Küldetés: Tricked

Bairbre kapitány egy nagyobb méretű, pajtaszerű épülethez vezeti a kis társaságot, leugrik a kutyájáról, majd széttárja az épület ajtaját. Eiryn kíváncsian kukkant be. Amit lát, az egy hatalmas, óriási és gigantikus répa. A lány ösztönösen elvigyorodik. Egy embernagyságú zöldség előtt állni egy kissé abszurd, még akkor is, ha normális vámpírméretek szerint valószínűleg semmi különös nem lenne benne. Viszont ami ekkora, az valószínűleg nehéz is. Odasétál a répához, és próbaképpen megpróbálja meglökni.
- Pofi képes lenne a nyúl előtt futni és húzni maga után a répát? - kérdezi Lady Loreena, valószínűleg ugyanezen a problémán tűnődve. Gerard ezzel szemben inkább lelkesnek tűnik. Kihúzza magát, majd előremutat a répa felé.
- Tökéletes!
- Természetesen, de kétlem, hogy a nyúl felénk futna, hogyha meglátja Pofi agyarait. Valahogy előbb rá kell vennünk hogy rávetődjön a répára.
- De ha Pofi farkához kötjük?
- Hát, ha elég hosszú kötélen vonszolja maga után, akkor lehet, hogy nem venné észre Pofit...
- Ezt vagy mi magunk visszük elég...vagy a hátára ugrunk és az orra elé tartjuk. Akárcsak a szamarat históriában.
Ery hitetlenkedve mered a démonfiúra. Mégis hogyan tervezte ezt elérni?
- Ha a farkára kötjük, attól még látni fogja Pofit, amikor közeledik...- szól közbe hümmögve Nyár.
- Csak ennyi a probléma? - nevet fel Aengus herceg, majd tobozos lándzsáját hozzáüti a talajhoz, amitől pár magszerű dolog hullik ki belőle, ami két-három másodperc alatt öt új, azonos tobozlándzsává alakul. A herceg egy intésére a botok a bajnokok felé lebegnek, miközben Aengus odasétál a répához és legyint párat, amitől az halk sziszegéssel a levegőbe emelkedik.
- Kisasszony, kapja el! - mondja a herceg, majd Eiryn felé lendít amitől a répa felé repül. Eiryn elismerően nézi a varázslatot. Tehát mégis van némi haszna ezeknek a fura fegyvereknek... Elkapja a saját botját, és épp azt nézegeti, amikor az óriásrépa egyenesen felé indul. Nem nagyon van ideje reagálni, csak halálra váltan maga elé kapja a kezét, a benne lévő tobozlándzsával együtt. A lándzsa apró vibrálásokkal megremeg a kezében, a répa pedig megáll előtte a levegőben, és érdekes módon követi a lándzsa hegyét
- Értik már mire lesznek hasznosak ezek? - kérdezi Aengus herceg mosolyogva, Eiryn pedig megkönnyebbülve fújja ki a levegőt. Tél lovag közben felemelkedett, Lady Loreena pedig a volt vámpír mellé áll. Eiryn arcán hirtelen gyermeki mosoly terül el, ahogy lassan jobbra-balra mozgatja a lándzsát. Hirtelen apró kört ír le a levegőben, hátha képes megbukfenceztetni a zöldséget. Végül egy laza csuklómozdulattal Ger felé küldi a lebegő répát.
~ Ez nagyon mókás! ~
Gerard átveszi a répát.
- Alkossunk ötszöget!
- Ne erőlködjenek, egyszerre csak egy lándzsa működik. Jöjjenek velem. - veszi át a répát Eiryntől a herceg könnyedén, majd azt a fejek fölött reptetve kirepül a teremből.
- A nyúl sajnos óvatosabb mint amennyire buta, így ha meglát minket nem fogja bevenni, hogy a csalétek ártalmatlan. Viszont ha kellően távol vagyunk egymástól... - beszél egyre hangosabban, ahogy eltávolodik a bajnokoktól, majd egy határozott előredöféssel újra feléjük indítja a répát, ami mintha egy láthatatlan víztükör tetején úszna sodródik - ... és addig adogatjuk míg végül Bairbre kapitány és hősies kutyájához kerül már nem fog törődni vele, hogy ki után lebeg a répa.
Lady Loreena kapja el a zöldséget, magabiztosan lebegtetve maga mellett.
- Milyen távol kell állnunk egymástól?
Ami Eirynt illeti, ő a kísérletezés híve, és egyébként is, túl jó muri ez az egész ahhoz, hogy racionálisan kezdjenek bele. Nem képes abbahagyni a vigyorgást.
- Játsszunk kidobóst! - rikkantja vidáman, és eliramodik a levegőben, majd visszafordul Lady Loreena felé.
- Küldheted!!
Tél lovag is távolabb röppen, majd a maga kissé fellengzős stílusában visszakiált.
- Nem fogok veszíteni!
Lance még mormog valamit, de végül ő is a levegőbe emelkedik.
- Ide is jöhet!
- Ez a beszéd! - vigyorodik el a herceg, majd előre lendül.
- A kerteknél fogok várni, én vállalom az első szerepét! - azzal el is repül, otthagyva a kis csapatot a répával. Lady Loreena felnevet, és felröppen a földről.
- Jól van, figyelj Ery, küldöm! - mondja nevetve és meglendíti a botot, majd rögtön el is iramodik a fehérhajú mögé, mintegy folytatva az élőláncot. Ery kitartja a botot maga elé, egy kecses pördüléssel megforgatja maga körül a répát, és lendületből Gerard felé küldi.
- Megy a meglepi!
Gerard biztonságosan átveszi, majd egy színpadias mozdulattal továbblendíti Lance felé, aki továbbítja a mögötte lévőnek, így haladva a kert felé. Végül az utolsó lökést Aengus herceg kapja el; a tündéreik rögtön megrohamozzák őket kérdésekkel, Síle hatalmas csillogó szemekkel nézi a lándzsákat, a többiek inkább a terv iránt érdeklődnek
- Nos, innentől lesz érdekes. Felkészültek? - kérdezi a herceg.
- Sose voltam felkészültebb! - pörgeti meg Lady Loreena kecsesen a lándzsát. Ery a maga részéről inkább ötévesnek, mint felkészültnek érzi magát (és ez a tény egyáltalán nem zavarja), de tényleg ideje a tervre koncentrálni. Nagy nehezen megregulázza a vonásait, és komoly kifejezést erőltet magára.
- Készen vagyok - jelenti ki ő is. A lándzsapörgetést inkább kihagyja, nem akarja leejteni a fegyvert. Gerard bólint, Lance pedig kihúzza magát.
- Készen születtem.
- Akkor hát javaslom kezdjenek futni! - mondja, miközben a répát elrepteti a nyúl orra elé és füttyent is.
- Hé, bolyhosfül. Nézd milyen finomat kapsz! - a nyúl az orrát remegtetve felnéz, szinte csillogni kezd a szeme a gyönyörűségtől, és aprót szökkenve előle megpróbál a répa felé menni, ám a herceg ügyesen visszarántja az orra elől, közben kellő távolságban kerülve ki az útjából hogy ne vegye észre; a nyúl egyre nagyobbakat szökken, míg végül amennyire képes szinte lohol a répa után, ez az a pillanat amikor Aengus herceg meglendíti a répát.
- Ősz kisasszony, innentől a magáé! - kiáltja. Lady Loreena azonnal átveszi a csalit.
- Nyuszi... gyere nyussz nézd milyen finomat kapsz! - lengeti az orra előtt kicsit a répát, majd maga előtt keresztbe lendítve a fegyverét küldi tovább.
- Megy, Eiryn!
Az Éjszaka bajnoka gyorsan továbbrepül, nagyjából belőve, hogy merre kéne terelni a nyuszit. Teljes készenlétben várakozik, így amikor a répa felé suhan, könnyedén elkapja.
- Fuss, nyulacska, fuss, fuss, fuss! - dalolja, ahogy egy ideig a tapsifülest csalogatja. Amikor már túl közel ér a csalihoz, gyorsan felpillant, hogy ki van a legközelebb.
- Arra szaladj! - kiáltja, és útjára küldi a répát, amit Tél uraság kap el hősiesen megfeszített szárnyakkal.
- Érdezik a következő, nyári lovag! - küldi Lance-nak, aki egy rövidke játék után visszaküldi a csalit az Őszbe.
- Figyelj, jön!
A nyúl hatalmas, földet besöppesztő ugrásokkal vetődik a répa után, de úgy tűnik, a rövid gyakorlás megtette a hatását: ügyesek, és a répa mindig hajszálnyival elúszik szegény tapsifüles elől. Utoljára Bairbre és Pofi kapják el a répát, egyenesen egy jókora, összecsavarodott fákból álló boltív felé vezetve a nyulat, ami előtt egy középkorúnak tűnő tündér ugrik fel riadtan az álmából.
- Aodh, egy kiutat Veroniára, lehetőleg a Tünde erdőbe! - kiáltja neki a lovag, amit a kapuőr kapkodva el is végez, megsimogat és megkopogtat néhány gyökeret, amitől az egész kapu zölden felragyog, Bairbre pedig átdobja rajta a répát, majd kanyarodva az ijesztőnek látszani próbálóan vakkantgató Pofivala nyúl mögé kerül, és sikeresen átkergeti a portálon.
- Juhhú! - kiált fel győzedelmesen Lady Loreena, amikor a nyuszi átszalad veroniára.
- Viszlát nyuszi! Kívánom ne végezd kondérban és kesztyűként! - integet még utána, majd szépen lassan leereszkedik a földre Sioda mellé.
- Ez jó móka volt. Köszönöm, hogy a bajnokod lehetek.
Ahogy a nyuszi átjut a kapun, Eiryn győzedelmesen megrázza a feje fölött a lándzsát, majd csillogó szemmel leereszkedik a földre.
- Ilyet otthon is csinálhatnánk! - jegyzi meg lelkesen. Tél lovag elégedetten húzza ki magát, majd a lándzsával a kezében tiszteleg Blaine előtt.
- Apró kis gond volt csupán, milady!
Nyár uraság nem ujjong, csak leül a földre és maga mellé teszi a lándzsáját. Aengus herceg kacagva érkezik meg a csapathoz.
- Remélem legalább olyan jól szórakoztak, mint én. De azt hiszem ezzel véget is ért volna a feladatuk nálam, a következőben már Manannan lesz a segítségükre. A lándzsákat megtarthatják ajándékként a segítségükért, de sajnos el kell szomorítsam önöket, a mágiája csak itt működik.
Eközben a tündérek mind kipirultan, kissé fáradtan állnak mellettük. Sioda pedig elégedetten mosolyog Lory szavaira, míg Blaine úgy dönt kézcsókra nyújtja a kacsóját Ger felé, aki habozás (és pózolás) nélkül csókot lehel rá.
- Remek munka volt, Duille Reoite lovag.
- Csupán a kötelességem teljesítettem.
Lady Loreena magához öleli a lándzsáját.
- Viszlát felség. - integet a hercegnek. Eiryn mosolyogva Diarmad mellé sétál.
- Egyre jobban örülök neki, hogy Veroniáról szedtetek össze bajnokokat - mondja, majd visszafordul Aengus herceg felé.
- Köszönjük a szíves vendéglátást és az ajándékot is. Viszont látásra - hajol meg illedelmesen, majd a lándzsát markolva elindul a nyár felé.
- Na induljunk. - áll fel Lance is egy fáradt sóhaj kíséretében.
- Brigit vigyázza a lépteiket! - búcsúzik el Bairbre lovag is, ahogy a kapuőr tündér átállítja a kaput halvány narancsra és átléphettek rajta a nyári kertbe.

Repülve követték Bairbre-t és Pofit a terv ominózus helyszínére, ami elsőre úgy tűnt, hogy egy tökéletes, tündérméretű pajta. Másodjára is úgy tűnt. A lovagnő leugrott a kutyája hátáról, és kitárta a pajta ajtaját, amiben egyetlen, normális méretű sárgarépa feküdt, mint valami titkos fegyver ami csak arra várt, hogy bevessék a megfelelő pillanatban, ami épp most jött el, a vérőzös, pusztító nyúl támadásával. Loreena könnyedén ért földet a bejáratnál. Igazából számíthatott volna rá, hogy mit találnak odabent de még így sem tudott elnyomni egy kuncogást az óriás répa láttán.
Hát persze… Mi más lett volna?
A probléma inkább az volt, hogy mindannyiuknak egyszerre kellett volna felemelniük ahhoz, hogy a gigászi zöldség egyáltalán megmozduljon. A hercegné pedig tőle megszokottan rögtön rá is tért a dolog gyakorlati oldalára.
- Pofi képes lenne a nyúl előtt futni és húzni maga után a répát? - kérdezte Bairbre lovagot. Eiryn közben odalépett a répához és megpaskolta, hogy vajon el tudja-e lökni, a démonfiú pedig diadalmasan mutatott előre, mintha a répa az ő felfedezése lett volna.
- Tökéletes!
Nyár bajnoka hallgatott, ahogyan általában, úgy látszott egyedül ő nem élvezi ezt a hirtelen jött kirándulást, míg a többiek kezdtek belejönni. Tavasz csapata viszont úgy tűnt teljesen kivonta magát a mókából, pedig ez pont az ő évszakuk volt!
- Természetesen, de kétlem, hogy a nyúl felénk futna, hogyha meglátja Pofi agyarait. Valahogy előbb rá kell vennünk hogy rávetődjön a répára. - felelte Bairbre a hercegné felvetésére.
- De ha Pofi farkához kötjük?
- Hát, ha elég hosszú kötélen vonszolja maga után, akkor lehet, hogy nem venné észre Pofit... - szállt be Eiryn is az ötletelésbe.
- Ezt vagy mi magunk visszük elég...vagy a hátára ugrunk és az orra elé tartjuk. Akárcsak a szamarat históriában. - jött Gerard, avagy Duille Reoite lovag ötlete is, ami egyébként nem is lett volna démontól való, de egyelőre túlságosan bonyolultnak is tűnt.
- Ha a farkára kötjük, attól még látni fogja Pofit, amikor közeledik... - szólalt meg először Nyár is. Úgy tűnt, egyelőre se a bajnokok se Bairbre lovag nem tudta, hogyan lenne a legjobb, amikor megjelent Aengus herceg.
- Csak ennyi a probléma? - nevetett fel őfelsége. Tobozos lándzsáját a földhöz koppintotta, és tisztán láthatták, hogy öt mag esett ki belőle, amik néhány másodperc után öt új tobozlándzsává nőttek fel. A lándzsák a bajnokok felé repültek, Loreena pedig értetlenkedve fogta meg az övét, nem értve, hogy mégis ezzel mit kéne kezdeniük? Fejét forgatva pislogott, hogy a többiek vajon rájöttek-e. Aengus intett néhányat a saját botjával, mire a répa a levegőbe emelkedett.
- Kisasszony, kapja el! - kiáltotta majd Eiryn felé lendített a botot, és a répa is megindult felé, mintha tényleg eldobták volna. A lány ijedten kapta maga elé a botot, a répa pedig nem sokkal előtte megállt a levegőben, majd, amikor leeresztette a zöldség is követte a lándzsa hegyét.
- Értik már mire lesznek hasznosak ezek? - kérdezte a herceg mosolyogva. Lory bólintott, úgy tűnt éppen neki volt lassú a felfogása.
Magabiztosan Eiryn mellé sétált, hogy nézze mennyi erőt kell befektetni, hogy akár egyedül is mozgatni tudják, de úgy tűnt, nem sokat. A néhai vámpír arcán gyermeki mosoly terült szét, ahogy megpróbálta bukfenceztetni a répát, és végül egy könnyed mozdulattal Gerard felé küldte azt. A fiú könnyedén vette át a zöldséget.
- Alkossunk ötszöget! - vetette fel, bár Loreena nem volt biztos benne, hogy játékhoz, vagy további kísérletezéshez kellett-e.
- Ne erőlködjenek, egyszerre csak egy lándzsa működik. Jöjjenek velem. - vette át a répát könnyedén Aengus, majd a bajnokok feje fölött reptetve kirepül a teremből. - A nyúl sajnos óvatosabb, mint amennyire buta, így, ha meglát minket nem fogja bevenni, hogy a csalétek ártalmatlan. Viszont ha kellően távol vagyunk egymástól... - beszélt egyre hangosabban, ahogy távolodott, majd egy határozott előredöféssel újra feléjük indította a répát, ami mintha egy láthatatlan víztükör tetején úszna sodródott volna, míg valaki rá nem szegezte a lándzsáját és el nem kapta. - ... és addig adogatjuk míg végül Bairbre kapitány és hősies kutyájához kerül már nem fog törődni vele, hogy ki után lebeg a répa.
Loreena átvette a zöldséget őfelségétől. Gerince mentén felállt a szőr az ismerős mágiától, ahogyan a répát lebegtette.
Levegő… Levegővarázslat tartja fent…
Megkönnyebbült kicsit. A szélmágiával nem lehetett problémája, még ha nem is a saját erejét használta, hanem segítséget kellett kérnie a tobozlándzsától.
- Milyen távol kell állnunk egymástól? - kérdezte, magabiztosan a levegőben tartva a répát. Logikusabb lett volna, ha egy valaki viszi, de hamar belátta, hogy nem tudna vele senki elég gyorsan szaladni, de ha olyan sebességgel tudják egymás felé reptetni a zöldséget, mint ahogy az előbb Aengus tette, akkor kivitelezhető volt a terv.
- Játsszunk kidobóst! - rikkantotta Eiryn vidáman, és elrepült olyan tíz méterre tőlük (szigorúan tündérmértékben). - Küldheted!! - kiáltotta Loreena felé, és úgy tűnt, hogy a többiek sincsenek a játék ellen. Mintha a tündérek gyermeki csínytevő jelleme rájuk is átragadt volna.
- Nem fogok veszíteni! - repült messzebb Gerard is.
- Ide is jöhet! - intett Nyár feléjük.
- Ez a beszéd! - vigyorodott el a herceg, majd előre lendült. - A kerteknél fogok várni, én vállalom az első szerepét!
a tündér magukra hagyta őket, Loreena pedig nevetve emelkedett fel a földről. Régen nem érezte magát ennyire felszabadultnak. Még a drogok, amiket Cyne néha összekotyvasztott neki sem tudták egészen előhozni belőle az igazi örömöt, csupán pótlékok voltak. Mióta kihányta a mélységi maradékát elemi erővel tört rá minden bánata, minden kétsége, minden traumája, ami elől Azrael eddig elvette a helyet, de itt… Mintha minden könnyű lett volna. Emlékezett mindenre, de a rossz élmények távolinak tűntek, a halál és a fájdalom messze kint ragadtak és nem érhették el tündérföldét. A szikla, ami eddig súlyosan ült a mellkasán lassan legördült róla.
- Jól van, figyelj Ery, küldöm! - mondta nevetve és meglendítette a botot. Tudta volna könnyedén is odaröptetni, de most játszottak kicsit az étellel először. Amint elengedte a varázslata a répát, már repült is a fehérhajú mögé, mintegy láncot alkotva.
- Megy a meglepi! - forgatta mg a lány maga körül a répát és Gerard felé lendítette, aki csak magabiztos vigyorral küldte tovább Nyárnak, aki újra Loreena felé taszította a zöldséget, és így tovább. A lovagnő nem is tudta mennyi ideig játszottak, mire az utolsó lökést elkapta Aengus herceg.
A tündérek rögtön megrohamozták őket a kérdéseikkel, Síle inkább a lándzsákat nézte tányérnyi, csillogó szemekkel, a többieket a terv érdekelte… De csak rövid magyarázatot kaptak.
- Nos, innentől lesz érdekes. Felkészültek? - kérdezte a herceg. Lory megpörgette a kezében a lándzsát. Ideje volt azt a nyulat arrébb terelni és megvédeni a földeket.
- Sose voltam felkészültebb!
- Készen vagyok. - jelentette ki Eiryn, tündérfeletti komolyságot erőltetve magára.
Gerard bólintott.
- Készen születtem. - jelentette ki Nyár is.
- Akkor hát javaslom kezdjenek futni! - mondta Aengus, miközben a répát a nyúl orra elé reptette és füttyent is. - Hé, bolyhosfül. Nézd milyen finomat kapsz!
A nyúl az orrát remegtetve nézett fel, szinte csillogni kezdett a szeme a gyönyörűségtől, és aprót szökkenve előle megpróbált közeledni a répához, ám a herceg ügyesen visszarántotta az orra elől, igyekezve, hogy az állat ne vegye észre. A bajnokok közben csatasorba álltak, vagyis láncot alkotva igyekeztek utat biztosítani. Loreena zöld szemei folyamatosan követték a cikázó répát, és győzedelmesen mosolyodott el, mikor látta, hogy a nyúl teljesen rákapott a csalira. Az ellenség egyre nagyobbakat ugrott, míg végül amennyire képes volt rá, szinte loholt a répa után. Aengus herceg ekkor meglendítette a répát.
- Ősz kisasszony, innentől a magáé! - kiáltotta. Lory azonnal átvette a zöldséget a lándzsájával.
- Nyuszi... gyere nyussz nézd milyen finomat kapsz! - lengette az orra előtt kicsit a répát, majd maga előtt keresztbe lendítve a fegyverét küldte tovább.- Megy, Eiryn!
- Fuss, nyulacska, fuss, fuss, fuss! - dalolta a vámpírlány, ahogy egy ideig a tapsifülest csalogatta. Amikor már túl közel ér a csalihoz, gyorsan felpillantott, hogy ki van a legközelebb. Lory közben teljes sebességgel repült Nyár mögé, hogy készen álljon mire újra sorra kerül.
- Arra szaladj! - kiáltotta és Gerard felé küldte tovább a répát.
- Érkezik a következő, nyári lovag! - szólt a fiú, ahogy egy elegáns mozdulattal tovább is küldte a zöldséget. Nyár még szintén játszott a nyúllal kicsit, majd Lory felé lendítette.
- Figyelj, jön!
Passzolgattak egy ideig, erre jó volt a kidobós, hiszen megadta a kellő rutint, és szerencsére mindig sikerült az utolsó pillanatban elrántaniuk a nyúl orra elől az ételt. A hercegné már meg is sajnálta kicsit a végére, mire utoljára Bairbre és Pofi következtek.  
Egy jókora, összecsavarodott fákból álló boltív felé vezették a nyulat, ami előtt egy középkorúnak tűnő tündér ugrott fel riadtan álmából.
- Aodh, egy kiutat Veroniára, lehetőleg a Tünde erdőbe! - kiáltotta neki a corgi-lovag. A kapuőr kapkodva el is végezte a varázslatot, megsimogatott és megkopogtat néhány gyökeret, amitől az egész kapu zölden ragyogott fel. Bairbre átdobta rajta a répát, majd kanyarodva az ugató Pofival a nyúl mögé kerültek és átkergették a portálon.
- Juhhú! - kiáltott fel Lory győzedelmesen, amikor a nyuszi átszalad veroniára. - Viszlát nyuszi! Kívánom ne végezd kondérban és kesztyűként! - integetett még utána, majd szépen lassan leereszkedett a földre Sioda mellé. - Ez jó móka volt. Köszönöm, hogy a bajnokod lehetek.
A tündér talán nem is tudta, hogy mennyire. Hogy a csíny talán többet segített rajta, mint az összes druida együttvéve akiknél járt. Lassan a többiek is leereszkedtek a saját tündérük mellé.
- Ilyet otthon is csinálhatnánk! - jegyezte meg Eiryn lelkesen.
Gerard a lándzsájával tisztelgett téltündér előtt.
- Apró kis gond volt csupán, milady!
- Remek munka volt, Duille Reoite lovag. - nyújtotta a tündér kacsóját kézcsókra.
Nyár csak leült a földre Síle mellé, de nem pihenhettek soká, Aengus herceg érkezett kacagva feléjük.
- Remélem legalább olyan jól szórakoztak, mint én. De azt hiszem ezzel véget is ért volna a feladatuk nálam, a következőben már Manannan lesz a segítségükre. A lándzsákat megtarthatják ajándékként a segítségükért, de sajnos el kell szomorítsam önöket, a mágiája csak itt működik.
Lory boldogan ölelte magához a lándzsáját. Remélte, hogy megtarthatja emlékbe, mikor majd hazamegy, jól mutatott volna a kandalló fölött.
- Viszlát felség. - integetett Aengusnak.
- Egyre jobban örülök neki, hogy Veroniáról szedtetek össze bajnokokat. - mondta Eiryn is Diarmadnak, majd visszafordult Aengus herceg felé.
- Köszönjük a szíves vendéglátást és az ajándékot is. Viszont látásra
- Csupán a kötelességem teljesítettem. - lehellt szerény kézcsókot Gerard Téltündér kezére, majd indulásra készen húzta ki magát.
- Na induljunk. - állt fel Nyár is.
- Brigit vigyázza a lépteiket!- búcsúzott egy Bairbra lovag a kis csapattól. A portál ekkor színt váltott, a tündérek és bajnokaik pedig tovább léptek a következő évszakba.

Vegyes érzésekkel követtem a lovagot. Most gondoltam úgy igazán bele, hogy ez az egész helyzet elég abszurd, gondoljunk csak bele... Itt vagyunk erősen lekicsinyítve, különféle teljesen hülye helyzetben néhány dedós kísérővel, lehetetlenül idióta feladatokat végrehajtva. Ahogy odaértünk egy nagyobb pajtához, vagy valami hasonlóhoz, kinyitották az ajtaját, én pedig megláttam a győzelmünk állítólagos kulcsát. ~ Komolyan? Egy répa? Ilyen egyszerű lenne?~ Morfondíroztam magamban, a répa méreteit nézve. Teljesen logikusnak tűnt a kérdés, hogy ugye nem nekünk kell-e ezt elvonszolni, ketten is elgondolkoztak rajta, úgy tűnt, egyikük udvariasabban a kutyára hárította volna azonnal a munkát, másikuk egyenesen odament, hogy felmérje a mozdíthatóságot.  Mr. Magamutogató persze azonnal gondolkodás nélkül a maga stílusában kijelentette, hogy ez kell nekünk, én egyelőre nem szóltam semmit, csak csöndben vártam a további eseményeket.
- Természetesen, de kétlem hogy a nyúl felénk futna, hogyha meglátja Pofi agyarait. Valahogy előbb rá kell vennünk hogy rávetődjön a répára. - Felelte Bairbre.
- De ha Pofi farkához kötjük?
- Hát, ha elég hosszú kötélen vonszolja maga után, akkor lehet, hogy nem venné észre Pofit...
- Ha a farkára kötjük, attól még látni fogja Pofit, amikor közeledik...- Adtam hangot hümmögve a véleményemnek.
- Csak ennyi a probléma? - Nevetett fel Aengus herceg, majd a fegyverét a földhöz ütötte, amitől hirtelen a semmiből kinőtt öt ugyanolyan, amik intésre elkezdtek felénk lebegni. Fél szemöldökömet felvonva néztem a Tavaszherceg műveletét. Óvatosan megfogtam a felém lebegő lándzsa nyelét, mikor a szemem sarkából mozgást érzékeltem. Rögtön védekezően odafordultam, és arra emeltem a lándzsámat. Elképedve néztem, ahogy az éjszakai tündér későn érkező bajnoknője felé repülő zöldség egyszerűen megállt, ahogy felé emelte a lándzsáját.
- Értik már mire lesznek hasznosak ezek? - Kérdezte meg a herceg mosolyogva. Loreena segítőkészen beállt segíteni a répa tartásában, de úgy tűnt, egyedül is ment a lánynak, aki végül elvigyorodott, ahogy lengette maga előtt a répát. Igyekezett mutatványozni egyet, majd továbbította a felvágós lovagnak, aki átvette.
- Alkossunk ötszöget! - Tanácsolta.
~ Ezek mit művelnek már megint?~ Morfondíroztam magamban, és kipróbáltam, hogy ha én vagyok messzebb, attól még tudom-e a répát irányítani.
- Ne erőlködjenek, egyszerre csak egy lándzsa működik. Jöjjenek velem. - Vette át Aengus a répát, majd azt ellebegtetve kirepült. - A nyúl sajnos óvatosabb mint amennyire buta, így ha meglát minket nem fogja bevenni, hogy a csalétek ártalmatlan. Viszont ha kellően távol vagyunk egymástól... - Mondta a távolodásával egyre hangosabban, majd felénk indította a répát. Sodródott egy ideig, mielőtt Loreena elkapta volna. ... és addig adogatjuk, míg végül Bairbre kapitány és hősies kutyájához kerül már nem fog törődni vele, hogy ki után lebeg a répa.
- Milyen távol kell állnunk egymástól? - Kérdezte, miközben magabiztosan tartotta a répát, mialatt a vidám lány nem volt képes abbahagyni a vigyorgást.
- Játsszunk kidobóst! - Rikkantotta, és megindult a levegőben, majd visszafordult.
- Küldheted!!
- Nem fogok veszíteni! - Hallottam a tél lovagját is. Sóhajtottam.
- Ezek a nők.... - Mondtam magam elé, bár nem is tudtam igazán, miért. Miért ne játszhatna akárki? Végül beadtam a derekam.
- Ide is jöhet!
- Ez a beszéd!  A kerteknél fogok várni, én vállalom az első szerepét! - Mondta vigyorogva, és azzal el is repült, otthagyva minket a répával. Az Ősz bajnoka nem várt sokat, felkacagott, és felszállt a levegőbe, hogy a répát elküldje a barátnőjének, legalábbis úgy tűnt az eddigiekből, hogy jóban vannak.
- Jól van, figyelj Ery, küldöm! - Mondta nevetve , majd a botja lendítésével továbbította  a narancssárga zöldséget, és mögém került. A címzett kitartotta a botot maga elé, pördült egyet, és lendületből továbbította a lovagnak.
- Megy a meglepi!
Át is vette rögtön, majd egy tőle szinte várt színpadias mozdulattal továbblendítette felém, én pedig a mögöttem lévő hölgynek. Egészen felszabadultam játék közben, ahogy belemelegedtünk, el is felejtettem, milyen felhőtlenül szórakozni. Bevillantak képek a gyerekkoromból, amikor még tényleg ilyenekkel dobálóztunk. Oda-vissza, ide-oda, jót szórakoztunk közben. Egyszer csak Aengus vetett véget a mókának, amikor elkapta a répát, és észrevettem, hogy a tündéreink rohannak hozzánk, hogy megostromoljanak a kérdéseikkel, vagyis inkább a többieket, Síle el van foglalva azzal, hogy a lándzsákat bámulja.
- Nos, innentől lesz érdekes. Felkészültek? - Tette fel végül a kérdést a herceg.
- Sose voltam felkészültebb!
- Készen vagyok.
Gyorsan kihúztam magam.
- Készen születtem.
A lovag csak némán bólintott, és nekikészült.
- Akkor hát javaslom, kezdjenek futni! - mondja, miközben a répát elrepteti a nyúl orra elé és füttyent is.
- Hé, bolyhosfül. Nézd milyen finomat kapsz! - Csalogatta a nyulat, és játszott vele egy kicsit, mielőtt átadta Loreenának. - Ősz kisasszony, innentől a magáé! - Kiáltotta. Amaz azonnal kapcsolt és átvette. - Nyuszi... gyere nyussz nézd milyen finomat kapsz! -Lengette az orra előtt kicsit a répát, majd továbbküldte.
- Megy, Eiryn!
Ő résen volt, így elkapta, és reptette tovább a csalit.
- Fuss, nyulacska, fuss, fuss, fuss! - Dalolta a lány, ahogy egy ideig játszadozott az állattal. Amikor az már majdnem elkapta a kedvenc eleségét, Eiryn felnézett, hogy lássa, kinek tudja legközelebb továbbküldeni. Észrevette a színpadias kollégát, és felé röptette.
- Arra szaladj!
Ő nem kerített nagy feneket a dolognak, éppen csak két pillanatig tartotta, hogy továbbítsa nekem.
- Érkezik a következő, nyári lovag!
A felém repülő répát szinte rutinosan kaptam el, és miután játszottam kicsit az állattal, továbbküldtem az Ősz bajnokának.
- Figyelj, jön! - Kiáltottam utána. Így ment ez még egy ideig, jót játszottunk. Utoljára a lovag és hátasa kapta el a répát, és egy nagy, összecsavarodott fákból álló boltív felé vezették a nyulat, ami előtt egy harminc körüli tündér riadt fel álmából.
- Aodh, egy kiutat Veroniára, lehetőleg a Tünde erdőbe! – Kiáltotta neki a lovagnő, a kapuőr kapkodva engedelmeskedett is, hókuszpókuszolt valamit, amitől az egész kapu zölden felragyogott. Bairbre átdobta rajta a répát, aztán a hátasállatával együtt a nyúl mögé került, és átkergette a portálon.
- Juhhú! Viszlát nyuszi! Kívánom ne végezd kondérban és kesztyűként! - Integetett utána Loreena, és leereszkedett a tündére mellé, hogy beszéljen vele, de nem vettem ki tisztán.
- Ilyet otthon is csinálhatnánk! - Jegyezte meg lelkesen Eiryn.
- Apró kis gond volt csupán, milady! - Hajolt meg az ő tündére felé a tőle megszokott stílusban a tél követe. Én megkönnyebbülten fújtam egyet, mikor végre vége volt. Leszálltam a földre, leültem, és a lándzsát is letettem magam mellé. A mókázás is kimerítő tud lenni. Végül Aengus herceg kacagva érkezett meg mellénk.
- Remélem, legalább olyan jól szórakoztak, mint én. De azt hiszem, ezzel véget is ért volna a feladatuk nálam, a következőben már Manannan lesz a segítségükre. A lándzsákat megtarthatják ajándékként a segítségükért, de sajnos el kell szomorítsam önöket, a mágiája csak itt működik.
Közben a tündérek is megérkeztek mellénk elég fáradtan, bár nem tudtam elképzelni, miben fáradhattak el. Loreena magához ölelte a lándzsáját, és búcsúzkodni kezdett.
- Viszlát felség.
- Köszönjük a szíves vendéglátást és az ajándékot is. Viszont látásra - Követte az éjszaka képviselője egy meghajlással, és elindult. Én fáradtan fújtam egyet, és felálltam.
- Na induljunk.
- Brighít vigyázza a lépteiket! - Búcsúzott el Bairbre, a kapuőr pedig beállította, hogy mehessünk tovább. Alig vártam... Ja várjunk...

A lovasok megoldása nemsokára ott tornyosul előttük: egy normális, emberi méretű sűrgarépa. Gerard szinte majd kiugrik a bőréből, amikor odaállnak a pajta ajtaja elé. A legendés ereklye, melyet évek óta őrizgetnek, hogy mikor a prófécia beteljesedik, a bestiát le lehessen vele győzni.
- Pofi képes lenne a nyúl előtt futni és húzni maga után a répát? – kérdezte az ősz bajnoka.
Ő mag ainkább kihúzza magát, majd előremutat a répa felé.
- Tökéletes!
- Természetesen, de kétlem hogy a nyúl felénk futna, hogyha meglátja Pofi agyarait. Valahogy előbb rá kell vennünk hogy rávetődjön a répára. - feleli Bairbre, a Pofi nevű állat lovasa.
- De ha Pofi farkához kötjük?
~ Jó ég, akkor már inkább lógassuk elé...
- Hát, ha elég hosszú kötélen vonszolja maga után, akkor lehet, hogy nem venné észre Pofit... – egészítette ki az éjrózsa bajnoka.
Megpróbált megidézni pár Árnybékylót. A köteleinek egyesült erejével leglább pár másodpercre meg tudta volna emelni...majd ismét szembesült a szomorú valósággal, hogy nem képes erre.
~ Azt hiszem nekem kell benyögnöm a megoldást. Hiába, mégis az én ötletem. – adott magának egy ötöst fejben.
- Ezt vagy mi magunk visszük elé...vagy a hátára ugrunk és az orra elé tartjuk. Akárcsak a szamarat históriában. - gondol ismét a létező legbonyolultabb megoldásra.
- Ha a farkára kötjük, attól még látni fogja Pofit, amikor közeledik… - értett egyet vele a nyár bajnoka.
- Csak ennyi a probléma? - nevet fel Aengus herceg, majd tobozos lándzsáját hozzáüti a talajhoz, amitől pár magszerű dolog hullik ki belőle, ami két-három másodperc alatt öt új, azonos tobozlándzsává alakul. A herceg egy intésére a botok a öt tündérember-vámpír-tünde-démon felé lebegnek, miközben Aengus odasétál a répához és legyint párat, amitől a répa halk sziszegéssel a levegőbe emelkedik.
- Kisasszony, kapja el! - mondja a herceg, majd Eiryn felé lendít amitől a répa váratlanul abba az irányba repül.
Kezdi sejteni, mire megy ki a játék. Megfogja a lándzsáját, kissé feljebb repül, majd előretarja felkészülve rá, ha netán őt célozná meg a répa legközelebb.
A lándzsa megremeg Eiryn kezében apró vibrálásokkal, a répa azonban megáll a levegőben, és érdekes módon követi a lándzsa hegyét.
- Értik már mire lesznek hasznosak ezek? - kérdezi Aengus herceg mosolyogva.
Ám még mielőtt választ kapnának, az Eiryn névre hallgató vámpír
Kis hezitálással bár, de elegánsan széttárva tagjait a levegőben átveszi a répát, majd próbálja úgy irányítani, hogy ne billenjen ki.
- Alkossunk ötszöget!
- Ne erőlködjenek, egyszerre csak egy lándzsa működik. Jöjjenek velem.
~ Na, remek…
- A nyúl sajnos óvatosabb mint amennyire buta, így ha meglát minket nem fogja bevenni, hogy a csalétek ártalmatlan. Viszont ha kellően távol vagyunk egymástól... - beszél egyre hangosabban, ahogy eltávolodik mindenki mástól, majd egy határozott előredöféssel újra útjára indítja a répát, ami mintha egy láthatatlan víztükör tetején úszna sodródik - ... és addig adogatjuk míg végül Bairbre kapitány és hősies kutyájához kerül már nem fog törődni vele, hogy ki után lebeg a répa.
- Milyen távol kell állnunk egymástól? – hangzott a Nebelessin kérdése.
Ám még mielőtt választ kaphattak volna, az éj bajnoka úgy döntött, megpróbálja kiejteni őket a nyeregből.
- Játsszunk kidobóst! - rikkantja vidáman, és eliramodik a levegőben, majd visszafordul Lory felé.
Reoite pedig elhatározottan távolabbra röppen.
- Nem fogok veszíteni! – repül ő is messzebbre.
- Ezek a nők....Ide is jöhet!
- Ez a beszéd! - vigyorodik el a herceg, majd előre lendül. - A kerteknél fogok várni, én vállalom az első szerepét! - azzal el is repül, otthagyva a legendás fegyvert.
Kis ideig nem is törént semmi...
- Jól van, figyelj Ery, küldöm! - mondta nevetve az ősz bajnoka és meglendítette a botot.
Ery kitartja a botot maga elé, egy kecses pördüléssel megforgatja maga körül a répát, és lendületből Gerard felé küldi.
- Megy a meglepi!
~ Pf...ugyan kérlek! – teszi keresztbe a lábait Gerard, miközben elegánsan oldalra dől és egyik kezét a másik felé tartja.
Átveszi, majd egy színpadias mozdulattal továbblendíti Lance felé. Ő aztán ismét egy passzal válaszol. Passzolgatnak hát, míg végül az utolsó lökést Aengus herceg kapja el. A tündérek rögtön megrohamoznak kérdésekkel, Síle hatalmas csillogó szemekkel nézi a lándzsákat, a többiek inkább a terv iránt érdeklődnek.
- Nos, innentől lesz érdekes. Felkészültek? - kérdezi a herceg.
- Sose voltam felkészültebb!
- Készen vagyok.
- Készen születtem.
Gerard inkább csak csendben bólint egyet.
- Akkor hát javaslom kezdjenek futni! - mondja, miközben a répát elrepteti a nyúl orra elé és füttyent is - Hé, bolyhosfül. Nézd milyen finomat kapsz! - a nyúl az orrát remegtetve felnéz, szinte csillogni kezd a szeme a gyönyörűségtől, és aprót szökkenve előle megpróbál a répa felé menni, ám a herceg ügyesen visszarántja az orra elől, közben kellő távolságban kerülve ki az útjából hogy ne vegye észre; a nyúl egyre nagyobbakat szökken, míg végül amennyire képes szinte lohol a répa után, ez az a pillanat amikor Aengus herceg meglendíti a répát. - Ősz kisasszony, innentől a magáé! – kiáltja.
Loreenához került a répa.
- Nyuszi... gyere nyussz nézd milyen finomat kapsz! - lengette az orra - Megy, Eiryn!
Az éj bajnoka át is vette tőle.
- Fuss, nyulacska, fuss, fuss, fuss! – nagyon úgy néz ki, az a kettő tréfának veszi a kihívást - Arra szaladj!
Reoite megfeszíti a szárnyait, és elkapta a répát. Egy laza mozdulatta stabil helyzetbe mozgatja, majd útjára küldi.
- Érkezik a következő, nyári lovag! - küldi Lance-nak.
A kör utolsó tagjaikét ő is át tudja venni.
- Figyelj, jön!
A nyúl hatalmas, földet besöppesztő ugrásokkal vetődik a répa után. Utoljára Bairbre és Pofi kapják el a répát, egyenesen egy jókora, összecsavarodott fákból álló boltív felé vezetve a nyulat, ami előtt egy középkorúnak tűnő tündér ugrik fel riadtan az álmából
- Aodh, egy kiutat Veroniára, lehetőleg a Tünde erdőbe! - kiáltja neki a lovag, amit a kapuőr kapkodva el is végez, megsimogat és megkopogtat néhány gyökeret, amitől az egész kapu zölden felragyog, Bairbre pedig átdobja rajta a répát, majd kanyarodva az ijesztőnek látszani próbálóan vakkantgató Pofivala nyúl mögé kerül, és sikeresen átkergeti a portálon.
- Juhhú! - kiált fel győzedelmesen, amikor a nyuszi átszalad Veroniára. - Viszlát nyuszi! Kívánom ne végezd kondérban és kesztyűként. Ez jó móka volt. Köszönöm, hogy a bajnokod lehetek. – száll le a földre Loreena.
- Ilyet otthon is csinálhatnánk! – teszi még hozzá az éj lovagnője.
Gerard elégedetten húzza ki magát, majd a lándzsával a kezében (mert már fegyvere is volt) tisztelen Blaine előtt.
- Apró kis gond volt csupán, milady!
Megkönnyebbülten fújtam egyet, mikor végre vége volt. Leszálltam a földre, leültem, és a lándzsát is letettem magam mellé. A mókázás is kimerítő tud lenni.
Aengus herceg kacagva érkezik meg.
- Remélem legalább olyan jól szórakoztak, mint én. De azt hiszem ezzel véget is ért volna a feladatuk nálam, a következőben már Manannan lesz a segítségükre. A lándzsákat megtarthatják ajándékként a segítségükért, de sajnos el kell szomorítsam önöket, a mágiája csak itt működik.
Eközben a tündérek mind kipirultan, kissé fáradtan állnak le mellétek, Sioda pedig csak elégedetten mosolyog lory szavaira, míg Blaine úgy dönt kézcsókra nyújtja a kacsóját Gerard felé.
- Remek munka volt, Duille Reoite lovag.
A hajdani démon szíve egy pillanatra megállt. Úgy érezte, menten fel tudna robbanni. Annyi szenvedés árám végre megszerezte űrnője dicséretét. Habozás nélkül elfogadja a kézcsókot. A lelkesedés, a büszkeség, a felköltség, meg az összes többi kirívó, felvágós jellemvonása abban a minutumban tűnik el az arcáról. Egy lovagnak szerénynek kell lennie. Még akkor is, ha ez nehezére esik.
- Csupán a kötelességem teljesítettem.
Ezután felegyenesedik, majd felkészül a következő megmérettetésre.
- Na induljunk. – sürgette őket a nyár lovagja.
- Brigit vigyázza a lépteiket! - búcsúzik el Bairbre lovag is.
S nem telik el sok idő, átlépnek a következő kertbe.

Elszédült ahogy hirtelen megcsapta a hőség és a gyümölcsök édes illata. Mégis, ahogy végignézett a kerten az gyönyörű volt, a nap tökéletesen aranyló, a fű tökéletesen zöld... Mindenhol lenge öltözetű tündéreket látott, terméstől roskadozó fák ágait a Nyár kertjében.
- Szerintem ez lesz a mienk... - szólalt meg az évszak bajnoka. Valahonnan apró, hűsítő vízpermet ült ki a bőrükre, de nem segített túl sokat.
- Ebben az időben kedvem lenne csak napozni egy pohár hűvös koktéllal a kezemben egy tóparton. - nyújtózott Loreena. Még szerencse, hogy könnyű ruha volt rajta, hiszen Veronián is fülledt nyár volt épp. Előre tartott a téltől és a hidegtől, hogy be fog fagyni a feneke a kis ruhácskájában, lábujjai pedig teljesen érzéketlenné válnak majd a könnyű kis topánkájában. Gerard is kibújt a köpenyéből és a vállára dobta.
- Sose gondoltam volna, hogy maga a nap lesz egyszer az ellenfelünk... - látszótt, hogy próbálja kihúzni magát, vagy legalább valahogy megtartani a lovagias kiállását, de a hőség mázsás súlyként telepedett a vállukra. Persze nem minden tündért vágott mellbe a hirtelen váltás. Síle majd kiugrott a bőréből, bár Sioda még a szokásosnál is álmosabbnak tűnt, a Tél tündér elegánsan legyezte magát, és élvezte a vízpermetet. Eiryn és az Éjrózsa lovagja ellenben megint nem voltak sehol.
- Egy ilyen meleg nap alvásra való, nem? - kérdezte Sioda Loreenától. Valójában nem lett volna ellenére a szieszta, főleg hogy Tavaszföldén már eléggé kijátszották magukat. Mielőtt viszont válaszolhatott volna, egy tündér létére igencsak megtermett félmeztelen férfi reppent eléjük. Térdig érő vászonnadrágot viselt, bőrét mindenhol kelta motívumú tetoválások díszítették, fején pedig a legfurcsább szerkezet ült, amit Lory valaha látott. A fűszálakból álló keretről minden féle színes, kerekded üveg lógott le a tündér arca elé, de egyik sem sikerült tökéletes alakúra, mintha nem tudná eldönteni, hogy napszemüveg, vagy szedett-vetett korona akart lenni.
- Végre vendégek! - nevetett fel öblösen, miközben átkarolta Sílét a térde alatt és a vállára emelte, amire a lány kicsit talán megszeppent de nem esett kétségbe. - Üdvözöllek benneteket, Titánia vendégei a Nyár Kertjében! Én Manannan vagyok, a Nyár Hercege. - aztán megint nevetett… Úgy tűnt tényleg örült a vendégeinek, de mi másról szólt a nyár, ha nem nevetésről és szórakozásról.
- Már vártam.. - Motyogta Nyár bajnok, majd ügyetlenül meghajolt a herceg előtt.- Üdvözöllek, Manannan.
Loreena is pukedlizett, Gerardnak viszont megint muszáj volt felvágnia, mintha anélkül tünékeny tündér teste köddé foszlott volna.
- Örvendek a találkozásnak. - mondta mély hangon. - Készen állunk, bármivel is támadjon minket a forró nap!
- Jajj de merev itt mindenki! - kacagott fel Manannan és megpaskolta Nyár bajnok vállát. - Honnan jöttetek, csak nem Elatha ősavanyúságától? Itt nem próbatételek várnak, hanem csodák!
Táncos léptekkel indult meg az eperföldön át egyik ösvényen, miután letette Sílét a válláról. Ekkor látták meg, hogy a hátán az egyik kelta csomó arany színben ragyogott, a vízpermet pedig egy föléjük idézett kis felhőből szitált rájuk.
- Gyertek, meglátjátok!
- Elatha őssavanyúsága? Mikor járt Köderdő fővárosában utoljára felség? Igazán nagyszerű hely lett mostanában! - jelentette ki Lory kicsit sértetten. Nem szerette, hogyha az otthonát becsmérlik. A csodák említésére viszont körbepillantott. - Igazi csoda lenne egy jeges turmix azokból a tökéletes eprekből. Megkóstolhatok egyet?
- Hm.... - indult el, egyik kezét a másik után lendítve Tél. - Ha onnan jöttem volna, ugyan jó kedvem lenne. Csoda legyen, vagy próba legyen, könnyedén fogom venni az összeset!
Loreena nem értette, miért gondolja, hogy itt küzdeni kéne, mikor a tavasz birodalmában is inkább együtt kellett dolgozniuk. Nem a nyers erőn vagy próbák sokaságán fog eldőlni melyik a legszebb évszak, ez már most biztos volt, Titánia valami egészen más akart nekik mutatni ezzel az egésszel.
- Főváros? - képedt el Manannan herceg. - Azt ne mondd, hogy arról a karótnyelt fráterről már várost neveztek el!
Lehajolt és felszedett a földről egy kis kosárkát a cserjék közül. Loreena felvonta a szemöldökét a karót nyelt fráter kifejezésre, majd inkább elengedte a dolgot. Ezek szerint Elatha is valamelyik legendás kelta hősről vagy istenről lett elnevezve... Nem lett volna meglepve.
- Ezek a nyár csodái! - mondja nevetve a herceg, majd az egész kosárnyi epret odanyújtotta a kis csapat felé, amit Nyár bajnok el is vett, és már lépett is tovább a cseresznyefákhoz. Alkatához képest meglepően gyorsan mozgott, egy szempillantás alatt reppent mögéjük, egy-egy cseresznyefülbevalót akasztva Lory, Síle és Blaine fülébe, miközben halad tovább az egyre sűrűsödő fák között. A lovagnő már a határán volt hogy egyszerűen lerázza magáról, de végül mégis magán hagyta, és belemarkolt Nyár bajnok kosarába, hogy a szájába dobjon néhány epret.
- Isteni.... Kóstoljátok meg. - mondta a többieknek. Még a végén elkezd ő is a nyárnak drukkolni... Manannan pedig folytatta.
- Látom én mi zajlik itt, harcias öcskös. Szemtől szemben állsz a legnagyobb, legvidámabb ajándékokkal, amiket természetanya és Brigít királynő nekünk adtak, és ismeretlen az érzés. Ne aggódj! - tolt oda Gerard vagy hogyishívják elé egy fatálcán valami facsart gyümölcslevet egy kristályüveg kupában. - Itt nem kell harcolnod senkivel. Szívesen!
- Köszike! - vágta rá a Démonfiú könnyed hangon, mintha az előbbi harci kedvét elfújták volna, vagy hirtelen kicserélték volna az egész bajnokot. Roppant furcsa volt, de a hercegnek látszólag nem tűnt fel.
- Ez a beszéd! - kurjantott Manannan. - Gyertek!
Elérték a legsűrűbb részét a kertnek, ahol szinte egymást érték a roskadásig telt cseresznyefaágak, egy boltívszerű alagutat alakítva ki, ami előtt megállva a herceg füttyentett.
- A szüret egyelőre szünetel, ideje megmutatni a vendégeinknek miről is szól a nyár! - kiáltotta, mire mindenhonnan izgatott tündérhangok kurjantanak vissza, Manannan pedig széttárt karokkal átlépett a természetes boltíven, és vendégei tárta a legtisztább tavat, amit láttak.
- Remélem tudtok úszni! - vigyorodott el, miközben valahol dobok szólalnak meg és jellegzetesen kelta muzsika csendült fel, amitől szinte magától mozdult a lábuk. A furulya különleges, magas dallamai, a lantok húrjai és a dobok tökéletes harmóniája a Természet ünnepeit idézte, amikor minden tünde és tündér együtt adott hálát az adományokért, és a munkát félretéve kicsit kiélvezték a földi örömöket.
A felhangzó zenére Loreena akaratlanul is pördült egyet kettőt, de nem is próbálta meg türtőztetni magát. Mintha a természet és a tündérek csak neki találták volna ki ezt a kis kirándulást, hogy a megtépázott lelkének nyugalmat adjanak, és megmutassák a boldogságot. A tó gyönyörű volt, a nap forrón sütött, és hirtelen semmi mást nem kívánt, minthogy örökre tündér maradhasson Titánia birodalmában.
- Na jól van, ne legyetek ilyenek. - Szólt rá a másik két bajnokra. - Élvezzük a nyarat kicsit! Utána úgyis megyünk tovább…
Megoldotta a ruhája fűzőjét és engedte lecsúszni, majd úgy, ahogy volt, fehérneműben szaladt bele a tóba, hogy ott fröcsköljön és táncoljon tovább az ütemre. Igyekezett a többieket is lelocsolni egy adag vízzel.
- Rúgjuk ki a ház oldalát! - tódította Gerard is, bár utólag bizonyára mindenki érezte, ez mennyire erőltetett szöveg volt, legalább nem vonta ki magát savanyúan a buliból.
Jódeig táncolt, mintha csak valamelyik tünde ünnepen lettek volna. Mindenki kivette a részét a buliból, Sioda egy ideig ugyan kelletlen volt, de a nyár tündérek nem engedték, hogy bárki is az árnyékba telepedjen egy kupa hűvös turmixal. A zene soha nem akart szünetelni, egyik énekből a másikba folyt a dallam. Még Gerard is elengedte magát, amikor nagy karcsapásokkal locsolta le a lányokat, Síle is húzta maga után a bajnokát.
A nyártündérek ezernyi játékot találtak ki, egymás nyakába ültek és úgy bírkóztak, táncversenyt rendeztek, sőt még olyat is, hogy ki tud a legkacifántosabb ugrásokkal a vízbe vetődni. És persze nem engedték, hogy akárki kihúzza magát a kötelező érvényű szórakozás alól…
Loreena jódarabig élvezte is ezeket a játékokat, az arca szinte fájt a nevetéstől, de egy idő után egyszerűen ólmossá váltak a tagjai, hiába húzták volna még a tündérek tovább, nem bírt lépést tartani az ütemmel. A bőre meggyűrődött, a torka kiszáradt, a haj vizes volt... Így amikor nagy nehezen kiszabadult a körből csak leheveredett hanyatt a part fövenyére és átengedte magát a nap sugarainak. Nem tudta mennyi idő telhetett el, de mintha egy örökkévalóság óta lettek volna itt. Úgy tűnt a többi bajnok sincs jobb állapotban, de a nyártündérek nem ismerték a fáradtság fogalmát.
- Csak nem elfáradtatok? Hol jár még a nap, csak most kezdődött a vidámság! - mondta Manannan, miközben egy pohár jeges gyümölcslevet nyújtott át Lorynak. A nő hálásan mosolygott a hercegre, de úgy érezte képtelen lesz visszamenni oda. Elvette a gyümölcslevet.
- Ajjnemáááááár.... rosszat sejtek... - - nyújtózott Nyár bajnok is.
- Az új móka előtt azért sziesztázhatnék egy órát? Nagy melegben nem azt kell?
Tél bajnok még mindig a vízben volt, de már rajta is mutatkoztak a fáradtság jelei. Felröppent a víz fölé.
- Állok elébe, hercege.... - kezdte, de ekkor a szárnyai cserben hagyták, és a fiú bugyborékolva süllyedt el a tóban. Lory felkönyökölt, hogy lássa, vajon vízbe fullad-e, és összeszedje-e magát annyira, hogy kihúzza, de szerencsére erre nem volt szükség, a démonfiú fekete üstöke hamarosan felbukkant a víz felszíne felett. Manannan gyorsabban mozdult, és segített Tél bajnoknak kikászálódni a vízből.
- Azt hiszem van jobb hely is, ahol pihenhettek. - újra a szájához emelte a sípját, a zenétől pedig a víz fodrozódni kezdett. Egy félköríves kapu emelkedett ki belőle, a vízsugarak pedig középen előbb egy sokágú csomóvá csavarodnak össze majd sötétarany ragyogással egybeolvadtak újabb portállá. - Ha átértetek majd adjátok át az üdvözletem az öregnek.
Lory feltápászkodott a fűről, és felvette a ruháját, hogy azért mégse hagyja itt szét, főleg hogy az őszben már valószínűleg hűvösebb klímára kellett számítani. Végtelenül fáradt volt, így csak akkor emelkedett fel a szárnyaival, amikor már a víz széléhez ért.
- Máris megyünk tovább? - remélte, hogy azért még a nyár kastélyában sziesztázhatnak, de sokkal inkább úgy tűnt, hogy a következő birodalomba mennek tovább. Bedobott még egy epret a szájába és integetett Manannannak.

Már egészen kezdtem hozzászokni az ilyen kapukon való átkeléshez. Körbenézve nagyjából felmértem a helyzetet. A levegő nagyon párás volt, de a légzést mégse nehezítette meg annyira. Mélyet szippantottam, és érett gyümölcsök illatát éreztem, epret, cseresznyét, és mást. Lenéztem a lábam elé, ahol dús, sötétzöld fű terült el, körülöttünk pedig bokrok és lengén öltözött tündérek voltak, köztük tündérlányok is, aminek örvendtem. Rápillantottam Sílére.
- Szerintem ez lesz a mienk...
Közben a többieken láttam, hogy nem volt nekik ez kényelmes úgy, ahogy voltak, Ősz koktélért sóhajtott, Tél pedig elkezdett vetkőzni, ami lévén, hogy férfi volt, nem tetszett annyira. Természetesen most se állta meg, hogy ne ejtsen el valami színpadias mondatot, amitől én alig észrevehetően sóhajtottam, és felnéztem az égre. Sose fogja abbahagyni? Síle nagyon örült magának, pontosabban az évszakának, nem bírt megülni a fenekén, bár mit is kellett volna várnom tőle? Hirtelen azt vettem észre, hogy odaért hozzá egy megtermett, félmeztelen tündér, és a vállára kapta. Volt egy halvány sejtésem, hogy ő lesz a következő főnökünk. Furcsán ki volt tetoválva, és a szeme elé lógó színes üvegdarabok se segítettek az összképen. Kedvesen üdvözölt minket, ami beigazolta félelmeimet.
- Már vártam.. - Motyogtam magam elé, majd erőt vettem magamon, mégiscsak ezt az évszakot képviselem. Ügyetlenül meghajoltam.
- Üdvözöllek, Manannan. - Oldalra pillantva lestem, ahogy a többiek reagáltak. Ősz elegánsan pukedlizett egyet, mintha csak a vérében lenne, Tél pedig nem bírta ki valami újabb beszólás nélkül, hogy éreztesse, ő itt az atyaég. Kigúvadt a szemem a vállamra mért, bizonyosan paskolásnak szánt, de pörölycsapásoknak is simán beillő ütésektől. Miből van ez összerakva? Nem is értettem azonnal, miről beszél, Elatha ősavanyúsága? Nagyokat nyeltem-nyögtem, és elindultam utána. Mi lesz még ebből? Közben élveztem a fölötte levő felhőből jövő hűs vízpermetet.
- Elatha őssavanyúsága? Mikor járt Köderdő fővárosában utoljára felség? Igazán nagyszerű hely lett mostanában! - Hallottam Ősz egy kicsit sértődött kijelentését, majd a hangneme azonnal megváltozott, amikor eperturmixot kért... csak azt tudtam volna, hogy mi az a turmix. Hallottam a téli ideiglenesen tündér szavait, de úgy döntöttem, hogy ezentúl figyelmen kívül hagyom őket. Annyit nem ért. Kezdett egyre gyanúsabb lenni ez a herceg, ez az életvidámság, a felhőtlen, gondtalan szórakozás... ezt kellene vajon igazából jelentenie a nyárnak? Elkaptam a kosarakat, amiket Manannan felénk dobott, és az eperből is vettem. Egyre szimpatikusabb volt az egész, ingyen kaja, jó idő, szinte már hátradőltem, hogy nem lesz semmi baj, mi fogunk nyerni. Őszt kezdte megnyerni az évszak, aminek örültem, hiszen reméltem, hogy lesz valami díjam is, ha az én pártfogolt évszakom nyer. A herceg még inkább felbátorodott, és egyre lelkesebben haladt tovább a sűrűsödő erdő közepette. Amerre csak néztem, mindenfele gyümölccsel csordultig telt faágakat láttam, gyönyörű volt. Szinte megelégedtem volna annyival is, ha csak nézem, de erre a nyár uralkodója nem adott sok lehetőséget, átsétált egy boltíven, és egy kristálytiszta tavat tárt elénk. Miről szól a nyár? Érdekesen hangzott, a felhangzó dallam is kellemes volt. ~ Úszni? nem maradhatok csak kint táncolni?~ Kérdeztem magamtól, ahogy megindult a lábam, szinte önkénytelenül is.Nem nagyon akadt lehetőségem a parton maradni, mert Síle megragadott, és elkezdett vonszolni a víz felé, csak bokamagasságnál volt hajlandó megállni, és ott kezdett el forogni. Kicsit morogtam, reméltem, hogy a lábbelim nem megy tönkre. A kedvtelenségem azonnal elmúlt, amikor Őszt láttam meg fehérneműben. Mégiscsak jó valami a vizezésben... Viszonoztam a fröcskölödését, miközben a magam ügyetlen módján próbáltam táncolni.
Egyre inkább hatalmába kerített a zene. Egy idő után nem tudtam, nem is akartam figyelni másra, csak a zenére, az ütem átjárta minden porcikámat. Ezeket a hangszereket még sose hallottam azelőtt, és volt egy olyan sejtésem, hogy soha többé nem fogom, de ez most nem a kesergés helye volt. Ez a féktelen örömködésé.



Lance teljesen önkívületbe került. Pörgött maga körül, és talán tíz éve először nevetett. Felszabadultan, szívből kacagott, forgatta Sílét, és akit ért, fröcskölődésre spricceléssel válaszolt, számára a tavon kívül megszűnt a világ. Átélte azt, ahogy a zene beterítette őt, a társait, a tavat, az erdőt, Tündérországot, az egész világot. Nem csak beterítette, hanem körülfolyta, átölelte, újra és újra megfullasztotta és aztán felemelte, hogy újra elmerülhessen az élvezetekben, és újból belehaljon a zenébe. Egészen furcsa érzés járta át. Az élete központja ez a lüktető ritmus lett, minden más mellékessé vált. Égett a zenétől, perzselte a talpát, hiába volt vízben, mi hűvös volt, mint a közeledő tél első lehelete, és melynek alja olyan puha volt, mint a koranyári pázsitfű. Ez egy olyan tűz volt, amelyet semmilyen víz nem olthat ki, se zord hideg nem szállhat harcba fiatalos lángjának elsöprő erejével. Ez a tűz pedig játszott a fiatal tündével. Ha a zenében szünet jelent meg, akár egy pillanatra is, az ifjú szívverése elállt, és csak az ütemekkel indult újra. A zenélő tündérek, mintha csak megérezték volna, mennyire hatalmába kerítették a zsoldost, aki már majdnem minden ruháját levetve táncolt a tóban. Zenén keresztül incselkedtek vele: élesen váltogatták a ritmusokat, a dallamokat, és habár a zene sose állt meg, hanem a dallamszálak a kelták végtelen csomóihoz hasonlóan egymásba fonódtak soha meg nem állva, a sebhelyes fiatal, ha nem hallott erős hangokat, már nem is hallott semmit: olyankor úgy érezte, a szíve is megállt, és csak akkor indult újra, amikor visszatért a vezérfonal. A zene csak vitte őt, eljátszotta, hogy végleg eldobja, majd levegőbe repítette, hogy ott megfojtsa, feltámassza, és egy újabb tánc után elhamvassza, hogy egy kis idő múlva főnixként feltámadjon hamvaiból. Akrobatikázás, táncverseny, mindben ott volt, a zene mindbe belevitte. És a zene alkalmazkodott: ha kellett, lassú volt, ha kellett, gyors, táncolt, vagy ugrott, fröcskölő csatába keveredett vagy birkózott a vízben, a dallamok mintha minduntalan csak őt figyelnék a zenészek, mit csinál, milyen zenét kell adniuk hozzá. Talán csak a képzelete játszott a fiúval, talán tényleg így volt, de táncolt, és úgy érezte, hogy örökre itt akar maradni. Itt, a zenében, a vidámságban, önfeledtségben, eufóriában. Azonban....


Ahogy telt az idő, én egyre inkább fáradtam, ellentétben az itt őshonos tündérekkel, akik egyre gyorsabbnak is tűntek. Teljesen kifulladtam, alig bírtam mozogni, mikor a herceg vidáman megszólalt:
- Csak nem elfáradtatok? Hol jár még a nap, csak most kezdődött a vidámság!
- Ajjnemáááááár.... rosszat sejtek... - Nyújtóztam ki fájdalmasan Manannan hangjára. Még a fülemben zúgtak az elmúlt dallamok, azok, amiket se emberektől, se tündéktől nem fogok soha többé hallani, így igyekeztem minél mélyebben az emlékezetembe vésni a dallamokat, hogy majd visszaemlékezhessek rájuk, amikor szükségem van rá. Ősz ötletét pártoltam, hogy pihenjünk egy kicsit, de erre nem úgy tűnt, hogy lesz lehetőség. Annak viszont megörültem, hogy jobb helyet ajánlott a pihenésre, de kicsit még bizalmatlan voltam az ilyen csomós kapuk iránt. De mit tenni nem volt, valószínűleg ha magamtól nem megyek, Síle kezd el rángatni, úgyhogy elkezdtem vonszolni magam az átjáró felé.
- Sha ta co ti oh, nugga Tír na nÓg... - Dúdolgattam magamban.

A rekkenő hőség, amitől szinte elájulna az ember...démon...tündér...hibrid, szerencsére az itteni tündérek erre is gondoltak, valami okos varázslattal vízpárával töltötték meg a levegőt. A roppanásig érett gyümölcsök zamata terjeng mindenfele, főleg eper és cseresznye illata, az avar árnyalata is teljesen más, mindent beborít késő tavaszi-nyár eleji sötétzöld fű. Legnagyobb meglepetésükre ezúttal is egy kertbe érkeztek, valamivel ritkásabb fákkal, cserjesorokkal és sokkal lengébben öltözött tündékkel. Gerard úgy érzi, kisé mintha el is pirult volna a látványtól. Szerencsére a hőségben való lihegés közepedte egyáltalán nem tűnt fel.
- Szerintem ez lesz a mienk... – a nyár lovagja ugyancsak otthon érzi magát. Nem lehet hibáztatni. Ezúttal hazai terepen fog megmérkőzni.
- Ebben az időben kedvem lenne csak napozni egy pohár hűvös koktéllal a kezemben egy tóparton.
Gerard idegesen tartja maga elé a kezét, úgy várva meg, amíg hozzászokik az erős fényhez. Ahogy végignéz az azelőtt sose látott, forró, mégsem sivatagos tájon, rögvest arra gondol, hogy az összes vérét ki fogja izzadni. Az ő ruháját erdei utakhoz szabták, hogy kellő védelmet adjon a szél, az eső és az éles ágak ellen. Gyorsan ki is bújik a köpenyéből, majd egy elegáns mozdulattal a vállára akasztja. Így legalább egy fokkal elviselhetőbb lesz az idő.
Miután ezzel végzett, gyorsan megpróbál megidézni egy napernyőt a kezébe. Erőlködik, erőlködik úgy, ahogy csak tud, de a pecsétek ismét elmaradnak. Átkozza magát azért, amiért még nem volt képes módosítani a varázslatot, ami átváltoztatta. Liával az oldalán semmiség lenne... gondolta ő. Kicsit túlértékelte a démoni mágiát, amióta már nem volt vele.
~ A próbatétel így, fáradtan még nehezebb lesz. Ezek a tündérek... - morfondírozott magában - sokkal fifikásabbak, mint gondoltam.
- Sose gondoltam volna, hogy maga a nap lesz egyszer az ellenfelünk... - próbálta kihúzni magát...bár most per pillanat nem ment annyira természetesen, mint az előző kertben
Ahogy várhatóü volt, Síle szó szerint repdes az örömtől, Blaine csak legyezgeti magát és élvezi a ki tudja honnan jött vízpermetet, Sioda pedig csak ásít.
- Egy ilyen meleg nap alvásra való, nem? - fordul Loreena felé; meglepetésetekre Eiryn és 'lovagja' sehol nincsenek, aki azonban felétek repül az egy tündér mércével mérve megtermett, félmeztelen tündér, rövid térdig érő vászonnadrágban, karjain és vállain kelta tetoválásokkal tele, szeme előtt pedig egy furcsa, félkerethez hasonló ágak és fűszálak alkotta szerkezetről formátlan, színes üvegek lógnak lefelé, amelyek nagyjából kerekre sikeredtek de egyik sem tökéletes
- Végre vendégek! - nevet fel öblösen, miközben átkarolja Sílét a térde alatt és a vállára emeli, amire a lány megszeppen de mást nem reagál. - Üdvözöllek benneteket, Titánia vendégei a Nyár Kertjében! Én Manannan vagyok, a Nyár Hercege. – majd nem sokkal utána megint felnevet
- Üdvözöllek, Manannan. – köszönt a nyár bajnoka.
Szerencséje volt Gerardnak, hogy összeszedte magát, máskülönben szinte biztos bizonytalankodott volna nem keveset, amikor a nyár hercege felbukkant. Így viszont, hogy mrá összerendezte megát, nem okozott neki gondot elegánsan, bármiféle hezitálás nélkül letérdelni, majd ugyanaolyan határozott mozdulattal felállni. Ezután kihúzta magát, a törzsét egyhén jobbra biccentette, a jobb könyökét a térde föle helyezte, miközben megtámasztotta az állát, s figyelt. Elérkezett a következő próba ideje.
- Örvendek a találkozásnak. - tekintete mélyebb volt, mint szokott lenni. Elvégre most a rivális évszak kertjében vannak. És nem is akármilyen riváliséban, hanem a tél ellentetjének birodalmában. Ezúttal óvatosnak kell lennie... - Készen állunk, bármivel is támadjon minket a forró nap!
- Jajj de merev itt mindenki! - kacag fel Manannan, majd megpaskolja Lance vállát - Honnan jöttetek, csak nem Elatha ősavanyúságától? Itt nem próbatételek várnak, hanem csodák! - húzódik az arcára egy széles vigyor, ahogy megindul.
Felfelé nézve rögvest kiderül, mi zúdította a nyakukba azt a frissítő párát. Mananann hátán az egyik, tetováláshoz hasonló ábra nem más, mint egy ősi pecsét, egy tünde csomó. A pecsét most óvatos, lomha fordulatokkal mozog a hátán, miközben a fejé főlé arany izássa közepette egy felhőt idéz meg. Praktikus, az egyszer biztos. Gerardnak is jól jönne, ha nem kéne a kezeit használnia.
- Gyertek, meglátjátok!
- Elatha őssavanyúsága? Mikor járt Köderdő fővárosában utoljára felség? Igazán nagyszerű hely lett mostanában! Igazi csoda lenne egy jeges turmix azokból a tökéletes eprekből. Megkóstolhatok egyet?
~ Ez volt az egyetlen dolog, amibe bele tudtál kötni?! – nézett előre a hajdani démon tágra nyílt szemekkel. Valamiért elég kényelmetlenül érezte itt magát. Talán csak a meleg miatt. Vagy talán amiatt, mert még mindig nem derült ki, mit kell csinálniuk.
Gerard...nem is, Reo jól emlékezett rá, amikor előzör akart beosonni a városba. Darian olyan lendülettel penderítette ki onnan, hogy két óráig mozdulni sem tudott a fájdalomtól.
- Hm.... - indult el, egyik kezét a másik után lendítve - Ha onnan jöttem volna, ugyan jó kedvem lenne.
Azt mondta, csodák. A csodákra nem várni kell, megteremteni. Ez a kert tehát a csodák csatatere lesz. Az ő csodái, vagy a nyár csodája. Most fog eldőlni, melyik az erősebb.
- Csoda legyen, vagy próba legyen, könnyedén fogom venni az összeset! - a mondat végére érve jutott eszébe, hogy talán nem kellene minden szót kimondania, ami eszébe jut. Fejben valahogy nem hangzott ennyire idétlennek.
- Főváros? - képed el a herceg. - Azt ne mondd, hogy arról a karótnyelt fráterről már várost neveztek el!
A nyár hercege nem sokkla ezután előhalászott a semmiből jópár apró kis gyümölcsös kosárkát, majd átnyújtotta nekik.
- Ezek a nyár csodái!
A többi bajnokot sikerült is ezzel a könnyed mozdulattal kenyérre kenni.
- Isteni.... Kóstoljátok meg. – hangzott Nebelessiktől.
Mananannak valamiért nem tetszett az ő hozzáállása.
- Látom én mi zajlik itt, harcias öcskös. – hajolt oda az arca elé - Szemtől szemben állsz a legnagyobb, legvidámabb ajándékokkal, amiket természetanya és Brigít királynő nekünk adtak, és ismeretlen az érzés. Ne aggódj! - tol oda az orra elé egy fatálcán valami facsart gyümölcslevet egy kristályüveg kupában - Itt nem kell harcolnod senkivel. Szívesen!
Ahogy a tekintete találkozott a nyár hercegéével úgy érezte, izzik köztük levegő. Méghogy nem, harcolni. Mi értelme volna akkor az ő életének? Gerard meg is torpant egy pillanatra. Valami nem hagyta nyugodni.
~ Tündér módra kell gondolkodnom. Csak akkor nyerhetek. Ám legyen, te forrófejű...megmutatom, milyen laza tudok lenni! - nem sok kellett, hogy lendítsen egyet a karjával, amivel le i dönti a tálcát, de szerencsére tűrtőztetni tudta magát.
- Köszike! - mondta az eddigiekhez képesz elképesztően könnyelmű hangsúllyal.
- Ez a beszéd! - kurjant fel Manannan. - Gyertek! - indul tovább, elérve a legsűrűbb részét a kertnek.
Szinte egymást érik a roskadásig tele cseresznyefaágak, egy boltívszerű járatot alakítva ki, ami előtt megállva a herceg akkorát füttyent, hogy majdnem lehullanak tőle a gyümölcsök.
- A szüret egyelőre szünetel, ideje megmutatni a vendégeinknek miről is szól a nyár! - kiáltja, mire mindenhonnan izgatott tündérhangok kurjantanak vissza, Maoi Manannan pedig széttárt karokkal átlép a természetes boltíven, és elétek tárja a legtisztább tavat, amit Gerard valaha látott...pedig módszeresen vadássza a tiszta vizű forrásokat.
- Remélem tudtok úszni! - vigyorodik el, miközben valahol dobok szólalnak meg és ősi tünde muzsika szólal meg, amitől szinte magától mozdul az ember lába.
Úgy nézett előre, mint akit fejbevágtak. Majd egy pillanatra rá lerántotta magáról a köpenyét és az ingét. Jobban nem mert vetkőzni, mert megmaradt az a kellemetlen emberi szokása, hogy nem visel alsóruházatot. Ezután se szó se beszéd, a magasba röppent és zuhanórepülésben csapódott bele a vízbe.
- Rúgjuk ki a ház oldalát! - picit erőltetett szöveg volt, de a célnak megfelelő.
Blaine és Sioda még kicsit kelletlenek, a nyártündérek azonban vidáman csatlakoznak be a partiba, Manannan herceg pedig valahonnan kerít egy fasípot és félig táncolva adja az ütemet a szinte szemet bántó verőfényes napsütés és a tópart okozta bódulathoz; nem tudjátok mennyi idő telik el, de feltehetően sok, talán még több mint amennyinek érzitek; a zene tovább folyik, a herceg töretlenül játszik, a nyártündérek pedig mintha sosem fáradnának el.
Ahogy arra számított, nem tudott normálisan lebegni a vízben. No de őt nem is olyan fából faragták, hogy ez gondot okozzon neki. A hátára feküdt, majd kitárta a szárnyait, tutajnak használva őket, így próbálva meg háton úszni. Kis idő után rá is unt. Ez a kihívás nem is igazán volt az. Ahogy a nyártündér mondta, ez most merőben más lesz, mint az előző kert. Ki is nézte magának a két kint ragadt tündért, köztük a saját úrnőjét. Bár igencsak tiszteletlenség vele szemben, a feladat mégiscsak ezt kívánja, ő pedig nem hagyhatja, hogy a tél bajnokai merevnek tűnjenek, akár a jégcsap. Így aztán a két kezét előrelendítve egy végzetes rohamot indított a két tündér ellen, s a karjai felváltva előrelendítve lefröcskölte őket, amilyen gyorsan csak tudta. Sioda morcosan törölgetni kezdi a szemét, Blaine azonban csak hátrafogja a haját egy ki tudja honnan odavarázsolt szalaggal, és hidegen mosolyodik el.
- Amúgy is kezdett már melegem lenni. Nem tudja kibe kötött bele, sir Duille Reoite.
Különös emlékeket hozott vissza neki ez a sor. Viszonozza űrnője mosolyát a sajátjával, milatt terpeszbe állva néz vissza rájuk. Egy tündér, aki olyan mágiát birtokol, melyet csak maga a királynő képes feloldani. Valóban nem tudta, kinek az oldalára szegődött.
- És miből gondolod, hogy nem is akarom tudni? - bizsergető érzés volt feltenni neki ezt a kérdést. A régi életére emlékzetette, amikor még a világ nagy rejtélyeit kutatta. Titokzatos rejtélyekét, akárcsak a hófehér hajú Blaine.
Blaine megropogtatja az ujjait, majd tőle nem várt sebességgel szökken fel és egy pislogásnyi idő alatt szeli át a távolságot a tóig, majd lábait a vízbe mártva lefékez, közben jókora hullámot indítva útjára.
- Még mindig akarod?
Szárnyait összecsukva állj a hullámot, kezeivel a két szemét védve. Nagyon megörült a lehetőségnek. Erre várt, amióta csak találkozott vele. Még szélesebb terpeszbe állt, majd egy bajvívókéra emlékeztető alapállásban nézett farkasszemet a lánnyal. Közben egyik kezével jókora marék vizet készült a levegőbe repíteni.
- Ahogy az utolsó csepp a tóba zuhan. Megfelel jelnek? - vigyorgott rá, miközben feldobta a vizet az égbe.
Már kész volt a terve, hogyan próbálja meg legyőzni. A tündér gyorsan mozog, de úgy tűnik, ekkora lendülettel nehezebben kanyarodik. Ahogy egymásnak esnek, ő egy ügyes mozdulattal a levegőbe ugrik, majd átbucskázik a feje fölött, hogy Blaine a saját lendülete miatt essen hasra a vízben. Blaine kissé oldalvást fordul, egyik lábát behajlítja és térdét megemeli, hogy combja és lábszára összeérjenek a csípője magasságában oldalvást.
- Ahogy kívánja, Fagyott Falevél lovag. - a víz lezuhan, Gerard pedig egy erőteljes szárcsapással megindít egy nagy adag vizet Baline felé, miközben felkészül a levegőbe ugrani.
Blaine lába úgy lendül előre, mint egy ostorcsapás, és a mozdulattól előtte hatalmas hullám emelkedik, ami összetalálkozva a te "támadásoddal" mindefelé szóródó vízpermetté olvad össze, a tündér pedig a rúgás lendületét kihasználva már vetődik is előre és kissé oldalra
~ Mien naiv...
Felugrik a levegőbe, felkészül a landolásra. Elégedetten nézi, ahogy Blaine átsuhan alatta. A lendülete szinte biztos tova fogja repíteni...
~ Én...
Kitárta a szárnyait, nehogy túl sebesen érjen földet.
~...győzem...
Ám ekkor a tündér ugrás közben perdül egyet a levegőben, búgócsigaként csapódva bele a vízbe Gerardtól nem is olyan messze, aminek meg is van a kellő hatása, a lány súlyától, a szárnyai csapásától és a akkora adag víz indul meg felfelé.
~ Lehetetlen...!
A vízsugár eltalálja, fürge szélként kapva bele a kitárt szárnyaiba, ő pedig a lendülettő tovaszállva valahol pár méterrel odébb, fejjel levefé áll bele a vízbe. Még mielőtt megfordulna, gyorsan ki is dugja az ujját a vízből, jelezve a megadását. Van egy olyan érzése, hogy ez a párbaj az elejétől fogva veszett fejsze volt.
- Azt hiszem... - néz oldalra fapofával - inkább megyek táncolni...
És a tánc, a mulatság tartott továb. Órák és órák hosszat mást sem csináltak, csak önfeledten ropták a derékig érő vízben, majd tömték a hasukat a különféle édes finomságokkal. Ahogy a bajnokok szépen lassan kifulladnak Manannan herceg nevetve lép ismét a színre, hogy kalauzolja őket.
- Csak nem elfáradtatok? Hol jár még a nap, csak most kezdődött a vidámság! - lehajol a kifeküdt Loryhoz ez jeges gyümölcslével.
- Ajjnemáááááár.... rosszat sejtek...
- Az új móka előtt azért sziesztázhatnék egy órát? Nagy melegben nem azt kell?
Gerard magabiztosan húzta ki magát. Ő még bírja. Érzi, hogymég bírja. Egy könnyed szárnycsapással kiemelkedett a vízből, majd pontosan a víz felett kezdett el lebegni. Olyan volt, akár egy félangyal, magán a vízen járva. A csizmája hegye egyetlen egy fodrot indított csupán útjára. A repülése mostanra stabil és magabiztos lett. Pördült is egyet a tengelye körül, mintha csak táncra készülne.
- Állok elébe, hercege....
Eddig bírta mondani, mert az erő egy pillanat alatt elhagyta a szárnyait, ő pedig visszasüllyedt a vízbe és bugyborékolva merült el. Egy jó fél percbe telt, mire ismét kidugta a fejét. Manannan herceg segített is neki kikászálódni a vízből. Mire újra egy kupacba került a díszes társoság, már ott állt előttük a herceg is széles vigyorral méricskélve őket. Úgy tűnt nem a méret, vagy a szárny mérete adja meg, milyen gyorsan tud egy tündér repülni.
- Azt hiszem van jobb hely is, ahol pihenhettek. - újra a szájához emeli a sípját, a zenétől pedig a víz fodrozódni kezd és egy félköríves kapu emelkedik ki belőle, a vízsugarak pedig középen előbb egy sokágú csomóvá csavarodnak össze majd sötétarany ragyogással egybeolvadnak. - Ha átértetek majd adjátok át az üdvözletem az öregnek.
- Máris megyünk tovább?
- Én készen állok. - mondta, miután sikerült feltápászkodnia.
Ezúttal tényleg készen állt. Bár elég fáradt volt, mostanra már rá tudott jönni, milyen logika után követik egymást az évszakok. Ha helyesen gondolja, ezúttal az őszi kertben fognak kikötni...

Ahogy sejtette a nyárból nyíló térkapu egyenesen az ősz birodalmába sodorta őket. Az ő évszaka... Bár hűvösebb volt, főleg a nyár után, hozzá tudott szokni. Éhes ugyan nem volt, a nyár gyümölcsei bőven jóllakatták, azért még így is összefutott a nyál a szájában a feléjük sodródó sülő kenyér és pirított mogyoró illatára. Utóbbi igazi csemege volt egy tündének, és pont szezonja volt. A lehullott avar szinte roppant a talpuk alatt, még a jól kivehető ösvényt is beborította előttük.
- Ez se rossz. - szólalt meg Nyár bajnoka. Lory felfelé nézett, az ágak közé.
- Nézzétek a fákat, mennyi szín!
A tündérek a nyár fáradalmait pihenték ki. Sioda mosolyogva dőlt bele egy levélkupacba, de még az örökké energikus Síle is fáradtnak látszott. Szerencsére nem kellett sokat várniuk a fogadóbizottságra. Az ösvényen egy ősz hajú, arcra középkorúnak látszó tündér közeledett feléjük komótos tempóban. Ahhoz képest, hogy eddig mindenki fiatal volt és életvidám, ő kifejezetten öregnek és fáradtnak látszott. Ősz haján ezüst és arany levelekből álló korona csillogott.
- Üdvözöllek titeket, Titánia vendégei. A nevem Bres, és én vagyok az Ősz Kertjének hercege.
Nyár meghajolt.
- Üdvözöllek, Bres.
Lory pukedlizett.
- Felség. Az Ősz bajnoka vagyok, Sioda hívott. - pillantott a levélhalomban elterült tündér felé. Tél féltérdre ereszkedett, majd amikor felállt hanyag mozdulattal söpörte le a leveleket a köpenyéről.
- Részünkről a szerencse!
Sioda feltápászkodott az avarból és fejet hajtott, Síle, elegánsan pukedlizett, Blaine pedig szolidan meghajolt a herceg felé. Bres szelíden mosolyodott el, miközben göcsörtös, színes gombákban végződő botjára támaszkodva az ösvény felé intett.
- Kérlek, jöjjetek velem.
Nyugodt, átlag sétatempóban indult el, nem röpködött oda-vissza, így Loreena is gyalog követte. Nem is volt benne biztos, hogy a nyári móka után lett volna ereje relüpni. Az erdőből dolgos tündérek motoszkálását hallották, de koránt sem volt akkora nyüzsgés, mint a tavasz kertben és annyi önfeledt ének sem, mint a nyár birodalmában. Mindenki csendesen tette a dolgát, mintha minden lelassult volna. A herceg egy jókora, még emberi szemmel is óriási vadgesztenyéhez vezette őket. A héja meghasadt, és tetőként borul a piros-barna gesztenyére, amire ajtót és ablakokat vágtak.
- Üdvözöllek titeket az otthonomban.
- Köszönjük szépen. - - mondta Nyár fáradtan, de udvariasan.
- Szép ház. - jegyezte meg Loreena, mikor a barna gesztenyéhez értek. Ha az ősz is olyan volt, mint Sioda, akkor itt talán tényleg megpihenhettek.
- Vannak gesztenyebélből faragott bútorok is? - kérdezte Gerard, ami elsőre gunyorosnak is tűnhetett volna, de mégis olyan bús fejjel mondta ezt, hogy a lovagnő egészen elbizonytalanodott.
- Természetesen. De vannak dióból faragott fotelek, gombák kalapjára épített asztalok és méhsejt boroshordók is. - felelte mosolyogva Gerinek, Gedeonnak… Duille akárkicsodának a tündér, miközben bevezette a kis csapatot. Úgy tűnt vagy nem értette meg a fiú szarkazmusát, vagy szándékosan nem vett róla tudomást. Egy rövid folyosó után egy egészen otthonos kis szobába léptek be, ahol a legtöbb dolog fából volt, kivéve a kandallót, ami kőből volt rakva és vidáman ropogott benne a tűz. Bres herceg leült egy fotelba a kandalló mellett, a botjának egy koppanására odarepült elé hat szék és egy kis asztal is. Egy apró kislánynak tűnő tündér lépett be, és lerakott az asztalra egy hatalmas tál sült gesztenyét, mogyorót és egy tálcán felszeletelt diós krémest, illetve hat ónkupát meg egy nagy kancsót. - Köszönöm, Cer. Kérlek, foglaljatok helyet.
- Köszönöm. - - foglalt helyet Nyár egy újabb főhajtás után. Lory is elült az egyik székbe és rögtön el is vett egy diós krémest.
- Köszönöm. Gyengém az édességek.
Ahogy beleharapott komoly erőfeszítést kellett tennie, hogy ne nyögjön fel gyönyörében. Ahogyan a legjobb sör Mag Mellben készült, úgy tűnt a legjobb diós sütemény az Ősz kertjéből származott. A tündérek földjein valahogy a jó jobb volt, az élénk élénkebb… Csak reménykedni mert benne, hogy rossz egyáltalán nem is létezett. Gerard is elvett egy süteményt, és szótlanul nézelődött.
- Igazán szívesen. Ritkán érkeznek mostanában idegen vendégeim. Mondjátok el, ahonnan ti jöttök, az milyen hely?
- Nagy, és változatos. - mondta Nyár a tőle megszokott tömörséggel és elvett egy süteményt.
- Ahogy mondja. A világ összes elképzelhető színe és formája benne van, csak nem egy helyen, és nem egy időben. Én egy hatalmas, mocsarakkal tűzdelt párás erdőben élek...
- A legendák földje, ahol a mondákat nem mesélik, hanem átélik. Egy olyan világ, ahol hős végzete vár mindarra, kik elég merészek, hogy elinduljanak az ösvényen. A füvön heverő vándor csak vár-vár, mikor szólítja majd az ég, hogy aztán elindulhasson hosszú útjára. Ezeknél a színes kerteknél sokkalta kiszámíthatatlanabbak. - simította végig kezét a melkasán a hatás fokozásaképp Gerard.
- Nohát, érdekesnek helynek tűnik. Én nem voltam ezen a kerten kívül, mióta a feleségem meghalt. - mondta Bres, miközben óvatosan tölt mindenkinek a kancsóból, mikor belekóstoltak erős, fűszeres almabort találtak benne. - Bajnokok vagytok, ez látszik. Mondjátok, miért gondoljátok, hogy az az évszak a legszebb, amelyet képviseltek?
Ő volt az első, aki ezt a kérdést feltette. Valahogy eddig egyik herceget, de még Titániát sem érdekelte, sőt az sem érdekelt senkit, hogy valóban mindenki azt tartotta-e a legszebbnek, amit képviseltek. Persze nem okozhattak csalódást a tündéreiknek, akik bizonyára árgus szemekkel figyelték őket.
- Részvétem a felesége miatt. - - kezdte Nyár.
- Részvétem. - mondta csöndesen. Bár már Bres is öregnek tűnt, valójában nem tudta a tündérek halhatatlanok-e, vagy ők is megöregszenek és elmúlnak... Vagy valami más ragadta el? Nem merte megkérdezni. Inkább a kérdésre igyekezett válaszolni.
- Mert a táj csodaszép, a természet elemében van, mindenki boldog és felhőtlenül szórakozik. -
- Mert ősszel minden színes, és ekkor lehet igazán élvezni az előző két évszakban elvégzett munka gyümölcsét. Vége a szüretnek, az aratásnak, de még nem kezdődött el az új vetés. Már nincs rekkenő hőség, de nincs még hideg sem. Minden pont a középúton van, pont jól. - mondta Lory az Ősz védelmében, bár eddig minden évszakot gyönyörűnek talált, ahol eddig jártak.
- A tél olyasmire képes, amire talán senki más igazán: várni. A fagyos szelek ringató dalai tanítják meg az élőknek, hogy vannak idők, amikor a sietség helyett jobb egy pillanatra megtorpanni, s elgondolkozni azon, mi is van körülöttünk. Mert igazán csak akkor veheti észre bárki is a világ csodáit, ha abbahagyja az igyekvést, és csendben figyel.
- Óh, értem. Igazán sokfélék vagytok, ahogy a válaszaitok is. Sokféle gondolkodásúak. Ez jó, tartsátok ezt meg. - bólintott Bres elégedetten, ugyanazzal a nyugodt mosollyal, ami egy pillanatra sem múlt el, még akkor sem, amikor az elhunyt feleségéről beszélt. - Az Ősz mindig emlékezik. A tavalyra, a jövőre, a hullásra és az újranövésre. Szeretek itt ülni, ebben a székben és emlékezni. Akartok hallani egy emléket?
- Miért ne. - - dőlt hátra Nyár, Lory és Ger pedig bólintottak.
- Emlékszem, nem olyan régen... - egy pillanatra megállt. - ... vagy lehet elég régen volt már, sajnos nem emlékszem, de járt itt egy fiatal tündér. Fiatal volt, a haja mint a búzakalász nyárelőn, és úgy sistergett a szeme, mintha menten mennykő csapna ki belőle. Azt mondta lovag lenne ő, és keresi a címerét. - kezdte el a mesét az öreg herceg, majd pillanatra megállt és végignézett a bajnokokon és a tündéreken.
Lory összehúzta a szemöldökét.
- Hiszi vagy sem, tavasz kertben találkoztunk egy olyan tündérrel, akire ráillik ez a leírás. - gondolt itt Bairbre lovagra és Pofira.
- Hol talált rá végül? - kérdezte Ger.
- Nem itt, annyi bizonyos. De kereste, nagy lelkesedéssel. Azt mondta legyőzi a nagy szörnyet, amely a kert legmagasabb fáján lakik. Szegény mókus azóta is azt a csatározást heveri ki. - nevetett fel halkan a herceg. - Aztán azt mondta megmerül a legmélyebb tóban, amely a Nyár Kertjében van elrejtve, hogy felhozza a legszebb tavikagyló gyöngyét. Sajnos a tavikagylókban nincsen gyöngy, de ezt neki elfelejtették mondani. Utána a Tél kertjébe ment... - nézett rá sokatmondóan Gerire. - ... és... igazából el is felejtettem ott mit csinált, de Elathának azóta nincs jégtükörterme a palotában.
Egyikük sem szólt semmit. Lory úgy érezte magát, mintha újra kisgyerek lenne, és egy druida estimeséjét hallgatta volna a tűz mellett Zephyrantesben.
- Remélem jó sorsa lett. Bolond ifjú Bairbre, a feleségem szerette. - mondta mosolyogva a herceg. Loreena elégedetten bólintott, hogy jól sejtette és tényleg a corgi-lovagról volt szó. - Na de én eleget meséltem. Kóstoltátok a bort? A legjobb évjárat, azt hiszem nyolc Kertfordulóval ezelőtti. A legjobb méhsejt hordóban érleltük ezidáig.
- Igenigen, nagyon finom... -mondta nyár rekedten, mintha félrenyelt volna. Ennyire meglepte volna a lovag kiléte?
- Tavasz kertben találkoztunk vele, megvédte éppen Aenghus herceg uradalmát egy óriásnyúltól. Segítettünk neki. - mesélte Loreena lelkesen, majd a borért nyúlt. Gerard is meghúzta a kupáját.
- Igazi tündér a talpán!
- Hát így állunk. Örülök. - bólogat elégedetten Bairbre hírére Bres herceg. - Nektek vannak szép emlékeitek? Meséljetek valamit, onnan, ahonnan ti jöttök, amire ti emlékeztek szívesen.
Loreena elgondolkodott. Volt sok nagyon szép emléke, és sok nagyon rossz emléke is, amik nyomot hagytak a lelkén, de vajon melyik volt olyan, ami érdemes volt rá, hogy elmesélje itt mindenkinek? Alan biztos tudta volna, hiszen a lételeme volt az ilyesmi, de sajnos az öccse most nem volt itt. Belegondolva, ő inkább apróságokra szeretett visszaemlékezni. Amikor az apja estimesét mondott neki, az első táncára a férjével, vagy amikor Hellenburg hideg utcáin megtalálták Angust, a kutyájukat. Elmosolyodott magában. Mikor volt még boldog? Messzebb és még messzebb nyúlt vissza az időben mire megtalálta az elmesélni érdemes történetét.
- Tudjátok… Veronián, a Tünde Királyságban, én is amolyan lovagféle vagyok. A királynőnk megbízott, hogy vegyek részt a démonok polgárháborújában, és olyan jól sikerült a részvétel, hogy végül megöltem a lázadó Elyra syph Helt, aki magát királynőnek kiáltotta ki. Ez után Amelie királynő, a mi királynőnk felajánlotta, hogy alávethetem magam a lovagi próbáknak, és ha kiállom őket csatlakozhatok hozzájuk. Egész életemben a királyságot akartam szolgálni, nem is volt kérdés, hogy elfogadom-e az ajánlatot. - mosolyodott el halványan.- A kiképzőm Lady Brigitte Shadowthorn lett, aki az első reggelt úgy indította, hogy még egy apródja sem bukott el, így ha én megteszem, akkor meg is fogok halni. Meglehetősen ijesztő nő volt, az íja akkora volt mint ő maga, a jobb szemét pedig kiszúrták az északi inkvizitorok, és még így is jobban lőtt mint bárki a seregben. Öt feladatot kellett teljesítenem, mindegyiken más-más erényt teszteltek. Az első volt a találékonyság, a másodikon az erőt, harmadik a hűségem, negyedik a rátermettséget, ötödik pedig az elhivatottság. Mire felébredtem a fegyvereimet feltették a királyi palota legmagasabb tornyának a tetejére, fel kellett másznom érte. Odáig még rendben is volt, de lemenni már nem volt annyira könnyű. Egy ablakban lógtam, mire megértettem azt, hogy nem szégyen segítséget kérni Lady Brigitte-től, hiszen sok olyan helyzet van, hogy egyedül meghalhatunk. Bíznunk kell egymásban. Persze erre a következő napon rá is cáfolt. - nevetett fel. - A második napon elhitette a várossal, hogy ötezer váltó vérdíj van a fejemen. A végén csak úgy tudtam elkerülni őket, hogy kiszaladtam az erdőbe, de ott Brigitte már várt rám. Megküzdöttünk, de csak annyi volt a feladat, hogy két percig maradjak eszméletemnél. Akkor láttam először mire is képes. Elképesztő volt, ahogyan a harcművészetet kombinálta a széllel, és akkor már tudtam, hogy olyan akarok lenni mint ő. A harmadik napon kaptam egy üzenetet tőle, hogy maradjak a házban, de nem sokkal utána a királynőtől és érkezett egy levél, hogy azonnal hivat a királynő, és a próbákat ideinglenesen felfüggesztette. Persze nem hittem neki, úgy gondoltam ez része az egésznek… De a végén mégis arra a konklúzióra jutottunk a hírnökkel, hogy a királynő parancsa felülírja Shadowthornért így elmentem vele és jól is tettem. A kiképzőmet elrabolták. Nem akarlak benneteket tünde belpolitikával untatni, a királynőnek sok ellensége volt. Így elmentem megmenteni. Szerencsére a fák között az elrablói nem vettek észre, és el tudtam lőni Lady Brigitte köteleit, annyira, hogy egyedül is legyőzze az ellenséget. Felmerült persze a kérdés, hogy hogyan kapták el? Kiderült, hogy csapdába csalták egy felakasztott kismacskával, akit meg akart menteni… És hogy nem is olyan szőrős szívű, mint amilyennek tűnt.
A negyedik napon kivitt az erdőbe. Egy trollal kellett megküzdenem, ami egész jól sikerült, csak épp elfelejtettem felgyújtani… Így hiába szúrtam szemen felkelt, kénytelen volt másodszor is legyőzni. Akkor már elégettem, szerintem még az volt a legkönnyebb próba. Az ötödik napon már előre vártam, hogyan akarják tesztelni az elhivatottságom, vajon hova fognak vinni… De nem vittek sehova. Lady Brigitte bejött és beszélgettünk a lovagságról… Azt mondta, csak akkor tartozhatok közéjük, hogyha feláldozok valamit magamból. Ha kell akár a fél szememet is. Nagyon rettegtem, de aztán a kiképzőmre néztem. Neki is csak egy szeme volt, de volt olyan jó harcos, ha nem jobb, mint bárki. A fájdalmat bírnunk kellett, egyedül egy dologtól féltem, hogy egyedül maradok. Hogy egy fél szemű katonanő nem fog kelleni senkinek. Akkoriban viszont ez még nem számított. Reméltem, hogy nem az a fél szem fog számítani, ha két tünde szereti egymást. Így bár ömlött a könnyem és remegtem, mint a nyárfalevél, nem küzdöttem Brigitte ellen, akkor sem amikor a tőre a szemgolyómhoz ért. Neki ennyi elég volt. Nem fejezte bel, otthagyott és másnap a királynő nekem adta a kőris-kitűzőt. - fejezte be végül a történetét, és kíváncsian nézett a többiekre.

Fáradtan fújtam egyet, és letámaszkodtam a térdemre pihegni. Fárasztó volt a nyár, minden szépségével együtt. A nagy meleg után üdítően hatott a frissebb, hűvös levegő. Szép tájat láttam, a lehullott levelek szépen színezték az utat, ahogy ezt az aktuális évszakunk bajnoka ki is emelte. Mikor megéreztem az illatokat, mélyeket szívtam a levegőből, és a többiekre néztem.
- Ez se rossz.
Oldalra nézve a Tél bajnokát láttam, ahogy nagy sóhajjal, színpadias ívben újra felvette a köpenyét. Sose fog javulni, igaz? Végül vállat vontam, és inkább töltekeztem a nyár utáni különleges békével és nyugalommal, az illatokkal. Olyan csendes volt minden, jó volt ott lenni, pihenni. Néha végigborzongtam, amikor a szél egy erősebb fuvallattal talált meg. A tündéreknek is szükségük volt pihenésre - az örökmozgó Sílét kivéve persze - az Ősz tündére kényelembe is helyezte magát egy közeli levélhalomban. Én is leültem a földre, becsuktam a szemem, és mélyeket lélegeztem, tetszettek az illatok. Nemsokára lépteket hallottam, és kinyitottam a szememet, majd felálltam. Egy középkorú férfit láttam közeledni, akinek ősz haj volt a fején. ~ Stílusos...~ Gondoltam, aztán megcsodáltam a koronáját is, nagyon szép volt. Üdvözölt, én pedig a jól megszokott formát követve meghajoltam.
- Üdvözöllek, Bres.
Az őszi bajnok szokásához híven tett egy furcsa guggolós mozdulatot, és köszönt
- Részünkről a szerencse!
Mondta a téli tuskó, miután majdnem elesett.
- Kérlek, jöjjetek velem. - Mondta Bres, és elindult nyugodt tempóban, a saját lábán. Menet közben az erdőből hallottam, ahogy tündérek dolgoznak, gondoltam hogy vagy ősszel érő dolgokat szüretelnek, vagy avart sepernek. Azt viszont észrevettem, hogy sokkal nyugodtabb minden a tavaszhoz és a nyárhoz képest. Végül elérkeztünk egy hatalmas gesztenyéhez, amire ajtót és ablakot is vágtak.
- Üdvözöllek titeket az otthonomban. - Köszöntött az Ősz Hercege. Azt megvártam, hogy a hölgy bemenjen, aztán én is követtem.
- Köszönjük szépen. -
Mondtam a házba belépve fáradtan, nagyon kevés erőm maradt a tánc után, sajgott az egész testem, éreztem, hogy ez nem lesz teljesen jó így a végéig.
- Vannak gesztenyebélből faragott bútorok is? - Kérdezte a téli bajnok cinikusan, de szerencsére a vendéglátónk nem vette észre, inkább gyorsan szólt a külön bejáratú tündérének, hogy szolgáljon ki minket étellel és itallal.  Fejet hajtottam.
- Köszönöm. - Mondtam, és leültem. - Nagy, és változatos. - Feleltem tömören a kérdésére, miután kezembe vettem egy sütit. Rosszat nem akartam mondani, jó meg több nem jutott eszembe.
- Ahogy mondja. A világ összes elképzelhető színe és formája benne van, csak nem egy helyen, és nem egy időben. Én egy hatalmas, mocsarakkal tűzdelt párás erdőben élek...
- A legendák földje, ahol a mondákat nem mesélik, hanem átélik. Egy olyan világ, ahol hős végzete vár mindarra, kik elég merészek, hogy elinduljanak az ösvényen. A füvön heverő vándor csak vár-vár, mikor szólítja majd az ég, hogy aztán elindulhasson hosszú útjára. Ezeknél a színes kerteknél sokkalta kiszámíthatatlanabbak. - Kezdett rá magát nem meghazudtolva a magamutogatók gyöngye.
- Nohát, érdekesnek helynek tűnik. Én nem voltam ezen a kerten kívül, mióta a feleségem meghalt. - Mondta, és töltött mindenkinek a kancsóból. Finom, fűszeres almabor volt. - Bajnokok vagytok, ez látszik. Mondjátok, miért gondoljátok, hogy az az évszak a legszebb, amelyet képviseltek?
- Részvétem a felesége miatt. - Borult el egy kicsit a felesége miatt az arcom, majd elcsöndesedtem részben a halott emlékére, részben mert nem tudtam sok érvet felhozni hirtelen. Aztán eszembe jutott, min mentünk az előbb keresztül. - Mert a táj csodaszép, a természet elemében van, mindenki boldog és felhőtlenül szórakozik. - Feleltem végül.
- A tél olyasmire képes, amire talán senki más igazán: várni. A fagyos szelek ringató dalai tanítják meg az élőknek, hogy vannak idők, amikor a sietség helyett jobb egy pillanatra megtorpanni, s elgondolkozni azon, mi is van körülöttünk. Mert igazán csak akkor veheti észre bárki is a világ csodáit, ha abbahagyja az igyekvést, és csendben figyel.
- Mert ősszel minden színes, és ekkor lehet igazán élvezni az előző két évszakban elvégzett munka gyümölcsét. Vége a szüretnek, az aratásnak, de még nem kezdődött el az új vetés. Már nincs rekkenő hőség, de nincs még hideg sem. Minden pont a középúton van, pont jól. - Zárta le Ősz a kérdéskört.
- Óh, értem. Igazán sokfélék vagytok, ahogy a válaszaitok is. Sokféle gondolkodásúak. Ez jó, tartsátok ezt meg. Az Ősz mindig emlékezik. A tavalyra, a jövőre, a hullásra és az újranövésre. Szeretek itt ülni, ebben a székben és emlékezni. Akartok hallani egy emléket?
- Miért ne. - Válaszoltam hátradőlve, majd a boroskancsóért nyúltam. Töltöttem magamnak, hátradőltem és figyeltem.
- Emlékszem, nem olyan régen...  vagy lehet elég régen volt már, sajnos nem emlékszem, de járt itt egy fiatal tündér. Fiatal volt, a haja mint a búzakalász nyárelőn, és úgy sistergett a szeme, mintha menten mennykő csapna ki belőle. Azt mondta lovag lenne ő, és keresi a címerét. - Kezdett bele a mesébe, aztán ránk nézett, mintha ellenőrizné, figyelünk-e. Én figyelmesen néztem rá, egy szót se szóltam.
- Hiszi vagy sem, tavasz kertben találkoztunk egy olyan tündérrel, akire ráillik ez a leírás.
- Hol talált rá végül?
- Nem itt, annyi bizonyos. De kereste, nagy lelkesedéssel. Azt mondta legyőzi a nagy szörnyet, amely a kert legmagasabb fáján lakik. Szegény mókus azóta is azt a csatározást heveri ki. Aztán azt mondta megmerül a legmélyebb tóban, amely a Nyár Kertjében van elrejtve, hogy felhozza a legszebb tavikagyló gyöngyét. Sajnos a tavikagylókban nincsen gyöngy, de ezt neki elfelejtették mondani. Utána a Tél kertjébe ment... - Kuncogott, majd sokatmondóan az említett évszak bajnokára nézett - ... és... igazából el is felejtettem ott mit csinált, de Elathának azóta nincs jégtükörterme a palotában.
Továbbra se szóltam semmit, de magamban megmosolyogtam a tündér tetteit. Nem tudtam végül is, hogy ez baj-e, de az biztos volt, hogy mióta ott voltam Tündérországban, átértékeltem, hogy mi lehet valóság, és mi az, ami biztosan csak mese.
- Remélem jó sorsa lett. Bolond ifjú Bairbre, a feleségem szerette. Na de én eleget meséltem. Kóstoltátok a bort? A legjobb évjárat, azt hiszem nyolc Kertfordulóval ezelőtti. A legjobb méhsejt hordóban érleltük ezidáig. - Mosolyodott el, én pedig az emlegetett bort majdnem kiköptem. Bairbre? Várjunk, de ő nem nő? Vagy ez egy másik? De akkor is női név, nem?
- Igenigen, nagyon finom... - Mondtam, majd gyorsan el is hallgattam, hogy megelőzzek egy köhögésrohamot.
- Tavasz kertben találkoztunk vele, megvédte éppen Aenghus herceg uradalmát egy óriásnyúltól. Segítettünk neki. - Mondta lelkesen az Ősz bajnoka, mielőtt a borért nyúlt.
- Igazi tündér a talpán!
- Hát így állunk. Örülök. - Bólogatott a herceg. - Nektek vannak szép emlékeitek? Meséljetek valamit, onnan ahonnan ti jöttök, amire ti emlékeztek szívesen.
Rövid gondolkozás után Ősz szólalt meg először. Érdekes meséje volt, egészen elképedtem. Elsőre nem látszott meg rajta, hogy ilyen megpróbáltatásokon van túl, pláne nő létére. A saját életemre gondoltam, és elszégyelltem magam, mintha nem csináltam volna semmit eddig. Végül egy rövid gondolkodási idő után elhatároztam, hogy elmesélem azt a kalandot, ahonnan ide csöppentem - a végét levágva.
- Legutóbb Lightleafben voltam, a Tövislény szabadult rá a kisvárosra. Ez ilyen ősi lény, akinek egy hatalmas erdőben, a Tünde-erdőben van a szíve, és a hatalmas, tövises csápjaival bármit elpusztít, ami az útjába kerül. Senki se tudta, hogy miért támadt a falura, még a nagytudású druidanő, Hildrún se, és csak egyetlen férfi volt, aki túlélte a találkozást a szörnyeteggel, egy bizonyos Tristan. A szörnnyel közvetlenül én nem találkoztam, azonban egy bábjával igen, át tudta venni ugyanis mások felett az irányítást. Legyőztem ugyan, de nyoma maradt. - Emeltem fel a bábbal való harcom során kisebesedett kezemet, majd visszaengedtem magam mellé. - Végül rájöttünk, hogy a Tövislényt valaki irányítja, egy druidaszekta. Nagy küzdelmek árán egy ember mágussal és egy nefilimmel együtt legyőztük a szekta vezérét, így a Tövislény visszahúzódott, és már nem árt Lightleafnek. - Fejeztem be tömören, aztán vártam a következő színpadias megnyilvánulást az egyetlen, eddig némán maradt társunktól.

Szinte érzni lehet, ahogy hűvösödni a levegőt, roppan a lehullott falevelek halma. Egy erdőben kötne ki, de közötte avarral fedett ösvény látszódik, és a ráhullott levelektől eltekintve nagyrészt tisztán van tartva. Valahonnan valami friss, sülő kenyérre emlékeztető illat árad, egy másik irányból pedig mintha pirított mogyorót sodorna a lassan, komótosan fújdogáló szél.
- Ez se rossz.
~ A fáradt nyár nyugovóra tér, elcsitul. – gondolkozott el magában – Azt hiszem, a nyár bajnoka kiérdemelte a címét.
- Nézzétek a fákat, mennyi szín!
Démonunk kissé megborzongott, amikor a hideg őszi szél a hajába kapott, mielőtt leemelte volna a köpenyét a válláról, majd ismét felöltötte volna. Nyugodtan sóhajtott egyet. Az előzőekből okulva valószínűleg nem lesz más dolguk, mint lehullott makkokat nyakláncba fűzni. A tündéreitek látszólag épp kipihegik a nyár fáradalmait, Sioda egyszerűen el is dől egy levélhalomban.
Kisvártatva léptek ropogása töri meg a csendet, és komótos tempóban egy ősz hajú, arcra középkorú (tündérszemmel nézve meg inkább egy matuzsálem) férfi üdvözli őket, ősz hajában ezüstté-arannyá vált levelek alkotta koronával.
- Üdvözöllek titeket, Titánia vendégei. A nevem Bres, és én vagyok az Ősz Kertjének hercege.
A kis csapat ennyi idő alatt hozzá tudott szokni az itteni formaságokhoz. Mindenki olyan rutinosan hajol meg, köszön vissza, mintha egész életét itt élte volna le.
- Üdvözöllek, Bres.
- Felség. Az Ősz bajnoka vagyok, Sioda hívott. - pillantott a levélhalomban elterült tündér felé.
Gerard megpróbál nem hasraesni, mert amikor letérdel, kishíján el is merül a puha avarban. Felemelkedéskor le is söpör a kabátja széléről pár levelet, csak a hiúsága miatt.
- Részünkről a szerencse!
Sioda feltápászkodik az avarból, aprót fejet hajtva, Síle, elegánsan pukedlizik, Blaine pedig szolidan meghajol a herceg felé; Bres szelíden mosolyodik el, miközben göcsörtös, színes gombákban végződő botjára támaszkodva az ösvény felé int.
- Kérlek, jöjjetek velem. - indul el, nyugodt, átlag sétatempóban, nem röpködve oda-vissza.
Az erdőből dolgos tündérek motoszkálása szűrődik ki, de koránt sincs akkora nyüzsgés, mint a tavasz kertben és annyi önfeledt ének sem, mint a nyár kertjében. Ahogy haladnak előre, követve a herceget egy jókora, még emberi szemmel is óriási vadgesztenyénélkötnek ki. A héja meghasadt, és tetőként borul a piros-barna gesztenyére, amire ajtót és ablakokat vágtak.
- Üdvözöllek titeket az otthonomban.
- Köszönjük szépen.
- Szép ház.
Gerard mélabús fejjel lépett be a házba.
- Vannak gesztenyebélből faragott bútorok is? - elég viccesen hangzik, hogy tatarozáskor meg lehet enni a berendezést.
- Természetesen. De vannak dióból faragott fotelek, gombák kalapjára épített asztalok és méhsejt boroshordók is. - felel mosolyogva a tündér, miközben bevezeti a kis csapatot.
Egy rövid folyosó után egy egészen otthonos kis szobában találják magukat, ahol a legtöbb dolog fából van, egy kandallót kivéve ami kőből van rakva (Gerard legnagyobb bánatára). Bres herceg leül egy fotelba a kandalló mellett, a botjának egy koppanására odarepül elé hat szék és egy kis asztal; egy apró kislánynak tűnő tündér jön be, és lerak elétek egy hatalmas tál sült gesztenyét, mogyorót és egy tálcán felszeletelt diós krémest, illetve hat ónkupát meg egy nagy kancsót.
- Köszönöm, Cer. Kérlek, foglaljatok helyet.
- Köszönöm.
- Köszönöm. Gyengém az édességek.
Egy fél pilalnatig csillogó szemekkel sétált az előszobában...majd ahogy rájött, hogy valójában semmi sincs leszüretelt gyümölcsből, nagyon erőlködie kellett, hogy ne hulljon le az arcáról a derős mosoly. Kezébe vette az első süteményt, amit el tudott érni. Nem nagyon válogatott, elég ritkán jut ehhez hasonló ínyencségekhez, hogy érdekelje, melyik melyik. Leült, majd körbeforgatta a fejét.
- Igazán szívesen. Ritkán érkeznek mostanában idegen vendégeim. Mondjátok el, ahonnan ti jöttök, az milyen hely?
- Nagy, és változatos.
- Ahogy mondja. A világ összes elképzelhető színe és formája benne van, csak nem egy helyen, és nem egy időben. Én egy hatalmas, mocsarakkal tűzdelt párás erdőben élek...
Ahogy kiéheztetett vadászkutya módjára megérezte a vérszagot, rögvest rájött, mit kell tennie. Vett is egy nagy levegőt, hogy nagy hévvel belekezdjen a mesemondásba...aztán gyorsan rájött, hogy az energikusság a tavasz és az ősz ismertetői. Itt most nyugodtnak kell maradnia. Egyik kezével erősen bele is markolt a szék sarkába, mert majdnem felugrott izgalmában.
- A legendák földje, ahol a mondákat nem mesélik, hanem átélik. Egy olyan világ, ahol hős végzete vár mindarra, kik elég merészek, hogy elinduljanak az ösvényen. A füvön heverő vándor csak vár-vár, mikor szólítja majd az ég, hogy aztán elindulhasson hosszú útjára. Ezeknél a színes kerteknél sokkalta kiszámíthatatlanabbak. - simította végig kezét a mellkasát a hatás fokozásaképp.
- Nohát, érdekesnek helynek tűnik. Én nem voltam ezen a kerten kívül, mióta a feleségem meghalt. - mondja, miközben óvatosan tölt mindenkinek a kancsóból. Ízre némileg erős, fűszeres almabort találni benne - Bajnokok vagytok, ez látszik. Mondjátok, miért gondoljátok, hogy az az évszak a legszebb, amelyet képviseltek?
- Részvétem a felesége miatt. – gondolkozott el a nyár bajnoka - Mert a táj csodaszép, a természet elemében van, mindenki boldog és felhőtlenül szórakozik.
Érdekes válsz volt. Az, amit korábban láthattak testesítette meg a hajdani tünde szavait. Jól megfigyelte a nyár kertjét. Talán nem úgy látszott, de komolyan vette a feladatát.
- Részvétem. Mert ősszel minden színes, és ekkor lehet igazán élvezni az előző két évszakban elvégzett munka gyümölcsét. Vége a szüretnek, az aratásnak, de még nem kezdődött el az új vetés. Már nincs rekkenő hőség, de nincs még hideg sem. Minden pont a középúton van, pont jól.
Ahogy rá került a sor érezte, hogy összeszorul a torka. Ez iszonyat kínos helyzet volt. Fapofával nézett előre, de még oldalra sem kellett fordulnia, hogy érezze Blaine fagyos tekintetét, ahogy őt méricskéli. És hogy pont az ősz kertjében kérdezzék ezt tőle meg. Amikor először találkozott a tündérével, azt válaszolta neki, hogy az ősz a ekdvenc évszaka. Neki ötlete sem volt, miért pont a tél mellett állt ki. Ő csak azért vállalta el, mert izgalmasnak hangzott. Kellett egy kis idő, mire rájött a megoldásra. Aztán felidézte magában az áldást, amit Blaine-től kapott. Iszonyatos szerencséje volt hogy az, aki kiválasztotta, annak idején nem engedte útjára tanács nélkül.
- A tél olyasmire képes, amire talán senki más igazán: várni. A fagyos szelek ringató dalai tanítják meg az élőknek, hogy vannak idők, amikor a sietség helyett jobb egy pillanatra megtorpanni, s elgondolkozni azon, mi is van körülöttünk. Mert igazán csak akkor veheti észre bárki is a világ csodáit, ha abbahagyja az igyekvést, és csendben figyel.
- Óh, értem. Igazán sokfélék vagytok, ahogy a válaszaitok is. Sokféle gondolkodásúak. Ez jó, tartsátok ezt meg. - bólint elégedetten, ugyanazzal a nyugodt mosollyal - Az Ősz mindig emlékezik. A tavalyra, a jövőre, a hullásra és az újranövésre. Szeretek itt ülni, ebben a székben és emlékezni. Akartok hallani egy emléket?
- Miért ne.
- Emlékszem, nem olyan régen... - itt egy pillanatra megállt - ... vagy lehet elég régen volt már, sajnos nem emlékszem, de járt itt egy fiatal tündér. Fiatal volt, a haja mint a búzakalász nyárelőn, és úgy sistergett a szeme, mintha menten mennykő csapna ki belőle. Azt mondta lovag lenne ő, és keresi a címerét.
- Hiszi vagy sem, tavasz kertben találkoztunk egy olyan tündérrel, akire ráillik ez a leírás.
Úgy érezte, menten kiugrana a bőréből. Mintha csak magát látná, ahogy Blaine oldalán bevonult a kertbe, hogy megtalálja az okot, amiért kardot ránthat. Átérezte a fiatal lovag elhatározottsgát. Kissé óvatosan meg is kérdezte tőle.
- Hol talált rá végül?
- Nem itt, annyi bizonyos. De kereste, nagy lelkesedéssel. Azt mondta legyőzi a nagy szörnyet, amely a kert legmagasabb fáján lakik. Szegény mókus azóta is azt a csatározást heveri ki. - nevetett fel halkan - Aztán azt mondta megmerül a legmélyebb tóban, amely a Nyár Kertjében van elrejtve, hogy felhozza a legszebb tavikagyló gyöngyét. Sajnos a tavikagylókban nincsen gyöngy, de ezt neki elfelejtették mondani. Utána a Tél kertjébe ment...és... igazából el is felejtettem ott mit csinált, de Elathának azóta nincs jégtükörterme a palotában.
Nem sok kellett, hogy örömében meginduljanak a könnyei. Soha nem is gondolta volna, hogy ilyen bátor vitézek jártak a tündérek földjein.
- Remélem jó sorsa lett. Bolond ifjú Bairbre, a feleségem szerette. - mondta mosolyogva a herceg. - Na de én eleget meséltem. Kóstoltátok a bort? A legjobb évjárat, azt hiszem nyolc Kertfordulóval ezelőtti. A legjobb méhsejt hordóban érleltük ezidáig.
- Igenigen, nagyon finom...
- Tavasz kertben találkoztunk vele, megvédte éppen Aenghus herceg uradalmát egy óriásnyúltól. Segítettünk neki.
Gerard jól emlékezik azokra a percekre. Amikor sok-sok tündérrel karöltve feloldották a pecsétet a legendás ereklyét fogvatartó szentélyről...azaz kinyitották a pajtát, majd a hatalmas fegyvert, a répát használva óvták meg a kerteket. A démon-tündér nagy hévvel húzta meg a kupát. Amikor először kóstolt itteni italt, egyáltalán nem érezte meg, így ebbe most habozás nélkül kóstolt bele.
- Igazi tündér a talpán!
- Hát így állunk. Örülök. - bólogat elégedetten Bairbre hírére Bres herceg. - Nektek vannak szép emlékeitek? Meséljetek valamit, onnan ahonnan ti jöttök, amire ti emlékeztek szívesen.
Gerard elégedetten pödörte meg a nem létező szakállát. Elérkezett az ő ideje. Soha nem gondolta volna, hogy egyszermaga is mesebeli dalnok lesz, aki a vitéz hősök hírét fogja messzire vinni. Egy pillanatra habozott. Ez a vidék nem ismerte a háborút, a vérontást, a kegyetlen világ még kegyetlenebb lakóit. Olyan történetet kellett mesélnie, mely hőie, mégis szelíd, gyermeteg.
~ Hm...lássuk csak...amikor belopóztam a gazdag kölykökkel a dro...á, nem lesz jó. Esetleg amikor felvettem a versenyt a halott kísértet láncai...nem, ez se lesz jó. Talán amikor elsőnek találkoztam a mélységi...nem, biztosan nem...áááá, ez olyan nehéz!
Akárhogy agyalt, az összes eddig átélt kalandja ijesztő, otromba, és félelmetes volt. Nem volt egy út sem, melyet nem kísért volna végig a pirosló vérrel húzott sáv. Aztán egyszer csak rádöbbent, hogy mégsincs így. Volt annak idejét egy útja, melyet a neveztés, az irónia kísért végig. Egy olyan kaland, amit talán nem is nevezett eddig kalandnak. De ahogy belegondolt rájött, mégis az.
- Mesélnek egy régi históriát. Egy hercegnőről és egy hercegről, kik nem lehettek egymáséi, mert a lány családja más sorsot szánt neki...



Élt valahol messze egy magányos lány. Elzárva a világtól, egy torony legfelső szobájában raboskodva akár a...rab. A lány minden vágya volt, hogy bejárja a világot, hogy lássa a horizonton túli tájakat, hogy egymaga baragoljon, élje az életét, akár a madár: szabadon.
- Nála szabadabb lányt nem is fogtok soha találni életetekben... – zökkent ki egy pillanatra, mielőtt viszsatért a meséléshez.
Történt egyszer aztán, hogy az kalandvágyó lány elutazott egy elegáns estélyre, mint az családja megkövetelte tőle. Volt mindenféle nép, ember, tünde, vámpír, elf, talán még egy tündér is felbukkant, hogy ételt csenjen magának és farssá tegye a hangszereket.
- ...már ne vegyétek sértésnek! – köhögött finoman a tenyerébe.
A kaladnvágyó lány alig fél óra után ráunt az életére is, ezért elhatározta, hogy a pincében, a boroshordók közt menekül el a csicsás-fodros csőcseléktől. Csalódott volt, mert egy hét múlva talán jövendőbeli, neki választott férjével kellett találkoznia. Neki, ki irtózott a házasság gondolatától. Ott várta őt a sort vezette hercege. Az ijfú odalent olvasott egy különös tárgy halvány fénye mellett. Nem telt bele sok idő, míg megtalálták a közös hangot...
- Aztán elkezdték egymást agyba főve verni, de ezt most nem lényeges. – szakította meg ismét a mesélés ütemét.
A két kalandor lelkű személy azonnal meglátta egymásban a társat. Az embert, akit mindig is maga mellett akart tudni. A barátot, aki minden bajban kisegíti. A lány és az ifjú ravasz tervet eszelt ki, amivel átejtették a családjának többi tagját. Frappáns hazigság volt egy távoli nemesről, démoni lelkekről, ígéretes munkáról, holott csak együtt akarták feje tetejére állítani a világot. A végén elhitették a családjával, hogy a lány és az ifjú eljegyezték egymást, s így már nem választhatták el őket. A lány családja talpig becsületes família révén elismerte vereségét, amjd az ifjú szerelmespárt útjára engedte. Akik aztán nagyot nevetve tomboltak szerte a világban.


Gerard széles vigyorral az arcán figyelte a hallgatóközönség reakcióit. Szép történet volt, büszke is volt magára, hogy ilyen regével bővíthette Tündérfölde meséinek tárházát.
- Mellesleg... – vakarta meg a tarkóját - ...így sikerült magamnak feleséget találnom.

- Kellemes délután volt, köszönöm nektek. De azt hiszem, még vár rátok két állomás ebben az emlékben, így ideje tovább indulnotok. Menjetek békével, Titánia vendégei. A feleségem szeretett volna titeket. - Mosolyodott el, miközben kinézett az ablakon. - Néha a lemenő nap fényében még mindig látom, ahogy meglobban a haja. Hiányzik Brigít. Na de nem akarlak egy öreg tündér szentimentalitásával feltartani. - Mondta. Igazán megsajnáltam az öreget, tényleg úgy tűnt, hogy fájdalmas volt a szerelmének elvesztése, olyan, amit igazából nem kívántam senkinek. Feleszméltem, amikor koppantott a botjával, felálltam, és illedelmesen meghajoltam.
- A bor kitűnő volt, köszönjük a vendéglátást! - Mondtam. Mi a fene, még a végén illedelmes leszek így őszre. ~ Emlék? - Gondoltam eltűnődve. A sajnálkozásból visszarántott az ajtó felől jövő kék fény, de még visszanéztem a többiekre.
- Köszönjük, felség. Ön igazán nagyszerű vendéglátó. - Mondta az Ősz bajnoknője.
- Sajnálom a feleségét, és hogy nem ismerhettük. Biztosan mi is kedvelnénk. Még egyszer köszönünk mindent!
A Tél bajnoka megragadta az utolsó lehetőségét is, hogy igyon egyet a kétségkívül finom borból, mielőtt a rá jellemző stílussal együtt meghajolt, és karját nyújtotta a tündérének.
- Ejnye, mit mondhatnék .. Azt hiszem, alaposan az emlékezetembe véstem. Köszönjük, hogy emléket kaptunk róla.
- Itt az ideje napfényt vinni a télbe! - Mondta Síle, Mire Bres egy mosollyal ajtót nyitott, én pedig határozottan megindultam az átjáró felé. Hajaj, most mi jön? ~Tél? nemár.. Fázni fogok...~ Mondtam magam elé, aztán kelletlenül átkeltem a portálon. Semmi kedvem nem volt ezek után odamenni, olyan jó volt ülni és pihenni a tánc után, a hógolyózáshoz se volt semmi kedvem... Pláne ha lapátolni kell, az aztán a vég.
Átlépve nem csalódtam az évszakban, tényleg kezdett összeállni szinte azonnal az összes testnyílásom, még olyanok is, amikről eddig úgy tűnt, hogy nem is tudtam. A hideg hatására hamar elkezdtem helyben futni, hátha az melegen tart, de pár pillanat múlva rájöttem, hogy fölösleges, úgyis jégszobor leszek, viszont amint beletörődtem, a sűrűsödő hó egyszercsak beterített, és melegíteni kezdett.
- Dejóóóó.... - Mondtam jólesően megborzongva. Mindig jó érzés volt a nagy hidegből hirtelen átkerülni a melegbe. Ahogy élvezkedtem a meleg ruhában, tüsszentést hallottam. Körülnéztem, és épp láttam, ahogy az egyik hókupac szétvetődött, alóla pedig egy orrát törölgető kis tündérlány bukkant elő. Pislogott ránk párat, aztán odabukdácsolt hozzánk.
- Üdvözöllek titeket, Titánia vendégei. Ne haragudjatok, hogy Elatha herceg nem tud személyesen fogadni, de épp előkészíti a bankettet. Az én nevem...
- Aibell? - Szólt bele a télnek szurkoló tündér.
- Blaine? Te mit csinálsz itt? Csak nem...
Kapkodtam ide-oda a fejem, majd végül Sílére néztem kérdően. Most mi van? Csak össze ne vesszenek itt, meg ne legyen semmi kellemetlenség, enélkül is elég fagyos volt a hangulat.
- Bankett? - Szólt az igazából legjogosabb kérdés az Ősz képviselőjétől. Mindenhol etetni fognak minket? Na nem mintha bánnám...
- Részünkről...a...szerencse... - Dadogta az aktuális évszak bajnoka. Hát nem gondoltam ez után, hogy nehéz lesz legalább ezt felülmúlni. Sílétől nem kaptam választ, ő is ugyanolyan zavarodottan nézett jobbra-balra, mint én, de mindenesetre ő azért nálam többet tudott.
- Várjunk. Aibell? AZ az Aibell?
- Igen. Aibell ní Cana, a kishúgom. - bólintott a téltündér.
- Rég láttalak Bae. Azóta, hogy apa elhozott Tír na nÓgból. - Majd megrázta a fejét, és válaszolt a kérdésre is. - Így van, a herceg csodás bankettet készített elő, hogy bemutassa a Tél Kertjének szépségeit. Kérlek, kövessetek. - Mondta, és el is kezdett haladni többékevésbé botladozva. Én megörültem, hogy evészetre hívtak meg, el is indultam hamar. Közben reméltem csak, hogy nem fog korcsolyázást is magában foglalni, csúszkálni sose szerettem...  Menés közben egy félmosollyal hallgattam, ahogy mögöttem a Tél lovagján veszekszik a két tél-leány. ~ Hogy hogy tetszhet egy ilyen férfi a nőknek, én aztán nem értem... ~ Dohogtam kissé magamban, közben azonban Síle odaérkezett mellém.
- A helyzet az, hogy a fiúk szemében kettejük közül mindig Aibell volt a szebb, ezért mikor kiderült, hogy téltündér és átjött ide, Blaine megörült, hogy legalább ezzel nem kell foglalkoznia. Csak hát... Nézz rájuk. - Kuncogott fel csintalanul.
- Én is ezen a véleményen vagyok - Vigyorogtam egy kicsit szélesebben, ahogy válaszoltam, miközben egyre csak a bankett helyszíne felé haladtunk, én pedig nagyon jót szórakoztam rajtuk továbbra is. Közben megérkeztünk egy síkabb terepre.
- Nemár, hogy csak azért is jég! - Mondtam panaszosan, mikor Aibell dobbantására a lábunk alatt lévő hó eltisztult, végtére is nyári gyerek voltam. Azonban nem volt sokkal több időm panaszkodni,se bámulni a tiszta jeget, mert kézen lettem fogva, és mikor a fogadónk elkezdett dúdolni, elkezdtünk süllyedni. Kedvem lett volna kiabálni, de aztán rájöttem, hogy fölösleges, csak nem akarnak megölni.
- Azta... - Mondtam, miután hivatalosan is köszöntöttek. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere, és a Tél hercege is megérkezett, hogy köszönjön. Félelmetes látvány volt, nagyon erős hidegséget árasztott, de valahogy mégse ijedtem meg. Egyrészt a királynő vendégei voltunk, másrészt az eddigiek se voltak olyan rosszak, meg azért mégiscsak egy egész bankettet rendezett csak nekünk.
- Üdvözöllek titeket, Titánia vendégei a Tél Palotájában.
Nem akartam a formát megtörni, eddig bevált, így meghajoltam.
- Üdvözöllek. - Utána lopva pillantottam az asztalokon gőzölgő forró italokra, de nem volt képem elmenni értük abban a pillanatban.
- Üdvözlöm, felség. Meg kell mondjam igazán királyi fogadtatásban részesít minket. - Ősz még mindig jobban értett az uralkodók megszólításához.
- Részünkről a megtiszteltetés.
- Elatha herceg vagyok, de gondolom erre rájöttetek. Kérlek, érezzétek jól magatokat. Mosolyodott el, amitől kicsit leolvadt róla az a fagyos beütés, majd csettintett, és habár hangszereket nem láttam, zene szólalt meg. Nem olyan, mint Nyáron, inkább az a fajta, ami tényleg semmi másért nincs, csak azért, hogy legyen valami háttérzaj.
- Óh igen. Ha ti is megcsináljátok ezt... – Csapta össze a bokáját Aibell a többi tündér mintájára - ... a mágikus csizmák nektek is adnak korcsolyákat.
- Még mit nem! Én nem csúszkálok sehova... - Puffogtam ellenkezve, és inkább óvatos léptekkel a forró italok felé vettem az irányt, az határozottan jobban esett volna. Azért néha-néha hátrapillantottam, hogy én vagyok-e az egyetlen szórakozásgyilkos, noha szinte biztos voltam benne, hogy igen. ~ Áááááhhh, mit fognak gondolni a többiek? ~ Gondoltam, majd miután elkortyolgattam egy bögrényi bort, összecsaptam a sarkam, és odabotladoztam a többiekhez Azaz botladoztam volna, ha Síle a maga lelkesedésével nem ragadott volna újból csuklón, és a saját stílusához híven nem kezdett volna el vonszolni..
- Nem pipálhatnak le szórakozásban a zúzmarás tóin téltündérek. Fogalmam sincs, hogy kell ezt csinálni, de kitaláljuk. - Mondta elszántan. Nagyon lelkesen el is indult a jégen, de ez addig tartott, amíg egy kicsit sikkantva megcsúszott, és egyetlen kéznél lévő kapaszkodóként engem nevezett ki. Én igyekeztem megtartani, közben minden erőmet megfeszítve dolgoztam azon, hogy én is talpon maradjak.
- Héhé, vigyázva! - Mondtam neki kedvesen dorgáló hangnemben. Nem is ő lenne... Na nem mintha én annyira profi lettem volna, de azért csak nem esek el rögtön.
- Könnyű azt mondani, ezek a téltündér szerkezetek ördöngösek. - Mondta, miközben felállt, és ezúttal meg is maradt. - Neked hogy megy ilyen jól?
Kicsit zavarba jöttem a kérdéstől. Tényleg, hogyan? Nem nagyon volt gyakorlatom a jégen való csúszkálásban, pláne ilyen lábbeliben, csoda volt, hogy megmaradtam. Nafene, lehet, hogy a tél mágiája még erre is kiterjed?
- Hát gondolom jó az egyensúlyom. - Feleltem végül, jobb tényleg nem jutott az eszembe. - Akkor odamegyünk a többiekhez? Vagy mit gondoltál csinálni?
- Nem tudom. De éhes vagyok. - Válaszolt, és elindult az étellel rakott asztalok felé, amire én csak forgattam a szemem. Minden nő ilyen gyorsan vált hangulatot? Előbb még nagyon jól akart szórakozni.. Mindegy, nekem az evés is teljesen jó volt.
- Óvatosan menjél, mert megint elesel... - Mondtam, ahogy igyekeztem felzárkózni mellé, hogy ha megint szerencsétlenkedik, elkaphassam.
- Mit kérsz? - Kérdeztem az asztalokhoz érve.
- Hmmm. - Biggyesztette az ajkát, mint aki nagyon gondolkozik. - Úúúú, az mi? – Csillant fel a szeme. Odanéztem, ahova ő, és megláttam a középen lévő nagy üveghattyút. Puncs folyt le róla, ami elsőre nagyon vonzónak tűnt, el is indult felé. Bizonytalanul követtem. Reméltem, hogy inkább azokat a kagylószerű valamiket nézte ki magának, nem pedig a puncsot, nem tudtam, hogy egész addig mennyi alkoholhoz jutott, de hogy most a jégen való manőverezéshez egy kis plusz nem fog jót tenni neki, az biztos. Talán nekem se, de az volt a kisebbik probléma. Odaérve aggódva figyeltem, miért nyúl. Egyedül se volt a legkönnyebb talpon maradni, de hogy még egy izgága nyártündért is nekem kelljen támogatni végig, az soknak tűnt. Nagy kő esett le a szívemről, mikor a sötét színű kagylókhoz nyúlt, mert bár én nem voltam oda az ilyen vízből kiszedett dolgokért, legalább nem volt közvetlenül veszélyes, de gyorsan vissza is került, amikor engem is megkínálva jó nagyot kortyolt a puncsból.
[color:6542=#green]- Nem tudom, mi ez, de biztos jó lehet. - Mondta határozottan, mielőtt meghúzta a poharat.
~Kérlek legyél alkoholmentes, kérlek legyél alkoholmentes...~ Majd belekóstoltam. Nem volt az. Kicsit kényszeredetten rámosolyogtam a tündérlányra.
- Jónak jó... - És gyorsan el is tüntettem a poharam tartalmának maradékát, hogy könnyebben megemésszem a tényt, hogy innentől nehezedik a dolgom. Majd arra kellett rájönnöm, hogy így valószínűleg csak még tovább nehezedik, mert nekem is egyre nehezebben fog menni az egyensúlyozás.
- Nem kérsz valami mást is? - Kérdeztem tőle reménykedve, hogy minél hamarabb elkerülhetünk innen. Akkor viszont aggódóan jutott eszembe a rengeteg forralt bor, ami meg máshol volt. Ebből sehogy se jöhetek ki jól?
- Nem. De ha addig élek is, megfejtem, hogy tudnak ezek a télkertiek ilyen könnyedén csúszkálni. Jössz? - kérdezte szinte a magamnak feltett kérdésemre is válaszolva, ahogy lecsapta a poharát. ~ Muszáj leszek... Morogtam magamban, ugye viszont ezt nem válaszolhattam, pláne egy olyan kérdő tekintetre, amit rám vetett, ezért neki ezt mondtam:
- Persze, menjünk! - Azzal a karomat nyújtottam neki, el ne hasaljon idő előtt. Nos idő előtt nem hasalt el, de többször sikerült megcsúsznia, habár idővel egyre jobban belejött, az arca pedig sugárzott, hogy ő ezt mennyire élvezi. Az legalább kárpótolt azért, hogy én azért annyira nem élveztem, ő is lerántott egyszer, na meg szégyenszemre alólam is kicsúszott egyszer a talaj, mert nem figyeltem oda. Csak legyen már vége a télnek!

Ahogy végére értek a mesének Bres herceg kicsit ringatózott a foteljében.
- Kellemes délután volt, köszönöm nektek. De azt hiszem még vár rátok két állomás ebben az emlékben, így ideje tovább indulnotok. Menjetek békével, Titánia vendégei. A feleségem szeretett volna titeket. - mosolyodott el, miközben kinézett az ablakon. - Néha a lemenő nap fényében még mindig látom ahogy meglobban a haja. Hiányzik Brigít. Na de nem akarlak egy öreg tündér szentimentalitásával feltartani. - mondja, majd koppintott a botjával a parkettára. Az ajtó körül kékes fény szűrődött be.
Nyár felálltam, és illedelmesen meghajolt.
- A bor kitűnő volt, köszönjük a vendéglátást! -
- Köszönjük felség. Ön igazán nagyszerű vendéglátó. - mondta Lory is.
Próbálta előkaparni az agyából a régi tünde regéket, amiknek szereplője volt Brigit, Morrigan, Aenghus Óg, de Bresre nem emlékezett belőle. Talán csak a tündérek is onnan merítették a neveket, mint gyakran ők.
- Sajnálom a feleségét, és hogy nem ismerhettük. Biztosan mi is kedvelnénk. Még egyszer köszönünk mindent!
Gerard még utoljára ivott a borból, és megtörölte a száját, mielőtt felállt volna.
- Ejnye, mit mondhatnék. - hajolt meg ő is búcsúzásképp. - Azt hiszem, alaposan az emlékezetembe véstem. Köszönjük, hogy emléket kaptunk róla.
Majd kezet nyújt Blaine-nek hogy átkísérje a kapun.
- Már elnézést, Duille Reoite lovag... De mit fog szólni a felesége? - mosolyodott el rosszmájúan Blaine, de azért elfogadta Gerard kezét. Sioda eltüntette a tortája maradékát, Síle pedig nagyot nyújtózkodott.
- Itt az ideje napfényt vinni a télbe!
Bres elmosolyodott, majd kinyitotta a csapatnak az ajtót, ami egy örvénylő kék portállá alakult át.
Lory Sioda oldalán lépett át a portálon. Szeretett volna pár szót szólni Gerhez, hogy ha már befagy ott a fenekük akkor legalább legyen szép a tél, de a fiú megelőzte Tél kisasszonnyal együtt. Így csak búcsút intett Bresnek, meg elvett még egy utolsó sütit, és azt a szájába tömve mondott végleg búcsút az ősznek.
Természetesen ahogy átértek azonnal érezték, hogy a testük összes nyílása készült összefagyni. A fehérség vakító volt, és sehol egy fa, tehát kivételesen nem egy erdőbe érkeztek. Lory fázósan ölelte át magát a karjaival, hiszen rajta csak egy kis nyári ruha volt. Mielőtt viszont végleg összeesett volna, a lassan szálldogáló hó nagyon besűrűsödött, és mielőtt le tudták volna rázni, hogy fehér gyapjúkabáttá, sállá és meleg sapkákká állt össze körülöttük.
- Dejóóóó.... - Mondta Nyár jólesően, de a hercegné még mindig fázott. Nem csak a kis ruhája volt egészen nyárias, de a cipője is csupán egy vékony selyemtopánka volt.
- Ka... kaphatok egy csizmát is? - kérdezte fázósan szipogva.
- Óh... Igen. Elnézést. - válaszolta egy vékonyka hang a semmiből, majd a hó a talpa alatt felkúszott a tünde lábán, és kívülről fehér bőr, belülről szintén gyapjú csizmává állt össze. Ahogy keresni kezdte a hang forrását egyszer csak valaki tüsszentett, és az egyik hókupac porhóvá robbant szét, hogy alóla egy orrát törölgető tündérlány bújjon elő. Pislogva nézett rájuk, majd sietve átbucskázott a havon és eléjük állt. Hosszú világoskék haja volt, és pont olyan ruhában állt, mint amilyet az előbb a csapatra is varázsolt.
- Köszönöm. - mondta amikor megjelent a lábán a csizma. Mostmár sokkal jobban érezte magát.
- Üdvözöllek titeket, Titánia vendégei. Ne haragudjatok, hogy Elatha herceg nem tud személyesen fogadni, de épp előkészíti a bankettet. Az én nevem...
- Aibell? - szólt közbe felvont szemöldökkel Blaine, mire a téltündér felé fordutl.
- Blaine? Te mit csinálsz itt? Csak nem...
Érdeklődve nézett a kék hajú kis tündérlányra, majd Tél tündérre, akiről végre kiderült számára is, hogy Blaine-nek hívták.
- Bankett?
- Részünkről...a...szerencse... - nézett Gerard zavarodottan a tél tündérére.
Blaine felsóhajt, Síle pedig nagyonkat pislogva néz hol az egyikükre, hol a másikukra
- Várjunk. Aibell? AZ az Aibell?
- Igen. Aibell ní Cana, a kishugom. - bólintott Blaine, mire a nevezett kicsit elpirult.
- Rég láttalak Bae. Azóta, hogy apa elhozott Tír na nÓgból. - ekkor kapott észbe, hogy neki dolga is lett volna itt, így határozottan bólintott Lorynak. - Így van, a herceg csodás bankettet készített elő, hogy bemutassa a Tél Kertjének szépségeit. Kérlek kövessetek. - azzal elindul előre a hóban a dombok és buckák között. Noha nem pihenték még ki a nyár fáradalmait, a bankett nem hangzott rosszul, így a lovagnő bólintott a lánykának, és ő is követte Nyarat és a tündéreiket.
Az úton mindenki beszélgetésbe kezdett a saját tündérével, és ennek megfelelően Sioda is Lory mellett battyogott tovább.
- Te szereted a havat? Szerintem egy kellően vastag kabátban nagyon jó dolog. Puha és mindig enged a formálásnak.
Elmosolyodott a kérdésre.
- A telet én egy meleg szobából szeretem a kandalló előtt, meleg tehát kortyolgatva, a havat pedig az ablak üvegének a túloldaláról. De gyerekként, amikor még nem volt kínos hóembert építeni szerettem.
Kiértek egy nagy sík térség közepébe, ahol Aibell dobbantott egyet. A vékony hóréteg sugarasan szétrebbent a lábuk körül, szabaddá téve egy hatalmas, kristálytiszta fagyott tótükröt.
- Nemár, hogy csak azért is jég! - panaszkodott Nyár.
- Kérlek, fogjátok meg egymás kezét. - mondta a lány, majd gyorsan elkapta Geri és Nyár kezét, kezdve a kört. Lory egyik oldalról Síle, másik oldalról Sioda kezét ragadta meg, mikor ráléptek a jégre, majd Aibell dúdolni kezdett és a világ hirtelen tótágast állt, és a következő pillanatban már egy csodálatos bálteremben voltak, a tó feneke helyett.
Egy hatalmas, kristályjégből épült - vagy formált - kupolát láttak maguk fölött, körben roskadásig rakott asztalok, amiken csak úgy hemzsegett a mindenféle jeges finomság, jégkásától kezdve a klasszikus jégkrémen át, egy-egy tálcán pedig ki tudja hogyan készült forrón gőzölgő kakaószerű ital, kupákban pedig nagyon erős illatú forralt bor állt halomra. A középre állított asztalon egy hatalmas üveghattyú hátravetett csőréből lila puncsszerű folyadék csorgott le a szárnyai közötti mélyedésbe, körülötte pedig darált jégbe hűtve osztrigák vártak az elfogyasztójukra.
Már készült volna rávetni magát a forró csokira, amikor megjelent a tél hercege.
- Üdvözöllek titeket, Titánia vendégei a Tél Palotájában. - száll le hozzátok egy magas, hosszúkás arcú férfi, fején elegáns, tökéletesen szimmetrikusra metszett jégkoronával. Fehér haja volt, mint a téltündéreknek álltalában, hátrakötve egyetlen hosszú copfba, és tekintete szintén hideget árasztott, de ez a hideg nem metsző volt, inkább frissítő.
- Azta... - Mondta Nyár, miután hivatalosan is köszöntöték őket. Üdvözöllek. -
Lory elegánsan pukkedlizett a herceg előtt.
- Üdvözlöm, felség. Meg kell mondjam igazán királyi fogadtatásban részesít minket.
- Részünkről a megtiszteltetés. - hajolt meg Ger is.
- Elatha herceg vagyok, de gondolom erre rájöttetek. Kérlek, érezzétek jól magatokat. - mosolyodott el, majd csettintett, és meglepetésükre zene szólalt meg. Óvatos, hegedűre emlékeztető hangokkal kezdődött, majd mélyebb hangszerek, fuvolák léptek be, de zenekart nem láttak semerre. A bent lévő tündérek összecsapták a bokájukat és jégből növesztett korcsolyákon andalogni kezdtek, halkan nevetgélve.
- Óh igen. Ha ti is megcsináljátok ezt... - csapta össze a bokáját Aibell is. - ... a mágikus csizmák nektek is adnak korcsolyákat.
- Még mit nem! Én nem csúszkálok sehova... - Puffogott Nyár, de végül mégis összecsapta a sarkait, és ügyetlenül csúszkálni kezdett.
Lory is körbepillantott a báltermen, majd a javaslatra összeütötte a sarkát és a csizmája talpán valóban megjelent egy él, pont alkalmas korcsolyázásra.
- Talán tíz éve korcsolyáztam utoljára. Segítesz elcsúszni a forrócsokiig? - kérdezte Siodától.
- Nos, én is jó régen korcsolyáztam... Így... Soha. - feleli bizonytalanul Sioda. - De ha megígéred, hogy nem engedsz el...
Nevetve fogta meg a tündér kezét, és lökte el magát óvatosan a korcsolyával. Először csak apró lépésekben haladtak majd fokozatosan bátorodtak fel mindketten. A biztonság kedvéért az asztalok mellett maradtak. Na nem azért, hogy végigkóstoljanak mindent, de ha már egyszer ott voltak! Forró csoki, aztán puncs… Lory egy ideig idegenkedve figyelte az osztrigát is, de végül megpróbálta… És nem köpte ki ugyan, de beszédes lehetett, hogy az első után nem evett többet. A tengeríz rossz emlékeket keltett benne, és a kagyló furcsa, folyékony, hideg takony állaga sem nyerte el a tetszését, le is kellett öblítenie egy adag fűszeres borral. Úgy tűnt ezzel a mutatványával több tündérnek is elnyerte a tetszését, többen nagyokat nevettek a bizonyára furcsa arckifejezésén, egyikük pedig még kedvesen hozott is neki még egy forrócsokit…

A ősz hercege árgus szemekkel figyel, majd ahogy befejezik a történetket, kis ideig még csendben marad.
- Kellemes délután volt, köszönöm nektek. De azt hiszem még vár rátok két állomás ebben az emlékben, így ideje tovább indulnotok. Menjetek békével, Titánia vendégei. A feleségem szeretett volna titeket. - mosolyodik el, miközben kinéz az ablakon. - Néha a lemenő nap fényében még mindig látom ahogy meglobban a haja. Hiányzik Brigít. Na de nem akarlak egy öreg tündér szentimentalitásával feltartani.
Majd koppint a botjával, amitől az ajtó körül kékes fény szűrődik be.
- A bor kitűnő volt, köszönjük a vendéglátást!
- Köszönjük felség. Ön igazán nagyszerű vendéglátó.
Rövid csend következett, ahogy mindenki rájött, valamilyen módon rézvétet kéne kívánnia. Érthető volt, hogy senki sem akart elrontani egy ilyen remek délutánt a búslakodással. Az embernek ilyenkor nem ju eszébe semmi, amit mondhatna. A másik bajnok is hamar rájött erre.
- Sajnálom a feleségét, és hogy nem ismerhettük. Biztosan mi is kedvelnénk. Még egyszer köszönünk mindent!
Gerard elegánsan megtörli a száját, majd iszik még egy korty bort, elvégre nem sokáig lesz még képes ilyen erős italt iszogatni, majd feláll.
- Ejnye, mit mondhatnék - hajol meg ő is búcsúzásképp - Azt hiszem, alaposan az emlékezetembe véstem. Köszönjük, hogy emléket kaptunk róla.
Majd kezet nyújt Blaine, hogy átkísérje a kapun.
- Már elnézést, Duille Reoite lovag... de mit fog szólni a felesége? - mosolyodik el rosszmájúan Blaine, miközben elfogadja.
- Itt az ideje napfényt vinni a télbe! - Bres elmosolyodik, majd kinyitja az ajtót, ami egy örvénylő kék portállá alakult közben.
Ahogy átért a kapun, vett egy mély levegőt, a remélhetőleg friss, hűs téli szellő adta fuvallatból. A többiekre várva kémlelte a tájat, ahová megérkeztek. Rossz ötlet volt. Szinte azonnal érezni, ahogy a testük összes nyílása készül összefagyni, a fehérség vakít, és meglepő módon most az egyszer nem fák közt landolnak. A téltündérek igazán lelményesk voltak, a lassan szálldogáló hó a fejük fölött egyre jobban elkezd besűrűsödni, és mielőtt lázárnák, beteríti őket, majd egy sállá, egy kabáttá és mindenféle egyébb meleg ruhává áll össze. A legendás tündérmágia még msot is meggyönyörködtette, ennyi sok csoda után.
- Dejóóóó....
~ Azt hiszem egyet kell értenem, nyár bajnoka. – nevette el magát belül ahajdani démon.
- Ka... kaphatok egy csizmát is?
Ilyen élményeket érdemes lesz megjegyeznie őket, mert soha többé nem fogja újra megtapasztalni. Kár értük. Az emberek nagy hasznát vennék egy-két ilyen cseles igének. Ekkor gondolt bele, mennyire furcsa nép is az ember. Csak a háború élteti őket, az alkotja az új átkokat. Érdekes gondolat. Eddig még soha eszébe sem jutott.
- Óh... Igen. Elnézést. - mondja egy vékonyka hang a semmiből, majd a hó a talpuk alatt felkúszik a és kívülről fehér bőr, belülről szintén gyapjú csizmává áll össze. Ahogy keresni kezdik a hang forrását egyszer csak valaki tüsszent a távolban, és az egyik hókupac porhóvá robban szét, hogy alóla egy orrát törölgető tündérlány bújjon elő. Pislogva néz rátok, majd sietve átbucskázik a havon és odaáll elétek.
- Köszönöm. – súga óvatosan Nebelessin.
- Üdvözöllek titeket, Titánia vendégei. Ne haragudjatok, hogy Elatha herceg nem tud személyesen fogadni, de épp előkészíti a bankettet. Az én nevem...
- Aibell? - szól közbe felvont szemöldökkel Blaine, mire a téltündér felé fordul. Amúgy hosszú világoskék haja van és hatalmas szürke szemei, és ugyanolyan ruhában van, mint ti
- Bankett?
- Blaine?
~ Gerard!
- Te mit csinálsz itt? Csak nem...
Nem tudja pontosan eldönteni, hogy a hideg, vagy annak az ügyetlen tündék belibbenésének köszönheti, hogy ennyire kipirult az arca. Érezte, hogy szép lassan megemelkedik a szívverése. Valami hideg folyt végig a szája sarka mellett. Szerencsére nem az orra vére eredt meg, csak folyni kezdett a hidegtől.
- Részünkről...a...szerencse... - nézett zavarodottan a tél tündérére, aki kiválaszotta. Talán egy igazi kívülálló, lázadó tündérrel van dolga? Ügyes harcos volt, annyi szent, nem kizárt, hogy ő volna a legforrófejűbb tündér a tél kertjében.
Blaine felsóhajt, Síle pedig nagyonkat pislogva néz hol az egyikükre, hol a másikukra.
- Várjunk. Aibell? AZ az Aibell!?
- Igen. Aibell ní Cana, a kishugom. - bólint Blaine, mire a nevezett kissé elpirul
- Rég láttalak Bae. Azóta, hogy apa elhozott Tír na nÓgból. - ekkor kap eszébe, hogy neki dolga lenne itt, így határozottan bólint előre a többieknek - Így van, a herceg csodás bankettet készített elő, hogy bemutassa a Tél Kertjének szépségeit. Kérlek kövessetek. - azzal elindul előre a hóban a dombok és buckák között
Gerard ravasz mosollyal az arcán látta meg a lehetőséget, amivel talán visszavághat Blaine-nek a nyár kertjében kapott vereségért. Odasuhan séta közben Aibell-hez, hogy lovaghoz méltóan bemutatkozhasson. Kezet nyújtani most nem tud, mert közben sétálnak, de beszélni még így is tud hozzá.
- Gyönyörű név, csilingel, akár a fagyott virágszirom a hajnali szellővel szállva. Ha megengedi, a nevem Duille Reoite. Blaine ní Cana, és a tél lovagja. – néz rá a bájosan mosolygó tündérlányra.
A lány kedvesen mosolyog vissza a hajdani démonra, miközben egyre csak gyalogolnak előre a hóban.
- Ön aztán tud bókolni, kedves... azt mondta... Duille Reoite? - nevet fel a tündér, és a hangja tényleg úgy csilingel mint a jégcsapok amikor finoman összeüti őket a szél. - Elnézést, nem akartam kinevetni. Szóval ön a nővérem lovagja?
- Így van Aibell. - röppen oda mellétek Blaine, belekarolva Geribe. - És eddig kivállóan teljesít.
Érezte, ahogy egyre mélyebben veszi a levegőt, csak azért, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy felgyorsult a szívverése. Ahogy Blaine belekarol, hihetetlen melegség járja át a testét, szinte érzi, ahogy az agya túltöltődik mindenféle gondolatokkal. Maga előtt látja, ahogy kézen fogva ülnek egy kristálytiszta jégbarlangban, egyre csak a közös kalandjaikon nevetve. Gyorsan pislogott kettőt, hogy visszarezzenjen a valóságba. Azt se tudja mit válaszoljon. Most először érezte úgy, hogy igazán próbálja a tündér kimutatni, mennyire becsüli.
~ Azt hiszem álmodom...légyszi, ne keltsen senki föl...
- Ó ugyan, igazán semmiség. - szerénykedik kissé összezavarodva - Kalandos út ez, hol az évszakok vívnak meg egymással. Mi pedig a végére fogunk érni. - nézett rá az őt kiválasztó tündérre, csak hogy leolvassa, milyen fejet vág a jelenethez.
Blaine halványan, amennyire meg lehet ítélni hálásan elmosolyodik, ahogy Aibell is. Ahogy kiérnek egy nagy sík térség közepébe, Aibell ismét megmutatja neki a messzi földön híres tündérmágia erejét. Méretéhez képest hatalmasat dobbant lábával, amitől a vékony hóréteg sugarasan szétrebben a lábatok körül, szabaddá téve egy hatalmas, kristálytiszta fagyott tótükröt.
- Nemár, hogy csak azért is jég! – súhajtott a Lance nevű tündér. Végül is érthető, elvégre ő a nyarat képviseli.
- Kérlek, fogjátok meg egymás kezét. - mondja a lány, majd gyorsan elkapja Gerard és Lance kezét, kezdve a kört.
Másik kezével természetesen Blaine felé nyúl, nehogy a végén megsértse. Jóból i megárt a sok. Miután összerendeződtek, Aibell dúdolni kezdett. Hangjára a világ elfordult, szinte látni lehetett, ahogy lassan körbeforognak, akadálytalanul suhannak át a jégen, míg nem eljutnak a jégtükör túloldalára, ahol elvileg víznek kellene lennie; ami azonban a szemük elé tárul, az egy hatalmas, kristályjégből épült - vagy formált - kupola, alatta roskadásig rakott asztalok, amiken csak úgy hemzseg a mindenféle jeges finomság, jégkásától kezdve a klasszikus jégkrémen át, egy-egy tálcán pedig ki tudja hogyan készült forrón gőzölgő kakaószerű ital, kupákban pedig nagyon erős illatú forralt bor áll halomra. A középre állított asztalon egy hatalmas üveghattyú hátravetett csőréből lila puncsszerű folyadék csorog le a szárnyai közötti mélyedésbe, körülötte pedig darált jégbe hűtve osztrigák várnak az elfogyasztójukra.
- Üdvözöllek titeket, Titánia vendégei a Tél Palotájában. - száll le hozzátok egy magas, hosszúkás arcú férfi, fején elegáns, tökéletesen szimmetrikusra metszett jégkoronával.
A tündérnek fehér haja van, mint a téltündéreknek álltalában, hátrakötve egyetlen hosszú copfban, és tekintete szinte hideget áraszt, akár a hajnali szellő a hófúvást kísérve.
- Üdvözöllek.
- Üdvözlöm, felség. Meg kell mondjam igazán királyi fogadtatásban részesít minket.
Köszöntek sorra a bajnokok. Gerard a palotába érve annak rendje módja szerint üdvözli a tél urát. Azt hitte, valami álomvilágban jár. A finom elegancia, a pontosság, a csillogó fehérség mindenütt. Lenyűgöző volt. Királyhoz méltó palota.
- Részünkről a megtiszteltetés. - hajol meg ismételten.
- Elatha herceg vagyok, de gondolom erre rájöttetek. Kérlek, érezzétek jól magatokat. - mosolyodott el, majd csettintett, ahogy érintésére zene szólalt meg mindenfelé a kupola alatt. Óvatos, hegedűre emlékeztető hangok, majd mélyebb hangszerek, fuvolák léptek be, fogalmatok sincs honnan, a tündérek pedig összecsapták a bokájukat és jégből növesztett korcsolyákon andalogni kezdtek, halkan nevetgélve.
- Óh igen. Ha ti is megcsináljátok ezt... - csapta össze a bokáját Aibell is. - ... a mágikus csizmák nektek is adnak korcsolyákat.
- Még mit nem! Én nem csúszkálok sehova... – tiltakozott a nyár lovagja, mielőtt lehajtott volna egy kupa jó bort, majd beadva a derekát csatlakozott a tündérekhez.
- Talán tíz éve korcsolyáztam utoljára. Segítesz elcsúszni a forrócsokiig? – beszélgetett egymással az ősz bajnoka, és az őt válaszót tündér, Sioda.
- Nos, én is jó régen korcsolyáztam... Így... Soha. - feleli bizonytalanul Sioda. - De ha megígéred, hogy nem engedsz el...
A démon érzi, ahogy kissé meginog, lába, ahogy alá teremnek a korcsolyák. Sose tudta használni úgy, ahogy szerette volna. Ha most képes volna a súlyát lecsökkenteni...de nem tudta, akárhogy próbálta. No de őt sem olyan jégből faragták, hogy ez gondot okozzon neki. A kertek járása alatt megtanulta használni a szárnyait. Apró rezegtetéssel csökkentette a súlyt a lábain, egyensúlyozott, segített magának, nehogy kibillenjen. Ezúttal magabiztosan érezte magát. Odasuhant próbaképp tündéréhez, majd kezet nyújtott neki.
- Szabad egy táncra? - mosolygott rá. Érezte, hogy talán hasra fog esni, de úgy döntött, ennyi kockázatot megér.
Blaine pedig most vonakodás nélkül fogadja el Geri kezét.
- Nélkülem még fenékre huppanna, Reoite lovag.
~ Ezaz!
- Nem pipálhatnak le szórakozásban a zúzmarás tóin téltündérek. - ragadja meg Lance kezét Síle. - Fogalmam sincs hogy kell ezt csinálni, de kitaláljuk!
Gerard pedig érezte, ahogy magával regadja a zene, miközben a tánctér felé gyalogol. Remek este elé néztek...

A bankett meglehetősen sokáig tartott, a tündérek elegánsan de önfeledten szórakoztak, ahogy az egy hercegi palotában még Veronián is illendő volt, de egy dolgot nem lehetett figyelmen kívül hagyni: a hideget. Miután az első elkezdett dideregni Elatha herceg egy intésére a zenésze eljátszották a fináléjukat, lezárva ezzel az ünnepséget. A herceg ez után a bajnokokhoz lépett.
- Lassan az utatok végéhez értek, Titánia vendégei. Azt hiszem még van egy utolsó állomásotok.
Finoman összeérintette az ujjbegyeit, majd amikor szétnyitotta a kezét egy egyre növekvő, tükörszerű jégkorong tűnt elő. Szélein folyton hosszabbodó és kacskaringókat vető jégkék kelta-inda-motívumok burjánzásával egész kis fallá nőtt. A jég hirtelen hullámot vetett, mintha folyékony higany lett volna.
Hiába a kabát, a csizma a korcsolya és a melegítő italok, Loreena is érezte hogy az ujjai elgémberedtek, a füle hegyét és az orrát már nem is érezte, így amikor megnyílt a portál az éjszaka földjére szinte már hálás volt. A tél gyönyörű volt, de úgy érezte meghalna a fagytól, ha még sokáig ott kéne lennie.
- Brighít vigyázzon reátok.
Nyát meghajolva megköszönte a hercegnek neki a fogadást, majd ránézett Sílére, és felsóhajtott.
- Jó, akkor menjünk. -
- Köszönjük a bált, Elatha herceg. Igazán pompás volt. - mondta Lory is udvariasan, mert ez viszont igaz is volt, a forrócsoki a zene és a korcsolya mind csodálatos volt és csillogó.
- Akkor hát vár minket az éjszaka. Vajon Eiryn és Diarmad ott várnak majd minket? - kérdezte elgondolkozva.
- Egy élményt volt. - fúj egy utolsót a démonfiú is, majd kiegyenesedett és karját nyújtotta a tündére felé, hogy átvezesse a kapun. Blaine elengedte a lovagját, miközben odasétált Aibell elé és óvatosan megfogta kezét.
- Azért jó volt látni, Bell.
- Téged mindig jó látni, Bae. - mosolyodott el a kék hajú tündérlány. - És örülök, hogy megismertem a lovagodat.
- Részemről a szerencse, kisasszony!
Sioda arcán csibészes mosollyal somfordált oda Loryhoz, egyik kezének ujját csücsörítő ajka elé téve jelezte, hogy csöndben kell maradnia, miközben másik kezével egy apró tányéron hatalmas adag gyümölcszselét és egy kis tálka jégkását meg pudingot rejtett el a háta mögé. A nő elvigyorodott, amikor meglátta, hogy tündér zsákmányolt nekik még némi édességet, de tartotta a száját. Így legalább nem kellett tartani attól, hogy éhen vesznek az éjszakában.
Átléptek a kapun, és szinte azonnal megcsapta őket az éjszaka csípős hűvöse. A meleg csizmáljuk és a hófelhő bunda teljesen eltűnt, ahogy a korcsolyáik is. Loreena fázósan ölelte át magát a karjaival. Mögöttetek fák magaslottak, komor, egyenes nyírek és göcsörtös tölgyfák, így újra egy erdőben találták magukat, de előttük csak egy domb volt, aminek a tetején halvány fény pislákolt.
- Megyünk? - nézett hátra Nyár, Lory pedig bólintott neki. Nagyon nem volt más irány, amerre mehettek volna.
Most furcsamód senki nem fogadta őket, így maguk indultak el a fény felé. Ahogy egyre közelebb értek, egyértelműen tábortűznek tűnt, méghozzá nem is kicsinek, körülötte apró alakok ültek, egy-két tucatnyian, és izgatottan fészkelődnek.  Mind másféle tündérnek látszott, volt közöttük kísérőikhez hasonló Tír na nÓg-i tündér, de voltak a többi kertből is. Senki sem volt viszont aki herceghez hasonlított volna. A tetőről csak a lenti sötétlő erdőt látták, és az égen terpeszkedő nagy, kék fényű holdat.
Loreena amikor felértek a dombtetőre biccentett az ottani tündéreknek, és amennyire tudott közelebb húzódott a tábortűzhöz.
- Ez egészen olyan, mint gyerekkoromban a nyári esték. Mindig jött egy druida, aki különböző dolgokat mesélt a régi tündékről, a történelmünkről, vagy a szellemekről. Vagy simán rémmeséket. - mondta a társainak. Biztos volt benne, hogy most is valami ilyesmiről lesz szó.
Egy tündér megrángatta démonfiú ruhájának az ujját.
- Mindjárt kezdődik. Üljetek le ti is.
Amint ezt kimondta, hirtelen árnyék kúszott a hold elé. Először csak elmosódott szárnyak sziluettjét látták, de ahogy körözve lejjebb ereszkedett egy Veroniai méretű hollót ismertek fel benne. Lassan repült feléjük, majd a tűz elé érkezve sápadt bőrű, fekete hajú tündérnővé változott a szemük előtt.
- Üdvözöllek titeket, gyermekeim, az Éjszaka Kertjében. - mosolyodik el. - Én vagyok e hely királynője, Morrigan.

- Üdvözöllek, Morrigan. - hajolt meg Nyár udvariasan, mint az összes többi herceg előtt, és úgy tűnt vagy nem ismerte fel a nevet, vagy csak nem foglalkozott vele. Lory viszont ismerte, és elsápadva nézett az éjszaka úrnőjére, noha még mindig nem volt biztos benne, hogy a valódi Tuatha dé Dannan tagjaival találkoztak itt, vagy csupán tündérekkel, akik felvették a neveiket.
Morrigant mindig a halállal azonosították, a régiek, aki elvitte a csata után a lelkeket a másvilágra, most pedig tündérként állt itt előttük. A lovagnő meghajolt de nem szólt semmit, és próbálta magát a tűz mellé leülve olyan kicsire összehúzni magát, amennyire csak tudta.
- Mind másért vagytok itt. - mondta Morrigan, miközben körbejárt a tűz körül összegyűlt tündérek között. - Ti azért jöttetek, mert lelketek az éjszakához tartozik és készen álltok rá, hogy elfogadjátok ezt. - simított végig egy téltündér lány feje búbján. - Ti pedig azért, mert meg akarjátok ismerni az éjszakát, meglátni benne a szépet, a veszélyt, és a fenyegetésben bújó gyönyörűséget. - lépett a bajnokokhoz, miközben lehajolt Loryhoz,  és egy ujjal megemelte az álla alatt a fejét, hogy a tekintetük összeérjen. A lovagnő összerezzent, mikor a tündér hozzáért, de amikor belenézett a szemébe, tudatosította magában, hogy ez a Morrigan NEM az a Morrigan. Nem a halottválogató fog nekik mesélni, még ha a fehér-ezüst szemek túlviláginak is tűntek.
- Ne féljetek, ez az éjszaka nem tartogat veszélyt számotokra. Egyedül a tudás veszélyét. - lép hátra, miközben szárnyai aprókat rebbennek. A tűz föl emelkedett. - Mert ezen az éjszakán megmutatjuk nektek... - alatta a tűz hirtelen kialudt, ám a dombon körülöttük ezer meg ezer apró, halvány kékesfehér, látszólag virágfej kezd világítani. - ... hogyan keletkezett Tír na nÓg.
Mindannyian érdeklődve dőltek előre. Ez a történet elég érdekesnek ígérkezett ahhoz, hogy elfeledtesse velük az éjszakában megbúvó veszélyeket, vagy hogy éppen a halál úrnőjének birodalmában voltak.
- Valaha, valahogyan az első virágok lehelete megszült minket, a tündérek változatos, különböző és titokzatos népét. - kezdte Morrigan, miközben a fénylő virágokból apró fénygömbök emelkedtek fel, és borították el a levegőt, mintha a csillagok között ültek volna. - Szét voltunk szórva, magányosak voltunk és céltalanok. Ezer világ ezer erdejében, mezőjén és ozáisaiban vártunk és féltünk. - ahogy beszélt a fénypontok keringeni kezdtek, lassan, andalogva, de egyre sűrűbb foltot alkotva. - Egészen addig, míg valaki nekünk adta a célt. - néhány fénypont sebesen összetömörült, éles gyűrű formát alkotva. - De a cél elkallódott volna, ha nincs a legnagyobb, legbátrabb tündér a világfa minden ágán, aki kezébe vette. Úgy hívták, Brigít. - a fénypontok meglepő részletességgel rajzoltak ki egy vad, szélfútta hajú, határozott de mégis kedves arcú nőt, aki ujjaival megragadta az egyre kisebbedő gyűrűt. - Ő volt az első királynőnk.
Lory félelmét egészen elfújta ez az újdonság. Bárhova mentek mindenki Brigítet emlegette. Tehát innen eredt a legendája!
- Brigít egyedül volt, ahogy mindannyian, de tudott rólunk és a magányunkról. - folytatta Morrigan, miközben a nőalak összement, majd kezét széttárva egy különös, ragyogó kör vette körül. - Ki akart nyúlni mindannyiunkért, magához húzni minden tündért, aki csak létezett. És Brigít ereje olyan nagy volt, hogy meg is tette.
A Brigít-alak körül lévő ragyogó körből a már sokat látott, kacskaringós indák szökkentek szárba, addig növesztve újabb és újabb vonalakat, míg minden ragyogó fénypont össze nem olvadt a hatalmas indarengeteggé. Azok újra-rendeződtek, hatalmas, laza pontokból álló körgyűrűvel körülvett térré, amelyen belül apró tündéralakok táncoltak és repkedtek, ahogy Morrigan varázslata irányította őket.
- Ahol Brigít ujjai kinyúltak értünk új ág, új levél fakadt a világfán. Ez lett a mi új, közös otthonunk az ő kegyelméből. Ez lett Tír na nÓg.
- Hűűű - Nyögte Nyár csillogó szemekkel. Loreena is ámulva nézte az egészet, majd jó kisdiákként felemelte a kezét, hogy kérdése van. Mindig is praktikus lélek volt, de most a mesén túl - tekintve, hogy elhitte, hogy annak minden egyes szava igaz volt - érdekelték a részletek is.
Morrigan közelebb reppen Loryhoz.
- Igen, Titánia nagyrabecsült vendége?
- Hogyan ért el Brighít minden tündért a világfa minden levelén? És mi volt pontosan az a Cél?
- És mi történt Brighíttel ezután? - kérdezte Gerard is.
- A Cél úgy mondják egy ékszer volt, egy gyűrű, az Idegen Isten teremtményeinek keze munkája. Kihullt a kezük közül, amely után nem keresték. Brigít felismerte az erejét, és megalkotta vele a világunkat, de ennek sajnos ára volt. Nem ismertük fel akkor, csak ünnepeltünk, táncoltunk és örültünk, eltelve nagy királynőnk dicsőségében, ő pedig nem mutatta nekünk fájdalmát. - ahogy beszélt, a jelenés - Brigít kissé megnőtt a többi tündérhez képest, egyik kezét átkarolta a másikkal, miközben arcára szomorú fájdalom költözött, de amikor egy másik, apró fény-tündér elé reppent csak elmosolyodott.
Loreena kicsit megszeppent a választól.
- Mi történt vele? - kérdezte halkan. A tündéreik szeme fátyolos volt a könnyektől. Ők valószínűleg nem most először hallották ezt a mesét, de mélyen megérintette őket, egytől egyig, még Blaine-t is. A lovagnő szeme is könnybe lábadt, de azért odáig nem fajult a dolog, hogy ki is bukjon az a csepp a szempillái mögül. Megtörölte az orrát azért a kézfejével, de nem volt több kérdése.
Morrigan lehajtotta a fejét, szemei lecsukódtak mikor végül folytatta.
- Brigít megszenvedte a világteremtés erejét. Élete megrepedt és lassan, szemenként szökött el belőle, míg nem egy reggelen nem ébredt fel többé. Teste tizenkét napig volt ravatalozva... - mondta, miközben az apró fények kirajzolják a holtan fekvő, kezében egy szál harangvirágot tartó Brigítet és a körülötte gyászoló tündéreket, majd egyszer csak a tündérkirálynő teste eltűnt. - ... míg egy napon nem láttuk többé. Azt mondják felolvadt a világban, keblére ölelte Tír na nÓg minden tündérét és eggyé vált a széllel és a földdel, a fákkal és az esővel, hogy mindig ölelhesse az övéit.
A fényjátéknak hirtelen vége szakad, a fényes pontok újra szétterülnek a mezőn, majd kialudtak, a tűz pedig ismét lángra lobbant.
- Felséges asszony... - emelte fel a kezét Síle, miután gyorsan megtörölgette a szemét. - Titánia királynő honnan jött?
Morrigan leszáll a tűz elé és nagyokat pislogott, mint aki kicsit össze lenne zavarodva.
- Titánia királynő... Nos... Titánia királynő a fátylon túlról jött, egy idegen földről. Amikor megérkezett hozzánk sebesült volt és átfázott, szemében félelem ült, de mi rátaláltunk. Tír na nÓgban felépült és akkor mutatta meg, hogy ereje megegyezik Brigítével, így attól a naptól ő Titánia, az új tündérkirálynő.
- Annak a célnak...annak az ékszernek...mi volt a neve? - kérdezte a Démonfiú.
- A mi nyelvünkön nincs neve, és sosem említettük mióta Brigít elhagyott minket. De te is Titánia nagyrabecsült vendége vagy, kérdezd meg te magad. - felelte Morrigan, noha mosoly nélkül, de cinizmustól mentesen. - Most pedig álljatok fel, mindannyian.
A tündérek és a bajnokok mind engedelmeskedtek. Nyár közben odament a szipogó Síléhez.
- Nincs semmi baj... -
Morrigan furcsa, tündérnyelven kezdett kántálásba, amit még Lory sem értett, majd az Éjszaka Úrnője egyesével megérintett minden jelenlevő tündért, a bajnokokon és a tündéreiken kívül. Ahogy a sötét erdő királynője rátette a tenyerét a homlokukra a tündérek tónusai megváltoznak, hajuk feketévé vagy kékesfehérré változott, bőrük pedig olyan ezüstös ragyogású fehérré fakult mint fölöttük a hold. Hártyás szárnyaik szintén feketés árnyalatot kaptak, miközben az őket körbevevő sötétségből eddig észrevehetetlen éjtündérek váltak ki és mosolyogva tintakék virágokból fűzött koszorút akasztottak új testvéreik nyakába. Kézen fogták elvezették őket.
Nyár közben odalépett Loryhoz.
- Ötlet, hogy mi folyik itt? -
- Szerintem... Így lesznek Éjtündérek. Akik nem akarnak a saját évszakuk hercegségében maradni, azok átváltozhatnak. - válaszolta neki kicsit bizonytalanul. Kicsit a sötét tündékre emlékeztették az éjtündérek, és ez megmelengette a szívét. Bár otthon lett volna hasonló rítusuk!
Morrigan sokatmondóan elmosolyodott, mikor az utazók elé állt.
- Látom, hogy ti még nem döntöttetek. - néz Siodára, Sílére és Blaine-re, ám ez utóbbi határozottan előre lépett. Sioda úgy tűnt még mindig szerette az őszt de Blaine már nem volt igazából része a Télnek.
- Én... én döntöttem, felséges asszony.
- Blaine. Azt ne mond...? - nézett rá Gerard, már-már kétségbeesetten.
Morrigan csak mosolygott.
- Tehát te megértetted, Blaine ní Cana. Biztos vagy a döntésedben?
- Biztos. - felelte Blaine, miközben oldalra nézett Gerardra, majd visszafordult az Éjszaka Királynője felé. Morrigan ekkor két oldalról ujjai közé fogta a téltündér arcát, és halkan énekelni kezdte az előbb hallott ókelta rigmust. Blaine haja lassan, hullámokban vált tintaszínűvé, fehér bőre ezüstös ragyogást nyert, majd amikor teljesen átalakult mosolyogva Gerard mellé lépett.
- Ne haragudj. Ezt kellett tennem.
- Igazad volt... de ez mire jó? - Kérdeztem Ősztől. - Mi olyan jó az éjszakában?
- Az éjszaka is lehet gyönyörű, Nyár. A sötét tündék között hamar megtanultam ezt, amikor felnéztem a holdra és a milliárd csillaggal teleszórt fekete bársony égboltra. Én megértem őt. - bökött Blaine felé az állával Loreena. Az egész jelenet magasztos volt, és megható. Már régen nem gondolt az évszakok közötti versenyre, és igazából örült, hogy a lány megtalálta a boldogságát.
Gerard szeméből egy könnycsepp gördült ki. Megragadta tündére két kezét és maga felé húzta.
- Már miért haragudnék? Én a lovagod vagyok. Akármit teszel, ott állok majd melletted!
Blaine, az újdonsült éj-tündér elmosolyodott, majd követhetetlen gyorsan odahajolt Gerardhoz és egy gyors puszit nyom az arcára, mielőtt visszahátrált volna.
- Jó lovag volt, Duille Reoite, de a szolgálata azt hiszem véget ért. Menjen vissza az övéi közé... és azért néha a legfényesebb éjszakákon nézzen ki egy dombtetőre a hold alá. - mondta, miközben Blaine szemébe is könnyek gyűlnek de Morrigan mellé hátrált. Az éjszaka királynője óvatosan feléjük intett, ekkor a néhai téltündér sem bírta tovább és zokogva erőltetett az arcára egy mosolyt. A bajnokokat apró, a műsor alatt használtnál jóval kisebb és kevésbé fényes pontok vették körül és homályosították el az Éjszaka Kertjét, Morrigant... és Blaine-t.
- Ez... ez a vége? - Kérdezte bizonytalanul körbenézve Nyár.
Gerard Patakban folyó könnyeken vett nagy levegőt, Lory pedig most először kedvesen érintette meg a démonfiú vállát. Nem töltöttek sok időt még a tündéreikkel… Igazából nem is tudta mennyi idő telt el, de úgy tűnt a Tél tündére és lovagja mégis közel kerültek egymáshoz. Ha valaki, ő aztán tudta, hogy ilyesmi egyetlen pillanat vagy egyetlen éjszaka alatt megtörténhet, a jelenet pedig mindannyiukat mélyen megérintette.
- Miféle Duille Reoite?! - ordította a tündére után a fiú, még mielőtt eltűnt volna - Emlékezz erre a névre! Az én nevem...az én nevem Gerard D. Lawrenz! Én leszek a férfi, aki megváltoztatja a világot!

- Lassan az utatok végéhez értek, Titánia vendégei. Azt hiszem, még van egy utolsó állomásotok. Brighít vigyázzon reátok.
Mondta egyszercsak a Tél hercege nagy megkönnyebbülésemre, ahogy a semmiből varázsolt saját kezével egy átjárót. Furcsa volt, mégis télhez illő. Furcsa, mégis ismerős mintákat láttam az egyre növekvő jégkorongon, majd egy hullám is megindult rajta. Meghajolva megköszöntem neki a fogadást, de az újszerű átjárót nyitott meg. Ránéztem Sílére, és sóhajtottam.
- Jó, akkor menjünk. - Indultam el a korcsolyával botorkálva. Azt nem mondták, hogy lehet eltüntetni... Reméltem, éjszaka meleg lesz, és hamar elolvad.
- Köszönjük a bált, Elatha herceg. Igazán pompás volt. - Mondta az Ősz bajnoka - Akkor hát vár minket az éjszaka. Vajon Eiryn és Diarmad ott várnak majd minket? - Tette hozzá elmélázva. Tényleg, ők lemaradtak, meg a kígyós néni is az ő tündérével együtt. Hova tűnhettek?
Egészen fura érzés volt látni, ahogy Síle Nyártündér létére így belejött a téli mókába. A végén még áttér... A szokásos érzés csapott meg, mikor átléptem a furcsa kapun, és a hűvös éjszakában találtam magam. A hóruhák meg a csizmák nem voltak már rajtam, viszont a saját ruhámat összébb húztam magamon, mielőtt körülnéztem. Nem volt valami biztató.. Sötét volt, mögöttünk egy sötét és ijesztő erdő magasodott, ahova érthetetlen módon nem volt ingerenciám bemenni. Az egyetlen fény egy dombtetőről jött, amint megpillantottam, hátranéztem a többiekre.
- Megyünk?
Ősz bólintott, viszont a Tél lovagját nem igazán érdekelte a felvetés, inkább csak a két nővel volt elfoglalva. Legyek meglepve?  Ezen nem voltam, azon már inkább, hogy ez alkalommal senki nem jött elénk, így egyedül kellett elindulnunk a fény felé. Ahogy felértünk, nem láttam elsőre, hogy bárki fogadott volna minket, ahogy eddig, viszont azt megállapítottam, hogy egy tábortűzből jött a fény, körülötte pedig jópár tündér ült, és izgatottan fészkelődtek. Akármerre fordítottam a fejemet, a dombtetőről hibátlan panoráma látszott, amiben egy rövid ideig gyönyörködtem, majd visszanéztem a tündérekre. Többfélék voltak, volt itt tavasz-nyár-ősz-tél is, ahogy a mieinkhez hasonlóból ugyanúgy. Még mindig nem láttam jelét annak, hogy valaki fogadni fog minket, és a korábbi tapasztalatok, meg az elrendezés miatt gyanút fogtam. ~Most megint sztorizgató idő lesz?~ Gondoltam. Az az Ősz kertjében már megtörtént, de nem tudom, mi más szokott még tábortűz körül történni, kíváncsian néztem Sílére, és vártam, mi fog történni.
- Ez egészen olyan, mint gyerekkoromban a nyári esték. Mindig jött egy druida, aki különböző dolgokat mesélt a régi tündékről, a történelmünkről, vagy a szellemekről. Vagy simán rémmeséket. - Mondta az Ősz kiválasztottja.
- Mindjárt kezdődik. Üljetek le ti is.
Alig hallottam meg, hogy le kéne ülnünk, valami árnyék kúszott be a Hold elé, és egyre közeledett felénk. Mikor ideért, láttam, hogy egy holló az, aki át is alakult egy sápadt, fekete hajú nővé, aki köszöntött minket, mint az Éj Királynője.
- Üdvözöllek titeket, gyermekeim, az Éjszaka Kertjében. Én vagyok e hely királynője, Morrigan.
Meghajoltam.
- Üdvözöllek, Morrigan. - A szemem sarkából láttam, ahogy az egyetlen megmaradt, bajnokká választott nő szinte elmenekül. Nem tudtam mire vélni a helyzetet, tény, hogy Morrigan nem volt olyan bizalomgerjesztő, mint az eddigiek, de  csak nem lehetett ilyen ijesztő.
- Mind másért vagytok itt.  - Kezdte az aktuális házigazdánk, miközben körbejárt minket. - Ti azért jöttetek, mert lelketek az éjszakához tartozik, és készen álltok rá, hogy elfogadjátok ezt. - Simította meg az egyik, láthatóan télhez tartozó tündér lány haját - Ti pedig azért, mert meg akarjátok ismerni az éjszakát, meglátni benne a szépet, a veszélyt, és a fenyegetésben bújó gyönyörűséget. - Lépett végül hozzánk, vagyis pontosabban az őszi bajnokhoz, ahogy felemelte a fejét. Na akkor már engem is levert ettől a nőtől a víz. - Ne féljetek, ez az éjszaka nem tartogat veszélyt számotokra. Egyedül a tudás veszélyét. - Majd hátralépett, és felemelkedett. - Mert ezen az éjszakán megmutatjuk nektek... - Hatásszünetet tartott, ahogy a tűz kialudt alatta, de körülöttünk sokezer virágfejnek tűnő valami kezdett el világítani. - ... hogyan keletkezett Tír na nÓg. - Fejezte be. Leültem, és feszülten figyeltem. Nem teadélutánnak ígérkezett a dolog, de Ősszel az is megvolt már, nem panaszkodhattam.
- Valaha, valahogyan az első virágok lehelete megszült minket, a tündérek változatos, különböző és titokzatos népét. - Kezdte el, miközben a fénylő virágokból a fény apró, világító gömbök formájában felemelkedett, a csillagokat se láttuk tőlük rendesen. - Szét voltunk szórva, magányosak voltunk és céltalanok. Ezer világ ezer erdejében, mezőjén és oázisaiban vártunk és féltünk. - Beszéd közben a fénypontok lustán keringeni kezdtek, és lassan egyre közelebb kerültek egymáshoz. - Egészen addig, míg valaki nekünk adta a célt. - Néhány fénypont felgyorsult, és összetömörültek. Mikor letisztultak, egyértelműen látszott, hogy egy gyűrűről van szó. - De a cél elkallódott volna, ha nincs a legnagyobb, legbátrabb tündér a világfa minden ágán, aki kezébe vette. Úgy hívták, Brigít. - Hangzott a szónoklat, ahogy a többi világító pont kirajzolt egy nőt, aki végül kezébe vette a gyűrűt. - Ő volt az első királynőnk.
Én egy szót se szóltam, csak a történetre koncentráltam, és ámultam a varázslaton, amivel szemléltetett.
- Brigít egyedül volt, ahogy mindannyian, de tudott rólunk és a magányunkról. - folytatta Morrigan, miközben Brighít alakja összement, majd kezét széttárva egy furcsa, ragyogó kör vette körül. - Ki akart nyúlni mindannyiunkért, magához húzni minden tündért aki csak létezett. És Brigít ereje olyan nagy volt, hogy meg is tette. - A Brigít-alak körül lévő körből ki is indultak a már szinte megszokott ndák, addig növesztve újabb és újabb vonalakat egészen addig, amíg össze nem olvadtak egy átláthatatlan rengeteggé. Aztán újrarendeződtek egy hatalmas, körülhatárol térré, amin belül apró tündéralakok táncoltak és repkedtek. - Ahol Brigít ujjai kinyúltak értünk új ág, új levél fakadt a világfán. Ez lett a mi új, közös otthonunk az ő kegyelméből. Ez lett Tír na nÓg.
- Hűűű - Nyögtem ki végre csillogó szemekkel. De gyönyörű! És Brighít is nagyon hatalmas lehetett, hogy összegyűjtött minden tündért egy helyre, és otthont is teremtett nekik. Aztán arra lettem figyelmes, hogy Morrigan odareppent az Ősz bajnokához, akinek fent volt a keze.
- Igen, Titánia nagyrabecsült vendége? - Kérdezte színpadiasan. Mindenki rá fog szokni erre a stílusra? Világgá megyek...
- Hogyan ért el Brighít minden tündért a világfa minden levelén? És mi volt pontosan az a Cél? - Kíváncsian néztem az Ősz bajnokára, és az Éjszaka úrnőjére, hogy mi a válasz, nehezen fogtam fel ebből a bemutatóból, mi is történt, hátha ez majd segít.
- És mi történt Brighíttel ezután? - Tette hozzá kéretlenül a lovag.
- A Cél, úgy mondják egy ékszer volt, egy gyűrű, az Idegen Isten teremtményeinek keze munkája. Kihullt a kezük közül, amely után nem keresték. Brigít felismerte az erejét, és megalkotta vele a világunkat, de ennek sajnos ára volt. Nem ismertük fel akkor, csak ünnepeltünk, táncoltunk és örültünk, eltelve nagy királynőnk dicsőségében, ő pedig nem mutatta nekünk fájdalmát. - Beszéde közben Brigít kissé megnőtt a többi tündérhez képest, egyik kezét átkarolta a másikkal, miközben arcára szomorú fájdalom költözött, de amikor egy másik, apró fény-tündér elé reppent, csak elmosolyodott. Ámulva figyeltem, mi történik, nem is tudtam, mit szóljak. Annyi kérdés merült fel bennem, még azt se tudtam, melyiket tegyem fel, melyik hangzana hülyén, melyik megkérdezhető egyáltalán... Ránéztem Sílére, hátha ő is teljesen meg van zavarodva, megnyugtatott volna, hogy nem én vagyok az egyetlen... Ő pislogva nézett vissza, a szemei kissé fátyolosak voltak, ahogy a többi kísérőnknek is.
- Mi történt vele? - Kérdezte a nő újból. Morrigan feje lehanyatlott, szemeit pedig becsukta, ahogy folytatta.
- Brigít megszenvedte a világteremtés erejét. Élete megrepedt és lassan, szemenként szökött el belőle, míg nem egy reggelen nem ébredt fel többé. Teste tizenkét napig volt ravatalozva... - Mondta, és a felravatalozott holttest a körülötte álló gyászoló tündérek, majd egyszer csak eltűnt a test. - ... míg egy napon nem láttuk többé. Azt mondják felolvadt a világban, keblére ölelte Tír na nÓg minden tündérét és eggyé vált a széllel és a földdel, a fákkal és az esővel, hogy mindig ölelhesse az övéit.
A bemutatónak, úgy tűnt, ezzel vége szakadt, a sok fény újra a mezőn látszott, a tűz pedig újragyulladt. Jobban esett látni ezt a természetesebb fényt, mint azt a sok lebegő pontot. Síle... sír?
- Felséges asszony... Titánia királynő honnan jött?
Kérdezte, miután megtörölgette a szemét. Morrigan leszállt a tűz elé és nagyokat pislogva egy pillanatig mintha zavarodottnak tűnt volna.
- Titánia királynő... Nos... Titánia királynő a fátylon túlról jött, egy idegen földről. Amikor megérkezett hozzánk, sebesült volt és átfázott, szemében félelem ült, de mi rátaláltunk. Tír na nÓgban felépült és akkor mutatta meg, hogy ereje megegyezik Brigítével, így attól a naptól ő Titánia, az új tündérkirálynő.
A válasz egy kicsit egyszerű volt, de engem se érdekelt bővebben. Megtámasztottam magam hátul a kezeimmel, és rájuk dőltem, teljesen elkábultam a látványtól. Most mi lesz?
- Annak a célnak...annak az ékszernek...mi volt a neve? - Kérdezett a lovag.
- A mi nyelvünkön nincs neve, és sosem említettük mióta Brigít elhagyott minket. De te is Titánia nagyrabecsült vendége vagy, kérdezd meg te magad. - Válaszolta. - Most pedig álljatok fel, mindannyian. - Mondta, a többiek engedelmeskedtek is. Még mindig az előadás hatása alatt voltam, szó nélkül fel is álltam a többi tündérrel együtt. Majd megráztam a fejem, és odamentem Síléhez.
- Nincs semmi baj... - Próbáltam nyugtatgatni. Engem a halott királynő története nem mozgatott meg annyira, de nem mindenkinek lehetett ilyen kőszíve. Egyszer csak furcsa, tündérnyelvű kántálást hallottam, ahogy Morrigan körbement, és egyesével megérintett minden jelenlevőt, aki már eleve itt volt. Ahogy rátette a tenyerét a homlokukra, a tündérek színe megváltozott, hajuk feketévé vagy kékesfehérré vált, bőrük pedig ezüstös ragyogású fehér lett. A szárnyaik is feketés árnyalatot kaptak, miközben éjtündérek jelentek meg, sötétkék virágokból fűzött koszorút akasztottak új társaik nyakába, és kézen fogva elvezették őket.  Morrigan, miután végzett, elénk állt, és sokatmondóan elmosolyodott.
- Látom, hogy ti még nem döntöttetek. - Nézett a kísérő tündéreinkre, azonban a Tél tündére határozottan előre lépett.
- Én... én döntöttem, felséges asszony.
Ahogy előrelépett, még inkább elképedtem, és Őszhöz mentem.
- Ötlet, hogy mi folyik itt? - Persze volt már sejtésem, de nem voltam biztos benne. Oldalra nézett, ahogy megkérdeztem, és válaszolt.
- Szerintem... Így lesznek Éjtündérek. Akik nem akarnak a saját évszakuk hercegségében maradni, azok átváltozhatnak. - mondta.
- Blaine. Azt ne mondd...? - Mondta a lovagja zavarral a hangjában. Ránéztem: látszott az arcán, hogy még akar beszélni, de egy szót se tudott kinyögni. Morrigan elmosolyodott.
- Tehát te megértetted, Blaine ní Cana. Biztos vagy a döntésedben?
- Biztos. - felelte Blaine, Miközben egy pillantást vetett kísérőjére, hogy utána visszaforduljon az Éjszaka Királynője felé. Morrigan ekkor két oldalról ujjai közé fogta Blaine arcát, és halkan énekelni kezdett ahhoz hasonlóan, mint amit az előbb hallottunk. Blaine haja lassan, hullámokban vált tintaszínűvé, fehér bőre ezüstös ragyogású lett. Mikor Morrigan befejezte, mosolyogva odalépett a bajnokához.
- Ne haragudj. Ezt kellett tennem.
- Igazad volt... de ez mire jó? - Kérdeztem Ősztől. - Mi olyan jó az éjszakában? - Alig tudtam befejezni a mondatot, ahogy az újdonsült Éjtündér a bajnoka mellé lépett. Akkor a tél most... kiesett?
- Az éjszaka is lehet gyönyörű, Nyár. A sötét tündék között hamar megtanultam ezt, amikor felnéztem a holdra és a milliárd csillaggal teleszórt, fekete bársony égboltra. Én megértem őt. - bökött Blaine felé az állával, akit éppen a bajnoka húzott magához.
- Már miért haragudnék? Én a lovagod vagyok. Akármit teszel, ott állok majd melletted!
Az újdonsült éj-tündér elmosolyodott, majd követhetetlen gyorsan odahajolt, és egy gyors puszit nyomott kísérője az arcára, mielőtt visszahátrált.
- Jó lovag volt, Duille Reoite, de a szolgálata azt hiszem véget ért. Menjen vissza az övéi közé... és azért néha a legfényesebb éjszakákon nézzen ki egy dombtetőre a hold alá.
Szegény lovag... én azért sajnáltam, ennyi időn keresztül teszi a szépet, és aztán elhajtják... de legalább hozzá méltó szöveggel. Mi ez, könnyek? Miért? Könnyekig hatódott végül a tél korábbi tündére, nem bírta sírás nélkül, de még láttam, hogy mosolyt erőltetett az arcára, mielőtt az Éjkirálynő egy intésére elhalványodott minden. Ez nagyon szép.
- Ez... ez a vége? - Kérdeztem bizonytalanul körbenézve, gombóccal a torkomban, de nem én voltam az egyetlen, akit mélyen megérintett a dolog. A férfinek patakokban folyt a könnye.
- Miféle Duille Reoite?! - ordította utána, még mielőtt eltűnt volna. Ez volt az utolsó dolog, amit mondani akart neki. Legalább ezt vigye magával az éj leplén túlra - Emlékezz erre a névre! Az én nevem...az én nevem Gerard D. Lawrenz! Én leszek a férfi, aki megváltoztatja a világot!
Oda akartam menni hozzá, de láttam, hogy Ősz már ott van, és biztos voltam benne, hogy egy nő többet tud ilyenkor tenni, így Sílét kerestem meg, és mentem oda hozzá. Nem szóltam, nem értem hozzá, egyszerűen csak... nem akartam egyedül lenni.

A bankett sokáig tart, a tündérek elegánsan de önfeledten szórakoznak, de a hűvös levegő eközben egyre inkább átjárja az ember ruháját. Így aztán Elatha herceg egy intéssel, fináléval zárja a zenét, majd könnyed mosollyal odalép Titánia vendégeihez.
- Lassan az utatok végéhez értek, Titánia vendégei. Azt hiszem még van egy utolsó állomásotok. - azzal finoman összeérinti az ujjbegyeit, majd amikor szétnyitja a kezét egy egyre növekvő, tükörszerű jégkorong tűnik elő és szélein folyton hosszabbodó és kacskaringókat vető jégkék kelta-inda-motívumokkal egész kis fallá nő; a jég hirtelen hullámot vet, mintha folyékony higany volna. - Brighít vigyázzon reátok.
- Jó, akkor menjünk.
- Köszönjük a bált, Elatha herceg. Igazán pompás volt. Akkor hát vár minket az éjszaka. Vajon Eiryn és Diarmad ott várnak majd minket?
A hajdani démon, mostani tündérember, Gerard lihegve fújja ki magát. A tánc elején a fejébe vette, hogy addig nem hagyja abba, amíg Blainben is van szussz a táncoláshoz. Holdpapok tanításai ide vagy oda, az állóképessége semmit sem változott, így végül ő dőlt ki elsőnek. Micsoda szégyen, hogy Blaine ennyivel tovább bírta.
- Egy élményt volt. - fúj egy utolsót, mielőtt a légzése normalizálódik.
Blaine elengedte a kezét, miközben odasétált Aibell elé és óvatosan megfogta a kezét
- Azért jó volt látni, Bell.
- Téged mindig jó látni, Bae. - mosolyodott el a kék hajú tündérlány. - És örülök, hogy megismertem a lovagodat.
- Megyünk?
Ahogy meglátta a búcsúzkodó testvérpárt, mint a nyíl repült oda melléjük, hogy ő maga is el tudjon köszönni.
- Részemről a szerencse, kisasszony! - hajolt meg finoman az apróbbik tündér előtt is.
Majd némi hezitálás után átléptek a tükrön a kvöetkező kertbe. Érdekes módon ezúttal nem fogadja egy tündér sem őket. A kert sem egészen kertként néz ki, inkább csak egy nagy, végtelen mező, melyet beborított a sötétség. Egyetlen biztos pont egy távoli, halvány fénysugár, valahol egy dombtetőn ragyogva. Ahogy egyre közelebb érnek hozzá kirajzolódik hogy egy tábortűz mutatta meg nekik az utat, körülötte apró alakok ülnek, egy-két tucatnyian, és izgatottan fészkelődnek. Mind másféle tündér, van közöttük Tír na nÓg-i, de vannak a többi kertből is. A táz fényében úszva a távolban egy erdő rajzolódik ki, magas, kissé rémisztő fákkal.
- Ez egészen olyan, mint gyerekkoromban a nyári esték. Mindig jött egy druida aki különböző doolgokat mesélt a régi tündékről, a történelmünkről, vagy a szellemekről. Vagy simán rémmeséket.
~ Ez...meglepően találó.
Ragyogó szemekkel nézett fel az égre, ahol most tisztán lehetett látni a holdat. Soha jobb alkalom. Ismét megpróbálkozik előhívni az erejét, ezúttal holdfényt teremteni, hátha sikerül itt, Holdanya birodalmában. Egész addig próbálkozott, mígnem váratlanul egy tündér bele nem kapott a ruhájába.
- Mindjárt kezdődik. Üljetek le ti is.
Amint ezt kimondja hirtelen árnyék kúszik be a hold elé, valami madárformát vetítve ki; ahogy körözve lejjebb ereszkedik egy Veroniai méretű hollót ismertek fel benne egészen addig, amíg a tűz előtt leérkezve hollóhajú, sápadt holdfényt idéző bőrű tündérnővé nem változik
- Üdvözöllek titeket, gyermekeim, az Éjszaka Kertjében. - mosolyodik el. - Én vagyok e hely királynője, Morrigan.
~ Ismerős név...
- Üdvözöllek, Morrigan.
Csendben figyeli az eseményeket, ahogy egyik döbbenetből a másikba ível át. Bár amióta ezen a földön van, annyi csodát látott, hogy meg sem tudja számolni, így egy kis pislogást követően csak csendben figyeli az eseményeket.
- Mind másért vagytok itt. - mondja Morrigan, miközben körbe-körbe járkál. - Ti azért jöttetek, mert lelketek az éjszakához tartozik és készen álltok rá, hogy elfogadjátok ezt. - simít végig egy téltündér lány feje búbján. - Ti pedig azért, mert meg akarjátok ismerni az éjszakát, meglátni benne a szépet, a veszélyt, és a fenyegetésben bújó gyönyörűséget. - lép hozzátok, miközben lehajol Loryhoz, aki legközelebb ül a tűzhöz és egy ujjal megemeli az álla alatt a fejét, hogy a tekintetek összetalálkozzanak.
~ Kezdek félni... – nézett oldalra merev tekintettel.
- Ne féljetek, ez az éjszaka nem tartogat veszélyt számotokra. Egyedül a tudás veszélyét. - lép hátra, miközben szárnyai aprókat rebbennek és a tűz föl emelkedik. - Mert ezen az éjszakán megmutatjuk nektek... - alatta a tűz hirtelen kialszik, ám a dombon körülöttetek ezer meg ezer apró, halvány kékesfehér, látszólag virágfej kezd világítani. - ... hogyan keletkezett Tír na nÓg.
Apró késztetés ébred fel benne. Egy régi, elfeledett érzés. A szemei mintha egyik pillanatról a másikra ellazulnának, mintha az arca kisimulna, mintha a gondolatai megtorpantak volna. Olyan régi érzés volt ez, mégis tisztán fel tudta idézni, milyen sóvárogni valami után. A tündérek kertjének története. Olyan tudás ez, melyet egy másik démon sem birtokol. Rezzenéstelen arccal hajol előre. Az éj sötétjében a legtöbben talán észre sem veszik, mennyire megváltozott a tekintete. A kékes szemei mintha kis időre újra lila árnyalatban csillognának. Furcsa optikai csalódásokat hoz az éjszaka.
- Valaha, valahogyan az első virágok lehelete megszült minket, a tündérek változatos, különböző és titokzatos népét. - kezdi Morrigan, miközben a fénylő virágokból a fény apró, világító gömbök formájában felemelkedik és szinte átveszik az ég csillagainak helyét. - Szét voltunk szórva, magányosak voltunk és céltalanok. Ezer világ ezer erdejében, mezőjén és ozáisaiban vártunk és féltünk. - ahogy beszél a fénypontok keringeni kezdtek, lassan, andalogva, de egyre sűrűbb foltot alkotva. - Egészen addig, míg valaki nekünk adta a célt. - néhány fénypont sebesen összetömörült, alakot nyerve amely mikor minden éle kitisztult egy fényesen ragyogó, de határozottan felismerhető gyűrűt alkotva. - De a cél elkallódott volna, ha nincs a legnagyobb, legbátrabb tündér a világfa minden ágán, aki kezébe vette. Úgy hívták, Brigít. - szónokolta Morrigan, mire a fénypontok meglepő részletességgel rajzoltak ki egy vad, szélfútta hajú, határozott de mégis kedves arcú nőt, aki ujjaival megragadta az egyre kisebbedő gyűrűt. - Ő volt az első királynőnk. Brigít egyedül volt, ahogy mindannyian, de tudott rólunk és a magányunkról. - folytatta Morrigan, miközben Brigít alakja összement, majd kezét széttárva egy különös, ragyogó kör vette körül. - Ki akart nyúlni mindannyiunkért, magához húzni minden tündért aki csak létezett. És Brigít ereje olyan nagy volt, hogy meg is tette. - A Brigít-alak körül lévő körből általatok már sokat látott, kacskaringós indák szökkentek szárba a ragyogásból, addig növesztve újabb és újabb vonalakat, míg minden ragyogó fénypont össze nem olvadt a hatalmas indarengeteggé; az indák újrarendeződtek, hatalmas, laza pontokból álló körgyűrűvel körülvett térré, amelyen belül apró tündéralakok táncoltak és repkedtek, ahogy Morrigan varázslata irányította őket. - Ahol Brigít ujjai kinyúltak értünk új ág, új levél fakadt a világfán. Ez lett a mi új, közös otthonunk az ő kegyelméből. Ez lett Tír na nÓg.
Gerard azt se tudta, mit szóljon. A lehetetlent látta maga előtt. Azt a lehetetlent, amit ő is eke elé akar fogni.
- Hűűű...
- Igen, Titánia nagyrabecsült vendége? – kérdezte az éjszaka hercegnője, ahogy Nebelessik felemelte a kezét.
- Hogyan ért el Brighít minden tündért a világfa minden levelén? És mi volt pontosan az a Cél?
Ahogy odaszólt nekik a tündér, a Nebelessint követően ő is szóra emelkedett.
- És mi történt Brighíttel ezután?
- A Cél úgy mondják egy ékszer volt, egy gyűrű, az Idegen Isten teremtményeinek keze munkája. Kihullt a kezük közül, amely után nem keresték. Brigít felismerte az erejét, és megalkotta vele a világunkat, de ennek sajnos ára volt. Nem ismertük fel akkor, csak ünnepeltünk, táncoltunk és örültünk, eltelve nagy királynőnk dicsőségében, ő pedig nem mutatta nekünk fájdalmát. - ahogy beszélt a jelenés - Brigít kissé megnőtt a többi tündérhez képest, egyik kezét átkarolta a másikkal, miközben arcára szomorú fájdalom költözött, de amikor egy másik, apró fény-tündér elé reppent csak elmosolyodott.
- Mi történt vele? - kérdezte halkan.
Morrigan feje lehanyatlik, szemei lezárulnak, ahogy folytatja.
- Brigít megszenvedte a világteremtés erejét. Élete megrepedt és lassan, szemenként szökött el belőle, míg nem egy reggelen nem ébredt fel többé. Teste tizenkét napig volt ravatalozva... - mondja, miközben az apró fények kirajzolják a holtan fekvő, kezében egy szál harangvirágot tartó Brigítet és a körülötte gyászoló tündéreket, majd egyszer csak a tündérkirálynő teste eltűnik. - ... míg egy napon nem láttuk többé. Azt mondják felolvadt a világban, keblére ölelte Tír na nÓg minden tündérét és eggyé vált a széllel és a földdel, a fákkal és az esővel, hogy mindig ölelhesse az övéit.
A fényjátéknak hirtelen vége szakad, a fényes pontok újra szétterülnek a mezőn, majd kialszanak, a tűz pedig újragyullad.
- Felséges asszony... - emeli fel a kezét Síle, miután gyorsan megtörölgette a szemét. - Titánia királynő honnan jött?
Morrigan leszáll a tűz elé és nagyokat pislogva egy pillanatig összezavarodik.
- Titánia királynő... Nos... Titánia királynő a fátylon túlról jött, egy idegen földről. Amikor megérkezett hozzánk sebesült volt és átfázott, szemében félelem ült, de mi rátaláltunk. Tír na nÓgban felépült és akkor mutatta meg, hogy ereje megegyezik Brigítével, így attól a naptól ő Titánia, az új tündérkirálynő.
Úgy nézett előre, mint akibe a villám csapott. Az az idegen érzés egyre jobban mardosta őt. A képek, az emlékek, s a vizíók, melyeket a tündérek mutattak neki. Csodálatos érzés volt, mintha egy végeláthatatlan utazás lett volna. Ismét kérdezett.
- Annak a célnak...annak az ékszernek...mi volt a neve? – tekintete már teljesen beleveszett az éjszakába. Hangja monoton volt, és tónustalan. Nem tett semmit, csak annyit, amennyi szükséges, hogy megtudja az ékszer nevét.
- A mi nyelvünkön nincs neve, és sosem említettük mióta Brigít elhagyott minket. De te is Titánia nagyrabecsült vendége vagy, kérdezd meg te magad. - feleli, noha mosoly nélkül, de cinizmustól mentesen. - Most pedig álljatok fel, mindannyian. - mondja, amire az ott ülő tündérek engedelmeskednek is.
Furcsa, tündérnyelvű kántálás suhant át levegőn, amelyet még Lory sem ért, majd Morrigan egyesével megérint minden jelenlevő tündért rajtatok és a tündéreiteken kívül. Ahogy az éjszaka királynője ráteszi a tenyerét a homlokukra látni, hogy a tündérek tónusai megváltoznak, hajuk feketévé vagy kékesfehérré válik, bőrük pedig olyan ezüstös ragyogású fehér lesz mint fölöttük a hold; hártyás szárnyaik szintén feketés árnyalatot kapnak, miközben a körülöttetek lévő sötétségből eddig észrevehetetlen éjtündérek vállnak ki és mosolyogva tintakék virágokból fűzött koszorút akasztanak a nyakukba és kézen fogva elvezetik őket; ahogy Morrigan eléjük áll sokatmondóan elmosolyodik.
- Látom, hogy ti még nem döntöttetek. - néz Siodára, Sílére és Blaine-re, ám ez utóbbi határozottan előre lép.
- Én... én döntöttem, felséges asszony.
Gerardot ez a pillanat zökkentette ki az elmélkedésből. Nagyokat pislogva nézett a távozó tündérseregre, majd rá a tündérre, aki őt választotta.
- Blaine. Azt ne mond...? - szerette volna kimondani, de nem tudta. Valami miatt félt. Ő se értette miért, de nem jött ki egy se a torkán.
- Ötlet, hogy mi folyik itt?
- Szerintem... Így lesznek Éjtündérek. Akik nem akarnak a saját évszakuk hercegségében maradni, azok átváltozhatnak. - válaszolta neki. Sioda úgy tűnt még mindig szerette az őszt de Blaine már nem volt igazából része a Télnek. Kicsit a sötét tündékre emlékeztette őket, és ez megmelengette a szívét. Bár otthon lett volna hasonló rítusuk!
Morrigan elmosolyodik.
- Tehát te megértetted, Blaine ní Cana. Biztos vagy a döntésedben?
- Biztos. - felelte Blaine, miközben oldalra nézett Gerardra.
Tündére visszafordult az Éjszaka Királynője felé. Morrigan ekkor két oldalról ujjai közé fogta Blaine arcát, és halkan énekelni kezdte az előbb hallott ókelta szöveget. Blaine haja lassan, hullámokban vált tintaszínűvé, fehér bőre ezüstös ragyogást nyert, majd amikor teljesen átalakult mosolyogva Gerard mellé lépett.
- Ne haragudj. Ezt kellett tennem.
A hófehér szépség a szeme láttára változott át. Érezte, hogy könny csordul a szemébe, ahog yodasétált mellé. Hogy örült-e, bánkódott, emghatódott, vagy csak simán ennyire megrígatta ez a történet, már maga se tudja. Végre megértette, miért vitatkoztak annyit az évszakokon. Ahogy ránézett Blainere, a sötétben minden új fényben világosodott meg neki. Megragadta tündére két kezét és maga felé húzta.
- Már miért haragudnék? Én a lovagod vagyok. Akármit teszel, ott állok majd melletted!
Annak idején ilyen szavak nem hagyták volna el a száját. Volt egy ismerőse, aki hasonlóképp gondolkozott. Akarat nélkül, mások érdekeit magáévá téve élni. Ostobának tartotta. Mostmár valamiért nem emlékszik rá, mitől volt annyira pökhendi. Blaine, az újdonsült éj-tündér elmosolyodik, majd követhetetlen gyorsan odahajolt Gerardhoz és egy gyors puszit nyom az arcára, mielőtt visszahátrál.
- Jó lovag volt, Duille Reoite, de a szolgálata azt hiszem véget ért. Menjen vissza az övéi közé... és azért néha a legfényesebb éjszakákon nézzen ki egy dombtetőre a hold alá. - mondja, miközben szemébe könnyek gyűlnek.
Morrigan mellé hátrál, ahogy az éjszaka királynője óvatosan int egyet, nem bírja tovább és zokogva erőltet az arcára egy mosolyt, miközben titeket apró, a műsor alatt használtnál jóval kisebb és kevésbé fényes pontok vesznek körül és homályosítják el az Éjszaka Kertjét, Morrigant... és Blaine-t.
Meg sem bírt szólalni, ahogy a tündér elbúcsúzott tőle. Mégis miről beszélt az imént? Nem lehet, hogy vége legyen. Nem addig, míg el nem végezte a feladatát. Miért dicséri meg? Ő egy borzalmas lovag volt. Állandóan túljátszott mindent, megalázta őt a többi tündér előtt, még csak nem is a Tél a kedvenc évszaka. Ahogy próbált egy értelmes szót kinyögni a torkán, érezte, hogy képessé válik átnyúlni Blaine testén. A lány egyre csak halványodott.
Ilyen gyorsan elment. Pedig Gerard akart az ő szemébe könnyeket csalni. Nem így képzelte el a mese végét. Neki kellett volna elbúcsúznia tőle, ahogy elmeséli neki az életének filozófiáját, hogy miért küzd, mi tartja életben. Tudta, nem volt joga beleszólni ebbe. Neki, ki már beletörődött, hogy a pokolban fog égni az örök időkig. Patakban folyó könnyeken vett nagy levegőt.
- Miféle Duille Reoite?! - ordította utána, még mielőtt eltűnt volna. Ez volt az utolsó dolog, amit mondani akart neki. Legalább ezt vigye magával az éj leplén túlra - Emlékezz erre a névre! Az én nevem...az én nevem Gerard D. Lawrenz! Én leszek a férfi, aki megváltoztatja a világot!
Ez volt az utolsó szava, mielőtt Blaine eltűnt volna.

Az éjszaka elhomályosult, amikor pedig a kép kitisztult, újra Tír na nÓgban voltak, Titánia királynő palotájának óriási tróntermében.
- Nos, mit tanultatok? - kérdezte kedvesen őfelsége.
Nyár először megrázta a fejét, bizonyára hogy kicsit magához térjen, de utána készségesen válaszolt az úrnőnek.
- Azt, hogy mindenhol lehet jót szórakozni, ha akarunk. És jól tálalják. - Fejtettem ki a véleményem.
Lory is igyekezett, hogy kitisztuljon a feje az éjszaka után, de hogy összességében vonjon le egy következtetést az egészből... De Nyár végülis jól megfogalmazta így vállat vont és bólintott. Démonfiú hallgatott, de a tünde nem tudta, hogy azért mert ennyire megviselte az alig néhány perce lezajlódó jelenet és Blaine elvesztése, vagy mert nem tudott mondani semmit.
Titánia bólintott, aztán Sioda-ra és Sílére nézett.
- És ti mit tanultatok?
Síle feltűnően előre-hátra ringott a sarkán, majd kicsit elgondolkodva válaszolt.
- Azt, felség, hogy nem ide valóak vagyunk... már nem.
Sioda csak lassan bólintott, hogy egyet értett, mire a királynő elmosolyodott és csettintett. A trónjából négy fénylő portál emelkedett fel, azokon át pedig sorban előlépett Aengus, Manannan, Elatha és Bres tündérhercegek. Morrigan úgy tűnt, az éjszakában maradt, de ő már megkapta amit akart.
- Akkor most az fog történni, mint az Éjszakában? - súgta oda Loreenának Nyár.
- Szerintem igen. - súgta vissza. - Van egy olyan érzésem, hogy erre ment ki ez az egész...
Minden tündérnek választania kellett, hogy hol akartak élni. Ezért veszekedhettek, melyik a legszebb évszak, mert mind tartozni akartak az egyikhez, de igazából még nem tudták melyikhez. Blainben született meg a döntés a leghamarabb, most pedig Sílén és Siodán volt a sor. A többiek, akik tavaszkertben maradtak, vajon döntöttek már, vagy még nem álltak készen? A tünde inkább az utóbbira tippelt.
Gerard kihúzta magát.
- Szerintem csak simán hazamennek.
De hol volt az otthon? Pontosan ez volt a kérdés, de Lory inkább nem szólt erre semmit.
- Hová tartoztok hát? - kérdezte Titánia a tündéreket, amire a tündérhercegek kinyújtották feléjük a kezeiket. Síle lépett gyorsabban és odafordult a bajnokához.
- Köszönöm, hogy elkísértél. Jól szórakoztam. - lelkesen megölelte és már röppent is tovább, egyenesen Aengus herceg elé, hogy megfogja a kezét. Síle aranyszínű haja világosabbá vált, bőre rózsásabb, Aengus herceg egy intésére pedig még egy apró, félig kibomlott virág is nyílt az egyik füle mögött. Hát ezért voltak az egyes kertekben lévők egymáshoz annyira hasonlatosak!
- Nagyon szívesen, bármikor máskor! - integetett Nyár.- Hogyhogy végül a Tavasz?
Sioda elégedett, de fáradt mosollyal fordult Lory felé. Nem is volt csoda, végigjártak négy évszakot és az éjszakát pihenés nélkül.
- Ne haragudj, hogy elvarázsoltalak. Nem akartam rosszat. - mondta, kicsit elszégyellve magát. Lory mosolyogva simogatta meg a tündérfiú fejét.
- Köszönöm, hogy elvarázsoltál. Életem legjobb kalandja volt.
Olyan volt neki ez az egész, mint néhány hónap a druidák között, csak még jobb. Siodának és a tündéreknek hála elfelejthette legalább egy rövid időre azt a rengeteg borzalmat, amit Veronián átélt, a rémálmokat, a mélységieket, a merényleteket. Elhitte nekik, hogy az élet még lehet szép és vidám. Hogy talán magával viheti mindazt, amit itt látott, és rendbeteheti a saját életét. Ahogy a tündérek szépen lassan eldöntötték, hogy mit is akartak, úgy Loreenában is kezdett kikristályosodni, hogy végülis milyen életet szeretne élni. És nem olyat, mint eddig.
Sioda odasétált Bres herceg elé és elfogadta a kezét. A fiú tincsei méginkább rozsdás színt öltöttek, nagy szemei pedig sötétarannyá változtak, ahogy visszanézett még utoljára.
Mostmár Gerard is összeszedte magát, és nem hagyta szó nélkül a búcsút.
- Hé! El ne merd felejteni azt... mennyire is szeretsz küzdeni. -mondta Sílének, majd Sioda felé fordult. - Ez rád is vonatkozik! - intett nagyot, másik kezét keresztbe fonva.
- Azért a tavasz... - felelte Síle a bajnoka és Gerard között jártatva a tekintetét - ... mert szeretek küzdeni. - kacsintott, mielőtt Aengussal együtt eltűnt a portálban. Sioda hasonlóan barátságosan integetett, majd Loryra nézve az ajkaira tette az egyik ujját és lefelé mutogatott. Amikor a tünde lenézett meglátta a korábbi tálcát, egyetlen megmaradt apró darab diós-krémes süteménnyel, mielőtt ők is eltűntek.
- Hát akkor úgy néz ki nekünk kevesebb dolgunk lesz, nem de, El? - bökte oldalba Manannan herceg Elatha herceget, aki erre csak elfintorodott és megtörlte a homlokát.
- Valahogy úgy, de kérlek, maradj távolabb. Izzadt vagy. Felség! - hajolt meg Titánia felé, majd saját portáljaikon keresztül ők is távoztak. Amikor nyolcszem közt maradtak Titánia felsóhajtott, aztán felemelte a kezét.
- Gwylli, légy szíves! - mondta, majd apró szárnyzúgás közepette egy színes szitakötő szállt a kezére, és zöldes fénnyel kezdett világítani. A három bajnok körül mintha ismét csavargatta volna valaki a világ szövetének szálait, az után Titánia hatalmas trónterme zsugodorni kezdett, és mire elmúlt a varázslat már csak egy kisebb szobának tűnt, amiben épp elfértek kényelmesen. Úgy tűnt, visszakapták az eredeti méreteiket.
- Mondjátok. Látom rajtatok, hogy néhányótok majd eleped a kérdésekbe.
Mindannyiuknak lehetett rengeteg, és hirtelen azt sem tudták, hogy melyikkel kezdjék. Végül Nyár bökte ki a lehető legpraktikusabb kérdést, amit csak lehetett.
- Hogy jutunk haza?
Loryt viszont előtte még más foglalkoztatta. Annyi titkot lengettek be a szemük előtt, amiről korábban fogalmuk sem volt, és ha most nem kérdezték meg, félt hogy már soha többé nem lesz rá alkalmuk.
- Felség... Hallottuk Brigít történetét, és nehéz nem észrevenni, hogy más vagy, mint a többi tündér. Honnan jöttél?
A Démonfiú is beszállt a kérdezősködésbe.
- Egyvalami még lenne... hallottunk egy mesebeli gyűrűről, mellyel világokat lehet teremteni. Annak az ékszernek... mi volt a neve... honnan jött?
- Okos kérdések. - mosolyodott el Titánia, a szitakötő pedig szárnyrebegtetve áttelepedett a vállára. - Tündér vagyok... egy értelemben. - kezdte a legbonyolultabbal. - Mit gondoltok, hány tündérsík létezik összesen?
- Hát, ha így kérdezi Felséged, biztos nem csak egy... hármat tippelek. - - Mondta Nyár bizonytalanul. Lory gyorsan elkezdett számolni, hogy már csak ők mennyit láttak, és az biztosan nem az összes volt. Végül vállat vont.
- Gondolom... Sok. már csak mi jártunk négy évszakban, az éjszakában, Mag Mellben és itt.
- Talán...végtelen sok? - tette hozzá Gerard, és nem is tűnt ostobaságnak.
- Nyolc, ha mindet számoljuk. Tír na nÓg a középső, amely minddel kapcsolatban van. A világhoz, amit ti Veroniának hívtok kapcsolódik Mag Mell, Goibniu birodalma. A Kör kertjei mind egy-egy világ széléhez érnek hozzá, tüzes hegyekhez a nyár, hideg tundrához a tél, vége nincs növekvő ligetek világához a tavasz és ódon fenyvesekhez az ősz... Az a világ, amelyhez az Éjszaka Kertje hozzá ér... Úgy hívják Annwn - legalább is mi. Ti úgy neveznétek, Alfheim. - válaszolta meg végül a kérdést a királynő. Loreena nagyokat pislogott.
- Alfheim... Ez... Ismerős. Tündeföld.
Legendákból elszórt utalásokból rémlett neki csak, de onnan igen. Mire nem volt jó, ha a tünde öccse odavolt az ősi kelta legendákért, és naphosszat másról sem beszélt! Sosem gondolta volna, hogy az akkor ráragadt tudás még hasznos lehet valamire… És azt sem, hogy akár egyetlen szó is igaz lehetett azokból a mesékből. Ez olyan távlatokat nyitott meg, amiről még csak álmodni sem mert egyetlen tünde sem.
- Anwnn egy a tündérsíkok közül, de egy értelemben mégsem. Ugyanolyan fae nép lakja, de cseppet sem hasonlítanak a tündérekre. Olyanok, mint ti... - intett kecsesen Lory és Nyár felé, aztán ujjait széttárva a mellkasára borította a tenyerét - ... olyanok, mint én.
- És ez mit jelent? - Kérdezte Nyár.
- De mégsem egészen vagyunk egyformák, te is mi. - jegyezte meg Lory. Titániának más volt a bőre, volt szárnya, és egyébként is a lába inkább rovarokra emlékeztetően ízelt volt.
- Nem. - mosolyodott el a királynő. - Nem vagyunk egyformák. Ti már az Idegen Isten nyomát viselitek. Ti már hasonlóbbak vagytok az ő teremtményeihez. - nézett Gerardra itt, miközben megemelt az egyik kezét, amin megcsillan egy jókora lila ékkő. - Erre gondolsz, igaz? Brigít úgy emlékezik meg róla, Aimsir. Azt jelenti Világ.
Nyár tágra nyílt szemekkel nézte a gyűrűt, de Lory rá se hederített. Ezer gondolat kergette egymást a fejében. Viselték az idegen isten nyomát, ezért hasonlatosak az ő teremtményeihez. Már. De vajon ez mindig így volt? Talán ők nem is annak a bizonyos Istennek a gyermekei, csupán befogadott árvák? Így lehet nem is volt csoda, hogy nem szerepeltek abban A Könyvben.
- Volt még olyan halandó, aki a kezében tarthatta? Ha jól sejtem, Veroniáról származik. - kérdezte Gerard visszarántva Loryt a jelenbe. Jobban járt, ha most inkább figyelt, nehogy lemaradjon valamiről.
- Nem minden Veroniáról jött, ami létezik. - mondta szülői engedékenységgel Titánia, majd visszaejtette a kezét az ölébe. - Aimsir sosem volt ezen a termen kívül, mióta Brigít idehozta, azelőtt pedig csak ő tudja hol szerezte.
- És te hogy kerültél a tündérek földjére Alfheimből? - kérdezte Lory visszakanyarodva az előző témára.
Gerard bólogatott, majd ismét kérdezett, de nem bírt elszakadni a gyűrűtől. A tünde tulajdonképpen egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy a Démonfiút a hatalom érdekelte.
- Te is használtad őt eszerint? Milyen volt?
- Menekültem. -felelte Lorynak Titánia. - Összetűzésbe keveredtem Anwnn Banríon Ard nézeteivel így menekültem az első úton, amit találtam. Véletlen volt csak, ami ide vezetett. Egyszerű véletlen. A világok közti mágia megtépázott és majdnem megölt, amikor megtaláltak. Aztán... nos... - kicsit elfintorodott. - ... ez egy kicsit zavarba ejtő.
- Aztán? - Kérdezte Nyár kíváncsian, és a többiek is várakozó tekintettel néztek rá. Mostmár nem hagyhatta abba a történetet! Titánia sóhajtott.
- ... van egy szent könyvük a tündéreknek. Úgy hiszik Brigít küldte nekik a Fátylon túlról, és abban úgy nevezik meg a tündérek királynője Titánia, férje pedig a tündérkirály Oberon. Mivel egymásról tudták, hogy egyikük sem lehet Titánia így úgy döntöttek én vagyok. Csak aztán... - egyik ujjával felnyúlt a vállához és megsimogatta a szitakötő fejét, amire az csak rezegtette a szárnyát, mintha macskamód dorombolt volna. A trón mögül hirtelen felemelkedett egy poros, bőrkötéses könyv és a bajnokok elé lebegett, rajta arannyal festett nyomott betűkkel díszelgett a címe: W. Shakespeare: Midsummer Night's Dream. Lory itt is érezte a szélmágiát, majd amikor mind elolvasták a címet a könyv visszalebegett a trón mögé. - ... megszerettem őket. Olyanok, mint a gyerekek.
- Miért, nem vagy igazából Titánia? Akkor ki vagy? - Nyár szinte egészen megfeledkezett arról, hogy egy uralkodóval beszélt, de ez az egész ügy sokkal izgalmasabb volt az udvari etikettnél.
- ... és... Ki az az Annw Banríon Ard? - büszke volt hogy meg tudta jegyezni a nevet.
- A nevem nem fontos. - mosolygott Nyárra. - Most már Titánia vagyok, mert ennek kell lennem. Azt, hogy ki Anwnn Banríon Ard pedig remélem, hogy sosem tudjátok meg. - sötétedett el a tekintete.
- Miért lenne jobb?
- Azért, mert ha az ő nevét halljátok, akkor a világotok nagyobb veszélyben van mint valaha gondoltátok volna. - felelte a királynő, aztán megrázta a fejét. - Ne haragudjatok, nem akarlak titeket feleslegesen megijeszteni. Hadd fejezzem ki a hálámat, hogy segítettetek a tündéreiteknek megtalálni a helyüket. Nem is gondolnátok, mennyire fontos ez.
Nyár kicsit meghajolt.
- Ha már idehoztak, miért ne tettük volna?
- Örülök, hogy segíteni tudtam. Nagyon szép ez a szokás. - tette hozzá Lory is.
Gerard nkább csak egy elegáns mozdulattal megigazította a ruhája ujját.
- Egek-egek... - csóválta a fejét vigyorogva.
Titánia még egyszer elmosolyodott, aztán újra megsimogatta a szitakötője fejét, amitől az felszállt a feje tetejére és megint világítva zümmögni kezdett.
- Ideje hazamennetek. Viszont látjuk egymást a virágok kelyheiben, a harmaton megcsillanó teliholdon és a gyermekek mosolyában, Veronia bajnokai. Brigít vigyázzon rátok.
A kép színes szálakra bomlott a szemük előtt, ezúttal azonban egymástól is távolodtak.
- Köszönöm, egy élmény volt. -Nyár kezet nyújtott Gerardnak, Loreenára pedig melegen rámosolyogtam. - Remélem még találkozunk!
A lovagnő integetett nekik.
- Viszlát Nyár! Talán még egyszer keresztezik egymást az útjaink. Tél... Tőled meg úgyse tudok megszabadulni. - nevetett rá Gerardra.
- Ha egyszer valaha újra találkozunk...igyunk egyet...aztán vitassuk, melyik évszak is a legszebb. - biccentett feléjük a Démonfiú is.
Hirtelen fekete üresség maradt csak, ami az elméjükre telepedett... Loreena nem tudta mennyi idő telt el, mielőtt felébredt volna az Elathai kertben, pont ott, ahol a kelta csomót megtalálta. Álmodott volna? Nem… Nem illett a mostani szörnyűséges álmai közé. Bármilyen hihetetlen is volt, a szívében ott maradt a melegség, és a tündérek vidámságának az emléke. A nap másképp sütött, a virágoknak más illata volt, még a szél is barátságosabban simogatta az arcát. Angus - akiről mostmár tudta, hogy a tavasz hercegének nevét viselte izgatottan szaglászta körbe. Lory rátette a kezét a kutya szőrös fejére.
- Menjünk haza, barátom. - mondta mosolyogva, majd felállt, és a háza felé vette az irányt. Készen állt, végre, hogy mostmár valóban minden másképp legyen.

Megráztam a fejem, hogy a fejemből kitisztuljon a sokminden, ami ért az elmúlt néhány percben. Teremtéstörténet, átváltozások, elválasztás, egyszerűen sok volt.
- Nos, mit tanultatok? - Hallottam az ismerős hangot, felkaptam a fejem és körülnéztem. Megint Titánia tróntermében voltunk.
- Azt, hogy mindenhol lehet jót szórakozni, ha akarunk. És jól tálalják. - Fejtettem ki a véleményem, amivel úgy tűnt, hogy mindenki elégedett volt, legalábbis senki nem tett hozzá semmit. Titánia bólintott egyet, aztán a két megmaradt kísérőtündérekre nézett.
- És ti mit tanultatok?
Síle nagyon látványosan ringatózott, pont, mint egy gyerek, akinek nagy dilemmája van, majd megszólalt.
- Azt, felség, hogy nem ide valóak vagyunk... már nem. - Ezzel együtt pedig az Ősz tündére is bólintott. A királynő elégedetten mosolygott, aztán csettintésére megjelentek a különböző évszakok hercegei. Kérdően néztem a kísérőinkre, a hercegekre, majd vissza. Már volt sejtésem, hogy mi fog történni. Odasúgtam Ősznek.
- Akkor most az fog történni, mint az Éjszakában?
- Szerintem igen. - súgtam vissza nyárnak. - Van egy olyan érzésem, hogy erre ment ki ez az egész... - Súgta vissza. Lehet benne valami végül is, hiszen csak el akarták dönteni, melyik évszak a legszebb. De akkor miért kellett így vitázni rajta, meg egyáltalán miért kellettünk mi... Lehet, hogy nem engedik be őket sehova csak úgy, ki tudja, de akkor a többiek hogy ismerik meg azt, amit választanak? Na mindegy.
- Szerintem csak simán hazamennek. - Szólt a szerelmétől elszakított lovag, aki úgy tűnt, már megbirkózott a veszteséggel.
- Hová tartoztok hát? - Kérdezte Titánia, mire minden herceg várakozóan kinyújtotta az egyik kezét, mintha csak táncra kérnék a tündéreket.
- Köszönöm, hogy elkísértél. Jól szórakoztam. - Lépett oda hozzám Síle, és átölelt.Kicsit megszeppentem, de gyorsan visszaöleltem, mielőtt továbbreppent volna Aengus herceghez. Jól esett.
- Nagyon szívesen, bármikor máskor! - Integettem, de aztán még utánaszóltam: - Hogyhogy végül a Tavasz?
- Hé! El ne merd felejteni azt... mennyire is szeretsz küzdeni. - Szólt Síléhez, és ezzel együtt a másik tündérhez is a lovag.
- Azért a tavasz... mert szeretek küzdeni. - kacsintott Síle, mielőtt eltűnt a hercegével, hasonlóan tett így az Ősz bajnoka, de ő az én pártfogoltammal ellentétben az eredeti évszakához ment.
- Hát akkor úgy néz ki nekünk kevesebb dolgunk lesz, nemde, El? - Szólt oda a Nyár hercege a Télhez, aki viszont nem értékelte a viccet, de cserébe letörölte a homlokát. Na mi van, nem ehhez a meleghez szokott hozzá?
- Valahogy úgy, de kérlek, maradj távolabb. Izzadt vagy. Felség! - Válaszolt, majd meghajolt a királynő felé, és mindketten eltűntek a saját portáljukban. Kicsit azért elszontyolodtam, hogy végülis nem tudtunk nyerni, de ez van, valakinek veszítenie is kell.
- Gwylli, légy szíves! - Mondta a királynő, azzal egy színes szitakötő rászállt, és elkezdett zölden világítani, amitől megint olyan volt, mint a legelején, végül pedig elkezdett a terem zsugorodni, hogy aztán végül ugyanakkorák legyünk, mint Titánia, és a hatalmas terem is csak akkora legyen, hogy épp elférjünk. Megkönnyebbültem, mikor végre éreztem, hogy a méreteink visszajönnek, az arcomat rögtön meg is tapogattam, ugyanolyan gömbölyű-e, és próbaképp szárnyat akartam rezegtetni.
- Mondjátok. Látom rajtatok, hogy néhányótok majd eleped a kérdésekbe.
Túl sokminden volt bennem, és túlságosan nem tudtam megfogalmazni semmit, úgyhogy a legkézenfekvőbbel kezdtem.
- Hogy jutunk haza?
- Felség... Hallottuk Brigít történetét, és nehéz nem észrevenni, hogy más vagy, mint a többi tündér. Honnan jöttél? - Kérdezte Ősz.
- Egyvalami még lenne... hallottunk egy mesebeli gyűrűről, mellyel világokat lehet teremteni. Annak az ékszernek... mi volt a neve... honnan jött? - Tette hozzá a lovag.
- Okos kérdések. - Mosolyodott el Titánia, ahogy a szitakötő a vállára szállt. - Tündér vagyok... egy értelemben. Mit gondoltok, hány tündérsík létezik összesen? - Kezdte.
- Hát, ha így kérdezi Felséged, biztos nem csak egy... hármat tippelek. - Mondtam bizonytalanul. Honnan kellett volna tudnom?
- Gondolom... Sok. már csak mi jártunk négy évszakban, az éjszakában, Mag Mellben és itt.
- Talán...végtelen sok? - Érkeztek a tippek.
- Nyolc, ha mindet számoljuk. Tír na nÓg a középső, amely minddel kapcsolatban van. A világhoz, amit ti Veroniának hívtok kapcsolódik Mag Mell, Goibniu birodalma. A Kör kertjei mind egy-egy világ széléhez érnek hozzá, tüzes hegyekhez a nyár, hideg tundrához a tél, vége nincs növekvő ligetek világához a tavasz és ódon fenyvesekhez az ősz... Az a világ, amelyhez az Éjszaka Kertje hozzá ér... Úgy hívják Annwn - legalább is mi. Ti úgy neveznétek, Alfheim. - Érkezett a válasz. Miután rájöttem, hogy messze volt a tippem, nagyokat néztem. Mi a fene? Hogy ez a világ mindennek a közepe, azt még megértettem, de a többi már túl magas volt nekem. De az Alfheim szó jól hangzott. Ősz mellettem közben nagyokat pislogott.
- Alfheim... Ez... Ismerős. Tündeföld. - Gondolkozott el.
- Anwnn egy a tündérsíkok közül, de egy értelemben mégsem. - Kezdett magyarázni. - Ugyanolyan fae nép lakja, de cseppet sem hasonlítanak a tündérekre. Olyanok, mint ti... - Intett Ősz és felém, majd magára mutatott - ... olyanok, mint én.
Ránéztem a királynőre, majd magamban csöndben elmondtam egy gondolatot, miszerint remélem, hogy nem így nézek ki, aztán elkezdtem reménykedni, hogy a gondolataimban nem tud olvasni.
- És ez mit jelent? - Kérdeztem.
- De mégsem egészen vagyunk egyformák, te és mi. - Mondta ki végül az én gondolatomat is a másik tünde nő, finomabban, mint nekem sikerült volna.
- Nem. - Mosolyodott el - Nem vagyunk egyformák. Ti már az Idegen Isten nyomát viselitek. Ti már hasonlóbbak vagytok az ő teremtményeihez. – Nézett rá itt sokatmondóan a lovagra, miközben megemelte az egyik kezét, amin megcsillant egy jó nagy lila ékkő. - Erre gondolsz, igaz? Brigít úgy emlékezik meg róla, Aimsir. Azt jelenti, Világ.
Tágra nyílt szemekkel néztem a gyűrűt. De szép, milyen nagy, és mekkora hatalma lehet! Bele se tudtam gondolni.
- Volt még olyan halandó, aki a kezében tarthatta? Ha jól sejtem, Veroniáról származik. - Fűzte tovább a lovag.
- Nem minden Veroniáról jött, ami létezik. Aimsir sosem volt ezen a termen kívül, mióta Brigít idehozta, azelőtt pedig csak ő tudja hol szerezte. - Mosolyodott el a királynő.
- És te hogy kerültél a tündérek földjére Alfheimből? - Kérdezte az Ősz eddigi lovagja.
- Te is használtad őt eszerint? Milyen volt? - Kérdezte az összetört szívű fiú.
- Menekültem. Összetűzésbe keveredtem Anwnn Banríon Ard nézeteivel így menekültem az első úton, amit találtam. Véletlen volt csak, ami ide vezetett. Egyszerű véletlen. A világok közti mágia megtépázott és majdnem megölt, amikor megtaláltak. Aztán... nos...  ez egy kicsit zavarba ejtő.
- Aztán? - Kérdeztem kíváncsian. Végül sóhajtott.
- ... van egy szent könyvük a tündéreknek. Úgy hiszik Brigít küldte nekik a Fátylon túlról, és abban úgy nevezik meg a tündérek királynője Titánia, férje pedig a tündérkirály Oberon. Mivel egymásról tudták, hogy egyikük sem lehet Titánia így úgy döntöttek én vagyok. Csak aztán... - Simogatta meg a szitakötőjét, aztán előrepült a trón mögül egy könyv, valami „Midsummer Night’s Dream” volt, nem nézhettem sokáig, mire visszarepült.  - ... megszerettem őket. Olyanok, mint a gyerekek. - Fejezte be végül.
Nagyokat lestem a repkedő könyvre, aztán mire az visszakerült a helyére, összeszedtem magam, és megkérdeztem.
- Miért, nem vagy igazából Titánia? Akkor ki vagy? - Feledkeztem is meg a szóhasználatról, ami az uralkodókat illeti.
- ... és... Ki az az Annw Banríon Ard?
- A nevem nem fontos. Most már Titánia vagyok, mert ennek kell lennem. Azt, hogy ki Anwnn Banríon Ard pedig remélem, hogy sosem tudjátok meg. - Felelt nekünk elkomorodó tekintettel. Ha nem mondja meg a nevét, hát nem, egy próbát megért.
- Miért lenne jobb?
Közben a szemem sarkából láttam, hogy a kissrác felemelte a kezét, de aztán le is engedte. Hogy mit akart, azt nem tudtam, de gyorsan elengedtem a kérdést.
- Azért, mert ha az ő nevét halljátok, akkor a világotok nagyobb veszélyben van mint valaha gondoltátok volna. - Mondta, aztán megrázta a fejét. - Ne haragudjatok, nem akarlak titeket feleslegesen megijeszteni. Hadd fejezzem ki a hálámat, hogy segítettetek a tündéreiteknek megtalálni a helyüket. Nem is gondolnátok, mennyire fontos ez. - Fűzte tovább. Enyhén meghajoltam.
- Ha már idehoztak, miért ne tettük volna? - A névhez kapcsolódó fenyegetést nem tudtam hova tenni, így nem is vettem fel túlságosan, amúgy is mit tudtam volna vele kezdeni?
- Örülök, hogy segíteni tudtam. Nagyon szép ez a szokás.
- Egek-egek... - Igazította meg a ruháját, majd csóválta a fejét az udvarlós lovag. Titánia újra elmosolyodott, aztán megint megpiszkálta a szitakötőt, mire az elkezdett zümmögni.
- Ideje hazamennetek. Viszont látjuk egymást a virágok kelyheiben, a harmaton megcsillanó teliholdon és a gyermekek mosolyában, Veronia bajnokai. Brigít vigyázzon rátok. - Majd a kép elkezdett szétbomlani. Ránéztem a társaimra.
- Köszönöm, egy élmény volt. - Azzal kezet nyújtottam Gerardnak, az Ősz bajnokára pedig melegen rámosolyogtam. - Remélem még találkozunk! - Mondtam nekik, mielőtt minden szétesett volna. Ősz integetett.
- Viszlát,  Nyár! Talán még egyszer keresztezik egymást az útjaink. Tél... Tőled meg úgyse tudok megszabadulni. - Nevetett fel. Tél elfogadta a kezemet, majd búcsút intett.
- Ha egyszer valaha újra találkozunk...igyunk egyet...aztán vitassuk, melyik évszak is a legszebb. - Biccentett, mielőtt minden fekete ürességgé változott, mintha elájultam volna. Nem tudtam, mennyi idő múlva, de felébredtem, de minden zavaros volt. Most mi történt? Bevertem volna a fejem ugrálás közben? Körülnézve megláttam a felszerelésemet, és odabotladozva felvettem.
- Akkor menjünk tovább...

Az árnyak körülöttük sebes folyamként ölelik körbe őket, majd egy pillanatra minden elsötétóül. Amikor kitisztul a kép újra Titánia hatalmas fába épített palotájának tróntermében találják magukat, Tír na nÓg közepén, a tündérek királynője pedig várakozóan néz rátok.
- Nos, mit tanultatok?
Furcsa kérdés volt. Tanulni? Nem azért jöttek, hogy tanuljanak. Azért jöttek, hogy megmérkőzzenek általuk az évszakok, hogy kiálljanak az igazukért.
~ Hm...hogy a tündérek iszonyat furák...
- Azt, hogy mindenhol lehet jót szórakozni, ha akarunk. És jól tálalják.- hangzott az első válasz.
Talán ez volt az egyetlen helyes megoldás. Jobb neki sem jutott eszébe. Kedve lett volna Titánia képébe mondani, amit gondol, de inkább magában tartotta. Nem sok kedve volt még tündérként kihúzni a gyufát. A többiek válasza megfelelt neki. Titánia sem felelt nekik, csak bólint, aztán Sioda-ra és Sílére nézett.
- És ti mit tanultatok?
Síle feltűnően előre-hátra ring a sarkán, mielőtt elgondolkodva válaszolna.
- Azt, felség, hogy nem ide valóak vagyunk... már nem.
Sioda csak lassan bólint, mire a királynő elmosolyodik és csettint, amire trónjából négy fénylő portál emelkedik elő, rajta pedig sorban előlép Aengus, Manannan, Elatha és Bres tündérhercegek.
- Akkor most az fog történni, mint az Éjszakában?
- Szerintem igen. Van egy olyan érzésem, hogy erre ment ki ez az egész...
- Szerintem csak simán hazamennek.
~ És nem idegesítik többet a királynőt az ostoba...miket beszélek, nagyon is komoly versenyeikkel.
Óvatosan előrelépett. Köszönés előtt még szeretett volna valamit mondani nekik. Ezúttal nem fog későn kapcsolni.
- Hová tartoztok hát? - kérdezi Titánia a tündéreket, amire a tündérhercegek kinyújtják feléjük a kezeiket. Síle lép gyorsabban és odafordul bajnokához.
- Köszönöm hogy elkísértél. Jól szórakoztam. - majd lelkesen megöleli és röppen is tovább, egyenesen Aengus herceg elég és megfogja a kezét. Síle aranyszínű haja világosabb lesz, bőre rózsásabb, Aengus herceg egy intésére pedig még egy apró, félig kibomlott virág is nyílik az egyik füle mögött.
- Nagyon szívesen, bármikor máskor! Hogyhogy végül a Tavasz?
Sioda elégedett és kissé fáradt mosollyal fordul a sajátja irányába.
- Ne haragudj, hogy elvarázsoltalak. Nem akartam rosszat. - mondja, kissé elszégyellve magát, mielőtt odasétál Bres herceg elé és elfogadja a kezét. Sioda tincsei méginkább rozsdás színt öltenek, nagy szeme pedig sötétarannyá válnak ahogy visszanéz még utoljára
- Köszönöm, hogy elvarázsoltál. Életem legjobb kalandja volt.
Némileg meghatódva nézte a többi tündér búcsúját. Szerencsére már megszokta a szituációt, így legalább egy vidám ez egy vidám búcsúzkodás volt. Ezért nem hagyta szó nélkül elmenni Síle-t.
- Hé! El ne merd felejteni azt... mennyire is szeretsz küzdeni. - öt ilyen csodálatos tündér, akik színt visznek népük életébe.... ez volt az, ami igazán könnyet tudott volna csalni a szemébe. Ezt a versenyszellemet meg kell tartani.
S Siodának is ezt üzente.
- Ez rád is vonatkozik! - intett nagyot, másik kezét keresztbe fonva.
- Azért a tavasz... - feleli Síle - ... mert szeretek küzdeni. - kacsint, mielőtt Aengussal együtt eltűnik a portálban. Sioda hasonlóan barátságosan integet.
- Hát akkor úgy néz ki nekünk kevesebb dolgunk lesz, nem de, El? - böki oldalba Manannan herceg Elatha herceget, aki erre csak elfintorodik és megtörli a homlokát.
- Valahogy úgy, de kérlek, maradj távolabb. Izzadt vagy. Felség! - hajol meg Titánia felé, majd saját portálján keresztül ők is eltánnek; amikor nyolcszem közt maradtatok Titánia felsóhajt, aztán felemeli a kezét
- Gwylli, légy szíves! - mondja, majd apró szárnyzúgás közepette egy színes szitakötő száll a kezére, majd zöldes fénnyel kezd világítani.
Mintha ismét csavargatná valaki a világ szövetének szálait, hirtelen aztán Titánia hatalmas trónterme zsugodorni kezd, és mire elmúlik a varázslat már csak egy kisebb szobának tűnik, amiben épp elfér egy ember.
- Mondjátok. Látom rajtatok, hogy néhányótok majd eleped a kérdésekbe.
- Hogy jutunk haza?
- Felség... Hallottuk Brigít történetét, és nehéz nem észrevenni, hogy más vagy, mint a többi tündér. Honnan jöttél?
- Egyvalami még lenne... hallottunk egy mesebeli gyűrűről, mellyel világokat lehet teremteni. Annak az ékszernek... mi volt a neve... honnan jött?
- Okos kérdések. - mosolyodik el Titánia, ahogy a szitakötő szárnyrebegtetve áttelepedik a vállára. - Tündér vagyok... egy értelemben. - kezdi a legbonyolultabbal. - Mit gondoltok, hány tündérsík létezik összesen?
- Hát, ha így kérdezi Felséged, biztos nem csak egy... hármat tippelek.
- Gondolom... Sok. már csak mi jártunk négy évszakban, az éjszakában, Mag Mellben és itt.
- Talán...végtelen sok?
- Nyolc, ha mindet számoljuk. Tír na nÓg a középső, amely minddel kapcsolatban van. A világhoz, amit ti Veroniának hívtok kapcsolódik Mag Mell, Goibniu birodalma. A Kör kertjei mind egy-egy világ széléhez érnek hozzá, tüzes hegyekhez a nyár, hideg tundrához a tél, vége nincs növekvő ligetek világához a tavasz és ódon fenyvesekhez az ősz... az a világ, amelyhez az Éjszaka Kertje hozzá ér... Úgy hívják Annwn - legalább is mi. Ti úgy neveznétek, Alfheim.
Valahol már biztosan hallotta ezt a nevet. De nem emlékett rá, pontosan hol, és hogy mit jelent.
- Alfheim... Ez... Ismerős. Tündeföld.
- Anwnn egy a tündérsíkok közül, de egy értelemben mégsem. Ugyanolyan fae nép lakja, de cseppet sem hasonlítanak a tündérekre. Olyanok, mint ti... - int kecsesen Lory és Lance felé, aztán ujjait széttárva a mellkasára borítja a tenyerét - ... olyanok, mint én.
- És ez mit jelent?
- De mégsem egészen vagyunk egyformák, te is mi.
- Nem. - mosolyodik el a királynő. - Nem vagyunk egyformák. Ti már az Idegen Isten nyomát viselitek. Ti már hasonlóbbak vagytok az ő teremtményeihez. - néz Gerardra itt, miközben megemeli az egyik kezét, amin megcsillan egy jókora lila ékkő. - Erre gondolsz, igaz? Brigít úgy emlékezik meg róla, Aimsir. Azt jelenti Világ.
Alaposan megszemlélte a becses ékszert. Tehát itt bujkál. Egy az öt nagy erejű tárgy közül. Ám a tény, hogy egy veroniai tiltólistán szerepel...
- Volt még olyan halandó, aki a kezében tarthatta? Ha jól sejtem, Veroniáról származik.
- Nem minden Veroniáról jött, ami létezik. - mosolyodik el szülői engedékenységgel Titánia, majd visszaejti a kezét az ölébe. - Aimsir sosem volt ezen a termen kívül, mióta Brigít idehozta, azelőtt pedig csak ő tudja hol szerezte.
- És te hogy kerültél a tündérek földjére Alfheimből?
- Te is használtad őt eszerint? Milyen volt?
- Menekültem. -feleli- Összetűzésbe keveredtem Anwnn Banríon Ard nézeteivel így menekültem az első úton, amit találtam. Véletlen volt csak, ami ide vezetett. Egyszerű véletlen. A világok közti mágia megtépázott és majdnem megölt, amikor megtaláltak. Aztán... nos... - itt egy kicsit furcsa fintort vág. - ... ez egy kicsit zavarba ejtő.
- Aztán?
Titánia sóhajt.
- ... van egy szent könyvük a tündéreknek. Úgy hiszik Brigít küldte nekik a Fátylon túlról, és abban úgy nevezik meg a tündérek királynője Titánia, férje pedig a tündérkirály Oberon. Mivel egymásról tudták, hogy egyikük sem lehet Titánia így úgy döntöttek én vagyok. Csak aztán... - egyik ujjával felnyúl a vállához és megsimizi a szitakötő fejét, amire az csak rezegteti a szárnyát. A trón mögül hirtelen felemelkedik egy poros, bőrkötéses könyv és elétek lebeg, rajta arannyal festett nyomott betűkkel a címe: W. Shakespeare: Midsummer Night's Dream. Egy könyv, amiről soha életében nem hallott.
- ... megszerettem őket. Olyanok, mint a gyerekek.
- Miért, nem vagy igazából Titánia? Akkor ki vagy?
- ... és... Ki az az Annw Banríon Ard?
- A nevem nem fontos. - mosolyodik el - Most már Titánia vagyok, mert ennek kell lennem. Azt, hogy ki Anwnn Banríon Ard pedig remélem, hogy sosem tudjátok meg. - sötétedik el a tekintete.
- Miért lenne jobb?
Gerard megemeli a kezét. Ha most nála lenne a démoni ereje, már rég megtudta volna Titánia sötét titkát. Aztán leengedte. Óvatosan megrázta a fejét. Olyan érzés volt, mintha felébredt volna álomból. Egy sötét álomból. Ismerte azt a tekintetet. Neki is túl sokszor ült ki az arcára.
- Azért, mert ha az ő nevét halljátok, akkor a világotok nagyobb veszélyben van mint valaha gondoltátok volna. - feleli, aztán megrázza a fejét. - Ne haragudjatok, nem akarlak titeket feleslegesen megijeszteni. Hadd fejezzem ki a hálámat, hogy segítettetek a tündéreiteknek megtalálni a helyüket. Nem is gondolnátok, mennyire fontos ez.
- Ha már idehoztak, miért ne tettük volna?
- Örülök, hogy segíteni tudtam. Nagyon szép ez a szokás.
Zavarodottan forgatja körbe a fejét. Sokmindent megtudott és még mindig tanácstalanabbnak érzi magát, mint korábban volt. Szinte már nevetnéke támad önmagán. Inkább csak egy elegáns mozdulattal megigazítja a ruhája ujját.
- Egek-egek... - csóválta a fejét vigyorogva.
Titánia még egyszer elmosolyodik, aztán újra megsimizi a szitakötője fejét, amitől az felszáll a feje tetejére és megint világítva zümmögni kezd.
- Ideje hazamennetek. Viszont látjuk egymást a virágok kelyheiben, a harmaton megcsillanó teliholdon és a gyermekek mosolyában, Veronia bajnokai. Brigít vigyázzon rátok.
- Köszönöm, egy élmény volt.
A nyár és a tél bajnokai búcsúzásképp kezet fogtak.
- Remélem még találkozunk!
- Viszlát Nyár! Talán még egyszer keresztezik egymást az útjaink. Tél... Tőled meg úgyse tudok megszabadulni. - nevetett rá Gerardra.
Búcsút intett a többieknek. Furcsa érzés volt. Mintha félbevágták volna. Egy remek történetet.
- Ha egyszer valaha újra találkozunk...igyunk egyet...aztán vitassuk, melyik évszak is a legszebb. - biccentett feléjük.
Mikor magához tért, a Köderdő fái közt fekve találta magát. Felhajolt, majd körbenézett. A kő sehol. Az egész olyan volt, akár egy álom.
- Egek...azt hiszem ezt nem fogják nekem elhinni... – dörzsölte meg a homlokát.
Ekkor ijedt szemekkel nézett fel az égre. Reggel volt. Reggel a hírhedt Köderdőben, ahol ellenben más tájakkal, a nappali állatok a veszélyesek, melyek az egész estét átalusszák, és napközben jönnek elő vadászni. Hallani is lehetett a morgolódást, valahol az erdő egy másik szegletében. Varjak tanyáztak a fák erdein, átszelve a ködöt, kísértetiesen bámulva Gerardot. Az életével játszott az, aki ilyenkor kimerészkedett az amúgy is veszélyes Nebelwaldba. És a démon mégiscsak nevetettt.
- Te jó ég... – porolta le a kabátját – Késésben vagyok. Darian ki fog nyírni...

Nos gratulálok mindenkinek, aki befejezte ezt a szinte elképzelhetetlenül furcsa kalandot. A tündérek rendkívül hálásak nektek a segítségért - már ha egyáltalán megtörtént ez a csoda-kaland, nem csak a saját mindennapjaitok nehézségeitől elfáradt agyatok játszadozott veletek.

Annyi bizonyos, hogy mindhárman 300 TP-vel és 3000 váltóval lettetek gazdagabbak, valamint az alábbi apró csecsebecsével:

Név: Síol an Timthrial (Seed of the Cycle)
Leírás: Egy apró nyaklánc, amely színes borostyánba zárva egy apró magot tartalmaz. A mag képes küldetésenként egyszer 15 perc leforgása alatt egy húsz méteres körben a használó által választott évszakot megjeleníteni. Ez magát a hely felépítését, növényeit, stb. nem változtatja meg, és általánosan minden évszak legszebb arcát mutatja (értsd: nem lehet vele seregeket akadályozó hófúvást vagy ellenfél életkedvét elvevő rekkenő hőséget okozni). Az évszak egy óráig marad meg, utána visszatér eredeti állapotába.

//Mivel Lory tudom, hogy rerollra készül így ő ezt a tárgyat becserélheti 2000 váltóra//

It was fun, champions of Veronia. We hope you won't hold a grudge against us. It was just a little mischief, an innocent childsplay. You got tricked, if you will.