Azonnali játék: Árnyékos múlt

Az Ötven Sötét Év a legreményvesztettebb, legnyomorúságosabb és legkaotikusabb időszak Veronia történelmében. Több, mnit hétszáz éve halott mindenki, aki akkor élt így senki nem emlékszik már a pontos dolgokra, és nem is szívesen mesél róla senki. Azonban ahogy közeledik a Mindenszentek éjszakája, a Veroniai énekmondók történetei egyre sötétebbek és komorabbak, így október havában már sok helyen hallani elregélt, talán meg sem történt dolgokat az Átok uralmáról. Ti mit hallottatok? Ki hogyan emlékszik, kinek mennyi maradt fenn a családi szégyenfoltokból, avagy a tanító célzatú, kegyetlenül őszinte rémmesékből? Milyen volt, amikor sem ember, sem tünde nem járta Veronia földjét, mindenki az Ítélet súlyát nyögte és az éjszaka volt a nappal, a nappal pedig halál és fájdalom?

//Flavor tesxt nélkül: A feladat az Ötven Sötét Évből írni bármilyen történetet, ahol minden ember vámpír, minden tünde sötét volt, a démonoknak pedig eszük ágában sem volt elkerülni a bűnükben való tobzódást.//

Határidő: 10. 20

//Elképesztő koncentráltságú edge veszély!!!//

Gerard kimerülten feküdt a fűben... mohában... gombás foszforeszkáló mindenségben. Az éjszakai égbolt még tisztán látszódott, noha nagyjából egy óra volt még hátra, míg előbukkan a nap. Darian ott állt mellette, az egyik fának támaszkodva keresztbe tett karokkal.
- Ennyi volna? – vonta fel a szemöldökét.
- Úgyis mindjárt pirkad. Neked meg aludni kéne nem? – próbált meg egy erőltetett nevetést kierőszakolni az ajkai közt.
- Ne vegyél egy kalap alá magaddal.
- Persze, mert neked nem kell semmit se csinálni... – morogta magában.
- Mit mondtál?!
- Semmit-semmit...
- Na akkor ha ennyire játszani akarod az eszed aludhatsz ma is az ágak közt. – azzal fogta magát és otthagyta a még mindig fekve lihegő tanoncát.
Gerard elgondolkodva nézett fel a csillagos égre. Életében nem gondolta volna, hogy ilyen helyzetbe fog keveredni. Talán még démonként is nehéz lett volna megbírkódnia a hodltanokkal. Bár ő még szerencsésnek hívhatja magát. Valahányszor a nehézségekre gondol, eszébe jutnak ők. Az a régi, poros történet, míg a két királyság kora előttről...



A démon vérrel vörösre festett, fekete páncélban rótta a komor utcákat. Nem volt semmi félnivalója, aztán a magabiztos, felsőbbrendű érzetet sugárzó mosoly ékeskedett. Nem volt akkor még senki, akit méltó ellenfelének nevezhetett volna. Az emberek elálltak az útjából, ahogy megpillantották dicső szarvait, hátborzongató patás lábait, és a két méteres csatabárdot, ami a hátát ékesítette.
Egyetlen lény akadt, akit nem rémített meg a látványa. Egy csuklya mögé rejtőzött, ember termetű egyén. A helyiekre emlékeztető szőke haja a vállán lelógva egészen a mellkasáig ért. Kékes szeme fucsa fényt eresztett ki magából olyan volt, mint gyertyaláng a ködös éjszaka medrében.
- El az utamból, féreg! – rivallt rá a démon, mit sem sejtve a vele szembenálló kilétéről.
A másik tapottat sem mozdult, felnézett rá, majd elmosolyodott. Ekkor látta meg a démon először az arcát. Lágy, sima bőrű, elegáns vonású nő volt, óvatos mozdulatokkal kidolgozott sminket viselve. Furcsa lehetett, hogy miért rejti az az orcáját, ha ennyit vesződött vele, de ez a démont nem érdekelte.
- Süket vagy!? Azt mondtam, tűnj az utamból! – keze már a fegyvere markolatánál járt készen arra, hogy lesújtson.
Az idegen ekkor felemelte a kezét, hogy védte magát. A súlyos fém rendíthetetlenül suhant előre a levegőben, beleszaladva az ujjai közti résbe. Vér mégsem látszott. A nő ujjai közt egy apró fekete lemez lebegett, az az apróság állítótta meg a fegyvert. Árnypajzs volt, ehhez kétség sem fér. Olyan árnypajzs, ami még egy fegyvert is megállított.
- Csak ennyi volna? – gúnyolódott.
A démon nem hagyta, hogy egy ócska bűvésztrükk kizökkentse, a másik kezét ökölbe szorította, s megkészült lesújtani rá. A nő maga is felemelte a másik kezét, s olyan könnyedén hárította a támadást, hogy még egy izzadságcsepp sem jelent meg a homlokán. Tisztán látszott: lemásolta az ökölcsapást, s egy ugyanolyan támadással kioltotta azt. Képes volt a másik fizikai erejét egy időre magáévá tenni.
A démon ekkor nyakán duzzadó erekkel rúgott egyet, hogy eltiporja a másikat. Utolsó erőfeszítései mind kudarcba fulladtak, mikor meglátta a nő teste körül tekergő égő acélszálakat, melyek lefogták mind a négy végtagját, majd hátrálásra kényszerítették.
- Mi a fene vagy te!?
- Hogy én? Még nem jöttél rá? Gondolkozz egy kicsit. – mondta, miközben a fonalaival arra kényszerítette, hogy szorítsa a fegyverét a saját torkához – Fizikum másolás... tökéletes pajzs... lángfonalak...
A démon ekkor jött rá, kivel áll szemben.
- Ne! Az nem lehet...!
- Látom kapizsgálod már. Én egy hatalomdémon vagyok. Olyan démon, aki egyszerre több bűnnek a rabja. - ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt kényszerítette volna a démont, hogy fejezze le magát.
Sok mítosz terjedt akkoriban szájról-szájra a legendás démonokról. Ők magukat hatalomdémonoknak hívták, puszta önteltségből, mert a céljaik közt sosem szerepelt a hatalom és az elismerés megszerzése. Általában magányosan járták a vidéket, itt ott felbukkanva, s ahol megjelentek, a békés, nyugodt vidék sivár pusztasággá változott, amit még a varjak is messze elkerültek. Senki sem értette, miért léteznek, hogy mi miatt léteznek, talán még ők maguk sem. Ők csak örültek az adománynak, ami a földkerekség legerősebb lényeivé tette őket.
Ez a nő sem volt különb. Nevet sem választott magának, ahogy több másik társa sem, inkább hagyták, hogy a népek különféle jelzőkkel illessék őket: sorscsapás, démoni ostor, szörnyetek, és még jópár egyszerű és kevésbé egyszerű jelző. Ő legtöbbször a „Sátán prófétája” jelzőt hallotta, amikor más démonok és egyéb fajba tartozó lények közt járt. Tetszett is neki a csengése. Sokszor elgondolkodott már azon, hogy ezt a nevet válassza magának. De végül mindig ugyanarra a következtetésre jutott: semmi értelme nem volt.
S mégis, akármilyen erős volt, mindig olyan üresnek érezte magát. Pedig nem volt egyáltalán szüksége alvásra, ételre, de még talán vízre sem, hogy életben maradjon. Nem akadt ellenfele széles e világon, a három, vagy talán még több bűnének csábítását gond nélkül ki tudta elégíteni. Egy-egy ilyen démon a világ ura is lehetett volna. Azt rebesgetik, közülük a leghatalmasabbak ereje vetekszik az angyalokéval. A nő a másik démon hullája felett egyre csak erre tudott gondolni. Hogy mégis mi miatt kapott ő ekkora erőt. Mit vétett, hogy ilyen alakban járja Veronia földjeit? Aztán vállat vont, és elindult tovább, egyenesen előre, ahogy mindig is szokta.
A hatalomdémonok mesére egy régi legenda volt, amit Gerard még egy tábortűz körül ülve hallott egy vén varázslótól. Az 50 sötét év óra egy darabot nem láttak belőlük. Kár volt értük, pont ők, akiknek ekkora erő adatott meg, nem voltak képesek túlélni. Bár talán csak egy régi mese az egész. A hét fő bűnből már egy is elég nagy tehet, kit tudja milyen kínok gyötörtét ezeket a misztikus lényeket. Hogy mi történt a hatalomdémonokkal, azt senki sem tudja. Többen azt rebesgették, hogy végül nagy megpróbáltatások árán szövetségre léptek egymással, s elutazta a Scattenschild-hegységen túlra, találkoztak a nefilimekkel, s egy távoli királyságban élnek most, a délangyalokkal együtt. Mások szerint a nagy Erdő végéig vándoroltak, s most valahol annak szélén élnek. Többen úgy hiszik, ők voltak Veronia első igazi hajósai, akik még a világ végig is eljutottak. Megint mások a bukott angyalokról mesélnek, akik megküzdöttek velük, s ádáz küzdelemben végül felülkerekedtek a sérthetetlennek titulált démonokkal. Gerard pedig abban hisz, hogy nemes egyszerűséggel öngyilkosok lettek.

Igazán kreatív alkotások születtek, mindenkinek jár az 1500 váltó!