Azonnali Játék: Váratlan Társaság

(Megcsúszva bár, de itt a mostani QFA weekly quest!)

Nyilván mindenkinek van egy kedvenc tárgya, amit a karaktere mindig magánál hord. Legyen az egy régi tőr, egy medál vagy a legkedvesebb laposüvege. De néha pont ilyen egy hátas vagy egy hű kisállat is, ami fáradhatalanul kíséri az illetőt hajmeresztő kalandjain keresztül.

Szóval tegyük fel, hogy az egyik ilyen egyszer csak életre kel. Hogy ez teljes antropomorf átváltozás vagy épp csak beszédkészség, azt az illetőre hagyom, ahogy a tárgy személyiségét is. Lehet mókás vagy akár igazán mély darab is, szintén rátok van hagyva.

Határidő legyen jövő vasárnap, azaz 09. 24., jutalom pedig 150 xp! Jó munkát!

Sokan mondják az állatokra, leginkább a kutyákra, hogy „Olyan okosan néz, hogy mindjárt megszólal!”. Loreenának ez valahogy sosem jutott eszébe, mikor Angusra nézett, Jóskával kapcsolatban pedig végképp nem. Bár megvolt a hátasnak a magához való esze, a tünde leginkább a hűsége és megbízhatósága miatt kedvelte meg, amire pedig kellett arra bőven be tudta tanítani. Arra pedig legvadabb álmaiban sem számított, hogy Jóska valaha is meg fog szólalni. Vagy mégis?
A tünde erdő magasra nőtt fái alatt haladtak kényelmes tempóban Lightleaf felé. Az idő tökéletes volt, a lombkoronálon áttűnő napfény arany csillogásba vonta az erdőt, pont, mint a tündérek földjén Tir na n’Ógban. Lorynak szinte nem is kellett figyelnie az irányt, annyiszor járt már a kis városban, hogy ő és hátasa szinte minden környező bokrot és patakot kívülről ismertek. Abba sose gondolt bele, hogy ha máshova akarna menni, vajon akkor is Lightleafban lyukadna-e ki végül, már csak megszokásból is.
- Nem megyünk mostanában Hellenburgba. - jegyezte meg Jóska feje felől egy még, búskomornak tűnő férfihang, tökéletes angolsággal. Kis híja volt, hogy Loreena ne essen ki a nyeregből ijedtében, így hirtelen szorított rá a combjával a nyeregre, amitől a ló rögtön meg is állt.
- Tényleg nem. - nyögte ki a tünde legalább fél perc hallgatás után, majd megszokásból, nyomta bele a sarkát a hátasa oldalába, így Jóska lépésben indult meg ismét az ösvényen.
- Kár. Azért nem megyünk mert pénzt ígértek a te fejedért, meg Andromédáért?
Lory fejében ezernyi gondolat kergette egymást. A „te beszélsz?!” kérdés nyilvánvalóan ostobaság volt, hiszen hallotta, hogy a lova beszélt, így inkább azt próbálta számba venni, hogy milyen szereket ivott össze, és hogy a tegnap esti gombapörköltbe nem került-e véletlenül csak a színe kedvéért egy kis piros kalapú gomba fehér pöttyökkel. Nem emlékezett rá, és Cynewulf kotyvalékaiból sem ivott egy kortyot sem a legutóbbi közös révülésük óta. Jóska viszont minden kétséget kizáróan társalgást kezdeményezett közös kalandjaik során először, pedig már jóideje rótták együtt Veronia végtelen útjait. Ki kellett használnia az alkalmat.
- Részben azért, igen. Másrészt mert mióta Esroniel von Himmelreich eltűnt, és már Sigrún is elköltözött nem volt ott dolgunk. Kedvelted Hellenburgot?
Furcsa volt a lovához beszélni, de hiába nem hallotta sosem a hangját, attól még régi társak voltak, és sok csatát láttak együtt már. Mindketten veteránnak számítottak a szakmában.
- Jó volt a társaság. - válaszolta Jóska egykedvűen.
Loreena felvonta a szemöldökét, bár a ló ezt nem láthatta úgy előre nézve. pedig logikusnak tűnt, hogy az istálló igazából egy nagy traccsparti, hiszen a kocsisok is beszélgetnek egymással, ameddig az úrak és úrnők a bálokon mulatják az idejüket. Sosem gondolt bele, hogy ilyenkor barátságok köttetnek.
- Hiányoznak a barátaid? Az Északi istállók nem olyan jók?
Jóska prüszkölt egyet, és kis szünet után válaszolt csak, mintha addig gondolkodott volna a válaszon.
- Jók az északi istállók is. Jobb a széna, szárazabb. Csak… - a szürke csődör felsóhajtott. - Régen láttam Lydiát.
- Lydia? Ő valami kanca volt?
Jóska felnyerített, mint amikor már felnevet egy kupa sör mellett. A tündének hirtelen kedve támadt fizetni a lónak egy korsó barna hellenburgi gyöngyözőt. Ha már délre vágyott, ehhez a beszélgetéshez déli sör dukált volna.
- De még milyen kanca! Fényes, aranybarna szőr, homlokán fehér csillagjellel, mint az útmutató sarkcsillag a téli égen. És képzeld el azokat a tökéletes, gömbformájú farokat…
Lory köpni-nyelni nem tudott a döbbenettől. Jóska és egy hellenburgi kanca… Biztos akkor barátkoztak össze, amikor Lightleaf miatt kellett intézkednie, és gyakran járt dél fővárosában. És úgy tűnt itt már nem csupán barátságról volt szó, Jóskának kifejezetten tetszett az a kanca.
- Nem tudod ki volt a gazdája?
- Egy templomosnő. Azt hiszem. Ők a kék köpenyesek nem?
- Ők. - bólintott Lory.- Ha már nem akarnak elfogni, akkor elmegyünk megkeresni rendben?
- Rendben. Mondd csak… - kezdte Jóska bizonytalanul. - Szerinted ha megkérdezem mit gondol rólam, lenne esélyem?
A tünde szórakozottan vonta meg a vállát.
- Miért ne lenne esélyed?
- Morrigan fogadott velem három havi almajutalomban, hogy Lydia észre sem vett.
Morrigan Armin herceg éjfekete Schwarzritter lova öntörvényű teremtés volt, mint a legtöbb vámpírló, de a zsinatelnök hátasának a közelében sem volt. Sose találkozott még olyan megátalkodott állattal, mint amilyen Rémálom volt, pedig ő még jórészt ki tudta találni tünde érzékeinek hála, hogy mit akart. Nem is akarta elképzelni milyen volt azokkal, akik még csak meg sem értették. Ráadásul egész életükben csupán egyetlen gazdát tűrtek meg, azért viszont tűzön-vízen keresztülmentek.
- Morrigan csak gonoszkodik, ne is törődj vele. Nem jöttök ki jól?
- Vámpír ló, egy elegáns vérvonalból, és mindenkinél jobbnak gondolja magát, engem meg lenéz, mert még csak csataló sem vagyok, csak egy egyszerű hátas. Csodálkozom is, hogy sosem cseréltél le egy erősebb, gyorsabb lóra, vagy nemesebbre, mikor megtehetnéd.
Loreena előre hajolt a nyeregben és megsimogatta Jóska nyakának oldalát, arcát pedig belefúrta a fehér sörénybe. Egyetlen egyszer sem jutott eszébe, hogy neki másik ló kéne.
- Mert megbecsülöm azt, ami hűséges hozzám. Lehet van nálad erősebb ló, gyorsabb vagy nemesebb vérű… De hűségesebbet nem találnék. Láttad a démonháborút, messziről holtmezőt, és láttad a mélységit, ami kijött Blightd Fallsból. Bármelyik másik ló a kötelét eltépve, megbokrosodva rohant volna el, de te nem tetted. Sőt, ha jól emlékszem, egyszer se sántultál le, mióta nálam vagy.
Jóska büszkén emelte fel a fejét, érződött, hogy jól esett neki a dicséret. A távolban lassan feltűntek az első házak körvonalai, és Loreena már hallotta a kis patak vidám, mégis megnyugtató csobogását.
- Melyik volt a legjobb kalandunk? - kérdezte a tünde hirtelen.
- A legjobb? Úgy érted a legkevésbé ijesztő? - kérdezte a ló, enyhe cinizmussal a hangjában.
- Egy sem volt amit egy kicsit is élveztél volna?
- Hmm…. Talán a legutóbbi. Kivéve a végét. De mikor üldözött minket az a sötét tünde akit Snownak neveztél el, utána meg faluról falura vágtattunk, hogy megtaláljuk a démont a furcsa karddal, azt szerettem. Olyan volt, mintha én is versenyló lennék, és mint vad őseim együtt rohanhattam a széllel.
Lory elmosolyodott.
- Szeretnél többet vágtázni? Néha kimenni nagy nyílt mezőre vagy úgy?
- Furcsa, nem igaz? A Tünde erdőben születtem, mégis vonz a hatalmas kék ég és a végeláthatatlan fűtenger.
- Ha több időm lesz, kiviszlek az erődből, ha erre vágysz, rendben?
- Megígéred? - kérdezte a ló reménykedve.
- Megígérem.

Loreena a saját ágyában ébredt. Álmodta volna, hogy nemrég még a saját lovával beszélgetett? Álmatagon kevergette a teáját, és Jóska szavain gondolkozott, majd hirtelen ötlettől vezérelve felöltözött és elment az istállóba.
- Szia öregfiú. - simogatta meg Jóska nyakát, de a csődör nem túl meglepő módon néma maradt. - Mit szólnál, ha kilovagolnánk ma a nagyrétre? Lássuk, hogy vagy-e még mindig olyan gyors, mint csikó korodban.
Mikor kimondta ezeket a szavakat a hátas mintha felragyogott volna. A tünde még sosem érzett a ló felől kitörőbb boldogságot.

A folyó partján táboroztam épp le, hisz nyugodt nap volt jó idő, és szerencsére sietnem sem kellett sehová. A kemény munka után jól esett a pihenés, egy nagy fa árnyékában feküdtem, kellemes lágy szellő fújdogált. Nem is lehetett volna kellemesebb, az idő.
-          Avis! Hé, Avis ideje lenne indulni. – Hallottam a hangot. Mikor kinyitottam a szememet, csak a lovam állt felettem, és arcomat piszkálta orrával.
-          Mi az pajti unatkozol? – Nyújtózkodtam egyet felülve, majd körbe pillantottam, hogy vajon ki is szólított engem. – De ki szólt, ha csak te vagy itt? – morgolódtam a fejemet vakarva. Nem igazán értettem a helyzetet. 
-          Még is mit gondolsz? Ha csak én vagyok, itt veled vajon akkor ki beszélhet hozzád? – Jött újra a mély hang. Mikor lovamra néztem, még az állam is leesett úgy meglepődtem.
-          Te beszélsz… - Pattantam fel, de ezzel a lendülettel be is zuhantam a vízbe, ami igen csak hideg volt.
-          Hogy éles látás. A patámra mondom nem is gondoltam, hogy ennyi eszed van – mondta gúnyosan, ahogy becaplatott utánam a vízbe Dunkelheit és köpenyemet fogai közé csípve kihúzott a vízből. – Hű, a patámra ez nagyon hideg. – Rázta meg magát a lovam, én meg a földön ülve ámultam.  Dun csak rám nézett és nagyot horkantott.
-          Mióta tudsz beszélni? Ésésésés…. – kapkodtam levegő után. Annyi mindent akartam volna kérdezni tőle, de alig bírtam bármit is kinyögni.
-          Nyugalom, Avis. Mélylevegő. – mondta Dun. – De fújd is ki! – Szólt rám mikor elfelejtettem, hogy kell lélegezni.  
-          De… Még is mióta beszélsz? – kérdeztem tőle, ahogy a földön ültem és bámultam rá.
-          Hajaj, úgy érzem ez hosszú lesz. – horkantott Dun, ahogy leült velem szemben. Már többször láttam őt így ülni, olyan volt, mint egy nagyra nőtt kutya. De most minden kiakasztott. – Mindig is tudtam beszélni csak te nem értettél. Azt meg nem tudom, hogy most miért hallod, amit mondok, de hallod és ez a lényeg. – magyarázta én meg megráztam a fejemet.
-          Mi? Akkor bármit, amit elmondtam, te értetted? – kérdeztem tőle.
-          Igen, minden egyes szóra tökéletesen emlékszem. – mondta dicsekedve nekem meg paprikavörös lett az arcom, mikor egy kínos dolog is az eszembe jutott, még akkoriból mikor megléptünk otthonról.  Két dolog futott át az agyamon, az egyik hogy sikítani akarok, a másik hogy kirohanjak a világból is. És ezt egyszerre akartam megtenni.
-          Jó, én tuti megőrültem, vagy valamit belecsempésztek a reggelimbe vagy nem tudom, de ez nem lehet igazi. – mondtam a földön ülve és az ég felé kiabálva.
-          Még, hogy nem igazi? – kérdezte hátasom majd oda hajolva hozzám egy jókorát csípett combomba, amitől azonnal jajgatva felugrottam combomat dörzsölve. – Na, szerinted még mindig nem igazi? – nézett rám morcosan lovam, én meg teljesen elképedtem. Ha ez ennyire fájt, akkor tényleg igaz és nem egy álom. De akkor még is mi történik? Gondolkodtam, a fűben ülve csurom vizesen.  – Hiába töröd, a fejed annyira én sem tudom a választ, de tudod mit? Én örülök, hogy így történt, mert így végre eltudom, mondani amit, akarok. – Nézett rám komolyan én meg nagyokat pislogtam, hátasomra.
-          Még is mitől lettél ilyen komoly? – kérdeztem kíváncsian. Sokáig hallgatott, és tényleg nem értettem mi a baja. Majd nagyot sóhajtott mielőtt megszólalt volna.
-          Csak, mindig is szerettem volna megköszönni, hogy anakidején megmentettél a testvéreddel.  Még akkor, amikor csikó voltam, csak ti hittétek, hogy képes vagyok életben maradni. Elláttatok, és felneveltetek, és nem hagytátok, hogy apád eladjon engem. – mondta én meg csak elmosolyodtam.
-          Őszintén mikor apám el akart, adni az miattad volt, elvégre te dobtál le. Ő meg dühös lett, mert megsérültem. – Világosítottam fel mire felkapta a fejét majd horkantva fordította el. Kínos csend telepedett ránk és egyikünk sem tudta mit mondjon. Felhúztam a lábaimat és átkaroltam, majd államat a térdemre támasztottam. Csizmám orrával egy követ piszkáltam.  – De hozzá kell, tegyem az én hibám volt, akkoriban annyira meg akartam felelni apának, hogy arra már nem figyeltem te mit érzel. Biztos fájdalmas lehetett egy ilyen kezdő, akaratos csitri társa lenni. Úgy hogy nem is csodálom, hogy nem működtél velem együtt. – mondtam szomorúan, mire rám nézett.
-          Én se voltam olyan, mint a többi engedelmes négylábú. – ismerte be miközben két füle kicsit lefelé billent.
-          Én pont ezt szeretem benned. Nem egy csettintésre indulni programozott ló vagy. Meg van a saját akaratod, és döntéseid. – vigyorogtam rá. – Amúgy nem haragszol rám, amiért eljöttünk otthonról? Biztos voltak barátaid. – kérdeztem kíváncsian, mire kicsit elgondolkodott az ég felé emelve a fejét. majd megrázta az, és prüszkölt egyet.
-          Őszintén, csak Csillagvihar volt az egyetlen barátom. A többi ló pökhendi volt és lenéztek amiért, nincs akkora termetem, mint nekik. De a Hellenburgi istállót nagyon szeretem. Sok jó barátot szereztem.  Sokkal kedvesebbek, mint otthon és Nicolas nagyon jól bánik velem. Sok dicséretet és jutalom almát kapok tőle.  – mesélte vidáman. Nagyon boldognak látszott és ennek örültem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz volt neki odahaza. – Őszintén örülök, azért mert eljöttünk onnan. Legalább világot láthatunk, és te is sokkal másabb vagy. Igazán megváltoztál és ezt a jó értelemben mondom. Sokkal nyugodtabb és vidámabb vagy. Észrevettem, hogy csak úgy ragyogsz, reggelente mikor bejössz az istállóba, vagy mikor a városban vagyunk. Mégy, a rosszvérű megjegyzésekre sem reagálsz. Ha meg ügyetlenkedsz, nem morogsz, csak jót nevetsz és kész. Nagyon örülök, hogy ennyit változtál, és hogy barátokat szereztél.  – magyarázta és még a füle is égnek állt. Boldog volt, hogy mesélhetett nekem, és én is. A kezdeti idegbaj, és félelmem eltűnt helyette a kíváncsiság és a vidámság vette át a helyét. Ez annyira szürreális, hogy itt ülök a folyóparton és a lovammal beszélgetek, méghozzá úgy hogy válaszolni is tud nekem. Tudtam az megérti, amit mondok, de csak sejteni tudtam, hogy mennyit ért belőle. De ahogy elnézem pontosan ért mindent.
-          Örülök, hogy ennyire boldog, vagy de ideje visszamenni a városba. Ha a délután további részét ellógom Nicolas meg fog ölni. Megnyúz és vámpírbőrt húz a zászlórúdra. – mondtam, ahogy felkeltem, és leporoltam magamat.
-          Aaa! Muszáj? – kezdett el hisztizni, mire felvontam a szemöldökömet. Nem gondoltam volna, hogy elkezd hisztizni. – Én még nem akarok. – mondta és elterült a földön.
-          Na, gyere, ha visszamegyünk, kapsz almát, és egész nap a többi lóval lehetsz a karámban. – kezdtem a megvesztegetést. Felemelte a fejét s rám nézett.
-          Öt alma és megegyeztünk. – nézett rám.
-          Kettő – vágtam rá én is.
-          Három és mehetünk. – folytatta az alkudozást én meg nagyot sóhajtottam.
-          Legyen, de induljunk. – adtam be a derekam mire felkelt és megrázta magát. Oda lépett hozzám, és nyugodtan állt még fellendültem a hátára. Mostanában szokásommá vált, hogy nem használtam lószerszámot. Sokkal kényelmesebb volt neki is nekem is. Lassan elindultunk és nyugodtan baktattunk végig az erdei úton a város felé. Hallgattam a madarak énekét, és élveztem ezt a nyugalmat. Nem siettünk, mert paripám is ugyan úgy élvezte, ahogy én.
 
Hirtelen azt éreztem, hogy nagyon kába vagyok és iszonyatosan fáj a fejem. A hangok tompán jutottak el hozzám mintha víz alatt lettem volna. Közben azt éreztem, hogy a vállamnál fogva rázogatnak. Mikor kinyitottam a szememet, Nicolas az öreg istállómester és néhány lovász meg katona arcát pillantottam, meg.
-          Hű, de rossz a ti képetekre ébredni. – mondtam, ahogy felültem a fejemet fogva,és körbe pillantottam.
-          Jól van, ha képes vagy a szájalásra nincs komoly bajod. Emlékszel mi történt? – kérdezte az öreg.
-          Fogalmam sincs, az előbb még a folyóparton voltam, és a lovam beszélt hozzám. – dörzsöltem fájó kobakomat. Először nagy csönd honolt körülöttem, mert mindenki furán nézett rám. Majd elnevették magukat.
-          Visszavonom, amit mondtam, komolyan beverted a fejedet. A karámban vagy, Dühöngő vihar ledobott, mikor néhány kölyök megdobálta kővel. – mondta miközben felsegítettek a földről. Eléggé szédültem, de megtudtam, állni a lábaimon.
-          Szóval álom volt csupán? – néztem értetlenül mire a többiek nevettek egy jót.
-          Nagyon úgy fest kislány, talán jobb lenne, ha elmennél a doktorhoz.
-          Nem, semmi bajom, hamar rendben leszek. – mondtam tiltakozólag, majd az egyik katona bekísért az istállóba és leültetett egy bálára.
-          Maradj itt, hozok sósvizet a fejedre, csúnyán vérzik. – mondta majd otthagyott. Én csak ültem egy darabig, majd megpillantottam paripámat, ahogy a bokszban állt és engem figyelt. Lassan felkeltem és oda sétáltam hozzá.
-          Szia, pajtás, most már biztos vagyok benne, hogy megértesz. És ígértem neked három almát. Amint lehet, megkapod. – mondtam mire hangosan felnyerített majd mellkasomnak nyomta a fejét én meg átöleltem hű barátomat.

Az erdő csendjét egy rémült sikoly hasította szét. Az egyik tisztáson egy dühös, rémült és enyhén sokkos állapotban lévő vámpírlány egy tőrt szegez két kézzel a vele szemben álló, megadóan felemelt kezű férfira.
- Héhé, nyugi van Ery - mondja a férfi, amivel csak azt éri el, hogy a tőr jó pár centivel közelebb kerül a torkához.
- Honnan tudja a nevemet?! Egyáltalán ki maga? Miért van itt? És a vér szerelmére, MIÉRT MEZTELEN?!
A férfi kissé elveszetten megvakarja a fejét, szemmel láthatólag nem tudja, mihez kezdjen ennyi kérdéssel. Eiryn a maga részéről az egész helyzettel nem tud mit kezdeni. Amikor reggel felébredt, ennek az illetőnek a karjai közt hevert. Csoda, hogy kifordult magából??
- Hát, talán akkor sorjában - szólal meg az idegen - 1) Onnan tudom a nevedet, hogy körülbelül négy éves korod óta ismerlek. 2) Ezt inkább hagyjuk a végére, nehéz megmagyarázni, nem csoda, hogy nem ismertél fel. 3) Azért vagyok itt, mert veled együtt érkeztem, és nem volt kedvem elmenni csak úgy szó nélkül. Meg lehet, hogy nem is tudok. 4) Mert nem adsz rám ruhát.
- Felismerni?! Gyerekkorom óta?! És még én vagyok a hibás, mert NEM ADTAM RUHÁT?!
Eiryn szemmel láthatólag a teljes hisztéria határán van. A férfi is érzékeli a veszélyt, és újra megadóan fölemeli a kezeit.
- Én sem tudom, mi van, oké? Csak egy egyszerű véső vagyok, egyszerű érzésekkel, és akkor egyszer csak BUMM! öntudat meg minden. Ne magadat hibáztasd, amiért nem varrtál kiskabátot egy szerszámnak, de ne is engem, rendben?
A lány keze lehanyatlik. Ez egy őrült. A gondolat valószínűleg meg is látszik az arcán, mert a férfi kétségbeesetten a hajába túr.
- Nézd, tényleg nem tudom jól kifejezni magam. Eddig csak annyi volt az élet, hogy egy kéz fogott, és örültem, ha szépen és egyenletesen dolgozhattam. Az elején például elég nehezen csiszolódtunk össze, emlékszel? Egyszer még a falhoz is vágtál, mert rosszul tartottad a kezed, én meg kisiklottam. Az a rézdarab meg olyan hangot adott, mintha kettéfűrészelnék. De azért szerettem a pici, meleg kis kezeidet, sokkal jobban, mint azokat a nagy, izzadt tenyereket valamikor nagyon-nagyon régen. Persze a mostani puha, finom kezeidet is nagyon szeretem - teszi hozzá gyorsan - de régen olyan volt, mintha én tanítanálak téged. Most meg már egyenlőek vagyunk. Talán most még inkább, mert helyreállt a világ rendje. Magasabb vagyok nálad. - villant fel egy féloldalas vigyort.  Ami Eirynt illeti, ez a hablaty mind semmit sem jelentett neki, de a falhoz vágott szerszám említésére megrezzen. Még amikor pici volt, tényleg a falhoz vágott egy vésőt mérgében, amikor az semmiféleképpen sem akart arra menni, amerre ő szerette volna. Az apja aztán elmagyarázta, hogy nem a szerszám a hibás: ő tartotta rosszul a kezét, ezért nem tudott egyenes vonalat húzni. Aztán együtt odamentek a vésőhöz és bocsánatot kértek tőle. Eiryn bizalmatlanul méregeti a férfit, majd kissé elpirulva odadobja neki az utazóköpenyét.
- Vegye fel - mondja, de csak azért sem veszi le a pillantását a másikról. A végén még a szemérmeskedését kihasználva megtámadnák! A férfi ügyesen elkapja a köpenyt, és egy kihívó vigyorral Eiryn szemébe néz.
- Miért zavar a helyzet? Egész eddig meztelenül fogdostál, most meg majd' három méterre állsz tőlem.
Eiryn - legjobb belátása és igyekezete ellenére - olyan mélyen pirul el, ahogyan csak egy vámpír el képes pirulni. Vagyis nem nagyon.
- Kérem képzelje magát az én helyzetembe!
A férfi arcán felvillanó pimasz mosoly láttán legszívesebben felképelné az idiótát.
- Milyen érzés lenne reggel - folytatja tehát - egy meztelen férfi karjában ébredni?
Elégedetten látja, hogy az idióta vigyor undorodó grimaszba fullad, mint ahogy azt is, hogy a férfi felöltözött.  Elég röhejesen néz ki ugyan egy szál, nevetségesen rövid utazóköpenyben, de legalább egyes nemesebb szervei takarva vannak.
- És... Mi a neve? - kérdezi végül egy kis szünet után. A férfi vállat von.
- Nincs nevem. Egy tárgynak nincs szüksége névre. Mi pontosan azok vagyunk, aminek mutatjuk magunkat. A név olyan, mint a ruha. Emberi dolog.
Eiryn hirtelen valamiért kissé rosszul érzi magát. Tény, hogy soha nem adott nevet a szerszámainak, de ez most valahogy helytelennek tűnik. Bár természetesen még mindig egy szót sem hisz el ennek az őrültnek a fantazmagóriáiból. Azért a biztonság kedvéért az övéhez nyúl, ahol a szerszámait tartja. Megvan a fogó, a csiszoló, a reszelő... És a véső sehol. Egyre nagyobb pánikban keresi a hiányzó szerszámot, még a földön is körülnéz, miközben a férfi egy halvány, gunyoros mosollyal figyeli a ténykedését. Eiryn végül lehuppan a földre, és a kezébe temeti az arcát. A férfi közelebb sétál, letelepedik mellé, és csöndben szemléli a körülöttük lévő fákat.
- Szóval, most éppen az emberré változott vésőmmel beszélgetek... - szólal meg végül a lány. A férfi bólint.
- És... Hogy szólítsalak?
- Ahogy tetszik. A "Hé te ott, köpenyben" például megteszi.
Eiryn hitetlenkedve mered rá. Nem fog "Hé, te!"-nek szólítani valaki!
- Reinernek foglak hívni - jelenti ki egyszerűen. Reiner csak vidáman biccent, aztán feláll, és a kezét nyújtja a lány felé.
- Szóval, hová megyünk?
Eiryn megragadja a segítő jobbot, leporolja magát, közben vállvonogatva válaszol.
- Hellenburgba, gondolom. Persze előbb keríteni kell neked valami ruhát. Tudod a ruha nem csak egy rafinált emberi álca, hanem védelem is a hideg ellen.
Reiner felnevet, és hosszú, ruganyos léptekkel céltudatosan elindul.... éppen az ellenkező irányba, mint amerre menniük kéne. Eiryn felsóhajt.
- Arrafele megyünk! - kiált a férfi után, mire az megfordul és visszaindul - méghozzá a zavartság legkisebb jele nélkül.
- Éééés... hol akarsz ruhát szerezni?
Reiner úgy néz körül, mintha azt várná, hogy egy bokor mögül eléjük ugorjon egy ing és egy nadrág, két csizmával kiegészítve. Eiryn majdnem felnevet.
- Nem sokkal arrébb van egy kisváros, majd veszünk neked valamit. Bár lehet, hogy nem kéne így bejönnöd velem...
Reiner végignéz magán.
- A vallásom nem enged más öltözéket az évnek ebben a szakában - közli komoly képpel. Az összhatáson csak egy egészen picit ront az elfojtott nevetéstől meg-megrázkódó váll. Eirynből viszont ezúttal tényleg feltör a kacagás, mire Reiner sem tudja visszafogni magát. Öt perc múlva lihegve hevernek egymás mellett, a hasukra szorított kézzel. Már rég nem is tudják, hogy min röhögnek annyira, hogy majd' beleszakadnak. Leginkább talán azon, hogy a másiknak már fáj a rekeszizma a nevetéstől. Vagy ilyesmi. Röpke negyed óra után már újra mindketten állnak, sőt, a város felé battyognak - Reiner csupasz talpa miatt felezett tempóval.
- Reiner... Ha te most ember vagy, akkor én hogy a fenébe fogok tudni dolgozni? - teszi fel Eiryn egy kis idő után a nagy kérdést. A férfit nem nagyon aggasztja a dolog, sokkal inkább lekötik az út alattomos, éles kis kavicsai.
- Hát, gondolom veszel egy másik vésőt - válaszol azért, miközben óvatosan átlép egy kóbor darazsat, akinek épp az út közepén szottyant kedve pihenni egyet. Eiryn elhúzza a száját.
- De én szerettem veled dolgozni. Egyrészt kifejezetten minőségi, Nebelturm szerszám voltál, amilyet majd csak otthon kapok, és már meg is szoktalak. Szinte már a kezem és a gondolataim meghosszabbítása lettél az elmúlt évek alatt.
- Ne mondj ilyeneket, mert teljesen elérzékenyülök - töröl le egy képzeletbeli könnycseppet Reiner a szeme sarkából.
- Nyilván nem fogsz még egy olyan remek fickót találni, mint amilyen én vagyok, de egy erős pótlással szerintem azért még képes leszel együtt dolgozni.
Eiryn megrovó pillantást vet Reiner felé, akit szemmel láthatóan nem nagyon ráz meg a dolog. Persze az is lehet, hogy csak nem vette észre a dolgot, mivel túlságosan lekötötte a káromkodás a nagylábujjába fúródott kavics miatt. Eiryn úgy dönt, nem erőlteti a témát, így az út hátralévő részét nagyrészt csendben töltik, már ha eltekintünk az időnként fel-felcsattanó dühös átkozódástól. Hogy honnan tudja egy véső ilyen választékosan kifejezni magát, ha az Élet, Isten vagy a Sors szidásáról van szó, arról a vámpírnak fogalma sincs. A városban persze hatalmas feltűnést és közfelháborodást keltenek, amíg Reiner el nem magyarázza a köréjük gyűlt tömegnek, hogy nem, a mellette álló lány nem egy szemérmetlen, tisztes férfiakat megrontó vérszopó, hanem egy bátor, önfeláldozó hajadon, aki saját utazóköpenyét odaadta egy bajbajutott, szerencsétlen vándornak, akinek ellopták a felszerelését, miközben aludt. Eiryn igyekszik nem kuncogni a történet egyes érzékletesen kifejtett pontjain, és úgy bólogatni, mintha mindez neki már nem lenne újdonság. Miután a lakosság megnyugodott, hogy nem az erkölcs lerombolása miatt érkeztek, már hamar megy minden. Az emberek ösztönösen is együtt éreznek szegény, pórul járt fiatalemberrel aki olyan nyomorultul fest, hogy ingyen is odaadják neki a megfelelő ruhaneműket. Hiszen az ing szegény elhunyt Adler kovácsé volt, nem fog az hiányozni senkinek, a hentesék pedig igazán megengedhetik maguknak, hogy a férj egyik nadrágját odaajándékozzák, Fischerék legnagyobbik fia pedig éppen kinőtte a csizmáját, ami pont jó a kedves idegenre. Eiryn csak ámul és bámul, ahogy a fogadós gyorsan csapra ver egy hordó sört, és mindenkit meghív, hogy együtt ünnepeljék meg a bajba jutott fiatalember megmentését. Hát, ha a munka nehezebb lesz is a vésője nélkül, az élet mindenképpen szórakoztatóbbnak ígérkezik az emberi Reinerrel...

"Szent mágia áramlik benne, és emiatt veszélyes a démonokra, vámpírokra, viszont a használóját kevésbé sebzi, még ha ő alapvetően érzékenyebb a szent mágiára. A legenda szerint saját akarata van és nem fogad el bárkit tulajdonosaként." - részlet Archeus, az ében kard leírásából


Átlagos reggelnek indult az is. Gerard szokás szerint egy szemhunyásnyit sem aludt, egész éjszaka új pecsétek felrajzolásával foglalatoskodott. Néhány mintázat rendkívül egyszerű volt, másoknél viszont a formula zárt volt, kötött, emiatt szinte képtelenség volt kiegészíteni. Pedig a pacsét kiegészítése elengedhetetlen része mind a Jégláng, mint a Holdárnyék használatának. A fiú körül egész hegynyi papírok tornyosultak, mind teleírva különféle rajzokkal, ábrákkal.
Kisvártatva egy vérszegény, erőtlen kopogás törte meg a csendet a szoba ajtaján. Gerard nagyot sóhajtott. Megint elment egy éjszaka a semmivel. A többiek nyilván most ébredhettek fel.
- Gyere.
Legnagyobb meglepetésre az ajtón egy nagyjából vele egyidős lány ugrott be kipirult arccal lihegve. A két kezében egy tálcát tartott, azért is volt neki olyan nehéz kopognia. Fehér inget, kék szoknyát és szürkésre festett cipőt viselt, a hajában egy rúnákkal teletűzdelt aranysárga masnival. Ismerős ábrák voltak. Leginkább azokhoz hasonlítottak, amik Gerard kardját ékesítették.
- Csináltam reggelit... – kezdett bele lelkesen. Látszott rajta, hogy igencsak megviselte ennek az egyszerű feladatnak az elvégzése.
Gerard azt se tudta, hova köpjön. Életében nem látta még a lányt, most meg úgy jön oda hozzá, mintha csak egy régi barátja lenne.
~ Lia...te tudsz valamit róla?
~ Rám ne nézz, életemben nem láttam még.
A démon nyelt egy nagyot. Akárki is volt ez, nem tűnt ellenségnek, ami jó. Talán valamelyik szövetségesének a rokona.
- Nem szoktam reggelizni. – válaszolt kissé zavarodottan.
- Tudom, tudom, de most az egyszer tegyél kivételt. Árt az egészségnek.
A lány belépett a szobába, majd odasétált az asztal mellé. Mielőtt azonban letehette volna a tálcát, véletlenül rálépett a saját lábára és előrehuppant. A tálca kiesett a kezéből, csak a szerencsén múlott, hogy Gerard időben el tudta kapni.
~ Milyen ügyetlen... – nézett rá zavarodottan grimaszolva.
A lány azzal a lendülettel felpattant, majd miután meggyőződött róla, hogy a tálcának semmi baja, leporolta a ruháját és csillogó szemekkel odaugrott Gerard mellé.
- Nézd, főztem teát is! – emel fel egy bögre gőzölgő valamit. Olyan édes volt, hogy egy méterről megcsapta Gerard orrát a cukor illata.
Azzal se szó, se beszéd odatolta a fiú szájához és elkezdte itatni vele. Gerard egy jó ideig fanyar ábrázattal, de tűrte, amit csinál. Leginkább azért, mert annyira meghökkent, hogy azt se tudja, mit válaszoljon. Aztán egyszer csak a különös lány úgy megdöntötte a bögrét, hogy a forró ital egy az egyben ráömlött Gerard arcára.
- Ne! – visított a lány – Bocsánat! Bocsánat! Bocsánat! – tette össze a két kezét imádkozva, miközben a tea szép lassan lefolyt a démon nyakán, végigégetve a mellkasát, majd átáztatva az ingjét.
Gerard megidézett a kezébe egy tenyérnyi nagyságú zsebkendőt, majd letörölte magáról a tea maradékát, ami még nem itta be magát a ruhájába. Aztán gyorsan el is tüntette a szövetet, mielőtt a rejtélyes lánynak eszébe jut kitépni a kezéből, hogy felitassa vele a cukros löttyöt a földről.
- Azt hiszem, sikerült felébrednem... – vonta meg a vállát, mert a reggeli ugyancsak ínycsiklandónak tűnt...bár az az ökölnyi őröltbors a tojás tetején mintha árulkodott volna valamiről.
- Várj, kimosom az inged! – ragadta meg a ruhája ujját, majd akkorát rántott rajta, hogy az anyag elszakadt.
Gerard idegesen nézett rá, a lány pedig elkezdett hátrálni.
- Jól van... – ütközött neki hátrafelé menet az egyik fiókos szekrénynek - ...akkor én most... – sipított egy nagyot, ahogy a kilincs hozzáért a hátához - ...megyek is – dadogta egyre elhalkulva, mert idegességében már a kilincs lenyomása is nehezére esett.
A rejtélyes lány eltűnt. Gerard vállat vont, megigazította az ingét, majd belekóstolt a tojásba. Ekkor ragadta magával a köhögőroham. Mintha valaki egy egész üveg borsot ejtett volna rá...



Gerard még aznap elhatározta, hogy elindul az erdő belső, sűrűbb részei felé. Kihalt hely, egy árva vándor sem jár rajta, az ösvényeket is épphogycsak nem nőtte még be a dudva, szóval tökéletes hely a gyakorlásra. Össze is pakolta a könyvét, meg persze az jegyzeteit. A kardját érdekes módon nem találta sehol. Már éppen indult volna, amikor a különös barna hajú lány ismét odarohant hozzá.
- Várj! Nem mehetsz egyedül! Vigyél magassal engem is!
- Tessék?! Az erdő veszélyes ilyenkor...
- Tudok harcolni! Nagyon jó harcos vagyok! – bizonyításképp a lány felemelte az ökleit és ide-oda ugrálgatva akaratos fejjel belebokszolt a levegőbe.
Gerardot már nem is érdekelte. A társai közül senkit sem látott, akitől tanácsot tudott volna kérni. Egyszerűen ignorálta és elindult...azaz indult volna, de a lányka a földre vetette magát és belekapaszkodott a lábába.
- Kérlek, vigyél magaddal! Ígérem hasznos leszek! Nem akarok itthon maradni! – visította torkaszakadtából, miközben Gerard fogcsikorgatva próbált meg egy-egy lépést megtenni a nehezékkel a lábán.



Kisvártatva már ketten együtt rótták a kilométereket a gazos ösvényen, az ágak közt hajolgatva.
- Figyeld meg, hogy hasznodra leszek. Tudok gombászni – számolgatta az ujjain oldalra bámulva – tábortüzet készíteni, vadászni, halászni, és... – többet már nem tudott felsorolni, mert elfelejtette az utat nézni, beverte a fejét egy kihajló ágba és elterült a földön.
Gerard idegesen, bár inkább aggódva fordult vissza felé.
- Hé, jól vagy?
- Aú, Aú... – dörzsölgette a fejét – azt hiszem, csak egy apró kis pukli.
Pár perccel később eljutottak egy tisztásra. Nem volt különösebben nagy, de egy darab fa nem nőtt rajta, kövek is alig voltak. Olyan volt, mint a mesebeli herceg és hercegnő titkos találkahelye. Herard itt tervezett gyakorolni...ha nem lett volna egy két méteres előholt a tisztás közepén.
- Mi...mi...mi...mi az? – mutatott rá remegő ujjakkal a lány. Látszott rajta, hogy mindjárt összeesik, annyira határozatlan volt.
- Kóbor élőholt lehet. elég sok jár fel-alá, amióta szétkergették a hullabárókat.
- Bízd csak rám! – kiáltott fel, majd nekirontott.
- Várj, ne csi... – kezdett bele Gerard. De amit aztán látott, visszapasszírozta a levegőt a tüdejébe.
A rejtélyes lányt sárgás, aranyszínnel izzó fény vette körbe és olyan sebességgel kezdett el a levegőben süvíteni, mint egy nyílvessző. Az élőholtat meg is lepte a támadás, a lány nekirontott, és az öklével akkorát odavágott neki, hogy hátrarepült.
- Szép munka! – ordította valahonnan Gerard.
A démon már megidézte a megfelelő pecséteket, odasuhant az előholt mögé és felkészült az Erő szavával sújtani. A lányt ismét körbeölelték a sárgás fények, ezúttal neki is az öklére összpontosulva. Ketten együtt két irányból készültek kivégezni a zombit...aztán a lány ökle véletlenül elsuhant a lény válla fölött és Gerardot találta el.
- Á, cseszd meg, ez fájt! – terült el a földön, miközben köhögött egy jó véreset. Az ő ütése szerencsére eltalálta a zombit, amitől az összeesett.
- Bocsánat! Bocsánat! Bocsánat! – rohant oda hozzá, de útközben megbotlott egy kőben és hanyadt esett.
Gerard idegesen támasztotta meg magát a háta mögött, majd felült. Ekkor vette észre, hogy szerencsétlen lány szoknyája az eséstől fellibbent, tökéletes képet adva neki a bugyijáról. Nagyjából három másodperces fáziskéséssel jött rá, hogy nem kéne így magát mutogatnia.
- Fordulj már el! – visította rákvörös fejjel, miközben próbálta magát takargatni.
Miután összeszedték magukat úgy döntöttek, ennyi izgalom elég volt mára és hazamentek. Otthon még mindig senki sem volt, akitől megkérdezhette volna, kicsoda is ez a titokzatos lány, ezért inkább elindult lefeküdni. Valamiért agyon fáradtnak érezte magát. Talán azért, mert a napnak ebben a részében szokott két-három órát aludni. Lefekvés előtt még egyszer megvizsgálta azt a nehezen gyógyuló sebet, amit a lány ökle hagyott rajta. Valamiért olyan volt, mintha egy szent varázslat érintette volna meg.
Gerard már éppen álomba szenderült volna, amikor halk lábdobogást hallaott a lácsőn. Nem sokkal ezután követte az ajtó nyikorgása.
- Pszt...Gerard. Nem baj, ha itt alszom. Rémálmom volt... – mondta iszonyatosan félénk hangon.
~ Hol a kötél...? - nyögött nagyot magában.
- Ha akarod...
Bár ne mondta volna ezt. Ez a lány úgy horkolt, hogy a falusi kocsma részeg törzsvendége is megirigyelte volna. Aztán amikor Gerard megpróbált eltávolodni tőle, a nyakára vetette a kezét és elkezdte szorítani, mint valami játékállatot. Szegény démon kis híján megfulladt aznap. Mégis, amikor odahajolt hozzá, egy ismerős rúnát vélt felfedezni a masnija közepén. Egy rúnát, ami annyit jelentett: Archeus.

Köszönöm a munkákat, kifejezetten tetszett mindegyik A jutalmak ezzennel is jól kiérdemeltek, mindenkinek jár a 150 xp!