[Azonnali játék] - Családi műsor

Azt hiszem senkit nem fog meglepni a tény, hogy Veronia világa nem éppen egy békés jellemű gyereknek való. Háború, kegyetlenség, tragikus sortsok és megannyi szörnyűség kíséri minden kalandor életét. De mi történne akkor, ha mindez mégsem így történne? A feladat: cenzúrázzátok le a Quest for Azraelt! Teremteni Veronián egy történetet, ahol mindig a jók győznek, ahol a rosszfiúk megtérnek, és oldalt váltanak, mert megérintették a szívüket. Ahol az, aki igaz ügyért harcol 50%-kal több varázserőt kap és a démonokat sem vágja a szentség, ha nemes a szívük. Ahol a gonosztevőknek idétlen, túldimenzionált terveiket a nagyjából 70-es IQ-val megáldott csicskásaik próbálják meg sikerre venni, ahol a hős képes bármilyen halálos támadást telibe kapva is talpra állni, ahol a démonok királya egy bölcs, törődő uralkodó, ahol mindenki kedves, vidám, ahol a tegnapi esküdt ellenségedet egyáltalán nem gáz elhívni az aznapi piknikpartira, és még sorolhatnám reggelig. Sok szerencsét...bár ilyen világban nem sok szükség van rá.

Jutalom: 1500 váltó
Határidő: 2017.01.10.

Vajon ki ítéli meg azt, ki bűnös és ki ártatlan? Mi számít bűnnek és mi felett lehet szemet hunyni. Szándék és akarat között mekkora szakadék tátong vajon, ki tesz igazságot világok közti különbségekből adódó nézeteltérések között? Vajon mi meg tudunk-e bocsátani fele barátainknak, családunknak, vagy akár a szomszédoknak egy elkövetett bűn miatt? Vagy annak súlya határozza meg döntésünk, majd cselekvésünk következményét? Bosszút esküdünk vagy vállat rántunk, vagy a bűnt feldobjuk az életünket is meghatározó mérleghintára, hogy másik oldalára majd mi álljunk rá? Nagyobb-e a bűnünk, mint az, mit ellenünk elkövettek? Ha nem, jogosultak vagyunk a bosszúra? Ha igen, akkor mondhatjuk, hogy kvittek vagyunk, vagy csak rázzunk képzeletbeli kezet a Karmával reménykedve abban, hogy ennyi lecke elég volt nekünk? Lecke az életről? A bűnről? Ki dönti hát el, ki bűnös és ki ártatlan? Az a két alak, kik lóhalálában menekülnek a sötét erdőt megvilágító fáklyák acsargó dühétől? Vagy az a kisebb csőcselék, kiknek hangjára még a közelben lévő farkasok is meggondolják, hogy vonítsanak-e a holdra. Ők eldöntötték, ki a bűnös, talán a menekülők is tudják, de nem értenek egyet. Nem értenek egyet azzal, hogy néhány falusi döntsön olyan fontos dolgok felett, mi az Istenek munkája. A Veroniai éjszaka sokáig figyelte mi lesz a sorsa a két elkeseredett ficsúrnak, kik életükért könyörögtek a Magasságosnak, lábuknak, hogy még bírják az iramot, kezeiknek, hogy elviseljék az általuk cipelt súlyok miatti görcsöt. Az erdő szellemeinek imádkoztak, hogy tüntesse el előlük a hangosan roppanó gallyakat, állatoknak felállított csapdákat, a kacifántos, magas avarban megbúvó gyökeret, melyben pont akkor botlik meg az ember, mikor a legkevésbé szeretne…
Hangos, kétségbeesett kiáltás csapta meg az eddig sem túl csendes környéket. Az erdő lelkei nem hallgatták meg imáját azoknak, kik felett a kétség bárdja lebeg. Egymásba kapaszkodva néztek farkasszemet a mélységgel, mely sötétebb volt a legbűnösebb ember lelkénél is. Nem tudták mi várja őket alul, csak gurultak a fákkal, kövekkel és gazzal tarkított kifutón, remélve, hogy még nem mondtak felettük ítéletet. Ágak törtek, bőr felszíne szakadt, nyomot hagyva a falusi kopóknak, zúzódások kezdték felfedni magukat a megviselt prédák testén, de ők még mindig reménykedtek…hogy nem ma jött el ítéletük órája…
- Jones, élsz még? Jones! – szólt egy hang az előbb említett férfi fejében, mely egyesült a zuhanásuk óta fennálló sípolással, nehéz volt kivenni, mit mondhat bűntársa, kivel már órák óta menekül a falusiak elől.
- Leráztuk őket? – kérdezett válaszul pár másodpercnyi szünetet követően, majd felnézett oda, ahonnan ők indultak. Mosolyogva nyugtázta, hogy Fortuna Istene még adott nekik esélyt arra, hogy tisztázzák magukat a Karma ítélő háza előtt, majd miután hallása ismét a régi volt, fülelni kezdett. Végre olyat hallott, mit már régen, mit már fél napja nem élvezhetett nyugodtan…csendet.
- Le. Ahhoz, hogy ideérjenek, körbe kell kerülniük a völgyet, az több, mint két óra.  – válaszolt elégedetten Sigur, majd felsegítette társát a talajról. Neki sem volt túl sok ereje, ezért bízott abban, hogy Jonesnak nem esett baja és tud járni magától is. Előnyüket, mellyel megkínálta őket az Úr, ki kell használniuk, különben hiába vállaltak ekkora kockázatot.
- Tudod, hol vagyunk? – nézett körbe a sápadt képű férfi, megtörölte homlokát, majd köpött egy hatalmasat, lenézve az erdőt, naivan azt gondolva, hogy legyőzték azt.
- Egy elég veszélyes környéken. Óvatosnak kell lennünk, különben nagyobb bajba kerülünk, mint amiben voltunk. – ráncolta a homlokát Sigur, majd intett társának, kövesse. Lassan haladtak, mintha elakartak volna bújni az Erdő elöl, talán az abban fellelhető vadállatoktól aggódtak, a sötét árnyak, kik minden lépésüket figyelték, vagy az apró sárga szemek, melyekről nem tudták valódiak, vagy csak szemük káprázik.
- Miért veszélyes? – tette fel végül Jones a kérdést, de félt a választól. Talán fel akart készülni minden eshetőségre, vagy csak ki akarta nevetni baljósan elmélkedő társát, ki azonban gondterhelt arccal tekintett rá a fiatalabb tolvajra.
- Azt mondják, errefelé sok Démon és Vámpír vert tanyát. Rengeteg ember tűnt el az erdőségekben, sikolyaikat a falubeliek még mindig hallani szokták éjszakánként. – suttogta a fickó adva egy kis alap hangulatot ezzel a történetnek, majd tovább lépdelt a sötétben.
- Ne viccelj, azt mondják, a Démonok félreértett áldozatok. A vámpírok pedig paktumot kötöttek az emberekkel. – próbálkozott Jones, de kétségbeesett igyekezete, csak egy unott, lenéző legyintésre volt elegendő.
- Ezt akarják elhitetni velünk…könnyebben szereznek maguknak áldozatokat, ha azok nem félnek ennek esélyétől. Tartsd nyitva a szemed és ne higgy a meséknek, kutyából nem lesz szalonna. – tette hozzá Sigur, majd eltűnt a bokrok között ezzel egy pillanatig halálra rémítve társát, ki még mindig nem tudta eldönteni, kinek adjon igazat.
- Erre gyere, úgy emlékszem, van itt valahol egy elhagyatott vadászház, ahol meghúzhatjuk magunkat éjszakára. – mondta a vezető, idősebb férfi, bár leginkább irányadásként szólalt meg ismét, hogy Jones el ne tévedjen és valami förtelem esti nassolnivalójává váljék.  
- Ott is van! – rántotta magához a bizonytalan férfit, ki még mindig úgy remegett, mint a nyárfalevél. Talán társa által említett szörnyűségektől ijedt meg, lehet az éjszaka gyanús csendje riasztotta fel egyébként jól működő ízületeit, de az biztos volt, a tolvajok féltek…
- A lemegyünk itt a dombon és ott is vagyunk, nézd csak itt az ösvény. – magyarázta suttogva Sigur, mire Jones jobban megnézte magának azt a vadászházat.
- Világosság van odabenn,van ott valaki… - akadozott a hangja a félelemtől remegő vékony bűnözőnek.
- Nyugodj meg, majd kicsináljuk… - villantotta meg vadászkését a vezér, hegyének csillanásánál a hold fényében, csak vigyorának rejtekéből kikukucskáló, ezüstből készült fogtömése csillogott jobban.
- Én nem tudom Sigur…mivan, ha Démonok? – kérdezte már a helyzet gondolatától is megijedve.
- Ne legyél már olyan… - próbálta leteremteni cimboráját a vezető, mikor a hátuk mögött egy hang szakította félbe.
- Jó estét Uraim. Mi járatban? – kérdezte hatalmas ördögi vigyorral, szemei, akár a ragadozó macskáé, úgy csillantak meg a sötétben. A két tolvaj úgy megrémült, hogy el is felejtették a magaslatot, melyen éppen tartózkodtak. Megfordultak, hogy futásnak eredjenek, de elfogyott talpuk alatt a Föld és szép nagy vágtába kezdtek lefelé a dombról gurulva, megnézve néhány útba kerülő fát. Mire leértek, több púppal lettek gazdagabbak, mint amennyi hegy volt a környéken, nem is csoda, hogy elvesztették az eszméletüket.
- Rak’saht, miért kellett megrémítened őket? – hallott még egy hangot Jones a teste fölött.
- Én csak egy kérdést tettem fel nekik Nimród. – jött a kétségbeesett válasz.
- Hozd őket, legalább megvan a vacsora… - sóhajtott a panaszosabb alak, mire Jones kieresztette félelmében húgyhólyagja tartalmát.
- Ne…egyenek…meg…kééérem… - könyörgött, majd mielőtt elsötétült volna előtte a világ, látta, hogy a házból még több idegen lépett elő.


Jones furcsa hangokra riadt fel ájulásából, s már éppen ugrott volna fel ülőhelyéből, de rájött, hogy ez nem ilyen egyszerű, le volt kötözve, moccanni sem bírt.
- Milyen nagy orra van…hihi. – hallott egy hangot a vékony férfi, de látni még nem látta jól, kik beszélgetnek a félhomályban.
- Ne játssz az étellel Krach. – szidalmazta meg a gyereket egy fölé hajoló hölgy, kit eddig még nem látott, majd oldalra fordította fejét, ahol meglátta maga mellett Sigur-t is megkötözve, még ájultan.
- Sigur…hol vagyunk… - kérdezte végül költőien a férfi, s jobban szétnézett, miután megszokta a szeme a sötétséget.
- A Mocsárvidéken. Odakinn találtunk rátok ájultan, gondoltunk behozunk titeket vacsorára. – választ egy már jól ismert hang az ajtóból. Jones megrökönyödött, miután felismerte, mekkora kutyaszorítóba is kerültek ők most, kiverte a víz, szíve hevesebben kezdett dobogni. Szabadult volna, de gúzsba voltak kötve kezei, lábai sem engedelmeskedtek, úgy tűnik, ma eléri őket a vég.
- Nyugalom. – tette még hozzá a szikár, nagytermetű férfi, majd közelebb lépett a rabhoz és bizalmasan megfogta annak vállát.
- Nem kell úgy aggódni, maradjanak vacsorára. – suttogta sokat sejtetően a fülébe, majd nevetve megpaskolta végül annak hátát és tovasétált. A könnyeivel küzdő tolvaj esztelenül próbált kiszabadulni a kötések szorításából, főleg, miután meglátta a vadászház díszítését, a megannyi ételkészítésre használatos evőeszközt az asztalon és egy véres köpenyes nagydarab férfit hatalmas agyarakkal, melyek úgy lógtak ki szájából, mint egy rozmárnak. Semmi kétség…Démonok ejtették csapdába őket.
- Engedjenek el…kérem… - próbált könyörögni, mire a házban lévők rátekintettek a tolvajra. Volt aki zavartan megrázta fejét, volt aki kuncogott, Rak’saht volt az egyedül, aki próbálta nyugtatni a rémült alakot.
- Ne aggódj, nem fog fájni… - mondta leülve az asztalhoz, mely előtt a rabok is ültek. A falakon valamilyen állat, vagy ember bőréből készült plédek és anyagok voltak kifeszítve, rengeteg csont hevert szerte-szét a szobában, koponya a komódon…
~ Ezek állatok, betegek…~ gondolta magában rémülten, még mindig sírva.
- Mit kerestetek odakinn? Rémültnek tüntetek. – kérdezte Rak’saht megtörve a csendet, mely a konyhában való sürgés-forgás miatt keletkezett.
- Mi csak kirándultunk…kérem, ne bántsanak… - válaszolt Jones.
- Tízezer váltóval kirándultatok? Ráadásul Rhodes malomja által fémjelzett zsákban?  - hajolt előrébb a férfi, majd megrángatta a férfi székét, mire az lányokat megszégyenítően éles hangon sikított fel.
- Ennek mi baja? – lépett közelebb a véres köpenyes szakács egy hatalmas bökővel a kezében.
- Meg van rémülve…szerintem tolvajokkal van dolgunk. – válaszolt Rak’saht nemes egyszerűséggel, mire a séf megrántotta a vállát.
- Porhanyósak legyenek, az a lényeg. – böfögte oda flegmán, majd a Jones előtt elterülő asztal sarkához csapta kését, mely élével bele is állt az evésre használatos alkalmatosságba. Ez a cselekmény ismét éles hanghatásokat váltott ki bátor Hősünkből, sőt valószínűleg maga alá is piszkított.
- Te…ez behugyozott. Mit ijesztgeted? – kérdezte méltatlankodva Rak’saht, mire a távolodó alak nevetve vette tudomásul a hallottakat.
- Nem fogunk megenni…ne aggódj… - fordult oda a hölgy Joneshoz kedvesen mosolyogva.
- Míg nem főttetek meg… - tette hozzá a szakács még mindig nevetve, amihez csatlakozott Krach is.
- Hát pedig bele fognak halni… - szólt közbe bólogatva Rak’saht… - amint megkóstolták az isteni ragumat… - kacsintott vigyorogva.
- Meg fogtok enni minket? – kérdezte végül bizonytalanul.
- Nem…már régóta nem eszünk embereket…a közös paktum óta. – válaszolt a lány, mire a vele szemben ülő férfi egyetértően bólogatott.
- Örültünk neki, hogy új esélyt kaptunk arra, hogy jobb életet kezdjünk…ezért is mentettünk meg titeket. – mondta.
- Hogy? – hitetlenkedett a fickó, mire a szakács is beszállt a beszélgetésbe.
- Amnesztiát kaptunk az egyháztól, ha be tudjuk bizonyítani, hogy jó útra tértünk, regisztráltatjuk magunkat…de ennek már több éve. Azóta meg is tértünk. – mutatott az egyik fal felé, hol az eddig emberbőrből készült kárpit díszelgett, azt egy mozdulattal lerántotta a lány, így láthatóvá téve a hatalmas, díszes keresztet.
- Az Úrnak köszönhetjük, hogy kaptunk még egy esélyt…ezért hálásak vagyunk. – mondta Nimród kezében fakanalat forgatva.
- Maguk csak bolondoznak velem… - fintorgott a férfi, majd ismét kötelékére tekintett.
- De akkor miért kötöztek meg? – nézett vissza rájuk.
- Mert a kötözött sonkáért odavagyok… - mutatott rá Jonesre Nimród a fakanalával, mire Rak’saht ismét nagy nevetésben tört ki.
- Elég…ne viccelődjetek már vele… - intette le őket a Csábdémon, mikor kinyílt a vadászkunyhó ajtaja.
- A választ ott találod. – mutatott az ajtó felé.
- Jó estét az Uraknak. Le vannak tartóztatva erőszak, tolvajlás, rablás és gyilkosság vádjával. – mondták az ajtón kívülről egy fegyveres katona ellentmondást nem tűrően, majd beljebb lépett.
- Hála Istennek, mentsenek meg, ezek meg akarnak enni! – kiáltott Jones hálásan, mire a kinn álló katonák is nevetésre emelték szájukat.
- Sawyerék? Ők a légynek sem tudnának ártani… -  válaszolt a kapitány a koholt vádra, majd intett a katonáknak, hogy vegyék át a két tolvajt.
- Köszönjük, hogy értesítettek minket a tolvajokkal kapcsolatban Verna. – köszönte meg a segítséget a férfi, mire a lány mosolyogva fogadta a gesztust és átadta a nem régiben említett pénzes zsákot is Hartman kapitánynak.
- Nagyszerű, a falu hálás Önöknek. Az egyház tudomást fog erről szerezni, erről biztosíthatom magukat.  – Tette még hozzá, amint kivezették a két férfit a kis vadászházból…
- Dehát ezek Démonok! Emberevő, gyilkos szörnyetegek! - kiáltotta Jones, miközben elvezették a katonák...hangját az éjszakai erdő még sokáig élvezhette, talán mosolygott a mocsár is a két nyomorulton...igazságszolgáltatás történt vagy félreértés? Ki ítéli meg, ki a bűnös és ki ártatlan?

Fergeteges alkotások voltak. Szinte magam előtt képzeltem azokat a fejeket, amiket a szereplők vágtak a történet során. Mindkettőtöknek járt az elismerés, a vállveregetés, egy nagy self feles...természetesen benne teával, valamint 1500 váltó!