[Aréna Event] Avis útja

Kora hajnal óta úton voltunk hű hátasommal. Hűvös volt a hajnal, de nem igazán zavart minket, inkább frissítő volt, mint zavaró. Dunkelheit, nagyon hegyezte a fülét hisz a köd erdőben még soha nem jártunk, és sajnos eddig semmi jót nem hallottam, erről a helyről. Mindenki próbált lebeszélni arról, hogy ide jöjjek, de a remek zsákmány lehetősége, vonzott. Pár nappal ezelőtt jutott a fülembe a hír a Nagy Vadászatról, és úgy döntöttem szerencsét próbálok. Így összepakoltam, és eltelve a jó tanácsokkal elindultam Hellenburgból, de így is beletelt néhány napba még ide értem. Eddig semmi szokatlan nem történt. Nem hogy szörnyeket, de egy árva lelket sem találtam Eletha felé vezető úton. Már kezdtem azt hinni túlzások a történetek, amiket meséltek. Majd hirtelen vidám kacarászást hallottam, meg az út egyik oldaláról. Megállítottam lovamat, ki idegesen toporzékolt. Nem tetszett neki a dolog, és őszintén én is nagyon meglepődtem.
- Nyugi pajti, lehet csak néhány utazó pont, mint mi. - próbáltam nyugtatni hátas állatom, ahogy végig simítottam nyakán, de én sem voltam teljesen nyugodt. Mindenre fel kellett készülni. - Ki van ott? - szóltam a hang irányába, közben hátamról levettem a lándzsát, ha kell, meg tudjam védeni magamat. Az erdő sűrűjén keresztül két alakot pillantok meg, az egyik kérdésedre kacagva megszólal.
- Ez haláli, hahaha, nézd már ezt a szerencsétlent, hahahahahaha!
- Na, szép, napok óta úton, vagyok.  Kit nevezel szerencsétlenek te szerencsétlen? Reméltem legalább értelmes emberekkel fogok találkozni, erre kifogok két idióta fakutyát. – mondtam, ahogy kicsit meghúzva a kantárt, hátrálásra késztettem lovamat. Elég messze akartam kerülni tőlük, ha kell menekülni, tudjunk.
- Nem te, te ostoba, haha, hahaha! EZ A SZERENCSÉTLEN, NÉZD MÁR MEG, HAHAHAHA! -A férfi egyre jobban nevet. Csak megrázom a fejem, mert elég érthetetlen az alak viselkedése, de a nevetése hirtelen ordibálás lesz a vihorászásból, mitől lovam felágaskodik ijedtéből. Hátán maradok, de fegyveremet sikerült elejtenem. Az ordibálás is megszűnik, és teljes némaság lesz úrrá az erdőn. Még egy madárfüttyöt sem hallani. Óvatosan leszállok a lovamról, és rácsapok farára, hogy arrébb menjen. Felveszem a fegyvert és lassan arra indulok amerről a hang jött.
- Hé, Fakutya, mi történt? – kérdezem, de válasz nem érkezik. De ahogy közeledtem, vér szaga csapta meg az orromat majd síri jelenet tárult elém. A köderdő félhomályos, sötét fái között, egy férfi teste fekszik a földön kettőbe vágva, vére rusnyán tölti be a mohás-gombás földet. Borzalmas látvány volt, ahogy mindent vér borított körülötte. Felette egy női alak állt, a fejszéről friss vér csöpögött. Pár lépéssel megindul felém.
- Francba, egy élőhalott? - morogtam. Nem láttam még ilyet, de hallottam róluk néhány dolgot. Nagyot nyeltem, mikor lassan megindult felém. Én is hátrálni kezdtem. A fák között, nem volt elég helyem a védekezésre, így nyílt terepre akartam vinni. Az erdőn át vezető út pont jó volt, hogy harcolni tudjak. Bár legszívesebben eltűntem volna onnan. Nem volt kedvem úgy járni, mint az a hülye. Mikor kiérek, az útra akkor látom, meg hogy a női öltözet alatt férfi lapul. Biztos valami kezdő Nekromanta játéka lehetett. Ha jól emlékszem nem túl veszélyesek, talán ha sikerül ketté vágnom, vagy a fejétől megszabadítani ezt a kupac csontot akkor elpusztul. Gondolkodtam megforgatva a fegyveremet, és stabil pozíciót felvettem. Nagy levegőt véve megindultam felé, szándékosan arról az oldalról ahol a fejszét tartotta. Közben fegyveremet hátra lendítettem, hogy elég nagy erővel tudjak lecsapni rá. Ilyenkor nagyon örültem, hogy elég távol tudom tartani az ellenfeleimet, a fegyveremmel. A lény különösebb értelem nélkül araszolt, időnként mintha oldalazva is egy picit. Ha butának buta volt, de legalább a harchoz értett, a fejszét pedig biztosan tartotta a kezében.
 - A francba! - kiáltom mikor nem sikerül a támadás. Túlságosan is biztosan tartja a fejszét. És mintha értene a harchoz. A tekintetével követ. - Újra! – Morogtam, ahogy megpróbálom a másik oldalról ugyan azt csak most valamennyire a háta mögé kerülve. Nagyon nem volt kedvem kinyíratni magamat. Közben azon gondolkoztam, hogy vajon a Nekromanta a közelben van, vagy csak egy eldobott játékszerrel hadakozom éppen. Ha csak nem őrnek van itt, és az arra tévedőket megöli. Kissé ugyan lemaradva, de követe a mozgásomat az élőholt. Sajnos a páncél miatt, nem vagyok én sem túl gyors és sajnos ez nekem nem előny, de az élőholtnak igen.
- De utálom a páncélt ilyenkor. - morgom, mikor hirtelen túl közel került, felemelve a fejszét. Ahogy csak birok hátra vetődök, de így is nagyot csendül páncélomon a fejsze éle. Majd nagy nyekkenéssel érek földet. A páncél alatt meg is zúzódik kissé testem, de nem eléggé ahhoz, hogy ez problémát jelentsen számomra a mozgásban és a harcban. Inkább egy zúzódás, mintsem hogy kettévágjon. - Huh, ilyenkor, de szeretem a páncélt. – sóhajtok, ahogy feltápászkodom lándzsámra támaszkodva.  Egy lehetőségem van, egy gyors támadásra. Gondolkodom magam elé emelve a lándzsát teljesen egyenesen előre szegezve. - Jöhet a Roham. - Vettem nagy levegőt és megindultam az élőholt felé. A fegyver könnyen szúrja át az élőholt testét, mellkasába keményen szúródik a hegy, ám miután bele döftem lándzsám hegyét gyorsan rájöttem, hogy mennyire is keménykötésű, s fellökni sem tudom. Úgy hogy a roham technikám, sikerrel járt, legalább is addig, hogy felnyársaljam, de semmi egyéb. Csak ekkor jövök rá, hogy ez nem a gyengébbik fajta, amit könnyen össze lehet zúzni. Mondjuk a szagából már rájöhettem volna. - Ó te nem normális, figyeltél volna jobban oda. - szidtam magamat, és megpróbáltam, kihúzni a fegyveremet belőle, de, már emelte a fejszét. Minden erőmet összeszedve próbáltam meg felfelé tolni a fegyvert, hátha a keménysége ellenére ketté tudom őt vágni, mielőtt ő tenné meg ezt velem. - Dögölj már meg! - kiabáltam, és minden erőmet bele adtam. Felemeltem a fejemet, és láttam a közeledő fejszét, ezért elengedtem a lándzsa markolatát, és oldalra álltam, mielőtt eltalált volna a támadás. A végtagjaimat sem akartam elveszíteni, nem hogy a fejemet. Ha fejszét el tudtam volna venni tőle jobb helyzetbe kerültem volna, hisz kisebb esélyekkel indított volna támadást. Ezért megpróbáltam újra a fegyver hosszát kihasználni és a végét a föld felé irányítani és fejem felett átlendíteni a dögöt, hátha a lendülettől vagy a becsapódás erejétől, elejti saját fegyverét. Akkor talán nekem is több esélyem lenne megölni őt. Látszott, hogy nem vagyok a harchoz szokva már, hisz jó ideje, nem kellett senkivel küzdenem. Hiába próbáltam átlendíteni a lényt, már nem volt elég erőm hozzá, de legalább kicsit jobban megsebesítettem. Megpróbálta elkapni a jobb vállamat. A páncél ellenére is attól tartottam, hogy képes lenne összezúzni azt, így elkaptam csukóját, de nem vetettem be szokásos fejelő támadásomat, mert volt egy olyan sanda gyanúm hogy nekem jobban fájt volna, mint neki. De így is patthelyzet alakult ki, számomra hisz mindkét karom foglalt volt, alig maradt erőm, neki meg még mindig volt egy szabad keze, amiben fejsze volt. Kérdem én hol itt a fair játszma? Erősen gondolkodtam, hogy vajon mit is tehetnék az ügy érdekében, ekkor észrevettem, hogy a fegyver pengéje könnyebben mozog, hisz a sérülés nagyobb lett, mint volt. Miközben lefogtam szabad kezét másikban pedig, a fegyver markolatát tartottam, jobb lábamat, a mellkasának támasztottam, és elrúgtam magamtól hátha így kitudom, rántani a pengét belőle. Szerencsémre a fegyver engedett, így eltudtam, távolítani magamtól, a rusnyaságot, így volt időm kicsit kifújni, magam, de nem túl sok. Hisz taktikát kellett váltanom, mert nem voltam a helyzet magaslatán jelenleg. Továbbra is az volt a tervem hogy elvegyem tőle a fejszét, de most több kisebb támadást terveztem ellene hisz lassabb volt, mint én. Két kezében fogva feje fölé emelte, a fejszét, és le akart csapni rám. Miközben felém lépett én is felé indultam, amilyen gyorsan csak a páncélom engedi, majd a lendületet felhasználva térdre vetem magamat, és egy becsúszással próbálom meg elgáncsolni, hátha pofára esik. De sajnos még sem volt olyan egyszerű felkelnem, mint hittem. Eddig ezt a mozdulatot csak páncél nélkül próbáltam. Úgy nagyon jól ment, de lássuk be, a nehéz páncélzat nem az ugrabugráláshoz való.
- Nyavalyás dög! - kiáltottam fel, mikor a fejsze épp hogy nem a fejemet is vitte magával. Nem akartam, hogy feleszméljen, és a földön találjon, mert akkor biztos végem, de legalább elejtette a fegyverét, így feltápászkodtam, de már erősen kapkodtam a levegőt.  Gyorsan oda mentem és felkaptam az elejtett fegyverét, pont mire a lény is feltápászkodott. A saját fegyveremet leszúrtam a földbe, majd felemeltem a fejszét, alaposan megnézve azt.
- Nem vagyok épp hozzá szokva, de hátha többre megyek vele. - mondtam megforgatva. A lény felém indult, hiába nem volt nála fegyver. Nem vártam meg még oda ér hozzám, elébe mentem és az újdonsült és annál szokatlanabb fegyveremmel, a lábát céloztam meg, hátha még ennél is jobban lelassíthatom. Oda is vágtam neki egy nagyot. Nem úgy sült el a dolog, ahogy reméltem, hisz ahelyett hogy sikerült volna levágni a lábát úgy hallottam csak eltört, és mivel túl közel kerültem hozzá sikerült megkapaszkodnia bennem. Alig bírtam megtartani mikor rám támaszkodott, megpróbáltam ismételtem elrúgni magamtól, és ha ez sikerül most fejét veszem célba, hogy végre megszabaduljak tőle. Félelmetes, hogy milyen kemény a teste. Hiába rúgtam bele olyan volt mintha egy fa törzsét rugdostam volna, ami belém kapaszkodott. Nem volt gyors a támadása, mikor szabad kezével felém kapott. Kitudtam, volna térni, ha nem vagyok ilyen közel, hozzá, de erősen tartott és nem volt esélyem elugrani sem. Karmaival, felhasította arcomat. Éreztem az éles fájdalmat, ahogy a bőr felszakadt a vér kissé fémes még is édeskés szagát, mely megtölti orromat. Ez mintha kicsit felrázott volna, és új erőre kapva fejszét tartó kezemet felemelve megpróbáltam a vállát eltalálni. Igaz a távolság köztünk kicsi és nem bírok elég erőt kifejteni, de így is mikor vállát eltalálom, nagyot roppan. Érzem, ahogy a szorítás enyhül az én vállaimon miután eltaláltam az övét. Nagyot reccsent a csontja, így képes volta egy fordulattal némelyest kiszabadulni, de még mindig belém kapaszkodott, majd ezután kicsit jobban képes voltam helyezkedni. Karmait ismét felém lendítette, de én sem voltam rest. A felé a keze felé lendítettem a fejszét, amivel támadt hátha a két lendület együtt sikerre viszi a dolgot, és képes leszek levágni a kezét hogy ne, bírjon megtámadni. A két támadás mikor összeért, ő járt rosszabbul karjában elvágtam az ínszalagot, így nem bírta mozgatni többé azt a karját. Végül, ha le nem is sikerült vágnom a karját, de képes voltam hatástalanítani. Nem tudta többé mozdítani, így eggyel kevesebb bajom volt. De még mindig ott volt, hogy egyáltalán mozogni képes. Ezzel még nem öltem meg és ugyan úgy veszélyt jelentett, rám és bárki erre járóra. A nyomorult harapni próbált, de, mivel jobban képes voltam mozogni, két kézre fogva a fejszét, felfelé lendítettem, ezzel a lény torkát, és állkapcsát céloztam meg, hogy ne legyen képes harapni. Mikor eltaláltam álkapcsa hatalmasat reccsent. A gusztustalan trutyi beterít, mikor sikerül letépnem a dög állkapcsát, így hiába él és mozog, valamint szorongat még, már nem képes harapni. Patthelyzet ez neki, hisz négyből két végtag elég gyér, és ha elenged, összerogy. Amit viszont marhára nem bántam volna, ha végre eltűnhetnék. Megpróbáltam lerázni magamról a karját, hisz már nem volt túl erős a szorítása, ezzel együtt pedig feje maradékát akartam levágni, hogy végre megdögöljön, és senkit ne ölhessen meg többé. Az utolsó támadásom végre véglegesnek bizonyult. A dög végre összerogyott, és elterült a földön. Nagyot sóhajtva dobtam földre a fejszét, majd oda mentem saját fegyveremhez, hogy újra magamhoz vegyem. Akkor és ott nagy szerencsének köszönhettem, hogy túléltem, első élőhalottamat, és igazat kellett adjak mindenkinek, aki azt monda ne jöjjek ide, de már mindegy volt elvégre győztem. Nagyon elfáradtam pedig semmi komoly sérülést nem szereztem. Oda mentem lovamhoz és felültem a hátára, hogy folytassuk utunkat, mit elkezdtünk. 
- Gyerünk, pajtás ne maradjunk itt tovább. - mondtam még utoljára majd vágtára fogtam, hogy mihamarabb eltűnjünk onnan.

Hosszú vágta után találtunk végre egy helyet ahol kicsit megpihenhettünk. Leszálltam lovamról, és meglazítottam a nyereg hevedert, hogy kicsit kényelmesebb legyen neki a pihenés. Én meg leültem egy fa alá hogy kifújjam magamat. Nyugodtan ücsörögtem a tisztáson, hogy végre pihenjünk egy kicsit. Hosszú utat tettünk, meg, és nem akartam teljesen kihajtani a lovamat, hisz bármikor jól jöhet a menekülés. A fák között beszűrődő gyér fény játékait figyeltem mikor Dun hirtelen felkapta a fejét és hangosan felnyerített.
- Mi az cimbora? - néztem fel és ekkor láttam meg a nyálkaszörnyeket. Azonnal felpattantam és fegyveremet magamhoz vettem. Fel akartam ülni paripámra, hogy elszeleljünk, de felágaskodott, és ő el szelet, engem otthagyva. - Na, ennyit a hű hátasról. – mondtam, ahogy körbe néztem. És tudtam, hogy ebből nehezen fogok kimászni. Nyomorult kis dögök, még szerencse hogy ilyen lassúak. Morogtam magamban, és elkezdtem lehámozni magamról a páncélt miközben a szabad út felé indultam, sietős léptekkel. Néha hátra pillantva láttam, hogy ők is gyorsabbak lesznek, az egyik meg kitárta magát mintha ásítana. Egyre jobban úgy gondoltam jobb, ha nem húz vissza a páncél és képes vagyok a gyors mozgásra. Meg, ha kell feljutni az ágak közé. Ahogy lehámoztam magamról páncélzatom darabjait, éreztem, hogy testem egyre könnyebb és könnyebb lesz. Szabad mozgást biztosítva, számomra, csak sajnos ezek a kis nyálkás dögök is gyorsabbak lettek a könnyű terepen. És ahogy követtek, undorító cuppogó hangokat adva zöld nyálkacsíkot húzva maguk után. A végtelenségig meg nem futhatok előlük. Ezek a kis dögök általában könnyen legyőzhetők. Lehet csak le kéne csapnom őket. Még be is válhat, a dolog. Mondtam magamban, ahogy hirtelen visszafordultam és lándzsámat előre szegezve, neki rontottam az egyiknek.
- Oó! Ez nem jó. - mondtam és megpróbáltam kirántani, belőle a lándzsát, és lerázni róla a maradék nyálkát, hogy aztán távolságot nyerjek, még kigondolok valamit. - Úgy látszik a nagy sietségben nem sikerült eltrafálnom a magot. De ha meg rossz helyen vágom ketté, akkor csak több lesz belőle. - gondolkodtam hangosan, futás közben. Megálltam a dögökkel szemben kik kitartóan, cuppogtak utánam. Nagyon kitartóak volta, hiába hogy jobban preferálták a kis zsákmányt, amit könnyebb elkapni. Nagyon elvadultak, ezek hogy még mindig követek. Majd hirtelen csobogást hallok a hátam mögött.
- Ez lesz az. - rohanok eszeveszett módon a víz felé.
Észrevettem a dárda nyelén maradt nyálkát, mi szorgalmasan araszol kezem felé, így gyorsan begázolva a hideg vízbe, bele mártottam a fegyvert hogy ellepje a víz és a köveken kezdtem el ledörzsölni, figyelve hogy ahhoz se érjek hozzá, de a többi se tudjon a közelembe jönni. Közben láttam, hogy be akartak keríteni, úgy hogy döntenem kellett, hogy vagy otthagyom a fegyvert és menekülök, vagy harcolok. Remélve hogy sikerült leszednem az utolsó darabkát is a nyélről, felkaptam a fegyverem, és próbáltam úgy eltalálni a szörnyet, hogy pont a magját kettéhasítsam egy suhintással. Szerencsére a vízben leoldódott, a maradék nyálka így már képes voltam használni a fegyver. Nagy lendülettel hasítottam ketté azt a nyálka szörnyet, amelyik be akart oldalról keríteni, de bánatomra nem sikerült eltalálni a magját. Így sikerült megduplázni a nyálkát.
- Szuper, Avis milyen remekül célzol. Most már négyen vannak. - morogtam és kiadósan hátba veregettem magamat gondolatban. Bár inkább egy fába vertem volna a fejemet. Majd eszembe jutott, hogy a víz leoldotta a nyálkát, mikor bele merítettem a lándzsát.
- És ha becsalogatnám őket a vízbe? – gondolkodtam, ahogy egész a túlsó partig araszoltam, míg elég messze kerültem tőlük, és ha még sem válik, be a víz tovább menekülhetek a fejemet törve egy megoldáson. De voltam olyan szerencsés, és ők ostobák, vagy az volt a szerencsém hogy ostobák, mert követtek a vízbe, amiben szépen fel is oldódtak. Nagyot sóhajtva, ültem le és az sem zavart, hogy csurom víz leszek, kellett egy kis idő hogy feldolgozzam, a történteket. Miután eleget pihentem, felkeltem és elindultam az erdőbe. Párszor hangosan füttyentettem, és egy pár perc után, lódobogás és hangos nyerítés ütötte meg a fülemet.
- No, lám csak. Te gyáva bitang dög, gyere csak ide! – szóltam rá, mire lehajtott fejjel, oda kullogott, hozzám. Megragadtam a kantárt, és felemeltem a fejét. – Egy hónapig se alma se répa. – mondtam mire nagyot horkantott. Végül felültem rá, és tovább indultunk, nehogy még több, undormány találjon ránk.