Pruinos előtörténete

- Az istenit már... - káromkodom visszafogottan, ahogy egy újabb szúnyogot csapok le magamról. Nyár elején, és főleg vízközelben hemzsegnek mindenfelé ezek a vérszívók; pedig még a tó is igen messze van innen, és nem csak távban, hanem magasságban is. Ha egészen elsétálnék a sziklaperemig, lenézve láthatnám ahogy a hullámok nyugodtan nyaldossák a parthoz közeli zátonyokat.
~ De annyit nem fogok sétálni, semmiképp. Ma este biztos nem. - ígérem meg magamnak és sóhajtok fáradtan egyet. Lassan feltekintek az égre; hátha a csillagokban vagyon írva az égi jel, ami megsegíthet.
A felhők mögül előbukkanó Hold ezüstös fénye beteríti az előttem lévő területet vékony leplével, felfedve egy épület homályos sziluettjét.
- Úgy látszik az Úr ma velem van. Vicces kedvében találhattam az öreget. Ilyen elcseszett, morbid humora csak neki lehet. - mondom magam elé. A szavaimat jó pár pillanatig még hallom visszahangozva, valószínűleg a teljes, néma csend miatt. Minden hang fennakad ennek a sötét póknak a hálóján.
Megközelítem az épületet, de nem igazán akar kirajzolódni; az út felőli részen részegen himbálózó cégér alapján valami fogadó lehet. Mellette szekér áll, minek hatalmas árnyéka rám vetül.
- Megállj! Ki vagy te, ott a sötétben? - üvölt rám valaki egy lámpást lóbálva maga mellett. A fény egészen elvakít, így muszáj a karomat az arcom elé emelnem.
- Nyugodjon meg, jóember, veszélytelen vagyok Önre! Ne világítson már a szemembe azzal a kandeláberrel mert mindjárt elvesztem a szemem világát! - válaszolom neki szűkölködő, szenvedő hangon, amire az eleget is tesz a kérésnek.
- Ezt a flancos beszédet... te is a bálra tartasz? - kérdezi immár unott hangon. Valószínűleg az álarcból következtethette ki, amit viselek: egy hófehér alapú, rókaarcra emlékeztető darabból.
Végre van lehetőségem szemrevételezni rendesen. Egy középkorú férfiról van szó, tekintélyt parancsoló csatabajusszal és olyasfajta felöltőben, amit az eleganciát igénylő alattvalókon szokott látni az ember. Megtámaszkodva a mellette lévő járműnek megpróbálkozik - pár, egészen kimért pillanat erejéig - csizmájáról leverni a sarat a lámpatartóval, de gyorsan feladja a próbálkozást. Szemében csillagtalul tükröződik az éjszaka.
- Nem emlékszem hogy megengedtem volna, hogy elkezdjen tegezni, jóember.  - mondom magamra erőltetett felsőbbséggel. - Igen, a bálra tartok és a saját fogathajtóm túl mélyen nézett bele a pohárba a pihenőnkön...
- Szerencsés flótás. - vágja közbe sóvárgó hangon, vállát nekivetve a hintónak.
- ... és nem vagyok hajlandó egészen a kastélyig felgyalogolni. Szíveskedne felszállítani engem?
- Nézze... uram. A saját bérlőm jelenleg is pihenőn van, és a lelkemre kötötte hogy várjam meg itt, amíg végezz a kur... a pihenésével.
~ Mily’ csodás embereket hívtak meg erre az összejövetelre...
- Fizetek érte.
- Mire vár még, jóuram? - mondja meglepően boldogan és lelkesen - Még a végén elkésik a bálról! Üljön csak be...  - löki el magát a szekértől - Vannak csomagjai? Nincs? Remek, akkor akár indulhatunk is rögtön ha úgy akarja.
- Úgy akarom. - válaszolom elégedetten, majd miután a kocsis kirántja a hintó ajtaját, be is szállok a fogatba. Az ablakon keresztül még látom, ahogy a kandelábert visszadugja a helyére: rögtön az ajtó melletti foglalatba, így a világítás úgyformán kíséri a kocsit, mint ahogy azt apró zászlók szokták tenni nemkülönben. Ezután mesteri hozzáértéséről is tanúbizonyságot tesz; egy, egybefont mozdulattal pattan fel a bakra és köp ki maga mellé, feláztatva némileg a poros utat.
Az út hosszú órái nyugodtan telnek, ahogy a két - a fogat elé befogott - paripa szépen lassan megmássza a kopár hegyet, aminek a tetején foglal helyett a festői kastély. A hajnali köd egészen körbeölelte; kérdéses hogy természetes eredetű, vagy szereztek egy unatkozó vámpírt a célra. A lovak is valószínűleg csak azért ilyen gyönyörűek, hogy elkápráztassák majd a vendégvárókat.
- Hogy is hívják, jóember?
- Jörgen, uram. Mit kíván?
- Tudna nekem mesélni a bálon résztvevőkről, Jörgen? Kimondottan a kisasszonyokra vonatkozóan.
- Természetesen, jóuram. Több vendég is elhozta magával a családjuk legfiatalabb tagját, hogy beházasítsák valamerre. Az úr nemesi családból származik? - kérdezi hirtelen.
- Igen, csak egy elszegényedettből. - hazudom folyékonyan.
- Ez esetben valamelyik tehetősebb kereskedő lányát kéne megkeresnie. - mondja szinte gondolkodás nélkül. Valószínűleg Jörgen a téma nagy szakértője. - Ha csakugyan nemesi vérből származik, akkor ajánlanám Önnek Jetta kisasszonyt; az édesapja bár tehetős, valahogy eddig képtelen volt hozzáadnia akárkihez is, pedig igazán szép a hölgy.
- Hol a csapda?
A kocsis hangosan felnevet.
- Meglepődne Uram hányan szokták ezt kérdezni. Nos, a maga szerencséje az, hogy Önnek sehol. Az apja egyszerűen annyira egy smucig... akarom mondani, ambiciózus férfi, hogy nem hajlandó a lányának párt keresni grófokénál alacsonyabb körökben. De kezd elég elkeseredett lenni - és ha bekerül a vénákba az aranyvér, onnantól számára úgyis nyert ügy az egész. Így, ha elég ügyesen forgatja a nyelvét könnyen megnyerheti magának... és persze az apját is. - fordul meg és kacsint egyet cinkosan.
Igazán meglepő hogy némi hidegen csengő váltó hogyan képes megváltoztatni az embereket.
A kastély impozáns acélkapuja szélesre tárul ki hintónk előtt; sötétebb éjjeleken az ember könnyen el is téveszthette, olyan mélyfekete volt. De csak olcsó utánzata a feketeacélnak: aki már egyszer látott igazit, sosem felejti el annak csodás csillogását.
A vendéglátó szívélyes és alázatos, mint ahogy az szokott lenni: annyi embert hívott meg, hogy nem is emlékszik a felére se.
- Szép jó reggelt, örülök hogy megérkezett... ő, kit it tisztelhetek a maszk mögött? - nyújtja a kezét és kezd magyarázkodni. Az az egy szerencséje van, hogy a kifogása megérthető.
- Szép reggelt! Mateo von Flammenherz, Simon von Flammenherz idősebbik fia. Még nem talákoztunk személyesen... - hadarom el gyorsan és rázom meg a kezét. - Ugye nem feledkezett meg rólunk? Híres katonacsalád vagyunk, tudja, édesapám vezeti...
- Igen-igen, már emlékszem. Fáradjon csak beljebb! - fog meg a könyökömnél fogva és húz finoman beljebb, hogy tudjon foglalkozni a mögöttem lévő vendéggel is. Néha úgy tudsz leggyorsabban menekülni, ha mindenképpen maradni szeretnél.
A bál a szokott menetben folyt le: nagyon fontos emberek együtt ereszthették ki a gőzt, távol a pórnép szemei elől, megtartva a látszatot, hogy hibátlanok és sokkal többet érnek náluk. Pedig a különbség csak annyi, hogy itt a sör méz és nem komló, és a boron arannyal futattott a parafadugó.
Pár ügyes kérdés és egy unatkozó ködmágus vámpírral később meg is találtam az ajánlott hölgyet.
- Jetta kisasszonyhoz van szerencsém? - kérdezem finom hangon, ahogy sikerül mellékeverednem a forgatagban; hátát nekivetve egy bárpultnak találom meg, arcán egy fekete fél-hollómaszkkal. Valaki szeretei követni a divatot. Kezemben a kettő ital közül az egyiket rögtön odanyújtom neki, amire hálásan felsóhajt.
- Igen, köszönöm uram. El sem hiszi mennyire hiányzott ez már. - hajtja föl a pohár tartalmát egy mozdulattal. - Megtiltották nekem, hogy vegyek magamnak... de azt nem, hogy elfogadjam. Kihez van szerencsém, jóuram?
- Mateo von Flammenherz. - mondom jelentőségteljesen, és végigmérem a hölgyet. Jörgennek igaza lehet - az apja borzalmasan elkeseredett. A lányon kevesebb ruha van mint némely éjjeli pillangón szokás. Igazán csábító... márványfehér, selyemfinom bőrén gyönyörűen festenek az apró, ritkás szeplők, amik az arcáról végigmásznak, egészen le a nyakán, és csak a vállán állapodnak meg. A szemében ülő smaragdok huncutan kacsingatnak rám folyamatosan, és azok a telt ajkakon gyöngyöző alkoholcseppek... igazán igézőek.
- Von Flammenherz...
- Kérem, csak szólítson Mateonak. Egy ilyen szép hölgyhöz nem illik a megjátszott udvariasság.
- Mateo, akkor. Ismeri az édesapámat?
- Még nem, de szerintem ráérek bemutatkozni neki majd... egy kicsit később is. Mit gondol?
A hölgy nem válaszol rögtön. Miközben gondolkozik - és ujját folyamatosan körbe futatja a poharának peremén - megnézem a többi attributúmát is. Telt mellek és fenék; hosszú, elegáns lábak. A tenyere olyan sima hogy valószínűleg eddig még a saját haját se ő fésülte. Az én ízlésemnek kicsit vékonyka, alkatra, de hát semmi sem lehet tökéletes.
- Igaza van, Mateo. Megmutassam a szállásomat?
- Igazán lekötelezne, kisasszony.
Sosem voltam a szavak nagymestere; jópár év gyakorlata van mögöttem, de csak bókokkal és mosolyokkal nem tudtam senkit se ágyba ringatni. Általában nincs is rá szükségem, de ha megkívánok valami különlegességet... Pont ezen okból lettek a célpontjaim a kielégítetlen gazdagkisasszonyok. Nagyon régen, valamikor amikor először felkeltem, egy fajtársam azt mondta, hogy ők a legfinomabbak.
Igaza volt.
A hölgy előttem halad, és ahogy belépünk a szobába, leveszem magamról a maszkot. Rögtön el is vesztem az önuralmamat; a hófehér nemesi kesztyűmet átszakítják a rövid tépőkarmok és egy hirtelen mozdulattal eltépik a lány torkát, míg a másikkal a száját fogom be. Mindkét gyenge kezével hirtelen a karomhoz kap, de már nincs esélye: áthajolok a válla fölött és elkezdem a meleg, éltető vért lefetyelni, ahogy az végigcsurog a gyönyörűen fehér, szeplős nyakán. Belekóstolok abba is; nagy darab húst tépek ki belőle. Annak az öreg őrültnek mennyire is igaza volt; elképzelhetetlenül finom. Főleg amíg él.
Általában egy ínyencnek tartom magam, de most nincs túl sok időm kiélvezni az ételt: nem hagyhatom hogy kihűljön. Vagy hogy valaki megzavarjon.
A telt idomjai tele vannak finom, zsenge hússal - ezen a helyen az ember nem is számít rágós falatra. Minden egyes harapás, tépjem bárhonnan is - egészen tökéletes. Semmi izom vagy túlfeszült ín, és mivel gyorsan elájult, meg sem kellett vele küzdeni. Szinte már túl tökéletes; bár őszintén, egy kis vadászat mindig feldobja az egészet. Az egyetlen amit sajnálok, hogy túl hamar elfogyott - túl hamar jutottam el mindenhol a csontig. Amikor végzek és hátradőlök pihenni, már a meztelen bordák néznek az égnek, és a megkopasztott arccsont. A belsőségek még hátramaradnak, de egyelőre úgy érzem elég lesz.
Nem mintha egyáltalán szükségem lenne az evésre. Egy igazi ínyenc csak az élvezetért eszik.
- Jetta drágám... - hallom magam mögül a hangot, amit egy alig csikorgó ajtó panaszos torokgyakorlata kísér. A szavak pillanatok alatt mosódnak össze rémült és haragos ordításba.
- DÉMON! DÉMON! ŐRSÉG! - ordít a gazdag kereskedő. Meglepő módon nagy a lélekjelenléte, de már nem sokáig. Minden erőmmel elrúgom magam a talajtól és nekivetődök, feldöntve az - előítéleteknek megfelelően - elhízott férfit, és nem hagyok neki időt a meglepődésnek sem; fogaimmal rögtön feltépem a torkát, majd ki is köpöm magam mellé a falatot.
- Nyeh. Gyűlőlöm a zsírt.
A közelben vasalt csizmák súlyos léptei törik meg a zsibbadt csendet; a már egymással szórakozó bálozók riadt sikolyaival telik meg a levegő. Mindig meglep hogy ezek az emberek milyen hamar pánikba tudnak esni.
Az első páncélos figura felérkeztével elönti az agyamat az adrenalin, és mániákusan, hangosan felnevetek.
- GYERTEK! FOGÓCSKÁZZUNK KICSIT! - ordítok rájuk eszelősen. Tisztában vagyok vele, hogy nincs esélyem ezek ellen az őrök ellen: ha a páncélt még valahogy le is tudnám róluk hámozni, az alabárdjaikon nem tudnék keresztül jutni.
~ Most én leszek a préda! - fut át az agyamon, és elrohanok az ellenkező irányba. Valószínűleg nem vették komolyan a veszélyt; végülis, a ‘démon’ nem feltétlenül jelent egy természetellenes gyilkológépet. Lehetnék egy mindennapi gyilkológép is.
Azt meg teljesen felesleges körbekeríteni... ugye?
Ahogy átsietek a folyóson, magam mögött hagyom a tohonya őrőket, és az erősítésüket, akik megkésve próbálnak úgy tenni, mintha képesek lennének gondolkodni. Mielőtt véget érne a folyosó és zsákutcába futna ki, átvetődök a korláton, ami eddig egyik oldalán végigkísérte, elválasztva azt az egyel lejjebbi emelettől. A tőlem fél méterre, a lépcsőn megtorpanó őrök felvesznek az arcukra egy olyan bamba ábrázatot, am sokkal jobban passzol hozzájuk, mint az a marcona, amivel ezelőttig próbáltak rendet tartani a vendégek között. Zuhanás közben gondolkodok csak el rajta, vajon ez a kastély melyik része is lehet.
Ahogy sikerül tompítanom, rázuhanva egy ebédlőasztalra, rögtön eszembe is jut. A terem kihalt; már mindenki elmenekült a közelből, kivéve talán azok, akik már túl részegek hozzá. Mielőtt még az egyel feljebb lévők felocsódulhatnának, tova rohanok és bevágodóm az egyetlen terembe, ami innen nyílik és nem duplaszárnyas. Ha tehetném bezárnám vagy eltorlaszolnám az ajtót magam mögött, de nincs rá lehetőségem; és igazából időm se.
Egy konyhában állok, és egy olyanban, ami egy ilyen előkelő kastélyhoz illik: vagyis nagyobb mint némely faluháza. A túloldalt megpillantok egy ablakot, és rögtön tudom, hogy megmenekültem. Ahogy átszelem a szobát, az egyik konyhapult mögül előugrik az egyik szakács, kezében hentesbárddal, és felém suhint vele. Egy gyors mozdulattal elhajolok előle, aminek eredményeként belevágja azt egy asztalba, és bele is ragad. Bár egyszer-kétszer megpróbálja kirángatni, hamar feladja és ököllel támad nekem.
Ha akarnám, már régen megölhettem volna. Többször is.
Elkapom az egyik karját, és magam mögé rántom, ami hatására elesik, és én tovább mehetek. Legalább egy kicsit majd lelassítja az őröket, ha ideérnek.
Egy igazi ínyenc nem bántja a kezet, amelyik főzni tud. Mégha az az életére is tör.
Az ajtót feltépik. Nincs több időm hülyéskedi. Az ablakon pedig egyszerűen csak átvetődök; szerencsém, hogy szellőztettek ebben az iszonyatos melegben, és nem kell megszenvednem az üveggel, a zsalugáterrel, vagy akármivel amivel egy konyhában szokás az ablakot fedni.
Pár pillanatig zuhanok, és pont oda érkezem, ahova reméltem hogy fogok: pontosan a hintóm tetejére. Nem ponyva a teteje, hanem fa, így csúnyán megütöm magam, de hé, még élek. Levetődöm a bakra gyorsan.
- Jörgen! Kérem, induljunk azonnal, mert van egy kis...
Ahogy hátranézek az utastérbe, látom a kocsisomat feltépett torokkal, ahogy ugyanolyan halott szemmel mered a plafonra, amilyennel először találkozunk.
- Ó, tényleg. Lovacskáim! HOPP-HOPP! - vágom a gyeplőt a lovak közé, vágtába fogva őket.
Egy ideig nem jövök a környékre, és ha lehetséges akkor a szomszédos grófságokat és báróságokat is elkerülöm. Vagy akárhogy is hívják magukat azok, akik magukénak tekintik a földet, amin a kastélyuk van.
Akár át is mehetnék a Déli Királyságba... úgy hallottam arrafele elnézőbbek a magamfajtákkal szemben.


Mostanában ugyanaz a valószerűtlen álom teszi nyugtalanná az éjszakáimat, amelyik sokáig kísértett az Ébredésem után is. Minden alkalommal egy kicsit más, részletei eltérnek vagy felcserélődik a sorrendjük; de mindig ugyanonnan indul és ugyanoda lyukad ki.
Egy hirtelen felébredéssel kezdődik, kivétel nélkül. Általában egy katonai sátorban, aminek a sátorlapját jégcsapok csipkézik és dér övez; amikor ezt történik látok egy arcot visszatükröződni... egy kardlapról, vagy egy homályos jégfoltról, talán? Lehet hogy magamat látom, de nem emlékszek a fizimiskára. Csak a szemre: az üresen csillogó opálban táncoló apró, rémisztő, őrült lángra. Kint hangosan süvít a szél, valamelyik szomszédos sátorból még zászlót is csinát. Egy megtépázott, címertelen, vörös zászlót. Hideg van.
Máskor egy barlangban kelek fel, aminek a közepén kialudt tábortűz pislákol, minden erejét megfeszítve próbálva kicsikarni némi parazsat még magából. Hűségesek a lángok; nem adják fel gazdáikat. Körülötte emberek ülnek, páncél és egyenruha szaggatott keverékében, ami alatt csak néha hördülnek fel az öreg csontok és az aszott hús. Éhezek. Hideg van.
Ezektől a pontoktól minden összemosódik, néha harc a térdig érő hóban, néha nevetés bokáig érő sörben. Lángok csapnak fel magasra egy elszáradt fából, máskor egymagamban nézem a csillagokat egy kopár dombon. Néha csak hallom ahogy a farkasok üvöltenek, szétszaggatva az éjjel gyászleplét. Félek. Éhezek. Hideg van.
De az álom legvége változatlan marad mindig. Egy ember fölött térdelek, remegő kézzel; kezemben egy öreg belező, aminek a pengéjét már megannyi csont koptathatta és ér vére rozsdásíthatta már. Kavarognak bennem az érzelmek. Az undor. Az éhség. A fájdalom. Az éhség. A szégyen.
Az éhség.
Mielőtt még történhetne valami mindig felkelek, általában verejtékben fürödve, irgalmatlanul gyorsan verő szívvel; gyorsabbal mint amikor a vadászat izgalma hajszol, vagy amikor először Ébredtem fel. Az álomra emlékszek, de hogy mi zaklatott fel ennyire arra sohasem. Talán valamit mégis elfejtek belőle...