[Western: Loreena&Amy] Mi lesz ebből?

Amelia White, alias Borús Felhő, a févér, a kocsma hátsó, eldugott zugában ült és azon töprengett, mennyi alantas munkát kell még elvégeznie Walkernak, hogy elég pénz gyűljön össze a régóta kiszemelt, vadonatúj Coltokra. Ez a rakás szerencsétlenség én lettem volna.
Végig futott agyamon az emlékek sokasága, felelevenítve, hogyan és miért jutottam ebbe az elátkozott városba.
Anyámat, aki a feketelábúak törzsébe való volt, egy katonatiszt hurcolta magával egyik, a százada által végrehajtott portyájáról. Na nem igazi feleségnek, csak cselédnek, akit a szajhájának is tarthatott. Mikor megtudta, hogy a rabszolgaként tartott nő leánygyermeknek adott életet, majdnem megölte őt is és engem is, de mivel valahogy túléltük a dolgot, utána egyszerűen csak nem vett rólam tudomást. Azt a mai napig nem értettem, hogy miért nem dobott ki egyszerűen minket.
Teltek-múltak az évek és mikor már úgy 10-12 éves lehettem, „apámat” kirúgták a seregből. Még gonoszabb lett a természete, mint addig volt és vadorzásból kezdte fenntartani magát. Hogy minél több hasznát vegye fattyának és neki se kelljen agyon dolgoznia magát, elkezdett magával vinni ezekre az utakra. Mire betöltöttem a 17-et már legtöbbször egyedül jártam a vadont, a vadászat, a nyomolvasás minden csínját-bínját megismerve és jól kezeltem a fegyvereket is.
Egyik nap arra mentem haza, hogy nemzőm részegen őrjöngve, össze-vissza lövöldözve rohangál a megvadult lovak között. Rossz balsejtelemtől vezérelve a házba rohantam, ahol megpillantottam anyám vérbefagyott tetemét a konyha kövén.
Gyilkos köd ülte meg az elmémet és az udvarra érve szó és irgalom nélkül végeztem életem megrontójával.
Mikor a fejem kitisztult tudtam, hogy menekülnöm kell, de mielőtt ezt megtettem volna, még tisztességgel eltemettem az egyetlen embert a földön, aki jó volt hozzám és akitől a Borús Felhő nevet kaptam: az anyámat.
Azóta ridegszívű zsoldosként jártam a városokat, azt szolgáltam, aki jobban megfizetett. Azon a végzetes napon kiölték a szeretetet a szívemből.
És most itt voltam. Elfogyott a pénzem és kénytelen voltam mindenféle munkát elvállalni, ennek a Walker nevű kocsmárosnak, hogy legyen mit ennem. És még ez sem lett volna, ha a város polgármester asszonya, az egyik rosszul sikerült párbajom után nem nyúlt volna a hónom alá és nem kínált volna biztos menedéket a város falai között.
Nagyot köpve magam mellé a földre kiittam a maradék whiskey-met, aztán lakhelyem, a Hotel felé indultam.
Már félúton jártam a hőn óhajtott szálláshely felé, mikor kiverték a kényelmes ágyat gondolataim közül. A város előbb emlegetett vezetőjébe ütköztem, aki vérző karját babusgatva igyekezett a doktor háza felé.
- Au! – görnyedt össze a fájdalomtól a szerencsétlen. – Nézz a lábad elé Borús Felhő, nem látsz a szemedtől!
- Nem, az álmosságtól nem látok. – válaszoltam dühösen. – Mi a jó fene történt veled Trudi? Rád szakadt egy épület?
- Haha! Jó vicc volt. – fintorodott el a még mindig sápadt polgármesternő, aki a város építésze is volt. – Megtámadtak! Meglőttek! És még azt a pár dolláromat is elrabolták, ami nálam volt! – hangja még mindig reszketett az átélt izgalomtól.
A szememből azonnal kiröppent az álom. Jótevőmet, aki befogadott a városba és a hónom alá nyúlt, hogy éhen ne haljak, kirabolták!! Ez vért kívánt.
- Mond csak, láttad ki volt az? A városban van még? – kérdeztem ártatlanul, de aki ismert, kihallotta hangomból azt a jeges, borzongató felhangot, melyet általában hullák követtek.
- Sajnos nem. – mondta keserűen. - De már el is vágtatott, láttam mikor elhagyta a várost.
Megveregettem az előttem roskadozó Trudi vállát, aki erre a kedves gesztusra, csak mészfehér sápadtsággal és halk nyögéssel tudott válaszolni.
- Ez borzasztó Trudi! Jobbulást neked! Keresd fel az orvost, mert látom nagy fájdalmaid vannak. Én megyek, elteszem magam holnapra.
~ Most visszafizethetném a kedvességét. ~ morfondíroztam, de jó lett volna legalább egy társ is mellém, hogy védje a hátsómat, így visszaindultam a Salon-ba, hogy hátha akad valaki.
Trudi-t mindenki szerette.

Szilajszél, az irokézek büszke harcosa kétségbeesett volt. A törzsét eddig elkerülték a sápadtarcúak járványai, amik sok törzset megtizedeltek már, ám pont az öccse, Pacsirta (persze nem ez volt az igazi neve, de még gyerekkorában rajta ragadt) valami a nővére számára teljesen érthetetlen indokból szeretett a fehérek közé járni. Ilyenkor képtelenebbnél képtelenebb történetekkel tért haza, néha magával vitt egy-egy tárgyat, többnyire ártalmatlanokat… De most először valami mást is vitt, lázat és köhögést, majd furcsa álmokat. A tenger túloldaláról érkező betegséget.
A törzsfőnökök szinte az első tünetek megjelenésekor kipenderítették a fiút a faluból, hogy messze onnan egy kicsiny sátorban lelje halálát, egyedül a pusztaságban, hogy ne fertőzhesse meg a törzs többi tagját. Szilajszél nem tudta ezért tiszta szívből gyűlölni őket. A törzsfőnöknek keménynek kellett lennie, mint egy sziklának, nem hajolhatott meg semekkora viharban sem, időről időre pedig áldozatot kellett hoznia. Sajnos az utóbbi években egyre többet.
Szilajszél viszont képtelen volt az ügyet annyiban hagyni. Szerette az öccsét, és képes lett volna a világ végére is elmenni azért, hogy orvosságot szerezzen neki, bár ebben az esetben ez a legközelebbi város számba menő fehér települést jelentette. Felpakolta a prémeket, amiket vadászott, némi nyers aranyat, mert tudta, hogy a sápadtarcúak mindennél többre becsülik azt a kavicsot, és felkerekedett. Hiszen a messziről jövő fehérek betegségére nekik kellett, hogy legyen gyógyszerük.
- Or-vos-ság! - tagolta lassan, mondta gyorsan, mindenhogyan, de egyszerűen néhány szónál többet nem beszélt a nyelvükön, és amit szeretett volna kapni, az pont nem volt része a szókincsének. A szalon, vagy hogy a viharba hívták tömve volt emberekkel, és a legtöbbjük gyanakvó, összehúzott szemekkel bámulta az indiánlányt, ahogyan hadonászva igyekszik magyarázni.
Amikor ivást mutatott kitettek elé egy üveg tüzes vizet, amit végképp nem akart, amikor a torkán fojtogatást és köhögést imitált, akkor pedig ráfogták a pisztolyukat. Mindezek mellett pedig az a folyamatos cincogó hangszernek nevezett valami szólt, ami szépen lassan kezdett az agyára menni… Tudta, hogy hoznia kellett volna valakit, aki tolmácsol, de már így is bolondnak nézték a falujában mikor közölte, hogy márpedig elmegy gyógyszerért. Lassan kezdett pánikba esni…
Ekkor egy erős kéz markolt bele a fenekébe, így kénytelen volt a bajszos arcba könyökölni. A bajusz gazdája felüvöltött, a szalonban tartózkodók pedig egy emberként pattantak föl. Úgy tűnt készülőben volt a katasztrófa, pedig csak segítségért jött!

A kocsmába belépve a szokásos hangzavar, bagó, verejték és pia szag fogadott, amit már lassan fel sem vettem, annyira hozzászoktam már. Szemem lustán végig szaladt a túlnyomóan ismerős arcokon, felmérve, hogy kiben is bíznék meg annyira, hogy a hátam mögé engedjem.
Már az épület felé számba vettem azonban a felhozatalt és most sem éreztem másként: Egyik nagyobb gazember volt, mint a másik, aki egy kanál vízben megölt volna, ha csak egy csepp hasznot látna benne. A bőrét meg főleg nem vinné vásárra, csak valaki szép két szeméért.
Már nagyjából elkönyveltem magamban, hogy egyedül fogok a rablóharamia után eredni, mikor hirtelen megfagyott a helyiségben a levegő és mindenki egy bőrruhába öltözött indián lányra meredt, aki épp felháborodva meredt a mellette az orrát markolászó fickóra, akinek az ujjai között vér csordogált.
Ismerve az itteni viszonyokat, nem volt nehéz elképzelnem, hogy mi lehetett az előzmény. A lányka igazán szemrevaló volt és láthatóan teljesen tapasztalatlan, ha egyedül jött a farkasnép közé.
Előrelátóan a pisztolyomra helyeztem a kezem és fagyos csendben, hangos sarkantyú pengéssel indultam meg a páros felé.
- Ejnye-ejnye Johny! Csak nem rossz helyre dugtad az orrod? Egyébként azt hiszem ez nem akkora látnivaló, hogy ennyien nézzétek. Walker, mindenki a vendégem egy körre.
- És miből fizeted ki? – húzta el a száját a csapos.
- Majd Trudy kifizeti, ne tojj be. – mondtam határozottan, remélve, hogy ez bejön és lenyugtatja a kedélyeket, legalábbis ami a nagy többséget illeti.
- Keresel valakit? Nem a legjobb hely ez egy zöldfülűnek. – álltam meg az indián lány mellett.

Fel volt készülve a legrosszabbra. Nem olyan volt, mint a többi indiánasszony, hidegen hagyta a kukorica növekedése és a gyereknevelés is, ugyanakkor kiváló harcos volt, a nyilai mindig célba találtak és nyereg nélkül ülte meg a legszilajabb vadlovakat is. Még a törzsének a férfijai is elismerték egyenrangú ellenfélnek. Mindig is hősi halált képzelt el magának, így mi más lett volna megfelelőbb, minthogy a testvérének a gyógyulásáért küzdve essen el egy csapat sápadtarcú férfi ellenében? Fekete tekintete a pisztolyokat kereste, próbálta felmérni kinél van, honnan lőhetnek rá, és egyébként kiét szerezheti meg menet közben, hogy annyit vigyen magával, amennyit csak lehetséges.
A szellemek azonban úgy tűnt nem ezt a napot jelölték meg, amikor magukhoz akarták fogadni Szilajszél lányukat.
A jól láthatóan félvér nő feltűnése elhalasztotta a kirobbanni készülő csatát, a hangja nyugodt volt, de a szavaiból az indián egy árva kukkot sem értett. Amikor azonban a nő felé fordult, hátra lépett kettőt. Nem tudta bízhat-e benne, de végülis nem lőtte még keresztül, tehát úgy tűnt előbb a beszédnek van itt az ideje, csak utána a harcnak. Hiú ábránd volt, hogy a nő esetleg megértheti mit akar, ha ennek a csapat bölénynek nem sikerült, de azért a kedves hangon felbátorodva tett még egy próbát.
- Orvosság! - ismételte el ezredszerre is a kívánságát ékes irokéz nyelven, hátha a nővel legalább néhány közös szavuk volt… Hátha. Halvány remény volt csupán, de legalább létezett.

Tisztában voltam vele, hogy ezeknek a durva férfiaknak – akiknél már nem igazán tartottam sokszor jobbnak magam – csak az „erősebb kutya diktál” elv jön be és a határozottság, hogy valaki nem ijed meg tőlük, ezért így is léptem fel.
Bár a csapos némileg habozott, de végül Trudy nevének említése meggyőzte, hiszen tudta, hogy én vagyok az egyik pártfogoltja és nem hagyna bajban. Ahogy tudta azt is, hogyha valami zsákmányra éhes banda a települést venné célba, én is ott állnék a csatasorban, hogy megvédjem. Na persze nem ezeknek a részeg disznóknak a kedvéért, hanem csak pár emberért, akik itt úgy fogadtak, mint ha a rokonaim lettek volna és így persze valahol magamért is.
Mikor az ingyenpia a pulton kezdett sorakozni, a mindenki elégedett iszogatásba kezdett és a viták, beszélgetések, enyelgések zsivaja ismét betöltötte a Szalont.
Majdnem mindenki, mert Füstös Johny, aki bár még fél kezével az orrát pátyulgatta, a másik kezével a pisztolya után tapogatózott, de olyan fagyos pillantást vetettem rá, hogy végül dühösen köpött ki egy véres csulát a csizmák és a kosz által simára döngölt földre és viharosan távozott.
- Azt hiszem ennek még lehet folytatása…… - néztem merengve utána, de aztán már az indián lányé volt minden figyelmem, aki a problémák okozójának tűnt.
És aki nagy kerek szemekkel nézett rám a kérdéseim után, majd ékes nyelven válaszolt is valamit, amiből nem volt nehéz rájönnöm, hogy egy kukkszót sem érthetett az egészből, már persze a nyilvánvaló testbeszéden kívül.
- Na szép! Úgy jössz ide a csúnya fehér emberek közé, hogy még csak nem is tudod megértetni magad. – csóváltam meg a fejem, de hangom csendes maradt.
Jobb, ha most már nem hívjuk fel a figyelmet magunkra.
- Ha jól veszem ki…….írókéz? Vagy valami északi…… - igyekeztem felidézni nem túl bő nyelvtudásomat.
Az a dög, aki nemzett, párszor elvitt fogolytáborokba magával – hogy miért, azt ne kérdezze senki, talán csak tanulságul, hogy hová is kerülhetnénk, - de ott ragadt rám némi ilyen-olyan nyelv.
Amit a lány kérdezett, nem volt nehéz megérteni, csak a válaszhoz kellett némi idő.
- Itt…nem….nincs…orvosság, itt csak szesz és ………baj van. Én lenni…..vagyok…..Amelia….Borús Felhő. Jönni…..velem. – rakosgattam össze a szavakat remélve, hogy meg is ért belőle valamit. – Én ….nem…..beszélni jól, te nyelv, beszélj lassan.
Kifelé indultam, intve neki, hogy kövessen. Jobb lesz ezt a társalgást talán a szobámban folytatni.

Szilajszél érdeklődve nézte a szemei előtt kibontakozó jelenetet. A szavakat ugyan nem értette, de a hangsúlyt, a testbeszédet igen, és felismerte az erőfitogtatást is. A véres köpés végül a megadás jele volt, így az indiánlány végre érdeklődve nézhetett végig a megmentőjén. A nő harcos volt, akárcsak ő, pedig látta már a sápadtarcúak asszonyait, az abroncsszoknyákat és csipkéket, nameg a fűzőt ami lehetetlenné tette számukra az íjászatot. Az előtte álló viszont más volt, férfiruhát viselt, és megfélemlítette az itt lévő nagyszájú férfiakat is, akik magukat harcosoknak gondolták csak mert lógott egy pisztoly az oldalukon. Külön érdekes volt, hogy a másik vonásaiban ismerős jegyeket vélt felfedezni. Valahol sajnálta a félvéreket, akik vagy elhurcolt foglyok gyermekei voltak, vagy árulóké, akik behódoltak… Egyik sem volt túl fényes kezdet.
Mikor kiértette a népe nevét a nő elmélkedéséből, hevesen bólogatni kezdett, hogy igen, így van, majd, amikor az be is mutatkozott neki Borús Felhő néven valamennyire visszatért a jókedve. Bár erősen törte a nyelvüket, sokkal jobban beszélt Felhő irokézül, mint amennyire ő angolul.
- Szilajszél vagyok. - mutatkozott be ő is, és készségesen indult el a nő után, vállára véve a zsákot, amiben a szőrmét hozta. - Nem akartam bajt. - kezdte nagyon lassan, hogy a másik is értse, és igyekezett a lehető legegyszerűbben fogalmazni. - Csak venni akartam orvosságot, hoztam érte prémet. Most oda megyünk, ahol van?
Remélte, hogy hamar letudhatja a dolgot, hiszen láthatóan nem boldogult jól a városban.

Mindig elszorult a szívem, ha rézbőrűeket láttam, mert tisztában voltam vele, hogy én egyik fajhoz sem tartozom igazán. Az indiánok megvetettek, mert szerintük anyámnak inkább a halált kellett volna választania, mint, hogy az ágyasa legyen egy sápadtbőrűnek, aki erőszakkal tette magáévá.
A fehérek meg azért vetettek meg, mert nem tartottak magukkal egyenrangúnak, büdös bennszülött, meg más ennél még sértőbb jelzővel illettek és persze az sem segített, hogy nő vagyok.
Én mindenért keményen, nagyon keményen megdolgoztam, hogy ott álljak ebben az elcseszett világi rangsorban, ahol most állok.
És most sem haboztam volna a fegyveremhez nyúlni, ha valaki úgy gondolta volna, hogy ő az erősebb kutya.
Azonban legalább ma nem kellett erőt fitogtatnom, így némi vizslató pillantást követően megpróbálkozhattam csekély irókéz nyelvi ismeretemmel a láthatóan felderülő lánnyal kommunikálni.
Egy bólintással nyugtáztam a bemutatkozását és a szavait, hogy nem bajt keverni jött, bár ez itt, ezen a környéken vajhmi keveset jelentett, bár Trudy igyekezett megtenni, ami lehetett.
- Nem! Hozzám megyünk, itt nincs patikus. – ráztam meg a fejem, de nem tudtam biztosan, hogy megérti-e. – Orvosság……szomszéd város….. – intettem a távolba. –De milyen kórra…..mire kell az? – hiszen még az sem biztos, hogy be lehet a szert szerezni.
Nem tudtam mennyi ismerete van a fehérek orvosságairól.

Borús Felhő legalább igyekezett neki segíteni, így ezt mindenképp értékelte a nyelvi akadályok ellenére is, ám amikor patikust emleget összehúzza a vágott szemét. Még is mi a szellemek átka az a patikus? Végül azonban mielőtt rákérdezne a másik nő már javít is, így végülis kiderült, hogy elég rossz helyen keresgélt eddig. Elindulhatott volna a másik városba egyedül is, ám félő volt, hogy ott is hasonlóan járt volna, mint itt, ezért rohanás helyett inkább úgy döntött, megtud mindent a félvértől, amit csak lehetett.
- A testvéremet gyötri a sápadtarcúak láza. Hideg… - itt mutatta is a kezével, hogy fázik. - És forró. - itt pedig a homlokára tette a saját kézfejét. - Gonosz szellemek gyötrik gonosz álmokkal. A törzsfőnök…
Itt elhallgatott kicsit. Nem akart rosszat mondani a főnökről, de nem értett vele egyet.
- Kitette egy sátorba, messze másoktól, hogy ne terjedjen a láz. Ő ott egyedül meghal.
Zárja le röviden a történetet.
- Szóval kell orvosság, fehérek orvossága a fehérek betegségére, és hoztam fizetséget. - bök rá megint a táskára. - Segítesz? Nagy harcos vagyok, a főnök engedné, hogy maradj a törzzsel, ha akarod, ha kérem.
Ennél többet nem tudott ajánlani, hiszen ki akarna együttélni a fehérekkel, mikor szaladhatna a prérin a vadlovakkal, és vadászhatna bölényre az irokézekkel? Hát természetesen senki, csak lehet, hogy megfelelő pártfogó nélkül nem fogadta be Borús Felhőt a törzse. Azt megértette, hogy az indián szülőjét miért taszították ki, sőt még egyet is értett vele, nade egy gyerek nem tehet a szülők bűnéről.

Nagyon ragaszkodhatott a testvéréhez, ha ilyen bátor tettre ragadtatta magát Szilajszél, azzal, hogy nekivágott az ismeretlennek, rábízva magát a Nagy Szellemre. Nem hiszem, hogy nem hallott rémtörténeteket a fehérek gonoszságáról és lehetett bármely nagy harcos, egy szál magában, ha belebotlik valami bandába, nem sok esélye lett volna. Na persze, biztos vagyok benne, hogy azok sem úszták volna meg épp bőrrel a lány elszántságát elnézve.
Ritkán volt alkalmam rézbőrű fajtársammal beszélni, egyrészt ritkán jöttek be a városba, ha mégis, akkor sem volt túl barátságos egyik sem velem. Én meg nem erőltettem, már rég elfogadtam, hogy a társadalom peremén egyensúlyozom.
Most azonban valamiért úgy éreztem, segítenem kell neki és sajnáltam, hogy nem volt a közelben hozzáértőbb ember, aki ismerte volna a betegségeteket, de annyit én is tudtam, hogy sok sápadtbőrű betegség veszélyes vagy egyenesen halálos az indiánokra.
Mikor elmondta, hogy mik a tünetek, az magas lázra utalt, de hát az is sok mindentől lehetett. Ahogy a törzsfőnök viselkedésére tért rá, bármennyire közömbös arcot akart ölteni láttam a rosszallást átvillanni rajta.
- Szóval magára hagyták meghalni. – mondtam ki nyersen egy fintorral
Persze megvolt az indok, de a lehetősége meglett volna, hogy segítséget kérjen vagy maga a törzs szerezzen be orvosságot.
- Magas a láza a testvérednek, az okozza ezeket és ha ez sokáig így marad valóban meghal. Van rá valami por, amit a patikus adni tud, de sok….sok mindentől lehet…..kell tudni majd, hogy mi volt előtte…….- magyaráztam
A felajánlása viszont annyira meglep, hogy szinte tátva marad a szám, úgy meredek rá, legyökörezve, ahol állok. Vajon mit gondolhat rólam? Biztosan megvet, vagy szán, hogy így kell élnem.
Talán hálás köszönetet vár érte, de nekem harag felhőzi el a tekintetem és ritkán van az, hogy nem robban ki ez az érzelem azonnal, most mégis visszafogom magam és nagyot nyelve, csak rekedten szólalok meg.
- Nem szorulok segítségre, szánalomból való befogadásra, hogy aztán megtűrt rongyként nézzenek rám, meg van a saját életem! Kösz, de nem kérek belőle.
Aztán enyhültebben már, mert minden bizonnyal elég kétségbeesett lehet, ha ezt felajánlotta bólintok.
- De segítek neked orvosságot keríteni, úgy is a másik városba van dolgom……..beszélnem kell egy fickóval bizonyos illemtudást illetőleg. – villan vérszomjasan a tekintetem arra, amerre Trudy támadója elillant. – Van lovad? –nézek rá kérdőn. – Anélkül messze lesz, de ha nincs, jöhetsz velem is. Foltos elbír kettőnket is.

Az utasításokra bólogat, és hogy sok mindentől lehet a testvérének a láza is, ám nagyon megütközik azon, amikor Borús Felhő ilyen élesen utasítja vissza az ajánlatát, mikor véleménye szerint több volt, mint nagylelkű. A jutalom nem egyenlő a szánalommal, hiszen a szánalom megalázó, az érdem viszont teljesen más téma… De nem erőszakoskodik, inkább tudomásul veszi a dolgot, és még mielőtt megkérdezhetné, hogy ennek ellenére elviszi-e patikushoz, már meg is kapja a választ.
- Van lovam. Ott. - intett egy pej kanca irányába, és meg is indult felé. Egyetlen pokróc szerű anyag volt ráterítve, se nyereg, se kantár, de az indiánok mindig is így ülték meg a lovat. A zsákot, amiben a szőrmét hozta könnyedén átveti a lova hátán, és amikor Felhő is felszállt a saját hátasára mellé léptet.
- A testvérem sokat járt a sápadtak közé. Történeteket gyűjtött tőlük, meg más törzsektől, és akkor lett beteg.
Ennyit tudott. Harcos volt nem orvos és nem sámán, a fehérek betegségei pedig teljesen ismeretlenek voltak számára.
- Neked akkor mivel kell fizetni? Kérsz szőrmét?

Ha tudnám, hogy a lány mire vélte a visszautasításomat, sokat tudnék neki regélni arról, hogy nem a „jutalommal” van baj, hanem azzal, hogy ettől még az indiánok szemében nem változna velem kapcsolatban semmi. Persze páran biztos hálásak lennének a segítségemért és tisztában lennének vele, hogy esetleg megérdemlem azt hogy velük éljek, de mindenkinek egyenként nem lehetne elmagyarázni. Persze az is lehet, hogy csak szimplán félek……..félek újra megtapasztalni a keserű elutasítást, inkább már nem is próbálkozom.
Szerencsére Szilajszél nem erőlteti a dolgot és rezzenéstelen arccal, ami a faj gyerekkortól belenevelt sajátja, tudomásul veszi döntésemet.
Csak egy biccentéssel veszem tudomásul, hogy van lova, tipikus indián musztáng. Az enyém mellett szinte el fog törpülni, de én szeretem az erős lovakat, még ha valószínűleg nem is annyira kitartó, mint a kis pej.
A lány szavai alapján már biztos, hogy valamit a fehérek között szedett össze, de az lehet egy egyszerű náthától kezdve akár a himlőig minden. Én nem vagyok jártas ezekben, de a gyógyszerész majd kifaggatja a tünetekről, ő biztos tudja mire kell figyelni.
- Hmm……a szőrme sem rossz, de tudod mit? – nézek rá kis gondolkodás után. - Kössünk másik üzletet. Én segítek neked, te segítesz nekem. A vezetőnket megtámadta egy fickó és kirabolta. Ismerjük már a rossz fajtását és tudom, hogy ő is csak a szomszéd városig fut, hogy aztán eligya az összes pénzt. Jó lenne, ha valaki védeni a hátam, ha kérdőre vonom, van pár gyors kezű haverja, akik örülnek, ha egy házhoz menő skalpot begyűjthetnének. Benne vagy? – néztem rá kérdőn.

A lovaglás közben úgy tűnt, hogy képesek valamiféle egyezségre jutni és ez reménnyel töltötte el Szilajszelet. Úgy érezte, a szellemek sodorták az útjába a félvért, aki egyszerre élhetett két világban, és lehetett híd közöttük a szükségben.
Áldom a bölcsességed, nagy szellem.
Mondott gondolatban imát hozzá, de biztos volt benne, hogyha ennek a végére járnak, akkor komolyabb hálaáldozatot is be fog nekik mutatni. A két ló egymás mellett érdekes kontrasztot alkotott, a nagy és erős mén mellett az apró de gyors ló, de a látványon kívül más gond nem volt vele. Így persze az indiánnak kicsit felfelé kellett néznie, hogy lássa Borús Felhő komor arcát. Az ajánlat után egy rövid ideig hallgatott. Végülis harcos volt, de csak a földjükért és a népükért küzdött eddig, és ezért ontotta a sápadtarcúak vérét. A banditák fogalmával aoznban tisztában volt. Néha kereskedtek velük, néha viszont harcoltak, megesett, hogy elrabolták az asszonyaikat, megölték a férjeket, esetleg a gyermekeiket is... Nem voltak jobbak, csak nem hivatásos katonák voltak, hanem közönséges öncélú martalócok, cél és morál nélkül. Jobbak voltak mint a katonák? Természetesen nem, sőt, talán még rosszabbak. Ugyankkor nem az volt Borús felhő ajánlata sem, hogy gyilkolják le őket, csak kérdőre akarta vonni és nem akart egyedül lenni. Ennyi lett volna az ára az öccse gyógyulásának? Mert ennek a százszorosát is megfizette volna.
- Legyen. - bólintott a nőnek.- Segítek neked elintézni azokat a fehéreket, te pedig segítesz nekem a gyógyszerrel. Nem tudom mennyi ideje van a testvéremnek... De azt sem, hogy mennyi ideig találjuk meg az ellenségedet.
Ez valójában kérdés akart lenni, hogy mennyire sietnek, mert ő a maga részéről már száguldott volna visszafelé, hogy mielőbb beadja a szert a fiúnak, de nem akarta, hogy Borús Felhő miatta lemaradjon a harcról. Elvégre akkor nem tudná megfizetni felé az adósságát, márpedig olyat tisztességes irokéz harcos nem csinál! Főleg, hogyha ekkora az a bizonyos adósság, élete végéig szolgálhatná a másikat...
- Jól bánok az íjjal, de a fehérek fegyverével nem. Neked mid van?

Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy belemegy az alkuba, hiszen neki nincs semmilyen elszámolni valója egy idegen fehér emberrel, arról már nem is szólva, hogy akár - vagy talán egészen biztos - az élete is veszélybe kerülhet, ha velem tart. Én ugyan nem kimondottan a fickó fejéért megyek, de egyáltalán nem bánnám, ha erősen ellenállna, mert akkor okot adna rá, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljak vele és a kis bandájával. Mostanában nagyon elszemtelenedtek, ha már a saját városában megtámadják a polgármestert. Az ilyeneket csak az rettenti el, ha valaki példát statuál velük.
Ha viszont tűzpárbajra kerül sor, akkor senki nincs biztonságban, így Szilajszél sem. És akkor a testvérét senki nem fogja meggyógyítani! Lelkiismeret furdalást éreztem, de abban is biztos voltam, hogy sokkal kevesebb „díjazás” meg talán sértő lenne. Félvérségem okán sokáig szomjaztam a tudást, hogy mitől válhatnék én is teljes értékű indiánná és bár nem éltem soha egy közösségben sem, tudtam, hogy mit tartanak a becsületről. Szemet szemért, fogat-fogért, életet-életért.
Ha segítek megmenteni az öccse életét, akkor ő sem ajánlhat kevesebbet.
Ezért aztán nem lepett meg, amikor elfogadta a felajánlásomat a fizetség gyanánt.
- A szomszéd városig mindenképp el kell mennünk és a gyógyszerész is ott van. Szinte biztos vagyok benne, hogy Trudy támadója ott veri el a lopott pénzt.
Egyre jobban belejövök a nyelvbe és ez jó érzéssel tölt el, sok olyan kifejezés jut eszembe, amit már azt hittem elfelejtettem.
- Ígérem sietni fogunk, ha ott nem találjuk a rablót, akkor beszerezzük az orvosságot és te elviszed a testvérednek. Mivel én nem láttam a polgármester támadóját, ha frissiben nem akadok rá, onnantól úgy is bottal üthetem a nyomát. – magyaráztam, mert nem akartam, hogy rosszul érezze magát, ha nem jönne össze a dolog. – Az alkut akkor is teljesítettnek tekintem, hiszen eljössz velem.
A fegyverek dolga már előbb is eszembe jutott, ezért is volt lelkiismeret furdalásom, de remélhetőleg odáig nem jutunk el, hogy vissza is lőjenek………
- Nekem pisztolyaim vannak. – csapok az oldalamon fityegő Coltokra. – Na meg a késsel sem bánok rosszul. Ezért leszek én elől, neked csak a hátam kell szemmel tartanod, azt meg íjjal is megteheted, fedezékből. Ha csak, nem szeretnél egy puskát a kezedbe. – mutattam a lovam nyergéhez erősített tokból kilógó tusra. – Azzal nem kell sokat célozgatni, csak húzkodni a ravaszt. – mosolyodtam el.
Foltos már a városka szélső házait hagyta maga mögött, így kissé jobban nekieresztettem.
- Ha minden jól megy, holnap délutánra oda is érünk. – kiáltottam még felé, ha ő is tartotta velem az iramot.

Borús Felhő magyarázatára csak bólint. A szomszéd város végülis nem lehetett annyira messze, az öccse pedig talán még kibírt annyit… Talán. Minden perc számított, de nem mehetett el fizetség nélkül, Szilajszél harcosra senki sem mondhatta, hogy nem tartotta be a szavát, vagy hogy tartozott bárkinek is! Ráadásul a nő szavai alapján mindenképp el kellett lovagolniuk a szomszéd városig.
Érdekesnek találta, hogy mindkettejüknek ott volt dolga, és talán tényleg a szellemek vezették az útjába a félvért, hogy közös erővel legyőzzenek egy gonoszt és megmentsenek egy életet. Hite szerint ez olyan dolog volt, ami tetszett a szellemeknek.
- Rendben.
Nyugtázta a dolgot, majd áttértek egy sokkal izgalmasabb kérdésre, a fegyverekre. Félrebillentett fejjel nézte meg a pisztolyokat, majd a lóra erősített puskát. Ismerte ezeket a fegyvereket, hiszen számtalanszor harcolt ellenük, de tudta, hogy vadászatra épp úgy lehet használni őket, mint háborúra.
Az ajkába harapott. Sosem volt még lőfegyver a kezében, és ki tudja, ha megtanulja használni, akkor talán zsákmányolhat is néhányat belőlük, hazavihetné a törzsének, amivel előnyre tehetnének szert… Hacsak a törzsfőnök és a sámán nem küldi el őt még ennél is melegebb éghajlatra, hogy ilyen pokolbéli tüzet vitt haza. Most így is a begyükben volt. Egyébként pedig érdekelte is. Szerette az íját, de praktikus lélek volt, a hatékonyság talán hajszállal de előtte járt az elveknek. Ugyanakkor félt is. Félt az erejétől, és akaratlanul is eszébe jutottak az indián társai, akikkel ez a fegyver végzett.
- Kipróbálom. Ha nem megy, akkor majd segítek íjjal, de… Előtte mutasd meg hogyan kell. - hozta meg végül a döntését. Egy harcoson nem kerekedhetett felül a félelem, és nem szalaszthatott el egy lehetőséget, hogy még jobb harcossá váljon, ha egyszer megadatott neki a lehetőség. Mindig az ismeretlennel volt a legnehezebb küzdeni.
Amikor Felhő lova neki iramodott, ő is belevágta a sarkát a saját állata oldalába, és még így szőrén is képes volt tartani a tempót. A hátasa szerencsére apró volt és mozgékony, ráadásul összeszokott páros voltak már.
Nem kezdeményezett beszélgetést, nem szokott, de ha a nő kérdez, hát válaszol neki a maga tömör módján.

Az üzlet megköttetett, most már csak az út és a végrehajtás mikéntje van hátra. Bár nem szeretném túlságosan veszélybe sodorni, na meg az önbizalmam is azt mondatja velem, hogy simán elboldogulok majd a sunyi kis elkövetővel, azért félvállról sem akarom venni a dolgot. Túl sokan haltak már meg a környezetemben csak azért mert elbízták magukat, ezért is kell, hogy valaki ügyeljen a hátamra, nem szeretném, ha valaki hátba lőne, míg én a rablóval foglalkozom.
Sokat gyakoroltam, míg olyan jól bántam a pisztolyaimmal és a késemmel, mint legtöbb férfi sem, így meg van az okom, hogy biztos legyek abban, nem vallok szégyent.
Ahogy azt is sejtem, hogy a lány sem dísznek hordja magával az íját. De talán hatékonyabb lenne megtoldva még egy puskával.
Ettől függetlenül, még ha én is ajánlottam fel neki, mégis meglepett vele, hogy belement abba, hogy kipróbálja a fegyvert.
- Rendben. – bólintottam szélesedő vigyorral a képemen. – Napnyugtakor, ha tábort verünk, megmutatom és gyakorolhatsz vele, nem egy bonyolult fegyver.
Jó iramban haladunk, így talán még előbb is megérkezhetünk, ha jól tippelem.
Minden esetre, ahogy találtunk egy megfelelő helyet, ahol békésen eltölthetjük az éjszakát és a kis tábortűz már biztosan lobogott, köveket halmoztam fel olyan 10-15 lépés távolságra, majd a kezembe vettem a puskát.
- Ebbe a nyílásba kell betenni a lőszereket. Ezeket. – mutattam meg a töltényövet és a puskán lévő tárnyílást. – 12 darab fér bele és ha egyet ellőttél, itt kell újra csőre tölteni. – húztam fel a fegyvert az alsó emelőkarral. – Elég ereje van, hogy ha eltalálsz valakit, akkor ne nagyon ugráljon, így elvileg 12 embert is sakkban tarthatsz vele. – nyújtottam át neki. – Próbálj úgy gondolni rá, mint a kezed meghosszabbítására és akkor nagyot nem tévedhetsz. – javasoltam neki a kőtömbök felé intve.

A tábortűz meggyújtása már rutinfeladat volt. A kis dombról pont ráláttak a szomszéd város halvány fénypöttyeire, a szétszórtan elhelyezett utcai lámpákra, amik a tengeren túli civilizáció fejlettségét hírdették karöltve a vasúttal, a lőfegyverekkel és a mindent elsöprő kapzsisággal. Szilajszél elfordult. Gondolt rá, hogy elmenjen vadászni valami vacsorát, kistestű emlőst, vagy néhány gyökeret, de nem tudta, mennyi időbe telt volna, és meg is akarta őrizni az erejét, ha már úgy tűnt csata várt rájuk.
Visszament Borús felhőhöz, aki előkészítette a gyakorlást, és igyekezett szakértő szemmel megnézni a puskát. Bólogatott, miközben a félvér elmagyarázta a használatát, de csak reménykedni mert abban, hogy valóban meg is értette.
Átvette a fegyvert. A fém és a fa érintése együtt különös volt, hideg és idegen, szinte a gerincén kúszott fel az undor, ami hirtelen elöntötte. Először azt sem tudta, hogyan tartsa. A nyíl sokszor egy vonalban volt a szemével, legalábbis mielőtt még megszokta volna a határait, utána ment pusztán érzésből is. A puskát viszont nem érezte.
Letérdelt és kinyújtotta az egyik karját maga elé, és igyekezett vele megtartani a fémcsövet, a másik kezét pedig a ravaszra illesztette. Így a cső nagyjából a tekintete meghosszabbítása volt.
- Nem jó így. Nem érzem, hogy kéne megtartani, és célozni is. - közölte Borús Felhővel, remélve, hogy a nő segít neki beállítani a helyes fogást.
Amikor ezzel megvoltak akkor pedig lőtt… Nem számított a visszarúgásra. Szitokszavakat sziszegve káromkodott, miközben egyszerre minden ízület fájt a vállában és a könyökében is, persze tudta, hogy ha leközelebb megfeszíti az izmokat és ellentart, akkor nem lesz gond. Így persze fölé is lőtt a célnak, mikor az utolsó pillanatban felrántotta a cső végét.
- Átkozott masina… - morogta, majd nagyot sóhajtott és megpróbálta még egyszer. Nem adhatta fel ilyen könnyen.- Az íj egyszerűbb, nem tudom ezt miért gondolják jobbnak.

Tudom, hogy milyen ellenszenvvel viseltetnek egyes indián törzsek a lőfegyverekkel kapcsolatban, de azt is tudom, hogy egyre többen, kényszerből ugyan, de igénybe veszik, csak azért, hogy felvehessék a harcot az ellenséges törzsekkel, vagy akár a fehér katonákkal, mert előre látták, hogy a fejlődést visszafordítani nem lehet, még ha vele veszik a harc becsülete is.
Így aztán nem volt nehéz értelmezni Szilajszél arckifejezését, ahogy kézbe vette a lőfegyvert.
Minden esetre még önkéntelenül is ráérzett a helyes tartásra.
- Jól csinálod, csak még szokatlan a súlyelosztása. – nyugtattam meg. – Térdelve, a kezeddel a fegyver előtusán – mutattam a helyre, - meg a könyököd a térdeden megtámasztva biztosabb a célzás. Ilyenkor a tus a vállgödrödbe legyen és az arcodhoz szorítva a szemeddel a csövet kövesd, aztán tartsd a célra. – igazgattam meg a tartását.
Simán megtette, amit javasoltam, azonban mielőtt felhívhattam volna a visszarúgásra a figyelmét, már elsütötte a puskát.
- Bocs, akartam mondani, de lehet előbb kellett volna. – néztem rá bűntudatosan. – Azonban sokszor nincs idő letérdelni és pontosan célozni, ilyenkor jobb, ha állva maradsz és a csípődhöz erősen szorítva, teljes testtel a célpontod felé fordulva húzod meg a ravaszt. – javasolom. – A puska erős fegyver, ha valakit eltalálsz a testén, az egyhamar nem áll fel, nem kell olyan pontosan célozni vele, mint egy íjjal.
Hagyom, hogy gyakoroljon, csak néha igazítom meg, hogy kényelmesebben tarthassa, de alapvetően, mint minden gyakorlott fegyverforgató, ügyes és hamar beletanul.
Míg ő ismerkedik a puskával, addig én a tűzhöz megyek és egy csajkába szárított húst dobálva, meg a vizestömlőből azt megtöltve a tűz fölé lógatom. Ha felforrt, két ütött-kopott bögrét halászok elő és kettéosztom a levest.
- Gyere egyél te is. Holnap délelőtt elintézzük a dolgainkat és ebben az időben meg már remélhetőleg hazafelé mehetsz az orvossággal. – intettem magam mellé, ha megunta.
Ha eseménytelenül telt utána az éjszaka, a felkelő nap már úton találhatott minket.

Amikor Borús Felhő megigazítja kicsit a tartását hálásan biccentett, majd következett az ominózis visszarúgás, ami lezsibbasztotta a fél oldalát. Egy ideig bosszúsan masszírozgatta az ízületeit, de egy harcos nem engedhetett a fájdalomnak és a haragnak. Szerencsére úgy tűnt megúszta apróbb zúzódásokkal, így már a második próbálkozásnál a megfelelő helyre tette, és igyekezett ellentartani a fegyver erejének, amennyire tudott és még úgy sem volt kellemes… De a célt eltalálta és ennyi elsőre elég is volt neki. Még kipróbálta, hogy milyen állásból ahogyan már többször is látta az ellenségeitől.
- Valóban nem olyan pontos, mint az íj… De láttam miket tud tenni a törzsemmel. - válaszolta keserűen. Még egyet belelőtt a célba, majd utoljára gondosan áttanulmányozta a puskát. Több lőszert viszont nem akart pazarolni, azok a kis fémhengerek nem tűntek annyira könnyen pótolhatónak, mint a nyilak, és nem is lehetett őket a csata után összeszedni, hátha volt még közöttük hasznosítható.
- Tizenkettő, azt mondtad ugye? Akkor elég lenne csak megvárni, hogy a banditáknak előbb fogyjon el, mint nekünk.
Vetette fel, majd letelepedett a nő mellé, és elfogadta a levest. Forró volt, nem is volt túl sok íze, de legalább folyadék volt és hús, bőven adott nekik energiát reggelre. Hálából ő a prémek egy részét osztotta meg a félvérrel, bármennyire is meleget voltak a nappalok, az éjszaka csípős tudott lenni ezen a tájon.
Újra nyeregbe szálltak, mikor már vöröslött az ég alja, és Szilajszél örült, hogy nem töltöttek több időt pihenéssel, mint feltétlenül muszáj volt. A testvérének talán minden egyes perc számított.
- Honnan tudod, hol találod meg, akik bántották a barátodat? - kérdezte már útközben.

Ahogy sejtettem, Szilajszél egy-két lövés után már elfogadható módon kezelte a puskát és biztos voltam benne, hogy ha arra kerül a sor nem nagyon fogja eltéveszteni a célt. Na meg aztán, akire egy szép nagy puskacső mered, az nem nagyon gondolkozik azon, hogy aki kezeli vajon mennyire jó lövő, ha meghúzza a ravaszt vajon eltalálja-e vagy sem. Azonban nekem sem az volt a célom, hogy halomra öldössünk embereket, de az elrettentés mindig jól jön.
- Igen, ez tagadhatatlan. – komorodtam el, hiszen ez nem volt titok, sokan szenvedtek a túlkapásoktól és a szükségtelen erőszaktól.
A tár kapacitásával kapcsolatos megjegyzése kuncogásra késztetett, mert lelki szemeim előtt megjelent, ahogy halálos nyugalommal kivárjuk, amíg mindenkinek elfogy a lőszere.
- Azért ezt nem lenne túl könnyű megvalósítani, mert egyrészt sokan két pisztolyt is hordanak, amibe eleve 6-6 golyó fér, másrészt általában nem egyedül van a rosszfiú, de tény…. – jegyeztem meg, jelezve, hogy nem őt nevettem ki, csak a megvalósítás ütközne nehézségbe, - hogy elég sokáig feltartható egy támadás.
Jól esett egy kis meleg leves, ami ha nem is volt túl laktató, de megmelengette a gyomrunkat.
- Köszönöm. – fogadtam el a prémek adta kényelmet. – Ügyes vadász lehetsz, sok jó minőségű szőrme van itt. – vackoltam el magam a tűz mellett, kicsit később.

Mikor már másnap a kellően keserű kávét felhajtva, tempósan kocogtunk az egyre közeledő városka felé, igen logikus kérdést kaptam a lánytól.
- Már volt gondunk egy idevaló bandával, akik meg is fenyegették Trudyt, amiért kitiltotta őket a városból és tudom, hogy itt húzták meg magukat. Biztos vagyok benne, hogy a kocsmában eldicsekedtek a „hőstettükkel”, így nem lesz nehéz megtudni ők voltak-e. Szóval első utunk oda vezet majd. Ha nem hallunk semmit, akkor segítek a gyógyszerrel és nem tartóztatlak tovább, én majd nyomozok tovább, bár akkor nekem sem lesz sok ötletem már. Ha egy magányos rabló volt az elkövető, annak valószínűleg bottal üthetem a nyomát. Ám akkor sem volt hiába az utam, hiszen segíthettem neked. – vontam meg a vállam.
Már délkörül járhatott és erősen tűzött a nap, amikor belovagoltunk a településre, el a szorgalmasan dolgozó koporsókészítő mellett, aki egyben a város sírásója és halottkémje is volt. Biccentettem neki.
Mint mindenhol itt is a főutcán volt a Szalon, nem nagyon kellett keresgetni. Jó pár ló volt kikötve ott.
- Az biztos, hogy már most is vannak itt, ahogy elnézem. – szálltam le és kötöttem ki a lovam.

Borús Felhő röviden felvázolta a helyzetet ameddig beértek a városba. Ésszerűnek tűnt először a szalonba menni, hiszen a szomszéd városban előző nap még ő is láthatta, hogy aki nagyon keménynek hitte magát, az mind odament először. Úgy tűnt, már voltak ott jópáran, a kikötött lovakból ítélve, pedig még dél sem volt… Szilajszél megvetést érzett az ilyen kocsmatöltelékek iránt, akik kétes helyeken mulatják az időt… De az is igaz volt, hogy ameddig itták a gusztustalan tüzes vizüket, addig sem az övéinek ártottak. Ő is kikötötte a lovát a félvér hátasa mellé, majd megszólalt.
- Én idekint maradok. - közölte majd fekete szemeit végigfuttatta a házak tetején. - Felmászok oda, és ha bajba kerülsz, vagy bent vannak a rablók, akiket keresel, akkor csalogasd ki őket ide az utcára, én pedig fentről lelövöm őket. Bent nm lenne elég hely, és meglephetnek hátulról. - vázolta röviden a tervet, majd meg sem várva a nő válaszát a vállára csapta a puskát is a tegez és az íja mellé. A szalonnal szembeni épület számára nem mondott semmit, noha a homlokzatán hatalmas betűkkel állt ott a BANK szó. Az oldalában egy postakocsi parkolt, így annak a tetejére mászott fel először, és onnan könnyedén kapaszkodott fel az épület tetejére. A kémény mögött húzta meg magát, és szemmel tartotta a szalon bejáratát.

Bár nem mutattam, egyre izgatottabb lettem, ahogy közeledett a várható összecsapás. Nem gondoltam, hogy ezt egy erősebb rábeszélés megoldja, ha a banditák a kocsmában vannak. Egyrészt általában sem jellemző, hogy az erős fiúk maguktól visszaadnák a zsákmányt, másrészt ezt még úgy sem teszik, ha ezt egy nő kéri tőlük. Szemem előtt már körvonalazódott a várható forgatókönyv, ha belépek és kérdezősködni kezdek.
Ha a rablók itt vannak, először kiröhögnek, aztán gúnyolódni kezdenek és szexuális ajánlatokat tesznek, aztán ezt fizikailag is meg akarják majd valósítani, na…….és ekkor kezd majd eldurvulni a dolog, mivel ehhez nem én vagyok a megfelelő áldozat.
Csak egyet tudok érteni Szilajszél tervével, mert ha mindketten bemegyünk a helyzet azonnal rosszabbra fordulhat, ráadásul könnyen beszoríthatnak minket és akkor oda az előny.
Jobb, ha azt hiszik egyedül vagyok, aztán jöhet a …………….meglepetés!
- Egyetértek. – bólintottam. – Ha tudod, akkor csak sebesítsd meg őket, de ne habozz, ha még is meg kell ölnöd valakit. Aki fegyverrel követ bentről, az biztos nem jószándékkal teszi majd. – próbálom azért az ő felelősségét enyhíteni.
Ha elindult a szemben lévő épület felé, én is megigazítom a pisztolyokat a tokba, hogy meggyőződjek róla, könnyen járnak, aztán belöktem a lengőajtót. Odabenn azonnal megcsapott a jellegzetes szag, ami mindenhol jellemzi az ivókat.
Szemem azonnal megakadt az egyik asztalnál vedelő, nagyhangú társaságon. A csapos láthatóan idegesen pislogott feléjük. Odalépkedtem hozzá, mit sem törődve a máris nekem címzett „jókívánságokkal”.
- Csak egy kis infó kéne. – csúsztattam egy ötöst a keze ügyébe. – Esetleg nem dicskedtek – biccentettem a társaság felé a fejemmel, - egy kis akcióval a szomszédban?
A pultosnak kikerekedtek a szemei félelmében, de halványan bólintott, így már biztosra mehettem.
Szilajszél csak arra figyelhetett fel hamarosan, hogy a lengőajtó kicsapódik és egy keszeg fickó repül ki rajta, nem egészen önszántából felnyalva a port.
Aztán gurultam ki én is a vállamon keresztül, coltjaimmal a kezemben és megcéloztam az egyik itatóvályút, miközben pár golyó elsüvített a fejem mellett.

Bólintott Borús Felhő utasítására. Csak sebesítés… És mintha a nő még vigasztalni is próbálta, hogy nem baj, ha megölt valakit, pedig nála a kérdés inkább az volt, hogy miért nem ölik meg rögtön az összeset? A bajkeverők nem lesznek tisztes polgárok egy kis figyelmeztetés után, és ő is úgy gondolta, hogy minél kevesebb erőszakos sápadtarcú férfi járja a földeket, amik egykoron végtelen préri volt, sivatag, és az indiántörzsek tisztes felségterülete, annál jobb. De ez a félvér bulija volt, és a segítségéért cserébe hajlandó volt az ő szabályai szerint játszani, legalábbis elméletben. Gyakorlatban egy cseppet sem tervezett figyelni arra, hogy ne okozzon halálos sérülést, a puskával már annak is örült volna, ha bárhol eltalálja az ellenfelét. Biccentett a nőnek, és felvette a lövészpozícióját.
Nem kellett sokat várnia, talán három madár repült ez az azúrkék égen, mikor kirepült az első feltételezhetően bandita a szalon lengőajtaján. Közvetlenül utána pedig érkezett Felhő is pisztolyokkal a kezében, tehát a harc már el is kezdődött, és úgy tűnt a banditák nem csak játszadoznak a fegyvereikkel. Szilajszélnek szerencséje volt a tetővel. Elsőre arra gondolt, hogy innen tökéletesen meg fogja tudni oldani, hogy térdelve, ami egy elég biztos pozíciónak tűnt, itt azonban talált még jobbat is. A tetőn hasalva nézte a lenti eseményeket, a puska csöve pont megnyújtása volt a karjának, és a tekintetének is. Megvárta, ameddig az első bandita kicsit eltávolodik Borús felhőtől, majd rövid célzás után már lőtt is.
11 golyó maradt.
A mellkasra célzott, mert az tűnt a legnagyobb elérhető felületnek, de ha úgy látja, hogy ebben nem ér el megfelelő sikereket, hátán még mindig ott volt a tegez a nyilakkal, és rövidke íja. Az első lövés után lekushadt, hogy ha felé is lőnek, ne legyen jó céltábla, de a keszeget eléggé lefoglalta egyelőre a lenti félvér. Szilajszél a szalon bejáratára célzott a puskával, készen arra, hogy lelőjön bárkit, aki kilép onnan.

Az ötfős társaság természetesen zokon vette, amikor megérdeklődtem – isten lássa lelkem, hogy mérhetetlenül kedvesen, - hogy jártak-e egy jó napja a szomszédban és, mivel először döbbent tekintetek, aztán harsány röhögés volt a válasz, hozzá tettem, hogy talán visszaadhatnák a polgármester pénzét és akkor csak simán börtönbe vonulhatnak, a rosszabb választási lehetőséget megúszva, hogy holtan végezhetik.
Pont a girhes választotta azt az ostoba megoldást, hogy elém álljon és meg akarjon érinteni……….
Így került az utca porába pofával és egy kezdtek el rögtön fegyvert rántani és rám lövöldözni, méregbe gurult társai, akik már nem röhögtek.
Mielőtt még követtem volna a kipenderített fickót a szabadba, ahol nem ejthettek csapdába és ahol Szilajszél fedezhetett, az egyik rosszfogú, sebhelyes alaknak ellőttem a lábát és egy pillanatig fedezékbe kényszerítettem a többieket.
Így volt időm kirobbanni, remélve, hogy az indián lány megfontolt és nem a kapkodós, ideges fajta, bár eddig nem úgy nézett ki.
Persze tudtam, hogy a maradék három bandita azonnal követni fog és ezért fedezék után néztem. Ez volt az itatóvájú és már majdnem elértem, amikor eldördült a puskám……..
A vállamon átpördülve emelkedtem tüzelőállásba, majd a tető felé intettem, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a fickó simán hátba lőtt volna mielőtt elérem a helyet, ha Szilajszél nem lövi le.
Ekkor vágódott ki az ivó lengőajtaja és okulva társuk elestéből, vetődött ki háromfelé a trió, legfőként a lovakat használva rejtőzésre.
Már az itató mögött lapulva lestem ki, várva a lehetőséget.
- Adjátok meg magatokat, akkor megtarthatjátok nyomorult életeteket! – kiáltottam rájuk, de természetesen csak durva káromkodás és lövések hada volt a válasz.
Úgy véltem fogalmuk sincs róla, hogy nem vagyok egyedül és ez nekem kedvezett.
Megcéloztam az egyik fickó lábát, mert annyira ostoba volt, hogy azt hitte, ha ő nem lát engem a lovam mögül, akkor én sem őt. Tévedett és mivel bíztam a kezem biztosságában és tudtam, hogy a lovam nem fog megugrani, lőttem.
A férfi hangosan felordított és a földre rogyva szorongatta szétlőtt vádliját.
~ Remélem, hogy Szilajszélnek jó rálátása van, nem akarom elhúzni ezt az egészet. Láthatóan eszük ágában sincs megadni magukat és nem most kezdték a rablóéletet. ~ gondoltam sajnálkozás nélkül, hiszen csak megkönnyítettük a rendőrbíró dolgát.

A legjobban a lovakat sajnálta. Szinte biztos volt benne, hogy nem ússzák meg sérülés nélkül a tűzpárbajt, abban pedig csak reménykedni mert, hogy nem az ő pöttöm musztángja lesz az, aki végül a rövidebben húzza. Nekik aztán végképp semmi közük az egészhez.
Úgy tűnt az első lövése betalált, éppen időben mielőtt még Borús Felhőt eltalálja egy jó helyre helyezett lövés, de nem volt ideje örülni a sikerének. Az emberek sikongatva rohantak be a házaikba vagy legalább fedett helyre a poros utcáról, mások rezignált arccal mentek arrébb, mintha az ilyesmi mindennapos lett volna. Talán úgy is volt.
Szilajszélnek az volt a szerencséje, hogy a káoszban felfelé senki sem nézett, egyelőre. Még volt egy lövése nyugalomban, amit igyekezett fel is használni azonnal, amikor a három bandita kivetődött a szalon ajtaján. Sem a káromkodásból, sem a félvér szavaiból nem értett egy árva kukkot sem, de sejtette, hogy nem baráti beszélgetést folytattak. Főleg a közvetlenül utána elhangzó pisztoly-puffogásokból jutott erre a megállapításra. Az itató a szalon egyik oldalán volt, ami mögé Felhő elbújt, a banditák lovai pedig a túloldalon. A puskacső mögött az indiánnő farkas módjára vigyorodott el. Neki nem is lehetett volna jobb a helyzete. Ismét célzott az ellenfeleikre, és vállon is találta a legszélsőt, hogy az hangos, feltehetőleg szitkozódás közepette el is ejtette a fegyverét.
Te sem fogod már a karodat használni többet.
Nem is értette, miért töltötte el ez a gondolat elégedettséggel. Viszont újabb problémája akadt, hiszen mivel már nem össze-vissza érkeztek a lövések felfedte a búvóhelyét. Az egyik bandita - nem is látta melyik - felé lőtt, alig bírt rendesen a tetőhöz lapulni. Centiken múlt az élete. A szíve a torkában dobogott.
Harcos vagy, Szilajszél. Férfiakat megszégyenítő bátorsággal lovagoltál a csatába a törzsed legnagyobb dicsőségére, és sosem futamodtál meg. Most sem lesz másképp!
Ismét lőtt a banditák felé, de már nem is foglalkozott célzással.
9 golyó maradt.

A város lakosai már elég tapasztaltak voltak, hogy az első lövésekre fedezékbe húzódjanak, habár a szokásos sikoltozás, azért nem maradt el. Az én érzékeim azonban leszűkültek most, csak a kibontakozó tűzpárbajra tudtam koncentrálni, hiszen az életem múlhatott azon, hogy elég összeszedett és higgadt maradok-e.
A lábán megsebesített férfi a porban fetrengett és a lovak most már idegesen toporogtak ide oda, ezért nem szerettem volna megkockáztatni feléjük még egy lövést.
Szerencsére a mögöttük megbújó maradék két bandita sem éreztem magát köztük már biztonságban és a postakocsira váró csomagok, ládák fedezékére akarták felcserélni.
Tudtam, hogy ha oda beássák magukat, akkor elhúzódó adok-kapokra számíthatunk és nem nagyon szerettem volna, ha a helyi seriff is beleártja magát, legalábbis addig, amíg nem tudjuk tisztázni vele a dolgot. Ha a helyiek is beleavatkoznak, eldurvulhat a helyzet.
Szerencsre Szilajszél sem lustálkodott és a puskával legalább annyira jól elboldogult, mint az íjával, hiszen egy hangos durranás után a lovak közül induló kettősből az egyik a vállához kapott és nekivágódott a korlátnak.
~ Hát ez sem fog mostanában fegyvert a kezébe, de valószínűleg inkább, hogy soha. ~ húzódott elégedett vigyorra a szám és legszívesebben intette volna az indián lánynak, de még ott volt az utolsó rohadék, a főnök.
Ő elérte a ládákat és most már Szilajszél rejtekhelye is lelepleződött. Az volt azonban a jó, hogy a fickó figyelmének így meg kellett oszlania.
A Szalon sarka felé vetettem magam, hogy jobb pozíciót vegyek fel és kifüstöljem a helyéről. Már majdnem oda értem, mikor lövés dörrent és valami keményen előre lökött. A bal vállam először elzsibbadt, aztán fájdalmas melegség öntötte el.
- Hogy rohadnál meg! – simultam a ház falához.
Hibáztam! Elfeledkeztem a sebesültről, aki most farkas vigyorral a képén kúszott a társa fedezéke felé.
Letéptem az ingem ujját és átkötöttem a vállam. Nagyon fájt és vérzett is rendesen, de bár könnyben lábad a szemem, amikor megpróbáltam, ám mozgatni tudtam. Nem tört csontom.
Megcéloztam a most már részemre láthatóvá vált főnök kalapját és háromszor egymás után meghúztam a ravaszt. Ha most Szilajszéllel van elfoglalva, aki remélem biztonságban van odafenn, akkor talán szerencsém lesz. a sérült ráér utána is……..