Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Legutóbbi témák

» [Magánküldetés: Kyrien von Nachtraben] - Családi titkok
by Kyrien Von Nachtraben Kedd Nov. 05, 2024 6:37 pm

» Erlendr - emlékiratok
by Erlendr von Nordenburg Pént. Nov. 01, 2024 7:40 pm

» Küldetés: Az arany fényében tündökölvén (V.I.Sz. 822. Tél)
by Jozef Strandgut Hétf. Okt. 28, 2024 3:45 pm

» [Magánküldetés] Rote Fenster hinter den Wänden (V.I.Sz. 822. Nyár)
by Nessaris Maera Szomb. Okt. 26, 2024 6:21 pm

» [Útvesztő] A magoi hét próbája
by Ostara Kedd Okt. 22, 2024 12:49 am

» Élménynek túl rövid...
by Erlendr von Nordenburg Szer. Szept. 25, 2024 7:39 pm

» Képességvásárlás
by Jozef Strandgut Vas. Szept. 22, 2024 7:21 pm

» Mesterségekhez kötődő vásárlások, receptek, alapanyagok
by Hóhajú Yrsil Csüt. Szept. 19, 2024 12:19 pm

» Enoch ben Metathron
by Noel Vas. Szept. 08, 2024 12:18 pm


Ön nincs belépve. Kérjük, jelentkezzen be vagy regisztráljon

Azonnali játék: Árnyékos múlt

5 posters

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Azonnali játék: Árnyékos múlt Empty Azonnali játék: Árnyékos múlt Szer. Okt. 11, 2017 3:34 pm

Azrael

Azrael
az Égi Kovács
az Égi Kovács

Az Ötven Sötét Év a legreményvesztettebb, legnyomorúságosabb és legkaotikusabb időszak Veronia történelmében. Több, mnit hétszáz éve halott mindenki, aki akkor élt így senki nem emlékszik már a pontos dolgokra, és nem is szívesen mesél róla senki. Azonban ahogy közeledik a Mindenszentek éjszakája, a Veroniai énekmondók történetei egyre sötétebbek és komorabbak, így október havában már sok helyen hallani elregélt, talán meg sem történt dolgokat az Átok uralmáról. Ti mit hallottatok? Ki hogyan emlékszik, kinek mennyi maradt fenn a családi szégyenfoltokból, avagy a tanító célzatú, kegyetlenül őszinte rémmesékből? Milyen volt, amikor sem ember, sem tünde nem járta Veronia földjét, mindenki az Ítélet súlyát nyögte és az éjszaka volt a nappal, a nappal pedig halál és fájdalom?

//Flavor tesxt nélkül: A feladat az Ötven Sötét Évből írni bármilyen történetet, ahol minden ember vámpír, minden tünde sötét volt, a démonoknak pedig eszük ágában sem volt elkerülni a bűnükben való tobzódást.//

Határidő: 10. 20

https://questforazrael.hungarianforum.net

2Azonnali játék: Árnyékos múlt Empty Re: Azonnali játék: Árnyékos múlt Csüt. Okt. 12, 2017 5:46 pm

Gustav Engelberg

Gustav Engelberg
Klerikus
Klerikus

Gustav Engelberg meséi: Egy kupica sötétség






A kis fogadó tele volt a késő esti órákban. A műszakoknak vége volt, a földeken is befejeződtek már rég a munkálatok, megtörténtek az őrségváltások, a rossz hírű alakokat is már ide ette a fene, szóval minden megvolt ahhoz, hogy egy vad mulatozás vegye kezdetét. Hősünknek ma nem volt kedve kártyázni, sem táncolni, megmaradt életereje most valahogy csak az ivászatra összpontosult. Kérdezték is tőle, mire ez a komorság, miért nem csinált őrületes hangulatot, ahogy szokott, de Gustav, a Mindenszentek közeledtével mindig elszomorodott, visszagondolva a már elhunyt családtagjaira. Jelenleg bánatában iszik, egyébként sem volt kedve most valahogy berúgni, de hát ez nem kívánságműsor.
Valamikor éjfél derekán járt az idő, mikor az eddig pityókás hangulat átváltott egy nálánál részegebb veteránnak köszönhetően komorrá. Előjött a sokak által féltett téma, ami megborzolja a kedélyeket, ami még a legpörgősebb partikat is tönkre teszi, az Átkos Ötven Év borzalmai jönnek ilyenkor szóba, meghallgatják a történeteket, mert hát gyarló az ember, így kíváncsi, de aztán mindenki azon elmélkedik, valójában megtörténtek-e ezek a borzalmak, vagy csak mindenki túl akarja szárnyalni a másikat történetével.  
- Atyám! Miről beszélgetnek a népek? Olyan félelmetes… - ráncigálta meg a kabátját Hősünknek egy fiatal, ki legszívesebben ilyenkor betakart füllel elbújt volna a szénakazalban, sajnos azonban ezt nem tehette meg, ilyenkor van a legnagyobb forgalma a fogadónak és a kocsmáros gyermekének talpon kell lennie, hogy az utazók lovait elláthassa, akár reggeli órákig, ha kell.
- Nem a te lapát füleidnek valók Tódi. Menj kívül inkább és nézd meg a lovamat, jól van-e! – kiáltott rá otrombán a Pap, mire a fiú értetlenül ránézett.
- Dehogy megyek én ki egyedül, az előbb hallottam egy rémisztő történetet. Kinn sötét van ám…de várjunk…Önnek nincs is lova Atyám. – tette hozzá Tódi.
- Ott van az fiam, keresd meg a többi között. – mondta, remélve, hogy az ifjú veszi a lapot és kifárad a jelenleg horrorisztikus hangulatot keltő fogadóból. Jót akart a gyereknek, ezért is heccelte, ezek a történetek nem neki valók.
- Ön is tud hasonló históriát? – kérdezte kicsit sértődötten, de megmakacsolta magát, nem ijedezik, igenis megmutatja a Tiszteletes Úrnak, tud ő bátor is lenni.
- Az én történetemtől elárasztanád a fogadót Tódi, apád még napok múlva sem takarítaná ki azt, amit te a mesémtől magad alá csinálnál. – válaszolt gúnyosan Gustav, majd megitta maradék italát.
- Gyermekem, még egyet ide az Úr nevében, ha kiszáradok, ki oldoz fel téged, mert vizezed az italt?! – kiáltott a Pap, mire a fogadós odaszaladt és próbálta csendre inteni a férfit.
- Kérem Atyám, ne mocskolja be a hírnevem, nézze, erre a vendégem. – tolt oda egy jó nagy kupa bort a megszeppent csapos, mire Gustav vigyorogva bólogatott.
- Az Úr áldjon meg téged Báránykám. Látod Tódi, apádnak ez a történet lenne igazán rémisztő. Haha. – kacsintott az ifjú felé a Pap, majd nem is törődve tovább vele, jó nagyot húzott az italból.
- Önnek csakis igaz története lehet Atyám, a templom falai közt biztos keringenek rég elfeledett históriák bátor követőkről. – nógatta tovább a lovászfiú a férfit, megint megráncigálva annak kabátját. A Pap erre már igen csak felmérgelte magát, legszívesebben felpofozta volna a szemtelen ifjút, de Hivatását tekintve nem vetne rá jó fényt, ha ennyi ember előtt képelne fel egy gyereket. Kigondolta…megleckézteti őt.
- Kobzos! Komor zenét kérek, az én mesém következik! – intette le a közönség figyelmét a Pap, majd felkelt eddigi ülőhelyéről és még egy utolsót kortyolt italából. A fogadó vendégei nem tudták, mi végre emelt szót az Atya, de közelebb ültek és figyelték az újabb, kísérteties históriát, ha már ugye egy Papról van szó, biztos jó történetet fog mondani, kicsit féltek is, mert a Felszentelt népségek, nem sokszor űznek tréfát az Ötven Évnyi sötétség korszakából, lehet most valóban igaz történetet hallhatnak.
A kobzos egy rejtelmes, idegtépő muzsikába fogott bele lantjával, miközben ő is figyelt, ugyan mi sül ki a dologból.
Gustav felkészült, közelebb hajolt a gyerekhez, majd dallamos, komor hanglejtéssel kezdett bele a történetbe.:



Sötétség, aznap este rejtélyes éjszaka volt,
odakünn egy lélek nem járt, se élő se holt.
Félelmetes idegtépő csend honolt,
a család is inkább otthonába bevackolt.
Hogy ne legyenek egyedül, mit tehettek mást,
a félelemtől vezérelve kezdték el a mulatást
minden este vendégségbe hívták át egymást.
azonban még nem tudták, így sem nyernek megnyugvást.
Ötven évnyi borzalom, mi felütötte fejét,
mindenhol ott volt, nem találta helyét.
Akkor este megkezdte borzasztó fejezetét,
mi végre talán a család is elveszté az eszét.


Sorolta rímbe szedve a sorokat a Pap, egészen beleélte magát, gesztikulált, a nézőközönségnek pedig tetszett az előadás módja, van, aki viszont már beleborzongott, mi fog történni az ártatlanul mulatozó családdal.

Átok sújtotta vidékek, amorf teremtmények,
ilyenkor kimerészkedni bizton állítom, vétek.
Ezért bezárkózva mulatoztak, s zenéltek,
megváltást imáikkal az Úrtól reméltek.
Várták, hogy eljő az újkor, egy szebb jövő,
kérték, teljen, múljon a sivár esztendő.
Pokolfajzatok, rontások ne gyertek elő,
nyugodtan aludni, az lett volna felemelő.
Lelkek vesztek oda, hullahegyekből szobrok,
ártatlanok menekültek hanyatt homlok.
Recsegtek a fák, széltől hullámoztak a bokrok,
sikolyok, melyeket a sötétség magába fojtott.


Talán hallotta ezt a család, de süketet játszik,
félelem arcukon viszont ugyanúgy látszik.
A hideg gerincükön oda vissza mászik,
tudták, valaki kinn rájuk vadászik.
Észrevették azt is, hogy csökkent létszámuk,
egyre ijesztőbbé és pokoliabbá vált álmuk.
„A szomszédot utoljára a pincében láttuk,”
mondták, de nem csökkent élet utáni vágyuk.
Voltak vakmerők, követték az eltűnt férfit,
botor gondolat, mi valakit erre bátorít.
„Ha elindulsz, senki el nem tántorít,”
e mondat szinte bárkit felháborít.


Kintről jött be a démon, vagy valami túlvilági,
suttogtak össze, de sajna nem tudták kitalálni.
Ki lement, fegyverrel, nagy hittel akart blamálni,
a család nem győzte hőseit visszavárni.
A sötétség elérte őket, az átok lesújt,
megannyi jó ember teste a porba hullt.
Az Úr felszámolja ezt a bűnös lebujt,
menekülnének, de nincs kiút.
Az erdőben vadak, eltévelyedettek tanyáznak.
s míg a vendégek odabenn tivornyáznak.
Penészednek, korhadnak falai a hatalmas háznak,
kívül gyilkosok ölnek, rabolnak és aláznak.


Lemenjenek és megküzdjenek a kórsággal,
vagy ne próbálkozzanak ekkora ostobasággal?
csak italért ment le a család, mi lészen a jósággal?
ki szállhat szembe ekkora gonoszsággal?
Ki az Úr bocsánatáért ivott, éveken át megvédte őt,
odabent bántalmuk nem esett,  ettől kaptak erőt.
Most azonban a szesz elfogyott, fejük lágya benőtt,
vakon, süketen, részegen élték túl a sok esztendőt.
Hullák a kúria udvarán, sokan megölték egymást,
a szesztől ezt nem látták, mert nem cselekedtek mást.
Az Úr segítségét kérték, ima helyett ittak folyvást,
vakságot kaptak cserébe, nem pedig megnyugvást.


Eldöntötte a családfő, majd ő véget vet ennek,
biztos van gyenge pontja ennek a rettenetnek.
Éveken keresztül bizony sokan szenvedtek,
gyermekek szülők híján árvák, gyengék lettek.
Imát mormolt, Pengét és lámpást vett a kézbe,
majd könnyekkel küzdve nézett fel az égre.
Elindult lefelé, a bűnökkel és vérrel telt pincébe,
nem tudhatta mi várja, ha odaér a mélyére.
Ahogy leért, szinte lefagyott, hullák mindenhol,
kereste az elkövetőt, de nem találta őt sehol.
Mi ölte meg őket, sajnos nem szörny, vagy kor...


...Csendesedett el végül, majd lehunyta szemeit és ismét közelebb húzódott a gyermekhez. Megragadta vállait, együttérzően ránézett, mindenki feszülten, csendben figyelt, várták, fejezze be a strófát a Pap, de az késlekedni látszott. A kobzos sem játszott már, várta a végét, mi lehet ennek a szörnyű történetnek a befejezése. A gyertyákon táncoló lángok egyre hevesebben cikáztak, lábak remegtek az asztalok alatt, s Tódi, ki szintén kíváncsi volt a történetre, szinte már reszketett, sírt a félelemtől. Gustav folytatta…

...Mi ölte meg őket, sajnos nem szörny, s nem kor,
GUTAÜTÉST KAPOTT MIND, MERT ELFOGYOTT A BOR!!!!


Üvöltött fel, mire a gyerek, annyira megrémült, hogy kiszaladt a fogadóból, a vendégeknek viszont kellett néhány másodperc, mire feldolgozták a történet végét.
- Gustav Atya, ez a vége?! ÁÁÁ….kiáltott valaki nevetve.
- Miért is hittem, hogy komoly történet lesz! Csak az alkohol, igaz Atyám? – röhögött fel a Kobzos, mire Gustav értetlenül nézett fel az elégedetlen tömegre.
- Ez igenis félelmetes. Egy Ötven éves átkot kibírni alkohol nélkül? Na de Gyermekeim. – magyarázkodott a férfi, majd kezébe vette megmaradt borát és elégedetten itta meg annak tartalmát. A jó hangulat, vicces történetének hála visszatért a fogadóba, mindenki nótázgatva italozni kezdett, a fiú is elő került nemsokára, miután rájött, hogy Gustav megviccelte őt, ő sem félt már, mindenki együtt nevetett és nem gondolt már arra az iszonyatos korra. Egyedül Hősünk komorodott el ismét…ahogy visszagondolt az általa kifigurázott történetre, annak valós befejezésére, a félelmetes tettekre, megannyi szörnyű, megkínzott holtest és félelmetes sikoly, melyet az a pince még a mai napig rejteget a külvilág elől…de szerencsére, ez csak egy babona…egy kitalált történet…Igaz?

3Azonnali játék: Árnyékos múlt Empty Re: Azonnali játék: Árnyékos múlt Csüt. Okt. 19, 2017 9:51 pm

Eiryn

Eiryn

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodaszép, érintetlen vadon. A természet kíméletlen, mégis gyönyörű és tökéletes rendje uralkodott az öreg fák között, az állandóság és az elmúlás örök egyensúlya. Minden változott: egyik nap a vadász ehetett, másik nap a préda menekülhetett el. És mégis, minden állandó volt: a fák alatt játszó napfény nyugalma, az éhség és a menekülés vibráló energiája, az életbenmaradás egyszerű szentsége.
Azonban ez a béke nem tarthatott sokáig: emberek jöttek, éles fejszéket vágtak az évszázados törzsekbe, felszakították a föld hátát, kiűzték az állatokat a legjobb legelőkről, hogy a saját, ostoba és életképtelen barmaiknak helyet adjanak. Bár a karjuk gyönge volt, éles, hegyes fegyvereikkel felhasították az éhes vadászokat, akik csupán prédára lestek a területükön.
Aztán tündék érkeztek, kedves szavakkal hitegették az erdőt, de végül megcsalták: ágakat metszettek az íjaikhoz, tüzeket gyújtottak, hogy kiűzzék az embereket, és az ostoba csatározás alatt nem érdekelte őket a rengeteg teremtmény, akiknek fölöslegesen oltották ki az életét.
A két faj dühödten vetette magát egymásra, mint ahogy az éhes varjak egy darabka hús felett. Elvakultan csatároztak a vadonért, amelyet lassan tönkretettek. A földet vér és vas szennyezte, a nők és gyermekek sós könnyeitől terméketlenné vált a talaj. A természet hiába jajongott a rajta taposó fémcsizmák alatt, a süket fülek nem hallották meg.
Ekkor az Erdő az Istenhez kiáltott, a farkasok torkán és a szél sírásán keresztül, bosszút és kegyelmet kérve a Teremtőtől. Ezt nyögte a láp és zúgta a víz. Madarak rikoltották az égre az imát, kígyók sziszegték a levelek között, a fák levelei suttogták rendületlenül.

~ Hát nem mind a Te teremtményeid vagyunk?! Lehet, hogy gazdának szántad őket, de most csak értelmetlenül pusztítanak maguk körül. Büntesd meg őket, hiszen a Te munkádat rongálják! ~
És Isten Átokkal sújtotta gyűlölködő gyermekeit, eltorzította őket kívül és belül, ahogyan ők tették a természettel. Új harcok lángoltak fel, nem emberek, hanem veszett vadállatok harcai: eltorzult, állatias fogakat növesztett anyák tépték ki tulajdon gyermekeik torkát, csak hogy aztán sikoltva égjenek halálra a Nap tisztítótüzében. Elfek próbálták tisztára mosni megfeketedett bőrük, míg végül véresre nem dörzsölték maguk. Rettegés és félelem lett úrrá mindenkin. Azok, akiket még nem ért el az átok, egymáshoz tömörültek, mint a birkák, akik közt farkas jár. Ám épp ez lett a vesztük... Mert senki sem volt biztonságban. Bárkire, bárhol és bármikor lesújthatott az Úr haragja. Gyakran egy nagyobb csoport "tiszta" ember egyik tagja fertőződött meg, hatalmas károkat és súlyos sebesüléseket okozva, míg végül meg nem ölték. Máskor egy elf csoport egyik tagján jelentek meg az Átok jelei egyik napról a másikra. Ha szerencséje volt, ki tudott menekülni az erdőbe, mielőtt puszta kézzel verték volna agyon azok, akiket előző este még a barátainak mondott. A vér bőséggel öntözte a földeket, és az Erdő diadalmasan itta fel ellenségei halálát. A vadászok már nem a fürge és éber nyulakra, őzekre vadásztak, hanem a könnyű prédát jelentő, lassú és riadt Jövevényekre, minden nap friss hússal tömve meg a hasukat. A ragadozó madaraknak nem kellett az éhezéstől tartani, a maradékból könnyen eltartották a fiókáikat. A növények telhetetlenül nyelték el a vért, és új fajok jelentek meg, mérgező levelekkel, hegyes tövisekkel, hogy ők is kivehessék a részüket a harcból. Akik gombát próáltak szedni, sokszor kínok közt, sikoltozva és rángatózva haltak meg, mások színes látomásokban vesztek el örökre. Egyeseknek megállt a szíve, vagy a vérük vált lomhává és sűrűvé, míg végül már nem tudott keringeni az ereikben. Vagy éppen fordítva: akármilyen apró karcolást szenvedtek el, az összes vér elfolyt a testükből. Volt, aki a szeretője torkát vágta el, mert szörnyetegnek hitte, vagy az apjáét, aki hirtelen rátámadt. Nem volt szövetséges. Nem volt barát. Nem volt család. És nem volt menekülés. Egyes területeken a föld ingataggá és nedvessé vált, elnyelve bármit. Akik odatévedtek, először csak átkozódtak a sár miatt, majd hamarosan azt vették észre, hogy a mocsár fogságba ejtette őket. Megragadta a lábszárukat, és lassan, de biztosan húzta le őket hideg ölelésébe. Néhányan megpróbáltak kivergődni, eszeveszettül rángatóztak és csapkodtak, de ezzel csak siettették a végzetük. Végül mindannyian a nedves talaj alá merültek. Hiába próbálták visszatartani a lélegzetük, az orruk és a szájuk sárral telt meg, és amikor égő tüdejük ostobán levegőért kapott, a sűrű iszap töltötte csak el a torkukat. A talaj ködként lehelte vissza a rengeteg elnyelt vért, elveszejtve az óvatlanokat. Alattomos volt és félelmetes, mindent elnyelő, tejfehér köd. Aki belemerészkedett, hamarosan azt sem tudta már, merre van a fent vagy a lent, a ruháját ágak karmolták, a lába alól kétszínű kövek fordultak ki és gyökerek próbálták elgáncsolni. Könnyen megesett, hogy valaki mély verembe zuhant. Az ilyenek vagy azonnal meghaltak, vagy törött lábukat markolva, fájdalomtól eltorzult arccal fagytak halálra. Mások, akik letévedtek az útról, egyszerűen csak éhen pusztultak, vagy szomjan haltak. A fehérség hol elnyelte a hangokat, hol meg furcsán eltorzulva verte vissza, névtelen, félelmes szörnyeket alkotva az árnyak között, az őrületbe kergetve a tévelygőt. Persze valós szörnyek is lapultak a tejszerű homályban: sárga szemek csillantak, hegyes fogak villantak és fekete alakok settenkedtek a látótér peremén, és hiába menekültek rettegve az áldozatok, végül mind egy véres csomóban végezték, felismerhetetlenségig szétmarcangolt tagokkal. Mások valami furcsa rovar csípésétől hulltak el, gyakran hetekig lázasan vergődve, míg a testük fel nem égette magát, vagy véresre vakarták a fekélyeiket, és az elfertőződött seb lett a vesztük. Sokan vetettek véget önkezűleg nyomorúságos életüknek: volt, aki pengét döfött a szívébe, amikor meghalt egy szerette, mások elvágták a torkukat, amikor egy mérgezés első tünetei mutatkozni kezdtek. Egyesek körültekintéssel tervezték el a haláluk, olyan növényt választva, ami kíméletesen segíti át őket a nemlétbe. Mások hirtelen és váratlanul indultak neki az utolsó útnak a szikla széléhez, talán hogy megadasson nekik a szabadság érzése zuhanás közben. És előfordult, hogy valaki kegyelemből ölt. Egy apa, aki elveszettnek hitt gyermekét még lélegezve, de feltépett hasfallal találja meg az erdőben. Egy barát, aki könnyezve vágja markolatig a tőrét egy habzó szájú, rángatózó, emberi mivoltából teljesen kifordult alakba.
Mert nem maradt semmi a hódítókból. Nem maradt meg a kultúrájuk. Nem maradt meg a közösségük. Nem maradt meg a büszkeségük. Nem maradtak meg a szeretteik. Nem maradt meg a méltóságuk. Nem maradt meg az életük. Csak az Erdő bosszúja maradt, és Isten Átka.

4Azonnali játék: Árnyékos múlt Empty Re: Azonnali játék: Árnyékos múlt Pént. Okt. 20, 2017 12:31 pm

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő

//Elképesztő koncentráltságú edge veszély!!!//

Gerard kimerülten feküdt a fűben... mohában... gombás foszforeszkáló mindenségben. Az éjszakai égbolt még tisztán látszódott, noha nagyjából egy óra volt még hátra, míg előbukkan a nap. Darian ott állt mellette, az egyik fának támaszkodva keresztbe tett karokkal.
- Ennyi volna? – vonta fel a szemöldökét.
- Úgyis mindjárt pirkad. Neked meg aludni kéne nem? – próbált meg egy erőltetett nevetést kierőszakolni az ajkai közt.
- Ne vegyél egy kalap alá magaddal.
- Persze, mert neked nem kell semmit se csinálni... – morogta magában.
- Mit mondtál?!
- Semmit-semmit...
- Na akkor ha ennyire játszani akarod az eszed aludhatsz ma is az ágak közt. – azzal fogta magát és otthagyta a még mindig fekve lihegő tanoncát.
Gerard elgondolkodva nézett fel a csillagos égre. Életében nem gondolta volna, hogy ilyen helyzetbe fog keveredni. Talán még démonként is nehéz lett volna megbírkódnia a hodltanokkal. Bár ő még szerencsésnek hívhatja magát. Valahányszor a nehézségekre gondol, eszébe jutnak ők. Az a régi, poros történet, míg a két királyság kora előttről...


*** Jóóó sok évvel ezelőtt, melankolikus hárfazenével tarkítva ***

A démon vérrel vörösre festett, fekete páncélban rótta a komor utcákat. Nem volt semmi félnivalója, aztán a magabiztos, felsőbbrendű érzetet sugárzó mosoly ékeskedett. Nem volt akkor még senki, akit méltó ellenfelének nevezhetett volna. Az emberek elálltak az útjából, ahogy megpillantották dicső szarvait, hátborzongató patás lábait, és a két méteres csatabárdot, ami a hátát ékesítette.
Egyetlen lény akadt, akit nem rémített meg a látványa. Egy csuklya mögé rejtőzött, ember termetű egyén. A helyiekre emlékeztető szőke haja a vállán lelógva egészen a mellkasáig ért. Kékes szeme fucsa fényt eresztett ki magából olyan volt, mint gyertyaláng a ködös éjszaka medrében.
- El az utamból, féreg! – rivallt rá a démon, mit sem sejtve a vele szembenálló kilétéről.
A másik tapottat sem mozdult, felnézett rá, majd elmosolyodott. Ekkor látta meg a démon először az arcát. Lágy, sima bőrű, elegáns vonású nő volt, óvatos mozdulatokkal kidolgozott sminket viselve. Furcsa lehetett, hogy miért rejti az az orcáját, ha ennyit vesződött vele, de ez a démont nem érdekelte.
- Süket vagy!? Azt mondtam, tűnj az utamból! – keze már a fegyvere markolatánál járt készen arra, hogy lesújtson.
Az idegen ekkor felemelte a kezét, hogy védte magát. A súlyos fém rendíthetetlenül suhant előre a levegőben, beleszaladva az ujjai közti résbe. Vér mégsem látszott. A nő ujjai közt egy apró fekete lemez lebegett, az az apróság állítótta meg a fegyvert. Árnypajzs volt, ehhez kétség sem fér. Olyan árnypajzs, ami még egy fegyvert is megállított.
- Csak ennyi volna? – gúnyolódott.
A démon nem hagyta, hogy egy ócska bűvésztrükk kizökkentse, a másik kezét ökölbe szorította, s megkészült lesújtani rá. A nő maga is felemelte a másik kezét, s olyan könnyedén hárította a támadást, hogy még egy izzadságcsepp sem jelent meg a homlokán. Tisztán látszott: lemásolta az ökölcsapást, s egy ugyanolyan támadással kioltotta azt. Képes volt a másik fizikai erejét egy időre magáévá tenni.
A démon ekkor nyakán duzzadó erekkel rúgott egyet, hogy eltiporja a másikat. Utolsó erőfeszítései mind kudarcba fulladtak, mikor meglátta a nő teste körül tekergő égő acélszálakat, melyek lefogták mind a négy végtagját, majd hátrálásra kényszerítették.
- Mi a fene vagy te!?
- Hogy én? Még nem jöttél rá? Gondolkozz egy kicsit. – mondta, miközben a fonalaival arra kényszerítette, hogy szorítsa a fegyverét a saját torkához – Fizikum másolás... tökéletes pajzs... lángfonalak...
A démon ekkor jött rá, kivel áll szemben.
- Ne! Az nem lehet...!
- Látom kapizsgálod már. Én egy hatalomdémon vagyok. Olyan démon, aki egyszerre több bűnnek a rabja. - ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt kényszerítette volna a démont, hogy fejezze le magát.
Sok mítosz terjedt akkoriban szájról-szájra a legendás démonokról. Ők magukat hatalomdémonoknak hívták, puszta önteltségből, mert a céljaik közt sosem szerepelt a hatalom és az elismerés megszerzése. Általában magányosan járták a vidéket, itt ott felbukkanva, s ahol megjelentek, a békés, nyugodt vidék sivár pusztasággá változott, amit még a varjak is messze elkerültek. Senki sem értette, miért léteznek, hogy mi miatt léteznek, talán még ők maguk sem. Ők csak örültek az adománynak, ami a földkerekség legerősebb lényeivé tette őket.
Ez a nő sem volt különb. Nevet sem választott magának, ahogy több másik társa sem, inkább hagyták, hogy a népek különféle jelzőkkel illessék őket: sorscsapás, démoni ostor, szörnyetek, és még jópár egyszerű és kevésbé egyszerű jelző. Ő legtöbbször a „Sátán prófétája” jelzőt hallotta, amikor más démonok és egyéb fajba tartozó lények közt járt. Tetszett is neki a csengése. Sokszor elgondolkodott már azon, hogy ezt a nevet válassza magának. De végül mindig ugyanarra a következtetésre jutott: semmi értelme nem volt.
S mégis, akármilyen erős volt, mindig olyan üresnek érezte magát. Pedig nem volt egyáltalán szüksége alvásra, ételre, de még talán vízre sem, hogy életben maradjon. Nem akadt ellenfele széles e világon, a három, vagy talán még több bűnének csábítását gond nélkül ki tudta elégíteni. Egy-egy ilyen démon a világ ura is lehetett volna. Azt rebesgetik, közülük a leghatalmasabbak ereje vetekszik az angyalokéval. A nő a másik démon hullája felett egyre csak erre tudott gondolni. Hogy mégis mi miatt kapott ő ekkora erőt. Mit vétett, hogy ilyen alakban járja Veronia földjeit? Aztán vállat vont, és elindult tovább, egyenesen előre, ahogy mindig is szokta.
A hatalomdémonok mesére egy régi legenda volt, amit Gerard még egy tábortűz körül ülve hallott egy vén varázslótól. Az 50 sötét év óra egy darabot nem láttak belőlük. Kár volt értük, pont ők, akiknek ekkora erő adatott meg, nem voltak képesek túlélni. Bár talán csak egy régi mese az egész. A hét fő bűnből már egy is elég nagy tehet, kit tudja milyen kínok gyötörtét ezeket a misztikus lényeket. Hogy mi történt a hatalomdémonokkal, azt senki sem tudja. Többen azt rebesgették, hogy végül nagy megpróbáltatások árán szövetségre léptek egymással, s elutazta a Scattenschild-hegységen túlra, találkoztak a nefilimekkel, s egy távoli királyságban élnek most, a délangyalokkal együtt. Mások szerint a nagy Erdő végéig vándoroltak, s most valahol annak szélén élnek. Többen úgy hiszik, ők voltak Veronia első igazi hajósai, akik még a világ végig is eljutottak. Megint mások a bukott angyalokról mesélnek, akik megküzdöttek velük, s ádáz küzdelemben végül felülkerekedtek a sérthetetlennek titulált démonokkal. Gerard pedig abban hisz, hogy nemes egyszerűséggel öngyilkosok lettek.

5Azonnali játék: Árnyékos múlt Empty Re: Azonnali játék: Árnyékos múlt Pént. Okt. 20, 2017 8:23 pm

Crispin Shadowbane

Crispin Shadowbane
Éjvándor
Éjvándor

The Darkness Within

"Amidőn a sötétség leszáll, a rémek életre kelnek. Sikolyok az éjszakában, vonyítás a távolban, s a holdfény lepte fenyvesben nehéz léptek zaja töri meg a csendet. Hátra nézel, de nem látsz semmit. Folytatod tovább az utadat. Tagjaid remegnek, belül kegyetlen hidegség úszik fel és fagyaszt meg mindent, ami csak élő benned. Aztán langyos leheletet érzel a tarkódon. Kezeid ökölbe szorulnak, halk imát rebegsz el, egész tested libabőrös, lassan megfordulsz, hogy csak a fenyegető alakokként kirajzolódó fákkal nézz farkas szemet. Egy bagoly huhog az egyik ágon, sárgán izzó szeme mérlegel és ítél. Érzed, ahogy melegség terül szét az ágyékod körül és egyre ismételgeted a mantrává átlényegült egyszerű kis szavaidat: "Már csak pár száz méter, és biztonságban leszek." Folytatod tovább az utad, azonban amikor megfordulsz, már ott áll előtted a legszörnyűbb lény, amit valaha is láttál és csak ennyit súg neked: "Nincs olyan, hogy biztonság!" Sikolyod átszeli az éjszakát... "
― Zach, a Bárd Énekei


  A fogadó közösségi részében üldögélve ittam lassan a sörömet és hallgattam az egyre elvetemültebb történeteket, amelyekkel a bárdok próbálták érzelmileg felzaklatni a hallgatóközönséget. Mesék szörnyekről és brutális gyilkosságokról. Erőszakról, vérről, belsőségekről és egyéb, teljesen hétköznapi dolgokról. Az iszákosok pedig csak zabálták a történeteket, mint hogy ha csak egy kis adalék lenne a borhoz, egy plusz kis fűszer, ami megadja az oly' annyira áhított zamatot. Szemükben mohóság és félelem csillogott, alkotva olyan édes egyveleget, amelyre minden mesemondó vágyik: végre figyeltek rájuk. Így hát aztán egyre jobban bele lovagolták magukat a történetekbe, már olyan abszurditásba víve a cselekményszálakat, amelyeket épeszű ember nem hitt volna el. De itt már mindenki túl volt az olyan kényelmes határokon, mint az épeszűség és a szavahihetőség. Szépen lassan elpusztította ezeket a száraz torkokon lassan lecsepegő bor és sör. Túl sok alkohol száguldozott szabadon a testükben, s midőn az érmék csilingelve és hangosan kopogva pottyantak bele a pódium elé lerakott  kalapba, vígan ismerték be, hogy még több zagyvaságra vágynak. A greedy bastard énekesek pedig csak folytatták és folytatták. Óh, ha látnád az arcukat, amelyen sárgán megvillan az érmék aranyozása, szemük szinte már zölden lángol, arcukon édeskés vigyor terül szét, és már nem is hallanak mást, csak a csilingelést, a koppanó érmék zaját. Kezük szinte remeg, ahogy belegondolnak, hogy miképp is fogják elkölteni azt a csöpp kis vagyont, amit ezen az estén összehazudoznak. Tekintetük egy pillanatra megakad a kisgyermeken, aki elöl feltűnően piszkos nadrágjával anyukája szoknyája mögé bújva próbál elmenekülni a kitalált szörnyek elől, amelyet a túlságosan is valós, kétlábú szörnyetegek elevenítenek fel. De a felnőtteket mindez nem érdekli, a bárd pedig csak somolyog magában: Óh igen, ez is csak egy kis ráadás a történetben. Megtalálták azt a hatást, amit kerestek, megtanulták és ismét felelevenítették az alapszabályokat: az emberi agyra és érzelmekre a legextrémebb, legkilengőbb érzelmek vannak hatással, erre lehet építkezni. Mesélhetnének és énekelhetnének teljesen átlagos dolgokról, senki le sem szarná őket. De ha az erős érzelmekre építenek, az aranyból, ezüstből és rézből felépített trónjukról lebecsmérlően és szánakozva nézhetnek végig pórias hallgatóságukon és egy estére királynak, sőt, császárnak érezhetik magukat! A mai estén a félelem volt a porondon, félmaszkjával kárörvendően nézett végig a megjelenteken, és vadul gesztikulálva figurázta ki őket. Arcának egyik fele sírt - no nem a bánattól és a félelemtől, hanem a kárörvendéstől - a másik fele pedig vad vicsorba torzult. Félelem, köszönte szépen, nagyon is élvezte azt, hogy megkapta a főszerepet. Aztán az utolsó szó is elhangzott, csak nyomasztó csend maradt utána. Az ablakon besütő telihold fénye kísérteties derengésbe vonta a füsttől nehéz levegőt. A fáklyákat eloltották, csak faragott tökfejekben égő kis gyertyák nyújtottak némi világítást, illetve az elszórtan, itt-ott pipázgató férfiak pipájának izzása. A közönség halkan levegő után kapott, amidőn a dicső hős leszelte az ocsmány szörny fejét, aki évtizedekig kegyetlen módon terrorizálta a falu lakosságát. Vagy az az előző mese befejezése volt? Már nem is emlékszem rá, nagyrészt átaludtam az egész előadást. A sarokban üldögélve teljesen sötétségbe burkolóztam, s amint mindenki megfeledkezett rólam, az árnyak régi barátjukként üdvözöltek engem és magukhoz öleltek. Láthatatlanná váltam mindenki számára, egy hangot se ejtettem ki, egy mozdulatot nem tettem. Nem is léteztem. A történet véget ért és mindenki körbe-körbe nézelődött, várva, hogy ki lesz a következő, aki megrémiszti őket. Vágytak erre, annyira vágytak rá, hogy még jobban összecsinálják magukat! Hülye, ostoba emberek és a furcsa szokásaik az évnek ezen a szakaszán. Valami hangosan koppant a fogadó ajtaján - valószínűleg egy rosszcsont kölök próbálta kidobni az ablakot - és mindenki arra felé fordult. Megmozdultam, és az árnyak szétváltak, hogy utat adjanak a Mesterüknek. Mindenki, aki felém figyelt, riadtan sikoltott fel, ahogy kiléptem a gyatra világításba. A csuklyát mélyen az arcomba húztam, az arcomat egyáltalán nem látták. Lassan indultam meg a pódium felé, köpenyen hatásvadász módon lebegett körülöttem. Dracon, aki eddig az asztal alatt feküdt, most velem együtt vonult, mint az előadás egy nélkülözhetetlen darabja...vagy inkább mint a rémmesékbe illő alak illő társa. Arcára rémisztő maszkot raktam, és nem tiltakozott ellene. Agyarairól művér csöpögött, testét könnyen lemosható, vérvörös festékkel festettem be, amikre kék színben mindenféle motívumokat és kriksz-kraksz jeleket pingáltam, ezzel adva még vadabb külsőt neki. Végül megérkeztem a színpadra, és leültem a székre. Amikor felnéztem, az arcom teljes sötétségben maradt, csak a szemem mélykékje látszott ki, amely egy kis trükknek köszönhetően sokkal tisztábban és fényesebben látszott. Ruhám leginkább arra hajazott, amilyennek az emberek képzelhetik el a Kaszás jelmezét, kezemben csontból faragott kasza. A síró gyerek ekkor már olyan mélyen belebújt anyja szoknyájába, hogy csodáltam is ,azt nem zavarja egyáltalán. Mély, búgó hangon szólaltam meg:
- Félni akartok? Rettegni? Halált akartok és vért? Síró gyermekek kínkeserves nyögését, felnőtt férfiak sírását? Asszonyok rémült ordítását? Ezt akarjátok?
  Néztem végig szánakozva a csődületen, amely birkanyáj módjára nyögött fel egyöntetűen: "IGEN!" Szerencsére nem látták lenéző fintoromat, kegyetlen mosolyra húzódó ajkaimat, a megvetést a szemeimben. Birkák ezek. Megérdemlik a háborút, amely a népüket sújtja. Megérdemelnek minden kis és nagy rosszat, ami rájuk zúdul. Annyira könnyű volt őket megvetni és lenézni. Hold Anyára! Egyáltalán nem jelentett nehézséget. Ez azért némileg rémisztő beismerés volt.
- Hadd meséljek hát el nektek egy történetet azon érából, amidőn se ember, se tünde nem volt. Amidőn sötét fellegek tanyáztak a mennyek boltozatán, és ezen kínzóan, feketén burjánzó érzés lapult mindenkinek a lelkében, mélyen, belül a szívükben. Mesém szárnyaljon hát át évszázadok tengerén, és állapodjon meg az Ötven Sötét Év kikötőjében. Felejtsétek el a reményt és a biztonságot. Üdvözítsétek a halált és a rettegést és a félelmet. Ezt a történetet még édesapám mesélte nekem és a nővéremnek a tűzhely mellett. Mély, öblös hangjának sötét tónusa hűen adta vissza az akkori hangulatot. Úgy mesélem el, azokkal a szavakkal, amelyeket Ő is használt. Figyeljetek hát!

  A fiú rémültem szaladt előre, homlokáról jeges veríték kúszott le és szánkázott végig felhevült mellkasán. Az izzadtság csípte a bőrét, s remegő kezével próbálta letörölni azt, teljesen hiábavalóan, hisz volt belőle utánpótlás bőven. Olyan szép estének ígérkezett pedig! A Hold, nemes Atyjuk tündöklően sütött le rájuk, a gyenge gomolyfelhők is utat engedtek a hideg fénynek. Olyan könnyűnek ígérkezett Égi Atya hallgatólagos beleegyezése és támogatása kíséretében kisurranni a házból, ahol anyja és apja békésen szundítottak. Az ajtó zsanérjai olajozottak voltak, nem adtak ki semmi hangot, a padlóra lefektetett deszkák alatt döngölt föld volt, s az egyszerű fapadló nem recsegett. Tökéletes éjszaka volt, az Ő idejük. Az úgy nevezett Átkozottak ideje...igaz, hogy más nem is volt rajtuk kívül. Sötét elfek, vámpírok és démonok rótták Veronia táját, ahogy az édesanyja szerint "Hold Anya büntetése" lesújtott rájuk, mert kapzsik voltak és mohók és eltértek a szeretetétől és imádatától és olyan bűnökben dőzsöltek, amelyet már Ő se tudott elnézni szeretett gyermekeinek. A vámpírok és mocskos démonok szerint ez valami "Isten" vagy ki a fenének a büntetése, nagyjából hasonló okokból. Anyja szerint az ilyen abnormálisok eltévelyedett hite, makacs megrögződése volt az, ami miatt Anya elfordította arcát róluk és büntette őket. De a gyermek nem értette, hogy egyáltalán mi ez a büntetés. Nincsenek mások, csak az éjszaka gyermekei, és a bűnökben tobzódó humanoidok. Persze, hogy hallott regéket arról, hogy egyes helyeken az "Átok" tombol és furcsa anomáliák vannak mindenfele, meg rémisztő lények és egyéb ilyen baromságok, amikkel a fiatalokat rémisztgetik. Ő nem hitt bennük. Amúgy is, ezen az estén semmi sem tántoríthatta volna vissza. A nővére barátnőivel a közeli tóhoz mentek fürdeni, hogy megtisztítsák magukat. Könnyű lenne kilesni őket egy fiatal Hősnek, Hold Apa legrávalóbb Fiának, akiben olyan szinten tombolnak a fiatalkori hévek és erények, hogy szinte érezte, ahogy ágyéka lángol ezektől az egyáltalán nem bűnös gondolatoktól. Majd jól kilesi őket, talán még ellopja a ruháikat is és még tovább bámészkodhat a fedetlen idomokban és az olyan dolgokban, amikbe még bele se mer gondolni. Ha eléggé rámosolyog Hold Apa és bátorságot ad neki, Ő is leveti a ruháit és olyan dolgokat tesz a lányokkal - persze, a nővérét kihagyja belőle! - amit vér szerinti szülei szoktak csinálni, amikor azt hiszik, hogy a gyermekek aludnak. De egy szexuális vágyakkal túlfűtött fiatal számára olyan, hogy alvás nem létezik, amikor a halkan nyikorgó ágy ritmusos zörgéseire ébred fel.
  Így hát átvágott a rengetegen, amely elválasztotta a tótól. Az éjszakai levegő hűvös volt, és egyáltalán nem szelíden cirógatta őt. Atyja Szemének Ragyogása most inkább hideg derengésbe vonta a tájat, semmint abba a megnyugtató ragyogásba, mint ami szokásos volt. Talán így akarja segíteni Rátermett Fiát? Nem törődött szívének vad dörömbölésével, tagjainak gyenge reszketésével, csak tört előre és egyre előre. De aztán léptei lassulni kezdtek, szívébe tanakodás és némi értetlenség költözött, hisz akárhogy is számolta, már régen ott kéne lennie a pancsikoló lányoknál, egy bokor mögé megbújva élvezve és kiélvezve a látottakat. Azonban a tó sehol sem volt, s az egykor oly' megnyugtató fák látványa most inkább komisznak és rémisztőnek hatott. Göcsörtös faujjaikkal téptek bele hajába, tövises karjaikkal szakítottak szét a ruháját. Az enyhe derengés, amely a világító gombákból származott, rémisztő volt. Érezte, ahogy egész teste nyirkos lesz, mint ha csak növekvő félelme manifesztálódott volna. Egy madár - nem tudta hogy mi is akar az lenni - reppent az egyik, vén ember ráncos karjára emlékeztető ágra. Aranyszín szemei egyáltalán nem voltak megnyugtatóak, erős, huhogó káricsálása pedig csak még tovább gyengítette a szívét. Ideje volt visszafordulnia. Nem ez lesz az az este, ahol vadul bevetődik a háremjébe és elveszti szüzességét. Nem, most inkább vissza megy a házikóba, bedől az ágyába és csak az álmaiban elégíti ki kíváncsiságát és vágyait.

  Öt percre rá már rémülten futott az erdőben, remegő kezével törölve le a csípős-szúrós keserűen hideg izzadtsággyöngyöket. Hisz épp, amikor vissza fordult volna, valami kirontott a bokrok közül. Nem tudta alaposan megnézni magának, de nem is volt rá kíváncsi. Így csak rohant, ahogy gyengécske lábai bírták és már nagyon megbánta azt, hogy ilyen felelőtlenül viselkedett. Az üldözőjének vörösen csillogó szemei csak még jobban megrémisztették. Egy pillanatra mint ha éles metszőfogakat is látott volna, de ez lehet, hogy már csak képzelete szüleménye volt. A koros fák gyökerei utána nyúlkáltak, próbálták elgáncsolni őt. Sebessége egyre csökkent, az üldözője pedig szorosan a nyomában lihegett. Ő is lihegett, a fáradtságtól, amely egyre jobban erőt vett rajta és kegyetlen hidegség költözött a tagjaiba. Végül tehetetlenül és erőtlenül rogyott a földre, készen állva arra, hogy szembe nézzem a vörös szemű halállal, méltó büntetésével. S üldözője be is érte őt. Lassan körözött körülötte, nyelvével kiszáradt ajkát nyaldosva és közben sziszegve, vagy olyan nyelven beszélve, amit a fiú nem értett meg. A vörösen izzó, kegyetlen szemek egy pillanatra nem rebbentek tova, végig őt méregették, mint éhes ragadozó a zsákmányát. A szaga leginkább sírgödörre emlékeztette őt, frissen felforgatott sírra. Bőrének fehérsége is mint ha ezt támasztotta volna alá...mint egy lény, aki már évszázadok óta nem is látott fényt, csak egy sötét, dohos pincében rejtőzött, távol a világtól, arra várva, hogy valamilyen engedetlen gyermek tévedjen a közelébe. Fejét ide-oda lengette, hol közelebb lépett hozzá, hol eltávolodott tőle, karjaival nyúlkált felé - a körmök rajta hihetetlenül hosszúra nyúltak. Cuppogott. Rémisztő volt. Éles metszőfogai kivillantak húsos ajkai mögül. Egy vámpír. De úgy tűnt, mint ha évszázadokat élt volna meg. Arca beesett volt, tagjai véznák. Azonban nagyon is ereje teljében volt...a fiú legnagyobb rémületére és pechjére.
  Végül a lény közelebb lépett hozzá és ezúttal nem tágított. A gyermek mozdulni sem mert. Remélte, hogy ott hagyja ez a rémisztő lény, ha nem ellenkezik. Talán nem is találja majd ízletesnek a vérét. Hisz Ő csak egy buta, ostoba kölyök. Óh, de mily' keveset tudott! Pont az ilyen ostoba kölyköknek van a legédesebb íze, ahogy egyszeri balgaságuk végig száguldozik az ereikben, olyan zamatot adnak az éltető nedűnek, amely ellenállhatatlan, ami a legfinomabb a világon! Elveszi a vasas, kesernyés ízt, helyébe ambróziát csepegtet, némi sáfránnyal és mézzel keverve, körítésként némi borsot szórva, a só meg már alapból benne van. Ez adja meg csak igazán az élet savát-borsát!

- Végre, a lakoma házhoz jön! És milyen ízletes kis vacsora ez, ugye édesem? Friss, zamatos hús, émelyítően édes vérrel. Óh, elfojtott, kielégítetlen vágyaid csak még ízletesebbé teszik a vacsorámat. Óh, butuska, hallgatnod kellett volna a szüleidre. A nővérkéd és a barátnőid..hmm...azok voltak ám az igazi mesterfogások! -csettintett egyet a nyelvével, mint aki valami tényleg ízletes lakomára emlékszik vissza, szájában össze is futott a nyál.- Tudod, hogy milyen íze van a szüzek vérének? Elmondom: virágos. Zamatos. Óh...főleg, ha ellenkeznek! Gyere csak ide, hadd kóstoljam meg a tiédet is! Nem fog fájni, esküszöm...nekem legalábbis nem!
   S a szottyadt öreg nénire emlékeztető lény megindult a fiú felé. Óh, hogyan félt a rosszcsont kölök, de most bizony nem volt ám menekvés neki! Az egész világ elsötétedett körülötte....


  ...amikor felébredt, egy barlangban találta magát. Az egész valahogy furcsának tűnt. A plafon eléggé érdekesen nézett ki, és róla berendezési tárgyak lógtak. Egy ágy, egy asztal két székkel és pár szekrény volt hozzá ragasztva. Pár perc után jött csak rá, hogy bizony őt felkötözték és most a plafonról lóg. Halk, keserű és kegyetlen röhögcsélés ébresztette fel őt, és csámcsogás. A csámcsogás főleg idegesítette őt, mert az mindig könnyen kihozta őt a sodrából. A nővére MINDIG csámcsogott, csak hogy Őt utánozza. Itt lenne hát Ő is? Óh, annyira szívesen látná őt, mert akkor tudná, hogy biztonságban van!

- Áh, a nővérkédet akarod látni kicsikém? Semmi baj, itt van Ő is! Szépen, kényelembe van helyezve! Csak rád vár a barátnőivel együtt!
   A kedveskedő szavak azonban egyáltalán nem hatottak kedvesnek, ahogy a vén banya - vagy éppen fiatal vámpír, csúnyán leharcolva?! - ajkairól törtek elő. Hatalmasat koppant a földön, ahogy elvágták a köteleit. Nem akart felkelni. Talán megússza...talán megússza ezt az egészet. Apa és anya már úton vannak, hogy megmentsék őt. Már keresik őt és megtalálják ezt a barlangot is! Meg fogják menteni őt. Erős, kérelhetetlen karok ragadták meg a nyakánál fogva és rángatták talpra. Aztán meglódították őt, és ismét elesett volna, ha nem kapják el időben. Ahogy végre felnézett a földről, meglátta a nővérét és barátnőit, teljes mezítelenségükben...csak hogy szét voltak marcangolva, mint ha vadállat lakmározott volna belőlük. Az egykor oly' élettel teli leányok szeme hidegen és vádlóan meredt rá, ahogy egy asztalt ültek körül, mint ha csak vacsorázni készültek volna. Előttük tányérok és kupák, meg evőeszközök. A tányérokon belsőségek és némi friss hús volt felszolgálva, a poharakban vörösen csillogott valami - és a fiú sejtette, hogy az bizony vér akar lenni.
- Gyere, vacsorázz velem! Olyan rég volt már jó vacsora vendégem. Ezek a kis ribik folyton szitkozódtak és karmolásztak! Hát nem felháborító? Gyere, vacsorázz velem, drágám!
  Amikor azonban megpróbált elmenekülni, a vámpír gyorsan utána vetődött és most már egyáltalán nem kedvesen invitálta meg őt enni. Keményen a székhez vágta, és elé tolt egy tálat.
- Tessék, itt vannak a barátnőid, akiknek a magjaidat akartad adományozni! Hát nem ízletesek? Nem édesek? Óh, az ajkuk volt a legfinomabb...Mi van, most már nem tetszenek? Egy kis ráncfelvarrás itt és ott, és már is nem szemrevalóak? Óh, ne foglalkozz a vágásokkal és belsőségekkel és ilyenekkel....apró bakik csupán. Túl....vad voltam. De ígérem, veled kedves leszek!
   A fiú remegő kézzel fogta meg az evőeszközöket, de...egyszerűen nem bírta végig csinálni ezt a szörnyűséget. Amilyen erősen csak tudta, a kiéhezett vámpírhoz vágta azokat és ismét menekülni akart...a következő, amire emlékezett, az a fogak éles metszése a nyakán, aztán az éltető sötétség..de még utoljára az undorító szörcsögés és csámcsogás!

- Na igen, nem is annyira rémisztő történet ez - szólaltam meg, miután a mese utolsó zöngéje is elhalkult, végig nézve a tömegen.
- Igazából csak valószínűleg a drága apukám találta ki, hogy ne lógjak ki megint csajokat bámulni...vagy talán tényleg megtörtént ez az eset? Ezt mindenki döntse el. De egy biztos: tanulságos mesének jó. Úgy hogy gyerekek, jegyezzétek meg: legközelebb, ha kanosak vagytok, inkább látogassatok el Bögyös Matilda bordélyába, csak két utcára van innen! Ja, nem, egyáltalán nem fizettek nekem azért, hogy őket reklámozzam, nem tudom miről beszéltek! Na én lépek...Ma este egyet fizet, kettőt kap akció van!
  Aztán Dracon-nal már megint menekülnünk kellett, ahogy a felháborodott anyukák és apukák utánunk eredtek. Mert milyen az már, hogy én segíteni akarom a kisfiúkat, hogy ne az erdőben kódorogva leskelődjön, hanem biztonságban fedezze fel a test nyújtotta örömöket, ahol kedves nénik vezetik át őt az élet ezen igen csak fontos eseményén! Az persze nem számít, hogy csóri gyerek összehugyálta magát...az nem baj, egyáltalán nem. Végül is, az csak megnyomorítja a gyerek lelkét egy életre. Azt persze lehet, hogy elvisszük csóri kiskölköt rémmese előadásra. Esküszöm, nekem ez az egész mesélősdi nem jön be. Legutóbb is így üldöztek el, pedig akkor csak éppen egy jó fej Shadowbane felmenőmről meséltem. Ostoba népek ezek, mondom én...

6Azonnali játék: Árnyékos múlt Empty Re: Azonnali játék: Árnyékos múlt Szomb. Okt. 21, 2017 5:33 pm

Azrael

Azrael
az Égi Kovács
az Égi Kovács

Igazán kreatív alkotások születtek, mindenkinek jár az 1500 váltó!

https://questforazrael.hungarianforum.net

Ajánlott tartalom



Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.