Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Fa’alherion
Faj: Démon
Frakció: Semleges
Kaszt: Tudásdémon
Nem: Nő
Kor: 17 év
Kinézet: 165 centis magasságával átlagosnak mondható. Dús kebleit, vékony derekát a csípőnél háromszög alakban kivágott, és a melleket aprón mutató lila selyemruhát részesíti előnyben, amelyhez ezüst válldísz meg öv társul. A lábbelije fekete, térd fölé érő bőrcsizma, aminek a vége egy ponton felfelé kunkorodik és a belső combok irányába mutat. Ez a rész ezüst, de van a vádlitól a lábfejig egy spirálisban futó dombor minta, ami a ruhával megegyező színű.
Arca kerekded, álla enyhén hegyes. Vonásai minden ránézéskor lágynak hatnak. Hajkoronája szemeivel megegyezően vörös színű, a feje búbján éktelenkedő szarvak szürkésbarnák.
Sárkányhoz hasonló szárnyakkal rendelkezik. Ezek elég hatalmasak ahhoz, hogy repülni tudjon velük. Felül feketék, hegyes csontkinövésekkel, alul a hártyák narancssárgában pompáznak. Általános öltözetéhez fekete csuklyát szokott felvenni, hogy nagy közösségekben ezen testrészeit elfedhesse. Így kevésbé tűnhet ki az emberek között.
Jellem: Nyílt személyiség. Ez a két szó az, amivel a legjobban jellemezhetnénk őt. Fajtája ellenére koránt sem ellenséges, inkább bizalommal fordul az emberek elé, nem törődve a származásukkal, rangjukkal mindaddig, míg azok az életére nem tőrnek. Ha vészhelyzetbe kerül, inkább menekülőre fogja. Utál harcolni, mert számára a vérontás olyan dolog, ami nem old meg semmit, csak további kalamajkát szül. Ezért megfontolt, tervező típus, aki többször is átgondol valamit, mielőtt igent mondana rá. Mégis vannak, akik a bizalmat előlegbe adó énje miatt nem képesek fellelni benne ezt a komolyabb felét, ami miatt már könnyebben száll vitába bárkivel. Természetesnek és fairnek véli, ha nem csak ő fogad el valakit teljesen, ahogy épp előtte áll, hanem ez fordítva is igaz.
Előtörténet:
Szőke haját lágyan fújta a szél. Ott állt a végtelen tisztás kellős közepén, mellette az eszméletlen lánnyal, aki ott hevert a fűben fiatalon, fenekestül felfordult élettel, amiről még fogalma sem volt. Mihály viszont tudta jól mi fog várni a teremtésre. Lehunyta kék szemeit, és nagyot szippantott az éteri, tiszta levegőből.
Nehéz lesz neked. Fogalmad sincs még, mennyire. Én pedig nem lehetek melletted a pillanattól fogva, hogy felkelsz. Maximum távolról kémlelhetlek majd. Ezt kell tennem, mert közülük való leszel. Ha érintkeznék veled, mindkettőnknek fájdalmat okozna. Fizikai fájdalmat. Neked pedig lelki problémának elég lesz az, hogy mire kinyitod a szemed, szembesülni fogsz azzal, akivé váltál. De semmire nem fogsz emlékezni a múltadból. Én pedig nem mondhatok semmit sem.
Letérdelt a karcsú test bal oldalára, majd megfogta a benne lakozó lélek kezét. Érezte, hogy nem maradt sok ideje beszélni. Beszélni… Ő, akihez a szavait gondolatban intézte, valójában semmit nem hallhatott mindabból, amit Mihály gondolt. Mert olyan mély sötétségben úszkált, hogy ez falat képzett közöttük. Talán jobb is így, jegyezte meg magának az arkangyal, és ismét nagyot sóhajtott. Ezután hozzálátott, hogy szavait folytassa:
Hidd el! Ha tehetném, szólnék én, de a szívem szakad meg érted. Elvesztetted anyád még születésedkor. Apád nevelt téged 14 éves korodig, ám közben nem tudott túllépni a párja halálán. Figyeltem őt is, így jól tudom, mennyi könnyel öntözte a földet, amelyen sokáig tartó gyász helyett szilárd lábakon kellett volna állnia. Te is tudtál erről, de titokban tartottad előtte, mert nem akartad, hogy aggódjon miattad. Sőt, megpróbáltad minden napját bearanyozni, nagyon kevés sikerrel. Fegyverkovácsolásból próbált megélhetést teremteni, amiben a kellő eszközök cipelésével segédkeztél sokáig. Imádtam, mikor rád mosolygott. Ami aztán eltűnt. A személlyel együtt, aki felnevelt.
Egy reggel a hangosan süvítő szélre ébredtél. Ijedten felkeltél, és saját kis sátradból a nagyba rohantál át, ahol neki lennie kellett volna. Azonban hűlt helyére bukkantál. Annál a pillanatnál szívszorítóbbra gondolni nem tudok! Sokáig álltál az üres szalmaágy előtt, aztán térde rogytál. Apádnál keserűbben kezdtél zokogni, mert míg ő a nőt siratta, aki nem lehetett melletted, mint szülő, te az érzés miatt is csináltad. A kötelékért, ami az eltűnésével a homályba merült.
3 évet éltél egyedül, megpróbálva tovább űzni azt, ami inkább férfihoz való. Meg kell mondjam, nem ment jól. Láttam benned az igyekezetet, de a korábbi vevők mind elpártoltak, a maradék pedig kitartott annak ellenére, hogy nem voltak teljesen elégedettek a munkáddal. Ezért jóval kevesebbet is fizettek, mint arra számítottál. Így hát hagytad az egészet. Vándor útra tértél, s közben ragadott el az, aminek most fogja lettél: a tiltott tudás. Sűrűn jártál városokba, falvakba. Az utóbbi egyikében ismertél meg valakit, aki belevitt az egészbe. Átadta azt, amit tudott, aztán elhunyt, és azzal ment el, hogy rád hagyta mindenét. Folytattad azt, amit megalapozott, a tudásszomjad pedig napról-napra nőtt. Kielégítetlenül kutattál új információk után, hátha az segíthet apád megtalálásában. De tévedtél. Csak a sötétségbe vitt, a kétségbeesés szürke ködébe, ahonnan nem volt más kiút… Egy idő után elhagytad azt a koszfészket is, mert szerencsét akartál próbálni. Vele akartál lenni ismét. Ezen utad közben ért a halálod, mikor is valaki – vagy valami – ellopta az addig magadnál tartott vagyonod. Rút halál volt. Nem is mesélem már el, mert az időm lejárt.
A nő keze megrándult. Egyszer felhorkant, miközben levegőt vett, aztán mélyen magába szívta azt.
Ég veled.. Fa’alherion, búcsúzott az angyal, s mire a lány kinyitotta szemeit, nem talált senkit maga mellett. A helyet sem láthatta már, ahol nemrégiben volt, mert Mihály világa volt az. Egy privát szféra, ahol csak ők ketten léteztek.
Az ég sötét volt. Csöpögött belőle valami. Eső, jutott eszébe a szó. A tekintete homályos volt, amit megpróbált kitörölni a kezeivel, miközben lassan felült. Mielőtt megtette volna, letisztította magáról a földet, aztán nagy nehezen felállt.
- Hogy kerülök ide? Mi ez a hely? … Egyáltalán ki vagyok én? – kérdezte hangosan, ám senki nem felelt. Egyedül állt a korom sötétben, és azon rágódott, hogy vajon ki fogja megválaszolni a kérdéseit? Mi lesz így vele? Furcsa érzések öntötték el: zavartság, homály, és talán a félelem.
Körbenézett, hátha talál valamit alapon. Megpillantott egy összemosódott pacát a távolban. Úgy érezte, mintha hívta volna felé valami.. különleges erő. Megtett egy lépést előre. Imbolygott, majdnem elesett a gyengeségtől. Tudta, hogy az, hiszen remegett. Valamilyen éhség kezdett úrrá lenni rajta, de jelen állapotában képtelen lett volna megfogalmazni, hogy pontosan mit érzett, vagy mire vágyott.
Szóval lecsitította a bensőjét, és az ösztöneire hallgatva tovább ment. Eljutott a kócerájig, ami a feketeségben egy ódon kastély hangulatát keltette benne. De nem láthatta, mennyire eltalálta. Mire észbe kapott, ismét a földön találta magát. Ezúttal arccal lefelé. Rémesen elgyengült. A szemeire ólomsúly nehezedett. Elszenderedett, s körülölelte őt a hűvös levegő.
Az első sötétséget nagyon rossznak érezte. Bárki után kiáltott, nem hallotta senki, és saját félelmén kívül nem érzett semmit. Most annyival volt jobb a helyzet, hogy bár mindez újra fennállt, a negatív dolgokon kívül az idő úgy tűnt, telik a maga módján. Így is történt minden bizonnyal, mert hamarosan kinyitotta a szemét. Egy férfi tekintett le rá. Vörös íriszeivel érdeklődve fürkészte az előtte fekvő tünemény arcát, majd halvány mosoly futott végig rajta.
- Olyanok a szemeid, mint az enyémek – állapította meg bársonyos mély hangján – Úgy izzanak, mint a Nap sugara! A hajadról nem is beszélve – tette hozzá, mire a lánytól értetlen pislogást kapott.
- Ki maga? – szólalt meg ő, miközben megpróbált felülni. Az idegen valahol érezhette, hogy mindkettejüknek kényelmesebb lenne, ezért felállt székéről, és segített az általa „Tündér”-nek elkeresztelt hölgyeménynek. Ezután visszahelyezkedett, hátradőlt.
- Hriek vagyok. Ennek a kastélynak az ura. Az őreim azzal futottak hozzám, hogy az udvaron feküdtél, az épület irányába fordulva. Fogalmuk sem volt arról, miképp kerülhettél ide, ahogy nekem sincs. Szeretném a magyarázatod kérni rá! – keresztbe vetette jobb lábát a balon, miközben nem vette le egy pillanatra sem szemeit az előtte ülőről. A lány csendben maga elé meredt. Próbált visszaemlékezni arra, mit tett korábban, és rövid kép sorozat árasztotta el az arcába ömlő esőről, a nedves földről a kezei közt, az imbolygó járásáról. De minderről fogalmam sem volt, hogyan beszélhetne. A fejét csóválta.
- N-Nem tudom! Ne-Nem emlékszem…. – Mindkét kezével a hajába túrt, és zaklatottan kifújta a levegőt – Még a nevem sem jut eszembe!
Hriek heves csitítgatásba kezdett azért, hogy megnyugtassa őt. Ki nem állhatta, ha valakit eképp kellett látnia. Főleg vele kapcsolatban érezte ezt.
- Semmi baj! Nyugalom. Nem sürgős… Sőt, talán mindegy is – Vaskapu vette körbe az egészet, ám mivel ő démon volt, és a hihetetlenség ellenére hitt abban, hogy okkal született meg, nyitott a lehetőség felé, hogy az ő találkozásuk sem lehetett véletlen.
- Biztosan nem okoztam problémát vele? – biggyesztette le rózsapiros ajkait a Tündér, mire Hriek elmosolyodott.
- Ugyan! Épp ellenkezőleg: úgy érzem, hogy te egy kellemes meglepetés vagy az életemben.
„…úgy érzem, hogy te egy kellemes meglepetés vagy az életemben.” Egy kissé idegennek érezte magát Fa’alherion. Ezelőttig, mert a mondatban volt valami, ami megérintette a lelkét. A lány úgy döntött nyitottabbá válik, és beszélgetésbe kezdett az amúgy barna hajú, magas férfiúval. Később, mikor több ereje lett, együtt sétáltak a kastélyban, majd annak udvarán, ami kettesben – és világosban – barátságosabbnak tűnt. Egyszer egy ilyen alkalommal leültek a fűbe egy kis eszmecserére, amiben legendákat vitattak.
Szó esett egy kardról, ami ott volt valahol a világban. Fa’alherion szíve elszorult, mert komolyan felkeltette az érdeklődését a történet. Főleg az a rész, amikor a férfi arról mesélt: „sokan próbálták már felkutatni, de nem hallottam még olyanról, aki valaha megtalálta volna”.
- Érdekes – bólogatott az addigra fajtájában és nevében is magabiztosabbá váló démon. Közben elterült, kémlelte az eget. Hriek követte a példáját, és hagyta, hogy sokáig a csendbe mélyüljenek. Addig-addig maradtak így, hogy a démon férfi elaludt, ő pedig felállhatott. Volt ugyanis egy kivitelezésre váró terve.
A szobájába vonult. Penna segítségével írt egy üzenetet, amit tekercsé göngyölt, átkötött egy vörös szalaggal, később pedig, mikor végzett, az akkori megmentője kezébe csúsztatta. Ahogy ezt csinálta, mini filmként lejátszódott előtte minden eddigi: az idekerülés. Az ébredés, a kellemes beszélgetés. Az udvar szemle, a kastély… Ódon, szürke falaival belopta magát a szívébe. Lélegzetelállító nagyságoknak örvendett, a külsejét meghazudtoló barátságos – és ránézésre költséges – berendezésével. A kevés alkalmazottal, akik a kettejükkel megegyező fajból származtak. Vagy a pillanat, mikor Fa’alherion rájött, hogy ő Fa’alherion, és bár a múltjáról fogalmam sem volt, boldognak tartotta magát. Mert ebben a rútnak, keserűnek lefestett világban is talált olyat, aki a házába fogadta, oldotta a feszültségét. Reményt adott neki, magabiztosságot, s ettől a személytől búcsút intett, mielőtt felébredt volna.
Azután meg vándorútba fogott, ahol sorra jöttek az Egyház tagjai. De nem állt le velük harcolni. Soha. Inkább elmenekült, mert így tartotta helyesnek, s úgy döntött, míg él, nem fog vért ontani. Helyette valamiféle naplóírásba kezd. Amibe pennájával a legújabb felfedezéseit róhatja majd fel a karddal kapcsolatban. Ki tudja. Talán figyelik is őt fentről! Azoknak a lelkei lehetnek, akik előtte oly’ sokszor próbálkoztak már.
Faj: Démon
Frakció: Semleges
Kaszt: Tudásdémon
Nem: Nő
Kor: 17 év
Kinézet: 165 centis magasságával átlagosnak mondható. Dús kebleit, vékony derekát a csípőnél háromszög alakban kivágott, és a melleket aprón mutató lila selyemruhát részesíti előnyben, amelyhez ezüst válldísz meg öv társul. A lábbelije fekete, térd fölé érő bőrcsizma, aminek a vége egy ponton felfelé kunkorodik és a belső combok irányába mutat. Ez a rész ezüst, de van a vádlitól a lábfejig egy spirálisban futó dombor minta, ami a ruhával megegyező színű.
Arca kerekded, álla enyhén hegyes. Vonásai minden ránézéskor lágynak hatnak. Hajkoronája szemeivel megegyezően vörös színű, a feje búbján éktelenkedő szarvak szürkésbarnák.
Sárkányhoz hasonló szárnyakkal rendelkezik. Ezek elég hatalmasak ahhoz, hogy repülni tudjon velük. Felül feketék, hegyes csontkinövésekkel, alul a hártyák narancssárgában pompáznak. Általános öltözetéhez fekete csuklyát szokott felvenni, hogy nagy közösségekben ezen testrészeit elfedhesse. Így kevésbé tűnhet ki az emberek között.
Jellem: Nyílt személyiség. Ez a két szó az, amivel a legjobban jellemezhetnénk őt. Fajtája ellenére koránt sem ellenséges, inkább bizalommal fordul az emberek elé, nem törődve a származásukkal, rangjukkal mindaddig, míg azok az életére nem tőrnek. Ha vészhelyzetbe kerül, inkább menekülőre fogja. Utál harcolni, mert számára a vérontás olyan dolog, ami nem old meg semmit, csak további kalamajkát szül. Ezért megfontolt, tervező típus, aki többször is átgondol valamit, mielőtt igent mondana rá. Mégis vannak, akik a bizalmat előlegbe adó énje miatt nem képesek fellelni benne ezt a komolyabb felét, ami miatt már könnyebben száll vitába bárkivel. Természetesnek és fairnek véli, ha nem csak ő fogad el valakit teljesen, ahogy épp előtte áll, hanem ez fordítva is igaz.
Előtörténet:
Szőke haját lágyan fújta a szél. Ott állt a végtelen tisztás kellős közepén, mellette az eszméletlen lánnyal, aki ott hevert a fűben fiatalon, fenekestül felfordult élettel, amiről még fogalma sem volt. Mihály viszont tudta jól mi fog várni a teremtésre. Lehunyta kék szemeit, és nagyot szippantott az éteri, tiszta levegőből.
Nehéz lesz neked. Fogalmad sincs még, mennyire. Én pedig nem lehetek melletted a pillanattól fogva, hogy felkelsz. Maximum távolról kémlelhetlek majd. Ezt kell tennem, mert közülük való leszel. Ha érintkeznék veled, mindkettőnknek fájdalmat okozna. Fizikai fájdalmat. Neked pedig lelki problémának elég lesz az, hogy mire kinyitod a szemed, szembesülni fogsz azzal, akivé váltál. De semmire nem fogsz emlékezni a múltadból. Én pedig nem mondhatok semmit sem.
Letérdelt a karcsú test bal oldalára, majd megfogta a benne lakozó lélek kezét. Érezte, hogy nem maradt sok ideje beszélni. Beszélni… Ő, akihez a szavait gondolatban intézte, valójában semmit nem hallhatott mindabból, amit Mihály gondolt. Mert olyan mély sötétségben úszkált, hogy ez falat képzett közöttük. Talán jobb is így, jegyezte meg magának az arkangyal, és ismét nagyot sóhajtott. Ezután hozzálátott, hogy szavait folytassa:
Hidd el! Ha tehetném, szólnék én, de a szívem szakad meg érted. Elvesztetted anyád még születésedkor. Apád nevelt téged 14 éves korodig, ám közben nem tudott túllépni a párja halálán. Figyeltem őt is, így jól tudom, mennyi könnyel öntözte a földet, amelyen sokáig tartó gyász helyett szilárd lábakon kellett volna állnia. Te is tudtál erről, de titokban tartottad előtte, mert nem akartad, hogy aggódjon miattad. Sőt, megpróbáltad minden napját bearanyozni, nagyon kevés sikerrel. Fegyverkovácsolásból próbált megélhetést teremteni, amiben a kellő eszközök cipelésével segédkeztél sokáig. Imádtam, mikor rád mosolygott. Ami aztán eltűnt. A személlyel együtt, aki felnevelt.
Egy reggel a hangosan süvítő szélre ébredtél. Ijedten felkeltél, és saját kis sátradból a nagyba rohantál át, ahol neki lennie kellett volna. Azonban hűlt helyére bukkantál. Annál a pillanatnál szívszorítóbbra gondolni nem tudok! Sokáig álltál az üres szalmaágy előtt, aztán térde rogytál. Apádnál keserűbben kezdtél zokogni, mert míg ő a nőt siratta, aki nem lehetett melletted, mint szülő, te az érzés miatt is csináltad. A kötelékért, ami az eltűnésével a homályba merült.
3 évet éltél egyedül, megpróbálva tovább űzni azt, ami inkább férfihoz való. Meg kell mondjam, nem ment jól. Láttam benned az igyekezetet, de a korábbi vevők mind elpártoltak, a maradék pedig kitartott annak ellenére, hogy nem voltak teljesen elégedettek a munkáddal. Ezért jóval kevesebbet is fizettek, mint arra számítottál. Így hát hagytad az egészet. Vándor útra tértél, s közben ragadott el az, aminek most fogja lettél: a tiltott tudás. Sűrűn jártál városokba, falvakba. Az utóbbi egyikében ismertél meg valakit, aki belevitt az egészbe. Átadta azt, amit tudott, aztán elhunyt, és azzal ment el, hogy rád hagyta mindenét. Folytattad azt, amit megalapozott, a tudásszomjad pedig napról-napra nőtt. Kielégítetlenül kutattál új információk után, hátha az segíthet apád megtalálásában. De tévedtél. Csak a sötétségbe vitt, a kétségbeesés szürke ködébe, ahonnan nem volt más kiút… Egy idő után elhagytad azt a koszfészket is, mert szerencsét akartál próbálni. Vele akartál lenni ismét. Ezen utad közben ért a halálod, mikor is valaki – vagy valami – ellopta az addig magadnál tartott vagyonod. Rút halál volt. Nem is mesélem már el, mert az időm lejárt.
A nő keze megrándult. Egyszer felhorkant, miközben levegőt vett, aztán mélyen magába szívta azt.
Ég veled.. Fa’alherion, búcsúzott az angyal, s mire a lány kinyitotta szemeit, nem talált senkit maga mellett. A helyet sem láthatta már, ahol nemrégiben volt, mert Mihály világa volt az. Egy privát szféra, ahol csak ők ketten léteztek.
Az ég sötét volt. Csöpögött belőle valami. Eső, jutott eszébe a szó. A tekintete homályos volt, amit megpróbált kitörölni a kezeivel, miközben lassan felült. Mielőtt megtette volna, letisztította magáról a földet, aztán nagy nehezen felállt.
- Hogy kerülök ide? Mi ez a hely? … Egyáltalán ki vagyok én? – kérdezte hangosan, ám senki nem felelt. Egyedül állt a korom sötétben, és azon rágódott, hogy vajon ki fogja megválaszolni a kérdéseit? Mi lesz így vele? Furcsa érzések öntötték el: zavartság, homály, és talán a félelem.
Körbenézett, hátha talál valamit alapon. Megpillantott egy összemosódott pacát a távolban. Úgy érezte, mintha hívta volna felé valami.. különleges erő. Megtett egy lépést előre. Imbolygott, majdnem elesett a gyengeségtől. Tudta, hogy az, hiszen remegett. Valamilyen éhség kezdett úrrá lenni rajta, de jelen állapotában képtelen lett volna megfogalmazni, hogy pontosan mit érzett, vagy mire vágyott.
Szóval lecsitította a bensőjét, és az ösztöneire hallgatva tovább ment. Eljutott a kócerájig, ami a feketeségben egy ódon kastély hangulatát keltette benne. De nem láthatta, mennyire eltalálta. Mire észbe kapott, ismét a földön találta magát. Ezúttal arccal lefelé. Rémesen elgyengült. A szemeire ólomsúly nehezedett. Elszenderedett, s körülölelte őt a hűvös levegő.
***
Az első sötétséget nagyon rossznak érezte. Bárki után kiáltott, nem hallotta senki, és saját félelmén kívül nem érzett semmit. Most annyival volt jobb a helyzet, hogy bár mindez újra fennállt, a negatív dolgokon kívül az idő úgy tűnt, telik a maga módján. Így is történt minden bizonnyal, mert hamarosan kinyitotta a szemét. Egy férfi tekintett le rá. Vörös íriszeivel érdeklődve fürkészte az előtte fekvő tünemény arcát, majd halvány mosoly futott végig rajta.
- Olyanok a szemeid, mint az enyémek – állapította meg bársonyos mély hangján – Úgy izzanak, mint a Nap sugara! A hajadról nem is beszélve – tette hozzá, mire a lánytól értetlen pislogást kapott.
- Ki maga? – szólalt meg ő, miközben megpróbált felülni. Az idegen valahol érezhette, hogy mindkettejüknek kényelmesebb lenne, ezért felállt székéről, és segített az általa „Tündér”-nek elkeresztelt hölgyeménynek. Ezután visszahelyezkedett, hátradőlt.
- Hriek vagyok. Ennek a kastélynak az ura. Az őreim azzal futottak hozzám, hogy az udvaron feküdtél, az épület irányába fordulva. Fogalmuk sem volt arról, miképp kerülhettél ide, ahogy nekem sincs. Szeretném a magyarázatod kérni rá! – keresztbe vetette jobb lábát a balon, miközben nem vette le egy pillanatra sem szemeit az előtte ülőről. A lány csendben maga elé meredt. Próbált visszaemlékezni arra, mit tett korábban, és rövid kép sorozat árasztotta el az arcába ömlő esőről, a nedves földről a kezei közt, az imbolygó járásáról. De minderről fogalmam sem volt, hogyan beszélhetne. A fejét csóválta.
- N-Nem tudom! Ne-Nem emlékszem…. – Mindkét kezével a hajába túrt, és zaklatottan kifújta a levegőt – Még a nevem sem jut eszembe!
Hriek heves csitítgatásba kezdett azért, hogy megnyugtassa őt. Ki nem állhatta, ha valakit eképp kellett látnia. Főleg vele kapcsolatban érezte ezt.
- Semmi baj! Nyugalom. Nem sürgős… Sőt, talán mindegy is – Vaskapu vette körbe az egészet, ám mivel ő démon volt, és a hihetetlenség ellenére hitt abban, hogy okkal született meg, nyitott a lehetőség felé, hogy az ő találkozásuk sem lehetett véletlen.
- Biztosan nem okoztam problémát vele? – biggyesztette le rózsapiros ajkait a Tündér, mire Hriek elmosolyodott.
- Ugyan! Épp ellenkezőleg: úgy érzem, hogy te egy kellemes meglepetés vagy az életemben.
***
„…úgy érzem, hogy te egy kellemes meglepetés vagy az életemben.” Egy kissé idegennek érezte magát Fa’alherion. Ezelőttig, mert a mondatban volt valami, ami megérintette a lelkét. A lány úgy döntött nyitottabbá válik, és beszélgetésbe kezdett az amúgy barna hajú, magas férfiúval. Később, mikor több ereje lett, együtt sétáltak a kastélyban, majd annak udvarán, ami kettesben – és világosban – barátságosabbnak tűnt. Egyszer egy ilyen alkalommal leültek a fűbe egy kis eszmecserére, amiben legendákat vitattak.
Szó esett egy kardról, ami ott volt valahol a világban. Fa’alherion szíve elszorult, mert komolyan felkeltette az érdeklődését a történet. Főleg az a rész, amikor a férfi arról mesélt: „sokan próbálták már felkutatni, de nem hallottam még olyanról, aki valaha megtalálta volna”.
- Érdekes – bólogatott az addigra fajtájában és nevében is magabiztosabbá váló démon. Közben elterült, kémlelte az eget. Hriek követte a példáját, és hagyta, hogy sokáig a csendbe mélyüljenek. Addig-addig maradtak így, hogy a démon férfi elaludt, ő pedig felállhatott. Volt ugyanis egy kivitelezésre váró terve.
A szobájába vonult. Penna segítségével írt egy üzenetet, amit tekercsé göngyölt, átkötött egy vörös szalaggal, később pedig, mikor végzett, az akkori megmentője kezébe csúsztatta. Ahogy ezt csinálta, mini filmként lejátszódott előtte minden eddigi: az idekerülés. Az ébredés, a kellemes beszélgetés. Az udvar szemle, a kastély… Ódon, szürke falaival belopta magát a szívébe. Lélegzetelállító nagyságoknak örvendett, a külsejét meghazudtoló barátságos – és ránézésre költséges – berendezésével. A kevés alkalmazottal, akik a kettejükkel megegyező fajból származtak. Vagy a pillanat, mikor Fa’alherion rájött, hogy ő Fa’alherion, és bár a múltjáról fogalmam sem volt, boldognak tartotta magát. Mert ebben a rútnak, keserűnek lefestett világban is talált olyat, aki a házába fogadta, oldotta a feszültségét. Reményt adott neki, magabiztosságot, s ettől a személytől búcsút intett, mielőtt felébredt volna.
Azután meg vándorútba fogott, ahol sorra jöttek az Egyház tagjai. De nem állt le velük harcolni. Soha. Inkább elmenekült, mert így tartotta helyesnek, s úgy döntött, míg él, nem fog vért ontani. Helyette valamiféle naplóírásba kezd. Amibe pennájával a legújabb felfedezéseit róhatja majd fel a karddal kapcsolatban. Ki tudja. Talán figyelik is őt fentről! Azoknak a lelkei lehetnek, akik előtte oly’ sokszor próbálkoztak már.
