[Magánjáték] - Gödörből gödörbe

- Értem. - bólintottam és annyiban hagytam a dolgot, azt hiszem ha én lettem volna az ő helyében, én sem sokkal több mindenről tudtam volna vele társalogni.
Túl régóta járom már a zsoldosok és bérgyilkosok útját ahhoz, hogy kellemes társalgó legyen belőlem, a kocsmák és útmenti fogadók zsiványaihoz vagyok szokva, akiknek szókincse a káromkodáson túl nem igen terjed és bár kamasz koromig én is szerető családot mondhattam magaménak, de már rég lekopott rólam az akkor megszerzett bájosság máza.
Azzal nem értem volna el idáig.
Kissé dühösen hesegettem el a feltámadó komor gondolatokat, amit minden bizonnyal mag ez a hely váltott ki belőlem és ezen nem dobott a kezdetben furcsán udvarias, de azóta kissé szófukarrá vált "bajtárs".
Szerencsére úgy látszott az idő és a katlan megkönyörült rajtunk.
Nem voltam biztos abban, hogy most mi lesz, a démon megtartja-e szavát, de mikor lepakol mellettem, akkor már kezdek bízni benne, ám az viszi a prímet, amikor elkezd pattogni fölfelé a sziklák között, mint egy.......bolha.
Őszintén leesik az állam, még akkor is, ha már sok mindent tapasztaltam és nem egy mágust láttam akció közben.
Az zökkent vissza, amikor az orrom előtt megjelenik a kötél.
Lenéztem a holmira, aztán fel a magasba és elmormoltam pár szitkot magamban.
Nem lesz egyszerű sérült bokával, plusz súllyal felmászni, de valószínű, hogy ez az egytelne jelenlegi esély.
Nagyot sóhajtok és elhelyezem magamon a dolgokat, hogy lehetőleg egynesúlyben legyek, aztán elkezdek mászni, remélem a fiú segít valamennyire.
Alaposan megizzadok mire felérek, egy darabig lihegve fekszem a szélén.
- Hát ez nem volt semmi. - szólalok meg a végén.

Odafent még mindig elég erősen fújt a szél, gyorsan megnövesztette imént a súlyát, mielőtt újra letaszítja egy fuvallat. A másik közben felér, noha Gerard nyújt neki egy segédkezet az utolsó lépés megtételéhez. Úgy illik. Ez olyan, amit az úriemberek sosem halasztanának el. Márpedig Gerard egy igazi lovag volt.
- A varázslás a kenyerem. Szinte már úgy jön, mint a lélegzetvétel. Természetesnek veszem, hogy képes vagyok a körülöttem lévő dolgokat manipulálni. Úgy tudnám leírni, ahogy a kardforgatók a fegyverükkel teszik. Azt hiszem a nagy kardforgatómesterek mondták mindig azt: a kard a karod meghosszabbítása. Mit gondolsz erről? - kérdezett rá. Nem igazán tűnt olyannak a másik, akit megragadnának az efféle elvont, mesebeli szófordulatok. Az egyes tájakon a fegyverforgatást is másképp oktatják. A tündék, az emberek, a démonok, a vámpírok mind-mind a maguk módján vállnak eggyé a fegyvereikkel. "Soha ne ítéld meg a könyvet a borítója alapján", így szólt a régi mondás. Egyszer látott egy tündét, aki az emberek stílusát vitte tovább a mozdulataiba. Talán ez a lány is hallott, látott valami olyat, amiről Gerard még nem hallott.

Nem habozok, elfogadom a segítő kezet, mert nem volt egyszerű felmászni a cuccal úgy, hogy a lábam nem tudtam kellően használni és csak a karom erejére támaszkodhattam.
A magyarázata persze érthető volt és logikus is, de azért jó pár olyat ismertem, aki sokkal hosszabb élettel és sokkal kevesebb erővel rendelkezett és sosem fogja elérni azt a szintet, amit ez a fiú itt mellettem. Bár, hogy egy démonnál, hogy telik az idő......?
- Én sosem tanultam vívómesterektől, nem mozogtam olyan körökben. - vontam meg a vállam. - Nem is erre az életre készültem, de .....ez lényegtelen......- hessentettem el a réten játszadozó, gondtalan kislány képét. - Engem a nagybátyám tanított, aki minden bizonnyal bérgyilkos volt, bár sosem mondta, de mire erre rájöttem és megkérdezhettem volna tőle, eltűnt az életemből. Aztán meg tanultam, akitől csak tudtam és amit tudtam, de az tény, hogy egy idő után megtanultam, hogy ezek - ütöttem a kardomra és a tőrömre, - a legjobb és legmegbízhatóbb barátaim s már teljesen hozzám nőttek. És, ahogy mondod, már gondolkodás nélkül használom őket. - biccentettem.
- És most merre? - adtam vissza neki a holmiját.

Gerard a horizont felé nézett. Sivatag, sziklák és kietlen pusztaság, amerre a szem ellátott. Szerencsére emlékezett rá, merre volt a helyes irány.
- Ennyi elég volt nekem egy napra. Nem vágyom másra, csak egy kiadós alvásra egy ágyban, ami lehetőleg nem egy szikla. - kiegészítve persze egy remek könyvvel, és egy kupa friss forrásvízzel.
Elindult. Aztán megtorpant. Ekkor jutott eszébe, hogy talán a lány nem tudja, merre van a visszaút.
- Megyünk egy darabon? - aztán azon gondolkozott, vajon lát-e még valaha délibábot. Remélte hogy nem. A délibáb is olyan volt, akár az ő víziói. Mire rájön az ember, hogy nyakon csípte, már túl késő.

A démonfiúnak láthatóan elege volt a mai napból és ezzel nem volt egyedül, én is szívesen vettem volna, ha már egy fogadóban öblíthetem le az út viszontagságait és tömhetem meg a hasam, na meg veszek egy forró fürdőt, de hát ez még azt hiszem pár órát várat magára, még akkor is, ha nem tévedünk el egyszer sem.
- Nekem meg egy felcser sem ártana, aki helyre rakja a bokám. - bólintottam a vágyaira. - És ha tudod az utat, akkor nagyon szívesen veled tartok, már ha még van türelmed a lassú menethez.
Azzal, megindulok bicegve utána, megfogadva, hogy legközelebb a járt utat még véletlenül sem cserélem a járatlanra.

//Köszönöm a játékot //