderdei testvéreik.
- Maria megint jó helyen kutakodott. Mindig megtalálja őket...- Ők találnak meg engem. – mondta az említett személy, aki éppen akkor lépett be a szobába –
El sem hinnétek, milyen könnyű elhitetni, hogy egy vagyok a kémek közül.Maria von Neulender a háború kezdete óta a legnagyobb titokban tartózkodik a világban. A családja ugyanúgy ki volt téve az északi ideológiák vezélyeinek, mint az összes többi vámpír, de volt elég pénzük, és megfelelő kapcsolataik, hogy messze tudjanak menekülni a harcok hevétől. Maria bosszút esküdött, hogy eltöröl minden embert, aki téves eszméket követve gyilkolja a fajtáját és másokat. Így most kettős ügynökként tevékenykedik, s többek közt neki köszönhető, hogy eddig még nem sikerült a kutatóállomás pontos helyét meghatározni.
- Mert bolondok, egytől egyig. Azonnal meg kéne tudniuk mondani, hogy vámpír vagy...ugyan ki bízna egy vámpírban?Ha Maria kapott volna egy váltót, valahányszor a harmadik lány, Amelia Alfem ezt mondja neki, már milliomos lenne. Ő ezt mindenki másnál jobban tudja, korábban az volt a munkája, hogy felkutassa és a haláltáborokba vonszolja a menekülő alsóbbrendűnek ítélt népeket. Hajdani SS tisztként kialakult nála egy hatodik érzék, aminek köszönhetően fél mérföldről kiszagolta, ha egy „alsóbbrendű”-nek titulált próbált előle megbújni. Talán még most is a haláltáborokban rostokolna és az idejét értelmetlen dolgokkal pazarolná el, ha nem jött volna rá korábban, mennyire hiábavaló az, amit csinál. Azóta réges-régen rájött, a háborút nem lehet megnyerni. Nem tudja miért, de egyértelművé vált számára: a háború soha nem fog véget érni...legalább egyelőre úgy tűnik.
Halk csikorgás szakította félbe az egymással beszélgető bajtársakat. A kaput kezelő tolószékes lány odagurult hozzájuk, hogy jobban hallja mit beszélnek. Akárki látogatta meg őket csodálkozott rajta, hogy ez a négy teljesen különböző alak egy csapatként munkálkodik. Ennek pedig a tolószékes lány, Hasegawa Leiko volt az oka. Hajdanán, a háború kezdetekor több másik démonnal Hellengrad szolgálatába állt a démoncsászár parancsára. A Kutatási és Fejlesztési Csoport tagjaként számos tömegpusztító fegyvert alkotott, ezzel segítve a délieket. Ám a felettesei tartottak tőle, hogy ezt a tudást később ellenük is felhasználják a démonok, ezért áthelyezték őt, majd több másik társával együtt egy öngyilkos bevetésre küldték, ahol kamikaze pilótaként kellett elsüllyeszteniük egy cirkálót. A lány valamilyen csoda folytán túlélte a becsapódást, s bár lebénult, elhatározta, hogy továbbadja a megszerzett tudását, hogy valaki befejezhesse a fegyvert, amit tervezett.
- Erről jut eszembe, Greg még mindig nem ért haza.- Ugye tudod, hogy nem szereti, ha így nevezed... – vonta fel a szemöldökét.
- Mit tehetek én róla, olyan nehéz kimondani...- Ismeritek, nem? Biztos megint túlórázik. De ha egyszer végre elkészül...- Akkor megérte annyi éven át várni!*** Eközben valahol a sivatag közepén ***
Három fehér köpenyes alak állt egymá melett egy hatalma üvegablak előtt. Mögöttük megannyi bonyolult szerkezet, műszer, és egy nagy halom papír, melyek mind ahhoz kellettek, hogy megalkothassák a fegyvert, amit annak idején Leiko megálmodott. A bal szélen álló férfi volt az, akiről a lány korábban beszélt: az ember, akinek a tudását továbbadta, Grigorij D. Lebdev.
- Kezdjék meg visszaszámlálást!Egy majd fél méter átmérőjű digitális óra kezdett el a fejük fölött világítani, majd szép lassan elkezdte számolni a másodperceket. Az egyik laboráns odaszaladt a három tudóshoz és átnyújtott nekik egy-egy különleges szemüveget. Mindhárom különösen masszív, tömör anyagból készült, a lencséik pedig szinte semmi fényt nem engedtek át.
- Vegyék fel kérem, jó eséllyel árthat a szemüknek, ha így nézik.A három ember így is tett, nem akarták megkockáztatni, hogy megvakuljanak.
- Annyi év után végre vége... – szólalt meg az egyikük.
- Pontosan. Ezzel végre véget vethetünk a háborúnak egyszer és mindenkorra.A számláló lassan közeledett a nullához. Még fél perc volt hátra a kísérlet megkezdéséig.
- Engedélyt kérek a gyújtószerkezet élesítésére! – szólalt meg egy hang a rádióban.
A jobb oldalon álló tudós lenyomott egy gombot az előttük álló panelen, majd megszólalt.
- Megadom. Gyújtás, húsz másodperc múlva...~ Eljött hát a nap...Grigorij ekkor odanyúlt a szemüvegéhez és levette. Óvatosan kipattintotta a lencsét a bal részéből, zsebre tette, majd mint aki jól végezte dolgát visszatette a szemüveget a fejére. A két társa észre sem vette, mit csinál, de talán jobb is volt így. Őt nem érdekelte, ha a fél szemét kell érte áldoznia. Látni akarta a saját szemével, mit alkotott.
- Robbantás!Ekkor a távolban, a sivatag közepén egy éles fény gyúlt ki. A föld elkezdett körülöttük remegni, majd a fény kialudt, s egy pillanatig nem történt semmi. Kis ideig mindenki azt hittem, a kísérlet sikertelen volt. Aztán egyik pillanatról a másikra a robbanás újjáéledt, mint egy hatalmas démon, s az égbe szökött majd egy mérföld magasra. Az állomás kutatóinak a lélegzete is elállt a döbbenettől. A füst elkezdett a fényvillanás körül kavarogni, majd szép lassan felvette egy gigászi gomba formáját. A lökéshullám több mérföld távolságból is tisztán érződött, többen összeesztek a hirtelen jött rázkódástól és a döbbenettől.
Grigorij volt az egyetlen, aki közvetlenül, a saját szemével látta az egészet. A fény, az árnyék, a tűz és jég egyesülésének tökéletes formáját, a fegyvert, ami képes volt egy egész homokdűnét a földdel egyenlővé tenni. Ahogy nézte érezte, hogy a szabadon hagyott szeme szép lassan kifakul, a második villanás óta nem látott semmit vele. Szeme sarkából egy apró vércsepp kezdett el csordogálni, valószínűleg soha nem is kapja vissza a fele látását. Egy pillanatig sem érezte, hogy megbánta volna.
A robbanást követően a kutatók örömujjongásban törtek ki.
- Sikerült! A próbarobbantás eredményes volt!- Megcsinánltuk! Ezzel végre elhozhatjuk a békét Veroniára!Az egyik kutató vette észre egyedül, hogy Grigorij nem örvendezik velük. A fiú nem csinált semmit, csak egy helyben állva bámulta a gombafelhős, tátott szájjal és félig megvakult szemmel.
- Greg, egyben vagy?A démon tanítványa alig bírt beszélni. Lassan kinyitotta a száját, majd ennyit hebegett:
- Én lettem a halál...a világok pusztítója...