[Magánjáték] Wyn&Cris - Meet Me by the Moonlight

Borzalmas...


-Egyszerűen borzalmas. - mondtam ki hangosan azt, ami foglalkoztatott, (mint mindig, mikor beszélhetnékem támadt,) ami jelen esetben mindössze a vacsorát takarta. Kirázott a hideg még a gondolatától is.
Apám, ahogyan az tőle megszokott volt, már megint elveszett valahol az aranyszínű, könyvszagú késő délutánban, ami annyit jelentett: ha nem akarok éhen maradni, főznöm kell. Az esetek többségében ugyan inkább az éhezést választottam, most más volt a helyzet. Terveim voltak az éjszakát illetően, s ha korog a gyomrom, még a végén elriasztom az állatokat. Szóval, beszabadultam a konyhába, amiből kisebb méretű otthoni katasztrófa bontakozott ki, tekintve, hogy vajmi keveset értek ilyesmihez. De lényeg a lényeg, valamiféle eredménye mégis csak lett a sok összekoszolt edénynek és annak, hogy teljesen tönkretettem egy lapot az éppen előttem heverő könyvben (Veronia nem létező, groteszk és képtelen legendáiról szólt, apám saját írása. Szerencse, hogy több példány is volt belőle, mélyen tisztelt Gentlesaline úr ugyanis nem igazán rajongott érte, ha tönkreteszem az ilyen emlékeit.). Csak tudnám, minek vittem magammal az ételnek nem igazán nevezhető alkotásaim gőztől és forró, szétkenődött hozzávalóktól tarkított csatamezejére. Főleg, hogy jó ideje nem is olvastam semmit.
Tehát, nem tudom, mit csináltam, de az íze egyszerűen borzalmas volt, olyannyira, hogy mindent úgy hagyva, idő előtt összekészültem és kimásztam az ablakon, egyenesen a háztetőre. Ez volt a kedvenc helyem, ha el akartam hitetni apámmal, engedelmes jó gyerek vagyok, aki mindig hallgat minden szavára és nem csavarog el folyton. Persze mindenki tudja, hogy ez képtelenség. Mármint életünk minden egyes másodpercében jó gyereknek lenni.

Ma is ugyanazt viseltem, mint legutóbb ilyenkor: a legelhasználtabb csizmámat egy egyszerű fatörzs-színű nadrággal, amelyen több folt volt, mint egy szűrőn, meg az inget, amit legelőször meglovasítottam az öcsém szobájából odahaza. Hogy miért? Nos egyszerű. Amikor kint voltam, elfeledkeztem mindenről, amit normális, épelméjű lény mindig észben tart. Ezért néztek ki a ruháim úgy, ahogy és ha nem akartam lebukni, ki kellett találnom valamit, egy helyet, ahová elrejthetem a túrázós dolgaimat. Már nem apám elől, ő sosem kutatott úgy a dolgaim között, mint az a négy lábon járó idegösszeroppanás, Kieran Gentlesaline sárkánygyíkja személyesen. Mindig sokáig bámult rám, amikor összetalálkoztunk, amolyan tüntetésképpen, hogy bezárom a szobám ajtaját előtte, a tekintetében pedig ott volt az a furcsa szikra, mintha tudná, hogy idősebb nálam és ebből feltétlenül következne, hogy okosabb is. Ebből elég. Egy heves mozdulattal elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat és irányt választottam a másoknak igen sötét semmiben, ezúttal céltalanul, már ha ilyen lehetséges.

Nem tudom, mennyit mentem, csak azt, hogy ma különösen messzebb merészkedtem, mint szoktam, ennek pedig magától értetődő oka volt: egyszerűen sehol nem láttam semmit, ami állatokra utalt volna. Nem sokszor történt ilyen, de itt töltött éveim alatt éppen elégszer ahhoz, hogy tudjam, általában akkor következett be, ha valamilyen változás alakult ki az erdőben, ami leginkább területi behatolót jelentett. Egy ilyen területi behatoló pedig éppen elég indok volt arra, hogy Wyn Silvernight felkutassa és szükség esetén elüldözze azt, ami megzavarja kedvelt állatai nyugalmát. Gondosan méretre igazított botomat magam mellett tartva meneteltem előre csendesen, amennyire csak tőlem tellett, sima hajam össze-vissza szállt körülöttem, mint valami röhejes, szálakká foszlott ragyogó fehér kelme. Egyre csak azon járt az eszem, vajon ezúttal is egy idegen lényt találok-e, aki összeveszett az itteniekkel, esetleg egy eldobott furcsa tárgy váltott-e ki megint nyugtalanságot azokból, akiket rendszeresen láttam erre megfordulni, sőt, mintegy hétről hétre követtem az életüket...amikor rájöttem, mégis mennyire messze tévedtem. 

-A Tövislény. -böktem ki véletlenül.

Az a létforma jelezte a határokat, amelyeket nem szabadott átlépnem, ez a szúrós, félelmetes része az egésznek pedig éppen egy tisztást jelölt. És ahogy jobban szemügyre vettem, nem is akármilyet. Gondosan kikerültem a Tövislényt (vagyis ezt a részét), hiszen épelméjű soha a közelébe nem ment volna. Elhelyezkedtem egy puha, jó illatot árasztó bokornál, s remélve, hogy még nem késő, lélegzet-visszafojtva figyelni kezdtem az idegent. Sötételf volt, annyi biztos, és szemmel láthatólag apám-féle barátság fűzte egy sárkánygyíkhoz. Ha valamit megtanultam azóta, amióta rádöbbentem, hogy észlelem az állatok gondolatait, az az: ha higgadt akarok maradni, az ilyen kis pikkelyes-tollas lényecskék tudatával való érintkezést jó messze el kell kerülni. Na de...mégis mit keresett ez a férfi itt, miért táborozott le ilyen közel a házakhoz és...a homlokomhoz csaptam volna, de türtőztettem magam. Hát persze. Biztosan a Holdhoz imádkozott, elvégre sötételf, a tisztás pedig látszólag kiváló helynek tűnt arra, hogy az égboltot figyeljük. Ami pedig engem illet, egyelőre én is a figyelésnél maradtam, legalábbis amíg ki nem okoskodom, valami számomra érdekes folyik-e itt, annyira érdekes, hogy meg is szólaljak, felhívva jelenlétemre az idegen figyelmét.

 Vakon és vadul csapdostam az égyilokommal. Dracon szárnyának suhogása volt az egyetlen célpont. A lebegő torony. Puff, egy vágás. A csata Ger-ék ellen. Még egy csapás, a penge sziszegve szelte át a levegőt. Karl megjelenése. Még egy csapás. Képzeletben eltaláltam a sárkányt, a gyakorlatban Draci-t sikerült majdnem megböknöm. Visszahúztam a kezemet. Aztán az emlékek elöntöttek. A vámpírok támadása, az elkeseredett döntés, hogy feláldozom magamat, így vásárolva időt Ada-éknak. A tábornok megjelenése. Összeszoruló falak. Egy ígéret felevelenítése. Kőgyűrűben összeroppant vámpírok. Az elfuserált csapda. A rohanás lefelé. Zavarodottság. Ger magánakciója, Ada vak támadása. A Mélységi csápjai és szeme. A feje a hangomban. Elragadja Ada-t. Menekülés. Rúnakör. Forog a világ. A képek felgyorsultak. Megérkezés a rétre. Narancsszínű lángok. Szinte úgy villogtak a szemem előtt az emlékek, mint ha minden egyes töredékmásodpercre jutott volna egy. Szétrobbanó torony. Egy sárkányangyal. A halál ígérete. Zuhanó kövek. Lángok. A megtépázott kis város a torony maradványai körül. Ada a karjaimban. A beszélgetés. Az elkeseredettség. A szeretett nő véres és mocskos látványa. A szívem egyre gyorsabban vert, ahogy szinte már táncoltam a kis réten, amelynek a létezéséről meg is feledkeztem. Csak a penge sziszegése és suhogása volt az egyetlen hang, amelyhez nemsokára társult a szapora légvételem...aztán Draci rémült csipogása. Megtorpantam. Izzadtam. Kinyitottam a szememet. Nem láttam senkit sem. Holdfény. Este. Holdfény...koncentráltam.
  A hold szépen ragyogta be a környéket...és a fény megtört. Valaki volt a közelben. Sőt, két valaki is . Az egyik inkább egy valami. Egy entitás...nem tudtam teljes mértékben beazonosítani. Viszont a másik jelenlét egy humanoidról árulkodott. Valószínűleg egy tünde, aki a sötétben várakozik...mire? Hogy megtámadjon? Lesben állva, a bokrok közé bújva, tőlem három méterre, enyhén balra. Clandestine körül tűz keletkezett, a testem takarásában. Narancsszínű lángok festették meg a sötétet. Kísértetiesen hasonlított arra a fényre, amely szétrobbantotta a Dornburg tornyot. Ösztönösen magam köré vontam egy lángokból álló akadályt, amely az egész testemet takarta, támadástól tartva és két fegyveremet készenlétben tartva fordultam az alak felé, aki még mindig bújdosott. Dracon leszállt mellém, biztonságos távolban a fenyegető tűztől, ajkait felhúzva vicsorgott abba az irányba, amerre én is néztem.
- Mutasd magad, akárki is vagy!

Shadows in the Moonlight A sötét elf bérgyilkos tíz méteres körzetben megérzi azon lények jelenlétét, akikre rásüt a Hold fény(akkor is, ha nem lát rájuk). (Azonban azokat már nem, akiket valami miatt takarja a Hold, pl. épületen belül tartózkodnak). Fajt nem tud megkülönböztetni, csak méretet (egy kutya kisebb "árnyékot vet", mint egy ember, vagy egy ló). Naponta egyszer használható 5 perc erejéig.

Elemental Bond A druida karakteralkotás alkalmával kiválaszt egy elemet (Föld, Tűz, Víz, Szél, Jég, Villám) ami majd más képességeinél az azokban megjelölt elem helyét fogja betölteni. Ez a képesség passzív része. Az aktívval pedig képes a druida a választott eleméből képes fél köbméternyit létrehozni egyszerre a botja végénél.

Elemental Barrier A druida egy testét eltakaró akadályt hoz létre a választott eleméből. A föld és jég elemű akadály a fizikai hatások ellen véd, míg a többi elem a mágikusak ellen. 10 másodpercig marad meg, vagy amíg egy támadást el nem nyelt.

Nos, nem fogok kíméletesen fogalmazni, két lehetőség is felmerült bennem, ahogyan onnan a sötét bokor takarásából szemlélődtem, s egyik sem tüntette fel túlságosan jó színben azt az idegent. Első gondolatom tehát az volt, hogy az a fazon valamiféle őrült, s elmeháborodása befolyása alá vonta a Holdnak bemutatott szertartásos fegyverhasználatát. Meglehetősen félelmetesnek tűnt és rendkívül erősnek, ami miatt, őrült vagy sem, megfordult a fejemben, hogy befejezem a kémkedést és hazamegyek. De nem tettem, méghozzá a második lehetőség miatt: mi van akkor, ha ez a sötételf arra gyakorol, amire gondolok? Hiszen...végül is nagyon úgy is festhetett volna a felállás. A mozdulatai, a fegyverei és legfőképpen a belőle áradó furcsa, azonosítatlan, elszántsághoz és vérszomjhoz hasonlító érzelmek pedig felvetettek bennem még néhány dolgot. Nem mintha nem féltem volna, sőt, egyenesen tudtam, hogy nagyon nagy bajba kerülhetek, de a kísértés, hogy esetleg igazam van és annak az alaknak sok köze van az életek kioltásához, ráadásul sötételf és nagyon közel táborozott le ahhoz, hogy akár az én életem kioltására fájjon a foga...

Nagyon halkan fújtam egyet. Mégis mikor lettem ennyire üldözési mániás? Hét éve már annak, hogy a nővérem meghalt és még csak az sem biztos, hogy nem baleset volt. Nem voltam én olyan fontos, hogy a létezésem okozta hibát valaki ennyire hosszú időn át próbálja orvosolni. Elvégre semmi bajom nem esett egyetlen egyszer sem, mióta egyedül jártam a Silvernight házba. Agyrém, amit művelsz. Hagyd békén és kotródj végre haza. Sokkal erősebb, mint te, még ha igazad is lenne, sem tudnál vele semmit sem kezdeni. -figyelmeztettem magamat, s már a lehető legrejtettebb menekülési útvonalat dolgoztam ki, ahogy hátrapillantottam vállam fölött a Tövislény és az általam kitaposott picike, mások számára talán még láthatatlannak is tűnő ösvények irányába, ám ekkor végre felfogtam a bajt, s mozdulni sem mertem többé. Sziklaszilárdra megdermedt tagokkal gubbasztottam a bokorban, mint egy kupac kétnapos ürülék, közben néztem, amint az elkerülhetetlen bekövetkezik.
Talán csak a félelem művelte velem, de mintha éreztem volna a lángok égető, vészjósló forróságát az arcomon, ahogyan az idegen és a társa félreértelmezhetetlenül készen állt a támadásra.
Mit volt mit tenni, a parancs, az parancs. Ha nem bújok elő, valószínűleg úgyis végem, de így még talán elmehetek, feltéve, ha sikerül meggyőznöm a férfit, hogy csak egy kisgyermek vagyok. Az ilyesmi nem szép, tudom, de már számtalanszor mentett meg kisebb verekedésektől, gyanúsítgatástól, egyszóval miért is ne használtam volna ki? Tehát...először is rávettem magam, hogy megmozduljak, ami nem volt valami egyszerű, aztán megpróbáltam nem elnyomni a félelmeimet. Egy kisgyerek mindig fél, ez alapszabály. Már nem mintha én legszívesebben nem futottam volna el onnan azon nyomban.

Szóval végre-valahára, szépen lassan és megfontoltan kilépdeltem rejtekhelyemről, remélve, elég meggyőző lesz az álcám és olcsón megúszom ezt a kis találkozást. Na de beszélni sem ártana. Mit mondana egy halálra rémült gyermek? ...A helyzetet elnézve ezt inkább elvetettem. Tehát, mit is mondana egy halálra rémült Wyn?

-Itt vagyok. -szóltam, de azonnal vissza is szívtam volna. A hangom olyan volt, mint a szél, ami a rosszul záró ablaknál fütyül, ráadásul teljesen nyilvánvaló, hiszen ott álltam és valószínűleg úgy festettem, nos, mint aki az elmúlt pár másodpercben már ezerféleképpen elképzelte a halálát- Nem akartam semmi rosszat. Szokásom erre sétálni.

Na, ez már nem hangzott olyan rosszul és nem is hazudtam lényegében. Talán nem lesz semmi baj, ha az a lángoló égimeszelő hisz nekem.

Szinte bele tudtam volna markolni az idegen...megkönnyebbülésébe? Persze ezzel nem volt semmi baj, sőt, így legalább biztosra vehettem, hogy (legalábbis az elkövetkező két percben) nem leszek ropogósra sütve. Na de ennyire ártalmatlannak tűntem? Már végignéztem volna magamon, amikor eszembe jutott az iménti kis eszmefuttatásom gyermekszerű kinézetemről. Hát persze. Lehet, hogy álcára se lenne szükségem soha? Mindegy, akármi is az igazság, úgy nézett ki, megmenekültem, és mivel amúgy sem tanultam még semmi olyat, amit használni is tudnék jelen helyzetben (kivéve egyvalamit, de az idegen sárkánygyíkján kívül még csak egy madárfiókát sem láttam), az övemen lévő kis bőrszíjba toltam vissza a botomat.
Na jó. Mintha csak egy érdeklődő szomszéd nénike lenne, válaszolgass neki valami elfogadhatót. -bírtam magamat cselekvésre, immár normális(abb)an dobogó szívvel. Majdnem baj lett, de azért még nincs vége. Ha nem tetszik neki valami, gondolkodás nélkül le fogja csapni a fejem, ebben biztos voltam.

-Lány vagyok. És Wyn. Mármint a nevem. -mondtam, miután úgy véltem, a hangom nem fog remegni és lesz egy kis színe- Illetve akármennyire is furcsán hangzik, nem vagyok kisgyerek. Bizonyos határok között tudok magamra vigyázni, de azért jól esik az aggodalma...uram.

Az ilyen langalétákkal mindig jó sokat szenvedtem. Először is, olyan magasan volt a fejük, hogy ha fél óránál tovább kellett valakire figyelnem, utána két hétig fájt a nyakam, másodszor pedig tudja az a mindenható anyatermészet, miért, de egyáltalán nem tudtam meghatározni az életkorukat. Huszonnégy vagy negyvenkettő, képtelen voltam normális és ésszerű különbségeket felfedezni, mert mindegyik olyan...átlagosan, egészségesen nézett ki. Tehát maradjunk az udvarias magázódásnál, az a legbiztosabb.


Egy pillanatra felvontam a szemöldököm. Azért ennyire csak nem festettem szánni valóan.

-Dehogy, ez csak az erdőjáró ruhám. Mindegyik tönkremenne, ezért többnyire egyet használok.-tettem hozzá gyorsan halkan, de már egészen visszatért a megszokott hangom, ami talán közelebb állt a valódi koromhoz.

A Köd-erdőre szándékosan nem tértem ki. Igazság szerint utáltam sokat beszélni idegenekkel, és még ebben a helyzetben is reméltem, hogy ennyi bőven elég lesz arra, hogy az a férfi szépen utamra eresszen. Habár...ha már így alakultak a dolgok, lehet, hogy illene visszakérdeznem valamit? Már majdnem megvontam a vállam és elkezdtem volna magammal hangosan megvitatni ezt a problémakört egyéb társalgási illemszabályokkal kiegészítve. Mert, valamiért be kell valljam, így tűz nélkül, szemtől szemben ez az idegen már nem is késztetett annyira menekülésre. Talán, mert annyira kényelmesre, nem, természetesre vette a figurát. Nem tudom. Lehet, hogy a normális értelmes életformák ismeretség híján is így viselkednek egymással? Nekem is le kellene ülnöm? Most mégis mit tegyek?
Végül néhány másodpercnyi mérlegelés után úgy döntöttem, egy lépést teszek előre, biztos, ami biztos, egyébiránt pedig maradok a kérdezésnél. De ha ez a kis lény is olyan, mint a fajtársa odahaza, legalább még hármat lépek hátra, annyi biztos. -jegyeztem meg magamban.

-Öhm...véletlenül láttam, amit az imént művelt. Megkérdezhetem, hogy minden rendben van-e? ...Nagyon szép sárkánygyíkja van.

Nem is rossz. -engedtem meg magamnak egy megkönnyebbült sóhajt, közben már nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el picit a démon-dolgon, persze fejcsóválással jelezve, hogy semmi közöm hozzájuk. Ami azért kicsit túlzás, de én valóban nem voltam démon. És ha már itt tartunk, miért is árultam el, hogy csal a kinézetem? Hát Wyn, azért ez kicsit mégis rossz.
Ráadásul a nevét sem kérdeztem meg. Most már mindegy, reméltem, hogy a helyzet -és az idegen jelleme- majd adja magát és szépen szemet huny gyengécske kommunikációs képességeim felett.

No jól van. -hagytam annyiban az előbbi hibáimat annak reményében, hogy nem értettem félre semmit és az idegen szándékai tényleg inkább a barátságos felé hajlottak- És nézzenek oda, nem érdeklik a szabályok! 
-Tizenhét. Az igazság az, hogy én is utálom őket, el sem tudja képzelni, mennyire.-válaszoltam most már természetes könnyedséggel, persze azért jócskán szemmel tartottam még a férfi minden mozdulatát. Bár ez addig tartott, amíg fel nem tűnt, milyen szép kék szemeket adott neki a természet.
Mennyivel értelmesebben néz ki. -morogtam magamban- Ez így nagyon nem éri.
És nagyjából addig a pillanatig irigyeltem önfeledten, amíg rá nem ébredtem, hogy egészen pontosan éppen egy jöttment ismeretlen vette a bátorságot, hogy mindenféléről magyarázzon nekem, amikről halvány fogalma sem volt, egészen kioktatás és idősebb vagyok, tehát okosabb szagúan. Körülbelül eddig tartott a türelmem is, amely humanoidokkal szemben bírt csak ki ilyen szélsőségesen rövid időtartamot.
És apám sárkánygyíkját se felejtsük ki. Apropó sárkánygyíkok...ha az a kis izé egy milliméterrel is közelebb jön vagy végignyal, kárpótlásként követelni fogom a boros flaskát. Várjunk csak...! -és abban a pillanatban megfogalmazódott bennem a nyilvánvaló: hogyan jöhetnék ki pozitívan ebből az egész találkozásból. Kétszeresen is.
Tehát a terv első részeként, amit valószínűleg amúgy is megtettem volna, szépen helyet foglaltam a kis lényhez közel, amely még elég távol volt ahhoz, hogy viszonylag kényelmesen fel tudjak nézni az idegen arcába ülő helyzetből is. Ezután következett volna a neheze, ha nem lettem volna már kicsit felhúzva. De így, ahogy már magamat ismertem, a beszéd, a szavak megformálása, egymás után pakolgatása kisded játéknak tűnt csupán ilyenkor.
-De azt még jobban utálom, amikor valaki úgy beszél, mintha mindent tudna a másikról. Ne vegye gorombaságnak, de tán rám van írva, mit miért teszek? -kérdeztem szemöldökömet kissé felhúzva, arcomon igyekeztem a tudtára adni, hogy attól, mert ilyen kis mulatságosan festek, még nem tartom magamban, ha felidegesítenek. Ami valljuk be, néha igazán könnyen bekövetkezett, főleg, ha valami olyasmi előzte meg, mint ma az a kis katasztrófa a vacsoránál- Higgye el, ha lenne más ésszerűbb megoldás, mint mindenki, akinek minden rendben van a fejében -céloztam az iménti kijelentésére, miszerint nem bolond, ami azért kicsit megnyugtatott-, azt választanám, élnék vele. De látja, hogy nézek ki, csoda, hogy még kijárhatok a szobámból egyedül. És éppen ezért szegem meg a szabályokat. Tudom, milyen veszélyes Veronia, de úgy nem leszek képes szembe nézni a problémákkal, ha hagyom, hogy függönyök mögött neveljenek. -mondtam, majd talán kicsit túlzás, de még hozzátettem: Azért, hogy erősebb legyek, bárkivel, egy démonnal is szövetkeznék, ha ez azt jelentené, hogy edz és tanít engem. 
Szemtelenül bátornak és vakmerőnek éreztem magam. Néhányszor megfordult a fejemben, hogy hibát követek el, de nem tudtam megállni, egyszerűen ilyen voltam, ha valamit nehezményeztem, ezek közé pedig odatartozott ez a feltétlen, megmagyarázhatatlan óvás is. Ettől függetlenül azért még szimpatikus figura maradt számomra ez az idegen, még ha nem is értettem, miért. Mindenesetre azt vettem észre, hogy, felengedek, felszínes mérgem (ha ez annak nevezhető) elpárolog és apró mosolyra húzódik a szám.
-Szóval, most, hogy ezt tisztáztam magának, igazán úgy fair, ha legalább a nevét elárulja. -szóltam ismét, visszavett komolysággal és több lazasággal- Nem fogok sírva hazarohanni. Én sem tudom, miért, de egyre jobban beszélgetni akarok magával.
Még gondolkodtam rajta, hogy legyek-e pofátlan és kérjek az alkoholból, de gyorsan leküzdöttem ezt a kísértést, egyrészt, mert talán éppen most sikerült magamra haragítanom évek óta az egyetlen ismeretlent, akivel szívesen váltok háromnál több szót, másrészt pedig, mert reménykedtem benne, túl kényelmes ahhoz, hogy leordítsa a fejem és előbb-utóbb úgyis alkalmam nyílik rá. Mindent összegezve azt hiszem, büszke voltam magamra.
Aki nem mer, az nem nyer. -gondoltam, talán kicsit túl elégedetten is. De általában egy ilyen kisebb kiakadásomat ez követte. Túlzott nyugodtság.

Amolyan beletörődős, vállvonogatós bólintásfélével próbáltam jelezni, hogy valójában nem ért váratlanul a dolog a korommal meg a többivel és nem is igazán érdekelt. Voltak olyanok, akiknél első látásra sem tűrtem volna unott arccal, de ez az alak, ez a Főnix egyáltalán nem zavart semmilyen tekintetben. Még úgy sem, hogy az imént kicsit kioktatott. Talán a szabályokhoz való hozzáállása miatt? Vagy azért, mert az, ami én?
Ó igen, helyben voltunk. Az a bizonyos démonokkal való cimborálás viszont annyira nem is tűnt számomra helytelennek vagy hátrányosnak. Persze tisztában voltam vele, hogy nem minden démon egyforma. De ha ebből indulunk ki, nem minden sötételf sem. És -nyeltem egyet, mert azt hittem, az a kis izé azért hátrál, hogy rám vethesse magát- azt hiszem, ez a sárkánygyíkokra is igaz, de nem kiabáltam volna még el. A mesteremnek, apám barátjának nem igazán tetszett, hogy így ódzkodom ezektől a teremtményektől mindössze az öreglány, apám kis aranyos háziállata miatt és szóvá is tette, amit most bizonyára megismételne, ha itt lenne, de az igazat megvallva valahogyan sosem volt eleget itt és jóval többet minden ottnak nevezhető másik helyen, ami nem itt van. Tiszteltem, ahogyan csak tudtam, azonban mostanra megelégeltem ezt a tétlenséget. Nem akartam már bezárva maradni, a jó öreg Kieran Gentlesaline nem engedett, úgyhogy, nos, maradt a démonokkal való cimborálás. És az éjszakai elszökdösés.
Van tapasztalata. Ez érdekes. ...Hmm. Főnix okos. -vallottam be magamnak, aztán gyorsan hozzátettem- De az már nem annyira, hogy elárulta, van oka a személye titkolására. Már nem mintha szándékomban állna ártani neki vagy megint ráragasztani valamit, amit az az idétlen fejem kiad.
-Csalódott volna? -kérdeztem kissé nevetve, amolyan Wynesen nevetve (tehát nagyon nem életszerűen visszahúzódó és kicsit unott-nyomott arckifejezéssel)- De hát nem is ismer. Vagy esetleg a lángjaival a fejembe is belelát?
Lángok? -kaptam észbe hirtelen, mialatt lopva végigpásztáztam Főnixet. Elég izmot sejtetett a ruhája így is, volt nála ilyen-olyan fegyver, amelyekről soha nem is hallottam még semmit, itt szaglászott a nyelvével mellette ez a kis pikkelyes, ráadásul a férfi fektében is jó nagy volt (már most fájt a nyakam)- Hát nem fest valami druidásan, de amennyire én meg tudom ítélni, jó esély van rá, hogy az.
A Dracinak nevezett lény -aki annyira tényleg nem tűnt vészes társaságnak, legalábbis ameddig tényleg nem nyal végig- úgy tűnt, rám unt, aminek kissé túlzottan is örültem, talán mert féltem megnézni a gondolatait. Féltem, hogy ugyanolyan érzést váltanának ki, mint otthon...eh, még a nevét sem voltam hajlandó előkeresni gondolataim tengeréből. Mindegy, a kis fehér békén hagyott, én pedig törökülésbe helyezkedtem volna, ha nem repül felém az a csinos kis fegyver.
-Ohó. -mondtam magamról elfeledkezve és megnyaltam alsó ajkamat- Nos, azt hiszem, tudja a választ. -azzal hátradőltem a fűben, amint megvolt, hol fog földet érni Főnix fegyvere, s kicsit idétlenül nyújtózva, de határozottan elkaptam. Jó erősen megfogtam, párszor végigsimítottam rajta, bár nagyon óvatosan, aztán megszagoltam (szokásommá vált, ahogy apám a könyvekhez dugja az orrát, én, nos egy kicsit hidegebb és élesebb dolgokhoz).
-Így van. Jogos az észrevétel. -céloztam származásomra és a helyre, ahol heverésztünk- Köthetünk dupla alkut is. Ha esetleg megérdemlem majd egyszer a bizalmát és elárulja a nevét, én elárulom, mit keresek itt. -mondtam, miközben felültem, s jobb kezemben próbálgattam a pengét- Ha hazudnék, hát rohanjak haza sírva. Szóval mutassam meg, mennyire gondolom komolyan?
Nem mondanám, hogy olyan sok gyakorlatom lett volna a fegyveres küzdelemben, leszámítva a zakkant öcsém ellen vívott párharcokat anyám konyhai eszközeivel és később valódi harci késekkel Silvernight úr, azaz a másik apám öröklött gyűjteményéből. Jó nagy fejmosást kaptunk érte, hogy engedély nélkül elvettük. Egyszóval fogalmam sem volt, mennyire lesz kiábrándító a teljesítményem, ám Főnix szavai túlzottan feltüzeltek ahhoz, hogy egy percnél is tovább nyugton tudjak ülni. Fel is pattantam hamar, bal kezemmel megigazítva az övemet, hogy druida botom ne legyen útban.

Egy tükör.
Először nem értettem, miért mutogatta nekem, aztán végül eszembe jutott, hogy már hallottam ilyesmiről, és arról, pontosan mire használják hazugságvizsgálás alatt. Hát, nem töltött el különösebb örömmel, hogy Főnix egy ilyet hord magánál, ahogyan azt is találgatni kezdtem, vajon mennyire képes meghatározni, mikor hazudok, értve itt például akár csak azt is, hogy Wynnek hívatom magam. De tényleg. Ez most hazugság? Persze nem engedhettem meg magamnak, hogy elkezdjek ezen töprengeni, azt meg főleg szándékomban sem állt kinyögni, mi foglalkoztat éppen. Nyugalmat, vagyis inkább harc miatti izgatottságot erőltettem magamra, valami olyasmire gondolva közben, ami motivál, persze amellett, ami nyilvánvaló volt.
Figyelmesen szemléltem a penge helyes használatáról szóló rögtönzött előadását, s közben még az is megfordult a fejemben, hogy talán ő is valamiféle tanító valahol. Ám ez önmagában nem támasztotta volna alá a kijelentését, miszerint jobb, ha titokban tartja, kicsoda. De érdekelt is abban a pillanatban, amikor gyakorlatilag tálcán kínálta magát, mint edzőt, még ha erre a kis fogadásra korlátozva is.
-Szóval, valahogy így. -mormoltam, későn véve észre, hogy hangosan kimondom, miközben beigazítottam a -meglehetősen érdekes és sok kérdést felvető illatú- pengét a karomhoz és a kezembe. Próbálgattam kicsit, aztán amikor úgy éreztem, biztosan tartom, kerestem egy számomra megfelelő kezdőállást. Nem volt valami egyszerű, hiszen szemmel láthatólag nem rám tervezték, de talpraesettebb voltam én annál, hogy ilyen leheletnyi kényelmetlenség miatt feladjam.
Majd a bal kezemet használom egyensúlynak.
Kipróbáltam, elég szépen bevált, s mintegy magamnak helyeselve bólintottam, nem is foglalkozva vele, mennyire furának -vagy bolondnak- tűnhettem a kis szokásaimmal. Most már csak el kellett gondolkodnom rajta, mik az előnyeim.
Először is, kicsi vagyok. -kezdtem- Vékony és elég rugalmas ahhoz, hogy alulról kerüljem ki Főnix támadásait. De biztosra veszem, okosabb ő annál, hogy ez sokáig kitartson. Na lássuk...nem létezik, hogy csak ennyi van a tarsolyomban.
Sötétbe borult az arcom, ahogyan agyaltam. Idegesített, hogy nem jut eszembe semmi és már-már ott voltam, hogy rögtönözve vágok neki, elvégre, Főnix talán nem fog támadni. Nem volt olyan sok időm, hogy mesteri terveket szereljek össze. Egy sötét tollazatú madár figyelt bennünket távolról, kíváncsi szemei villantak, amikor találkozott a tekintetünk, én pedig majdnem felnevettem. Még az a tollaska is viccesnek találta, ahogy szenvedek.
Na de ebből elég. -biztattam magam- Meg lehet ezt csinálni, csak nagyon-nagyon-nagyon figyelni kell.
Kimérten bólintottam, s magamat új harci szenvedéllyel feltüzelve hirtelen indultam neki. Szinte nem is éreztem, hogy a lábaim előre visznek, egyedül csak az járt a fejemben, hogy meg kell lepnem, csak így lehetséges, nagyon meg kell lepnem. Márpedig az igazi meglepetés az, ha felülről és nem alulról támadok. Vettem egy nagy levegőt és ahogy csak tőlem telt, elrugaszkodtam a talajtól. Annyira csendes volt minden, hogy csak a szívem kalapálását és a fűszálak sercegését hallottam. Amikor úgy éreztem, elég magasan vagyok, jól irányzott jobbról-felülről érkező vágást kezdeményeztem majdnem teljesen Főnix szemmagasságában, nagyjából két kisebb lépésnyire tőle.

A lány kissé bizonytalanul méregette a kezébe akadt fegyvert, és hangosan elmélkedett és kommunikált magával. A helyzet kissé túlságosan is ismerős volt ahhoz, hogy akár még hátborzongatónak is nevezzük. Kiril egyelőre csendben maradt, csak figyelte az eseményeket, bár éreztem párszor, hogy tett volna megjegyzéseket, de úgy döntött, hogy egyelőre még békében hagy engem. Figyeltem, ahogy a lány töpreng és gondolkozik. Ha sokáig húzza, neki rontok és a földre döntöm. Azt akartam, hogy megmutassa, hogy kicsoda, nem azt, hogy órákat szöszmötöljön, próbálva rájönni arra, hogy mit kéne tennie. Azok, akik vagyunk, ösztönből jön, nem gondolkodásból. Végül a lány csak neki lendült, pont amikor már ásítottam volna egyet.
Futott, futott, aztán fellendült és a levegőt szelve suhant felém. Ajj, leányzó, bérgyilkos vagyok. A gyorsaságra és a mobilitásra építek. De Ő nem tudhatta, hisz nem is ismerte még Veronia-t, csak a házának a környékét. Talán még nem hallott a hivatásomról, a Névtelen Árnyakról, a csöndben lopózó éjszakai rémekről, a pengéjükről csöpögő vérről. A repülési szakasz véget ért, a lány suhintott felém, ami elől lehajoltam és egyszerűen oldalra léptem, a lány meg elsuhant mellettem. Mielőtt még megfordulhatott volna, vagy felém perdülhetett volna, a holdfényt kihasználva három klónt idéztem magam köré. Egy volt a jobb oldalamon, kettő a balomon, és így fordultam a lány felé...
- Az ugrálás szép dolog, de elég egy nálad gyorsabb ellenfél, aki simán félre lök téged és már is a földre kerülsz védtelenül...

Lunar Reflection Több klónt hoz létre holdfényből, amit ha megütnek, szertefoszlik. Hasonlóan mozognak a bérgyilkoshoz, de az nem irányítja őket, harcolni nem képesek. Elterelésnek jó. A klónok száma egyenlő a szinted osztva kettővel.

Majdnem nekiütköztem egy fának a tisztás túlsó oldalán, s minden bizonnyal sikerült is volna a találkozás, ha nem kapok kis híján szívrohamot az engem körbevevő négy egész óriási langaléta égimeszelő Főnixtől. Olyan sebesen még talán soha életemben nem álltam meg.
Francba. -fújtam tanácstalanul, s már teret engedtem volna az ötlettelenség szülte idegességnek, amikor eszembe jutott, mit mondtam magamnak az előbb. Motiváció kell, meg kell mutatnom, miért akarom ezt, mennyire akarom ezt. Hiszen ő ezt kérte- Persze azért az a jó kis ital sem lenne utolsó. Rég voltam már kocsmában. -sóvárogtam, miközben éreztem, ahogy az arcom akaratlanul is dühös, elszánt grimaszba torzul. Szinte magam előtt láttam, amikor az öcsém a múlt hónapban kidobta a poharamat az ablakon, nehogy véletlenül is ihassak abból, amit a Silvernight család különleges ízlésére faragva készítettek el, mondván, én nem tartozom oda, akármi is a nevem.
-Nem olyan biztos az. -morogtam, félig Főnixnek, félig pedig az öcsém, Dwayne undok, pimasz képének, amit legszívesebben még most is szétvertem volna, aztán amennyire csak tőlem tellett, gyorsan a föld felé vetettem magam, két oldalra kitárva a kezeimet, ezzel kiegyensúlyozva a pengés oldalam. Óvatosan és talán kellően gyorsan reagáltam ahhoz, hogy sikerüljön a művelet: betájoltam magamat az egyik Főnix lábai közé és előrebukfenceztem, majd remélve, hogy egy elég volt átjutni rajtuk és közben nem csíptek nyakon, megpróbáltam felállni, közben pedig kitalálni, mit kezdjek ennyi ellenféllel. Megfordult a fejemben, hogy magamhoz hívom kicsit azt a jól szórakozó madárkát ott az ágak között, de egyelőre nem tudtam, mi hasznom lehetne belőle, egészen addig, ameddig eszembe nem jutott, hogy már erről is hallottam valahol.
A valahol ugyan nem jutott eszembe, de a lényegi információktól örömömben ugrálni tudtam volna. Azonnal hátrafelé nyúltam, botomat bal kezemmel kirántva egy ferde csapással megcéloztam azt a Főnixet, amelyiknek a lábai között kimenekültem a körből, remélve, hogy nem néztem el semmit, és amint eltalálom a térdhajlatát, eltűnik. Hogy mi van, ha nem? Hát így jártam.
Viszont úgy éreztem, arra a bizonyos valaholra még vissza kell majd térnem ezután.

Csak néztem, hogyan válik semmivé három Főnix, közben magamban hálát adtam a nagyságos és magasságos Természetnek, hogy a múltban történtek miatt volt szerencsém hallani erről-arról, még ha nem is volt túl sok minden. Például akármennyire is törtem a fejem, meg nem tudtam volna mondani, mire jó ez a másolat létrehozás és kik alkalmazzák. Egyszóval nagyon hiányosnak tekinthető ismeretekre tettem szert, amelyeknek a felét már így is elnyelte a feledés homálya, másik felének pedig az első felével együtt sem lett volna túl sok értelme. De mit tehettem volna, honnan kellett volna tudnom, hogy amit távoli szülőhazámban tanultam, ennyire fontos lesz?
Egyébként pedig nem késő újra megtanulni. -emlékeztettem magamat, mialatt a megmaradt, és minden bizonnyal valódi Főnixre pillantottam felállás közben- Itt van ő, majd kérdezek tőle. Már ha hajlandó lesz válaszolni. Ha nem, hát akkor meg ismételten így jártam. Majd kérdezek apámtól...talán.
Az utóbbi verzióhoz nem igazán fűlött a fogam, és úgy összegészében kezdett idegesíteni, hogy soha semmit nem tudok, soha semmit nem engednek és emiatt még rá is faragok. Eddig csak elvétve gondoltam rá, de az utóbbi időszakban már komolyan felvetettem magamban, hogy szó nélkül elmegyek, keresek valakit, aki sokkal több időt tud az okításomra szánni és nem kezel úgy, mint valami hímes tojást. De volt egy, egyetlen egy óriási bökkenő: túlságosan féltem, hogy az a valaki még nem adta fel, még mindig el akar távolítani az élők sorából, én pedig csak elősegíteném a feladatát azzal, hogy ilyen műveletlen, edzetlen és tudatlan állapotban kezdem járni Veronia területét. És akkor még meg sem említettem, mennyire fogalmam sincs az odakinti ellentétekről, ellenségekről és egyéb veszélyekről.
-Mi? Milyen dög? -billentettek vissza a valóságba Főnix szavai, amelyeknek hatására megpördültem és vadul jártatni kezdtem a szemem mindenen, ami elég jó búvóhelynek tűnt egy ilyen dög számára, akármit is jelentsen, aztán...megfordult a fejemben valami, s félig visszafordultam Főnix felé, amilyen gyorsan csak tudtam- Most csak ugrat, ugye? Arra volt kíváncsi, mennyire hagyom védtelenül a hátamat, mennyire csapongok...ugye?
Nem voltam dühös magamra, akár hibáztam, akár nem, ami még tőlem saját magamtól is furcsán hatott személyemmel szemben. Hiszen Főnix bármelyik pillanatban letámadhatott, kihasználva, hogy még kicsit meg vagyok riadva egy valódi ellenség említésétől, amely tényleg nem válogatja módszereit. Legalábbis, ez az idegen sötételf nem szúrt le, amikor elkezdtük ezt az alku-harcot, nem ölt meg egyből, pedig lássuk be, gyakorlatilag csak játék voltam neki. Rendkívüli gyorsasága és már-már kecsessége láttán egészen libabőrös lettem és voltam még mindig. Nem lennék neki célpont sem.
Na de most lássuk, mi lesz ezzel. -tereltem vissza gondolataimat olyan gyorsan, amennyire csak tudtam a dög létezéséhez ...vagy nem létezéséhez.

-Eh... -nyögtem ki egy sóhaj közepette, amint rájöttem, hogy rajtam nevet és végre értelmeztem Főnix arckifejezését- Sejthettem volna.
Először elgondolkodtam rajta, hogy játszom egy kicsit a sértődöttet, ha már ilyen jól szórakozott, ám amellett döntöttem, hogy megpróbálok mosolyogni, egyrészt, mert örültem, hogy a fejem még a helyén van, másrészt pedig, mert furcsamód élveztem ezt az egészet. Így hát nem volt mit tenni, mint akinek éppen görcsölnek az izmai, produkáltam egy vigyorfélét, s a következő lépésemen gondolkodva ismét támadó állásba rendeztem magam, amikor meghallottam, hogy közeledik valami, most tényleg közeledik.
A rémülettől és felismeréstől akkorát kellett ugranom, mint a kényes kis úri kisasszonyok, mikor látnak valami szőrös kis rágcsálót a padlón szaladgálni. Nos, a kicsi azt hiszem, stimmelt...
Csendesen, mozdulatlanul figyeltem Főnix társának látványos érkezését, egészen végig követve minden mozdulatát, elvégre, egy sárkánygyíkról volt szó, még akkor is, ha az ott egészen normálisnak látszott. És egészen addig így is vélekedtem róla, ameddig le nem ejtette elém a zsákmányát.
Most mit csinál? Ugye nem gondolja, hogy meg fogom főzni neki vagy hasonló?! -tanakodtam, mialatt a lehetséges eredmény látványára (egy kisebb rendetlen tűzrakásra, néhány darabka rőzsére meg egy szénné égett, furcsa húshalmazra) gondolva segítségkérően Főnixre sandítottam. Nem, nem, én aztán biztosan nem fogok belenézni ennek a lénynek a gondolataiba! Akármit is óhajt tőlem.
-Úgy érti, hogy azt akarja, hooogy ...nekem ezt most meg kéne ennem? -kérdeztem hol a fűben lazsáló Főnixre, hol meg Draci-ra pillantva egy gyengécske fintorral, reménykedve a nemleges válaszban vagy abban, hogy legalább nem nyersen kell végrehajtanom a mutatványt.
Kissé tanácstalanul eresztettem magam mellé a kezeimet, aztán csendesen, lassan lehajoltam a felém közeledő tetem (és sárkánygyík) irányába. Minél tovább és tovább néztem, igazából...igazából ez a kis fickó nem is tűnt annyira gonosznak, sőt, még idegesítőnek sem. A kis véres vigyora is illett Főnix iménti kedélyállapotához. Azt hiszem, kezdtem érteni, miért lófráltak ezek együtt. Persze ez önmagában még nem vitt rá arra, hogy belenézzek Draci elméjébe, viszont ahhoz éppen elég volt, hogy másként kezdjem látni a dolgokat és észrevegyem magam. Nem akart ő rosszat nekem, még élelmet is hozott, ami nyilvánvalóan valamiféle barátkozási szándék kellett, hogy legyen. Feltéve, ha nem olyan, mint a gazdája és ez is csak egy ugratás.
-Hát jó -suttogtam, mint aki attól fél, hogy mindjárt megharapják, azzal óvatosan előreengedtem az egyik kezem, hátha hagyja magát megsimogatni. Ez lett volna tőlem a legkevesebb, főleg, hogy tényleg szándékomban sem állt nyersen megenni azt a húst.
Elég vakmerő vagyok. -dorgáltam magam, miközben egy pillanat erejéig újra Főnixre néztem, aztán ismét vissza.

Mosolyom erőltetettre változott. Picúr?! Persze igaza volt, rendkívül alacsony maradtam, bár ennek megvolt a maga oka és története, amit, ha valaki ismert volna, nem lett volna nehéz kitalálni. Anyám például tudta, akkor sem változtathat ezen, ha éjt nappallá téve csak etet és etet. Ettől függetlenül azért egyszer megpróbálta. Beleborzongtam annak a gyomorrontással megpecsételt éjszakának az emlékébe. Egyszóval kicsi voltam és kész, ám meg kell hagyni, egészen nyugtatóan hatott rám ez a kis találkozás. Az első néhány ijedt pillanatot leszámítva. 
És most itt az ideje veled is mindent rendezni, mi? -mondtam magamban, nem is takargatva, hogy jócskán megkönnyebbültem a Főnixtől hallottak hatására.
-Nem jársz távol a valóságtól. -mondtam a lényecskének, mintha csak az apámmal vagy Főnixszel beszélgetnék, remélve, hogy valamennyit megért a hálámból- Nagyon-nagyon gyenge és edzetlen vagyok. Köszönöm a gondoskodást.
Azért jobban megfontolva, akármennyire is úgy tűnt a köztük lezajló kommunikáció-féléből, hogy tényleg nincsenek ártó szándékai, úgy éreztem, talán mégsem ártana leellenőrizni a kis drága gondolatait.
Hmm... -emeltem még egy kicsit közelebb a kezemet, majd nagyon-nagyon lassan végigsimítottam egyet Draci szemei között, végig a fején is. Nagyon érdekes tapintása volt, kicsit különbözött az öreglányétól odahaza- Lássuk csak, ez nekem kifejezetten bonyolult, de azért megpróbálom értelmezni. Van itt valami fióka, fém akármik nyalogatása..., nem, fémekkel való nyalogatás...ááá, szóval figyelted, ahogy játszottunk kicsit.
Megint elvigyorodtam. Ha így folytatom, még a végén soha többé nem fogok tudni komoly arcot vágni. Óhó, szóval szerinted is mehetnék már a saját utamra? Azt hiszem, máris kedvellek.
Tovább próbáltam bogozni Dracon számomra egy cseppet keszekusza érzéseit, aztán, amikor úgy éreztem, eleget hámoztam ki ahhoz, hogy biztosan ne legyen okom félni tőle, kikecmeregtem a fejéből, majd elégedetten helyet foglaltam törökülésben, ahogy szoktam, kicsit arrébb tolva a botomat és Főnix furcsa, de egészen stílusos fegyverét, nehogy véletlenül is azt a benyomást keltsem, hogy támadni szeretnék.
-Tessék? -fordultam Főnix után kissé kapkodva, miután ráébredtem, hogy egy ideig egyedül maradtam Dracon-nal. Bár igazából annyira nem tűnt nagy feladatnak, tekintve, hogy egészen különösen jóindulatú volt irányomban. A biztonság kedvéért persze megjegyeztem magamnak, hogy félpercenként majd visszanézek cölöp barátunkra, csak hogy idejében észrevegyem, ha esetleg rosszul bánok tollaskával és meg akarna fizetni érte. Feltéve, ha hajlandó lesz jelezni nekem, nem csak vigyorogni, ahogy eddig tette, amikor kétségek között őrlődtem.
-Persze. -válaszoltam egészen megörülve a hírnek, hogy az imént komolyan megkínáltak a készülő vacsorából- Attól, hogy szeretek ide kijönni és figyelni az állatokat, tisztában vagyok a természet szabályaival és lássuk be, én nem az a fajta vagyok, aki egészségesen tudna élni, ha csak növényeket enne. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ők is élnek ám, szóval gyakorlatilag ugyanott lennék ezzel a logikával is. -magyaráztam, magamat alaposan meglepve.
Mióta lettem ennyire szószátyár?

Ugyan feszengtem egy keveset azon, hogy nem segíthetek Főnixnek, holott az ételből én is részesülök, de nem éppen úgy festettem az ölemben macskamód viselkedő Draci társaságában, mint aki egyhamar szabadulhat és őszintén, nem is nagyon akartam. Tényleg jól esett, hogy az a kis tollas ott volt velem, ilyet pedig nem igazán szoktam kijelenteni, főleg nem sárkánygyíkokra értelmezve. Egyszóval már nem féltem és beismerem, egészen aranyosnak találtam Dracon-t.
Valahogyan mindig fájt a szívem, amikor láttam egy elhullott vagy leölt állat tetemét, azonban meg tudtam békélni magammal, ha kezeimet összetéve hálát adtam az ételért és bocsánatot kértem az állat lelkétől, hogy el kellett venni az életét. Számomra nem volt már furcsa, hogy ezt csinálom, sőt, akár növényekkel is megismételtem, még abban az esetben is, ha már készen került elém az étel és azt sem tudtam, mit tettek bele, gondolva itt például fűszerekre.
Immár teljesen felengedve, leplezetlenül vidáman lestem a párost a tűznél, s hangosan felnevettem, amikor Főnixet játékos támadás érte, magamban konstatálva tehát, hogy tényleg nyersen kellett volna elfogyasztanom azt a nyulat. 
Mmm, azt azért kihagyom.
-Segítségemre szorul a nagy harcos, a Villámgyors, Legyőzhetetlen Főnix! -tettettem a meglepődöttet, majd vigyorogva felpattantam és odaszökdécseltem hozzájuk- Micsoda csata, micsoda halálos küzdelem! Vajon sikerülhet egyáltalán békében megsütni a vacsorát?
Kicsit felugrottam, hogy megszemléljem, honnan lehetne legkönnyebben szétválasztani azt a kettőt, ha már ekkora kedvet éreztem magamban, hogy beszálljak. Végül kisebb-nagyobb mérlegelések után megpróbáltam keresni egy csiklandós pontot a kis fehér dorombolóson, de aztán abbahagytam és felemeltem a kést a földről.
-Ezért majd elvárok egy köszönömöt, jó uram. -mondtam komolyan, de nem állhattam meg, hogy ne vigyorogjak megint. Eszem ágában sem volt takargatni, hogy menthetetlenül jó kedvem kerekedett, ahogy azt sem, hogy nem igazán tudom kezelni az érzelmeimet. De hát mit is várhattam volna magamtól, attól, aki a szobája falának beszél. Nos, pontosan valami ilyesmit: hogy teljesen megkergül, ha rájön, hogy beszélgetni valakivel nem is annyira rossz dolog.

Vállvonogatva becsuktam a szemem, mintha nem érdekelne a mandragóra, aztán odaszökkentem a nyúlhoz és megpróbáltam folytatni, amit Főnix elkezdett. Félreértés ne essék, a hozzávalók előkészítésében még jó voltam, az egész főzés-dolog mechanizmusa az, ami nem ment sehogyan sem. Fél szemmel figyeltem, hogyan küszködnek egymással és próbáltam nem pofátlanul langaléta úr nyálas arcába röhögni. De hát ha egyszer olyan mókásan viselkedtek...meg különben is, tényleg kit érdekelnek azok a szigorú, merev illemszabályok.
Az ajkamat harapdálva dolgoztam tovább, mert rájöttem, hogy ha nevetés közben pucolok, az elég veszélyes mutatvány. Mire azok ott ketten végeztek egymással, már egészen jól ráéreztem, szóval azt hiszem, rámondhatjuk, hogy hamar végeztem. Az utasításnak megfelelően, fejcsóválva a nemrég elhangzott figyelmeztetésen, gyorsan elugrottam mosni és mosakodni egy közeli nagyon szelíd, aprócska patakhoz, közben igyekezve nem arra gondolni, hogy inni kéne. Jól tudtam, mi lesz a vége, ha éhgyomorral esek neki. Márpedig dél óta nem valami sok ételt láttam belülről.
Amikor visszatértem (jócskán vizes ingujjakkal és térdénél átázott nadrággal, de legalább már nem véresen), megengedtem magamnak egy szemforgatást az előbbi sötét nézésre válaszként, ezzel egyetemben pedig Főnix felé nyújtottam a húst.
-Jobb helye lesz egy szakértő kezeiben. -utaltam rá, hogy vegye át innentől, mielőtt csúfos vége lenne, közben a másik kezemet felemeltem a szemeivel egy magasságba- Kérem, ellenőrizze, hogy tenyerem vérfoltoktól mentes, s így nagy becsben tartott boros flaskáját érinteni méltó. -játszottam egy kényes nemes úr alázatos szolgáját.
Apropó, ivás, kicsit eltöprengtem rajta, mi lehet Dracon problémája egy olyan dologgal, aminek csak hasznát tudnám felsorolni, akár órákon keresztül is, de úgy döntöttem, erről egyelőre nem kérdezek semmit. Talán majd akkor, ha eldőlt, hogy jó vagyok-e vagy rossz. -gondoltam- Akkor majd rátérhetek végre a fegyverekre, a tükörre és talán még azokra a Főnix másolatokra is.