Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Zorthral
Faj: Démon
Frakció: Önmaga
Kaszt: Arató
Nem: Férfi
Kor: 38
Kinézet:Valamivel több, mint 180 centi magas férfi. Bőre szürkés árnyalatú, testén egy dekányi felesleg sincs a kidolgozott izmok felett. A hidegen figyelő szürke szempár felett fekete szemöldök húzódik, koponyájából pedig két kisebb szarv türemkedik elő, már amikor láttatni engedi azokat, bő csuklyás köpönyege rejtekéből. Sem vértet, sem felsőruházatot nem hord, leszámítva a köpönyeget, ám azt is eldobja, ha küzdelemre kerül a sor. Egyedül a karjain vannak éjfeketére főzőtt vaskos bőr alkarvédők csatolva, míg kezében egy fűrészes élő lándzsát tart. Arcát és felsőtestét színes festékkel ékíti, amolyan harci díszként, ami minden egyes áldozattal terjedelmesebb lesz.
Jellem: Céltudatos, fegyelmezett fickó. Szereti maga kialakítani a helyzeteket, és ebben nagyban támaszkodik a származására is. Aránylag szavatartó, bár ezt csakis a maga érdekében tartja be, hiszen ha rossz híre kelne, azzal magának ártana, ezzel tisztában van. Nehezen gurul be, de ha valakinek sikerül kihoznia a sodrából, akkor olyan mint egy bika. Nem gondolkodik, csak előre szegezett szarvakkal ront neki az ostobának, aki feldühítette, és csakkor tud igazán lehiggadni, ha végez is a dühe forrásával.
Előtörténet:
Mindig nézd meg, kivel kezdesz harcba, mert ha rosszul méred fel az áldozatodat, könnyen ráfaraghatsz. Így tartja a mondás, amit a négy útonálló nem tartott be, amikor elállták a férfi útját, némi váltó reményében. Könnyű célpontnak tűnt a köpenyes alak, hiszen még vért sem volt rajta, és csak egy lándzsája volt, amit a hátán viselt. Az igazi valója akkor derült ki, amikor a szívének szánt nyílvessző célt tévesztett, és a köpenyének csuklyáját hátravetve nézett farkasszemet a támadóival. A zsiványok nem hangolták össze a támadásukat, ezért az első még a démon kezétől hullt el. A megroppanó nyakcsigolyák hangja elég időre ledermesztette a másik hármat, hogy Zorthralnak legyen ideje elővennie a lándzsáját. Ettől kezdve már végképp eldőlt a küzdelem kimenetelének eredménye. Csupán a vezetőjük volt elég fürge ahhoz, hogy néhány kardvágásnál tovább húzza démon ellen, aki egy szál lándzsával és a puszta kezével végzett a bajtársaival.Persze hamar átlátta, hogy ő sem érhet fel vele, így egy elkeseredett rohammal próbálta meg befejezni a harcot. Csalódnia kellett. Hiába volt viszonylag gyors, túlságosan kiszámítható volt, így egyenesen felnyársalta magát a gyilkos eszközre. Elkerekedett szemekkel nézett a démonra, miközben egy vékony vérpatak kezdett a szájából útnak indulni.
-Halott vagy.
Mondta a lándzsa végén remegő, vért köhögő szerencsétlennek, aki ostobaságában jobbnak hitte magát a démonnál. Zorthral hagyta lecsúszni áldozatát a fegyveréről, s ridegen figyelte, ahogy az az utolsókat rúgja. A háborúdémon újabb áldozattal lett gazdagabb.
- Újabb négy győzelem.
Konstatálta elégedetten, és végignézett magán, hová festhetné fel az újabb győzelmének mementóit. Nem érzi a diadal mámorát, hiszen ezek a szerencsétlenek nem voltak egyenrangúak vele, így a mámor sem keríti hatalmába. Ilyenkor mindig eszébe jut, hogy vajon mielőtt ebben a formájában a világra jött, milyen ember lehetett, de az átok nem ad válaszokat, csak a sötét űrt, ami a korábbi életéből maradt.
Nem emlékezhet, de talán jobb is így. A férfi, aki valaha volt, testőrparancsnokként szolgálta az egyik nemest a Déli királyságban. Hűsége vakká tette, nem létezett más cél az életében, csakis az ura parancsa. Legalábbis addig, amíg meg nem ismerte a nőt, aki képes volt szerelmével megszüntetni ezt a vakságot. A harcos immáron nem csak azért küzdött, hogy urának jó legyen, hanem a kedveséért is. Ez viszont szúrta a nemes szemét, hát ármányhoz folyamodott, hogy két legyet üthessen egy csapásra. Súlyos erszény cserélt gazdát, a váltókért pedig elraboltatta a lányt, s mikor meggyalázott és megkínzott holtteste előkerült, egy riválisára kente a dolgot. Még aznap éjjel felkereste a házat, amiben a szerelmének halálát kívánó lakott. A fájdalom eszét vette, tekintete kihűlt, csak egy dologra tudott gondolni. Sem elég sokan nem voltak az őrök, sem elég képzettek ahhoz, hogy megállíthassák. Halott őrök és szolgálók jelezték éppen merre jár. A három gyerek álmában halt meg, bár nem ők vétettek, nem volt maradásuk.A következő az asszony volt. A rejtekükül szolgáló ajtó az utolsó testőr lekaszabolt testével együtt zuhant be a szobába. Már nem volt más, csak a nemesi pár.
Fegyverét, testét vér borította, többek között a sajátja, de nem foglalkozott a sebeivel. A nemes a félelemtől bénultan nézte végig, ahogyan a kegyetlen támadó a hajánál fogva húzza magához a nőt.
- Ostoba vagy, hogy azt hitted, a tetteid nem kerülnek napvilágra.
Mondta, miközben lassan végighúzta a vérmocskos kezét a dermedten álló nő arcán, hogy aztán egy karcsú pengéjű tőrt húzzon elő.
- Elvetted ami az enyém, úgy igazságos, hogy most én veszem el azt, ami a tiéd. Azonban ellenben velem, te végignézheted, hogyan alszik ki a fény szeretett asszonyod szemében.
Erőtlen mozgolódás volt a válasz a nő részéről, míg a férfi csak motyogott, de a bosszúszomjas Zorthral meg sem hallotta. Tőrének pengéje véres csíkot húzott a finom bőrre, az arcától lefelé, majd eltűnt a nő hasában.
- Ne!
Csak ennyit bírt kinyögni a férj, aztán sírva fakadt, amikor Zorthral odalökte neki a haldoklót. Az életet adó nedű gyorsan terjedő foltban ütközött ki a hálóingen, s míg az egyre sötétebb lett, a nő úgy sápadt el.
- Hallgasd figyelmesen amit mond, mert ezek lesznek az utolsó szavak, amiket életedben hallasz!
Nem kellett sokat várni, hogy elernyedjen a feleség teste, ekkor pedig a testőr is megindult a feltápászkodó nemes felé. Van valamiféle erő, ami képes megállítani a remegést a lábban, a feltörni készülő kiáltást a torokban, amikor szembe kell nézni a halállal. A nemes sem próbált menekülni, megadóan hagyta, hogy leendő gyilkosa torkon ragadja, és mélyen a szemébe nézzen. A nő vérétől vörös penge a bal oldali bordák közé hatolt be, lassan, és kezdetben nem is teljesen. Megrándult ugyan a rátörő fájdalomtól, de a testőr nem hagyta a földre zuhanni.
- Mindketten megkapjuk, amit érdemlünk a tetteink miatt. A különbség csupán annyi, hogy én elégedetten fogom elhagyni ezt a világot!
Beszéd közben egészen közel hajolt, majd tövig nyomta a pengét, egészen markolatig. Végignézte a rövid haláltusát, majd egyszerűen a földre ejtette a testet. Lassan sétált ki a hálószobából, hogy befejezze élete utolsó küldetését. Bár a ház nagy volt, akadt éppen elég fáklya és lámpás, hogy lángba boríthassa az épületet. Szemeiben különös, tompa fénnyel tükröződtek vissza a felcsapó lángok, ahogyan végignézte pusztító táncukat. Nem bujkált, nem próbálta meg elhagyni a várost. Haza akart menni, de már soha nem ért haza. Mindössze két napot töltött a városi tömlöcben, mielőtt elindították az utolsó útjára. Az arctalan, maszkot viselő hóhér némán fente a hóhérbárdot, amíg az elítéltet felvezették a vesztőhelyre. Nem szólt semmit, csak egykedvűen várta az elkerülhetetlen véget. A fenőkő hangja megszűnt, csak a hóhér súlyos csizmájának hangját lehetett hallani, ahogyan a férfi mellé lépett. Nem szólt, nem ellenkezett, de ami a legfontosabb, nem mutatta semmi jelét sem a megbánásnak. Végül a bárd lecsapott, s ezzel elvágta a hajdani testőrparancsnok életének fonalát, ám azt nem tudhatta, hogy ezzel a mozdulattal hívja életre Zorthralt, a háborúdémont. Majdnem négy évtized telt azóta a végzetes nap óta, de a démon nem emlékszik mindezekre, csupán járja a maga útját, keresve a kihívásokat. Zsoldos, akit nem az érdekel, hogy miért fizetik, csak az, hogy mivel.
Faj: Démon
Frakció: Önmaga
Kaszt: Arató
Nem: Férfi
Kor: 38
Kinézet:Valamivel több, mint 180 centi magas férfi. Bőre szürkés árnyalatú, testén egy dekányi felesleg sincs a kidolgozott izmok felett. A hidegen figyelő szürke szempár felett fekete szemöldök húzódik, koponyájából pedig két kisebb szarv türemkedik elő, már amikor láttatni engedi azokat, bő csuklyás köpönyege rejtekéből. Sem vértet, sem felsőruházatot nem hord, leszámítva a köpönyeget, ám azt is eldobja, ha küzdelemre kerül a sor. Egyedül a karjain vannak éjfeketére főzőtt vaskos bőr alkarvédők csatolva, míg kezében egy fűrészes élő lándzsát tart. Arcát és felsőtestét színes festékkel ékíti, amolyan harci díszként, ami minden egyes áldozattal terjedelmesebb lesz.
Jellem: Céltudatos, fegyelmezett fickó. Szereti maga kialakítani a helyzeteket, és ebben nagyban támaszkodik a származására is. Aránylag szavatartó, bár ezt csakis a maga érdekében tartja be, hiszen ha rossz híre kelne, azzal magának ártana, ezzel tisztában van. Nehezen gurul be, de ha valakinek sikerül kihoznia a sodrából, akkor olyan mint egy bika. Nem gondolkodik, csak előre szegezett szarvakkal ront neki az ostobának, aki feldühítette, és csakkor tud igazán lehiggadni, ha végez is a dühe forrásával.
Előtörténet:
Mindig nézd meg, kivel kezdesz harcba, mert ha rosszul méred fel az áldozatodat, könnyen ráfaraghatsz. Így tartja a mondás, amit a négy útonálló nem tartott be, amikor elállták a férfi útját, némi váltó reményében. Könnyű célpontnak tűnt a köpenyes alak, hiszen még vért sem volt rajta, és csak egy lándzsája volt, amit a hátán viselt. Az igazi valója akkor derült ki, amikor a szívének szánt nyílvessző célt tévesztett, és a köpenyének csuklyáját hátravetve nézett farkasszemet a támadóival. A zsiványok nem hangolták össze a támadásukat, ezért az első még a démon kezétől hullt el. A megroppanó nyakcsigolyák hangja elég időre ledermesztette a másik hármat, hogy Zorthralnak legyen ideje elővennie a lándzsáját. Ettől kezdve már végképp eldőlt a küzdelem kimenetelének eredménye. Csupán a vezetőjük volt elég fürge ahhoz, hogy néhány kardvágásnál tovább húzza démon ellen, aki egy szál lándzsával és a puszta kezével végzett a bajtársaival.Persze hamar átlátta, hogy ő sem érhet fel vele, így egy elkeseredett rohammal próbálta meg befejezni a harcot. Csalódnia kellett. Hiába volt viszonylag gyors, túlságosan kiszámítható volt, így egyenesen felnyársalta magát a gyilkos eszközre. Elkerekedett szemekkel nézett a démonra, miközben egy vékony vérpatak kezdett a szájából útnak indulni.
-Halott vagy.
Mondta a lándzsa végén remegő, vért köhögő szerencsétlennek, aki ostobaságában jobbnak hitte magát a démonnál. Zorthral hagyta lecsúszni áldozatát a fegyveréről, s ridegen figyelte, ahogy az az utolsókat rúgja. A háborúdémon újabb áldozattal lett gazdagabb.
- Újabb négy győzelem.
Konstatálta elégedetten, és végignézett magán, hová festhetné fel az újabb győzelmének mementóit. Nem érzi a diadal mámorát, hiszen ezek a szerencsétlenek nem voltak egyenrangúak vele, így a mámor sem keríti hatalmába. Ilyenkor mindig eszébe jut, hogy vajon mielőtt ebben a formájában a világra jött, milyen ember lehetett, de az átok nem ad válaszokat, csak a sötét űrt, ami a korábbi életéből maradt.
Nem emlékezhet, de talán jobb is így. A férfi, aki valaha volt, testőrparancsnokként szolgálta az egyik nemest a Déli királyságban. Hűsége vakká tette, nem létezett más cél az életében, csakis az ura parancsa. Legalábbis addig, amíg meg nem ismerte a nőt, aki képes volt szerelmével megszüntetni ezt a vakságot. A harcos immáron nem csak azért küzdött, hogy urának jó legyen, hanem a kedveséért is. Ez viszont szúrta a nemes szemét, hát ármányhoz folyamodott, hogy két legyet üthessen egy csapásra. Súlyos erszény cserélt gazdát, a váltókért pedig elraboltatta a lányt, s mikor meggyalázott és megkínzott holtteste előkerült, egy riválisára kente a dolgot. Még aznap éjjel felkereste a házat, amiben a szerelmének halálát kívánó lakott. A fájdalom eszét vette, tekintete kihűlt, csak egy dologra tudott gondolni. Sem elég sokan nem voltak az őrök, sem elég képzettek ahhoz, hogy megállíthassák. Halott őrök és szolgálók jelezték éppen merre jár. A három gyerek álmában halt meg, bár nem ők vétettek, nem volt maradásuk.A következő az asszony volt. A rejtekükül szolgáló ajtó az utolsó testőr lekaszabolt testével együtt zuhant be a szobába. Már nem volt más, csak a nemesi pár.
Fegyverét, testét vér borította, többek között a sajátja, de nem foglalkozott a sebeivel. A nemes a félelemtől bénultan nézte végig, ahogyan a kegyetlen támadó a hajánál fogva húzza magához a nőt.
- Ostoba vagy, hogy azt hitted, a tetteid nem kerülnek napvilágra.
Mondta, miközben lassan végighúzta a vérmocskos kezét a dermedten álló nő arcán, hogy aztán egy karcsú pengéjű tőrt húzzon elő.
- Elvetted ami az enyém, úgy igazságos, hogy most én veszem el azt, ami a tiéd. Azonban ellenben velem, te végignézheted, hogyan alszik ki a fény szeretett asszonyod szemében.
Erőtlen mozgolódás volt a válasz a nő részéről, míg a férfi csak motyogott, de a bosszúszomjas Zorthral meg sem hallotta. Tőrének pengéje véres csíkot húzott a finom bőrre, az arcától lefelé, majd eltűnt a nő hasában.
- Ne!
Csak ennyit bírt kinyögni a férj, aztán sírva fakadt, amikor Zorthral odalökte neki a haldoklót. Az életet adó nedű gyorsan terjedő foltban ütközött ki a hálóingen, s míg az egyre sötétebb lett, a nő úgy sápadt el.
- Hallgasd figyelmesen amit mond, mert ezek lesznek az utolsó szavak, amiket életedben hallasz!
Nem kellett sokat várni, hogy elernyedjen a feleség teste, ekkor pedig a testőr is megindult a feltápászkodó nemes felé. Van valamiféle erő, ami képes megállítani a remegést a lábban, a feltörni készülő kiáltást a torokban, amikor szembe kell nézni a halállal. A nemes sem próbált menekülni, megadóan hagyta, hogy leendő gyilkosa torkon ragadja, és mélyen a szemébe nézzen. A nő vérétől vörös penge a bal oldali bordák közé hatolt be, lassan, és kezdetben nem is teljesen. Megrándult ugyan a rátörő fájdalomtól, de a testőr nem hagyta a földre zuhanni.
- Mindketten megkapjuk, amit érdemlünk a tetteink miatt. A különbség csupán annyi, hogy én elégedetten fogom elhagyni ezt a világot!
Beszéd közben egészen közel hajolt, majd tövig nyomta a pengét, egészen markolatig. Végignézte a rövid haláltusát, majd egyszerűen a földre ejtette a testet. Lassan sétált ki a hálószobából, hogy befejezze élete utolsó küldetését. Bár a ház nagy volt, akadt éppen elég fáklya és lámpás, hogy lángba boríthassa az épületet. Szemeiben különös, tompa fénnyel tükröződtek vissza a felcsapó lángok, ahogyan végignézte pusztító táncukat. Nem bujkált, nem próbálta meg elhagyni a várost. Haza akart menni, de már soha nem ért haza. Mindössze két napot töltött a városi tömlöcben, mielőtt elindították az utolsó útjára. Az arctalan, maszkot viselő hóhér némán fente a hóhérbárdot, amíg az elítéltet felvezették a vesztőhelyre. Nem szólt semmit, csak egykedvűen várta az elkerülhetetlen véget. A fenőkő hangja megszűnt, csak a hóhér súlyos csizmájának hangját lehetett hallani, ahogyan a férfi mellé lépett. Nem szólt, nem ellenkezett, de ami a legfontosabb, nem mutatta semmi jelét sem a megbánásnak. Végül a bárd lecsapott, s ezzel elvágta a hajdani testőrparancsnok életének fonalát, ám azt nem tudhatta, hogy ezzel a mozdulattal hívja életre Zorthralt, a háborúdémont. Majdnem négy évtized telt azóta a végzetes nap óta, de a démon nem emlékszik mindezekre, csupán járja a maga útját, keresve a kihívásokat. Zsoldos, akit nem az érdekel, hogy miért fizetik, csak az, hogy mivel.
