[Azonnali játék]Veronia kapitány

Kalandos útjuk volt idáig. Nem feltétlenül lehet minden percét dicsőségesnek és legyőzhetetlenségtől duzzadónak érezni, tekintve, hogy egy ponton a liftből kellett a szó szoros értelmében kimászniuk. Ki gondolta volna, hogy feltűnő lesz majd, ahogy New Veronia legfontosabb épületébe, a 33 emeletes, üvegfalú Városházára behatol majd a főbejáraton keresztül, ragyogó vörös dresszben, mely csak úgy lobog utána, majd minden papír felmutatása nélkül dadogó idiótává változtatja a két ajtónállót, akik egy mosolya és pár suttogott szó után csak annyit képesek motyogni, hogy "Almáspite", illetve "Puncstorta"?
Tudta, hogy a lépcsőt kellett volna választani elsőre is. Azonban most, ahogy vérfoltokkal tarkított - bár eleve vörös - ruhában, maga mellett társával, aki a tüdejét teljes mértékben kiköpve, de férfiasan tűri a megpróbáltatásokat.
De a lift nem működik már, s ilyenkor mit tehet egy szuperhős?
Nos, mivel ő tud lebegni, ezért annyira nem esik nehezére feljutni. Leo viszont - így hívja jobbára, néha Leonardnak (más nevet nem tud ebből a becenévből kihozni) - nincs ilyen szerencsés helyzetben. Nem mondhatni, hogy Angyalmosoly különösebben színtiszta sajnálatot tudna érezni iránta. Azok után, hogy az állítólagos diplomáciai profi eddig a rájuk támadókat nem épp kifinomult módon küldte a túlvilágra.
De azért bízzam rá őket. Hát persze.
Tudta, hogy nem lett volna szabad elvállalnia ezt a missziót. Azonban sajnos az utasításra hallgatnia kellett. Az ereje nagy részét annak köszönheti, hogy a főnöknek dolgozik. De hogy miért éppen ilyen feladatot bíznak rá... Tudhatná, hogy a gyilkosság sosem tartozott Mosoly erényei közé.
És van még valami, amit a főnök nem tud.
Ráadásul Leo sem, Mr. Perfect. Ő is mit keres itt? Egész biztosan nem vízvezetéket szerelni jött, ahogy állítja. Komolyan, ennél még a kishúga is jobb hazugsággal állt volna elő!
Fél attól, mi fog történni, amikor felérnek a 33. emeletre. Abba az irodába. Az Ő irodájába.
Az ajtó egyszer csak előttük áll.
Na nem igaz, gondolja. Ha még ezen az ajtón is át kell verekedniük magukat valamiféle zárfeltörési technikával, netán kimészni és bemászni az abla...
Nem, Mr. Perfect megoldja. Remek. Nagy levegőt vesz és előresiet hát. Megáll az ajtóban, kihúzva magát, szinte hiányolja a szelet, amely fújkálja a haját, de sajnos az ablakok nincsenek nyitva. A férfi pedig, akinek arcát túl jól ismeri, meghökkenten pattan fel az asztaltól, és les rá döbbenten:
- Mosoly... mégis mit jelentsen ez?!
Haja haloványszőke, éppen eléri a vállát, minden nap úgy fest, mintha frissen lenne mosva. S őt ismerve ez talán nem is lehetetlen. Állának íve hegyes, de puha és finom, szemei, akár az óceán halovány habjai.
- Heh... bocsánat, hogy nem kopogtam... izé, fuss! Menekülj és tűnj el ebből a városból és vissza se gyere! Magyarázkodás később!
Nem érdekel a főnök. Nem érdekelnek a parancsok. Nem fogom hagyni, hogy baja essen! Nem tehetem! Ha el is bukom a küldetésemet, akkor sem!
Összeszorítja a fogait. Tudja, hogy hibát követett el. Már azzal, hogy idejött.
Leo ekkor egyszerűen megfogja őt és arrébb rakja. Aztán megindul New Veronia főpolgármestere felé. S már lendíti is a láncait.
Micsoda? Hát őt is ezzel bízták meg? Sok mindenkinek fájhat a foga erre a városvezetési pozícióra...
- Ne! Nem ad legalább egy esélyt neki?! - ordítja Leo irányába. Hát persze, mi másra is számított?
A szőkeség persze hamar észreveszi, hogy gond van, és ijesztő sebességgel villan meg egy apró pisztoly a kezében, amellyel lő is.
Leo jobbra vetődik el. Tapasztaltan, sokkal tapasztaltabban, mint ő valaha is lesz.
Nem kellett volna vállalnom...
Veroniel szeme vészesen villan és amellett, hogy egy erősen színészi megbántott pillantást küld Mosolyka felé, gonoszul fordul vissza a fémcsápok irányába (mármint ugye láncok). Hagyja, hogy a pisztoly kiessék a kezéből, azonban az tovább is lebeg egészen a támadója homloka felé.
- Hagyjátok abba! - karistolja Leo elméjét hasztalan a mágiájával... Az ő elméje mindig is ellenállt a telepátiájának. Fogalma sincs, hogy hogyan, vagy miért. Azonban ez jelentősen megnehezítette a kapcsolatukat ez előtt is. Mosoly nem szokta meg, hogy nem lát valamit. Leo viszont nagyon is szereti, ha nem látják. Ráadásul ma van az első alkalom, hogy látta a valódi arcát. Eddig mindig maszkok voltak rajta. Az arc, amit látott, mondjuk igencsak esztétikus, bár kissé már, mint ahogy elképelte.
Ennek ellenére nem hagyhatja, hogy végezzen Veroniellel csak úgy.
A fekete hajú férfi ekkor mégis a kezébe kaparintja a pisztolyt, megkerülve azt és ráfogva, majd Veroniel háta mögött lő le egy alkalmazottat. A többiek ekkor hátrálni kezdenek, menekülni, fegyvereket előkapni, azonban minden bizonnyal feleslegesen.
Mosoly, mivel a szupererő nem működik, a testével áll be Leo elé. Ha őt is képes meglőni, akkor... akkor azt nagyon megbánja. Ez alatt viszont az a félnótás talán meglóghat az ablakon át. Vagy bárhogyan.
Mosoly úgy dönt, ha az egyik félnél nem működik semmi, akkor próbálkozik a másikkal.... ám, amikor megfordul, csaknem kiesik a szemein. Veroniel ismert magas férfialakja helyén egy szintén magas, ám határozottan feminin, sminkkel díszített arcú, mg sarkús és enyhén dekoltált felsőruházatú hölgy áll. Egy értetlen sikkanás hagyja el a száját, majd kis híján elalél, amikor drága volt párja női hangon meg is szólal.
- Na mi az, így már nem tetszem?
- Őő... ráérünk megbeszélni később. - rúg egyet oldalra megcélozva a Leo kezében levő pisztolyt. Vagy a kezet. Lényegében mindegy. Veroniel, vagy bárki is ez most már, pedig gyorsan lebukik, majd fölfele kinyújtja a kezét és markába fogja a láncokat. Ha sikerül elkapnia őket, akkor Leo-t húzza közelebb magához.
Mosoly a következő pillanatban csak egy meglepett nyögést hall.
Ne...
Leo kezében pedig megpillantja a gyilkos fegyvert. Egy tőr, amely valaha volt kedvese hasába szúr.
Mosoly ezúttal átkeresztelhetné magát Sikolyra, akkorát sikít, amint látja a folydogálni kezdő vért. Veroniel haláltusája közepette visszaalakul eredeti formájába, ami a korábban látott selymes hajú, magas férfi, életereje azonban észlelhetően szivárog elfelé.
Mosoly agresszív sietséggel rohan oda hozzá és omlik térdre mellette, könnyektől patakzó szemmel tekintve valaha volt kedvesére. - Hogy... tehette... miért kell egyáltalán itt lennie, miért... teszi pokollá az egész életemet? - kérdi fájón-gyűlölködőn Leo-tól, ahogy Veroniel kezét szorongatja.
Csak csörrenéseket hall válaszul, ahogyan Leo minden bizonnyal véget vet a helyiség ablakainak is. Ám már nem figyel rá, csak ráborul Veroniel mellkasára, és fájdalmasan zokog. Mindent elveszített. Mindent. A régi, titkos kis reményét, hogy bármi jóra fordulhat köztük, a munkáját, és a Leo-ba vetett valaha volt bizalmát is. Pillanatok alatt egész világa a feje tetejére áll.
- Miért siratja ennyire? Egy gonosztevő volt. Gyerekekkel kereskedett, és kitudja mivel mérgezte a várost.
még ezekben az utolsó percekben is! Olyan arccal tekint fel, mint egy étkezése közben megzavart oroszlán. És ha Mosolynak nagyon rossz kedve van, az bizony azzal jár, hogy összetörnek körülötte dolgok. Hiszen Angyalmosoly általában mosolyog. Most azonban közel sincs kedve ilyesmihez. Az iroda ablakai tehát - lánccsapások ide vagy oda - sorban repedeznek és karistoló reccsenések kíséretében hullanak alá a felhőkarcoló harmincharmadik emeletéről.
- Ezeket meg honnan veszi?!
Legnagyobb meglepetésére Leo egy papírhalmazt rak elé. Tehát van bizonyítéka, nem csak légből kapott az egész?
- Innen.
Zaklatottan kapja kezei közé a lapokat és szemeiből kipislogván a könnyek nagy részét, olvasni kezd. Nem akar hinni a szemeinek. Sok disznóságot csinált Veroniel - például közölte vele, hogy a kapcsolatuk nem működik, ez volt a legrosszabb valaha -, de hogy árvákat csempésszen, ez nem vall rá.
- Nem, nem tehette... ez... ez nem ő! Vagy aljas rágalom, vagy hamisítvány, de nem tett volna ilyet. Soha. Most már el kell árulnia. Miért tette ezt? Miért végzett vele? - áll föl a földről ismét és néz mélyen a férfi szemeibe.
- Hogy ne öljön meg? - kérdi a férfi meglepetten - Úgy tűnik nem csak a kapcsolatukban verte át.
Vigasztalni próbálná? Most nem bírja elviselni az érintését. Nem, mintha máskor annyira simán menne. Mosoly idegesen feszül meg és sértetten húzódna arrébb, ám ekkor Leo már fel is kapja a halott testet és vinné az ablak felé...
- Hagyjon békén, még képes most... Mit csinál?! - sivalkodik föl, és mgpróbálván kiántani Leo alól egy képzeletbeli szőnyeget, aki ettől csak megtántorodik; majd, mint tigris, aki kölykét védi, telepszik a test fölé.
- Hagyjon! Legalább... pár percet. Csak egyetlen percet!
Most életében talán először próbál azzal a módszerrel élni, amellyel Leo szokott: a megtévesztéssel. Ha megkapja a percet, akkor ráhajolva a szerencsétlen elhunytra, kezeibe veszi az arcát, majd éltető csókot lehel az ajkaira és láss csodát, Veroniel üveges tekintete hamarosan ismét élettel telien csillog, érverése megindul. Mosoly boldogan néz vele szembe ismét, azonban az ajkaira helyezi ujját, hogy maradjon csendben, miközben szkenneli az érzéseit. Biztosan nem fog találni semmi bűnre utaló nyomot, biztosan nem...
- Még hogy... árvákat csempészni... ő ugyan soha.. - motyogja, mintha csak Leo iménti rágalmait élné újra, valójában kíváncsi, mit hoznak felszínre ezek a szavak. Diadalittasan észleli, hogy pusztán büszkeséget és tisztaságot érez a férfi szívében. Persze, hogy nem csempészett ő semmilyen árvákat.
Elterelem a figyelmét, várj a kellő pillanatra, aztán tűnj el! - üzeni gondolatban, s bár kétségek villannak fel Veronielben, azért végül úgy néz ki, hajlik az ötletre.
- Jó, rendben, és még azt árulja el, mikor idejött, honnan tudta, hogy ilyesféle dokumentumokat fog találni? Nem tudhatta, hiszen itt vannak. Nyilván nincsen belőlük olyan sok példány. Mit akar a főnöke, árulja el?
- Nem gyanús kissé, hogy egyszerűen csak nővé vált? - kérdi közben tőle Leo.
Nem tudja. Gyanús volna? A világban olyan képességek rejlenek, amelyeket a társadalom nem fogadna el könnyedén. Persze, hogy titkolják hát. De mindig is sejtette, hogy Veroniel közülük való. Hasonló hozzájuk.
- Jó, akkor hagyja hogy kikérdezzem. Majd meglátjuk mit mond. Tudja , nem én lehetek az egyetlen, aki ellen tud állni agyturkász hajlamainak... - jegyzi meg a férfi egy sóhajt követően.
- Higgye el, volt időm, hogy kiismerjem. Nem tud ellenállni nekik - feleli magabiztos, szinte mosolygós hanon, csodálkozva és egyben megnyugodva, hogy Leo nem tervezi ismét elvenni a férfi életét. - Ám nem felelt a kérdésemre. Mit akart a főnöke? Vagy csak még mindig olyan hataloméhes, mint volt?
- Nem, drágám. - Veroniel egyértelműen nem fogta menekülőre. - Csak a főnöke sokkal jobban ismer engem, mint te, és tudja, hogy valójában nagyon nem vagyok jó ember!
Te... tessék?!
A következő pillanatban egy a terem oldalában lapuló üvegasztal emelkedik fel a földről és repül Leo irányába. Hamarost találkozik is a férfi láncaival és csörömpölve törik szét miriádnyi apró kristályra. Leo ezek után Veroniel mellett terem, torkon üti, majd lehajol és megragadja lábánál fogva az egyébként nem alacsony individumot. A következő pillanatban Veroniel kifelé zuhan az ablakon.
Mosoly csak pislog és nem érti, hogy keveredett idáig.
A felismeréstől sokkoltan áll ott és nézi, ahogy álmai zuhannak harminchárom emeletnyit. Kábultan sétál az ablakhoz és bámul lefelé. Majd legyőzötten fordul meg.
- Ha árvákat nem is csempészett, valóban egy szörnyű ember volt. Nem tudom, hogy tudott átverni. Én... láttam őt. A lelkébe láttam. Azt hittem, hogy ismerem... azt hittem... - magasodik egyre a hangja, ahogy megállíthatatlanul pityeregni kezd. Kezeibe temeti az arcát.
Leo ekkor átkarolja őt és már ereje, kedve sincs ellenkezni. Fáradt. Kimerült. Fogalma sincs, hogy fogja valaha is kipihenni mindezt.
- Sajnálom. Menjen haza, vagy ahová jólesik, és pihenjen kicsit. Aztán...este elmegyünk valahova.
Talán mégis a rossz embert vádolta állandóan. Megfordul és Leo mellkasába fúrja az arcát.
- Haza?... A főnökömhöz kellene mennem, de ki fog nyírni, teljesen elrontottam a küldetést. Bár... megoldotta helyettem.
Lehet, hogy a főnök tudta, amit ő nem? Mindenesetre most már mindegy.
- Majd behajtom.- paskolgatja meg Leo a fejét. - A főnöke tud várni. Sicc, mielőtt még meggondolom magam az estével kapcsolatban.
Sicc? Most komolyan...?
Vérmesen fordul meg, villogó szemekkel. - Valami kisgyereknek néz? - lép közelebb, pár centire el is emelkedve a talajtól.
- Pardon? Nem. - felel amaz meglepetten, majd nemes egyszerűséggel sarkon fordul és elsétál.
Sose fogok kiigazodni ezen az emberen...
Azért nem adja fel.
Mindenesetre innen minél hamarabb el kellene tűnni. Soha nem akarja ezt a helyet többé látni.
Sóhajt egyet, majd az épület egy másik falához sétál és kilebeg az ablakon. Nem érdekli, ha látják is, csak pár órát kell eltöltenie még a városban, vagy valahol, és...
Áh. Nem kellene visszajönnöm arra a vacsorára. Ki tudja, mit akar tőlem. Biztos kicsikarni valamit. Vagy csak valahogy visszanyerni az elvesztett bizalmam. De hiszen tényleg neki volt igaza. A fenébe, tudnom kéne, hogy mit gondolok. Na mindegy, a táj szép innen fentről...
Beéri most ennyivel. Az apró örömökre kell koncentrálni, az aggodalmak ráérnek később is.

Zihálva nyitok be a legfelső emelet ajtaján.
Egészen egyszerűen indult a feladat. Megérkeztem egy limuzinnal, öltönyben – csak hogy ne keltsek feltűnést – New Veronia városháza elé, hogy egyszerűen megöljem a főpolgármestert. Nem mintha tett volna bármi különösen rosszat, de a cégünknek volt egy jelöltje a tisztre, én pedig könnyen eltudtam intézni, hogy rossz színben tűntessem fel. Még csak maszkot se kellett viselnem ezúttal, hiszen úgy változtattam az arcom berendezését, ahogyan jólesett.
Azonban ahogy bejutottam a két bárgyú őr mellett, már tudtam, hogy nem lesz egyszerű a dolog. Amilyen képet vágtak, bizonyára Wilhelmina járhatott itt – kitudta hozni a legbambábbat a legtöbb emberből, én azonban immunis voltam a hülye agyostromló képességeire. Nem győztem eleget áldani érte a sorsot…és a kutatókat.
Vicces kis kapcsolatunk volt. Tagadhatatlanul volt köztünk egy vonzódás, főleg az ő részéről. Én leginkább játszani élveztem vele. A másik nagyvállalatnak dolgozott, naív volt, és segíteni akart az embereken. Nem is emlékszem én mikor feladtam már ezt, ha egyáltalán valaha célom volt. Ő azonban még nem. Szerintem nem is fogja soha, amennyire idealista. No nem ezért vonzódtam iránta. Az, hogy a legtöbbször egymás ellen kellett dolgoznunk, érdekes ízt adott az egész kacérkodásnak egymással. Ráadásul csinos is volt. Összefoglalva nem igazán foglalkoztatott, de mikor összefutottunk, szórakoztató és hasznos tudott lenni.
A megfelelő kifejezés az épületben való feljutásunkra nem feltétlenül a „hősies” lett volna, ám erről a részről szerencsére nem írnak a lapok. Néhány fogdmeget elintéztünk közben, de nem történt semmi említésre méltó. Veroniel, aki főpolgálmesterségét leszámítva jogász sem fog problémát okozni.
Annál inkább az ajtó. Persze csak egy pillanatra, hiszen ahelyett hogy feltörném, vagy hasonlóan felesleges időhúzó tevékenységekbe kezdenék, egyszerűen berúgom a zár mellett. Odébbállok: nem csak hogy hölgyeké az elsőbbség, de ha reflexből tüzet nyit félelmében, nem én akartam felfogni a golyókat. Bentről hang hallatszik.
- Mosoly…mégis mit jelentsen ez? – kérdezi a férfi, meglepően magas hangon.
- Heh... bocsánat, hogy nem kopogtam... izé, fuss! Menekülj és tűnj el ebből a városból és vissza se gyere! Magyarázkodás később! – mire is számítottam volna. Nem az a feladata hogy eltegye láb alól? Vagy már megint kegyeskedni akar? Nem számít.
Hezitálás nélkül lépek be az ajtón Mina után, majd egyszerűen félrerakva őt az útból indulok meg futva a férfi felé. Útközben a láncaimnak is szabad utat engedek – jóval gyorsabbak, míg én, még csak félúton járok, mikor azok már elérik.
- Ne! Nem ad legalább egy esélyt neki?! – hallom a hátammögül, de nem izgat túlságosan. Eközben a férfi ijesztő sebességgel húz elő egy apró pisztolyt. Nem hiszem hogy nagy kárt tudna okozni, de nem kockáztatok – oldalra vetődöm, a láncaimat pedig a pisztolyra tekerem, egy erőteljes rántással pedig megszabadítom tőle. Nem szabad akárhogyan megölnöm, ha azt akarom, hogy a tervem sikerüljön.
A pisztoly azonban hiába esik ki a kezéből: ugyanúgy a levegőbe marad, és lebeg a homlokom felé. Telekinézise lenne? De honnan? Nem hezitálhatok azonban.
- Hagyjátok abba! – kiállt fel Mina, és szinte érzem, ahogy az elmémet ostromolja – ő is tudja azonban, hogy hiába is teszi.
Megkerülöm a pisztolyt, megfogom, és megcélzom az egyik ablakot a férfi hátamögött. Ekkor azonban a nő közénk ugrik, és kirúgja kezemből a pisztolyt. Szórakoztató egy darabig ez az egész, de lassan unalmas lesz, hogy még őt is le kell szerelnem.
Ekkor azonban előtűnik Mina mögül egy nő. A polgármester kámforrá vált…nem is, ő változott nővé. Vonásai még hasonlítanak valahol, ám a ruhái és az…adottságai már semennyire.
- Na mi az, így már nem tetszem?  - kérdezi meg Wilhelminát. Tetszem? Ezek együtt voltak? Ezért védené ennyire? Nos, így talán egy picivel jobb érzés lesz levetni az emeletről.
- Őő... ráérünk megbeszélni később.
Eközben Veroniel megfogja a láncaimat, és nemes egyszerűséggel magához ránt engem. Nem számítottam tőle ilyen erőre, de nem ez az első eset, hogy hasonló megesik: felkészültem már rá. Miközben közelítek felé, előhúzok egy tőrt a zakóm alól, és előre tartva egyenesen a gyomrába mélyítem. Az eddigi mosoly a sikoltás mimikájába torzul, ahogyan azt fülem is tanúsítja. A hangos üvöltés közben visszaalakul férfivé, de minek – úgyis meghal pár percen belül. Összeesik a földön, én pedig láncaimat visszahúzva kelek fel mellőle és állok arrébb kettőt, ha esetleg még lenne valami utolsó trükkje. A nő természetesen odarohan hozzá, és fölé térdelve kezd el sírdogálni mellette.
Ilyen fontos lett volna neki ez a férfi…nő…valami?
- Hogy... tehette... miért kell egyáltalán itt lennie, miért... teszi pokollá az egész életemet? Súlyos vádak voltak ezek, de ilyen állapotban nem is vártam mást. Mindenki kiakad, ha elveszik azt akivel az ágyán osztozik…vagy asztalán…esetleg bármelyik más bútorán, ha a hév úgy adja.
Odamegyek az ablakhoz, és a visszahúzott láncokkal rájuk csapok még néhányat, míg végül egy erős repedés fut végig rajta. Kirúgom az üvegtáblát, majd visszafordulok Mina felé.
- Miért siratja ennyire? Egy gonosztevő volt. Gyerekekkel kereskedett és kitudja mivel mérgezte a várost. - találom ki hirtelen ami eszembejut.
Bárcsak ne lenne ilyen érzelmes és naív…talán megérné többet belefektetni ebbe az egészbe. Bár bevallom, nem lenne ennyire szórakoztató. Felnéz a leendő holttest mellől, egyenesen rám. Elég csúnyán néz, gondolom épp pépesítené  az agyam és a tudatom, ha hatalmában állna – így azonban hogy képtelen rá, mindössze a többi ablakot töri be magunk körül tudatával. Kellene neki egy terapeuta.
- Ezeket meg honnan veszi?!
Lekapok egy aktát az egyik polcról, és a nő elé dobom. Eredetileg számlák voltak, ám adatott nekem egy másik képesség is: ahogyan hozzáérek valami írotthoz, bárhogyan módosíthattam azt. Dokumentumok, személyes iratok, ha papíralapú, akkor akárhogyan formázhatom. Szerencsére csak kevesen tudtak erről a képességemről, Mina pedig nem tartozott közéjük.
- Innen. - mutatok rá az iratra, ami épp többszáz árva, hajléktalan és szegény árva gyereket csempészett volna külföldre prostituáltnak.
- Nem, nem tehette... ez... ez nem ő! Vagy aljas rágalom, vagy hamisítvány, de nem tett volna ilyet. Soha. Most már el kell árulnia. Miért tette ezt? Miért végzett vele? – áll föl a nő. Egyszerűség lesz a legjobb válasz.
- Hogy ne öljön meg? - nézek rá csodálkozva. – Úgy tűnik nem csak a kapcsolatukban verte át. - térdelek le mellé és kezdem el simogatni a haját. Persze a kedves gesztus csak figyelemelterelésnek kell. Ezután felkapom a férfit, és elindulnék vele az ablak felé.
Bizony, csak indulnék. Mina felkiált.
- Hagyjon békén, még képes most... Mit csinál?! – sikítozik, majd a lábamat elkapva megborítja az egyensúlyomat, a férfi pedig kiesik a kezemből. Mina ráveti magát, mint aki védi a testet. – Hagyjon! Legalább…pár percet. Csak egyetlen percet! -  kérlel. Ez gyanús. Eddig parancsolt, most pedig kér. A férfi fölé hajol, és megcsókolja. Ennyire fontos lenne neki még mindig? Ez már-már sértő. Azonban látom, hogy nem ez a cél. Ahogyan megcsókolta, már el is indult a testének a mozgása. Apró kis rezzenések, amit talán észre sem vesz a legtöbb ember – ám aki ezekből akarja kiszúrni a hazugságot, az minden ilyenre felkapja a fejét. Aljas húzás volt ez a nőtől, amit egyszer még behajtok rajta, most azonban az a következő lépés, hogy megöljem a férfit – megint.
- Még hogy…árvákat csempészni…ő ugyan soha… - hallom a motyogást. – Jó, rendben, és még azt árulja el, mikor idejött, honnan tudta, hogy ilyesféle dokumentumokat fog találni? Nem tudhatta, hiszen itt vannak. Nyilván nincsen belőlük olyan sok példány. Mit akar a főnöke, árulja el? - próbál szóval tartani, ám csak a kezemre játszik ezzel is.
- Nem gyanús kissé, hogy egyszerűen csak nővé vált? - nézem őket egy darabig, majd sóhajtok – Jó, akkor hagyja hogy kikérdezzem. Majd meglátjuk mit mond. Tudja, nem én lehetek az egyetlen, aki ellen tud állni agyturkász hajlamainak.
- Higgye el, volt időm, hogy kiismerjem. Nem tud ellenállni nekik. - Oh, abban biztos vagyok, sőt, abban is hogy másnak sem. – Ám nem felelt a kérdésemre. Mit akart a főnöke? Vagy csak még mindig olyan hataloméhes, mint volt? - kérdezi ingerülten, de ekkor feláll Veroniel. Ennyit a titkos tervükről.
- Nem, drágám. Csak a főnöke sokkal jobban ismer engem, mint te, és tudja, hogy valójában nagyon nem vagyok jó ember. – Mi ez, valami elcseszett vezeklés így a végére? Nincs azonban időm ezen elmélkedni, hiszen ezúttal egy üvegasztalt vág felém telekinézissel.
Nem térek ki, mindössze mindkét láncot az érkező asztal felé irányítottam, hogy az még a levegőben szilánkokra törjön. Néhány darab elért, de a vágások nem komolyak. A következő pillanatban már a férfi előtt is vagyok egy ugrással, torkon ütöm, hogy kissé megbénuljon, majd nemes egyszerűséggel megfogom a lábánál fogva, és kidobom a közeli ablakon. Nem érkezik se ellenkezni, se megszólalni. Ebből a zuhanásból pedig már Wilhelmina sem hozza vissza.
Mindössze a nő maradt – hozzuk ki magunkat valahogy jól ebből az egészből.
- Ha árvákat nem is csempészett, valóban egy szörnyű ember volt. Nem tudom, hogy tudott átverni. Én…láttam őt. A lelkébe láttam. Azt hittem, hogy ismerem…azt hittem… - siránkozik, majd végül konkrétan el is kezd sírni. Néha azt hiszem, hogy még nem múlt el tizenkettő.
Odalépek és átkarolom a nőt. Nem szabad most elkezdenie ugrálni, hogy jól alakulnak a dolgok, a legjobb az lenne, ha eltűnne innen.
- Sajnálom. Menjen haza, vagy ahová jólesik, és pihenjen kicsit. Aztán…este elmegyünk valahova. -húzom el a mézesmadzagot az orra előtt. Elvégre most már üres lesz az ágya…Szavaimra felém fordul, és mellkasomba temeti az arcát.
- Haza?...A főnökömhz kellene mennem, de ki fog nyírni, hogy teljesen elrontottam a küldetést. Bár…megoldotta helyettem.
- Majd behajtom. - vágom rá, a fejét paskolva – A főnöke tud várni. Sicc, mielőtt még meggondolom magam az estével kapcsolatban. - mondom játékosan. Úgy látszik valami elpattant nála, mivel villogó szemekkel néz rám.
- Valami kisgyereknek néz? - fáradt voltam ehhez, és kedvem sem volt most időt húzni.
- Pardon? Nem. - nézek rá meglepetten, majd egyszerűen legyintek és figyelmenkívül hagyva kezdek el kisétálni a szobából. Hamarosan jönnek a riporterek, nekik pedig nyilatkozni kell…


- Igen, egy titkos, ám megbízható forrásból származott az információ, miszerint a volt főpolgármester embercsempészettel foglalkozik. Kisgyerekek… - mondom még a maszkomon keresztül is elcsukló hangon a mikrofonba – Egyedül érkeztem az épülethez, hogy kikérdezzen Veronielt, ám megérezhette a vesztét, hiszen azonnal megtámadott. – szorítom meg a sérült jobb kezem, amin egy golyó ütött át (vagyis tűnt úgy, egészen pontosan – Nem akartam megölni, bármennyire is harcolt, de mikor szembesítettem bűneivel és rájött hogy nem győzhet, megijedt az igazságszolgáltatástól, és egyszerűen kivetette magát a törött ablakokon. - nézek a holttest egykori helyére. Természetesen már elszállíttattam…honnan voltak képességei? – Amik ezután kiderültek az irataiból, azok még szörnyűbbek, mint amire számítottam…Borzalmas, hogy egy ilyen köztiszteletnek örvendő ember így az orrunknál fogva vezetett minket oly sok hosszú éven keresztül. Biztosítanunk kell ezután, hogy olyan ember kerüljön a polgármesteri székbe, aki becsületes úton oda kerülve, a köz hasznát szolgálva fogja majd elősegíteni a város fejlődését. - Például én, bólogattam hevesen.