[Aréna Event: Amy] Arachnophobia

Aréna event posztok helye Amelia Tewelon részére

Egy zsoldosnak, ha nem szegődik el állandó munkára, valami uraság védelmére, akkor mindig készen kell állnia, hogy lecsapjon a pénzkeresési lehetőségre, különben felkopik az álla. Ezért nem meglepő, ha nyitott szemmel járok és vagy a települések széli hirdető táblákat böngészve, vagy a helyi információforrások legbiztosabb helyén, a kocsmában tartom nyitva a fülem.
Most ez előbbi az, ami tudtomra adja, hogy itt a lehetőség, hogy megbízható forrásból jutalomra tegyen szert az emberlánya, na meg maga személy, maga a sötét tündék hercege sem rossz, ha szívességet tehetek neki.
A hirdetőtáblán cirkalmas betűkkel az alábbi szöveg volt olvasható.
"Figyelem, figyelem, kalandozók! Armin Fairlight, a sötét tündék hercege a 3. Nagy Vadászat 100. évfordulójára (Valamint a sikertelenül félbeszakadt V.I.SZ. 818. évi Nagy Vadászat újraindításaként) ismét meghírdettetik a 4. Nagy Vadászat! Csak bátran, jelentkezzetek! Minden visszahozott trófeáért bőséges jutalmat ajánl az elathai hercegi korona!"
A feladat tehát adott, már csak a trófeát kell megtalálnom hozzá, így hát természetesen a kocsmákat veszem sorra, ahol a pletykákból előbb-utóbb kihámozhatok egy helyszínt, ahol nem csak a falusiak félelmei teremtenek rémeket.
Kis idő múlva egy, az utaktól és városoktól távoli település felé tartok, egy nevenincs apró faluba. Nem messze az talán tucatnyi, apró házaktól egy erdő sötétlik.
Mikor elértem a falut, nézelődni kezdtem, hogy kit kérdezzek meg, ekkor pillantottam meg a férfit, aki első látásra úgy tűnt, szintén keres valamit. Konkurencia lenne?
Érthetően nem örültem neki, de ahogy közelebb értem, már kivettem a szavait.
- Kérem... A fiam bement az erdőbe... Kérem, valaki segítsen! Oda fog veszni, azt se tudom él-e még!
- Uram! Véletlenül hallottam, hogy a fiát keresi. Talán segíthetek? Mi történt? Merre ment? – kérdeztem felcsillanó szemmel.
- Segítene? Tényleg segítene? A fiam az erdőbe ment és félek, hogy nem látom többé. – fordul azonnal felém és kap a lehetőség után, mint egy fuldokló.
- Elképzelhető, hogy tudok segíteni, de árulja el miért félti ennyire? Sok falu mellett van erdő, ahol a kölykök játszanak. Mi van abban az erdőben? – csillapítom higgadtan.
- Ez az erdő nem olyan, mint a többi. Ez... Gonosz. Régóta nem megyünk már az erdőbe, mert évtizedek óta senki nem jön vissza onnan.
Bár sajnálom a kölyköt, elégedettség is végig hullámzik rajtam. Itt az alkalom, hogy eleget tegyek az elathai hercegi korona feltételeinek és két legyet ütve egy csapásra, még a falusiakat is megsegítsem.
- Gonosz....... - ismételtem meg elmerengve. - És semmi mást nem tudnak róla? Találtak tetemet, vért, vagy valamit?
- Senki nem jön vissza, érti? Kinek lenne kedve bemenni és megnézni? Az egész falu retteg, így senki nem akar segíteni a fiamon... - temeti az arcát a tenyerébe.
Hát ezzel nem lettem okosabb, de valószínűleg hiába is faggatnám ezeket a babonás, rettegő embereket, akkor is csak valami vad elképzelést, túlzásokat és nem tényeket kapnék.
- Én segítek, csak mutassa meg, hogy merre ment. - mondom neki, nem húzva tovább az időt.
Természetesen azonnal kötélnek áll és én követem az ideges férfit az ösvényen, aki még a fiát féltve sem mer az erdőhöz nagyon közel menni.
- Innen már látja az erdőt, ott kell lennie a fiamnak!
- Ha életben van, akkor meg fogom találni. - próbálom megnyugtatni. - És egyúttal azt is kiderítem mi az, ami ennyi év óta rettegésben tartja magukat.
Meglazítottam a kardom a hüvelyében és határozott létekkel megindultam a fák sötét vonala felé.
Ahogy csökken a fák közé bejutó fény ereje, előveszem a Dämmerung-ot, ami kettős célt szolgál, hiszen nem tudom milyen veszély leselkedik rám és látni is jobban látok.
Lassulnak a lépteim, ahogy meglátom a különös szürkeséget a fák lombjai között, amik jórészt elősegítik a baljós félhomályt. Minden idegszálam ugrásra készül.
Ahogy meghallom a hangot, az egyik fának vetem a hátam és magam elé emelem a pengét csapásra készen, ha szükséges.
Amint megmerevedek most már tisztán hallom, hogy a fejem felől érkezik a surrogó hang. Felkapom a fejem és kitágult szemekkel megpillanthatom életem legnagyobb pókját, amely fölöttem kapaszkodik és mind a nyolc szemével engem bámul. Átlag kutya nagyságú, lábai karvastagságúak és rajta ujjnyi karmokkal, fején nyolc nedvesen csillogó fekete szem ül és csáprágói érdeklődve mozognak.
Én meg a méretes karmaira meredek és most már azt is tudom, hogy azok a szürke szálak kitől származnak. Ha ez a jószág olyan, mint kisebb.....jóval kisebb társai, akkor jobb lesz távol tartanom magam a szálaktól is, mert ragadnak.
Mi a legjobb egy ilyen lény ellen? A kard is megsebzi valószínűleg, de ahhoz túl közel kell menni.
A tűz!
Az övemre csatolt kulacshoz kapok és gyorsan meglocsolom a pengét, hogy az lángra kapjon.
- Gondolom te vagy a bűnös az eltűnésekért? Hová tetted a fiút? - tartom szemmel közben a nyolclábút.
A pók érdeklődve figyel, majd furcsa szörcsögő hangot ad ki és felém ugrik.
Ahogy megmozdul, máris ellököm magam a fától, hogy elkerüljem és az oldalába próbáljak kerülni pár lépéssel. A kardot előre lökve a potroha felé döfök.
A méretes dög könnyedén kitér a szúrásom elől, de ami nagyobb baj, a hátam mögött újabb surrogást hallok.
~ Gyors a dög! ~ szűrtem le a levegőt eltaláló kard nyomán, de máris az újabb problémámon agyalok, mert ha a hangok nem csalnak, akkor újdonsült ismerősöm nincs egyedül.
Jobb, ha igyekszem kikerülni, hogy két tűz közé fogjanak, ezért jobbra futok és egy fa mögött keresek menedéket, hogy legyen időm tájékozódni az újabb veszélyről.
Kezembe kapom az első dobótört és megcélzom vele az első pók szemeit. Ott elég érzékeny lehet.
A dobásom eltalálja a pók egyik szemét és közben valami undorító dolog fröccsen szét,visító szűkölést hallat.
Elégedett lehetnék, hogy sikerült a dobásom, ha nem lenne hirtelen még két másik is belőle, ami nagyban csökkenti az örömömet és nagyban növeli az esélyét, hogy bekeríthetnek, mivel láthatóan zokon vették társuk sebesülését és felém iramodnak.
A fára mászás nem alternatíva, még ha lenne is rá időm, ami nincs. Nem várom meg őket, hanem a fákat kerülgetve próbálok egy kört leírva majd visszatérni. A sok szem sok lehetőséget is ad, ezért most egy kis zacskó rontó port szándékozom bevetni, ezért széllel szemben kell elhelyezkednem és, ha elég közel kerül valamelyik, vagy akár mindkettő, akkor kiszórni.
Az elképzelés szép, de nem tudom megvalósítani. Pár perc után visszanézve nem látom egyiküket sem. A surrogást azonban még mindig hallom, tehát itt vannak. Feszülten meredek a lombkoronába is, nehogy felülről lepjenek meg.
Óvatosan lépkedek és folyamatosan pásztázom a környéket. A kardommal közben megpróbálom felgyújtani az elérhető pókhálót is.
A lombkorona hirtelen szétnyílik és az egyik pók rám veti magát; megkarmolni nem sikerül, de veszélyesen közel landol hozzám.
Nem sok időm van reagálni, igazából csak hatalmas szerencsém van, hogy a pók elvéti és alig valamivel mellettem ér földet, de ezzel ad egy hatalmas lehetőséget, hiszen ott van karnyújtásnyira és talán neki is idő, hogy a sikertelen támadás után újra összeszedje magát. Azonnal jobb kezemmel beledöföm a lángoló kardot. Megpróbáltam érzékeny pontot elérni a pengémmel, azon kívül, hogy megégetem. Nem nagyon volt időm azonban célozni. A kard a csáprágójába hatolt, alulról felfelé.
Közben a balban lévő poros zacskót meg a másik kettő képébe vágom, akik szintén közelednek. A szemén eltalált dögön egyelőre nem látni, hogy megviselte volna a dolog, pedig a tőröm is ott díszeleg benne.
Bár a rontópor sajnos nem ér célt, még a két pók előtt lehullik és azok okosan kerülni is kezdik, a döfésem célt ér, azonban egyúttal meg is foszt a kardomtól.
~ Hogy a ragya verjen meg! ~ dühöngök első pillanatban, ahogy a pók megrántva magát kiszakítja a kezemből a fegyverem, bár mikor élettelenül terül el, azért már kevésbé bánkódok.
De még marad két ellenfelem, akivel szemben most csak a tapasztalatom és maradék négy tőröm áll szemben, amiből kettőt előbb az egyik, majd a másik felé röptetek. Ismét a szemek a cél, az az előbb is bevált, ha ,más nem legalább rosszabbul látnak.
Tagadhatatlanul megkönnyebbülök, ahogy feszülten követve a remekül kiegyensúlyozott pengék útját azt látom, hogy a második nagyra nőtt ízeltlábú is felbukik és pár rángás után mozdulatlan lesz.
~ Köszönöm Istenem! ~ hiába nem voltam túl vallásos, ezt most muszáj volt kimondanom.
Különösen, hogy az utolsó, megmaradt nyolcszemű is megsebesült. Ez azt jelenti, hogy lassúbb lesz.
Futni kezdtek, hogy a háta mögé kerüljek, felhasználva zsoldos gyorsaságomat.
És most a chakramomat használom, ha kellő távolságra kerülök. El akarom választani a tort a potrohtól.
A pók fele olyan gyorsan ugyan, de utánam fordul így chakramom csak belevágódik a potrohába, amitől felvijjog és megbotlik, aztán menekülő utat keres.
- Háhá! Most már menekülsz mi? - kiálltok fel miután - bár nem az elképzelésemnek megfelelően, - de sikerül megsebeznem és az állat menekülőre fogja.
Most már lehetőségem nyílik, hogy elérjem a kardomat és miután kihúznom, azzal rohanok az utolsó pók után vérszomjasan a harctól. Utol akarom érni és lekaszabolni.
Dühösen felkiáltok, amikor szinte már csak egy hajszál választ el attól, hogy belemártsam a pengémet, de hirtelen felkúszik egy fára.
- Nem lógsz meg előle, te dög! - ragadom meg az utolsó előtti tőrömet és mivel még nincs túl messze, teljes erőmből a két testrészét összekötő részbe vágom, remélve, hogy meg tudom bénítani és leesik.
- Ssssszzzzz!!! - szisszenek fel, ahogy a tőr majdnem mellé megy és csak a lábát sebzi meg újból. És még le sem esik!
- Akkor sem menekülsz! - rántom elő az utolsó dobótőrt és az előbbi után küldöm, feszülten várva, hogy végre leessen és keresztül szúrhassam.
[A dobás ismét mellé megy, beleállva a fába, amit csak kimeredt szemmel bámulok, de ez már elég ahhoz, hogy elvegye a kedvét a mászástól az ízeltlábúnak és stratégát változtatva inkább rám vesse magát.
Megpróbálok elugrani a leugró pók elől, hiszen eleve arra számítottam, hogy sikerül levernem onnan. Mindenképpen a kardommal döfve igyekszem átszúrni, ha kell, a csizmapengémet is kiengedem, hogy egy-egy rúgással is a halálba segítsem végre.
Sikerül ugyan az ugrás közben megkarmolnia, de ennyi az egész, kikerülöm és egy döféssel végre halálos sebet ejtek rajta.
Miután meggyőződtem róla, hogy nincs több ellenség, leroskadok egy fa tövébe és megpróbálok gyorsan lehiggadni. Igazából már meg vannak az eltűnésekért felelős szörnyek, de megígértem egy apának, hogy megkeresem a fiát is. Ha nem rég tűnt el, még akár remény is van rá, hogy megtaláljam, mert talán ezek a pókok sem viselkednek másként, mint apróbb társaik. Ha meg ez igaz, akkor elspejzolták egy időre áldozatukat.
Mikor már ismét normálisan lélegeztem, összeszedtem a dobótőreimet és figyelmesen fürkészve a fákat, az azon lévő szürkében játszó pókfonalakat, hamarosan meg is találtam egy gubót az egyik alsó ágon.
Óvatosan felhasítottam és azonnal a karjaimba zuhant egy csapzott, halálosan sápadt, eszméletlen fiú. Lefektettem a földre és nagy megkönnyebbüléssel hallgattam meg kissé szapora, de hallható szívverését és lélegzését. Gyenge, de életben marad.
Elégedett lehettem a mai nappal, meg vannak a trófeák és meg van a kölyök is.

//Kalandosztó: Darr //

Ez a Vadászat igazán messze utakra csábít és még sosem jártam ennyire északkeleten. Itt már az örökzöldeké az uralkodó szerep és nincs az a sűrű aljnövényzet, ami akadályozná, hogy messzebbre ellássak. Nem csak szórakozásból keltem útra, hanem mert az a hír járta, hogy érdekes romok találhatók errefelé, amiben valami gonosz dolog vert tanyát. Legalábbis az itt lakók szerint még senki nem tért vissza, aki kíváncsiságát kielégíteni felmászott ide. A lovamat egy lejjebb lévő faluban hagytam
Egyszer csak egy magas, fehérlő, távolról is angyalromnak tűnő torony bukkant elő a fák közül. Gyanúsan nagy volt a csend körülötte, az ajtó pedig, ami fából volt, karmolás nyomokkal díszítve hevert a földön.
Egyre közelebb érve én is óvatosabb lettem, főleg mivel a csend baljósan telepedett rám. Természetellenes volt, ahogy még a madarak is hallgattak. Láttam már ilyen romokat és nem volt benne köszönet, de, ha továbbra is szörnyekre akarok vadászni, ennél jobb lehetőség biztos nem adódik.
Mosolyt csalt az arcomra a gondolat, hogy épp egy életveszélyes helyre készülök önként és dalolva beledugni a nyakam. De hát egyszer élünk, nem?
Az kardom előhúztam, ahogy a földön heverő ajtóhoz értem.
- Hát ez nem néz ki biztatóan. - mondtam csak úgy magamnak, ahogy megszemléltem a karomnyomokat.
A falhoz simulva próbáltam a lélegzetem visszafojtva beleskelődni, hátha látok vagy hallok valamit.
- Tiszta hülye vagyok! – állapítottam meg reálisan.
A torony belsejébe besütött a halvány északi napfény, félhomályba öltöztetve azt, ugyanis a teteje hiányzott. Néhány törött bútor, kisebb-nagyobb kövek és faragványdarabok hevertek a padlón. Ott, ahol le volt törve a tető, egy nagyobb kiálló szikladarab volt, mintha becsapódott volna oda valami.
A tekintetem végigfutott a földön heverő romokon és a tető megmaradt darabjain, de első látásra mást nem láttam bent.
Felfelé futtatva a szemem az égnek meredő csonka falakon, tekintetem megakadt a kiálló sziklán.
- Hát ez meg, hogy került ide?  Olyan, mintha az égből pottyant volna.........
Mivel nem láttam egyelőre semmi veszélyt, beljebb óvakodtam, hogy jobban körülnézzek.
 ~ Úgy látom a vehemens lakó vagy vendég már távozott. ~
Kissé csalódott voltam, hogy üres volt az épület.
Sok törmelék hevert a padlón, némelyiket a csizmámmal rúgtam arrébb, hogy beljebb jussak. Aztán egy pillanatra azt hittem, hogy mégis van itt valaki, de felfordítva róla egy szekrény maradékát, láttam, hogy csak egy csonka kar az. Lehajolva közelebbről nézve úgy véltem, talán egy gólem része lehetett valamikor.
Ismét felnéztem és megpillantottam a kézhez tartozó testet is. Ott lógott a mennyezetet betörő szikla alatt, ami........erőltettem a szemem és észre is vettem, hogy valami van arra a kődarabra vésve....írás? Vagy szimbólumok? A biztos, hogy nem egyszerű kő, ahogy elsőre gondoltam.
- Mi történt itt? - emeltem meg a kezet és aztán tekintetem visszavándorolt a gólemre. - Valaki írással borított,  szikla méretű kavicsokat hajigál egy gólemre?
Furcsa érzésem támadt a fejem fölött ezekkel a nehéz tárgyakkal, így inkább a fal mellett maradtam, de tovább kutattam, hátha találok valamit, ami magyarázattal szolgálhatna.
A kezet még mindig a markomban tartva, azzal söprögettem el a törmeléket, ahol úgy sejtettem lehet valami. Az egyik sarokban aztán egy alaposan megégett papír került elő, egy széttört asztal romjai alól. A tűz nem kímélte, de pár szót ki lehetett venni belőle:
"Blutstern" "Szakadár" "Kiírtani" "Gargoyle"
A biztos, hogy aki írta németül beszélt, de egyelőre sok értelmét nem láttam, annak, mit olvastam.
~ Blutstern.....valami település neve lehet? Vagy valakinek a neve? Talán ő valami szakadár és ......ki akart nyírni valakit egy gargoyle-val? És talán a gólem is az övé? Hát az biztos, hogy legalább mélységi nincs itt. Lehet, hogy az egyik szolgája lakott itt? ~
Sok- sok kérdés, de válasz nincs túl sok.
Ezek után persze, hogy tovább kutakodtam és nem is hiába: előkerült egy torzó, egy koponya hegyes szemfogakkal. Ekkor magamban mondva egy cifrát, képzeletben a homlokomra csaptam.
- Blustern! Hát persze! Az agyas vámpírok, az építők!
Nagyon úgy nézett ki, hogy valakinek a bögyében lehetett az itt lakó vagy itt lakók, hiszen egyelőre csak ezt az egy piócának a maradványát találtam.
~ Hát akkor még sincs itt semmilyen szörny. ~ sóhajtottam és a kardom visszacsúsztattam a hüvelyébe.
- Menni vagy nem menni, ez itt a kérdés cimbi. - emeltem magam elé a koponyát, hátha mond valami okosat.
Talán a süket csend, ami végül felhívta a figyelmem a veszélyre, na meg a fejemen csattanó kődarab. Röpke pillantást vetve a valaha volt mennyezet felé meggyőződhettem róla, hogy rossz érzéseim nem voltak hiába valók az előbb, mert valamiért az eddig fent szilárdan csücsülő szikla úgy döntött szed még egy áldozatot utóljára.
Örültem, hogy a fal mellett maradtam, de még jobb éreztem volna magam, ha elérhetném az ajtót, mielőtt az egész kóceráj a nyakamba omlik.
Nem is haboztam egy pillanatig sem, a koponyát elhajítva a vonzó nyílás felé vetettem magam.
~ Huhh, ez szoros volt! ~
Az utolsó pillanatban sikerült kijutnom, aztán a kődarab becsapódott és egy darabig semmit nem láttam a porfelhőtől.
Hálát rebegtem a mennyekhez, hogy épségben maradtam, aztán visszanéztem miből szabadultam ki és meghűlt bennem a vér.
Az a szikla nem szikla volt és meg volt az az emlegetett Gargoyle is, amit a fecnin olvastam!
De ez teljesen más volt, mint amit eddig láttam. Nyúlánkabbnak láttam és kettővel több szárnya volt, mint kellett volna. Ráadásul olyan fürgén mozgott, hogy csak pislogtam. És faguriga legyek, ha nem engem keresett, legalábbis a fürkészéséből, keresgéléséből úgy tűnt.
Valószínűleg nem látta, hogy kijutottam. Óvatosan próbáltam a fal tövéhez tapadni és még lélegzetet se nagyon vettem, míg ki nem húztam a kardom, bár azzal a múltkor, amikor Ernst-tel voltam, sem sokra mentem.
Először abban reménykedtem, hogy nem fér ki azon az átkozott ajtónyíláson, de tévedtem, szűkösen ugyan de kipréselte magát.
Már kezdtem számot vetni az életemmel, hiszen hová is menekülhetnék előle, mikor reményt keltő dolog ötlött a szemembe. Valaki vagy valami már alaposan ellátta a baját előzőleg, mert tele volt törésekkel és repedésekkel és ami most nekem a legnagyobb szerencse lehetett, a felém eső oldalán láthatóan meg is vakult, így egyelőre nem vett észre.
Azonban ez nem fog örökké így maradni, hiszen majdnem megérinthettem volna olyan közel állt, ezért gyorsan számba vettem a lehetőségeimet és mindent egy lapra tettem fel.
Most először mióta megkaptam, megidéztem a „Gólem szívét”, Ernst ajándékát és minden erőmet beleadva próbáltam kardommal elérni az őt éltető kristályt.
Tudtam, hogy a hatás nem tart sokáig, ezért igyekeznem kellett, különben semmi esélyem nem lesz egy ilyen termetes példány ellen, még egy átlagos ellen is alig. De hát szörnyet levadászni jöttem és ez itt előttem épp kéznél volt, még ha nem is így terveztem a dolgokat.
A kardom hatalmas csikorgással szaladt bele, de sajnos nem érte el a központját. A Gargoyle azonnal fordult egyet és én még pont időben ki tudtam rántani belőle a pengém, mielőtt mozdulata kicsavarhatta volna azt a kezemből. Hátrált tőlem egy kicsit, majd rám üvöltött, majd kecsesen felugrott a torony falára.
Az üvöltésre majd beszakadt a dobhártyám és szétrobbant a fejem, de nem hagyhattam el magam és a kardom még a kezemben volt szerencsére, ráadásul mivel eltávolodott tőlem, időt adott rá, hogy összeszedjem magam.
Na meg ahol beledöftem a kardom, legalább folyt belőle az a jellegzetes vörös folyadék. Tehát megsérült! Ha tippelnem kellett volna, hamar dűlőre akarta vinni a dolgot és valószínűleg vetődni készült majd a falról.
Megpróbáltam az árnyékban maradni, hogy vértem kifejthesse jótékony hatását és megzavarja a lény amúgy is korlátozott érzékelését, hogy ne tudjon rám ugorni. Vagy ha mégis ugrik, akkor én legyek előnyben és a hátába kerülve újból meg tudjam szúrni.
A Gargoyle-t sikeresen megzavarta az álcám, mert az ugrás várat magára, de végül csak megkísérelte. Szerencsére nem sok sikerrel! A földbe csapódott, és a becsapódás erejétől tovább is gurult, neki egy méretes fenyőnek, amit kidöntött. Az egyik szárnya ott is maradt a fa mellett.
~ A fene essen beléd! ~ szívtam be dühösen a levegőt, ahogy a tervem csak részben jött be.
A Gargoyle ugyan nem tudott becserkészni, a páncélom jól végezte a dolgát, és az ugrás keményen sikerült a szörnynek, de sajnos jóval arrébb landolt  mint, hogy azonnal támadni tudjak.
Azonnal láttam, hogy így nem érek időben oda, ő meg hamarabb állt lábra, mint szerettem volna
- Bibis lett a hátad kutyuli? - sziszegtem oda gúnyosan.
Valahogy a közelébe kellett kerülnöm! A napra sandítottam, aztán előhalásztam a kesztyűmet, aminek belső, tenyér felőli része különös, tükröződő anyaggal volt bevonva. A bal kezemre húztam fel és a nap felé fordítottam. El akartam vakítani az ép szemét, hogy aztán egy gyors támadással újabb sebet ejthessek rajta, most már ha lehet halálosat, hiszen egyre fogyott az időm.
A vakításom úgy tűnik működött, mert lehajtotta a fejét a lény. Én meg rohantam! Minden erőmet bevetve csapást mértem a fejére. Az extra erővel felruházott támadásom le is tépte az alsó állkapcsát, ahonnét ismét nagy mennyiségű gargoylevér folyik ki.
Egy pillanatig azt hittem sikerült levágni a fejét és ezzel vége. De nem! Ez a dög sokkal szívósabb volt, mint szerettem volna és ugyan megint súlyos sebet kapott, de nem pusztult el. Sőt, a dühe erőt adott neki, ami amúgy sem volt kevés és olyan gyorsan lendítette meg a farkát felém, hogy esélyem sem volt védekezni.
Éreztem, ahogy a levegőbe emelkedem és nagy erővel csapódtam a falnak. Ha nincs rajtam vért, akkor most minden csontom összetört volna. Így is úgy éreztem, egy sem maradt épen a testemben, de csak egy szédült pillantást kell vetnem a felém közeledő Gargoyle-ra és máris nyögve tápászkodtam fel.
- Te átkozott dög! Akkor is végzek veled!
Ismét az árnyékba húzódtam, de most megvártam, amíg ő támad. Próbáltam csak annyit mozogni, amennyit muszáj volt.
Most nem úgy tűnt, hogy ugrani akarna, hanem láthatóan inkább azt a taktikát választotta, hogy inkább letarol. Az ereje sokszorosan meghaladta valószínűleg az enyémet, még a gólem mágiájának segítségével is, így kockáztattam és csak a leges- legutolsó pillanatban próbáltam a sérült oldala felé félreugrani, még ha testem minden porcikája sikoltva tiltakozott is.
De a lény erősen sérült volt, viszont én sem húzhatom ellene már sokáig. Reméltem, hogy becsapódik a mögöttem lévő falba én meg fél fordulattal ismét megmeríteni szándékoztam benne a pengét, míg tart az erőmből.
Azonban a pengére se lett szükségem. A lény annyira sérült volt már, hogy jóval a másik irányba csapódott be. A feje pedig levált a testéről.
Kimerülten roskadtam le a fal tövébe, szememet még mindig a szörny torzóján tartva.
Végül nyögve csúsztattam a helyére a kardom, ami csak harmadszorra sikerült és karommal megtöröltem verejtékező homlokom.
- Most cipelhetem azt a dög fejedet egészen a faluig! - sóhajtottam panaszosan, de mérhetetlenül megkönnyebbülve.

//Kalandosztó: Niel //

Szörnyek utáni kutatásom továbbra is olyan vidékekre hajt, melyet a legtöbben elkerülnek a veszélyessége miatt, de én akarok lenni a legjobb, aki majd sorba teríti le zsákmányait Armin herceg előtt.
Épp egy sűrű erdőn vágok át, amikor egy férfi segélykiáltását sodorja felém a szél és a fák lombja.
Habozás nélkül arrafelé indulok, legalábbis az irányába, mert nem voltam teljesen biztos, hogy merről jött a hang, na meg, hogy ez hány és milyen embert jelent.
A kardom előhúzva kutatok a hang után, de azért nem rohanok ész nélkül oda, csak egy fa mögül nézem meg mi a helyzet, aztán ha már tájékozódtam, akkor döntök mi légyen a taktikám.
Egy fekete köpenyt viselő férfit pillantok meg, ahogy éppen átszúrja egy férfi mellkasát egy karddal.
- Mit követett el szerencsétlen, hogy íly otromba módon végeztél vele? - lépek elő, persze csak annyira közelítve meg, hogy ha bármit tervez időben reagálhassak rá.
Az ellenfelem nem fordul meg a kérdésemre, hanem csak egy laza egy rúgással lelöki a testet a pengéről, majd azonnal elindul ellentétes irányba, még egy pillantást sem pazarolva rám. A leszúrt férfi szenvedve vonaglik a földön, ahogy odalépek, utolsó szavait épp akkor lehelve felém.
- Öld meg a szörnyeteget...
Látom ellobbanni belőle az életet, aztán felnézve a gyilkos férfi hátába mélyesztem tekintetem. Szenvtelensége, nem törődömsége dühöt ébreszt bennem és még csak válaszra sem méltat.
- Héééé! Hozzád beszélek fickó! Mi jogon gyilkolsz itt? - próbálok közben elébe kerülni.
- Ő támadott meg. - válaszol a férfi, hátra pillantva. Arca rideg, s hófehér, szemében végtelen ürességet látni.
Borzongva megtorpanok, ahogy végre megszólal, de nem a hangja az, ami megállásra késztet, hanem a szeme.
- Hát az lehet, ahogy az oka is meglehet.....Ki vagy inkább mi vagy te? - szegezem felé a kardom.
- Hagyj békén. - szól irritáltan a férfi, majd kezében megszorítja a kardot, s megtorpan. - Keresed a bajt?
- Igen......ez az egyik legnagyobb hibám. - bólintok sóhajtva, de a kardom nem moccan. - Már anyám is megmondta, hogy ez lesz a végzetem, de mivel nem egy fehérszemű köpenyest jósoltak meg hozzá, így az is biztos, hogy nem itt ér majd. - nézek rá egy hideg mosollyal. - Szóval fussunk neki még egyszer. Ki vagy te?
A férfi láthatóan ignorál engem, de legalább szépen megfordul. Ismét szembesülhetek vele, hogy mennyire furcsa, azzal a hófehér és élettelen képével, felemás íriszével, mivel most már látom, hogy egyik szeme fehér, másik pedig halványkék. A köpenye egész testét lefedi, úgy sejted, hogy ha levenné, nem sok szépet látnék alatta.
Azért persze nem vagyok biztos a dolgomban, így inkább várok és nem támadok rá, hanem csak úgy állok, hogy ne tudjon tőlem elmenni. Mindenképpen ki akarok provokálni belőle valamilyen reakciót, vagy választ, ami elég meggyőző ahhoz, hogy elnézzek neki egy gyilkosságot. Igaz a megérzésem azt mondja, hogy ő a rosszfiú és ebben ritkán tévedek.
- Na meg akkor talán átadhatnád a kardodat és aztán szépen elmegyünk a legközelebbi városba és ott tisztázhatod magad. Nekem így is jó
- Ki vagy te, a magasságos úristen, hogy ítélkezel? - kérdezi a férfi, majd lassan elindul felém, a fegyverét lazán tartva.
- Az sokszor jó lenne, de nincs szerencséd, nem vagyok az. - nézek rá és védekező tartásba emelem a kardom. - Pont ezért javasoltam, hogy tisztázd magad a városban. Biztos megérted, nem vagy egy bizalomgerjesztő fickó. - intek szabad kezemmel az arca felé. - Egyébként miért is támadott volna meg az a szerencsétlen? Nem néz ki rablónak, sőt.....- nézek a leszúr férfi felé egy pillanatra.
- Megtámadott, megvédtem magam. Jogomban áll, fenyegette az éle... biztonságom. Most pedig kotródj... Vagy ismét megvédem magam.
- De miért támadott meg? - erőltetem tovább makacsul és persze nem mozdulok. - És ne erőlködj, nem megyek sehová, amíg ezt nem tisztázzuk.
A férfi hirtelen kilő az irányomba, a fegyverét támadásra készítve.
Nem ér váratlanul a támadása, hiszen eddig folyamatosan lopta a távolságot. Az eddig is védekező tartásban lévő kardom megemelkedik készen arra, hogy félreüssem vele a pengéjét és egy kis kört írva le körülötte a belső íven a hasa felé szúrjak, miközben majd ellépek a lendülete útjából.
Azonban a fickó egyszerűen megtorpan előttem, nem támad rám.
Minden izmom az elképzelt ellentámadásra készül és feszül meg, ezért alig bírom visszafogni a pengét, amikor ez bekövetkezik.
- Most mi a franc van? Ne szórakozz velem ember, majdnem felnyársaltalak! - kiáltok rá dühösen.
Épp csak, hogy megszólalok, a férfi cicceg egyet, majd hirtelen indít egy rúgást a jobb oldalamra.
A rúgás oldalra perdít és én elfojtok egy fájdalmas nyögést, de közben széles ívben vágok magam körül a karddal, nehogy kihasználva a helyzetet közelebb jöjjön.
- Alattomos dög!
A férfi már készült volna a másik oldalamra is rátámadni egy újabb rúgással, ám mikor megpillantja a felé suhanó kardomat, inkább nem így tesz, hanem csak megáll kezében előre tartott pengéjével, miközben gyengéden elkezd rázkódni a teste.
Dühösen állok meg pár hátralépés után a lábamon ismét, mikor az a furcsa rángatózás erőt vesz rajta, így kissé még hátrább megyek, de egy pillanatra sem vesztem szem elől. Láttam én már elég furcsaságot, hogy a dolog óvatosságra intsen.
- Nem akartam ezt... De kénytelen leszek. - jelzi a férfi, majd a rángatózás eluralkodik rajta, immáron állandóan. Váratlanul megiramodik az irányomba, majd mikor elém ér, óvatosan előre döf, tisztes távolságból
- Ha nem akartad ezt, akkor miért nem válaszolsz tisztességesen és akkor menne békében mindenki a dolgára. - mormogom felé és könnyedén hárítom a szúrását. Olyan volt, mintha soha életében nem forgatott volna kardot.
A fegyverem laposabb oldalával csapok a válla felé viszonzásul, mert most már kíváncsi vagyok, hogy mi ez az egész és nem akarom megölni, ha nem muszáj.
Amikor aztán azt hiszem, hogy ezzel vége is lenne, ismét döf egyet sekélyen, immáron a vállamat célozva. Leginkább egy tőrvívóhoz hasonlóan harcol, pedig a fegyvere sima kard. Nem is foglalkozik a csapásommal, ami így ellenállás nélkül nekivágódik a vállának, de még csak bele sem rezdül, látszólag észre sem veszi a dolgot.
Az újabb szúrás elől hátra ugrom, mert nem lenne időm visszahúzni a pengémet, de közben sarkamra lépve kiugrasztom a csizmapengémet és az oldala felé lendítem a lábam. Ezt már csak megérzi!
Az ellenfelem nem riad meg a kihívástól, azonnal közelebb mozdul hozzám és a kard markolatával lecsap a vállamra.
A bal vállam elzsibbad az ütéstől és hirtelen belém villan, hogy ha ezt a kard élével teszi, már valószínűleg búcsút mondhattam volna a karomnak. Vajon miért nem tette?
Na, nem mintha felrónám neki. Viszont biztos vagyok benne, hogy az én döfésem is talált, azonban láthatóan semmiféle reakciót nem vált ki belőle.
- Mi vagy te? - teszem fel ismét a kérdést és hátrébb lépek, hogy legyen időm az újabb támadását blokkolni és közben kigondolni most mi legyen.
- Halott. - válaszol tömören a férfi, majd ahogy kitépem a pengémet az oldalából, hallom, hogy halkan roppan valami. Megsebeztem, ez kétségtelen. A férfi egyik kezében fekete láng gyullad, majd tesz egy lépést felém, s megpróbálja átdöfni a mellkasomat.
Ahogy a csizmába épített penge kiszakad a férfiből annak még csak arcizma sem rezzen, holott biztos vagyok benne, hogy talán még bordája is tört. Most már nem kétséges, hogy nem emberrel van dolgom.
Még hátrébb ugrom és egy dobótört indítok a férfi szeme közé, időt próbálva nyerni ahhoz, hogy gyors mozdulattal az övemből előkapott fiolában lévő olajat a kardomra öntve, azt lángra lobbantsam. Talán ez hatásosabb lesz, mint a sima penge.
A férfi megtorpan a szeme felé közeledő penge láttán és félreugrik. A tőr így is eltalálja, de csakis egy kevésbé érzékeny területen, valószínűleg páncélba akadva, ami a köpeny alatt van. A lángoló kard látványára láthatóan meglepődik csöppet, s valamiért bólint egyet, de nem tesz mást, csak jön felém makacsul.
Kezdek teljesen összezavarodni ettől a fickótól. Láthatóan immel-ámmal támad csak, úgy viselkedik, mint ha a harci oktatóm lenne, nem egy halálos kardpárbajt vívnánk.
Értetlenségem dühbe fordítom, ezért egy hármas vágást indítok felé, fejre, nyakra és a csípőjére, folyamatosan megpróbálva hátra szorítani.
- Miért ölted meg? De csak az igazat. - morgom felé.
A fickó az első két támadás elől kitér, majd mikor a harmadik érkezik, nem áll meg, hanem egyenesen előre lép, s hagyja, hogy a csípője mellett mélyen belemenjen a kard. Lángoló keze erősen vállamra kulcsolódik, majd hezitálás nélkül előrehajol, közel rántva arcát hozzám, aztán………….éles fogaival kiharap egy méretes darabot a baloldali vállamból!
~ Uram segíts! ~
Az éles fájdalom végig hullámzik az egész testemen és mikor elrántja a fejét szájában a kiszakított, vértől csöpögő húscafattal, döbbenten meredek rá.
- Te megharaptál.....TE MEGHARAPTÁL! - ordítok fel és szinte önkívületben, ahogy magamhoz térek a sokktól, és fejelem le, aztán akkorát taszítok rajta, hogy ha ő nem is, én biztos hátra esem.
Őrülten dobog a szívem, mert tudom, hogy sok bajom lehet ebből. Végeznem kell vele!
A lény hátra mozdul a heves támadás hatására, így a kardom ropogva kicsúszik a testéből.
Ennek ellenére elégedetten áll, bár pár pillanatig az eddigieknél is jobban rázkódik a teste, már azt hinném mindjárt darabokra hullik, - amit nem is bánnék, - de végül ez abbamarad és olyan, mintha valami békés nyugalom szállná meg.
Ismét recsegő hangot hallok felőle, a tűz pedig kialszik a kezében.
A vér közben elönti a karomat, érzem, ahogy végig csorog a könyökömig. az éles fájdalom aztán perzselővé változik, de elnyomom magamban, most nem foglalkozhatok vele.
Nem tudom mire készül, így én is várok.
Állkapcsa megmozdul, rágja pár pillanatig a húst, amit egyre nagyobb undorral nézek, majd végül kiköpi és én alig bírom visszatartani magam, hogy gyomrom tartamát ne ürítsem a lába elé.
Arca vigyorba fordul, a nyugodtsága eltűnik, úgy tekint rám, ahogy éhes vadállat a prédára. Pár pillanatig végigsimítja a döfést, ahova eddig támadtam, majd végül elkomorodik, s kardját maga elé emelve elindul felém.
Mivel látom megváltozni a tekintetét, tudom, hogy valami megváltozott, hogy már nincs visszaút.
Jobb kezembe megszorul a lángoló penge, a másikba kirántom a tőrömet és védő pozícióban magam elé tartom őket, úgy várom, hogy milyen taktikával támad. Tisztában vagyok vele, hogy zsoldos képességeim teljes tárházát fel kell majd vonultatnom ellene, ha le akarom győzni és még így sem mehetek biztosra.
A kísértet kihúzza magát, majd az üres tenyerét felém tartja, összeszorítja azt, másik kezével kitartja a kardot, s felém mutat vele
Gyanakvóan nézek rá, amikor megáll és a kezét felém emeli. Mikor meglátom, hogy ennek hatására fura színes vöröses-zöldes felhő indul meg a testem felől, megdöbbenek és meg is ijedek.
Nem tudom mi ez a hókuszpókusz, de cseppet sem tetszik!
Tőröm visszakerül villámgyorsan a helyére és a chakramom kapom le az övemről, megcélozva a nyakát.
Ahogy a fegyver elhagyja a kezem, máris rohanok utána, hogy egy bukfenccel kikerülve a felém tartott kardot a sajátomat a gyomrába mélyesszem.
A fegyver eltalálja az élőholt fickó nyakát és beleáll. Nem megy ugyan túl mélybe, de egyértelműen eltalálom. A támadásom ellen sem tesz semmit, nem ellenkezik a döfés ellen, markolatig tolhatom bele a pengét, épp csak felhorkan,
- Igazán levághatta volna azt a böszme fejedet! - sziszegem az arcába, ahogy tövig merült benne a Falmbard.
Azonban aztán csapdába esem, ahogy megragadja kardot tartó kezem és nem engedi azt kihúzni, hiába feszülök neki, de aztán sietősen oldalra bukom, ahogy a másik kezében tartott kardja elszisszen felettem, levágva pár tincset a hajamból. Ha nem hajolok el, akkor a fejem repült volna a hajszálaim helyett. Újból nagyot rántok a kardon, de inkább veszni hagyom, mikor nem jön ki és tört rántva, eltávolodok tőle.
Lassan egyébként kezd úgy kinézni a kísértet, mintha csak egy karácsonyfa lenne, nyakában a chakram, gyomrában a kardom, mely még égeti is, meg látszólag picit akadályozza is a mozgásban. Kezét ismét kinyújtja, tovább lopva az életerőm, hiszen ez kell is neki, mert a kard – örömömre az ürömben - igenis sérti a testét szépen lassan.
Ahogy az újabb ködszerű anyag elhagyja a testem, úgy érzem, mintha elfáradtam volna.
- Te rohadt vérszívó! Hagyj békén! - fordulok felé és vágyakozva nézem a benne ragadt kardom, de ahogy látom, továbbra sem húzza ki, feléled bennem a remény, hogy ez akár a végét is jelentheti, ha még kicsit kitartok. Összeszorítom a fogam és a dobótőrökhöz folyamodok.
Mivel a teste nem reagál nagyon, így a szemét veszem célba. Ha megvakítom, talán előrébb jutok.
Talán a rám jövő gyengeség, vagy az idegesség az oka, hogy a három pengéből kettő teljesen elvéti az ellenfelet, de legalább az egyik viszont eltalálja a jobb szemét, aminek kék a színe.
A kísértet dühösen horkant fel, de nem tépi ki a szemből a tőrt, ott hagyja. Továbbra is szívja azonban az életerőmet, ám mostanra megemeli a kardját is. A köpeny lassan eltűnik róla, látom, hogy a teste zömét csak csont, ektoplazma, s inak tartják össze, amik egyszer sérülnek, egyszer pedig gyógyulnak a tőlem szívott életerő által.
Hát azt hiszem, nem lesz gond egy darabig az evéssel, ha ebből élve kikeveredek. Bolond gondolat, de ez jut elsőnek eszembe, ahogy meglátom a köpenyt vesztett alakját.
De legalább egy tőröm betalált miközben képtelen vagyok megállítani a varázslását és a belőlem táplálkozását.
Mert, hogy ezt teszi, abban biztos vagyok, hiszen egyre jobban érzem és most már látom is.
Megpróbálok gyorsasággal operálni és kőrözni körülötte, arrafelé, ahol a sérült szeme van.
- Nem elég... - szól a kísértet, majd felhörög hangosan, s hirtelen mellette egy csontváz emelkedik ki a földből.
A férfi ekkora már féltérdre rogy, ám kardjával még követ amennyire tud, miközben egyre erősebben zihál. Úgy érzem, nagyon sok erejét elvesztette, de sajnos továbbra is szipolyozza a testem.
Annyira sajnáltam a kísértetben hagyott kardomat, hogy a másik, sima pengémről jóformán el is feledkezem. Csak akkor jut eszembe, amikor maga mellé még megidéz egy csontvázat is
Kezdtem elkeseredni!
Megtántorodok, ahogy jobbra mozdulok és tudom, kevés időm maradt, kevesebb talán, mint ami a láthatóan vergődő lénynek……… talán.
Kihúzom a hátamon lévő tokból a sima pengét és a férfi feje felé vágok vele, lehetőleg elkerülve a csontit.
Az élőholt fickó kitartja a pengét a feje felett és fáradtan ugyan, de azért ellen tart. A csontváz is mozdul vele, s pár pillanat múlva érzékelem, hogy jó mélyen is megsebezhetett volna, ha sebességemnek hála nem tudnék elmozdulni tőle... Ám jelenleg megúszom egy könnyed karcolással, amely még meg is akad a páncélomon. A szívem sebesen ver, a mágia, amivel támad lassan kezdi kifejteni a hatását.
Szakad rólam a víz és erősen zihálok, ami ennyi erőkifejtéstől még nem következhetne be, de hát tudom, hogy ez a dög csinálja. Ha nem végzek vele hamar, akkor végem.
Ráadásul most itt van ez a nyomorult csontváz is, aki közben meg majdnem levágta a fejem.
Elrántom a kardom a kísértettől és visszakézből csapok a csonti felé. Lábam közben lendül és a férfi felé rúgok a chakramra, hátba beljebb tudom juttatni a nyakába.
A csontváz kettétörik, aztán hangos csörömpöléssel csonthalmokba hullik. Azonban, míg vele foglalatoskodom, érzem, ahogy a kísértet kardja tövig szalad a gyomromba. A rúgás elérte és a chakramot belerúgom a fejébe..., de közben utolsó erejéből még volt ideje belém döfni a pengét.
A kísértet elhalálozik.
Biztos vagyok benne, hogy nagyon-nagyon közel voltam ahhoz, hogy kövessem, de most már talán sikerült megúsznom. Még elmászom az első fa tövébe és aztán átadom magam az ájulásnak.

//Kalandosztó: Ciel //

Köderdő északi felén visz az utam, ahol a láperdőt szárazabb részek váltják fel, több a farm meg az ilyen helyek, de ez most még nem nagyon látszik. Estefelére jár már az idő.
Sosem kedveltem ezt a vidéket, de néha kénytelen vagyok keresztül vágni rajta és ez most sajnos az a helyzet. Eddig, akár hányszor erre keveredtem, mindig épp csak megúsztam, hogy ne itt végezzem, ezért most is szaporán rovom az utat, hogy mielőbb magam mögött hagyjam a kellemetlen helyet.
Talán eltévesztettem egy kanyart, de egyáltalán nem rémlik, hogy valamikor egyáltalán volt itt valami település, igaz már csak a kihalt, elhagyatott épületek romjai merednek körülöttem mire észbe kapok. De nem csak azok, vagyis még sem kihalt a hely, mert a rám meredő, igen csak gonosz , zölden villanó tekintetek mellett még számos hangot is hallok, ami azt jelzi a kis démonivadékok többen is képviseltetik magukat körülöttem.
- Ugye nem gondoljátok komolyan? - lépek hátrébb pár lépést, hogy közben kardom a kezem ügyébe készítsem.
Remélem értik, amit mondok, mert akkor talán nem fogunk egymás torkának esni. Tudom, hogy nem túl erősek, de ha sokan vannak.........
- Nincs rajtam túl sok hús, ahhoz, hogy kockáztassatok. - teszem hozzá fenyegetően, hátha ez hatásos lesz.
Szavaimra csak fülsértő, magas hangú nevetés a válasz, úgy néz ki mégis engem néztek ki vacsorának.
- Hogy vinne el titeket a rossz nyavaja! - ugrom még hátrébb, hiszen ennél egyértelműbben nem is jelezhették volna, hogy itt nem fogunk szép szavakkal dűlőre jutni.
Ugrás közben már ki is röpül a kardom a hüvelyéből és szélesen vágok el magam előtt, hogy helyet csináljak a harchoz, ami a rám vetődésükkel el is kezdődik. Igazán örültem volna, ha mindhármukat meg is sebesítem vele, ami talán mégis elgondolkodtatja őket.
- Bolondok vagytok! Jön egy csapat mögöttem és ha nem inaltok el, hírmondótok sem marad, amiért nekem támadtatok. - blöffölök egy fenyegetéssel, készenlétben lengetve magam előtt a pengét, hogy oda csapjak, amelyik közelebb jön.
Bár megvágom őket, kettőt a hasán, egyet a lábán, ez nem tölt el elégedettséggel, mert láthatóan a szavaim minden hatás nélkül leperegtek róluk és továbbra sem látom, hogy felhúznák a nyúlcipőt. Sőt!
Kettő tovább jön felém, egy viszont hátrébb lép és azt veszem észre, hogy körülötte kis láng gyúlik, majd belekap mindenbe, ami éghető, száraz fű, korhadó faág, és egyértelműen az a célja, hogy körülzárjon vele.
- A fene! - horkanok fel, miközben azon töröm a fejem, mit tudok én az impekről, tudnak varázsolni is?
- Ezek szerint tudnak. - vonom le a nyilvánvaló következtetést, ahogy a lángok felém kapdosnak.
Nekilódulok, hogy lerohanjam a kis korcsot, mielőtt körbefon a tűz teljesen, majd rajta keresztül próbálok keresztül jutni a falun, nem akarva megvárni, hogy a többi kis gnóm is ideérjen.
Az ütközés lesodorja a kis nyomorultat a lábáról és kijutok a tűzkörből, aztán meg még igyekszem a bordáin lendületet venni a tovább rohanáshoz. De nincs akkora szerencsém, hogy ennyivel megússzam. Előkerül még két másik imp is, pont az utamba állva, miközben a hátamban ott ügyködik a maradék három, valamit sötét lándzsához hasonlító dolgot- bár ez kisebb, mint amit a démonoknál láttam eddig - utánam hajítva.
- Ez nem vicces! - kiáltom vissza, ahogy oldalra perdülök, nehogy elkapjanak.
A csizmapengémet kipattintva rúgok a velem szemben álló, jobb oldali torka felé, mert ha eldől talán elsurranhatok mellette.
A kis alak hátratántorodik és a kiadott gurgulázó hangokból tudom, hogy sikerrel jártam, ráadásul az út is megnyílik előttem, így nem habozok arra venni az irányt, hiszen eszemben sincs holmi rosszul értelmezett büszkeség miatt, ezeknek a lényeknek a vacsorája lenni. Meg aztán úgy sem látja senki, nem igaz?
Aztán amikor már azt hiszem átjutok, éles fájdalom hasít a lábamba, mire megbicsaklik a futásom, aztán a vállamba hatoló perzselő kín szinte megperdít.
- Kis kitartó mocskok! – nyögök fel,  hátra nézve az utánam loholó öt görcs felé, ezt már nagyon komolyan kell vennem.
A mindig kéznél lévő olajat végigöntöm a pengémen és az azonnal kékes lánggal örvendeztet meg.
- Gyertek csak, hagy süsselek nyárson benneteket. - oldalazok egy épp fal mellé, hogy a hátam védve legyen.
Az a baj, hogy az impek nem olyan hülyék, hogy szemből letámadjanak, amikor felkészülten várom őket, inkább az aljas kis trükkjeiket vetik be gonoszul vigyorogva megint és körülöttem megint lángban áll minden. A fal teteje felé mehetnék, de a fentről jövő visongásokból már hallom is, hogy ott is a haverjaikba botlanék. Itt az ideje, hogy bevessem a tőreimet.
A két lelkes tűzgyújtogató felé hajítottam egy-egy dobótőrt, aztán gyorsan a tokjába dugva a kardomat mégis a fal teteje felé ugrom, mert ott talán még kevesebben vannak és a súlyom lesodorhatja őket, míg megvetem a lábam.
Meglátszik, hogy kapkodva dobtam el a tőröket, mert nem sok eredményt mutathatok fel velük, az egyik kis dög visít csak fel, de láthatóan ő sem veszi túl komolyan a könnyű vállsérülést.
Az eltervezett menekülés sem jött össze, még örülhettem, hogy a szemem világa nem veszett oda, ahogy azok a karmok elsuhantak előttem. Legalább négyen ugráltak ott fenn.
A fogaim között káromkodva érek vissza a földre és bár már igen csak szorongat a tűz, kénytelen vagyok kitörni. A köpenyem kapucniját a hajamra rántom, hogy nehogy meggyulladjon és egy visszafojtott lélegzettel és egy bukfenccel igyekszem átlendülni a lángok felett.
A lángok másik oldalán már a karddal a kezemben egyenesedem fel és kissé még vakon a legközelebbi imp oldala felé csapok, ami sajnos ártalmatlanul suhan el előtte.
Alig van időm magam elé rántani a karom, ahogy az egyik kis féreg felém vág egy pokoltüzet, nem mintha bármit is ért volna ez a védekezés. Ám a tűz szerencsére mellettem vágódik a földbe.
- Hahh! Nem talált! - nevetek fel hidegen, ám cseppet sem vagyok a humoromnál.
- Ssssssszz! - ez az újabb dárdának és fájdalomnak szólt, ami a már amúgy is sérült vállamba szúr. - Hogy gebednél meg!
Valahogy ki kell törnöm a körém szivárgó hármas gyűrűjéből. Nekifutok és úgy másfél métert felszaladva a falon, elrúgom magam a lábammal elkaszálva pár impet és a hátuk mögé érkezem.
Az ugrás tökéletes, de aztán nagy bajban lennék, ha nem védené a felsőtestem a vért, ami már többször megmentette az életem. Azért a küldetésért, amiből megvásároltam, azt hiszem hálát adhatok érte az égnek.
De sajnos most már mindegyik a fal magasán álló nyomorult elkezd dobálózni a fekete lándzsákkal és hiába nem olyan hatásosak, mint egy démoné, azért ha már harmadszor találja el az ember lányát, azt nem köszöni meg. Egy pár percig alig kapok levegőt. Még jó, hogy kissé előregörnyedek, mert így másik két lándzsa elzúg a fejem felett.
A bal karom azonban rosszabbul jár, először elzsibbad a kíntól, aztán semmit nem érzek vele és ez nagy baj, nagyon nagy baj. Dühösen felordítok, egyrészt muszáj kiadnom a dühömet, másrészt a fájdalmamat.
Vadul hátrálni kezdek és a kardom gyorsan eltéve, most egy csavart mozdulattal eldobom az övemről leakasztott chakramom, hogy egy félkört leírva a lehető legtöbb impet sebezze meg a falon.
Folyamatosan igyekszem távolodni tőlük, a chakram után a dobó tőröket véve elő. Időt kellett nyernem, hogy ne kövessenek és eltűnhessek innen. Fél karral és szaporodó impekkel nem vehetem fel a harcot.
Két vakarcsot sikerül is eltalálnom, a maradék kettő azonban továbbra sem áll le a dobálózással.
Ezért aztán muszáj folyamatosan mozognom, hogy ne találjanak el és bár úgy ítélem meg, hogy a tetőn lévők a veszélyesebbek rám nézve, hiszen jobb a rálátásuk, amikor a velem egy szinten lévő őt felém kezd rohanni kimeresztett karmokkal, úgy gondolom ideje inalni nekem is.
Ehhez felhasználom a zsoldos képességemet is, és ha már eléggé eltávolodunk a tetőn lévő maradéktól, egy védhetőbb helyen megvetem a lábam és ismét kardot rántva minden erőmmel szétcsapok közöttük. A kard hosszában bízom és a gyorsaságomban. Jobbra-balra csapok, aztán előre szúrok, majd visszaugrom, hogy ne érjenek el.
Hamar beérnek. Az első csapásom felhasítja a neked ugró imp hasát, de úgy látom nem végzett vele, a visszafelé csapás viszont szinte kettévágja a következőt. Közben látom, hogy az a kettő a falról is leugrik és szintén szalad felém, tehát öt harcképes imp van még és egy sérült.
Ráadásul most már folyamatosan pokoltüzeznek a kis rohadékok.
Körül vesz a tűz és a füst, ami egyre jobban marja a torkom és köhögésre ingerel. Nem menekülhetek tovább, csak egy út vezet innen ki, ha minden impet megölök, vagy én halok meg, de ennek a gondolatára is feltámad a düh bennem. Nem úgy terveztem, hogy ilyen kis mocskok keze által végzem!
Azonban megroggyanok az újabb és újabb mágikus csapásoktól, még ha gyengébbek is az átlagnál, de a térdemet eltaláló csapás már sok. Érzem, hogy valószínűleg súlyosan roncsolódott és tudom, hogy innen nem megyek már sehová egy darabig. Mikor eltalál a következő azt is tudom, hogy nincs már veszteni valóm, mindent be kell vetnem a maradék őt szarcsimbók ellen.
Egy fél szusszanásnyi szünetben a kardot a földbe döföm magam előtt és még épp jobb kezemmel az egyik kis tasak rontóport lendítem a levegőbe feléjük, ahogy le akarnak rohanni. Ha sikerült a tervem, ha nem, utolsó mentsváramként már csak Ernst ajándéka marad majd, hogy végezzek velük.
Az ötből hármat azonnal elvakít a por és küszködve kapkodnak levegő után, vaksin dörzsölgetve a szemüket, hangosan visongva fájdalmukban, addig én a másik kettő felé fordulhatok, a maradék egy tőrömet a bal oldaliba hajítom, aztán visszakapom a kezembe a kardom a jobb oldali fejét veszem célba.
A tőröm beleáll az imp vállába, de legnagyobb bosszúságomra nem nem öli meg, a másiknak azonban lerepül a feje, még ha nem is tudtam túl nagy erőt kifejteni.
Azonban nem tudom lesz-e még erőm arra, hogy a maradék és a por hatása alól felszabaduló trióval is végezzek. A tőrrel eltalált imp talán kiesik egy darabig, így most már csak őket kell túlélnem.
Erőt kell merítenem, hogy a csak karmokkal felfegyverzett nyomorultakat is leszereljem.
- Ernst pajtás, remélem, hogy megsegítesz, ahogy máskor is! - fohászkodom és megidézem a szellemét, elszánva magam, hogy pengémmel leszeljem a maradék három fejet.
Persze az impek sem tétlenkednek közben, nem várják meg, hogy véghez vigyem a tervem. Az első a combomba csimpaszkodik, bár nem okoz nagy bajt, a második fennakad a páncélomon és bele kapaszkodik a karmával, az utolsó pedig a fájó vállamba.
Természetesen a legfájóbb helyen rám csimpaszkodóval kezdem, dühösen fejen akarom csapni  a kard markolattal, mert a pengével nem érem el. Eltalálom, de nem esik le és amint elhúzom a kardom az arcom felé kap, de szerencsére csak picit karcol meg. Túl sok sebet kaptam már ahhoz, hogy egy arcránduláson kívül mutassam az újabb sérülés fájdalmát, viszont örültem, hogy nem a szemem világa bánta.
Arra van csak időm, hogy lerázzam másikat, aztán a még mindig a vállamnál lévő veszélyesebbet - nem tudván hirtelen mit tenni - egyszerűen lefejelem, majd felfelé fordítva a penge hegyét alulról igyekszem átszúrni.
A lefejeléstől egy pillanatra megtántorodik, de a lábamon lévő, akivel még nem volt időm foglalkozni megint ugrik felfelé, ám a karom útban van, így csak abba csimpaszkodik bele, de így is elvonja a figyelmem és lelassít. A vállamon lévőnek így van ideje újra támadni és a karmával az arcomba kap,
Perzselő kín önt el, ahogy a karmok szinte leszántják rólam a bőrt és a húst. Felordítok és hátra tántorodom, de nem adom fel! Nem adhatom fel!
Hiába gyötri fájdalom a lábam is – mert közben  a már elfeledett lenti sérült, bár lassú, a másik lábamba kapaszkodik bele, - csak nagyot rúgok vaktában előre, már úgy sem számít rontok-e a sérülésemen, ezen majd ráérek később aggódni.
A kardommal pedig minden erőmet beleadva nagyot csapok a vállamnál lévőre. A kis rohadékot szinte félbevágom, ami elégedett morgást vált ki belőlem, a lábamon lévő meg elrepül, de közben a karomon csimpaszkodó a nyakamba mélyeszti a karmait, - mert az előző két támadásom alatt ő se tétlen. Ekkor –más ötlet nem lévén – előre vetődöm, hogy ha mást nem, magam alá temessem.
Fogcsikorgatva próbálok eszméletemnél maradni, mert ha most elájulok, akkor sosem ébredek fel többé.
Nehezen összpontosítok, de úgy vélem, aki a lábamon volt sem okoz már gondot, én meg hirtelen a földön találtam magam és valami .......nagyon mocorgott alattam......
Kitapogattam az övemen a vadásztőrömet és gondolkodás nélkül a ficergőbe döftem oldalról. A dühből táplálkozó erőm kezdett elhagyni.
Lassan abbamarad a vergődés és én jó darabig mozdulatlanul heverek, amíg végül győz az életösztön és annyira összeszedem magam, hogy elvonszoljam magam a romos falu közeléből. Egészen addig, míg egy tábortűzbe nem botlok. Ekkor eldőlök, mint egy zsák.
Szerencsém volt. Később köszönetet mondtam a favágóknak, akik elvittek a falujukba, ahol pár nap alatt talpra álltam és folytathattam az utam.

//Kalandosztó: Sabriyah//

Rég jártam már Karolusburg-ban. Azonban nem fenyegetett semmiféle vész, kipihent voltam és jóllakott, igy kényelmes tempóban éppen az egyik ismerős fegyverbeszerzőmhöz tartottam. Egy zsoldos, egy bérkardos, azonban sosem lehet teljesen ellazult, így a felcsattanó hangra azonnal oldalra perdültem és közben meg is fordultam, kezem a fegyverem felé kapott. Lehet, hogy bolondnak fognak nézni, ha ez valami véletlen, de inkább legyek élő bolond, mint halott bizakodó.
- Heh... Meg vagy!
- Ki? Én? - kérdeztem vissza.
- Te bizony. - hallom ismét a hátam mögött, majd egyszer csak eltűnik a lábam alól a talaj és zuhanni kezdek.
Hiába gondolom magam villámgyorsnak és fordulok meg azonnal, a hang megint csak a hátam mögött szólal meg. Mire bosszankodhatnék és főleg megijedhetnék, már egy halk kiáltásra telik csak tőlem, hiszen csak a levegőt markolom önkéntelenül megpróbálva hirtelen zuhanásomat megakadályozni.
A kárörvendő arc azonban az agyamba ég és méghozzá egy igen csak emlékezetes eseményre emlékeztető arc.
- Te? - szakad ki belőlem a goblin felé, de az már el is tűnik, én meg igyekszem megkapaszkodni valamiben, mielőtt fájdalmas találkozóm lesz a csatorna aljával.
Sikerül elkapnom a lefelé vezető, kissé hiányzó létraszerű vasdarabok egyikét. A karom majd kiszakad, ahogy a teljes súlyom ránehezedve megrántom. A következő pillanatban a csípőm vágódik a falnak fájdalmas szitkokat szakítva ki belőlem.
Ám nem hiszem, hogy csontom tört volna, de ami vészesebb, az a furcsán narancssárgás fény alattam, amit ha jobban megnézek egy alacsony kis alak bocsát ki magából.
- Thr'lik megtalált. Remek. - hallom meg a hangját, ami ugyan reszelős, de furcsán ismerős.
- Meg és ha én is megtalálom, akkor azt nagyon meg fogja bánni. - hörrenek fel, óvatosan elengedve a kapaszkodómat, miután felmérem, hogy kis távolság van a talpam és a valószínűleg fáklyát tartó kisnövésű alak között.
Leugorva mellé próbálom kitalálni ki is ő biztos, hogy már találkoztam vele.
- Mit akarsz? Legközelebb talán valami kevésbé gyors utazással is meglephetnétek. - porolom le magam, látszólag lazán, de közben készen állok hogy tőrt rántsak, ha kell.
Most, hogy már közelről látom, azt is tudom, hogy alaposan tévedtem, mert a sárga izzás nem egy fáklya fénye, hanem maga az alak izzik, mintha parázslana bőre, ami meg nem az fekete, égett, Ha nem csal az emlékezetem magához a kissé leamortizált, tépett fülű  Árnyléptűhöz, Azgrym-hoz a goblinkirályhoz van szerencsém, aki úgy látszik valahogy túlélte a támadásomat és Darr királyi Írnok embereivel való találkozást.
- Mit akarok? Nyehehe. Azt, hogy meghalj. - mondja, ahogy maga elé tartja a kezeit, amitől hirtelen hőhullám kap el és egy fényes lángcsóva lövell felém.
A támadása kissé váratlanul ér, épp csak annyi időm van, hogy köpenyem szárnyát magam elé kapjam a felém közeledő tűz elől, de a forróság még így is szinte hátra taszít és a köpenyem is le kell dobnom, mivel az lángra kap.
- Hát nem vagy egyedül ezzel. - hajítok felé egy dobótört, ami elsőnek a kezem ügyébe esik.
- Azt hiszed dolgokat dobálni mindig beválik? - vigyorodik el, ahogy az alakja egyszerűen elhalványul, a tőröm pedig bármilyen hatás nélkül átrepül rajta. - Csúnyán elbántál velem. Most én is csúnyán elbánok veled. - azzal összeilleszti a két tenyerét, amitől a padlóból egy apró láng kezd nőni, egészen addig míg nagyjából emberméretű nem lesz és lassan karok és lábak formálódnak ki belőle.
Persze nem olyan egyszerű az élet, hogy a szerencsém legyen és elsőre kiüssem a harcból a kis gnómot. Ezt a trükköt nekem is meg kéne tanulnom és annak sem örültem, hogy a tőröm is elvesztettem.
- Van másik! - csikordulnak meg a fogaim és már készítem elő az újabb dobást, amikor egy tűzelementált idéz közénk, amitől jó pár lépést hátrálok azonnal jól fejlett életösztönömtől hajtva.
~ Mi a fenét kezdjek egy ilyennel? ~ kezd gyöngyözni a homlokom, hiszen én csak egy egyszerű zsoldos vagyok, nem valami átkozott mágus.
~ Most jól jönne egy dézsányi víz! ~
Ez nem is elvetendő ötlet, már csak találni kell, de hát mégis csak egy csatornában vagyunk, nem?
Nyitva tartom a fülem, hátha hallok valahol vízcsobogást, mert akkor igyekszem arrafelé, csalogatni a lényt, miközben gyorsan olajat kenek Falmbard-ra és azzal próbálom távol tartani.
Meglepő módon a lény és gazdája nem siet utánam, de határozottan követnek, de csak sétálva.
- Már menekülsz is? - hallom Azgrym nyekergő összeégett hangját, ahogy utánam csoszognak.
- Hát persze, hosszabb ideig nehéz nézni az ocsmány képed. - heccelem, mert mintha valamit tervezett volna azzal, hogy nem siettek a nyomomba. Bár inkább örülhetnék, hogy van időm körbe nézni és keresgélni, akár vizet, akár valami más támadási lehetőséget, de inkább gyanús volt a dolog. Ha sikerülne a goblint elpusztítani persze az elementál is megszűnne létezni, de egyelőre nem látok módot átjutni rajta.
Azért próbálkozásként a lény testére csapkodom lángoló pengémmel, figyelve, hogy a tűz sebzi-e a tüzet?
Ahogy a pengém belemártom a tűzlény testébe az eszméletlenül felforrósodik, ahol a keresztvasa éri a kezem égő fájdalmat okoz, ráadásul egyik széles tenyerével felém üt.
Sziszegve kapom vissza a kardot tartó kezem, ahogy a perzselő hőség lecsap rám, de magam is ugrom egyet hátra, számítva a visszatámadásra. Az ugrásom elég messzire sikerül, hogy a lény karjának csak a heve kapjon el szerencsémre.
~ Hát ez nem jött össze. ~ motyogom magamban csalódottan.
Ha nem találok sürgősen vizet, akkor igen csak bajban leszek, de addig muszáj próbálkoznom.
Nem kerüli el viszont a figyelmemet a tűzlény fejmagasságban lévő "szeme", úgy vélem, ha azt eltalálnám a tőrömmel, talán elérhetnék némi előnyt.......
Megpróbálok a lehető legpontosabban célozni és néma fohászt elmondva elröpítem a pengét.
A penge ártalmatlanul átrepül a lény fején, nekicsapódik a csatorna tetejének és koppanva fejbe vágja a goblint a nyelével.
- Áu. Ez nem volt valami szép dolog. RYOLITH! - sipítja, mire a tűzelementál előre lendíti az öklét, karja pedig hirtelen megnyúlik és kissé szélesedik is.
Bár nem így képzeltem a végeredményt, azért egy aprócska sikerélmény volt, ahhoz képest, hogy egyelőre elképzelésem sem volt, miként tűntetem el az útból az elementált.
- Lesz még ennyire sem szép. - ígérem a lehető legbaljósabban, örülve, hogy elkerültem egyelőre a tüzes tenyér csapását.
Megfeszülök, ahogy a kiáltás felhangzik, mert sejtem, hogy megint valami rossz fog jönni.
A lángoló ököl gyorsan közeledik és majdnem későn vetem előre magam, hogy elsuhanjon a fejem felett, én meg a perzselő forróságot árasztó elementál mellett.
Talán a goblin nem számít erre a megmozdulásra és miközben a lény háta mögött ismét talpra állok és hátrálok, felé csapva a kardommal megsebezhetem.
Az elementál csak lassan fordul utánam, de hála az égnek nem gyorsabb, mint én.
Aki gyorsabb az a goblin, aki ismét maga elé tartja a kezét és tűzcsóvát lövell felém, és ráadásul közben a tűzlény is kezd közelebb érni hozzám.
Nem tehetek mást, mint, hogy megpróbálok megint elugrani a felém kilőtt tűzgolyó elől és ez már kezd fárasztó lenni. Ha nem sikerül valamivel gyengítenem őket, akkor előbb-utóbb valamelyik eltalál, vagy annyira közel kerül, hogy már csak a hőséggel megéget.
Hátrafelé vetem magam és kieresztem a csizma pengét, hogy talán a lábam eléri a kis nyomorultat. Addig van esélyem, míg az elementál még a háta mögött van.
Nem tudtam kikerülni a lángcsóvát, a mozdulat közben a kínok kínja mar bele a jobb lábamba, ahogy a ruhám lángra kap és a tűz pillanatok alatt hólyagosítja fel a bőröm, és alig egy másodperc alatt foltokban csontig hatol a fájdalom és az égés is, megfeketedett szélű sebeket hagyva maga után.
Kis híján ledönt a lábamról teljesen a fájdalom, amilyet még sosem éreztem. Bal kezemmel próbálom elcsapkodni a lángokat. Láttam már életem során égési sérültet és most rettegve nézek le a lábamra, ami nagyon csúnyán összeégett. A szívem majd kiugrik a mellkasomból, de összeszorítom a fogam és égő szemem a két ellenfélre fordítom. Ha most megadom magam a fájdalomnak végem.
Bal kezembe dobom át a kardom és miközben a háttérbe szorítom a kínt megpróbálok továbbra is hátrafelé araszolni kínkeservesen hátrálva, jobbommal leakasztom a chakramom. Még nem dobom el, várom a kedvező alkalmat, meg hely is kell, hogy lendületet kapjon a fegyver. Talán most sem rohannak utánam és látva sérülésem láttán el is bízzák magukat – mondjuk nem ok nélkül . Kell találnom egy csatornába egy helyet ahol ha más nem de szennylé folyik.
- Enyje, csak nem megégetted magad? - vigyorodik el a goblin, miközben a tűzelementál egyszerűen átlép fölötte. - Ryolith, csapd agyon. - int a kezével, mire az elementál elkezd felém araszolni.
Nem válaszolok, lehet nem is tudnék, mert minden erőmet arra fordítom, hogy ne ordítsak és talpon maradjak. Meredten nézem, ahogy a tűzlény felém tart. Csak reményeim vannak, hogy nem gyorsabb, mint amit én most produkálni tudok. Még van egy kis időm talán. Megtámaszkodom a csatorna falán, veszek egy mély levegőt és eldobom a chakramom, magam elé képzelve a goblin helyzetét. Arra számítok, hogy ugyanúgy keresztül hatol rajta a fegyver, mint az előbb a tőröm és akkor van rá esélyem, hogy eltalálom vele a goblint, aki az elementáltól lehet, nem látja a veszélyt.
Ahogy a chakram elhagyja a kezem, máris vonszolom magam tovább.
Csak annyit látok, hogy a fegyverem pörögve eltűnik az elementálban, de azt már nem, hogy az egyenesen a meglepődött goblin gyomrába repül; idézője lassú halálának kiindulópontján az elementál visszazsugorodik és eltűnik a padlóban.
- Te... Te kis... - hörgi a goblin, ahogy kitépi a gyomrából a fegyvert egy jelentős mennyiségű vérrel együtt, majd maga elé emeli a kezét. - Nem... Te velem jössz! - majd felém küld két összefonódó lángcsóvát.
A hörgésre kapom fel a fejem és megtorpanok, megkockáztatva egy kis időt áldozva, hogy megnézzem hol találtam el. Szinte el sem hiszem, hogy a tervem bevált is a bosszúálló goblinvezér bedőlt neki. A közeledő, forróságot árasztó elementált sem tartja már össze a mágia, így lassan eltűnik, én meg ismét megtántorodom. Sok harci sérülést láttam, tudom, hogy a goblinnak okozott sérülésem halálos. De nem adja fel egy könnyen.
Nem tehetek más, vagy csak valószínűbb, hogy inkább a legyengült lábam adja meg magát, egyszerűen hagyom, hogy a föld vonzása megtegye a magáét és a földnek vágódom. Ezen kívül nem sokat tehetek, hogy elkerüljem a halálos lángokat.
Minden esetre egy dacos vigyort azért megengedek magamnak.
El sem hiszem, amikor a lángok fölöttem csapnak el, aztán kialszanak sisteregve. Egy csattanást hallok a goblin felől, így arra emelve a tekintetem, meggyőződhetek róla, hogy csak üveges tekintete és dühös vicsorba meredt szája néz felém. Halott.
És én is az leszek, ha nem szedem össze magam és engedek annak a vágyamnak, hogy itt maradjak és meg se mozduljak. Hosszú utam lesz, de ezt is túl fogom élni! Mászni kezdek………

//Kalandosztó: Darrakard//

Alapból sem jó dolog egy ilyen rom közelébe menni, még véletlenül sem, nem, hogy szándékosan. De én olyan hülye vagyok, hogy mégis megteszem. Mert bizonyítani akarok! Hogy kinek? Ez jó kérdés, de ha őszinte akarok lenne, valószínűleg saját magamnak, hogy vagyok valaki, hogy ezt is meg merem, meg tudom tenni.
Minden esetre az épület valamikor egy angyalromféle lehet a feliratok alapján, de én azt hallottam hogy már vagy 5 éve nem mert a hely közelébe menni senki, mert valami szörny vert ott tanyát. Hát persze, hogy egy szörny! Biztos hogy nagy és értékes vad, jó sok pénzt fognak adni érte!
Az éjszaka nyugodtnak tűnik, egyelőre nem látok vagy hallok semmit, de azért mégis úgy lépkedek, mint aki hímes tojásokon jár, mert a gyomrom gyűszűnyivé vált és az is görcsöl. Pedig még mindig minden annyira csendes........., hogy pont ettől riadó készültségben volt az összes idegsejtem.
~ Amy, te nem vagy normális! ~ vigasztaltam magam, tovább settenkedve.
Eleve óvatos vagyok és a hallásom úgy kiélesedik, hogy a saját szívdobogásomat hangos dübörgésnek tűnik. Ráadásul, ahogy beljebb jutok egyre sötétebb is lesz.
Az épület környékét ugyan sík terep veszi körül, benntebb viszont a sötét folyosók és lefelé vezető lépcsők ásító szájnak tűnnek. A hátamon feláll a szőr és biztos vagyok benne, hogy a hely rossz hírét nem azért találták ki, hogy zarándokokat csaljanak ide. Minden esetre egyelőre fent akarok körülnézni, a lenti sötétség még rosszabb, de nem fogom feladni.
Mi lehet ez………Mindenre meg mernék esküdni, hogy kaparászó hangot hallok…….
Aztán olyan hirtelen torpanok meg, hogy megbillenek. Valami határozottan mászik, balról. ….és a fejem fölé igyekszik.
Amennyire csak telik tőlem, halkan a jobb oldal felé hátrálok kardom magam elé tartva, hogy annak segítő mágiájával átlássak a homályon.
Eddig ez a kard sosem hagyott cserben, ha szükségem volt rá, de most nem sokat segít a látásomon. Az eddig megszokottól eltérően, ez most valami furcsa szürkületféleséget láttat. Az biztos, hogy ez nem normális sötétség! Az ajkaimba harapok, mert hirtelen belém vág, hogy az aki elhomályosít egy ilyen erős mágiával átitatott fegyvert, mennyire ellenfél nekem, vagyis inkább én neki.
De a varázslat egy dolog, a csikorgó karmokkal közeledő valami egy másik dolog, de talán, ha kapaszkodni kényszerül, akkor anyagból van, amit visz a penge.
De jobb hely kell. Talán az egyik beugró elég fedezék ahhoz, hogy a hátam és az oldalam védve legyen. Gyorsan kardot cserélek, hogy annak élén végig kenjem az olajat, amivel lángokat idézek rá, ezt emelem magasra, hogy szembenézzek a közeledő veszedelemmel.
A láng.......a láng aztán valami olyan iszonyatot világít meg, hogy bennem szakad a lélegzet. Csak kimeredt szemmel bámulom a több sorba rendezett tépőfogakat, egészen addig, amíg rám nem csöppen a nyála. Az undor magamhoz térít a dermedtségből és hangosan kiáltva a rémülettől csapok felé erősen, aztán a nyakamba szedem a lábam és a kijárat felé rohanok.
Azt hiszem megleszek a dicsőség nélkül is! Akármilyen nagyon vágyom a sikerre, az nem egy Xenomorph lesz. Nem tudom mire számítottam, minden esetre nem rá, az tuti.
Nem csalódtam benne, bár szívesen tettem volna, de olyan gyors, mint a villám, a csapásomnál mindenesetre sokkal gyorsabb, már csak abban bízhatom, hogy futásban lehagyom. Rossz szokás szerint én is hátranézek, amikor már az ajtónál járok, abban bízva, hogy ez a dög a romhoz van kötve, de azt kell látnom, hogy bizony a két lábon futás sem lassítja...........láthatóan az sem, hogy a kijáraton is túljusson és nem kell nagy lángésznek lennem, hogy lássam, nem sokáig kergetőzünk, futásban sem én leszek a győztes.
- Mi a fenéből vagy te? - ugrom a kijáratnál oldalra, azzal a szándékkal, hogy ha ilyen sebességgel fut utánam, talán nyerek annyi időt, hogy elrohan mellettem, én meg a hátába márthatom a kardomat.
Sok mindennel harcoltam életemben és volt, hogy majdnem otthagytam a fogam, de életemben nem láttam még ilyen gyors lényt. Igazából csak a legendákban hallottam erről a szörnyről, így nem sok támpontom van vele kapcsolatban. Csak most, hogy kiért tudom jól felmérni, de mire lecsapok rá, már majdnem kikerült a penge hatóköréből.
Nem csak gyors, hanem mozgékony is, szinte rögtön utánam fordul, annyira viszont már nem, hogy elkerülje a kardom csapását, ami talán le is pattant volna a tüskéiről, ha azt találom el, ezért örülhetek, hogy a karját, vagy első végtagját, akárminek is nevezzük, de legalább megvágom. Hangosan, fülsértően felvisít. Vére azonban savként csöpögött a földre, szerencsére a lángok azonban még kitartottak.
Gyors számba vétel után arra jutok, hogy elfutni nem tudok előle, ezért csak a harc marad. Míg tart a meglepetés ereje nála, hogy megsérült, gyors egymás után két tőrt dobok a feje felé, hátha sikerül valami létfontosságú szervet megsérteni, bár szemeket sehol nem látok rajta. Viszont sajnos elég közel van ahhoz, hogy nagy esélyem legyen eltalálni.
Az egyik pengét visszaüti a farkával, és leesik a földre a másik viszont beleáll a vállába, ám néhány másodperc múlva a markolata ennek is a földre esik penge nélkül. Úgy tűnik az fel is oldódott. A lény felém lendül, farkát skorpió módjára tartva a feje fölött.
- A francba! A francba! - mantrázom magamban, ahogy szinte semmi hatása nincs a tőröknek, hiába találja az egyik, nem látom, hogy akár a szeme is megrebbent volna tőle.
~ A szeme sem rebbent! ~ nevettek magamban keservesen a hülye szófordulaton. ~ Már persze, ha lenne olyan neki! ~
- Nem kapsz meg ilyen könnyen, rohadék! - futok neki pár lépéssel a falnak, hogy kétségbeesetten megpróbáljak elugrani mellette, miközben a veszélyesen meredő farok felé csapok megpróbálva azt a levegőből levágni. Biztos voltam benne, hogy elég veszélyes még a nélkül is.
Nem gondolkozom, csak teszem, amit az ösztöneim diktálnak, mert egyre szorul körülöttem a hurok. Tudom, hogy gyorsabb, mozgékonyabb és erősebb, így csak valami váratlan, valami meglepő dolgot kell tennem ahhoz, hogy legalább időt nyerjek a meneküléshez, ha már legyőzni nem tudom.
És hibáztam! Nagyot……….halálosat………
Csak egy pillanatra érzem a mellkasomba robbanó fájdalmat, aztán elzsibbad mindenem és csak egy halk nyögés szakad ki belőlem, ahogy lepillantva meglátom a testemet felnyársaló skorpiótüskét.
Pillantásom még utoljára végigsöpör a tájon, aztán lehunyom a szemem.
Fáradt vagyok és olyan békés ez a nyugalom……………………………………..

//Kalandosztó: Sabriyah//