[Aréna Event] Fájdalom útja Siegbalddal

- Hallottad már öregem? IV. Nagy vadászat van a sötét tündéknél Nem kevés pénz fizetnek, ha túléled. - a mellettem levő asztalnál egy fiatal ficsúr szól a társához. A hangjában van némi izgalom, így kíváncsian nézek az irányukba.
- Igen, hogyne!  Megmutathatnám a kiválasztottamnak, hogy milyen ügyes vagyok! Meg te is annak, akivel találkozgatsz. - mondja fiatalos mosolyával az előzőnek, aki rögtön tovább ábrándozik.
- Hát igen, tudná milyen erős férfi vagyok, aki senkitől sem fél. Karjaimba olvadna. - somolyog egyet, de én közben felállok csendesen a helyemről, majd a fegyveremmel a kezemben lépek oda hozzájuk. Mikor észreveszik a jelenlétem, akkor egy kisebb ijedtség után néznek rám. A kiscica hirtelen elvette mindkettő nyelvét.
- Biztos vagy benne, hogy szép summát fizetnek a IV. Nagy vadászaton? - nézek rá a tájékozottabb tűnő 17 éves forma fiúra, utána vetek egy pillantást a másikra is. Nem sokban különböznek egymástól. Mindkettő oldalán, ott látható a kard, lenyalt képűek és süt róluk, hogy víváson kívül nem tanultak semmi különösebbet.
- I...Igen uram. - megszeppenten válaszolja, közben látom, hogy nehezen egyet.
- Köszönöm – veregetem meg a vállát, aminél érezni, hogy összerezzen a teste. Ezután nem marad más hátra, hogy elhagyjam a Cserfes Szellő fogadót. Első teendőm, hogy az utazásra felkészüljek. Egy hét alatt érek le Köd-erdőbe, ami nyugodt és békés tempót jelent. Készülődés után egy karavánhoz csapódok. Három napig vagyok velük együtt, aztán négy teljes napot egyedül. Dögvész poroszkálva érkezik meg egy sötét tünde településre. Az érkezésemet sok kíváncsi tekintet állapodik meg, így elcsípek egy-egy hold csókoltat, meg pár kormost. Az utóbbiakra szavazok, hogy azok hasznosabbnak fognak bizonyulni a világosabb társaiktól. A legközelebbihez lépek és megszólítom.
- Üdvözlöm, a IV.Nagy vadászat miatt vagyok itt.  Meg tudná mondani, hogy hol érdeklődhetnék erről még pontosabban? - az elsőre felmér engem, mint ha csak valami húsárú lennék. Állához ér a kezével, majd így válaszol.
- Szóval a halált keresi – enyhe gúnyos mosoly jelenik meg az ajkain, de folytatja.
- Ám legyen.- fújja ki a levegőt, miközben tovább méreget.
- A halál eddig elkerült, nem véletlenül vannak a sebhelyeim. - vetem oda, mire az vállat von.
- Ami azt illeti a települést és környékét, egy kiszámíthatatlan Orrtülök tartja rettegésben. A közeli gombafarmon tett múltkori látogatása jelentős kárral járt, s nem csak ez van! A gyerekeinket sem engedhetjük el, mert annyira agresszív, hogy mindennek nekimegy. - magyarázza nekem, amit figyelmesen hallgatok.
- Miről lehet felismerni ezt a vadat? - nézek bele a szemébe továbbra is.
- Nos, ehhez elég követni a pusztítást, letarolt bokrok és félig kidöntött fák jelzik az útját. - válaszolja, de még rögtön a következőt meri mondani.
- Én a helyében nem próbálnám meg, ha kedves az élete. - szól figyelmeztetően, mire csak ennyi jut az eszembe.
- Miért ne lehetne megpróbálni? - szűkül össze a két szemem, mert nem teljesen értem, hogy ezzel hová akar kilyukadni.
- Azért, mert eddig, aki csak utána ment, az soha többé nem jött vissza. - böki ki végre, amit nem akarok tudomásul venni. Nem azért utaztam egy teljes hetet, hogy utána valami szórakozónegyedben töltsem a napjaim. Felkészültem a halálra, teljesen átszellemültem, míg megérkeztem.
- Nem fogok meghátrálni, s segítek levadászni ezt a kártevőt. - hangoztatom, mire a beszélgetőpartnerem megvonja a vállát, majd köszönés nélkül távozik, valami olyat motyogva, hogy dolga van.
Nem bánom, hogy távozik, hiszen elegendő információt kaptam tőle, ahhoz felkeressem az orrtülköt. Egyetlen és legfontosabb felszerelést viszek magammal, ami a kezem ügyében van, mert sosem tudhatom, hogy mikor támad rám valami. Elhagyom a települést, aztán hozzálátok a keresésnek. Mivel nem vagyok kifejezetten vadász, így a nyomkeresés nehézkesen megy számomra. Tán szerencsének köszönhetem azt, hogy végül rátalálok a friss nyomokra. Elindulok azon, hogy egyszer megpillantom azt a bizonyos kártevőt.
Órák telnek el, s csupán már csak estefelé pillantom meg a célpontom. Először jobbnak találom a távolban maradni, emellett ügyelek arra, hogy ne a hátam mögül fújjon  szél, mert a szagom elárulhatja a helyzetem. Túlzottan nem örülök annak, hogy nedves a talaj, mert akkor nehezebb lesz megvetnem a lábam. Alaposan felmérem a terepet, hogy végül két módszer jusson az eszembe, de egyelőre nem vagyok túlságosan magabiztos a dolgomban; hiszen életemben most először látok egy ilyen lényt, s fogalmam sincs, hogy mire képes.
Egy ideig bámulom a teremtményt, de mivel nem találok semmilyen felhasználható tárgyat a környezetben, így lebiggyesztett ajkakkal terelődik a figyelmem teljesen a orrtülökre. Gyenge pont után kutakodok, amivel esetleg előnyhöz juthatnék. Elsősorban elég masszívnak tűnik a célpontom, ráadásul az orrszarva elég fenyegetést jelent, ha harcra kerül a sor. Az első elképzelésem különben az, hogy valami módon rágyújtani a rétet, ám jobban belegondolva az inkább elriasztaná a négylábú kártevőt. Felmerül bennem az a lehetőség, hogy csapdát állítsak ennek a teremtménynek, ám szerintem mire végeznék az előkészületekkel, addigra távolabb vonulna. Sóhajtás keretében tudatosul bennem, hogy a probléma megoldását csupán egy módon oldhatom meg, ami nem más mint az alabárdom. Szemtől szembe kell megküzdenem vele. Elmondok egy imát Istennek, hogy segítsen meg a harcban, hiszen elég egy rossz mozdulat, s számomra az végzetes lehet. Felállok a helyemről, s odakiáltok a lénynek.
- Hey! Nagy orru! - ezzel egyetemben eluralkodik rajtam az izgalom. Mikor elkezd rohamozni az állat, akkor a mozgékonyságát nézem és a gyorsaságát. Még mielőtt odaérne hozzám, akkor én jobb kezem irányába szaladok, próbálva minél nagyobb ívben kerülni. Az alabárdom fenyegetően felé tartom. A nedvességtől csúszós talaj hozzájárul ahhoz, hogy megnehezítse a futásom. Egyébként úgy tűnik, hogy sebesség tekintetében hátrányban vagyok. Eszembe jut, hogy szemtől szembe küzdjek meg vele, azonban a fegyverem nem tartom elég erősnek ahhoz, hogy bármiféle trükköt tehessek vele. Átkozom magam azért, amiért csak így kiálltam ellene. Becserkészhettem volna hátulról! Már késő bánat, erre igazából nincs esélyem: Most vagy soha! Mikor az orrtülök félreüti a szarvával a fegyverem, akkor próbálom a kezemben tartani. Ennek köszönhetően az egyensúlyom megbillen, ám nem várok tovább, mert rögtön aktiválom a képességemet. Annak segítségével próbálok gyorsan elillanni az útjából, aztán megfordulva a gyengének vélt lába felé szúrni, ahol az inai vannak. Aztán eltávolodok, hogy a következő támadásra felkészülhessek
~ A mázlista ~ tudomásul veszem, hogy a fegyverem nem éri el az orrszarvút, ráadásul elterülök a földön. A földön henteregve biztosan nem tudok elmenekülni előle. Egy dolog jut eszembe, hogy a hátára kellene felkerülnöm. De mégis hogyan tudnám azt elérni?
Támadása elől egy oldalra gurulással próbálok meg védekezni, miközben továbbra is ott villogtatom előtte a fegyverem. Mikor újra támad, akkor a változatosság kedvéért, megint gurulok, de ezúttal az orrtülök felé, egészen pontosan alá. Abban bízva, hogy nem tud úgy megfordulni, hogy eltaposson. Ezzel egyetemben, ha gurulás után nem lapított szét, akkor egy támadást indítok az állat hasa felé, amit könnyedén elérhetek. Sikerül bejutnom alá, sőt a lábát sikerül megsebeznem, ám egyáltalán nem számítok arra, ami ezután következik. Dühössé válik a fájdalom miatt, s ágaskodás után rálép a lábamra, ami egy reccsenés keretében megadja magát. Eszement fájdalom hasít belém, ezért oda is szögez, ahhoz a ponthoz. A fájdalomfátyol mellett viszont tudom, hogy tovább kellene mennem, de képtelen vagyok rá. Annyi marad bennem, hogy eszeveszetten, az utolsó remény erejével a hasa felé támadjak. Nem látom a kiutat ebből a helyzetből. Üvöltők teli torokból, amivel próbálok felülkerekedni azon a fájdalomérzeten, ami a ripityára tört lábam felől érzek. Könnyezek, dühös vagyok és nyerni akarok. Legalább sikerüljön úgy megsebeznem az állatot, hogy kivérezzen, a többi nem érdekel. Ahol megsebesítettem, azt a nyílást akarom tágítani. Nem törődök olyan kicsinyes dolgokkal, hogy az undorító vére rám folyik, vagy hogy a következő pillanatban agyon nyom ténylegesen. Mivel feltűnik, hogy eddig nem kaptam ellentámadást, így a szerencsémet nem kísértve, fájdalmas gurulásba kezdek. Egy dolog hibázik a dologban, hogy az alabárdom sikeresen beleragadt az orrtülök hasába, ezért kénytelen vagyok nélküle távozni. Távolabb kerülök tán pár méterrel. Csak most figyelek fel arra, hogy mennyire zilálok. A testemet nehéznek érzem, tán a képességem használata miatt. Ezután nem marad más, mint szenvedni távolról és nézni a lény vergődését. Látom, ahogy szépen lassan kivérzik, s meghal. Nem marad más a környéken, mint én és a fájdalom. Nehezen erőt veszek magamon, s csúszva és erős fájdalmak közepette indulok vissza a településre, győztesként.