Azonnali Játék: Váratlan helyzetek

Nos, a szituáció rémségesen egyszerű: Aki jön a küldetésre, az egy sötét tünde táborban ébred, ruháitól és felszerelésétől megfosztva, ergó elrabolták. A feladat: kijutni. Összedolgozni ér. Terjedelem: 1 poszt. Jutalom? 100 xp. De aztán szép poszt legyen, olyan 1000 szó terjedelem minimum!! Jelentkezni lehet... most kb. Ide egy rövid posztban. A rendes hétvégéig ráér.

Lloyd és Hilde jelentkezik

reméljük van hely a ketrecben, mert én is jövök!

Én sem hagynám ki, de még nem dőlt el, melyik karival

Én is jövök, ez így vicces lesz.

jön

Hogy ne legyen gond, merthogy még senki sem írt, határidő kedd!

Az első dolog, ami feltűnik neki az a hideg, második a kemény föld, harmadik pedig a rettenetes fejfájás. Az utolsó dolog, amire emlékszik, hogy a déli határhoz vezényelték valami apróságot kellett elintéznie, majd este beült a helyi kocsmába meginni egy pohár bort, mert meghívták, csak hogy jól aludjon este és kicsit beszélgessen a helyiekkel. Utána képszakadás. Először az jut eszébe, hogy a rossz minőségű bor miatt fáj a feje, de utána hamar tisztázza magában, hogy ez lehetetlen, a tündék nem főznek rossz bort. Hátranyúl a tarkójához, és érzi is a púpot a fején, nameg az éles fájdalmat, ahogy hozzáér. Leütötték és elrabolták, ez az egyetlen magyarázat. Majdnem felnevet a helyzet abszurditásán, majd szépen lassan kezdi realizálni a tényleges tényállást, ami azért így másodjára már egyáltalán nem tűnik viccesnek. Az első megrázkódtatás akkor éri, amikor tudatosul benne, hogy teljesen meztelen, a második akkor, amikor kinyitja a szemét és meglátja a rácsokat. Egy ketrecben fekszik, a ruhája és a fegyverei nélkül. Feláll, hogy kicsit körbenézzen, ezzel együtt hosszú vörös haját taktikusan a mellei elé fésüli ujjaival. A ketrecben maga mellett két nőt lát még, első pillantásra két embernek tűnik, a rácsokon túl pedig egyetlen sötételf őrt. Valamivel arrébb fényt is lát, talán tábortüzet, ott lehet a tábora az emberrablóknak.  A helyzet cseppet sem rózsás, és nem szerepelt a tervei között, hogy sötételfek elfogják és eladják rabszolgának. Az biztos, hogy rossz tündével kezdtek ki, így nem bánhatnak a határőrség egy megbecsült tisztjével!
Leguggol a hozzá közelebb eső cellatársnője mellé és óvatosan megpróbálja felkelteni, de az amint magához tér azonnal a nyaka felé kap. Meg is lepi a hirtelen mozdulat, de nem is akar azonnal ellenségeket szerezni, így megőrzi a hidegvérét.
- Mi a francos istennyilát csinálsz! - sziszegi felém. - Beszélj! Hol vagyok? - szorulnak meg az ujjai a tünde nyaka körül. Németül kérdez, így a lány is ezen a nyelven válaszol, bár még mindig eléggé töri. Talán ez már soha nem is fog megváltozni.
- Egy ketrecben vagyunk... A foglárok ritkán ülnek be a foglyok közé. – jegyzi meg a ketrec egy másik részéből harmadik társnőjük, aki ezek szerint szintén magához tért.
- Annyit tudok, mint te. Tippre Nebelwaldban. Foglyok vagyunk. – mondja neki halkan Loreena. Az emberlány keze lehanyatlik, a tünde pedig hátrébb húzódik a szorongató ujjaktól.
- Óóóó.....Valami rémlik. – néz körbe a cellatársa.
- Emlékezik egyikőtök, hogy mi történt? - zöld szemeivel kérdőn néz a másik két nőre hátha azok kicsit többet tudnak nála, de sajnos csalódnia kell. Csak ugyan azt mondják, ami vele magával is történt.
- Csak arra emlékszem, hogy tábort vertem egy patakparton. – ingatja meg a fejét az embernő. - Foglyok vagyunk? Mit akarnak tőlünk? Értem senki nem fizet váltságdíjat.
Loreena csak bólint a kérdésre, hogy foglyok, de egyébként ő sem tudja. Nem kezd bele a teóriák kiötlésébe, hogy vajon mit akarnak velük kezdeni. Igazából nincs olyan sok lehetőség, három meztelen nő egy ketrecben…
-  Talán... Egy faluba kellett volna utaznom ma, de nem rémlik semmi más. – mondja a másik, majd felsóhajt. - Meg fogunk fagyni.
- Nem fagyunk meg. Kijutunk innen, valahogy. Rávesszük őt - mutat az őrükre, aki éppen valamit farigcsál egy fa tövében, - Hogy kinyissa az ajtót, utána meg elmegyünk.
Arcát a rácsnak nyomja és próbál valami haditervet kiötölni. El kell intézniük az őrt, utána megkeresni a felszerelésüket, elkötni egy lovat és ellovagolni a legközelebbi biztonságos településre, reményei szerint már a Tünde királyság főterületeire. Nem szereti Nebelwaldot, nem érzi magát biztonságban akkor sem, ha elméletben a sötét tündék szövetségeseik (bár inkább alárendeltjeik) a tündéknek.
- Örömmel tölt el, hogy ennyire optimistán állsz hozzá, de még egy hajtű sincs nálunk, mégis, hogyan képzeled? Nem hiszem, hogy egy csábos mosoly segítene. Nem úgy néznek ki, mint akiket lekötne a meztelen látványunk. – jegyzi meg csípősen az embernő. Talán tényleg kicsit optimistának tűnik Loreena de nem tehet mást. Nem ülhet itt ölbe tett kézzel, várva, hogy majd történik velük valami.
- Ha sikerül is idecsalnunk és kijutnunk, akkor se megyünk semmire. Pucéran, ha nem itt, akkor öt kilóméterrel arrébb talál meg minket a veszt. – teszi hozzá a másik is, aki csatlakozik a tündéhez a terepszemlén. Kénytelen neki is igazat adni, hogy ruha nélkül tényleg nem juthatnak sokáig, tehát ismételten csak kell a felszerelésük.
- A Nebelwaldban lehetünk...
- Igen, ott kell lennünk. Lehet, ott vannak a dolgaink.  - mutatja a többieknek a tábortüzet és a ládákat - Ha a ketrecből kijövünk, akkor odamegyünk és megkeressük a ruháinkat. Megvárjuk, ameddig elalszanak és ellopjuk őket.
Eszébe jut, hogyha talál egy íjat szimplán lelőheti őket messziről is, de nem szeret ölni. Inkább csöndben visszaszerezné a dolgait és eltűnne innen, ha lehet.
-  Fegyverek is kellenek. - lesi meg a ládákat társnője. - Amelia vagyok és én is azt mondom, hogy várjuk meg, míg mindenki elalszik, addig esélyünk sincs. És hogyan csaljuk ide az őrt? Mert addig teljesen mindegy hol vannak a cuccaink, míg be vagyunk zárva.
- Fogalmam sincs, de ha sikerül idecsalni, elintézem. – villantja meg hegyes szemfogát a harmadik grácia. Loreenában ekkor tudatosul, hogy harmadik társuk egy vámpír. Nem örül neki, hogy összezárták vele és egy emberrel, de különleges helyzetek különleges szövetségeket szülnek. Egymás nélkül nem fognak tudni kijutni innen. Ő is maga köré fonja a karját, mostmár kezdi nagyon érezni a hideget. Gondolkozik. A fa tövében ülő sötét tünde is csak őr. Hogy gondolkozik egy őr? Nála jobban ezt kevesen tudhatják.
- Rendbontás kell. A rendbontásra ide fog jönni, ez a kötelessége. Összeverekszem veled - néz itt Améliára. - És amikor bejön, hogy szétszedjen minket, ő megharapja. Jó?
Céloz a vámpírlányra. Ő idejönne a rendbontásra, szóval valószínűleg a másik őr is ide fog. Ha nem akkor nem tudja, mivel próbálkozhatnának még, úgyhogy sikerülnie kell!
- Addig összehúzódunk a cella közepén. Amúgy Loreena vagyok.
- Ez talán bejöhet. - bólint az ötletre Amelia. - De nagy hisztit nem csaphatunk, mert akkor többen is jöhetnek, csak annyi legyen, hogy rendet akarjon rakni a tyúkólban.
- Hilde. – mutatkozik be a vámpírnő is. Mindketten belemennek a tervébe, így csak annyi a dolguk, hogy megvárják, ameddig elalszanak a tábortűznél a fogvatartóik.
- Majd figyelem őket. Ha elaludtak, akkor majd megütlek. Igyekszem úgy majd, hogy ne fájjon nagyon, neked nem kell kímélned. - mondja a tünde, majd letelepszik a cella közepére, de úgy, hogy pont rálásson a távolabbi táborba.
- Nem kell kímélni, nem vagyok cukorból Loreena. – morran fel az említett. – És pont elégszer verekedtem már ahhoz, hogy tudjam, mit csinálok.
A lány erre csak bólint, bár ettől függetlenül nem szeretné bántani a másikat. Ha Amelia mellé akar ülni, hogy melegítsék egymást ő nem bánja, a lány pedig él is a lehetőséggel, a hátát az övének vetve helyezkednek el. Hilde láthatóan a cella másik pontján helyezkedik el, de nem veszi a lelkére. Nem tudja mikor ehetett utoljára, és azt sem hogy hogy állnak a vámpírok az önuralommal. Persze az is lehet, hogy a másik csak nem szereti a többiek közelségét, de jobb nem kockáztatni. Nem alszik el, nem is tudna a hidegtől, de nem tudja mennyi idő telik el, mire a sötét tündék is elalszanak a tűz mellett.
Ha ez megtörténik, először csak megböki Ameliát, hogy számítson a lány a támadásra, majd a könyökével igyekszik arcon vágni. Lendületesen indítja, de a lány állától egy centire visszafogja a karját, és éppen csak megüti kicsit. A többi már az emberen múlik, hogy mennyire jó színésznő. És kifejezetten kiválónak bizonyul. Hagyja, hogy Loreena eltalálja, de szinte rögtön neki is löki a rácsnak.
-  Mit képzelsz te hosszúfülű szajha! Neked jobb hely kell, mint nekünk? – kiált fel fojtottan és csak úgy nőiesen nekiugrik. Bár Loreena gyorsabb, mint egy ember és ki tudna térni a támadás elől, nem teszi. Tünde nyelven visít halkan néhány szitokszót a nő fejére, majd belecsimpaszkodik a hajába, és igyekszik ki is gáncsolni. Nem csinálják komolyan, vigyáznak, hogy ne okozzanak sérülést, de kívülről azért élethűnek kell tűnnie az egésznek. Fél szemmel azért a fa felé sandít, hogy az őr jön-e és nem is kell csalódnia.
- Mi ez itt?! Elég volt, azonnal hagyjátok abba!  - szól rájuk az őr, aki már a kulcscsomójával babrál. Ameddig nem jön be, addig fent kell tartaniuk a látszatot, ezért nem túl erősen, de még beletérdel az embernő gyomrába, és az ajtó már nyitva is, az őr pedig próbál benyomakodni, hogy szétszedje a rendbontókat. Amelia kicsit rá is görnyed a rúgásra, mintha a tünde jól eltalálta volna, és a rácsnak tántorodik, majd onnan veti rá magát az őrre.
- Rögtön, ahogy parancsolod. – suttogja. Hilde sem vár egy pillanatot sem, ráfog az őr szájára és vállára, majd belemélyeszti a fogait a sötét tünde nyakába. Loreena már nem megy oda hozzájuk, elegen vannak ők ketten is. Inkább a cellánál várja meg, hogy vége legyen. Elfordítja a fejét, amikor a vámpír feltépi az őr torkát, egyszerűen ezt nem akarja látni, majd amikor a férfi földre kerül, amilyen csöndben csak tud, kioson a ketrec ajtaját. Nem gondolja, hogy be kéne zárni oda az őrt, mire a társai megtalálják valószínűleg el fog vérezni.
- Szép volt. Menjünk a holminkért.
Árnyékról árnyékra siet, fától fáig, hogy a tűz és ezzel együtt a ládák közelébe érjen. Remélhetőleg nem ébreszt fel senkit, de tündeként elég puhaléptű, főleg így mezítláb. A legközelebbi ládához siet, majd amilyen halkan csak tudja kinyitogatja őket, és a zsákokat is, amiben vélhetőleg a ruhák vannak. Szerencsére egész gyorsan ráakad az egyenruhájára, amit gyorsan magához vesz és kicsit arrébb egy fa mögött fel is kapkod. A többiek is igyekeznek megszerezni a saját dolgaikat, de neki egy valami még nagyon hiányzik. Kívülről elkezdi megkerülni a tábort, keresi a fegyvereket, így végül az íját is meglátja az egyik hortyogó sötét tünde mellett. Muszáj megszereznie, anélkül nem mehet el. Jobb az az íj, mint amihez valaha hozzájuthatnának a banditák, másrészt azt még az apja készítette neki, és eddig is úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére. Anélkül nem fog elmozdulni egy tapodtat sem.
- Valahol kell, hogy legyenek lovak, egyet hagyjatok nekem is. – mondja a többieknek.
- Biztosan őrzik azokat, én nem kockáztatnék. – rázom meg suttogva a fejét Amelia. – Inkább fussunk, amíg lehet.
- Az én lovam még itt van, nem hagyom hátra.
- Ló nélkül nem jutnánk sokáig. Megtalálják a nyomainkat és pillanatok alatt elfognak. - mondja a futás ellenében a tünde is. - Kell az íjam, a sajátom. Látom innen. Ha őrzik a lovakat, majd kilövöm őket.
Nincs választásuk. Minél kevesebb áldozat annál jobb, de most tényleg nem tehetnek mást, vagy ők, vagy a sötét tündék. És akkor már inkább megszökik.
- Rendben! – dönt végül Amelia kis mérlegelés után. – Akkor menjünk a lovakért. Míg te hozod az íjad, addig felderítem a terepet.
A tündeköpenyét nem veszi föl, anélkül könnyebben mozog, és véletlenül sem akar felébreszteni senkit egy simogató köpenyszegéllyel, úgyhogy azt a fa tövében hagyja. Ameddig csak lehet a tűz hatótávolságán kívül, a fák között halad, vigyázva, hogy nehogy rálépjen egyetlen reccsenő ágra is, mert akkor esélyes, hogy valaki pont felébred, aki eddig nem aludt túl mélyen. Egy ponton túl azonban kénytelen belopakodni a banditák közé. Egy filigránabb, kifejezetten patkányképű férfi kaparintotta meg magának az íját. ~A rohadék.~ Gondolja magában Loreena. Keresi a talpalatnyi helyeket a tündék között ahova léphet. Siet, de tudja, hogy a kapkodás hibát szül, azt pedig most nem engedheti meg magának. Egyre közelebb és közelebb jut hőn szeretett íjához. Mellette felhorkan az egyik alvó bandita mire a vérnyomása az egekig szökik, de nagyon próbál nem pánikba esni. Megáll egy pillanatra, majd amikor biztossá válik, hogy még mindig mindenki alszik, akkor indul tovább.
Szerencsésen elér az alvó sötét tündéig. Lassan hajol előre, kalapáló szívvel és visszafojtott lélegzettel, de végülis az ujjai között érezheti ismét a fa selymességét, ami pontosan az ő kezére áll. Mellette ott van a nyilakkal teli tegeze is, azt is felveszi a vállára. Ugyan olyan lassan emelkedik föl, majd pontosan azon az útvonalon, amelyen eddig is haladt, igyekszik kijutni a biztonságot nyújtó törzsek közé. Persze ez a biztonság csupán illúzió, de jobb, mint az alvó banditák között. Így is kész csoda, hogy nem állítottak őrt ide, csak jóval kijjebb.
Már a kör végénél áll amikor pont fordul az egyik bandita és karját pontosan a cipője fölött dobja át. Magában nagyon cifrán kezd el káromkodni. Ismét lehajol, és nagyon boldog, hogy nincs rajta a köpenye, majd puha ujjaival megfogja a férfi csuklóját és szépen odébb teszi. Véletlenül sem dobja le, mert arra azonnal felébredne, most is csak imádkozhat, hogy ez ne történjen meg, bár ahogyan lehajol megcsapja az orrát az alkoholszag. Hála az istennek… Odébb teszi a kart, majd mostmár lendületesebben oson ki a fák közé.
Sikerült! Alig tudja elhinni. A vér még mindig dobol a fülében, de mostmár valamivel nyugodtabban megy a lovak felé, hogy találkozzon a lányokkal. A saját lova nincsen közöttük, de majd elköt egyet. Tolvajoktól lopni nem bűn. Nem kockáztatja meg a fára mászást, mert az zajjal járhat, inkább igyekszik úgy helyezkedni, hogy egy őr egy nyíl gyorsan és pontosan. A többieknek sincs más tervük, így amikor Amelia jelez neki gyorsan belelő egyetlen nyilat a lovakat őrző sötét tünde szívébe. Az hangtalanul csuklik össze, még a lovakat sem ijeszti meg.
- Tekerjük be a lábukat ronggyal, hogy ne dobogjanak és egy kis ideig száron vezessük, aztán mindent bele. – javasolja Amelia. Nem tudja mibe tekerhetnék bele a ló lábait és az általa kiszemelt ló nem is nagyon akarja hagyni, hogy a patájánál matasson, így ez nála kimarad, a kantárszáron vezetés viszont jó ötlet. Amikor nagyjából száz méterre távolodtak a tábortól akkor pattan nyeregbe, és ha a többiek engedik, akkor észak felé, a Tünde Királyság felé vezeti őket, és a legközelebbi faluban elválnak útjaik.

A vesém élesebben fáj, mint a fejem.
Ez az első gondolatom, merthogy két erős rúgásra ébredek azok tájékán: valakinek igencsak csontos a sarka tőlem jobbra, pedig a koponyám is hasogat azon az oldalon - pont ott, ahol egy jobbkezes támadó eltalálhat, ha elég erős körívben sújt valamilyen nehéz tárggyal.
A második az, hogy megfagyok: a téli éjszaka fagyos levegője kedvére harapdálhat akárhol, s ebben semmi sem akadályozza meg... ahogy reflexszerűen - mintha álomban volnék - átbújtatom a lábam az összekötözött csuklóm felett, s a földnek támaszkodom, hogy felugorjak, máris tudom, hogy miért.
Baj van.
Idegen félelem késztet a felugrásra: az a csalhatatlan meggyőződés, hogy lennem kell valahol. Az ösztöneim ezeréves, ősi riadót fújnak
(veszély, siess, siess!)
és hirtelen megfeledkezem a hidegről, a ruháimról meg a fegyvereimről
(siess, siess, siess!)
amelyek ki tudja, hol lehetnek: félrekapom a fejem, de az éjszaka sápadt feketeségében nem látok szinte semmit: a fülem is csak akkor érzékeli a fojtott dulakodást, amikor már megmozdultam feléje.
Feléjük.

A fiú az, elsőre éreztem valahogyan; idegen pedig, akivel dulakodik kétségbeesetten, de felnőtt, megtermett idegen. Érzem a súlyán, meg az álla szögletességén, ahogy fentről megragadom, az ujjaim az állkapocscsontja mögötti lágy részbe mélyesztve; durván rántom fel a fejét, a nyaka hirtelen roppanással csuklik ellenkező irányba anélkül, hogy eltörne. Félúton megrántom megint, erőszakosan rásegítve a cseppet sem elegáns ívére és ő hátrabotlik, nem számított rám sehogyan, s bár egyébként talán volna esélye, de a haragom ellen nincs. Lendületesen taposok a gégéjébe kétszer és aztán következik az arca: jókorát sújtok vagy féltucatszor az orrnyerge s a homloka közötti vékony hídra, ahol a hajlékony porc az elvékonyodó csonthoz kapcsolódik.
Mindent szilánkokra török, amit csak érek a bőre alatt: amikor megtorpanok végül, már bizonyosan elpusztult, de hogy a vérébe fúlt vagy más végzett vele, nem tudnám megmondani. A félelem, amely megmozdított
(siess! elkéstél?)
mielőtt egyáltalán magamhoz tértem volna, még mindig ott zakatol bennem: a hangomban annak mély, doromboló zöngéje mellett azonban alighanem csak számomra hallható.
- Válaszolj, fiam! - fürkészem a sötétséget. - Egyben vagy?
- I... iigen - zeng fel tanítványom bizonytalan hangja, s a szavára egy kissé több levegő fér a bordáim mögé.
- Jól van.
Alighanem kutya baja, mert azonnal előbújik belőle az ijedt gyermek.
– Hol vagyunk? Mi történt? Miért akart... bántani, hiszen én... - elvékonyodik a hangja. - Nincs rajtunk ruha.
- Egek, mi a frász folyik itt - hasít a levegőbe egy nyögéssel kevert bariton, amely egészen biztosan nem Jozefé, ugyanakkor ismerős. Egyszerre vesszük észre egymást a földbe vájt gödör falának támaszkodó tündével, s ahogy látom, neki sem kell sok idő, hogy az eszébe jussak. - Atyám... Jól sejtem, hogy mi már ittunk pertut? - kezdi a fejét dörzsölgetve. - Meztelenek vagyunk biza, kormos testvér.
Nem ittunk, de úgy ítélem meg, a tény, hogy meztelenül töltöttünk egy fél téli éjszakát ugyanabban a nyomorúságos lyukban, félig halálra fagyva, csakoly megfelelő.
- Hallgass! - intem fojtott hangon a fiút. - Lemászott hozzánk, hogy a kedvét töltse veled. Most töltheti a pokolban azzal, amit ott talál!
Horkantok, fáj a fejem, megvesz az Isten hidege és fogalmam sincs, hol vagyunk; hozzá még dühös vagyok a férfira, aki kezet merészelt emelni a tanítványomra. S igaz, ami igaz, én is kényelmetlenül érzem magam ilyen alulöltözötten, de erőt veszek magamon és Lloyd felé fordulok.
- Meg, meg, elf. Hogy kerülsz ide?
- No, erre csak annyira tudom a választ, mint te magad - érkezik a válasz, kevéssé kedélyes hangon, mint azt tőle megszoktam. - Pokolian fáj a fejem, szerintem kaptam egy jó kis búraropogtatást valahol útszélen. Kemény ébredés, látom, máris akadt dolgod.

Letekintek a halott sötételfre, s a szemem sarkából látom, hogy Jozef ugyanígy tesz: talán ez az első alkalom, hogy felnőtt példányt lát a maga fajtájából. Odalép hozzá, mint akit megbabonáztak.
- Azt hittem, ha találkozom velük, megmentenek – szól halkan – Hiszen közéjük való vagyok. Látták és mégis bedobtak ide.
Éppen most kell elkezdened gyónni, te istenadta?, fut át a fejemen. Nagyszerű! A gyerek szerint mindenki azért áll sorba, hogy őt megmentse. A sötételfek, az első emberek, akibe belefut, ha nekivág vaktában a nagyvilágnak... meg ki tudja, ki mindenki még. Kedvem volna ezért az égbekiáltóan naiv és veszélyes hozzáállásért jókora nyaklevest adni neki, de a hangja annyira ijedt és zaklatott, hogy nem visz rá a lélek, hogy az őszinteségéért tovább büntessem; különösen most, hogy elég nagy bajban vagyunk így is. A vak is látja, milyen elveszett a fiú. Megdörzsölöm a halántékom gondterhelten. Hiányzott ez nekem?
- Nem az dönti el, hová tartozol, hogy mi vagy, fiam - felelem, noha szokásához híven nem nekem szólt, csak bele a világba. Ahogy minden mást is tesz. - Inkább az, hogy ki vagy. Ne hagyd, hogy ezt elfeledtessék veled!
Rövid hallgatás; egyáltalán nem várok választ, más mondanivalóm pedig nincs. Ha tanácsra vágyik, ideje azt elnapolni egy kissé, pedig pontosan tudom, hogy Jozef nem így működik. A fagyott gödörben viszont egyáltalán nincs kedvem lelki gyakorlatokat rendezni.
- Most pedig táguljunk innen.
Lloydra nézek.
- A sötételfek nem közösködnek mással. Ha ez a fajzat közülük való, a többiek is azok lesznek.
- Nem tudom, hol vagyunk, de nem jutunk messze így - veti közbe a dalnok a fejét csóválva. - Ha nem kapnak el minket, akkor simán megfagyunk, s nincs kedvem hozzábújni bárkihez is... Ha már itt tartunk, szeretnék emlékeztetni mindenkit ítélkezés előtt, hogy hideg van. Kölyök, ha végeztél add ide azt a kést... Atya, ha megbíznak benne annyira, hogy bakot tartsanak, megpróbálhatok kimászni és körbenézni.
Félbe kell szakítsam a mélységesen helytelenítő pillantást, amelyet az ócska viccelődéséért vetettem rá, mert Jozef kést oroz el a halott őrtől; seperc alatt nyisszantja el a kezét összefogó köteleket, és felpattan.
- Azt sem hagyják feledtetni velem, hogy ki nem vagyok! - felesel grimaszolva, aztán erőteljes mozdulattal kiszabadítja a tündét. Rögtön utána engem is. - Én is mehetnék - ajánlkozik merészen. - Engem könnyű feltolni és kinézetre nincs különbség.
- Elhallgass, Jozef! - mordulok rá, s ezúttal jobb, ha szót fogad, mert véget ért a türelmem - Ráérsz ostobáskodni, ha a bőrünk elkerült a vásárról! Tetszik vagy sem, nem kellesz nekik! Arról pedig szó sem lehet, hogy előremenj. Még csak gyerek vagy! Nem mehetsz sehová egyedül.
Rövid pillantással mérem fel a földön heverő sötételfet, aztán Lloyd Hawthornt.
- Öltözz fel a ruháiba - rúgom a hullát oldalba érzéketlenül. - A köpenyét hagyd meg a fiúnak, mielőtt teljesen kihűl. Aztán légy óvatos! Úgy érzem, nem sok időnk van.
- Valóban, túl veszélyes - ért egyet a tünde, noha Jozefen látszik, hogy sértik az elhangzottak. - Most legrosszabb esetben eladnak valamilyen embertelen földre rabszolgának, de ha megneszeik hogy szökünk, akkor oda kapunk szúrást ahol érnek. Egyelőre körbenézek; talán az lesz a legjobb, ha idecsalok valahogy egy őrt, hogy valami baj van. Nem jutunk semmire, ha csak vakon elkezdek keresgélni, hogy mi merre.
- Nem vagyok már gyerek! Elbírnék velük - erősködik a fiú, a haját félreseperve az arcából. - És surranni is jól tudok, de csak tessék – nyomja az elf kezébe a kést. – Szerintem világítasz majd közöttük, mint egy lámpás.
Gúnyosan mér végig mind a kettőnket, sovány vállát a gödör falához támasztva.
- Vedd csak magadra a köntöst Atyám, én nem fázok, te meg már lila vagy.
Érzem, ahogy a vér gallonjával zúdul a fejembe a dühtől. Hamar kiheverte a riadalmát, s most, hogy az elveszettséggel vegyes félelme már nem tart ettől vissza, hát odalépek hozzá, s jobb felől irgalmatlan pofont adok neki - akkorát, hogy nincs az a fal, amelynek a támasza megtarthatná a lábán.
- Válogasd meg a szavaidat, ha hozzám beszélsz! - dörrenek rá, és megpofoznám újra, ha talpraállna. - Felveszed a köpenyt és befogod a szádat, amíg szépen mondom! Gőgös kis taknyos vagy. Ezzel se bírtál itt! Húzd meg magad és imádkozz, hogy ne találkozz többel!
Bosszúsan pillantok Lloydra, aztán féltérdre ereszkedem a meredek falnál, hogy bakot tartsak neki.
- Kapsz egy fertályórát, elf. Azután magam is felmászom.

Csendben dühöngök egészen addig, amíg moccanást nem érzékelünk odafentről: a kölyöknek abban igaza volt, hogy rettenetesen szenvedek a hidegtől. Azt azonban eszemben sincs megengedni neki, hogy dacból megfagyjon: ha valaki halálra fagy kettőnk közül, az csak én lehetek. De most megint dulakodás odafent; pár pillanat csak, és súlyos nyekkenéssel zuhan közénk az őr, akit a tünde csalt a gödör peremére. Ennél is kés van, de előbb érem el nála: gyakorlottan szúrom a hegyét a kulcscsontja gödrébe, élével a nyaki inainak.
- Ne fáradj a hazudozással! Hol vagyunk?
Angolul válaszol, amire legszívesebben káromkodnék... de a Nebelwaldot értem én is. Remek.
- Hol vannak a fegyvereink? Mutasd az irányt, vagy bánom is én, de elmondod, vagy véged van! Nincs türelmem találgatni.
Akár az elhangzottakat érti, akár a hangszínemet, megembereli magát: érthetően mutat egy irányba, aztán lendületet vesz, és a csizmás lábával rátapos a csupasz lábfejemre. Ordítanék, ha nem jutna eszembe, hogy erre még a holtak is felébrednek: könnyes szemmel fojtom keserves nyögésbe a hangot, de el nem engedem a férfit, s cserébe a gesztusért úgy vágom át a nyakát, mintha le kellene fejeznem. A vér, amely a kezemre ömlik, tűzforró az éjszakai levegőhöz képest; csak arra jó, hogy még jobban fázzak. Ingerülten lököm föl, majd lerángatom róla a kabátját.
- Vedd csak fel, elég hosszú neked - adom Jozefre sietősen, de különösebb durvaság nélkül: ebből már nekem is jut valami, bár csak azután, hogy úgy ítélem meg, ő már nem fog megfagyni. Az őr nadrágját mintha rám szabták volna, a csizmája csatjaival viszont nincs kedvem hosszan matatni - jobb volna mihamarább eltűnni innét. Remélhetőleg a tünde a gödör külső peremén áll: lendületből elérem a karját, s ha rásegít, semmi perc alatt kint vagyok. Aztán jöhet a kölyök: elég fürge hozzá, hogy elérjen, s félkézzel is kiemelem könnyedén.
- Arra - bökök az Észak felőli oldal egyik sátra felé. Meg kell hagyni, a fiú nem hazudott a surranással kapcsolatban: legalább olyan halkan mozog, mint mi, s az is igaz, hogy ő látszik a legkevésbé. Előre viszont semmiképpen sem engedem: a sátorlapot hátul vágom fel késsel, s Lloyd mászhat előre. Kell egy perc, amíg újra felbukkan, hogy integessen: akkor előreengedem a kölyköt, s én lépek be utoljára.
Idegőrlő percek következnek, amíg csendben átkutatjuk a felhalmozott zsákmány egy részét: éppen feladnám, hogy szitkozódva rúgjak a legközelebbi kupacba, amikor ráakadok a saját holmimra. Villámsebesen rángatok magamra mindent, a legkevésbé sem törődve az egyébként fegyelmezett rutinommal, amely az öltözködést illeti: ahogy a kardomba botlok a halom alján, rájövök, mennyire felbosszantottak a történtek. Na most...!
Az a kevés türelmem, ami volt, mind elfogyott odalent, az ébredés utáni perceinkben; most megvárom, míg összeszedik magukat, aztán kióvakodom a megcsonkított sátorlapon át a sötétbe; magam előtt terelem Jozefet, egyenest a tábor széle felé, ahová a lovakat szokás kikötni. Nem tart sok ideig eloldozni egy erős, arányos felépítésű lovat: a szerszámzattal szöszmötölni zajos, időigényes elfoglaltság, márpedig a gazemberek mindet leszerszámozták.
Halkan szitkozódom. Ifjúkorom óta nem ültem meg szőrén egy lovat sem, Jozef meg még kengyellel sem boldogul: némán fohászkodva ugrom fel az állat hátára, aztán - ha tiltakozik, ha nem -, a fiút is felrántom magam elé.
- Kapaszkodj a térdeddel, ahogy csak bírsz! - mordulok rá, és nem hagyok neki időt, hogy akadékoskodjon: megbököm a lovat a térdemmel, s ahogy megindulunk, olyan fürge ügetésbe nógatom, amennyire csak merem. Talán a nyakunkat szegjük, de kis szerencsével nem.
Végső soron... csak az első faluig kell egészben eljutni.

A dübörgés, mint kiderül, nem valami harci dobokból jön, hanem a fejem belsejéből. Ez talán még meg is ijeszthetne, de még ahhoz sincs életkedvem, hogy megmozduljak. Valami dermedt kocsonyában érzem magam, ami ólmosan húzza le a testem és ragassza le a szemhéjamat. Rutinos vándor vagyok azonban és ez azt jelenti, hogy nem engedheti meg magának az ember azt a könnyedséget, hogy ne legyen azonnal éber, ha valami szokatlant észlel maga körül. És én most enyhe lökést érzek az oldalamon, ami ……..ami biztosan nem származhat a semmi megszokott dologtól, sőt még Hűségestől sem, mivel emlékeim szerint gyalog indultam útnak.
Útnak indultam, de hová is? A fejembe újabb fájdalomhullám csapódik és a második bökésre már felnyílnak a szemeim, reflexeim működésbe lépnek. Hogy valami nem stimmel ez azonnal nyilvánvalóvá válik, ahogy egy vadidegen arcba meredek és akinek ösztönösen kapok a nyaka felé.
- Mi a francos istennyilát csinálsz! - sziszegem felé kellően barátságtalanul, bár legszívesebben elsőre egy kancsó vizet öntenék a fejemre, hogy kitisztuljon végre.
A kínzó nyilallás ellenére azonban pillanatok alatt felfogom a ketrec látványát.
- Beszélj! Hol vagyok! - szorulnak meg az ujjaim és pillantásom nem sok jót ígér.
Az ember élete, főleg egy zsoldosé, legtöbbször azon múlik, mennyire gyorsan reagál és mennyire váratlanul cselekszik és én nem akarok alulmaradni most.
- Annyit tudok mint te. Tippre Nebelwaldban. Foglyok vagyunk. – válaszol azonban higgadtan, ami sikeresen elbizonytalanít.
Fél szemmel mozgást észlelek a jobbom felől is, majd egy újabb hang csatlakozik az előbbihez, még egy nőé.
- Egy ketrecben vagyunk... A foglárok ritkán ülnek be a foglyok közé.
Kezem most már erőtlenül lehanyatlik.
- Óóóó.....Valami rémlik. - nézek körbe újra, most már figyelmesebben, könyékre emelkedve, megtapogatva a fejem.
- Emlékezik egyikőtök, hogy mi történt? – kérdezi meg az nehézkes németséggel, akinek első riadásomra a nyakát szorongattam és aki szerencsére higgadtabban reagálta le a dolgot, mint én.
Még a nem túl sok ránk vetülő fény ellenére is látom, hogy tündéről van szó, így érthető a nyelvtörése.
- Csak arra emlékszem, hogy tábort vertem egy patakparton. - ingattam meg a fejem, de meg is bántam, amikor belevágott a fájdalom és ezt egy fintorral reagáltam le. - Foglyok vagyunk? - kérdezek vissza, de aztán meglátom a rácson kívül a sötét tündéket és a meztelenségem is tudatosul végre, amire kissé összerándulok.. - Mit akarnak tőlünk? Értem senki nem fizet váltságdíjat. - ötletelek, mert mi másért raboltak volna el.
Közben a másik, eddig kicsit szótlan lány is ülő helyzetbe tornázza magát.
- ... Talán... Egy faluba kellett volna utaznom ma, de nem rémlik semmi más. – mély sóhajtás hallatszik felőle, majd egy tényszerű megállapítás. - Meg fogunk fagyni.
- Nem fagyunk meg. Kijutunk innen, valahogy. Rávesszük őt – int a tünde lány a közelben farigcsáló sötét elf férfire - Hogy kinyissa az ajtót, utána meg elmegyünk. – mondja határozottan, miközben nekifeszül arcával a rácsnak, mintha csak így keresztül fűzhetné magát rajta.
Magam köré fonom a karomat, mert, ahogy emlegetni kezdik a hideget, most már én is fázni kezdek és a pőreségem is jobban zavar. Hallottam egyszer valakitől, hogy ez is egyfajta lelki hadviselés, mert elbizonytalanítja a foglyokat, megalázza és ezzel most teljesen egyet tudok érteni.
- Örömmel tölt el, hogy ennyire optimistán állsz hozzá, de még egy hajtű sincs nálunk, mégis, hogyan képzeled? Nem hiszem, hogy egy csábos mosoly segítene. Nem úgy néznek ki, mint akiket lekötne a meztelen látványunk. - nézek az őr felé, akit láthatóan hidegen hagyunk pőrén is.
Lehet, hogy akadékoskodásnak látszik, de csak reális akarok maradni, egy elhamarkodott kísérlet, akár végleg megfoszthat minket a szökés lehetőségétől……vagy akár az életünktől is.
- Ha sikerül is idecsalnunk és kijutnunk, akkor se megyünk semmire. Pucéran ha nem itt, akkor öt kilométerrel arrébb talál meg minket a veszt. – kopogtatja meg a másik lány a rácsot fehívva egy igen fontos tényre a figyelmet. - Nebelwaldban lehetünk... – teszi hozzá.
Azért szerencse, hogy nem valami hisztis kisasszonyokkal hozott össze a sors ebben a szorult helyzetben, ezt a balszerencsém mellett akár pozitívumként is felfoghatom.
- Igen, ott kell lennünk. – helyesel neki a tünde. - Lehet ott vannak a dolgaink. - nyújtja ki a kezét egy halom láda és zsák irányába, arrafelé ahol a tüzek égnek. - Ha a ketrecből kijövünk, akkor odamegyünk és megkeressük a ruháinkat. Megvárjuk ameddig elalszanak és ellopjuk őket.
Nem sok jót hallottam erről a helyről, így érthető, hogy nem voltam boldog, amikor már ketten is állították, hogy Nebelwald-ban vagyunk.
A ruhák visszaszerzésében csak egyet tudok érteni, egy lépést sem tennék nélkülük , az kész öngyilkosság lenne.
- Fegyverek is kellenek. - lesem meg a ládákat, amit a tünde lány mutat. - Amelia vagyok és én is azt mondom, hogy várjuk meg míg mindenki elalszik, addig esélyünk sincs. És hogyan csaljuk ide az őrt? Mert addig teljesen mindegy hol vannak a cuccaink, míg be vagyunk zárva.
- Fogalmam sincs, de ha sikerül idecsalni, elintézem. – szólal meg a lány, aki láthatóan a legrosszabbul viseli a hideget, viszont mikor megvillantja a hegyes szemfogát, már egészen más szemmel nézek rá.
~ Nem is olyan veszélytelen, mint, amilyennek első re látszik! ~
Megrázkódok, ahogy a másik lány foga megvillan és bár nem vagyok túl vallásos, szívesen vetnék keresztet, de inkább nem teszem. Minden esetre érdekes társaságot sodort össze a sötét tündék akciója, de ennek ellenére úgy tűnik legalább tudunk együttműködni.
- Rendbontás kell. A rendbontásra ide fog jönni, ez a kötelessége. Összeverekszem veled – pillant rám a tünde lány, miközben most először mutatja ő is, hogy fázik. - És amikor bejön hogy szétszedjen minket, ő megharapja. Jó? – néz rám. - Addig összehúzódunk a cella közepén. Amúgy Loreena vagyok.
Nem túl nagy vigasz, hogy a többiek is fáznak, mert ez nem melegít jobban. Most mindannyian bajban vannak és csak egymáson segíthetnek.
- Ez talán bejöhet. - bólintok az ötletre. - De nagy hisztit nem csaphatunk, mert akkor többen is jöhetnek, csak annyi legyen, hogy rendet akarjon rakni a tyúkólban. - állok készen a dologra, mert az biztos, hogy nem akarom itt megvárni milyen sorsot szánnak nekem elrablóink.
- Hilde. – közli a vámpír is a nevét, de nem mutatja, hogy az összebújás ötlete vonzana, inkább csak még jobban összehúzódik és meg kell vallanom őszintén ez valahogy nem is keserít el.
- Majd figyelem őket. Ha elaludtak, akkor majd megütlek. Igyekszem úgy majd, hogy ne fájjon nagyon, neked nem kell kímélned.- összegzi akkor a megállapodásunkat Loreena és leül a ketrec közepére.
Remélem, hogy a terv beválik, mert valószínűleg csak ez az egy esélyünk lesz. Ha az őrt nem sikerül elintézni felveri a tábort és akkor nekünk végünk.
- Nem kell kímélni, nem vagyok cukorból Loreena. – morranok fel. – És pont elégszer verekedtem már ahhoz, hogy tudjam mit csinálok.
Nem vagyok oda az ötletért, hogy meztelenül egymást melegítsük, de jobb annál, mintha teljesen elgémberednék az akció előtt, így a hátam nekivetem a lánynak és közben én is átölelem magam, hogy minél kisebb felületen érjen a hideg.
Nem tudok, de nem is akarok elaludni, így mikor Loreena megbökve az oldalamat jelez, hogy itt az idő már felkészülten várok és, bár hagyom, hogy eltaláljon a könyökével utána erőteljesen a rácsnak lököm.
- Mit képzelsz te hosszúfülű szajha! Neked jobb hely kell, mint nekünk? – kiáltok fel fojtottan és csak úgy nőiesen nekiugrom.
Persze félgőzzel tépem és húzom, de a rácson kívülről, remélem halálosan komolynak néz ki és azt is, hogy Hilde-t sem nyomta el az álom, időben fog a tettek mezejére lépni.
Loreena tünde nyelven fojtottan kiált valamit, feltételezem hasonló szitkokat, mint én, aztán azonnal nekem esik és mit ne mondjak elég meggyőző, de ez most csak jól jöhet, az őr mindenesetre hallhatóan nem sejt semmit.
- Mi ez itt?! Elég volt, azonnal hagyjátok abba! - hallom a hangját elégedetten és a kulcs csörgését is.
Nem nagyon akarok felé nézni, nehogy gyanút fogjon, ezért inkább arra koncentrálok, hogy komolyabb sérülést se én, se Loreena ne szenvedjen, de azért fent tartsuk a látszatot.
Látom a felém lendülő térdet és kissé rá is görnyedek, mintha tényleg jól eltalált volna.
Sziszegve felnyögök és a belépő fickó mellett a rácsnak tántorodom, hogy el kelljen lépnie mellettem, majd onnan lendületet véve dőlök neki, hogy meg kelljen fognia, így rám figyeljen.
- Rögtön, ahogy parancsolod. – suttogom és, ha a keze már rajtam van, erősen igyekszem tartani, hogy ne szabaduljon egykönnyen.
Nem kell sokáig tartanom, hiszen a Hilde, a vámpír lány azonnal reagál és hamarosan érzem, ahogy az őr meleg vére a vállamra fröccsen, ekkor elugrom előle és hagyom, hogy a földre omoljon. A nyakából ömlik a vér és a fickó lába még rángatózik párat mielőtt végleg mozdulatlanná válna.
Én sem örülök, hogy így kell meghalnia, de végül is ki tudja milyen sorsot szántak nekünk.
Látom a vámpír arcán átsuhanni a vágyat, de mikor kinyitja a szemét már a tudatos lényt látom benne, aki egy percig sem habozik amikor szökni kell.
- Szép volt. Menjünk a holminkért. – szólal meg Loreena és már suhan is ki a nyitott ketrec ajtón a ládák felé, ahol a ruhánkat sejtjük.
Én sem maradok le, a lopakodást nem kell tanítani. És jól sejtettük a holmink ott volt halomba rakva. Csak gyorsan összekapkodom, amit találok, úgy nézem meg van mindenem, majd követve a tönde lányt kissé távolabb felrángattam magamra. A kardomat azonban nem találom, de azért biztos nem fogom kockáztatni, hogy felébresszem valamelyik banditát, inkább csak elveszek egyet, ami egy fának van támasztva.
Viszont a tünde nem így gondolkozik és én bosszúsan sóhajtok egyet, mert azért hallottam egyet és mást arról, mennyire tudnak ragaszkodni az íjukhoz és nem hiszem, hogy bármilyen beszéddel jobb belátásra bírhatom, akkor inkább nem szólok és remélem minden jól alakul és hamar végez.
- Valahol kell, hogy legyenek lovak, egyet hagyjatok nekem is. – súgja még vissza a válla felett.
- Biztosan őrzik azokat, én nem kockáztatnék. – rázom meg suttogva a fejem. – Inkább fussunk, amíg lehet.
Hilde azonban mindenét megtalálta, talán szerencséje volt, talán a banda főnökének szánták a vértjét és a lándzsáját, ezért volt egy helyen.
- Az én lovam még itt van, nem hagyom hátra. – áll a tünde véleménye mellé határozottan.
- Ló nélkül nem jutnánk sokáig. Megtalálják a nyomainkat és pillanatok alatt elfognak. – teszi még hozzá Loreena és még indokot is fűz a készülő tettéhez. - Kell az íjam. A sajátom, látom innen. Ha őrzik a lovakat majd kilövöm őket.
- Rendben! – mérlegelem a helyzetet és döntök gyorsan. – Akkor menjünk a lovakért. Míg te hozod az íjad, addig felderítem a terepet. – mondom a tündének.
A lány elsuhan, én meg arrafelé igyekszem, ahol a lovak horkanását hallom. Persze nekem is kényelmesebb, ha nem a saját lábam használom és azzal sem vitatkozhatom, hogy ha felfedezik a nyomainkat lóháton hamar utolérhetnek. Tehát most az a feladat, hogy észrevétlen köthessük el a paripákat, mikor már a szabadulás küszöbén állunk. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha most buknánk le.
Talán egy tucatnál párral több ló van egy bokrokkal körülfogott kis tisztáson. Teszek egy kört, hogy kilessem, hányan vigyázzák őket, de úgy látszik nem számítottak semmilyen váratlan helyzetre, mert csak egyet találok.
Így, ha Loreena visszatér és az íja is meg van, megmutatom neki és bízom benne, hogy ha ennyire fontos neki a fegyvere, kellően ügyesen bánik is vele. Úgy kell kilőnia az őrt, hogy az meg se nyikkanjon. Sikerül neki! Aztán mehetünk a lovakért.
- Tekerjük be a lábukat ronggyal, hogy ne dobogjanak és egy kis ideig száron vezessük, aztán mindent bele. – javasolom, ezzel talán nőnek az észrevétlen távozásunk esélyei.
Ez egészen addig remek ötletnek tűnik, míg rá nem jövök, hogy nincs kéznél semmi, amibe a lovak patáját beletekerhetnénk. Az az egy szem pokróc, ami az őrt takarta kevés lenne, meg amíg vacakolunk vele, lehet többet veszítünk, mint nyerünk.
Ezért aztán bízva a további szerencsénkbe, óvatosan, kantáron elvezetjük a lovakat, el, a tábortól ellentétes irányba.
Amikor már biztosak vagyunk benne, hogy nem hallanak meg, lóra pattanunk és amennyire csak a fáktól lehetséges, erős iramban nekieredünk. Én rábízom magam Loreena vezetésére, mégis csak jobban ismeri talán a környéket, mint én. Mikor a nap első sugarai melengetni kezdték az arcom és csak a saját lovaink patája verte dobogás hallatszódott, akkor lélegeztem fel igazán. Szabadok voltunk.

Először a fájdalom az, ami belém hasít és mindjárt arra gondolok, hogy megint Eric és bandája ennek az oka és megint én vagyok a bokszzsákjuk. A hideg és a félhomály sem meglepő, ami most már végig borzongat, hiszen ez sem szokatlan a fűtetlen, világítás nélküli hálókban, azonban van valami, ami nem illik a képbe. Talán az izgatott zihálás, ami a fülembe surran, de aztán egyértelművé válik, amikor egy durva, nyirkos kezet érzek a mellkasomon……..a fedetlen mellkasomon!
Sosem alszom ruha nélkül!
Hirtelen rántja össze a gyomromat és a testemet a félelem, mint amikor először szembesítettek a fiúk a folyóparton a tükörképemmel és vágták a képembe mi vagyok, amikor azt hittem ott menten vízbe fojtanak.
A félelem rettegéssé válik, ahogy érzem a kéz lejjebb vándorlását és a lihegés mélyülését, elégedett morgássá válását. Megfeszülök, de kezem és lábam nem mozdul, amitől kimerednek a szemeim és sikoltásra nyílik a szám. Ez persze nem kerüli el a feketén fölém tornyosuló férfi figyelmét sem és másik keze durván a számra tapad, belém rekesztve még a levegőt is.
NEM! Sikoltja minden porcikám. NEM TEHETI!
Fogalmam sincs hol vagyok, gondolataim zavarosak és csak egy valami világít benne kétségbeesetten, hogy küzdjek, harcoljak, mint a veszett kutya. Hiszen az vagyok, egy kivert, veszett kutya. Ez erőt önt dermedt tagjaimba és rugdalózni kezdek, hányom-vetem magam, megpróbálom megharapni a fickó tenyerét, hogy elengedjen.
El is találok valakit ezt érzem, de sajnos azt is, hogy az nem a fogva tartóm, vagy ha az ia, meg sem rezzen tőle. Fulladozom és egyre kevesebb a reményem, hogy lerázom magamról….túl erős……

Fel sem tűnik a félelmem közepette, hogy nem csak ing nélkül vagyok, csak amikor hirtelen elkerül a számról az izzadt tenyér és a férfi súlya sem passzíroz a földhöz már. Remegek és kapkodom a levegőt. Legszívesebben elsírnám vagy elvisítanám magam, de a gyomrom tartalma felfelé igyekszik, ahogy a kézre gondolok a bőrömön, így inkább nagyot nyelek. Aztán csak most kezdem felfogni, hogy mi az oka a megszabadulásomnak. Látom a mozdulatlanul heverő férfit…….egy sötét tünde??? És látom a mellette álló atyát, őt száz közül is megismerem, akinek hangja csak most jut el a tudatomig.
- Válaszolj, fiam! egyben vagy? – hallom feszült kérdését.
- Iii…..igen. – nyögöm ki rekedten suttogva, kissé reszketegen. – Hol vagyunk? Mi történt? Miért akart……bántani, hiszen én……. – olyan vagyok, mint ő, folytatnám, de inkább nem teszem, mert ekkor a fejem a másik hangforrás felé fordul.
Egy elf és ő is pucér, ami azért most már leesik és elvörösödve kapom el a fejem és nézem a saját lábam, míg felkecmergek a fal mellett.
- Nincs rajtunk ruha. – állapítom meg éleslátóan és zavartan.
- Egek, mi a frász folyik itt. – hallom közben az elf értetlen hangját, majd pillanatnyi szünet után. - Atyám... Jól sejtem, hogy mi már ittunk pertut?
Természetesen Norven atya, akit tanítómmá kaptam, nem sokáig ringat abba a hitbe, hogy csak nem egy rá bízott tárgy sorsaként érdeklem, hangja karcosan veszi tudomásul, hogy élek, aztán máris csattan a parancsa és én dacosságom ellenére, amit általában irányában mutatok, ijedten húzom össze magam és befogom a szám, főleg arra amit nyersen közöl velem.
- Hallgass! Lemászott hozzánk, hogy a kedvét töltse veled. Most töltheti a pokolban azzal, amit ott talál!
Persze tudtam ezt én, de mégis rossz volt hallani és megint émelyegni kezdek, ha nem lennék elég rémült azonban biztos kárörvendően vigyorognám el magam, ahogy meghallom fázós megmozdulását. Nekem inkább még melegem is van.
- Meg, meg, elf. Hogy kerülsz ide? – fordul eztán a másik fogoly felé az atya.
Koszos arcom kissé én is a tünde felé fordítom és hálásan pislogok a szemébe nézve szigorúan, mikor ő is feltornázza magát és válaszol nekem és Norven inkvizítornak is.
- Meztelenek biza, kormos testvér.
- No, erre csak annyira tudom a választ mint te magad. Pokolian fáj a fejem, szerintem kaptam egy jó kis búraropogtatást valahol útszélen.
Látom, ahogy a hullára pillant.
- Kemény ébredés, látom máris akadt dolgod.
A szokásos lecseszés azonban ismét felszítja a dacomat és makacsságomat. Az ijedtség lassan tovaszáll, ahogy csak egy kölyökről le tud peregni percek alatt minden és helyét átveszi más. Eljut végre hozzám, hogy nagy bajban vagyunk, megkötözve egy lyukban és az előbb úsztam meg egy még rosszabb dolgot. Ha nem mondta volna ki az atya nyíltan, akkor is láttam már ilyet és ismét rosszul érzem magam, de aztán a halott őrre nézek, a sötét bőrre, a hegyes fülekre, melyeket ékszerek díszítenek és az üveges szemekre és összeszedem magam.
- Azt hittem, ha találkozom velük megmentenek. – lépek oda hozzá. – Hiszen közéjük való vagyok. – teszem hozzá halkan, csalódástól rezgő hangon. – Látták és mégis bedobtak ide.
Talán a fejemre mért ütés tesz meggondolatlanná, hogy az atya előtt ezt szóba hozom, de csak kicsúszik. Közben meglátom a csizmába lévő kést.
Gyorsan leülök és áthúzom a kezem a fenekem és lábaim alatt, majd a kezembe kaparintom a vágószerszámot, hogy elnyessem köteleimet.
- Nem az dönti el, hová tartozol, hogy mi vagy, fiam. Inkább az, hogy ki vagy. Ne hagyd, hogy ezt elfeledtessék veled! – hallom az intelmet. - Most pedig táguljunk innen. A sötételfek nem közösködnek mással. Ha ez a fajzat közülük való, a többiek is azok lesznek.
Sötét szemeim dühösen villannak fel.
- Nem tudom hol vagyunk, de nem jutunk messze így. Ha nem kapnak el minket, akkor simán megfagyunk, s nincs kedvem hozzábújni bárkihez is... Ha már itt tartunk, szeretnék emlékeztetni mindenkit ítélkezés előtt, hogy hideg van. – szólal meg az elf megakasztva a visszavágásban, bár lehet, hogy ez most jól is jön. - Kölyök, ha végeztél add ide azt a kést... Atya, ha megbíznak bennem annyira, hogy bakot tartsanak, megpróbálhatok kimászni és körbenézni.
Egyébként úgy számítottam erre! Pont ezért nem is akartam szóba hozni, de a csalódás miatt nem bírtam magammal. Tudtam, hogy az atya ezt fogja a fejemhez vágni, mert ezzel is megpróbálja a maga igazát hangoztatni: Hogy milyen jó nekem, hogy közöttük élhetek! Hogy milyen jó, hogy Isten megsegített és közéjük vezérelt! Talán még azt is megkapom, hogy ha nem így lett volna, most én is egy lennék ezek közül a banditák közül!
~ Bolond, bolond Jozef! Mert neked muszáj kinyitnod a szád! ~
- Azt sem hagyják feledtetni velem, hogy ki nem vagyok! – állok fel most már szabadon, a késsel a kezemben, miközben egy önkéntelen grimasz fut át az arcomon.
Felnézek a gödör szélére, aztán a késre végül az elfhez lépek és elvágom a kötelet a kezén, majd az inkvizítorét is.
- Én is mehetnék. Engem könnyű feltolni és kinézetre ugye, nincs különbség. – intek a hullára.
Tudom, hogy szavaim kihozzák a sodrából az atyát, de nem fogom vissza magam, mindig próbálom kipuhatolózni a tűréshatárát azoknak, akikkel összehoz a sorsom.
- Elhallgass, Jozef! – elfojtom a mosolyom, hogy úgy reagál, ahogy sejtem, ami aztán le is lohad azonnal.
- Szó sem lehet róla! Még csak gyerek vagy! Nem mehetsz sehová egyedül.
Az elfnek int.
- Öltözz fel a ruháiba. A köpenyét hagyd meg a fiúnak, mielőtt teljesen kihűl. Aztán légy óvatos! Úgy érzem, nem sok időnk van.
- Valóban, túl veszélyes. Most legrosszabb esetben eladnak valamilyen embertelen földre rabszolgának, de ha megneszelik hogy szökünk, akkor oda kapunk szúrást ahol érnek. – folytatja az elf is a csuklóit nyomkodva, hogy visszatérjen bele az élet. - Egyenlőre körbenézek, talán az lesz a legjobb, ha idecsalok valahogy egy őrt, hogy valami baj van. Nem jutunk semmire, ha csak vakon elkezdek keresgélni, hogy mi merre.
Felfújom az arcom az el- és rendre utasításra.
- Nem vagyok már gyerek! Elbírnék velük. – emelem fel az állam makrancosan a szemembe hulló hajat kisöpörve egy mozdulattal. – És surranni is jól tudok, de csak tessék. – nyomom az elf kezébe a kést. – Szerintem világítasz majd közöttük, mint egy lámpás.
Néha komolyabb vagyok a koromnál, néha meg rosszabb, most is majdnem nyelvet öltök rájuk, a nagy és okos felnőttekre, de végül csak a gödör falának vetem a vállam és karba fonom a kezem.
- Vedd csak magadra a köntöst Atyám, én nem fázok, te meg már lila vagy. – rázom meg a fejem az ötletére.
Már tapasztalhattam, de mindig meglep, hogy öregember létére, milyen fürgén mozog. A húrt meg sikerült elpattintanom és most nyöghetem kemény tenyerét. Hamar a földön kuporogva találom magam a kezemmel védve a fejem.
- Válogasd meg a szavaidat, ha hozzám beszélsz! Felveszed a köpenyt és befogod a szádat, amíg szépen mondom! Gőgös kis taknyos vagy. Ezzel se bírtál itt! Húzd meg magad, és imádkozz, hogy ne találkozz többel!
Aztán másik férfihez fordul.
- Kapsz egy fertályórát, elf. Azután magam is felmászom.
Ég az arcom, ahol eltalált és könnyek szöknek a szemembe, de hangot nem adok ki. Lesütöm még a szemem is mert tudom, hogy ilyenkor tűzben ég, már ezért is kaptam eleget.
Úgy sem tehetek most semmit, így meghúzom magam, míg kiderül sikerrel jár-e a „felnőtt”.
Miután kettesben maradtunk én továbbra is makacsul hallgattam a földön ülve, azzal sem törődve, hogy a nyirkos hideg egyre jobban a tagjaimba mászott.
Hallottam, hogy az atya feldúltan szuszog, ami arra intett, jobb, ha most meghúzom magam, de azért nem álltam meg, hogy jól hallhatóan begubózzam magam a rám erőltetett köpenybe. Ha már lemondott róla……..akkor nyögje is. Kicsinyes bosszú, de arcom jobb oldalának zsibbadtsága, ahol a pofont kaptam, jogossá tette számomra.
Éles fülem már előre jelezte, hogy a tünde valószínűleg sikerrel járt és a verembe pottyanó, nagyot nyögő test a bizonyosságot is meghozta. Legalábbis ez nem a tünde volt, úgy, hogy el kellett ismernem, hogy megtett a dolgát.
Mondom, hogy az atya fürge egy „vénember” volt! Már el is orozta az úr pengéjét és azzal fenyegette az ocsúdó nyakát.
Én hátrébb húzódtam, amennyire csak lehetett, jobb ilyenkor nem útban lenni, ha az inkvizítor „dolgozik”, ezt már jól megtanultam.
Valahogy egy percig sem voltak kétségeim, hogy megtudja, amit akar, csak akkor bizonytalanodtam el egy pillanatra, amikor a saját nyelvén mondott valamit a férfi.
~ Hát ez így nem biztos, hogy könnyű lesz! ~
Aztán felgyorsultak az események, az őr megrándult, aztán az atya felnyögött és az árnyékuk összegubancolódott a szemem előtt, mire felpattantam, bár fogalmam sem volt, mit tehetnék, csak tehetetlenül kivicsorítottam a fogam. Meleg folyadék fröccsent az arcomba, aztán az őr teste eldőlt.
Én meg elmaszatoltam a képemen a vérét, mert az volt, ami engem is elért.
Egy ruhadarab vágódik hozzám röpke idő múlva és én most szó nélkül teszem, amit mond.
Szó, ami szó én is fázok és bár semmi kedvem sokszor az emberek világában lenni, ez a gödör sem túl biztató kilátás, így ki akarok jutni. Na meg, ha Norven atya eléggé átfagy……….talán nem csak ilyen fajtámbéliek vannak a környéken………
Azonban jobban bírja a dolgot, mint reméltem és bár hamarosan már a gödör szélén állok, a karomat nem engedi el és szem elől sem téveszt, mintha olyan fontos lennék neki, mint a saját fia! Bár valószínűbb, hogy csak az önbecsülése nem engedné, hogy felettesének arról számoljon be, elveszítette a tanítványát.
A tünde jól felderítette a helyet ezt meg kell hagyni, mert egy sátorban, amibe hátulról surranunk be, a holmink is meg lesz hamarosan. Még az atya kardja is!
Hiába jár a szökésen állandóan az eszem, annyi sütnivalóm van, hogy ne ilyen kegyetlen banditák kezére adjam magunkat, ezért csendben maradok végig. Még ha dühös is vagyok az atyára, azt nem akarom, hogy meghaljon, vagy nem itt,…..vagy nem így…..ááááá….
Majd legközelebb szököm meg, ha magam tehetem meg és ….és nem fázom ennyire……és nem lesznek a közelben ilyen sötét alakok.
Megtaláljuk a lovakat is és már annak a gondolatára sem örülök, hogy sötétben megüljem egyiküket, de mikor kiderül, hogy nyereg sem lesz…..
Azonban az atya már fel is ránt maga mögé, én meg összekoccanó foggal, kétségbeesetten kapaszkodok a derekába és próbálok megmaradni az ugráló tomporon. Persze szorítom, ahogy tudom, de fél óra múlva már reszket minden izmom és jó párszor alig bírom visszahúzni magam az atya mögé. Tartok tőle, hogy őt is lerántom, aztán mindketten a nyakunkat törjük. A félelem kis erőt ad, remélem kibírom amíg kell.

* A hideg nem egy flancos fogalom, a hideg maga a tény: álmában csontfagyos paripán vágtatva lohol a sötétség irányába, keze lángol a dértől, hajába pedig beleült a jég. A lidércnyomás némi zajra ér véget, s bármilyen furcsa, a való és az álomvilág között a különbség közel sem olyan hatalmas, mint az ember azt általában megszokja.  A padló fém, parázsló forrósággal pirítja ki a bőrt, a levegő pedig lehelet megjelenítő. Ami igazán furcsa, az a falak helyett álló rács, s a felismerés fájdalmas nyögésként jut tudatáig, hogy bizony ez nem egy szoba, ez börtön. Az utóbbi ismeret azonnal arra készteti, hogy fegyvere után kapjon, ám csak a semmibe kapar, s ez még egy kínzó tényt tesz egyértelművé, mégpedig hogy tejesen meztelen. A hangok dühös mérgelődésre váltanak, melyre végül békítő, beletörődöm hangon pofátlankodik be.
- Mi a francos istennyilát csinálsz! Beszélj! Hol vagyok! 
- Egy ketrecben vagyunk... A foglárok ritkán ülnek be a foglyok közé.
- Annyit tudok, mint te. Tippre Nebelwaldban. Foglyok vagyunk.
* Ezen a ponton éri el igazán a felismerés, hogy a fegyvere nem csak hiányzik, de emellett teljesen el is tűnt. Szeretett nagyapja egyetlen mementója, önnön tudata és teste mint hibádzik. Ez menten forrongásra készteti, mely nem tart túl sokáig, ugyanis a hideg nem eged efféle luxust meg.
~ Inkább meghalok, minthogy az a fegyver máshoz kerüljön... Nincs is messze ez a sors, ebben a rettenetes fagyban érzem ahogy minden pillanatban egyre közelebb jár hozzám a halandóság.
- Óóóó.....Valami rémlik.
- Emlékezik egyikőtök, hogy mi történt?
- Csak arra emlékszem, hogy tábort vertem egy patakparton. Foglyok vagyunk? Mit akarnak tőlünk? Értem senki nem fizet váltságdíjat.
* Mi dolga is lett volna? Valamilyen pitiáner banditafosztogatás miatt egy kis Nebelwaldmenti faluba kellett volna elnéznie rendet rakni, de minden más homályos... Talán leszállt a lóról, és segített valakinek s talán leütötték, de a franc se tudja. Fején lévő véres foltok ezt támasztják alá... Biztos van a többiekén is, érzi a vér szagát, halvány ugyan, de vér... Minden bizonnyal alvadt már. Kár. Nem nyalná le bárkiről is csak úgy, de régen élt már efféle luxussal, s fenemód kívánja már. A vér az vér, nem mehet kárba...
-  Talán... Egy faluba kellett volna utaznom ma, de nem rémlik semmi más. * Egy rövid sóhajtást némi nihillel azért beilleszt* Meg fogunk fagyni.
- Nem fagyunk meg. Kijutunk innen, valahogy. Rávesszük őt* Az ujj egy őr felé libben, aki éppen valamit farigcsál egy fa tövében* Hogy kinyissa az ajtót, utána meg elmegyünk.
* Háta immáron a rács földnél is fagyosabb falának vetve, nem tudja, hogy ez a kisebbik rossz vagy sem, annyi egészen biztos csak, hogy át meg átjártja testét a ridegség, s kezét sebesen dörzsölve próbálja valahogy átmelengetni elgémberedett részeit.
-  Örömmel tölt el, hogy ennyire optimistán állsz hozzá, de még egy hajtű sincs nálunk, mégis, hogyan képzeled? Nem hiszem, hogy egy csábos mosoly segítene. Nem úgy néznek ki, mint akiket lekötne a meztelen látványunk.
* Bár kellően rideg és durva a megjegyzés, de részben egyet kell vele értenie sajnos, közel sem lesz olyan egyszerű ez az egész, mint ahogy tűnik. Kacsója közben a rácsra mozdul, szilárd és jó minőségű fém, innen tényleg csak a kulcs visz kifele, ezt rághatnák rúghatnák egész éjjel, bele nem görbülne, de még karcolódni se karcolódna.
- Ha sikerül is idecsalnunk és kijutnunk, akkor se megyünk semmire. Pucéran ha nem itt, akkor öt kilométerrel arrébb talál meg minket a veszt.
* Hangja kissé lemondó, de a sztoikus nihil puszta része karakterének, nem fogja feladni, vagy legalábbis addig nem amíg akár egy csepp vér járja ereit, vagy éppen egyet izomrostja is mozdul. Egyenlőre viszont ki kell kémlelni, s így is tesz. Az elf tippje működőképesnek tűnik, nem ismeri ezt a tájékot, de igen sanszos, hogy tényleg ott vannak, ahol gondolják.
- A Nebelwaldban lehetünk...
- Igen, ott kell lennünk... Lehet ott vannak a dolgaink. * A kéz sebesen libben, s az irány máris adott... Valóban látni a cuccokat, de lándzsáját nem nagyon véli felfedezni egyenlőre ott. * - Ha a ketrecből kijövünk, akkor odamegyünk és megkeressük a ruháinkat. Megvárjuk ameddig elalszanak és ellopjuk őket.
- Fegyverek is kellenek. *Az ember láthatóan ugyanúgy láda fele orientálja magát, ám felvetése sebesen visszalöki őt magát a hideg logika kopár síkságára. A ketrecből tényleg ki kell jutni valahogy *- Amelia vagyok és én is azt mondom, hogy várjuk meg míg mindenki elalszik, addig esélyünk sincs. És hogyan csaljuk ide az őrt? Mert addig teljesen mindegy hol vannak a cuccaink, míg be vagyunk zárva.
- Fogalmam sincs, de ha sikerül idecsalni, elintézem.
* Semmitmondó, nyugodt megszokottsággal szájának oldalát felhúzza, s kivillantja egyik csont fehér agyarát. Ezt a műveletet egyébként nem követi el túlságosan gyakran, itt az emberek tájékán felszedett egyik legfontosabb tanulság az volt, hogy ne nagyon nyitogassa a száját feleslegesen, s hogy ha beszél, akkor is inkább takarja el, már amennyiben ez lehetséges. Így is eléggé lerí róla, hogy vérszegény, még csak az hiányzik hogy villogtassa is jobbra-balra, mintha valami személyigazolvány lenne. Értékrendjében nincs semmi szégyen a vámpírlétben, de az emberek között büdös rakást nem ér, hogy mégis ő mit gondol, s hatalmas becsülete mégis mit diktál.
~ Remélem belemennek... Egy korty vér is elég lenne hozzá, hogy megnyugodjon a lelkem... Csak egy korty. 
- Rendbontás kell. A rendbontásra ide fog jönni, ez a kötelessége. Összeverekszem veled *néz itt Améliára.* - És amikor bejön hogy szétszedjen minket, ő megharapja. Jó?... Addig összehúzódunk a cella közepén. Amúgy Loreena vagyok.
- Ez talán bejöhet. * A bólintás mozdulata hamarosan követi* - De nagy hisztit nem csaphatunk, mert akkor többen is jöhetnek, csak annyi legyen, hogy rendet akarjon rakni a tyúkólban.
-  Hilde.
* A bemutatkozással nincsen problémája, adja is magát valamennyire hogy illendő ezt a formulát letudni, de az összebújás máris kissé büdösebb, s amennyiben van rá egy mód, inkább simán átöleli a lábát, illetve dörzsöli tenyerét, hogy melengesse magát. Jó eséllyel egyébként nem is érnének olyan sokat vele a többiek, a vámpírok bőre kissé hidegebb mint az embereké, kevés hőt tudna adni, elvenni pedig annál többet.
- Majd figyelem őket. Ha elaludtak, akkor majd megütlek. Igyekszem úgy majd, hogy ne fájjon nagyon, neked nem kell kímélned.
- Nem kell kímélni, nem vagyok cukorból Loreena.* Morran fel* – És pont elégszer verekedtem már ahhoz, hogy tudjam mit csinálok.
* Eljött hát a várakozás ideje, fájdalmasan telnek azok a percek, amikor is éppenséggel az álom ellen kéne harcolnia. Ismeretes a tény, hogy ilyen helyzetbe a legveszélyesebb elkövethető dolog az, ha az ember alszik, s bármennyire is felkészült arra, hogy ezt megelőzze, meglepetésére nem jön álom véletlenül se a szemére. Az adrenalin hajtja, az adrenalin fűti, s minden pillanatban dobol benne a tény, hogy már csak egy-két fertályóra választhatja el attól, hogy valaki torkára vesse magát. Kicsit nehéz lehet megérteni egyébként ezt emberi fejjel, de ő maga pont olyan, mintha egy alkoholista lenne. Megél a vízen, s nem hal bele ha nem fogyaszt italt, de abban a pillanatban hogy adja magát a lehetőség, vadul veti magát rá, s gépies kegyetlenséggel issza tele gyomrát, egészen addig amíg a bódulattól már nem kíván többet. Ilyenkor szerencsére pár napig nyugalma van, s agyának sötét bugyrában nem furkálódik a beteges csillapíthatatlan éhség, de óh, egy hét s megint minden második gondolat szinonimája lesz a vörösnek. Lezárt szeme hirtelen felpattan, s szeme elé a dulakodás terül el, némi értett s értetlen szitkozódással. Kíváncsi rá, óh pokolian kíváncsi, szereti a harcokat... De mégse szabad figyelni igazán, az lesz a legjobb, ha úgy tesz mint aki alszik, hogy a gyanútlan áldozat tényleg gyanútlan legyen. Valahonnan lépés zaját hallja, lábában az inak megfeszülnek... Teste készen az ugrásra, s bármikor lecsaphat ha eléggé közelre érkezik a célpont.
- Mit képzelsz te hosszú-fülű szajha! Neked jobb hely kell, mint nekünk?
- /Tündeszitokszóóóóó/
// MEZTELEN CICAHARC!//
* A dulakodás hangja egyre inkább feléled, s bár véletlenül se látja mi történik, annyi biztos, hogy a fém halk kondulása alapján valaki nekilökte a másikat a ketrecnek. Ezt több suhanó mozdulat követi, majd végül megjelenik az a szereplő akire eddig igazán várt. Elsőre kissé megijed, majdnem fel is ugrik azonnal, hogy a semmibe kapjon... Ám inkább félig kinyitja a szemét, s az által szolgáltatott jóindulatú homályon keresztül szemléli, hogy mikor is kerül pozícióba a fogdmeg.
- Mi ez itt?! Elég volt, azonnal hagyjátok abba!
* A kulcsok élesen csendülnek, ez a hang szinte beleül a lelkébe, ugyanis semmi mást nem kíván hallani csak ezt a folytott csilingelést. Óvatosan figyeli hát ahogy kitárul a zár, s közibük lép a férfi. Pár pillanatig szagolható a feszültség, ám Amelia végül megteszi a lépést amit kimondatlanul igencsak várt.
- Rögtön, ahogy parancsolod. 
* Szökkenése igen sebes ahhoz képest, hogy mégis mennyire átfagyott, bár véletlenül se meglepő, elvégre most vadként veti magát előre, s nem egy fegyelmezett harcosként. Egyik keze azonnal a férfi szájára tapad, a másik pedig vállára, s egy pillanat múlva már bele is mélyed az érzékeny nyak húsába agyarainak összessége. A vér megtölti szájüregét, pillanatra még talán meg is fordul a fejében, hogy kiélvezze a lehetőséget, de nem engedheti meg jelenleg... Izmok, vénák, kötőszövet, artériák. Minden undorító hangon szakadva törik ki az ember nyakából, ahogy fejével nagyot rántva vicsorítva tépi fel a célpont torkát. Nem szenvedhet sokat, a fulladás nem fogja elérni, a elvérzés annál inkább. Halkan dübbenve a földre esik, talán már meg is halt, ki tudja... Szájában felszülemlett hús undorító összességét kiköpi a földre, majd végül lenyalja képéről s kezéről a rajta maradt vért.
~ Most ennyinek elégnek kell lennie. Talán menekülés közben találok majd egy banditát, talán...
- Szép volt. Menjünk a holminkért.
* Nincs ellenkezni valója, s szerencsére a többiekkel együtt lopakodva meg is találja a ládákban ruháit és vértjét. A fehérneműkre most nincs idő, sebesen felveti magára durva barna agyagú kordbársony nadrágját, felülre pedig posztó ingét. A köpenye egyenlőre viszont kezében marad, nem öltheti fel, ugyanis abba kell csomagolnia nehéz vértjét, melyet végül batyuként tud vállára kapni... Csak a lándzsa hiányzik, anélkül viszont nem mehet... Hirtelen egy halk, ismerős hang csapja meg fülét.
- Itt vagyok.
* Szerencsétlen nagyapja úgy látszik a tűz felett hever, ahogy egy disznót tűztek át vele. A jelenet majdnem a nevetségre ösztöni, de kénytelen visszafognia a kacagást, s inkább helyet adnia a szégyennek, amit azért érez, hogy fegyverét így használták fel. Kétségtelen hogy ronda egy piszkavas, de akkor is, nem holmi disznótűző! Két kezével ráfog a tűzforró vasra, s beleengedi a disznót a tűzbe, amire nem sok hang kél, éppen csak egy halk roppanás, s némi sziszegés. Immáron csak egy rándítás kell, s az égető lándzsa már kezében akad. Húsa menten hozzá is ragad a hólyagoztató hőhöz, de efféle édes fájdalmakat jelenleg nem sajnál, ha lehet még inkább kipofozza a bágyadtságból, s pillanatokkal később már ismét ott van a két ideiglenes társ mellett, immáron lassan kihűlt fegyverrel. Még szerencse hogy a fekete acél ilyen gyorsan vált hőmérsékletet! 
- Valahol kell, hogy legyenek lovak, egyet hagyjatok nekem is.
- Biztosan őrzik azokat, én nem kockáztatnék.*Rázza meg fejét* – Inkább fussunk, amíg lehet.
- Az én lovam még itt van, nem hagyom hátra.
- Ne is 
* Túlzottan drága is a lelkének Kohle, kevés efféle jó lovat találni, s nem hagyná itt semmi pénzért, pláne hogy rábízta az istállós mester. Szeme fénye a bestia, ha most elveszejti akkor sose fog többé megbízni benne, s rá kell majd fancsalodnia a különböző göthös bányalovakra, amikből talán kolbászt lehetne csinálni, de utazni rajtuk már egészen biztosan nem jó móka.
- Ló nélkül nem jutnánk sokáig. Megtalálják a nyomainkat és pillanatok alatt elfognak. Kell az íjam. A sajátom, látom innen. Ha őrzik a lovakat majd kilövöm őket.
- Rendben! Akkor menjünk a lovakért. Míg te hozod az íjad, addig felderítem a terepet.
* Ő maga egyikben se szándékszik részt venni, mert jó eséllyel csörömpölne, de ha már itt van megvan az esélye arra, hogy felöltse teljese harci páncélzatát, ami kicsit távolabb a tábortól már nem lesz olyan zavaró, pláne ha csak egy őr őrzi a lovakat. Ezt nyilván még nem tudja meg, de idővel biztosan.
- Micsoda egy rohadt este, el sem hiszed..
- Nem is akarom, becsületemen csorba esett, majd otthon mesélünk egymásnak. 
* Így menetfelszerelésben végül Amelia után indul, de mikor megpillantja az első őrt, inkább magára ölti a köpenyt, s nemes egyszerűséggel megvárja Loreenát, aki nem is olyan sokára megérkezik, s egy gyors lövéssel elintézi az egy szál őrszemet. Immáron ő is becsatlakozik, s meghallgatja az ember tippjét a lovak lábával kapcsolatosan. 
- Tekerjük be a lábukat ronggyal, hogy ne dobogjanak és egy kis ideig száron vezessük, aztán mindent bele.
* Ezzel részben egyet tud érteni, köpenyéből egy tőrrel felvágja, majd betekeri a patáit kedvenc lovának. Immáron kész a menekülésre, s a többiekkel együtt elvezeti a lovakat. Egy darabon követi őket, de megtudván, hogy mégis merre van a Tündekirályság, végre képes tájékozódni, s egyenesen Hellenburg felé veszi irányát, de előtte benéz a faluba ahol eredetileg dolga lett volna. Hosszú nap lesz ez még ma, hosszú bizony, de a munka és a felelősség mindig első!

Rettenetesen hideg volt és sajgott a fejem. Szememet kinyitva egy ketrecben találtam magam, mire kétségbeesetten próbáltam visszaemlékezni arra, hogy mi történt velem, vagy hogy hol vagyok. Felültem, hogy jobban körülnézhessek, s láttam, hogy tőlem körülbelül félméternyire feküdt egy hegyesfülű, sápadtbőrű, nő. A ketrectől nem messzi pedig egy sötétebb bőrű egyed figyelt minket, nehogy megszökjünk. Egészen eddig nem is tudatosult bennem, hogy anyaszült meztelenül vagyunk itt ebben a ki tudja mennyire tiszta ketrecben. Elfogott az undor.
Ha jól emlékszem, akkor egy a karddal kapcsolatos pletykának jártam utána a környéken, s indultam volna vissza, de ahogy elnézem, nem sikerült épségben elhagynom Nebelwaldot. Ha pedig ki szeretnék jutni innen, akkor egy nagyon jó tervet kell kiötlenem. Az őrt elnézve, nem igazán érdekli, hogy egy nő álldogál előtte, méghozzá ruhák nélkül. Szóval női báj kiütve. Nem is baj, biztos van ennél kevésbé átlátszó terv is. Muszáj, hogy legyen.
Mocorgás ütötte meg a fülemet, így hátrapillantottam sorstársamra, aki szépen lassan feltápászkodott. Arcáról semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni. Se félelmet, se undort, se dühöt.
- Látom magadhoz tértél – próbáltam nyitni a fagyos szemek gazdája felé.
- Egy ideje ébren vagyok – felelt ugyanolyan érzelemmentesen, mint amilyennek tűnt. Körülkémlelt, mintha keresne valamit, de a végén rajtam állapodott meg a tekintete.
- Nem úgy tűnsz, mintha megijedtél volna a helyzettől, bár nem ez a lényeg, hanem hogy valahogyan kijussunk innen. Nem szeretném tudni, hogy mire kellenénk – sóhajtottam. Hiába törtem a fejem valami frappánson és kivitelezhetőn, de semmi értelmes nem jutott az eszembe.
- Neked van valami jó ötleted? – néztem át a sötéttündére reménykedve.
- Egyelőre nincs – kelt fel helyéről. Ahogy elnézett az őr felé, összeráncolta szemöldökét. Nem tudom, hogy nem vette észre eddig, de amilyen furcsa szerzet, nem is firtattam. Viszont így a pillantásom a férfiról átvándorolt az övére akasztott kulcscsomóra.
- Ha valamivel ide tudjuk csalni... – akkor könnyedén elvehetnénk a kulcsokat és kiszabadulhatnánk. - Nem tudsz használni valamilyen mágiát? – intéztem a kérdést a hátának. Közelebb lépett a rácsokhoz – talán az őrt akarta jobban megszemlélni. Nemsokára visszafordult és úgy válaszolt nekem.
- Igen. Idézek, méghozzá csontvázakat – nézett a szemeimbe.
Ha most nem lennék ilyen helyzetben, akkor valószínűleg soha nem álltam volna szóba egy ilyennel. Bevallom, nem számítottam arra, hogy egyáltalán mágiát tud használni, de talán boldogabb lennék, ha egyszerű harcos lett volna. Nem számít. A szabadság a tét, most nincs időnk arra, hogy fennakadjunk az ilyen apróságokon. Élve kéne kijutnunk innét, s ha ennek néhány hulla a tétje… ám legyen. Most az egyszer.
- El tudja intézni az őrt? – kérdeztem óvatosan. Nem tudtam, hogy mennyire jártas a szakmájában, de mindenesetre jobb, ha nem haragítom magamra. Lehet, hogy a végén még felidegesítem és megtámad. Bár az arcát elnézve nem túl idegeskedő típus.
- Mérgezett fegyverrel? – emelte feljebb egyik szemöldökét. Én kérek elnézést, hogy nem vagyok nekromanta.
- Ne nézz így rám, íjász vagyok - tártam szét a karjaimat. Erre csak visszafordult és egy kis idő múlva észrevettem, amint egy csontváz bukkan fel az őr mögött, kezében karddal. Kicsit undorodva figyeltem az előbukkanó alakot. Ha nem szerettem volna ennyire kijutni, akkor szóba sem álltam volna az illetővel, de szükség bizony nagy úr.
- Mennyi idő kell a méregnek? – kérdeztem bizonytalanul. Mi van, ha rossz helyen találja el és csak lassan hat a méreg? Felveri az egész tábort, nekünk pedig annyi. Végül is, nem nagy dolog, azt leszámítva, hogy soha nem jutnánk haza.
- Szükségtelen tudnod, halott – közölte hűvösen. Jobban megnéztem és láttam, hogy vértől mocskos a penge, az őr pedig ott fekszik előtte vérbe fagyva. Amíg a nő kerestette a kulcsokat, addig én jobban szemügyre vettem a fogva tartónkat. A nyakát metszette el, pontosabban roncsolta szét a csontváz, aki most ügyetlenül akasztotta le a kulcsokat és vitte az idézőjének. Egyből elkezdte próbálgatni a kulcsokat, én egyre türelmetlenebbül figyeltem, míg az ötödiknél nem bírtam tovább nézni őt. Itt állunk egy lépésnyire a szabadságtól, én pedig mihamarabb kint akartam lenni a fém rudakon túl.
- Sokáig szerencsétlenkedsz? – csúszott ki a számon. Egyből megbántam, hogy kimondtam, de már nem volt visszaút a helyzetből. Szépen lassan fordult hátra, majd kifejezéstelen arccal nyújtotta nekem a fémkarikát.
- Akkor csak tessék. – Véletlenszerűen elválasztotta nekem a kulcsokat, hogy az eddig kipróbáltakkal már ne próbálkozzak fölöslegesen. Hát nem tündéri a drága?
Közelebb sétáltam és átvettem tőle a kulcscsomót. Ujjaimmal megpróbáltam kitapogatni, hogy a lyuknak van e bármilyen jellegzetessége, de nem tudtam megállapítani semmi különösebben ontos információt. Találomra megragadtam egyet, ami legnagyobb meglepetésemre egy halk kattanás kíséretében ki is nyitotta a ketrecet. Nem is foglalkoztam a kulcsokkal, csak kilöktem az ajtót és már éreztem is, hogy… mennyire hideg van. Visszapillantottam a sötét tündére, hogy jön-e, hisz alapvetően neki köszönhető a szabadulás. Mondjuk a kettő nem függ egymástól, de késztetést éreztem rá, hogy ellenőrizzem: nem hagytunk hátra embereket. Illetve tündéket.
- Baj van? – érdeklődött, de megráztam a fejem.
- Csak néztem, hogy jössz-e. Mondjuk melyik épeszű ne élvezné a szabadságát? – tettem fel egy újabb remek költői kérdést. Ha így folytatom, elmehetek költőnek is.
- Ideje előkeríteni a holmijainkat – váltott témát, s már indult is, hogy megkeresse dolgait. Fél szemmel láttam, ahogy a csontváz hirtelen eltűnik, de nem foglalkoztam különösebben ezzel.
Aprót rándult a szemem. Idegesített az egész megjelenése, bár ahogy észrevettem, ő sincs velem másképp. Viszont a cuccainkra tényleg szükség lehet, úgyhogy én is megindultam a többi bandita felé. A tábortűz köré csoportosultak le, itt vitatkoztak azon, hogy a szerzett kincseket miképp osszák szét. Kisebb verekedés alakult ki valamin, amit kihasználtam, hiszen a többiek vagy őket figyelték, vagy becsatlakoztak. Óvatosan közelebb merészkedtem, s észrevettem a ruháimat, ledobva egy székként szolgáló farönkre.
A mellette lévő bandita nagyon figyelte a verekedést, így közelebb merészkedtem. Ordítozásra lettem figyelmes, így odanéztem, s nem az egyik hülye szaladgált körbe-körbe lángoló ruhában? Amikor az előttem lévő alak úgy döntött, hogy segít az idiótának, hirtelen megijedtem, hogy valaki észrevehet. Lefagyva álltam ott, de senki kiáltott fel, hogy „Ott az egyik fogoly!”, szóval kicsit lenyugodva, de még mindig őrülten kalapáló szívvel kaptam fel az egész ruha kupacot, majd a kör másik oldalánál lévő fogolynak biccentettem, hogy a fa mögött találkozzunk, ha nem vesznek észre addig. Immár „biztonságos” helyen kiválogattam a ruháimat és elkezdtem őket magamra ölteni, s láttam, ahogy a nekromanta is épségben befutott.
- Megérzés, vagy csak felkaptál egy íjat meg egy tegeznyi nyilat a botod mellé? – kérdeztem, miközben felé nyújtottam a számomra ismeretlen ruhadarabokat.
- Azt leszámítva, hogy korábban említetted, hogy íjász vagy, fogjuk rá a megérzésre – válaszolt közönyösen, átnyújtva nekem a fent említett dolgokat.
Attól még ezerféle íj létezik, a banditák között pedig szokott lenni néhány, tehát 50-30 % között voltak esélyeid arra, hogy jót hozz el - vett fel az arcom egy gunyoros kifejezést. Bár nagyon szívesen az arcába mondtam volna, inkább türtőztettem magam, tudva, nemsokára úgyis elválunk egymástól.
- Arra láttam kikötve lovakat - mutattam el az egyik irányba, miután mindketten felöltöztünk. Szó nélkül követte az ujjamat tekintetével, s meg is indult felé, mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül. Nem mintha meglepődtem volna, csak felettébb bosszantott. Kezdtem ideges lenni.
Gyorsan utolértem őt, s egy idő után meg is állítottam, nehogy észrevegyenek minket. Gyorsan és pontosan kilőttem őket, majd megindultam összeszedni a nyilaimat. Amint megvoltak, tekintetemet a hellenburgi nyereg keresésére irányítottam, amit hamar meg is találtam. Elkötöttem és felpattantam rá, majd mintha összebeszéltünk volna, egyszerre indultunk meg kifelé a hullaidézővel. Túlságosan szabad akartam lenni, így elfelejtkeztem ama aprócska tényről, hogy a vágtázás nem hangtalan, mi pedig egy rakat bandita orra elől tűntünk el. Hamarosan hallottam, ahogy patadobogás vesz üldözőbe, mire gyorsabb tempóra ösztökéltem hátasomat. Nem figyeltem, hogy mikor vált le tőlem a nő, de őszintén, nem is nagyon érdekelt. Ennyit kellett elviselnünk egymásból, kész vége. Amen. Sokkal nagyobb baj az, hogy egyre közelebb érnek üldözőim és Hellenburg is még messze van innen. Halkan elmormogtam egy imát, hogy hadd ússzuk meg ezt szárazon, s úgy látszik meghallgatták, mert úgy értem el hazám területét, hogy hajam szála sem görbült meg. Szegény paci kicsit elfáradt, de legalább épen megúsztuk ezt a kis kalandot.

Fejfájásra ébred, és erre enyhén összeráncolja homlokát. Ez a kellemetlen érzés igencsak rossz hangulatot tud teremteni, és Alicia esetében sincs másként: kissé morcosabb az átlag kedélyéhez képest. Mindamellett arról sincs fogalma, jelenleg merre van, valamint hogy mi történt vele az utóbbi pár órában, így csak fokozódik elégedetlensége, még ha ez nem is látszódik meg rajta túlzottan.
Csak egyik szemét nyitja ki, hátha az így megpillantott környék egy kis részlete valamit segít a visszaemlékezésben, de a ketrec nem épp a legvártabb hely, amire gondolt. Emlékezetében közt van egy hatalmas üresség, amit nem ártana kitölteni, de az első felszínes vizsgálódással nem jut semmire - nincs semmi, ami elárulná, hogy került ide, meg hogy egyáltalán hol van. Felettébb zavarja a tudatlanság.
Mivel nem került ezzel előrébb a megoldáshoz, így behunyja szemét, hogy hallgatózzon. Megpróbál csak arra koncentrálni, de ekkor végigfut a hátán a hideg, és csak ennek következtében tudatosul benne, hogy ruhák nélkül fekszik. Azonnal felszalad erre a szemöldöke értetlenségében, és elképzelése sincsen, mégis minek kellett a ruhákat elvenni. Semmi különleges nincs bennük. A fegyvert még megérti. Viszont a kérdés, ami fontosabb: ki vette el tőle mindezeket? Tulandonképpen mi is a jelenlegi felállás?
A hangokból sem nagyon tudja megmondani, merre lehetnek, vagy hogy mi lehet a cél a - feltételezhetően - elrablásával, de van egy rossz sejtése ezzel kapcsolatban. Néhány perc eltelik így, majd mozgolódásra lesz figyelmes, de nem reagál rá. Csendben fekszik tovább, és mivel nem történik semmi, végül úgy dönt, ideje lenne megmozdulni, mivel nem úgy tűnik, mintha egyedül lenne - tekintve a korábbi mocorgást, amire különösebb figyelmet eddig nem szentelt, most viszont érdemesnek tartja megtudni, minek is a forrása volt. Megfordul hát, és figyelmét a vörös tincsek azonnal magára vonják. Mindig is különös hajszínnek gondolta, talán kissé természetellenesnek is, de pont ő gondol ilyesmire?
Gyorsan végignéz rajta, és figyelembe véve, hogy ő is anyaszült meztelen, akárcsak Alicia, arra a következtetésre jut, hogy ő is egy fogoly. A sápadt bőrű nekromanta lassan felkönyököl, majd ülésbe kényszeríti magát, és hiába sajog a feje, nem nyúl hozzá. Szokatlanabb neki, hogy nincs rajta az a hatalmas maskara, amit máskor mindig érez bőrén, aminek máskor mindig érzi számára megnyugtató súlyát. A hideggel semmi különösebb baja nincsen, egy ideig teljesen elviselhető, de nem szívesen mutogatja testét. A bebugyoláltság sokkal jobban tetszik neki.
- Látom magadhoz tértél – szólal meg a lány felé fordulva, meghallva Alicia mozgolódását.
- Egy ideje ébren vagyok - néz most már alaposabban és látványosan körbe, mint előtte, de ez sem mond neki sokkal többet. Az őrt egyelőre nem veszi észre, mivel a lány kitakarja azt a területet.
Pillantása ismét a vörösre terelődik, és egy darabig ott is nyugszik.
- Nem úgy tűnsz, mintha megijedtél volna a helyzettől, bár nem ez a lényeg, hanem hogy valahogyan kijussunk innen. Nem szeretném tudni, hogy mire kellenénk – folytatja a fecsegést. Alicia nem zavartatja magát, teljesen figyelmen kívül hagyja a megjegyzést, és nagyjából felméri a helyzetüket.
- Neked van valami jó ötleted? – jön is a kérdés, amire a nekromanta nem igazán várt.
- Egyelőre nincs - áll fel, és ahogy lép egyet, vöröske kijjebb kerül látóteréből, és így észreveszi a sötételf őrt. Összeráncolódik szemöldöke, és a helyzet még több kérdést megkíván maga után. Sötételf miért kapná el egy fajtabelijét? Végül is ha ennyire egyértelmű lenne, hogy nekromanta, talán nem csoda, viszont ha valóban tudnák, akkor inkább kivégezték volna, és nem hurcolták volna idáig.
- Ha valamivel ide tudjuk csalni... Nem tudsz használni valamilyen mágiát? — Alicia ekkor ismét nem figyel túlzottan, helyette valamivel közelebb lép a ketrec azon oldalához, amely a legközelebb van a sötételfhez. A kérdést magát is csak akkor hallja ki a beszédből, amikor a másik a végéhez ért, és mivel fölösleges, érdemtelen szócséplésnek hitte az elején, kell némi idő neki, mire összerakja az egy mondatot abból a pár szóból, amit akaratlanul is megjegyzett. A válaszadás első fele így kicsit sántít, még ha ez nem is tűnik fel elsőre.
- Igen. Idézek, méghozzá csontvázakat - néz a lányra. Újabb rövid idő kellett ahhoz, mire ezt ki tudta mondani, hiszen ez nem egy olyan dolog, amit csak úgy megoszt másokkal. Minek kéne bárki tudtára adni foglalkozását? Semmi jó nem származik abból.
- El tudja intézni az őrt?
Bolond kérdés, bár ami ennek hatására felmerül a nekromantában, nem épp butaság. Arra nem ártana figyelni, ha megidézi, akkor az őr látókörén kívülre kerüljön, valamint az sem lenne szerencsés, ha elkiáltaná magát, ezzel a közelben lévőket idevonzva. Ha nagyon optimista akar lenni, akkor a vörösnek semmi baja nem lenne a későbbiekben emiatt, viszont Alicia nagyon megsínylené, elvégre ő az idézgető nőszemély, akit jobb távol tartani másoktól. Azonban a másik lehetőség is fennál: ha ezek a sötételfek barbár módon mindenkit kivégeznek, akik rájuk támadnak, akkor viszont aligha élhetik túl.
- Mérgezett fegyverrel? - vonja fel egyik szemöldökét kissé elvárón. Ennyiből nyilván kitalálja a lány, hogy a csontváz nem egy szimpla hulla, hanem használható hulla. Ezzel a visszakérdezéssel nem éppen azt akarja kihangsúlyozni, hogy buta lenne a másik, csupán hogy érti-e az ezzel közölt tényt.
- Ne nézz így rám, íjász vagyok – tárja szét ekkor karjait, és ezzel meg is győzi Aliciát, hogy neki nem szabad apró, könnyed rejtvényekben beszélni, mert azt is másképp értelmezi.
Visszafordul a célszemélyhez. Összeszűkített szemekkel figyeli annak környezetét, és bár bot nélkül nem épp kellemes a varázsolgatás, most azért próbát tesz szabadságuk… szabadsága érdekében. Koncentrálni kezd, és a derengéssel a csontváz is lassan megjelenik, kezében egy kardot tartva, melynek pengéje mérgezett. Nem mintha jelen esetben annyira számítana utóbbi a különlegessége, mivel tervei szerint nem lesz rá szükség.
A csontváz az őr mögött jelenik meg, aki úgy tűnik, meglepően gyanútlan. Szinte már szégyent hoz a saját fajára… Viszont ennek köszönhetően könnyű prédának is bizonyul, így az idézett lény meglendíti a kardját széles ívben, és a penge a férfi teste elé kerül, de ezzel még nem okoz sérülést, majd az ív folytatásaként a penge a torkába mélyed. Itt már nem lesz kiabálás.
- Mennyi idő kell a méregnek? – tesz fel a lány egy már teljesen lényegtelen kérdést.
- Szükségtelen tudnod, halott - közli hidegen a tényt, és ahogy a csontváz elemeli immár véres pengéjét, az őr holtan esik össze. A torkára mért váratlan csapással széthasította a finom bőrt, és az egész ottani terület roncsolódott. Ha valamilyen csoda folytán mégis túlélte valahogy, csak elveszítette eszméletét, akkor sem örülhet sokáig: nagyon gyorsan hagyja el a vér a testét, így ebben az elvérzéses halál garantált, ami még a méreg hatása előtt végez az áldozattal.
Most, hogy az őrproblémát megoldották, ideje a kulcsot keresgélni, amit Alicia a csontvázzal csináltat. Nem kell sokat kutakodni, mert ott van az őr övén a fémkarika, amit az idézett lény ügyetlenkedve vesz le a bőrdarabról. A csörgő fémet odaviszi gazdájához, aki ezt átvéve azonnal próbálgatni kezdi a karikán lévő kulcsokat, azonban az eddigiek, amelyeket berakott a zárba, nem engedték őket szabadon. Azért reméli, nem az utolsó lesz az, ami az ő ketrecükhöz való.
- Sokáig szerencsétlenkedsz?
Ez az a kérdés, amit nem feltétlen kellett volna feltenni. Megáll, nem folytatja a próbálgatást, és szinte érezhető a jellegzetes vihar előtti csend, azonban amikor a vörösre néz, egyáltalán nem látszódik semmi a nekromanta arcán.
- Akkor csak tessék - nyújtja át a karikát, persze úgy, hogy elválasztja egy véletlenszerű helyen a kulcsokat, ezzel elintézve, hogy ne tudják, mit próbáltak eddig és mit nem. Ahogy a lány átveszi tőle a csomót, Alicia a ketrecnek támaszkodik háttal, és onnan figyeli, mi történik. Szinte érzi, hogy fogolytársa is ugyanolyan szerencsétlenkedős lesz, és legalább ötöt ki kell majd próbálnia, ami viszont most történik, már-már bosszantja: elsőre megtalálta a megfelelő kulcsot. Nem sok híja van annak se, hogy arckifejezése a megszokott hidegségből valami másra váltson. Talán egy ideg rándul meg arcán egyszerű jelként, hogy nem kifejezetten tetszetős a számára ez a fajta fordulat, viszont így egy újabb problémát oldottak meg.
Megvárja, míg a vöröske sétál ki előbb, hiszen ő van most az ajtónál, majd követi ki, a ketrecen kívülre.
- Baj van? - érdeklődik, amikor a másik hirtelen megáll és visszapillant, bár nem mintha annyira foglalkoztatná a válasz.
- Csak néztem, hogy jössz-e. Mondjuk melyik épeszű ne élvezné a szabadságát? — felelt így a fejrázást követően. Alicia nem válaszol a költői kérdésre, helyette inkább témát vált, fontosabb dolgokra felhívva a figyelmet:
- Ideje előkeríteni a holmijainkat - és ezzel már indul is körbe nézelődni, hogy megtalálja ruháját és felszerelését, a csontváz pedig eltűnik, mivel nincs rá szükség. Fölöslegesen nem pazarolja rá az energiáját, arra még bizonyára szükség lesz a nap folyamán.
A ketrec környékén sajnálatos módon nem talál semmit, ami az övék lehet, így kénytelenek a tábortűz felé venni az irányt. Gondolatban kissé húzza a száját, mivel nem egy nagy lopakodó, és nekromantasága sem abból áll, hogy halkan lépdel — akkor inkább elbújik egy olyan helyre, ahonnan figyelheti és kezébe veheti az eseményeket. Ilyen indokkal ő egyelőre hátramarad, egy olyan helyet talál magának, ahol nem veszik észre, és onnan keresi tekintetével a botját. Amint megvan, már indulna is, viszont még kivárja a megfelelő alkalmat. A vörös lány vele ellentétben azonnal cselekszik — biztosan túlbuzog az önbizalomtól, bár a kialakult verekedés előnyére van, és talán ennyit mondhat szerencséjének.
Szinte fáj látni, hogy egy-két fajtársa ilyen mélyre süllyedt. Rendben, a nekromantaságnál mélyebbre aligha lehetne ereszkedni, de attól még úgy tekint rájuk, mint akik fertőzöttek és undorítóak. A tény, hogy valaki még a tűzbe is beleesett, a ruhája pedig lángra kapott, csak bizonyítja alacsony intelligenciájukat. Nem szokása saját fajtájáról ilyeneket gondolni, de ezek rászolgáltak erre, és míg a lángra lobbanttal foglalkoznak, óvatosan, de viszonylag gyorsan elindul a fegyverekért, felkapja a botját, és ha már a másik íjász, akkor egy íjat és egy tegezt is mellé, tele nyilakkal. Fogalma sincs arról, mégis melyik felszerelés lehet az övé, csak felvette azt, aminél úgy érezte, a lányé lehet, és amint megvan a felszerelés, megkeresi pillantásával a másikat, akinek biccentésére egy válaszbólintás érkezik. Ellenőrzi az utat, amit meg kell tennie, és meggyőződve annak biztonságosságáról, megindul a jelzett irányba.
Távolabb volt, így valamivel később is érkezik meg a vörös által kijelölt helyre.
- Megérzés, vagy csak felkaptál egy íjat meg egy tegeznyi nyilat a botod mellé? – fogadja így a nekromantát, aki átveszi a felé nyújtott ruhadarabokat.
- Azt leszámítva, hogy korábban említetted, hogy íjász vagy, fogjuk rá a megérzésre - felel közönyösen, és átadja a lány fegyvereit. Botját és könyvét lerakja, míg a másiktól kapott ruhát magára ölti, utána felszerelését ismét kezébe veszi, indulásra készen állva.
- Arra láttam kikötve lovakat - mutat el az egyik irányba, Alicia pedig arra fordul, majd meg is indul abba az irányba egy szó nélkül. Megállításánál a lányra pillant közömbösen, aki ezt követően célba veszi az őröket, és a lehető legpontosabban le is lövi őket. Ha nagyon gonoszkodni akarna, ami most kitelne belőle ilyen morcos állapotában, lassú tapsba kezdene, kifejezve “elismerését”, azonban ez most elmarad. Mihamarabb el kéne menni innen, mert még a végén elkapják őket, így fölösleges vitatémának nincs már helye.
Az őrök sikeres leszedése után az egyszerűbb megoldást választja: egy nyergelt lóra ül, mivel aligha bírná rárakni a paripára a tárgyat bénázás nélkül. Egész végig csendben van, csak a szinte egyszerre történő megindultukkal jövő patadobogás töri meg a köztük lévő némaságot. Nem volt túl jó ötlet azonnal vágtába ugratni a jószágot, mivel úgy tűnik, barátaik meghallották, és nem voltak restek ahhoz, hogy elinduljanak az elkapásuk céljával.
Alicia még Nebelwaldban leválik a vöröskétől, egy darabig halad a lóval egy teljesen más irányba, majd lelassít, megállítja a paripát, és hallgatózik. Nem úgy tűnik, mintha őt követnék – az íjásznak ezek szerint az összessel meg kell birkóznia, akik a nyomába eredtek. Nem aggódik érte több okból sem: részben azért, mert egész jól kezelte a bezártságot, túlélte a szökést is, így ez már nem lehet számára buktató. A nekromanta viszont kevésbé bírja a lovaglást, jobbnak látta a gyors leválást.
A lovat megindítja egy kényelmes tempóba, és üldözők nélkül békésen folytathatja egyelőre céltalannak tűnő utazgatását.

* Nem győzöm minden nyitásomban emlegetni, hogy a dalnokokat néha tényleg furcsa helyeken találja meg a reggel, hol ruhában, hol nem. Jelenleg az a helyzet áll fent, amikor éppenséggel igenis nincs rajta semmiféle öltözék. Ez általában örömre ad okot, de jelenleg talán ez nem feltétlenül mondható el, mi több, a hideg arra utalhat, hogy vagy egy hullával hált össze, vagy valamilyen fagyos földön fekhet. Kissé számlálva arra a következtetésre lehet jutni, hogy mindkettő egyenlő elképzelhető, de legalább annyira nevetséges. Akármi is legyen, most roppant hideg van, s még annál is zavaróbb hogy fel kell ébrednie arra, hogy dulakodás van, s doromboló atya valami Jóskát keres. Nem szereti ezt a hangot, utolsó találkozásukon kellőképpen konstatálnia kellett, hogy néha az úr jámbor szolgái annyira nem is jámborak. Mindeközben persze arra is érdemes rájönni, hogy feje pokolian sajog... A tegnap már csak homályos emlék, valahol Nebelwald mentén ihatott egy faluban s ahogy pityókásan elment sétálni, valaki leüthette. Ez persze mind csak elképzelés, de a fején tátongó felszakad bőr, s haját erősen húzó megszáradt vér egészen jól támasztja alá a feltételezést.
- Válaszolj, fiam! Egyben vagy?
- I... iigen
- Jól van.
– Hol vagyunk? Mi történt? Miért akart... bántani, hiszen én... Nincs rajtunk ruha.
- Egek, mi a frász folyik itt.
* Fejét kissé megemeli, képes immáron megvizsgálni a területet, s egészen sajnálatosan kell konstatálnia, hogy roppant kemény este lehetett ez, mert meztelenül megkötözve van két másik férfi és egy hulla mellett. Tapasztalt ember, nem is kérdéses, de EZ még éppen kimaradt a könyvéből, s valahogy nem is nagyon sajnálja, hogy ez a helyzet. Vigasztalást csak az jelent, hogy nem fáj a segge, így talán van más magyarázat, mint mire először jutna a nyárspolgár.
- Atyám... Jól sejtem, hogy mi már ittunk pertut? * Fejét megvakarva igenlően reagál a gyermeknek, aki látszólag némi sokban van* - Meztelenek biza, kormos testvér.
- Hallgass! *Int az atya sebesen a diák fele * - Lemászott hozzánk, hogy a kedvét töltse veled. Most töltheti a pokolban azzal, amit ott talál! * Feje immáron Lloyd felé fordul, bár nyilván részére nem szidás jár ki * - Meg, meg, elf. Hogy kerülsz ide?
- No, erre csak annyira tudom a választ mint te magad. Pokolian fáj a fejem, szerintem kaptam egy jó kis búraropogtatást valahol útszélen. * Arcára valamilyen mosoly féle szalad fel, nem is kérdőjelezi meg igazán a tényt, hogy rögtön kelte után azonnal megölt már egy sötételfet Norven* - Kemény ébredés, látom máris akadt dolgod.
- Azt hittem, ha találkozom velük megmentenek... Hiszen közéjük való vagyok. * Ezen a ponton szegény Lloydnak fogalma sincs miről van szó, de azért biztos átérzi a fájdalmat. – Látták és mégis bedobtak ide.
- Nem az dönti el, hová tartozol, hogy mi vagy, fiam* Emellett persze az atya meglepően kedves oldala is érdekesen hat* Inkább az, hogy ki vagy. Ne hagyd, hogy ezt elfeledtessék veled! Most pedig táguljunk innen. * A pillantás ismét átszalad reá. * A sötételfek nem közösködnek mással. Ha ez a fajzat közülük való, a többiek is azok lesznek.
- Nem tudom hol vagyunk, de nem jutunk messze így. Ha nem kapnak el minket, akkor simán megfagyunk, s nincs kedvem hozzábújni bárkihez is... Ha már itt tartunk, szeretnék emlékeztetni mindenkit ítélkezés előtt, hogy hideg van. * Szinte érzi a magára érkező sütő rosszallást, de bármilyen mértékben is szándékában lett volna elkerülne az efféle gesztusokat, be kell vallani, hogy az utóbbi passzust már csak poénlovagiasságból sem hagyhatta ki. Mindeközben persze az is kiderül, hogy a kölök talált egy kést, s szerencsére el is vágta a kötelét. * - Kölyök, ha végeztél add ide azt a kést... Atya, ha megbíznak benne annyira, hogy bakot tartsanak, megpróbálhatok kimászni és körbenézni.
- Azt sem hagyják feledtetni velem, hogy ki nem vagyok!
- Elhallgass, Jozef! Ráérsz ostobáskodni, ha a bőrünk elkerült a vásárról! Tetszik vagy sem, nem kellesz nekik!
* A fiú végül maga nyesi el kezére kötött privát ketrecét. Kezébe ismét jóindulatúan áradhat a vér, kimondhatatlanul jó érzés újra érezni a dübögő érverést az ujjakban, s ezt megünnepelvén végigdörzsöli a csuklóját, ami úgy igazából azért is jóleső, mert ugye igen kezdett lefagyni *
- Én is mehetnék. Engem könnyű feltolni és kinézetre ugye, nincs különbség.
- Szó sem lehet róla! * Szerencsésen a jó öreg Norven is megszabadult végre a kötelektől, s csuklóját törölgetve most már csak pucér * - Még csak gyerek vagy! Nem mehetsz sehová egyedül.
- Nem vagyok már gyerek! Elbírnék velük. És surranni is jól tudok, de csak tessék. * Kezébe azonnal egy kés kerül, ez nem rossz dolog, bár kérdéses, hogy fog-e egyáltalán érni valamit, sose volt jó bugylibicskázó * - Szerintem világítasz majd közöttük, mint egy lámpás.
- Valóban, túl veszélyes. Most legrosszabb esetben eladnak valamilyen embertelen földre rabszolgának, de ha megneszeik hogy szökünk, akkor oda kapunk szúrást ahol érnek.
- Öltözz fel a ruháiba... A köpenyét hagyd meg a fiúnak, mielőtt teljesen kihűl. Aztán légy óvatos! Úgy érzem, nem sok időnk van.
- Vedd csak magadra a köntöst Atyám, én nem fázok, te meg már lila vagy.
- Válogasd meg a szavaidat, ha hozzám beszélsz! Felveszed a köpenyt és befogod a szádat, amíg szépen mondom! Gőgös kis taknyos vagy. Ezzel se bírtál itt! Húzd meg magad, és imádkozz, hogy ne találkozz többel!
* Jó nagyot csattan az atya keze, a fal adja a másikát s le is huppan tőle a gyerek. Na biza ezt ő maga nem igazán kérte, vagy a kérdés kedvéért fogadta volna el, de szerencsére nem is nagyon érdemelte ki, míg a taknyos igenis puffancs egy kissé. Nem irigyli véletlenül se az öreget efféle édes teher miatt, bár azért a történetet meghallgatná, hogyan is került mellé egy fiatal kormos.
- Egyenlőre körbenézek, talán az lesz a legjobb, ha idecsalok valahogy egy őrt, hogy valami baj van. Nem jutunk semmire, ha csak vakon elkezdek keresgélni, hogy mi merre.
- Kapsz egy fertályórát, elf. Azután magam is felmászom.
* Az öltözködést egy meglepően kellemes dolog volt annak ellenére, hogy kissé véres lett a ruhadarab, az ing és a nadrág ugyan kicsit bő volt rá, de mégis jóindulatúan takarta a testét, s bár a csizma meg szorította lábát, arra tökéletes lesz, hogy körbenézhessen benne. Máris jobb egy kissé a világ így, s a menekülés sincs túlzottan messze, ugyanis Norven által etetett s eltartott bak segítségével könnyeden képes kiszökkenni a gödör szélére.
/ A reklám helye, a két sztori közti részt majd mindenképpen egy élménnyel oldom meg, túl mókás az egész, hogy bele erőszakoljam ebbe /
* Szerencsére sikerült valahogy összeszednie egy flótást a gödör széléhez úgy egy fertályóra múlva ( Na meg persze Lilit is előkaparni), s ahogy beérnek, csak egy nagyobb rúgás kell tőle hogy az bezuhanjon a poklok-poklába, onnan pedig az atya már átveszi az egészet. Megszokott elegáns vallatás következik, ahol sikerül egy-két infót kideríteni, s végül szerencsésen le is fejezi, csak némi kocsány tartja helyén az elf kobakját, bár legalább nem szenvedett túlságosan sokat. Immáron a lentieknek se olyan fene nagy a hideg, s egy kis kéztartásos kisegítéssel kint is teremnek a csömörből, a Nebelwald szép, csillagokat nem túlzottan számosan tartalmazó lombos ege alá.
- Arra.
* Libben az atya keze, s nem is teketóriázik sokat, óvatos, halk léptekkel indul meg ő maga is az apa-fia páros után. Egyébként önnön részéről úgy érzi, hogy nem elég halk a járása, de igazából ilyenkor az ember érzék annyira kiélesedik, hogy a maga zümmögését is ordításnak véli, s bármennyire is hangtalan, mindent csörtetést vél majd. Akármis is legyen elérnek hát a sátorhoz, ahol is az atya segítségével szerencsésen bejárat nyílik, belépve azonnal körbekémlel, de szerencsére a tárgyak sokaságának kivételével olyan üres a helység mint az ember tárcája, s úgy egy perc múlva ki is bújik, s jelez, hogy teljességgel tiszta a levegő.
~ No akkor lant, táska, ruhák, s minden értékes ami nem csörömpöl.
* Ő maga nem jár olyan rettenetesen a keresgéléssel, felszerelése jellege egészen megkülönbözik a többiekétől, s így pillanatok alatt megleli azt, amire szüksége is van. Az eddigi ruhákat leveti magáról, halomba dobálva hagyja ott annak akinek kell, saját öltözékét pedig felilleszti, bár kopott bakancsa helyett inkább ellopja valaki más egészen pofás csizmáját... Nem fog már neki kelleni úgy se, s a fene eszi meg, ha most leállni segíteni neki! Akármi is legyen, immáron teljes menetfelszerelésben van, s még az atya vagy a kölyök előtt megindul a kijárat fele, ahonnan egy sanda félmosollyal, s egy hamiskás biccentéssel el nem távozik.
~ Szívesség megfizetve.
* Iránya egyenest a homályba viszi, be a Nebelwald közepébe. Meglepő talán, de barátok mindenhol akadnak, s Lloyd sötételf komái a veszélyes erdőség közepe fele lakoznak, ahova nem nagyon ér be, a fény, s ahol csakis a foszforeszkáló moha világítja be a világot.

Minthogy teljesítettétek a dolgot, az azonnali játékot lezárom és mindenkinek jár a keksz 100 xp. Köszöntem!