Zabos lassú ügetésben halad az úton, távolodva Hellenburg falaitól, épületeitől – távolodba Leontól, aki bizonyára néhány hónapig ágyba kötve fog feküdni. Legalábbis… Biztosra veszi, hogy az ottani orvosok nem fogják hagyni, hogy elhagyja nemhogy az épületet, de még a saját szobáját sem. A távozás oka pedig…
A félelem, hogy újra megtörik. Nem… Egyszerűen nem akar, elég volt már a könnyekből, a fájdalomból, de sajnos még nem válhat meg tőlük.
Beletörődőn sóhajt egyet, feladva, hogy úgysem kerülheti el ezeket a kitérőket. Rettentően örül annak, hogy Yrsil foglalkozik vele – ötlete sincs, mennyivel tartozik már annak az ezüstüstökűnek, de hogy sokkal, az biztos. Mindenesetre… Még gondolkodik, hogyan hálálhatná meg, egyelőre viszont nincs sok ötlete. Nem tud neki venni szép dolgokat, vagy épp Mikának, esetleg Carának, mert nincsen rá pénze. Csupán annyival szolgálhat, hogy visszamegy, megosztja velük az élményeit, majd… továbbáll…? Talán az lenne a legjobb, ha maradna, azonban egyelőre nem teheti meg. Majd ha Freyát visszahozta, majd ha… Esetleg… Miért is ne élhetnének ott együtt?
Halványan elmosolyodik a gondolatra, annak a békés időnek az elképzelésére. Milyen jó is lesz már, mikor nem kell foglalkoznia mindennel, ami nem ő, ami elüt tőle… Végre nem kéne rákényszerülnie.
Gondolatait egy sziklán üldögélő kislány látványa szakítja félbe. Lelassítja az alatta lépdelő hátast, kíváncsian szemlélve a csöppséget, majd gyorsan körbenéz, van-e a környéken valaki, de nem talál senkit. Egyedül lenne vajon? De mit keresne itt, ilyenkor? Erősen alkonyodik már az idő, ráadásul fiatal is, hogy a lakott részektől ilyen távolra merészkedjen… Különös.
- Eltévedtél? - érdeklődik hangosabban, átívelve a köztük egyre csökkenő távolságot.
- Igen... – érkezik a válasz szomorúan, egy ugyancsak borús bólintással kísérve.
Némileg hezitál gondolatban, mit is tehetne most, azonban ahogy a közelébe ér, úgy dönt, leszáll a hátasról. Kantárszáron fogva húzza maga után még egy darabig, még közelebb kerülve az eltévelyedett báránykához.
- A környéken laksz? – kérdez rá, esélyét látva, hogy talán el tudja vinni őt valamerre. Bár… Korábban nem járt jól egy kölyökkel… Úgy visszabeszélt, mintha jobban tudna nála mindent, holott csak egy kis taknyos volt. Meg is érdemelte a pofonokat, viszont ez a lány jóval nyugodtabbnak és elviselhetőbbnek tűnik, sőt, szerethetőbbnek.
- Hellenburgban – felel, mire meglepetten vonja fel a szemöldökét. Érdekes egybeesésé, elvégre pont onnan jött… Szándékában állt egy ideig kerülni, azonban így… Hát nem is tudja. Annyira még nincs messze, de azért mégis… Nem kéne… Még a végén Leon valamelyik démonismerőse elcsípi, aztán számon kéri őt a fiú nevében. Már ha megteszi, mert ebben sem biztos igazán.
- És mégis hogy kerülsz akkor ide? Nem inkább Hellenburg utcáin kéne rohangálnod? – folytatja a kérdezősködést enyhén félredöntött fejjel, értetlen vonásokkal, mert őszintén: valóban nem tudja kitalálni, mit is keres itt egy hozzá hasonló csöppség.
- A mesterem kiküldött növényeket szedni - emeli meg a kosarát, ami tele van a legkülönfélébb növényekkel. Ó, hát ez… Igazán érdekes. Ez már mindent megmagyaráz.
- Nocsak – csúszik ki a száján meglepetésében. - Ez azért elég meggondolatlan lépés volt tőle - rázza meg elégedetlenül a fejét. Igazat megvallva nem nagyon ért ehhez, csupán rövid ideig segített egy mesternek, aztán persze jött a tragédia, ami mindent megváltoztatott. Pedig ő is csinálhatná ugyanezt, még ha nem is felügyelet nélkül, elvégre Nebelwald meglehetősen veszélyes környék. Ha a tanítója el is küldte volna, anyja jóval aggodalmasabb volt annál, hogy magányos túrákra engedte volna.
- Tanonc vagy, ha jól értem, ugye? Alkimistának készülsz? – folytatja a csevegést, még puhatolózva, miféle szerzettel is hozta őt össze ezúttal a sors. Kinézetéből, viselkedéséből inkább tűnik egy átlagos lánynak, mint olyannak, akit megsegítve igen nagy értékhez juthatna hozzá – alapvetően nem lenne érdeke visszakísérni őt, de azért mégsem hagyhatja itt…
- Igen – bólint. - Olga néninél sokat lehet tanulni, már én is nagyon sokat tudok! – teszi hozzá egyre lelkesebben, amitől kénytelen halványan elmosolyodni. Irigyli azt a naivitást, amit talál benne. Irigyli a fiatalságát, a tudatlanságát – az egész életkörülményét, azt a felhőtlen, boldog magaviseletet, ami egykor neki is megvolt. Hol vannak már azok az idők…?
- Volt szerencsém korábban néhány alkimistához, derék munkát végeznek - biccent egyet elismerőn, majd Zabosra tekint. - Milyen viszonyban vagy az állatokkal? - fordul vissza érdeklődőn, eldöntve, ha már ilyen illedelmes és nyugodt kölyök, akkor visszaviszi. Ennyit megérdemel, na meg… Talán később, ha már rengeteg löttyöt képes lesz elkészíteni, hosszú-hosszú évek múltán, benéz hozzá, hátha egy kis engedménnyel odaad neki néhányat. Végül is nem is lenne rossz üzlet.
- Jóban – válaszol. - Ez a ló is nagyon szép – mondja aztán, majd leugrik a szikláról, odasétál a hátashoz, aki hagyja, hogy az ifjonc megsimogassa. Mondjuk hogy mi szépet lát rajta… Azt nem tudja. Nem mondaná soványnak ezt az állatot, nem is kövérnek – épp eléggé megdolgoztatja szerencsétlent ahhoz, hogy ne hízzon el, a lábai is kellően erősek már, viszont csak egyszerű barna színű egyszerre okos, mégis buta tekintettel. Tény, megbecsüli a táltosokat, mindegyik gyönyörű, ő is állandóan csak csodálni tudja őket, ha a helyzet is engedi… Szóval ilyen szemszögből még meg is érti, ugyanakkor semmi különlegessége nincs, amitől olyan kiemelkedően szép lenne.
- Ezt örömmel hallom - marad meg a mosoly, aztán eltűnődve néz az emlegetett város irányába. - Nincsen túl messze Hellenburg, és ekkora kitérő nekem is belefér – vezeti fel a témát óvatosan. - Mit szólnál hozzá, ha visszavinnélek?
Az első pillanatban csillogó szemekkel válaszol, amik egyértelművé és elrejthetetlenné teszik örömét.
- Megtenné? Tényleg? – Szinte hozzáképzeli, ahogy ugrál a hirtelen jövő boldogságtól, amitől némileg szélesebbé válik a mosoly az arcán.
- Természetesen – bólint. - Ha nem félsz a magasban... - üt rá finoman párszor a nyeregre, jelezve, hova is kéne majd felmásznia szükség esetén segítséggel. - ..., valamint egy kis gyorsaságtól, akkor hamar hazajuthatsz – közli tőle szokatlan, finom jókedvvel. Többször kéne bolondos társaságba járnia? Még az is lehet.
A lány nem tétovázik egy pillanatig sem: különös ügyességgel, gyakorlott mozdulatokkal ül fel a lóra.
- Bátor kölyök vagy - jegyzi meg továbbra is szélesedő mosollyal, és gyorsan felszáll a lány mögé. - Egyébként hogy hívnak? - indítja el közben a hátast Hellenburg irányába, némileg szaporább lépésre ösztökélve, hogy mihamarabb visszakerüljön a potyautas.
- Sigarda! – felel, megtartva az örömöt és gyermeki lelkesedést hangjában, és meg kell jegyeznie: érdekes név. - És a nekromanta nénit? – Ennek hallatán még a víz is leveri azon nyomban, ám a reszketeg kérdést, miszerint honnan tudja, hogyan érezheti ezt, megtartja magának. Talán… Túl nagy lenne már az ereje, csak nem vette észre? Mindenesetre hirtelen köpni-nyelni nem tud, és csak kelletlenül megvakarja a fejét.
- Alicia vagyok... - mutatkozik be az előbbiekhez képest kevésbé határozottan, elbizonytalanodva egy kissé, valóban vissza kell-e vinni ezt a lányt. Cseppet sem boldogító a tény, hogy ilyen korán felismerték, miféle szerzet…
- Hogyhogy nem... – kezdi a kérdést aztán mégis, ám félbeszakítja, és kis szünetet tart, míg megfogalmazza. - ... nem ijedtél meg? – fejezi aztán be. - Nem kifejezetten szokták kedvelni a fajtámat – teszi még hozzá kelletlenül.
- Hellenburgban is van sok - mondja egy enyhe zavarral - vélhetően nem érti, miért hozakodott fel Alicia ezzel, akinek azonban ez teljesen új. - Na meg édesapa barátja, Barth bácsi is az, ő pedig nagyon kedves.
Érdeklődve és meglepetten hallgat. Furcsa érzés kavarog a gyomrában, ahogy értelmezi: egy nekromantával létesített valaki barátságot. Nem, nem állítja, hogy lehetetlen, elvégre neki is vannak támogatói, még ha nem is feltétlenül érdemli őket ki.
- Hát ez igazán érdekes – motyogja talán kissé bizalmatlanul, gyanakodva. - De megnyugtató is. Legalább valahol nem ítélnek el emiatt - forgatja meg a szemeit szórakozottan, jókedvű félmosollyal, igyekezve elfogadni az előbbi néhány kis információtöredéket. - És mit csinál ez a Barth bácsi? Gondolom, ott helyben valamit – kíváncsiskodik, mert ez azért érdekes lehet.
- Barth bácsi kutató, nagyon erős nekromanta. – Hmm, ha így van, talán még valamit tanulhat is ettől a Barth bácsitól, ha olyan személy, valamint vannak nála elsajátítható tanulmányok. Már ha… Van egyáltalán bármi olyan, ami nem csak egy alap halálpapnak van meg. Bár ha úgy veszi…
- Azt mondják, hogy van egy olyan g-betűs izéje is.
Ettől egyszerre nevetne fel és állítaná meg a lovat hirtelen és kegyetlenül megdöbbenésében, végeredményben azonban csak arcára fagy a mosoly. Mi az… hogy egy ghoulja van…? Na meg… Barát… Valakinek a barátja, Hellenburg… Ghoul… Egyetlen olyan személyről hallott, akinek ismerőse egy ghoullal rendelkező halálpap, viszont elhamarkodott következtetés lenne, ha azt mondaná, hogy ez a poronty maga Esroniel leszármazottja. Elvégre… Bárki más is barátkozhatna vele, nem igaz?
- Akkor nem kéne ujjat húzni vele, úgy érzem... - jegyzi meg kesernyésen, és bár próbálna szórakozottságot erőltetni hangjára, egyszerűen nem tud – túlságosan sokkolja őt ez a dolog. - És az apukád? – fordítja a szót inkább a másik ismeretlen kilétére.
- Ő egy kiképző a templomosoknál, amúgy lelkész.
Megdobban a szíve, és rossz előérzete támad. Miért van olyan megérzése, hogy ez valóban a…
Mondjuk lehet bárki más is lelkész, csak ő paranoiás annyira, hogy mindenfélét beleképzeljen. Gyorsan el is kell űznie a gondolatot.
- Szokatlan egy barátság, legalábbis számomra. Lelkész és nekromanta... Azt hinné az ember, összeférhetetlenek - csóválja meg a fejét, bár bizonyára Délen annyira nem elképzelhetetlen ez a fajta kapcsolat – nem tudja. Ő főként az ellenszenvvel találkozik, a kitaszítottsággal, és csak az a kevés százaléka a társadalomnak az, amely ténylegesen elfogadja.
- És ha te felnősz, alkimista leszel? Vagy csak kíváncsiságból tanulod? – tereli tovább a beszélgetés fonalát másfelé.
- Igen, az leszek! - bólogat felettébb boldogan, és ettől ismételten megenged egy finom mosolyt. Tényleg irigyli őt… Jó családja lehet, jók lehetnek a körülmények körülötte, nem kell aggódnia… Bárcsak ő is ilyen lehetne…
- A templomi gyógyítók azt mondták, hogy nem lehetek katona, mint a nővérem, mert nagyon gyenge a testem, de a növényeket nagyon szeretem, így alkimistának jó leszek – magyarázza a lelkesedéstől gyorsan. - Édesapám is megengedte – teszi aztán hozzá.
- Szép cél, igazán szép - igyekszik az újra előtűnő keserű hangszínt eltűntetni, de nem sok sikerrel jár: tapasztalható a szavak mögötti fájdalom, bár ezt egy hozzá hasonló lány talán nem fog megérteni és észrevenni. Nem is baj. Nem kéne sosem megtudnia, miféle borzalmak léteznek itt. Nem kéne tapasztalnia, mi uralkodik bizonyos vidékeken. Milyen kegyetlen is a világ… Még nekromanták nélkül is.
- Katonáskodni egyébként szerintem nem is jó, fárasztó és feszültséggel teli. Ha tehettem volna, jómagam is inkább olyan irányban indultam volna el, akárcsak te – mesél ezúttal ő egy kicsit magáról, némileg viszonozva a gyerek nyitottságát. - Mostanáig érdekelnek a növények, de sajnos a lehetőségeim korlátozottak - vonja meg a vállát végül, beletörődve, hogy nem adatik meg minden, amit szeretne. - Mindenesetre - sóhajt egyet, elfújva a fájdalmas emlékekkel teli témát. - Támogatom ezt az ösvényt, szóval csak ügyesen - engedi el egyik kezével a szárat, hogy a lány hajába túrjon egy rövid időre, aki jól viseli Alicia nagy megkönnyebbülésére. Nem nagyon ért a gyerekekhez.
- Ha beértünk a városba, Olga néninél vehet italokat. Én is sokat csináltam belőlük, már tudok robbanósat is! – folytatódik a fiatalos szeszély, ami üde foltja kínokkal teli életének.
- Robbanósat? Elég veszélyesen hangzik – jegyzi meg többnyire vidáman. - Venni meg majd... Hát ha lesz egy kis összespórolt váltóm, biztosan benézek, egyelőre sajnos másra kell tartogatnom – magyarázza, ezzel finoman elutasítva a vásárlás lehetőségét. Tényleg fontos lenne előtte összekapnia magát, elvégre indulás előtt adott Leon gyógyíttatására is némi összeget, hát most újabb kiadással próbálkozzon meg…?
A városkapu lassan feltűnik a láthatáron, ami jó jel. A nap vészesen ereszkedik a felszín alá, és hamarosan sötétségbe borítja az egész vidéket – jó lenne mihamarabb a biztonságot nyújtó falakon belülre érnie.
- Ahogy látom, hamarosan megérkezünk... – hunyorog a távolba, megbizonyosodva arról, hogy valóban épületeket lát. - Ha elirányítasz Olga nénihez, odáig még elkísérlek. Jönnek majd érted, hogy hazavigyenek?
Nemlegesen megrázza a fejét, a következő pillanatban pedig a szavak is megérkeznek:
- Nem fognak, és megköszönném.
Ez bizony kellemetlen.
- Nem? Nem félnek, hogy ilyen későn történik veled valami? – méltatlankodik látványosan, mire újabb nemleges fejrázást kap, és tényleg nem hisz sem a fülének, sem a szemének, hogy egy ilyen csöppséget hagynak az este folyamán elkóricálni. Ha ő anya lenne… Hát… Valószínűleg sosem lesz az, de ha más rokonával lenne, mondjuk Freyával, akkor őt sem hagyná ilyen kicsiként csak úgy egy ekkora város egy pontján. Nem kockáztatná meg.
Hamarosan az épületek közé érnek, és amerre a kislány mutat, arra vezeti a hátast. Nem hajlandó ismételten lerakni egy istállóban teljesen feleslegesen kidobni újabb és újabb csilingelő érméket a rövid ideig tartó gondozásért, és ha már úgyis megy gyakorlatilag azonnal tovább, nem is lenne sok értelme. Csak lerakja a lánykát azon a helyen, ahol szeretné, aztán megy is tovább, ismét hátrahagyva ezt a vidéket.
Egy "Rotmantel Orvosságok" feliratú nagyobb házhoz vezeti őt, ami valahol a külső gyűrűn álldogál. Itt megállítja a lovat, mire az ifjonc leugrik, következőnek pedig egy sápadt, öreg, de még jó fizikumban lévő idős vámpírhölgy siet ki. Vélhetően ő a tanítója, ami egy pillanatra meghökkenti – annyira nem ártotta bele magát az itteni ügyekbe, így meglepi az itteni laza kezelés. Nekromanták a városban, vámpír tanítók… Sokkal nyitottabb szemmel kéne járnia.
- Sigarda von Himmelreich! – károgja idegesen, és ha nem lenne Alicia arca így is elég sápadt, akkor már régen falfehéren üldögélne tovább a lován, így viszont csak elkerekedett szemekkel figyeli a lányt.
- Hányszor mondtam neked, hogy ne időzz kint soká! – rivall rá a lányra, de ő láthatóan magára sem veszi. Biztosan már hozzászokott ehhez a fajta viselkedéshez – egy idő után ő is immunissá vált az ilyen szidalmazásokra.
- Hoztam növényeket meg vásárlót! – közli aztán, és ennek hallatán az asszony rá emeli pillantását, majd biccent egyet, vélhetően a hálája vagy bocsánatkérése jeléül, a nekromanta pedig meghökkenten eszmél fel.
- Sajnálom a gondot, amit okozott. Vehet esetleg italokat, kedvezményesen.
A fenébe… A gyengepontot azonnal megtalálta, a kedvezményt pedig egyszerűen nem tudja visszautasítani, elvégre ez afféle soha vissza nem térő lehetőségnek számít. Hol juthat még olcsóbban hozzá bárminemű italhoz? Hát gyakorlatilag sehol, mert nem tud olyan szolgálatot tenni, aminek köszönhetően ez lesz az eredmény. Most, vagy soha.
- Nos... Nem, igazán... Nem okozott gondot, egyáltalán - nemlegesen megrázza a fejét, mosolyt erőltetve az arcára. - A vásárlást pedig... - Pár pillanat erejéig elgondolkodik, majd beletörődőn sóhajt: most van itt a lehetősége egy olcsóbb beszerzéshez, még ha kissé húzós is lesz az ezt követő néhány hét, talán hónap. - Körbenézek, aztán meglátjuk, mire futja - száll le ő is, és találva egy ideális helyet lova kikötésének, gyorsan odavezeti a hátast. - Egyedül fog hazamenni? - bök állával a lány felé, a vámpír felé intézve a kérdést, míg a csomóval foglalatoskodik.
- Persze – válaszol teljesen természetesen, Alicia számára furcsa könnyelműséggel. - Bár néha eljön érte a nővére gyakorlat után – teszi még hozzá, mintha csak megnyugtatni akarná őt. - Fele áron viheti az italokat – tér az árakra azonnal, kissé talán siettetve a vásárlást.
Követi be a kis épületbe az asszonyt, mire megcsapja orrát a növények különféle, kellemes, valamint ismerős illata. Egy darabig nézegeti a fiolákat, megszemlélve az árakat, gyorsan számolgatva, mennyiben is fog fájni egy-egy fiola, és kelletlenül tapogatja az erszényét, mikor megpillantja a számára is használhatónak tűnő üvegcsét és annak tartalmát. Ez bizony kegyetlen lesz…
- Gyakran indul haza ilyen későn? - érdeklődik még, kissé húzva az időt, vacillálva, végül aztán rámutat az Éjcseppekkel teli fakkra. – És azt vinném akkor - veszi elő a váltókat, és az asszony kezébe ejti azokat. Hogy mire fogja felhasználni a mérget, egyelőre még halvány fogalma sincsen, de hogy valamikor hálás lesz azért, hogy van neki ilyenje, az biztos. Talán még…
Ahhoz előtte a közelébe kéne kerülnie, egyelőre ez azonban csak egy kósza álom.
- Mindig – felel. - Keményen fog dolgozni, akár a zsinatelnök lánya, akár nem. – Valahogy a „zsinatelnök lánya” kifejezés úgy hat, mintha egy tőrt nyomnának a gyomrába. Mondjuk a korábbi eseményeket tekintve talán nem kéne csodálkoznia rajta… - Köszönöm – veszi el a pénzt, átnyújtva cserébe a mérget.
- De legalább alapos képzést kap – mosolyog halványan. - Én köszönöm - biccent egyet, és elteszi az üvegcsét, oldalára fűzi azt. Körbepillant, keresve a helyiségben a kislányt, és hamar meg is találja annak törékeny alkatát. - Remélhetőleg még találkozunk. Vigyázz magadra hazafelé - mosolyog rá, mire integetés a válasz, aztán ismét a néni felé tekint, akitől a lánykához hasonló mozdulattal köszön el. A nő biccentése az utolsó, amit még lát, aztán kilép az épületből, hogy hosszabb időre tényleg maga mögött hagyhassa Dél fővárosát.
//A pénzt [1500 váltó] levontam magamtól.//