[Magánjáték] - Gödörből gödörbe

Tűzött a nap, fújt a szél. A Kősivatag valóban olyan, mint amilyennek mesélik. Gerard jól emlékezett rá, amikor utoljára itt járt. Akkor kis híján odaveszett a kriptában, amit fel akart kutatni. Ezúttal azonban más miatt vándorolt el a messzi északra. Régi legendák mesélik, hogy az egyik ősdémon holttestét itt ásták el, miután napokig tartó véres csatában sikerült földre kényszeríteni. A mendemonda szerint az átkozott vére soha ki nem apadó forrásként csordul le az egyik éles bérc oldalán, s aki iszik belőle, annak a démon odaajándékozza az erejét.
Egy ősdémon ereje még ennyi idő után is elérhetetlen álomnak tűnt Gerard számára. Tudta, egy nap képes lesz Lia ősdémonát megidézni. De ő nem akart várni. Ha létezik bármi mód rá, hogy ezt a hatalmat ideje korán megszerezze, ő tudni akart róla. Ennek szellemében indult útnak, egyenesen a pusztaságot darabokra szelő hegyek lábához, hogy bármiféle civilizált lény nyoma után kutasson. A lelkesedése akkor kezdett el eltűnni, amikor a tűző napon vándorolva a sokadik bérc mentén sem talált semmit.
~ Egy út, egy pecsét, de még csak egy elszáradt fa se!
~ Ezer éve is eltelhetett azóta. Az is lehet, hogy amit keresünk, már a föld mélyén lapul.
~ Talán igazad van. Menjünk vissza a táborba, meglátjuk a többiek mire jutottak.
A sivatag egyik útja mentén állítottak tábort. Nem volt ott se sátor, se tűzrakás, se semmit, csupán csak a szekér, amin érkeztek és a visszaúthoz kellő étel és víz. A tábor egyetlen funkciója, hogy a horizonton felbukkanva mutassa nekik az utat. Gerard szemét eltakarva figyelte a tájat. Még látszott a szekér csúcsára tűzött deszka. Egy óra, talán annyi se. Elégedetten indult vissza, hogy legalább a visszaút nem fog ennyi ideig tartani. Csak ment, medegélt. Nagyjából negyed óra séta után tűnt fel neki, hogy a szekér ugyanolyan messze volt.
~ Mi a fene...?
Gyorsan megidézett a kezébe egy fából faragott rudat és beleszúrta a homokba. Kora délután lehetett. A bot árnyékából nagyjából meg bírta mondani, merre van Kelet és Nyugat.
~ Rossz irányba haladtam.
~ A szekerünk dél fele van. Te valamiért északnak mentél...
~ Hát persze! - csapott a homlokára - Délibáb volt.
Gerard átkozta magát, amiért annyi iránytűt készített az idők során, de eszébe sem jutott, hogy valamelyiket használja is. Szerencsére csak negyed órát vesztegetett, így ha némi késéssel is, de elindult visszafelé...azaz csak indult volna, de megakadt a szeme egy mély hasadékon, ami a sivatagot kettészelve íves alakban mosolygott vissza rá.
- Azt mondtad, a föld alatt, mi? - nyalta meg a szája szélét, ami az ittléte alatt eléggé kiszáradt.
A rés alját már nem volt képes látni. Olyan mély volt, hogy pár méter után már csak a fenyegető sötétség nézett vissza a démonra. Idegesen hajolt le, hátha sikerül a peremén meglátnia valamit. Ekkor ragadta magával egy semmiből felbukkanó széllökés. Először nem is fogott fel belőle semmit. Csak annyit látott, hogy a hasadék alja szép lassan elkezdett közeledni felé, hogy a fülében egyre erősödő süvítés ver tábort, hogy a haját finoman a magasba emeli a szél. Mire észbe kapott, már zuihant lefelé a szakadék aljára.
- Pehelykönnyedség! - azonnal észbe kapott. Egyik kezét előrenyújtotta, hogy megidézze a pecséteket, nagyot rántva a köpenye szélén.
A mágikus rajzok sorra jelentek meg a testén, egy pillanat alatt egy kilósra csökkentve a súlyát. A mélyben zakatoló szél magával ragata, majd hozzávágta az üreg szemközti falához. Gerard nagyokat nyögve, a porban végiggurulva ért földet. A levegő odalent, a hasadék mélyén sokkal élénkebb volt, kényetelen volt teljes erejéből belemarkolni a földbe, nehogy ismét elsodorja a szél.
~ Ez így nem lesz jó...
Ahogy földet ért, feloldotta a Pehelykönnyedséget, hogy legalább a szél miatt ne kellnek aggódnia.
- A Pehelykönnyedség nélkül én is csak egy átlagos ember vagy...
- Hát haver, azt hiszem kénytelen leszek keresni egy lankásabb részt. - nézett tűnékeny társa a meredek sziklafalon.
- Az lesz a legjobb... - mondta Gerard, majd a gallárját megszorítva elindult, egyenesen szembe a széllel.

Be kellett vallanom magamnak, hogy eltévedtem! Persze, ha többed magammal lettem volna még talán vártam volna az őszinte vallomással, de magamat még sem csaphattam be.
A Nyugati tenger egyik kikötővárosában Greenwald-ban jártam, egy karavánt kísértem el, de visszafelé hiába vártam valami munkára, senki nem indult a Főváros felé, de még csak a környékére sem, így két hét semmittevés után meguntam a halételeket és a mindig a levegőben úszó halszagot és nekivágtam egymagam.
Persze mehettem volna a jól bejáratot kereskedő útvonalakon is, de mielőbb Karolusburg-ban akartam lenni és bíztam tájékozódó képességemben, ami nem hagyott még cserben……eddig.
De ebben a kősivatagban annyira egyforma volt minden, hogy egy idő után bármerre néztem ugyan azt láttam. És még az idő is ellenem esküdött. Az eget szürke paplan borította, így még a nap állása sem segített tájékozódni.
- Muszáj felmásznom valamelyik sziklára Hűséges. – magyaráztam elkeseredve fáradtan poroszkáló lovamnak, majd lecsúsztam a hátáról és egy bizonytalan körbepillantás után megindultam a baloldalamon húzódó szikladomb felé.
Elég omladékos volt, de végül csak sikerült pár törött köröm áldozata után felérnem a tetejére, ahol aztán a lélegzetem is benn szakadt.
Előttem még több kő terült el, de egy sötéten kanyargó szakadék választott el a túloldaltól. De…..mintha láttam volna a messze távolban megcsillanni valamit. Előrébb léptem, hogy jobban lássak, aztán…………………….
Már csak arra tértem magamhoz, hogy nedvesség csöpög rám és valami keményen fekszem.
Fájdalom nyilallt a bokámba, ahogy megmozdultam és a fejem is fájt, de azonnal eszembe jutott, hogy mi történhetett. Nagy nehezen hanyatt fordultam és felnéztem. Magasan felettem ott volt a szürke ég egy szelete, de mikor feltornáztam magam ülő helyzetbe, csak a sötéten kanyargó kanyont láttam jobbra és balra.
Még ha találnék is feljárót, hogy fogok sérült bokával feljutni?
Kissé még szédültem, de a hallásommal szerencsére semmi baj nem volt, így azonnal meghallottam a kövön csikorduló csizma nyikorgását. A tőröm után kaptam és szerencsére a fegyvereim meg voltak.
A sziklafal mellett feltápászkodtam, kímélve a bal bokámat és a közeledő hang felé fordultam.
~ Ki mászkálhat egy ilyen ocsmány helyen? ~

Arcát a szeme elég kapta, ahogy a következő széllökés megpróbálta belefújni a port. azúta sem enyhült semmit, és amíg így zakatol, képtelen lesz használni a súlycsökkentő varázslatát. Kár érte, pedig azzal egy pillanat alatt kint lett volna. Az alagút másik végén, igaz homályosan, de egy másik alak körvonalait vélte ekkor felfedezni. Nem volt benne biztos, mert idelent minden olyan rejtelmes és nehezen kivehető. Ha nem visszhangzott volna a hely minden egyes lépéstől, most biztosan elnevette volna magát. Veronia legkihaltabb vidékén összefutni valakivel, ráadásul pont egy ilyen helyen? Megnyugtató volt, hogy nem csak ő ilyen szerencsétlen, hogy beleessen a gödörbe.
Gerard nagy levegőt vett, hogy odaszóljon a feltételezett másik embernek. Aztán a levegővétel után gyorsan magába is fojtotta a szót. Ha elordítja a magát a végén még sziklaomlást indít el vele. Így helyette egyszerűen megidézett egy lángoló dárdát a kezébe, majd azt zászló módjára lengette a feje fölött. Ha az idegen szintén a kutat keresi, egész biztos fel fog tűnni neki.

Eddig a fájdalom annyira elvonta a figyelmem, hogy nem is figyeltem fel a kanyonban felgyorsult szélre, főleg, hogy szinte a sziklákhoz tapadva voltam eddig, közel a talajhoz. De most, hogy felegyenesedtem, már éreztem, ahogy cibál és, ahogy a lépések felé próbáltam fürkészni, bosszúságomra telehordta a szeme és orrom homokkal, megnehezítve a tiszta látást a homályon túl.
Halk káromkodások között megtörlöm a szemem és újra a közeledő alak felé nézek, aki úgy látom legalább humanoid, mert két lábon jár. Az azonban fura, hogy nem szól egy szót sem, viszont hirtelen egy fényesen világító dárda tűnik fel a kezében és lóbálni kezdi.
Először önkéntelen kiáltással ugornék félre, mert azt gondolom támadni fog, de elfeledkezem a bokámról és hangos jajkiáltással zuhanok oldalra.
- Hogy szakadna rád az ég! – sziszegtem hangosan a bokám markolászva, nem érdekelve, hogy ez cseppet sem fogja megállítani, ha az a szándéka, hogy belém állítja a dárdát. – Mi a fenét akarsz tőlem? Ártottam én neked? – zúdítom rá tovább a dühöm, amit a kín táplál. – Közelebb nem mersz jönni, mi?
Tudom, hogy ostobaság még hergelni valakit, de ez nem az a helyzet, ahol logikusan gondolkozik az emberlánya.
Valamiért a fegyver lóbálása nem baráti ölelés látszatát kelti bennem, így ez most eszembe sem jut.

Az elcsigázott, kétségbeesett hajadon hangja úgy vágta pofon Gerardot, mintha csak Lia csinálta volna. Az amulett démona igazából meg is próbált hozzászólni, de az ifjú mágus ekkorra már teljesen elvesztette az eszét. Nem tudott másra gondolni, csak hogy életre kelt a szeme előtt valamelyik históriás éneke.
~ A hős lovag, és a bajbajutott hajadon ugyanazon sorsra kárhozottattak, hogy egymásra támaszkodva keressék a remény megmaradt szikráit eme bús, kopár világban, egyre csak azon emésztve önnön lelküket, vajon létezik e egyáltalán az oly sokat keresett kijárat, vagy itt fognak odaveszni, s nem marad más számukra, mint a lassú, fájdalmas halál...
~ Csillapodj, te ámokfutó! Nem látod, ő itt nem valami bajbajutott királykisasszony... 
A máik démon jól látta, amikor közelebb értek Ameliához. A fegyver az oldalán, a katonákéra emlékeztető ruhák, az egyszerű hajviselet mind-mind arról árulkodtak, hogy a kedves hölgyeménynek bizony nem idegen az élet rideg, kevésbé vidám oldala...ám ez Gerardot a legkevésbé sem érdekelte. Úgy volt vele, egy próbát azért érdemes tennie. Terpeszben állva, egyik kezét a háta mögé emelve, a másikat pedig kissé előrenyújtva állt meg előtte, meglepően felvágós pózban nézve a szemébe. Eközben az előretartott kezébe megidézett egy apró, árnyakból szőtt virágot, majd egy finom előrehajlás keretében átnyújtotta.
- Minő fájdalom, hogy itt ragadtunk eme kietlen vidéken! De ne féljen, milady, amíg engem lát! - sorolta a szavakat, mintha Amyt valami sárkány, vagy egy mélységi hurcolta volna ide.

Minden izmom megfeszült, ahogy az alak egyre jobban és jobban közelítette, szinte ügyet sem véve a feszültségemről, ami szerintem nem igazán leplezett volt, na meg ahogy a kérdésem is sugallta.
Bár egészen embernek tűnt, tudtam, hogy erre semmiképpen nem alapozhatok és a magabiztossága szintén aggodalomra adott okot.
Ám nem voltam olyan állapotban, hogy nagyon ugrálhattam volna, így a legeslegutolsó pontig akartam várakozni a harccal, amíg csak elódázható volt.
Az is felmerült bennem, hogy talán süket, ezért összehúzott szemekkel figyeltem arca változásait, de önkéntelenül hátrahökköltem, amikor meghajolt előttem, mint valami elcseszett lovag és még a kardot tartó kezem is hátrakaptam, amikor fellobbant a kezében egy sötétségből szőtt árny, amire csak pár pillanat múlva jöttem rá, hogy virág.
Szavai szokatlanok voltak és valahogy olyan…….ódivatúak? Minden esetre kikerekedett szemekkel pislogtam rá, bár készültségem nem engedett, mert ez valami trükk is lehetett, vagy………..akkorát estem, hogy meghibbantam és a képzeletem játszik velem.
- Khmm…..-köszörültem meg kiszáradt torkomat, mikor végre megtaláltam a hangom. – Nem félek! – szögeztem le elsőre, aztán valami értelmes irányt próbáltam adni a csevejünknek. – Maga is …..itt ragadt? Egyáltalán kicsoda maga? ……Vagy micsoda? – intettem az állammal a hajladozó virágalakzat felé, bár óvakodtam elvenni. – Tudja hol vagyunk? – élénkültem fel és néztem rá fürkészve.

Reményteli szemekkel nézett vissza az idegen nőre. Valahonnan ismerős volt neki, mintha egyszer már találkoztak volna. Valahol messze, a világ egy elfeledett szegletén. Ő sem tudta megmondani, de valamiért ismerősként pillantotta őt meg.
~ Gerard...eszedbe ne jusson!
Gerard nem is habozott, egy könnyed, mégis valahogy merev mozdulattal visszahúzta a kezét, majd a virágot egy színpadias mozdulattal az arca elé emelte és beleszagolt. Ezalatt a törszét egy fél lépéssel elfordította, hogy féloldalt álljon Ameliához képest, majd a sarkait összezárva hátradobta a virágot és a zavarodott lány felé nézett.
- Fura, hogy letegez olyan, aki idősebb nálam. Azért annyira öreg nem vagyok. - való igaz, a Köderdőben töltött évszakok alatt öregedett egy keveset, de még így sem tűnt többnek egy átlagos fegyverhordozónál.

Miután az első sokk elmúlt és rájöttem, hogy egyáltalán nem akar nekem támadni, egy fájdalmas grimasz fut át az arcomon és kényelmesebben próbálok támaszkodni a sziklának, hogy ne terheljem a bokám és a kardot is visszalököm a tokjába.
Itt a kanyon alján eléggé félhomály van, így most van csak igazán időm alaposabban szemügyre venni a férfit, akit lehet inkább még legény korban van, mert tényleg elég fiatalnak tűnik, mint ahogy kissé mintha megbántottan is, felhívja rá a figyelmem.
Aztán rájövök, hogy találkoztunk már! Amikor a báró bányájának, összefutottunk és beleléptünk a mélységi lelkivilágába. A démonfiú! Ám a neve az, ha megfeszültem sem jutott eszembe.
- Csak nem jól láttalak és te is magáztál engem. – feleltem neki. – De nem igazán válaszoltál a kérdéseimre. Egyébként már találkoztunk az aranybányánál, amikor belefutottunk a mélységibe. Tudom, hogy démon vagy. – öntöttem tiszta vizet a pohárba. – Ha te is lepottyantál ide, akkor szerencsésebb vagy, mint én, mert ahogy látom megúsztad ép bőrrel. Van ötleted, merre van a kiút?

A lány szavai késként hatoltak a szívébe. Belső énje képzeletben éppen a szívébe döfött karddal készül, hogy elterüljön a hűvös porban arra várva, hogy reményvesztett szemekkel szép lassan kivérezzen. Az egy pillanattal ezelőtt még finom, kimért leányzónak vélt társa illúziója egyik pillanatról a msáikra tört szilánkos darabokra, ahogy megszólította. Gerard úgy érezte, elárulták őt. Elárulta őt a világ, cserbenhagyta, amiben hisz. Olyannyira csalódott az Ameliával való találkozásban, hogy el is felejtett neki válaszolni.
- Több kell egy kis hasadéknál, hogy az én bőrömet felsértse. - húzta ki magát diadalittasan, próbálva leplezni csalódottságát, mintha a szurdok valami megátalkodott, ősi gonosz volna.
- De sajnos ki kell bárándítsalak. Úgy kerültem ide, akárcsak te...ó és ha még nem említettem volna. - húzódott egyre szélesebbre a mosolya, miközben ragadozó módjára pásztázta a szemeivel a lányt...maga sem tudja miért - vigyázz, tudom hogy katona vagy.

A fényviszonyok nem voltak annyira jók, hogy a másik reakcióját jól lehessen látni, na meg nem is számítottam rá, hogy sokkolnám a mondanivalómmal, hiszen nyilvánvaló dolgokat osztottam meg vele.
Ha csak nem volt vak, láthatta a vértezetemet és az öltözékemet, a fegyvereimet és azt is, hogy kímélem a bokámat, ami sérülésre utal.
Nem voltam otthon a démonok fiziológiájában, de valahogy nem lepett meg, amikor megemlítette, hogy nem olyan sérülékeny.
- Ja persze, én csak egy egyszerű ember vagyok. – vontam meg a vállam, ahogy dicsekvően kihúzta magát.
A következő megnyilvánulására azonban már megbántam, hogy olyan gyorsan elraktam a kardom, nem tetszett, ahogy végigjárt rajtam a tekintete.
- Nem, mintha rejtegetni akartam volna. – vágtam vissza egy grimasszal. – Azt hittem a démonoknak jobb a szeme, hogy összekeverj valami kényes hercegkisasszonnyal. – utaltam a virágos mutatványára.
Mivel továbbra sem láttam, hogy szándékában állt volna közölni velem, hogy ismer-e valami kijutási lehetőséget, így úgy véltem, jobb ha magam állok neki keresgélni.
- Minden esetre én elindulok mondjuk………arra. – intettem ellenkező irányba, mint amerről ő jött és a falnak támaszkodva bicegni kezdtem, rábízva, hogy ott marad vagy betársul. – És őnagyságos démon úrfiságnak, hogy sikerült belesétálnia ebbe a kis hasadékba? - lopakodott egy kis gúny a hangomba.

Nem hagyta, hogy holmi éles nyelvű zsoldos így visszavágjon neki. Meg fogja neki mutatni, milyen mesteri szinten bánik a szavakkal.
- Az a sötételf. Olvasni is csak fényben szoktam. Másképp elromlana a szemem... - mondta kicsikét sajnálkozva. Furcsa lehetett Ameliának, hogy mennyire hirtelen váltogatja a hangszínét. Pedig ugyancsak élvezte, amit csinál. Imádta más emberek reakcióit figyelni.
- Ha eláll a szél, ki tudlak innen juttatni. Addig viszont ki kell bírjuk valahogy. - mutatott egyik ujjával a pereme felé.- Tudod valahol ott állhattam, ősi ereklyék után kutatva, amikor leestem. Csak nem is amiatt a pletyka miatt jöttél ide? - húzódott barátságosan közelebb a másikhoz. Egészen olyan volt, mintha a bizalmába akarna férkőzni.
Eddig észre sem vette, mennyire hűvös idő van idelent. Talán csak a felfedezés izgalma, no meg persze a nagy sivatag forró, kietlen melegsége miatt tartott eddig, hogy érezni kezdje a hideget. Az ilyen tájakon rendkívül gyorsan hűl le az idő. Ezt a hasadékot, alig éri a nap fénye, talán ez lehetett az oka, futott át az agyán a gondolat. Még szerencse, hogy jól állja a járványokat. Mindig is irtózott a hidegtől. Ő sem tudja az okát, de valamiért az emberek közt könnyebben terjed a fertőzés. Talán mert a hideg kiszívja belőlük a lelket is. Egy könyv sem írt ilyenről. Gerard ilyenkor szokott belegondolni, milyen rossz lehet annak a démonnak, aki már minden ismert könyvet elolvasott. A magukfajták elég nehezen szereznek meg olyan tudást, amihez munkát is kell végezni.

Úgy gondoltam, hogy a démonoknak is jobbak az érzékszervei, de ha ő mondja, hogy neki nem, hát ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem, hogy nem olyan menő, mint véltem.
Ezért hát csak megvontam a vállam és bár tény, hogy kirázott a hideg a démon hangjától, ezért nem engedtem, hogy lankadjon a figyelmem.
Arra viszont felkaptam a fejem, mikor azt mondta, hogy talán ki tud juttatni innen. Azonban kérdőn vontam fel a szemöldököm arra, hogy miért csak, ha eláll a szél. De nem csak ez volt érdekes abban, amit mondott, hanem, hogy valami ősi ereklye is lappanghat erre.
Egy pillanatra még a bokámba nyilalló fájdalomról is elfeledkeztem.
- Ohó! Azt mondod van itt valami érdekes holmi? – kérdeztem rá, de nem akartam elriasztani. – Nem, igazából csak eltévedtem, de szívesen csatlakozom a kutatáshoz, négy szem többet lát, mint kettő……- néztem rá sokkal barátságosabban, mint eddig. – Nincs nálad véletlenül egy gyógyital, gyorsabb lennék, ha nem fájna a bokám. Visszaadom, ha valami kultúráltabb helyre érünk. – tettem hozzá gyorsan. – Viszont mi köze a szélnek ahhoz, hogy csak akkor tudsz kivinni innen, ha nem fúj? – kíváncsiskodtam tovább. – Amire elég kicsi az esély ebben a nyiladékban, de talán ha tovább megyünk találunk valami kiöblösödést, ahol szélcsend van. – indultam meg egyelőre bicegve, mert a nyirkos hideg kezd átjárni.

- Áh, a kisasszony is jártas a régészetben. Kiváló elfoglaltság, ha szabad megjegyeznem. - válaszolta kedélyesen, mintha csak egy csésze teát szürcsölgettek volna egy kandalló mellett - Legendákat mesélnek elsüllyedt angyalromokról, melyeket maguk alá temettek az eonok. És hát, mégiscsak ez a vidék legmélyebb pontja..bár a térképészet nem az erősségem.
De úgy látszott, a zuhanás igen. Amelia nem ért földet olyan simán, mint ő.
- Van egy pár varázslatom, amivel fel tudok mászni a szirten. De sajnos szélcsend nélkül elég könnyen leesek... - vallotta be - Ez a legtöbb, amit most tenni tudok. - azzal összecsapta a tenyerét, mire a levegőben egy hosszú, hegyes dárda jelent meg árnyakból szőve - Elsősorban fegyver ugyan, de mankónak talán még megteszi. - nyújtja át a dárdát.

~ Nah persze! Miért is gondoltam, hogy rögtön a keblére ölel és elmondja, hogy milyen ritka ereklyéket kutatgat ezen a szépséges helyen! ~ kólintom fejbe magam gondolatban. ~ Ráadásul ez egy démon, még ha most olyan kedélyesen beszélget is velem, mintha csak egy ivóban beszélgetnénk, körülvéve emberekkel és nem egy szakadék mélyén kettesben. ~
- Szóval angyalromra vadászol? – kérdeztem rá közömbösen, mert szerintem nem véletlenül vetette pont ezt fel.
Talán tartanom kellett volna egy démontól, ilyen kietlen helyen, de egyrészt ha meg akart volna támadni, már megtehette volna, másrészt nem igazán volt választási lehetőségem, hogy itt hagyjam.
- Ez azt jelenti, hogy te sem tudod, hol vagyunk? – vetett fel bennem a kérdést, az amit mondott.
Ezek szerint, ha ki is jutunk , mert sikerül neki és állja is a szavát és kivisz,még lesznek problémáink.
Egy kesernyés horkantással veszem tudomásul, hogy gyógyital helyett egy ……átkozott dárdát ajánl fel nekem!?
De úgy néz ki, hogy legalább
nem tart fenyegetésnek, hiszen fegyvert ad a kezembe!
- Hát kösz…..bár egy gyógyitalnak jobban örültem volna. – vontam meg a vállam, de elvettem tőle a dárdát és próbáltam megtalálni a segítségével az egyensúlyomat. – Akkor menjünk!
Nem akartam szótlanul bandukolni, meg aztán kíváncsi is voltam, hogy ki is valójában ő.
- Gondolom, te olyan tudásdémonféle vagy, főleg, hogy ősi ereklyéket kutatsz. A bányánál is azért voltál a múltkor? –kérdeztem. – És tényleg lehet, hogy itt is vannak romok? Úgy hallottam, hogy azokban nem csak ereklyéket, hanem Mélységieket is lehet találni, nem félsz tőlük?

Gerard megepedten nézett vissza rá. Aztán az arckifejezése egyre zavarodottabb és zavarodottabb lett. Annyi kérdés gyűlt össze a fejében, hogy egy pillanatra azt sem tudta melyikre válaszoljon elsőnek. Ilyen kíváncsi embert sem látott még életében Theo Wagner óta. De legalább jó tudni, hogy nem csak ő kapta el ezt a nyavalyát.
- Csak sorban. - intett maga előtt a kezével, hogy lassítsanak egy kicsit - Angyalromok vannak mindenütt...
~ Bár az nekem is új, hogy bukott angyalok élnek alattuk. - színlelt közömbösséget, mintha már rég tudott volna erről is.
- ...és rég elfeledett, hatalmas varázsigék nyomait őrzik. Ilyenek után kutatok. Azt mondják, ha megtalálsz egyet, földöntúli hatalom birtokosa leszel. - itt egy kis időre megtorpant - A bukott angyalok egyébként ezért olyan ijesztőek. Minél jobban félsz tőlük, annál könnyebben leterítenek.

Észre sem vettem, hogy belemelegedtem a kérdésekbe, csak, amikor felemelte e kezét, hogy megállítson, bár már épp abbahagytam, hiszen kíváncsi voltam a válaszaira is.
Talán a feszültségnek tudhatom be a hirtelen támadt szószátyárságomat, mert alapjában véve nem szoktam ennyit beszélni, de rossz bőrben voltam és csak ő volt egyelőre az egyetlen kézzelfogható esélyem, hogy kijussak innen, ha csak nem találunk arrébb valami természetes feljárót.
Mivel démon volt elhittem neki, hogy valahogy fel tud minket repíteni innen és mivel nem készültem hosszú távú túrára, így aztán a rajtam lévő ruhán és a fegyvereimen kívül még egy kulacs víz sem volt nálam, az is a lovam oldalán fityeg.
- Ez igaz, de gondolom, amik szem előtt vannak, azokat talán már kifosztották. Mindig vannak halálra szánt alakok, akik mindent kockára tesznek egy-egy különleges mágikus ereklyéért. – néztem rá ártatlan tekintettel, mint aki ezt csak véletlenül ejtette el, de azért vártam a reakcióját.
Igazából nem sok Mélységivel találkoztam, inkább csak az átalakított követőivel, így aztán igazán nem mondhattam szakértőnek magam a témában, így meglepődve húztam fel a szemem a szavaira.
- Hát ez igazán hasznos számukra, mert ki az aki nem retteg, amikor találkozik eggyel, ezért nem csoda, ha jó messzire kerüli mindenki őket. De ezt te honnan tudod?
Egyelőre nem igazán láttam a kanyon végét és ez nem vidított fel.
- Hát nekem sem jönne rosszul valami jó kis mágikus cucc, de azért nem szívesen futnék össze egy Hosekfélével sem. Nem sok híja volt, hogy nem hagytuk ott a fogunkat.
Már attól fejfájást kaptam, hogy rágondoltam.
- Elég barátságtalan ez a hely, remélem nem él erre semmi olyan, ami nagyobb egy macskánál. – próbáltam figyelni a környezetemre is azért.

Érezte, ahogy átjárja a büszkeség. Eddig nem is gondolt bele, mennyi mindent tud, és hogy ez mások számára mennyire meglepő lehet néha. Sosem dicsekedett el a tudásával. Az azt jelentené, hogy meg kéne osztania másokkal. Tudásdémonként ezt önszántából sose tenné meg. Egy kis csillogás viszont nem árthat.
- Nos az a helyzet... - csap az üklével büszkén a mellkasára - hogy volt alkalmam szót váltani egy bukott angyallal. Még régebben kiérdemeltem egy nyugodt, békés kis csevejt. Így aztán hallottam egy-két dolgot.
A másiknak valamikor most kéne, hogy leessen a döbbenettől az álla. Nem sok mindenki beszélget mélységiekkel, és éli azt túl épp elmével.

Ez nem az én napom az már biztos. Már egy városi fogadóban lógathatnám a lábamat, jóllakva és a következő megbízásomon dolgozva, ahelyett, hogy egy nyirkos, sötét, kanyonban, fájó bokával keresgélhetem a kijutást vagy várhatok egy tökéletes szélcsendre, hogy egy démonfiú hátha kisegít és felröptet innen.
De legalább a téma kezd érdekes dolgok felé kanyarodni és egyáltalán nem kell csalódnia sorstársamnak, amikor arra vár, hogy leessen az állam, amikkor arról beszél, hogy „elbeszélgetett” egy Mélységivel…..békésen és még ép eszénél van.
- Talán te is………- fordultam szembe vele az álmélkodásból átmnve gyanakvóba, - te is olyan csápos valamivé változol? Talán hűséget fogadtál egy ilyennek? Másként, hogy élhetted túl? Mondjuk – jutott eszembe, hogy én is vándoroltam egy hosek hívővel - a szigeten én is összefutottam eggyel és mégis itt vagyok, még segített is, bár a bányánál majdnem megölt utána.
Még egyszer végignéztem …Gerard…..ez az! Eszembe jutott a neve! Szóval végignéztem rajta és úgy döntöttem, nem érdekes, végül is eddig nem akart ártani nekem, különben is démon, akár aggódhatnék e miatt is.
- Milyenek? Tudod a Mélységiek?- kérdezem kíváncsian és tovább bicegek.

Egy pillanatra döbbenten nézett előre. Kicsit összezavarodott a sok kérdéstől. Nem gondolta volna, hogy a kissé kíváncsi zsoldoslányt így érdeklik a bukott angyalok.
~ A szigeten?
~ Csak nem arra a csatára gondol?
Gerard fejében tisztán élt még a kísértet-szigeteki csata. Akkor életében ott először találkozott olyan lénnyel, ami képes volt a fejébe látni, Liát leszámítva. Ezek szerint ő is ott volt.
- Ki kell ábrándítsalak. - válaszolt neki - Réges-rég eladtam már a lelkem, mielőtt egy bukott angyalnak ajánlhattam volna. - mondta úgy, mintha ha még lenne rá lehetősége, gondolkodás nélkül meg is tette volna. Ez persze nem igaz, de jó néha ezzel húzni a másik idegeit.
- Hogy is mondjam...a bukott angyalok szó nélkül képesek neked mondatokat közölni. De még ha minden gondolatukat hallnád, akkor sem tudnád megérteni őket. Az az érzés, ami akkor fogott el, amikor vele beszélgettem...leírhatatlan volt. Nem hallatszott belőle semmi zörej. Egyáltalán nem voltak neki kétségei. Tényként kezelte, hogy nem tud neki senki ártani. Legyőzött anélkül, hogy kiáll volna ellenem harcolni. A bukott angyalok teljesen másképp gondolkodnak mint mi, halandók.

Felmerül bennem, hogy megkérdezem, hogy kinek adta el a lelkét, de hát egy démonnal beszélek, így inkább nem teszem, különben is épp elég kérdést tettem fel neki, már kezdem úgy érezni magam, mintha én egy tudásdémon lennék, pedig csak világosan akarok látni és ki az, akit ne érdekelne egy Mélységi, ha van valaki, aki többet tudna mondani róla.
Ahhoz képes egyébként, hogy az elején még virágot is ajánlott nekem, most nem úgy nézett ki, mintha halvány érdeklődést is tanúsítana irányomban. Na nem úgy…….hanem, hogy ki vagy miféle vagyok, vagy ilyesmi, hiszen mi a fenét csinálhatnánk ezen kívül itt, miközben a kijutás lehetőségét keressük. A másik opció, hogy némán bandukolunk egymás mellett, de az nem lenne túl jó.
Amit mond azt magam is tapasztaltam, bár az csak egy szolgalélek volt, ha jól tudom…….
Így igen csak élénken el tudom képzelni, hogy ha egy Mélységi akarja, akkor úgy összekutyulja az agyamat, hogy csak egy nyáladzó roncs legyek.
- És, hogy, hogy hagyott épségben eljönni?

- Nem volt nehéz dolgom. Én ugyanis a bukott angyal szövetségese voltam. - vallotta be őszintén, bár kissé elhalkulva. Némi kétellyel emlékszik vissza arra a napra - És amikor óvatlan volt, én kihasználtam a lehetőséget és elmenekültem. Így nem nehéz.
Volt egy nagyon velős gondolat, amit mindig szem előtt tartott azután, hogy ott fent járt az égben. Talán a lánynak még sosem jutottak hasonlók eszébe. Nem sok mindenki áll le ilyeneken agyalni. De azért megkérdezte.
- Mondcsak, ha a lehetetlen nem volna lehetetlen, szerinted mi történne?

Nekem az a kicsi is elég volt egy mélységiből vagyis csak a nagyhatalmú szolgájából, amit megtapasztaltam, de soha nem jutna eszembe szövetséget kötni vele, inkább olyan messzire kerülöm a mostani eszemmel, amennyire csak lehet.
- Szerencséd volt akkor. – jegyzem meg, amikor elmondja, hogy elmenekült végül. – De úgy tudtam, hogy azokat, akik velük „társulnak”, azokat hatalommal ruházzák fel, ám ez jár bizonyos…….átalakulásokkal. Te is…..kaptál tőle….ilyesmit? – kérdezem kissé bizonytalanul, mert mi van, ha kiderül, hogy igen?
Itt vagyunk tök egyedül a semmi közepén, én meg menni is csak nehezen tudok……
Idegesítő gondolataimat egy kérdés szakítja félbe, amitől nagyra nyílnak a szemeim. MI van?
- Hát …ööö…….gondolom…minden lehetséges lenne, nem? – kérdezek vissza, bár én az ilyen elmélkedésekhez nem értek. – De miért kérdezed? Talán van valami oka?

A hatalom szó nagyon érdekes volt Gerardnak. Mindig is úgy gondolta, túl sokat emlegetik és oda nem illő mondatokhoz használják. Még ő sem volt biztos benne, hogy amit birtokol, hatalomnak lehetne-e nevezni. Látta, mire képesek a démonok tábornokai, a szerzetesrendek vezérei, az angyalok követői. Közelében sincs az ő erejüknek az, amivel ő játszadozik.
- A hatalom sose jár ingyen. Csak ezt elfelejtik említeni. Ha meg akarsz szerezni valamit, ahhoz cserébe fel is kell áldoznod valami vele azonos értékűt. Ez már csak így megy. Én talán pont emiatt nem részesültem ebből. A bukott angyal erejének ára a szabad akaratod. - mondta ki kerek perec.
Aztán ki tudja miért, a másik kérdésre is gondolkodás nélkül, minden falazást mellőzve felet.
- Semmi oka. Én egyszerűen csak tudni akarok mindent a világon. Azt is, hogy mi jár az emberek fejében. Ez egy jó kérdés arra, hogy ki lehessen deríteni.
Megvakarta a fejét. Ez a beszélgetés kezdett picit nyomasztó lenni. Mintha elkanyarodtak volna valami komoly, nagyon komoly irányba. Mondjuk illett is ehhez a sötét szurdokhoz, ahol raboskodtak. Talán inkább az volt furcsa, hogy az elején még egy virággal üdvözölte a zsoldoslányt.

Ha már beleestem egy ilyen szurdokba és ezzel egy rohadt csapdába, akkor legalább annak örülhettem, hogy nem kell egyedül kimásznom belőle.
Bár ennek azt hiszem a mellettem gyalogló démon kevésbé örült.
Ha nem tudtam volna, hogy a tudás démona lakozik benne, a kérdéseiből eléggé nyilvánvalóvá vált volna, mert kezdett kicsit elvontá válni ez a beszélgetés, ami egy olyan zsoldossal, mint én, nem hiszem, hogy túl felemelő lehetett neki. Én a gyakorlatias és végleges megoldások híve voltam, nem a filozofusságé.
- Akkor szerencséd volt, hogy meghagyta ezt a szabad választást neked és elengedett, amennyit én tudok róluk, nem azok a kegyes fajták. - válaszoltam neki miközben a szemem kutatóan nézte az előttünk lévő tájat.
- Gondolom, akkor megbuktam a teszteden. - biggyesztettem le a számat, mert úgy véltem tisztában vagyok a saját értelmi képességeim és az övének különbözősége között.
- Úgy érzem szélcsend lett és ott, mintha a sziklafal sem lenne olyan magas. Mi a véleményed? - nézek rá oldalvást, mert bár eddig jól megvoltunk együtt és még azt is elhiszem, hogy ő ki tud jutni innen, abban már kevésbé, hogy engem is ki tud juttatni.
És ha ki is jutunk, hogy vergődök el ilyen állapotban egy településre?
- Van valami terved......a kijutásra és......utánna? - tapogatózom.

Meglepetten nézett rá a másikra.
- Teszt? Ez nem teszt volt. - vonta meg a vállát értetlenül - Én csak szimplán szeretem látni, miket gondolnak az emberek.
Odasétált a sziklaszirt széléhez, majd levetette a táskáját, a fegyvereit, a könyvét meg minden egyebet ami nála volt. Ezután elmormolt egy varázsigét, el lecsökkentette a testsúlyát olyan kicsire, hogy könnyedén fel tudjon majd bucskázni egészen a hasadék széléig. A táskájából egy kötelet vett elő. Ha azzal feljut, egyszerűen kiköti és a zsoldoslány felmászhat rajta, persze a holmijával együtt.
Gerard vett egy nagy levegőt, majd felugrott. A falon landolt, igaz megmaradni nem igazán tudott, de nem is ez volt a célja. Egy oldalirányú ugrással a szembeni fal felé ugrott kicsit feljebb. Majd ismét oldalra vetődött, vissza az előtte lévő falhoz, megint egy kicsit feljebb. Cikk-cakkban ugrált a két fal közt, egészen amíg fel nem ért. Talán is egy nagyobb sziklatömböt, nem messze a gödör szájától. Fogta, a kötelet köré kötötte, majd leengedte a másik végét.