[Magánjáték] Wyn&Cris - Meet Me by the Moonlight

Amikor szabaddá vált a kezem, nemtörődöm beletöröltem az ingembe és szótlanul bámulni kezdtem, ahogyan Főnix dolgozik. Egészen megfeledkeztem róla, hogy a nyársak elkészítésében akár segíthetnék is. Vagy arról, hogy az előbb hozzám beszélt.
-Miért, tán maga sem ért hozzá? -kérdeztem kissé meglepődve, hiszen a környezetemben minden felnőtt kiváló volt a konyhában egytől egyig. Még apám is, pedig amilyen szétszórt és figyelmetlen, meg mertem volna rá esküdni, hogy egyszer felrobbantja a házat.
-Ha bízik bennem annyira, hogy rátegye, amit összekeresgélek, akkor lesz. -ajánlkoztam, elvégre ismertem a környéket, közel hét éve jártam, ha nem is mindig és az utóbbi időben sokat is tanultam. Elképzelhető volt, hogy ráakadok egy-két jó kis növényre, amit megenni is lehet, kiindulva abból, hogy a kis patak felé menet gyógynövényeket már láttam. Tovább viszont nem bírtam gondolkodni, mert...nos mert lefoglalt az egy méteres körzetemben fellelhető alkohol, amit sokkal ügyesebben kaptam el, mint Főnix furcsa, de csinos kis fegyverét, amely még mindig a botomnál hevert, ott, ahol kis fehér tollaska, aki éppen a hasát tömte, megszerettette magát velem.
-Szóval erős? -csillant fel a szemem, mint valami ragadozóé, majd beleszagoltam. Kétség kívül az volt, úgyhogy megfogadtam a tanácsot és először csak nagyon keveset ittam belőle. De amint kiderült, az a kis korty is elég volt ahhoz, hogy az egész testemet elöntse az a bizonyos negyedik korty körüli jellegzetes forróság, ahogy én hívtam- Sajnos nálam nincsen semmi, pedig ha nekem adnak, viszonozni szoktam.
Ittam még egy kortyot, bár tudtam, hogy evés előtt valóban nem kellene ilyenekkel próbálkoznom, de ha egyszer valami ilyen finom, bűn volna kihagyni. Szerencsére harmadik már nem követte, mert megálljt parancsoltam magamnak.
-Ne aggódjon, nem szokásom visszaélni ilyesmivel. Főleg, ha tényleg nincs semmim cserébe. Ez nálam alapszabály. -mondtam megnyugtatásképpen, remélhetőleg mielőtt Főnix egyáltalán elképzelhette volna, hogyan is nézhetek ki tíz húzás után ebből- Ha bármi olyanban tudnék segíteni, amiben nem tehetem tönkre az ételt, csak szóljon.

Jó. Tényleg jó erős... -helyeseltem az ital maradványait ízlelgetve a számban. Tényleg erős volt, talán nekem kicsit túlságosan is, de javíthatatlan voltam, ezt még apám szomszédai is tudták. Többször falaztak is már nekem, amikor ellopóztam a kocsmába, nehogy apám megtudja, mert valami oknál fogva a fejébe vette, hogy kinevel ebből. Én persze nem értettem, miért, hiszen ő is rendszeresen ivott. Sőt, hogy őszinte legyek, jobb pillanataiban még anyámnál is többet, pedig őt világéletében pohárral a kezében láttam. Olyan szerves részévé vált a jellemének, hogy amikor nem volt nála semmi, emlékszem, gyerekként egyszer meg sem ismertem.
Felkaptam a fejem és Főnixre néztem, latolgatva egy kicsit, hogy kérdezzek-e, mármint hogy tényleg feltehetem-e azokat a kérdéseket, amik foglalkoztattak, anélkül, hogy gyanús lennék. Elidőztem néhány percig azzal, hogy boncolgatom, mennyire növekedett egy Dracon által indított támadás esélye így, hogy a bor a középpontba került, ő meg nem volt ettől valami boldog, azt meg kellett hagyni.
-Valami baj van? -tettem fel a kérdést, látva, hogy meglehetősen furcsán bámult a lángokba és a testbeszéde sem árulkodott nyugalomról, majd hozzátettem, remélve, hogy jobb kedve kerekedik- Rendben van, legfeljebb ha egyszer majd megint találkozunk, fizetek egy italt, olyat, amilyet akar és ott, ahol akarja.
Még mindig folyamatosan meglepődtem, mennyire könnyen csúsztak ki a szavak a számon, mintha nem is én lettem volna, nem is én ültem volna ott a tűznél az ingujjaimat szárítgatva. Azt hiszem, a legjobb kifejezés erre, hogy megrémültem saját magamtól. Igaz, könnyedebben beszéltem, ha ittam és nem úgy, mint általában, ám ez valamilyen szinten túlmutatott a józan ésszel belátható és felmérhető társalgási képességeimen. Már nem mintha nem tetszett volna, hogy akármiért is, de itt és most normális lehetek.
-Hmm. -feleltem kissé magamon kívül- Nagyon csábító ajánlat, de előtte gyorsan megnézem, mit tehetek ez ügyben. -céloztam az említett fűszernövényekre- Addig jól gondolja meg, milyen szavakkal akarja belőlem kiszedni, amire kíváncsi. -azzal vigyorogva felálltam és az alkohol lazító hatásának hála, elszökdécseltem a tisztás széléig, hogy megpróbáljam kikövetkeztetni, merre nőhetnek ezek a növények...aztán hirtelen, kétkedő tekintettel visszafordultam Főnix felé- Biztos, hogy ezeket használja? Mármint már önmagában a büröktől is halottnak kellene lennie, ugyanis mérgező.
Enyhe deja vu érzéssel sétáltam vissza a tűzhöz, magamban kőbe vésve, hogy valószínűleg megint sikerült beugratni, de egyelőre nem szóltam, csak vártam a magyarázatra...vagy a nevetésre.

Ugyan nem mondtam semmit, szóval tekinthetjük úgy, hogy annyiban hagytam a dolgot, azért gondolatban nagyon is foglalkoztatott, mi bánthatja ennyire Főnixet, hozzávéve azt is, amit akkor csinált, mikor megláttam. Így utólag kicsit még szégyelltem is magam, hogy őrültnek hittem, hiszen sokkal inkább olyannak láttam most, mint valami űzött vad, mint például én, amikor nem tudom magamat lebeszélni az üldözési mániámról és a tárgyáról. Egyszóval, mint akit valami nagyon nagy gond emészt belülről.
Megpaskoltam az arcom, hogy visszatérjek a valós világba, elvégre ott tartottunk, hogy Főnixnek nevetnie kellett volna, ám ehelyett én kezdtem magam iszonyatosan szégyellni, hogy három évnyi tanulás után valami ormótlan hülyeséget hordtam össze. kicsit leszegtem a fejem és szó nélkül visszaindultam, most már inkább csak laposan elkúszva, csak és kizárólag a feladatomra koncentrálva, pedig ha jobban belegondolok, nagyon is kedvem támadt a Főnix által felvetett kérdést megvitatni, kifejteni.
Na de majd ezután. -figyelmeztettem magam, mialatt átugrottam két letört faágat óriás barátunknak háttal, bal oldal felől, hogy minél jobban közelebb kerülhessek a nemrég megpillantott trombitavirághoz- Tedd, amit mond, ha nem akarsz még idiótábbnak tűnni három éve az első olyan személy előtt, aki semmi rosszindulatút nem vágott a fejedhez ismeretlenül.
A nadrágom zsebébe süllyesztettem egy keveset a levadászott növényből, miután letérdeltem előtte és bocsánatot kértem az okozandó fájdalomért. Ebben a helyzetben jócskán őrültebbnek tűnhettem Főnixtől, de nem különösebben érdekelt, mit szól hozzá, hiszen önálló felnőtt, úgyis megkérdezi, már ha érdekli, az meg, hogy miért csináltam, úgy gondoltam, még nem adna elég okot ahhoz, hogy gyanúsnak tűnjek. Abban már nem voltam biztos, hogy a nyúllal is megtettem-e ezt ténylegesen, vagy csak akartam, az alkohol éhgyomorra elkezdte kissé ködösíteni az elmémet, de legyintettem magamban, mondván, akár a kész étel felett is hálát adhatok, akkor sem volna késő.
Szóval átmásztam pár bokron, jócskán kikerülve a Tövislényt, amikor odaértem, hogy eljuthassak addig a kis bürökfoltig, aminek annál a nagy, félig korhadt fánál kellett lennie ebben az időszakban, amely körülbelül háromszáz lépésre volt apám házától és egészen úgy nézett ki, mint az, amelyik mellé épült. Kissé ugyan aggódtam, hogy visszafelé megyek, hiszen ha észrevették, hogy sokáig kimaradok, keresni kezdtek, azonban leráztam magamról az aggódást és , a megfelelően megismételt bocsánatkérés után amilyen gyorsan csak tudtam, visszaloholtam a tűzhöz, egy újabb pici lyukkal gazdagítva a csizmám szárát (remek...) és észrevéve, hogy a nagy gondolkodás közepette sikeresen végigkarcoltam a bal kezemet valamivel.
-Remélem, még nem késtem el. -mondtam, Főnix felé nyújtva a nadrágzsebemből kihalászott dolgokat- Hallottam, amit kérdezett, csak gondoltam, előbb ezt elintézem.
Mielőtt belekezdtem volna, szépen leültem, vele szemben, hogy ha kell, a szemébe tudjak nézni, márpedig a társalgásnál úgy szokás (előre fájt a nyakam). Sóhajtottam egyet nagyon halkan, aztán megszólaltam.
-Biztosan el fogom hagyni a szülői házat, olyan biztosan, mint hogy itt ülök. Nem lesz kellemes, mert, bár a családom egyik részével nem élek együtt, az öcsémet meg javarészt utálom, van közöttünk összetartás és a szüleim szeretnek, jobban is, mint kellene. Ezért tartanak ennyire rövid pórázon, ami nyilván nem így alakult volna, ha nem roskadok magamba, amikor az ikernővérem meghalt. -magyaráztam- Valószínűleg ezért is vagyok ilyen kicsi és fejletlen, tehát kevesebb dologra vagyok képes, mint mások, így szó sem lehet róla, hogy egyedül bárhová is elengedjenek. Megértem, miért mondja ezt, részvétem, és nagyra értékelem, hogy meg akar kímélni ettől a végkifejlettől, de elkerülhetetlennek tartom. -kis szünet után ismét folytattam, elszakítva a tekintetemet az ételről, bele sem gondolva, mennyire összehúzódott a gyomrom, amikor eszembe jutott, hogy már nagyon-nagyon-naaaagyon éhes vagyok- Tudja, nem valami szívmelengető abban a tudatban élni, hogy a családja életképtelennek tartja. Ha akár egyvalaki is így gondolja, feláldoz valamit a saját céljai közül, akár az egész életét is, hogy védje, akit szeret, de ezt önzőségnek tartom a részemről. Nem engedhetem meg, hogy miattam akárki is szenvedjen, semmilyen tekintetben és gondolom, ebből már logikusan kikövetkeztethető, hogy bizonyítani szeretnék odakint. Ha élve visszatérek, tudni fogják, hogy tévedtek és nyugodtabbak lesznek. -azért magamban hozzátettem, hogy talán.
Büszke voltam magamra, hogy hellyel-közzel végig sikerült Főnix kék szemeibe, legalábbis az arcára, néznem. És arra is, hogy tulajdonképpen még lett volna mondanivalóm, folytattam volna tovább, sőt, nem is akartam megállni. Csak amiatt nem szóltam egyelőre többet, mert őszintén szólva kicsit féltem, hogy nincs igazam a mondottakkal kapcsolatban.

-Az igazat megvallva nem láttam át magán, csak azért mentem el, mert azt hittem, rosszul emlékszem a tanultakra. -motyogtam, ha lehet, még jobban szégyenben úszó arccal- Nagyon nehéz úgy elsajátítani valamit, ha a self nem tarthat a tanárával. -tettem hozzá, egyelőre lezártnak tekintve ezt a kínos témát, bár még jó sokszor rápillantottam a leszedett, egyre jobban fonnyadó növényi részekre, mintegy őket okolva, amiért rosszul éreztem magam. Aztán persze észbe kaptam, mit teszek, és gyorsan bocsánatot kértem tőlük. Tiszta őrület, nem?
Először azt hittem, nem jól hallok. Nem gondoltam volna, hogy mindössze ennyivel elérem, hogy Főnix meséljen magáról, azt meg főleg nem, hogy egy ilyen kellemetlen emlékkel viszonozza, hogy elmondtam, amit tudni akart. Azt mondtam, kellemetlen?! Egyenesen borzalmas. Erre nem is találtam volna szavakat, úgyhogy úgy döntöttem, megszólalnom is felesleges. Persze nem is tudtam volna, a szavak értelmezésével egyre nagyobb o alakra nyílt a szám. És én még azt hittem, Lunasa halála volt kegyetlen. Nem akartam megtörni a mondottak utáni csendet, főleg nem megint valami idétlen, érzéketlen részvétem-félével, amit jobbára a semmiért mondtak nekünk is, hiszen nem hozta vissza a nővéremet és nem is lett tőle békésebb a lelkem. Úgy éreztem, csak annyit tehetek tehát, ha hallgatok.
Tudtam jól, hogy sokan nagy szörnyűségekre képesek önnön érdekeik, vágyaik, céljaik miatt, hogyne tudtam volna, hisz mindenki körül volt véve legalább egy ilyen személlyel, erre mérget vehettem volna. De maga a kép, amit Főnix szavai keltettek az elmémben, és a gondolat, hogy akár én is lehettem volna ilyen helyzetben, akár mindkét apám is kihasználhatott volna, szilárdabban tudatosította bennem a világ rideg igazságtalanságát. Főnixnek és a testvérének nem jutott szerető apa, míg nekem kettő is. Jól van ez így? Tényleg semmivel nem lehetne megváltoztatni a világ folyását?
Bele sem akartam gondolni, mit kellett átélnie annak a családnak. És mit kell jelenleg átélnie akár száz és száz másiknak. Talán örültem is, hogy nem maradok egyedül a gondolataimmal és válaszolhatok neki.
-Nem akarok nevet, nem akarok hős lenni. Nem is lennék rá képes. -mondtam, bár éreztem, hogy az arckifejezésem alátámasztja: örülök annak, hogy Főnix sokkal többet is kinézne belőlem egyszerű kalandornál- Majdnem biztosan tudom, és arra neveltek, hogy ne vágyjak messzire a beláthatótól. Bár nagyon szívesen megváltoztatnék néhány dolgot, ha tehetném.
Szinte ösztönösen felpillantottam a Holdra Főnix után, de vele ellentétben én nem tudtam rajta tartani a szemem. Túlságosan sok kellemetlen emléket idézett bennem, legfőképpen arról, amikor anyám minden lehetséges eszközt megragadva próbált rávenni, hogy Holdpap legyek. Összehúztam magam, s inkább a térdeim közé temettem az arcomat, hogy legalább azt képzelhessem, nincs fent semmi az égen. Sóhajtottam. Micsoda paradoxon. Egy sötételf, aki utálja azt, ahonnan az erejét nyeri vissza. 
Kikotortam a hajamat az arcomból, aztán egy darabig gondolkodtam rajta, honnan jöhetett hirtelen ez a kérdés, és még inkább, miért pont tőlem kérdezte meg. Mindenesetre túlságosan megmozgatta a fantáziámat ahhoz, hogy szó nélkül hagyjam.
-Valószínűleg olyan lehet, mint egy stratégiai megbeszélésen seregek csapatait jelző bábuk közé felülni az asztalra és úgy tologatni őket, ahogyan csak kedvünk tartja. Ha valaki olyan erős, olyan nagy, és rosszak a szándékai, már csak valamelyik vallás Istene állíthatná meg. Akkor már nem számít, hogy a kezünkben van a sorsunk. Elég lenne egy legyintés vagy ...egy lélegzet, hogy felülírja a döntéseinket.
Belebámultam a tűzbe és eszembe jutott a nem régi találkozásunk alkalmával érzett tehetetlenséget szülő félelem.
-Igen. -helyeseltem- Bárki képes formálni a világot. Már csak az is egy egész területre van hatással, hogy Dracon megfogta azt a nyulat. Egyszerű cselekedet volt, csak élelmet hozott nekem, mégis, lehet hogy annak a nyúlnak családja volt, akikről innentől kezdve senki nem gondoskodik, de addig is elég elmennem, hogy már nem fog enni, és lehet, hogy már csak pont ez a megmaradó mennyiség kell ahhoz, hogy egy adott növényfaj elszaporodjon, elnyomva ezzel másokat. És ez mind egy kicsi nyúl miatt, nem is beszélve arról, hogy a cselekvés elkerülhetetlen. -mondtam, talán kicsit túlságosan is bölcsnek képzelve magamat, de egyszerűen úgy éreztem, meg kell osztanom a gondolatot- Nem várt irányba is tolhatjuk a dolgok folyását. És ezt úgy mondom, hogy sokszor én sem gondolok bele, mivel járhat valami. De ennek ellenére szeretnék a világ része lenni. Ezzel nincsen semmi baj, ameddig felvállalom a cselekedeteim következményét. Ugye...? -kérdeztem, már-már azon gondolkodva, bölcs ötlet lenne-e csak úgy szó nélkül itt hagynom mindent. És ha szólnék is, csak összevesznék mindenkivel, mert visszatartanának, ám akkor is elindulnék. Így is-úgy is keserűség maradna utánam, az pedig nagyon csúnya dolgokat is szülhet, ha nagy méreteket ölt.
-Köszönöm, hogy megtisztelt ezzel. -céloztam hosszabb hallgatás után Főnix múltjának egy fájdalmas darabkájára- És azt is, hogy ilyen kedves szándékkal viseltetett felém.
Elég, Wyn, elég! -szólt egy vészjósló hang a fejemben, mielőtt még késő volna- Nem beszélhetsz így, még a végén rájön, hogy nemesi neveltetést kaptál!
Aztán persze elhessegettem a kis hangot és nem tettem semmit. Már megint teret engedtem ennek az átkozott paranoiának! Hiszen senkit sem érdekelt soha, honnan jöttem és miért beszélek így. Vészhelyzet esetén pedig még mindig mondhattam, hogy apám író...
Ismét halkan sóhajtva megtapogattam nadrágom, mintegy ráébredve, hogy az is megszáradt.

Nagyon sokáig nem is szóltam semmit, csak próbáltam nem kimutatni, hogy mindjárt összevizelem a nadrágom a meg kell, hogy öljelek szavaktól és attól, ami a fejemben ezekhez társult. Úgy éreztem, először egy kis erőre van szükségem, hogy egyáltalán megfelelően szavakba öntsem, amit mondani akarok, kellően elkerülve azt, amit akkor sem árulnék el, ha Főnix hazudott volna és valójában azért állt le velem itt szórakozni, hogy amikor részegre iszom magam, szépen és tisztán bemutassa pengéit a belsőségeimnek. Tettetve tehát, hogy nem zajlott le bennem semmi, felhajtottam az egészet, hálaképpen az ételért és a borért aprót biccentettem, aztán amikor éreztem, hogy eléggé beüt, elgondolkodtam. Hát ha valamiben, akkor abban jó voltam, hogy elsunnyogjak. Lássuk csak: szinte ezt csináltam egész eddigi életemben. Elsunnyogtam az összes testvér-veszekedés következménye elől, mert féltem, hogy az örökké tartózkodónak, szigorúnak és félelmetesnek tűnő Raleigh Silvernight lesújt rám a haragjával, mint valami félisten; elsunnyogtam anyám rosszalló tekintete elől, amikor életem első pohár italát loptam valami találkozóról, amit nálunk tartottak; elsunnyogtam a tény elől, hogy nekem is halnom kellett volna a testvéremmel együtt. Elsunnyogtam apám túlzó fogva tartása elől szinte minden második nap, és még sorolhattam volna; egyszóval én az eltűnések selfje voltam, semmi rendkívüli, vagyis még az átlagosnál is átlagosabb. Nem tartottam magamat túl sokra, de volt bennem elég dac és büszkeség, hogy elérjem, amit akarok.
És ezután is el fogom. -gondoltam- Hiszen megígértem magamnak.
-Nem valami különleges dolgokat, amiket mégis értékesebbnek tartok minden pénznél, fontosabbnak az életemnél és előbbre valónak mindennél, amit megszerezhetek, megtanulhatok. -válaszoltam előbb mélyen belenézve a tűzbe, aztán rápillantva Főnix arcára, kezdve szép sorban a kérdések megválaszolását- Ilyesmire mindenki gondol, aki elvesztett valamit vagy valakit. Például felteszem, maga is álmodott már egy rendes családi háttérről, ahol nincsen hátba támadás, titkolózás, merénylet, hazudozás. Vagy arról, hogy visszakaphatná a testvérét. Nos, persze nem kaphatunk vissza semmit, és nem is ezért foglalkozom ezzel. Hanem sokkal inkább azért, mert talán meg lehetne oldani...talán hozzájárulhatnék, hogy másoknak megmaradjon, ami értékes az életében. -hátranéztem a botomra, s mint valami bolond, gyorsan konstatáltam, hogy még a helyén van, amellett a furcsa, nagyon halványan ismerős penge mellett, amivel nemrég úgymond, harcoltam. Már ha annak volt nevezhető- Gondolom, azért kérdezte, mit keresek itt, mert rájött, hogy druidának tanulok. Szeretem védeni az értékeket, legyen az a sajátom, vagy másoké, akár egy állaté is, ezért elemzem ki az apró dolgokat is és úgy érzem, így talán még sikerülhet is. Ha tehetném, mondtam. Tudom, hogy nem egyszerű a cél, amit követek és szükségem lenne hozzá ...némi erőre, hogy akkora mértékben kivitelezhessem, ahogyan szeretném. Például Veronia összes őrültjének megfékezésére képtelen lennék, még akkor is, ha olyan erős lennék, mint amilyennek magát látom, Főnix.
Néztem a húst a nyársam végén, de nem akaródzott beleharapnom. Arra gondoltam, milyen érzés lenne az eltávozott nyúl lelkének látni, amint testének egy nemrég lenyelt darabja kárba megy, amikor Főnix felhasítja a hasfalam és a gyomrom. Tudtam, hogy megint hatalmába kerített az üldözési mánia, tudtam, hogy ha akart volna, már régen megölt volna, de nem voltam képes kiverni a fejemből, hogy azt mondta, figyelemelterelés vagyok.
Lehet, hogy már nem akarja elvégezni a feladatot, amit rábíztak? -kérdeztem magamtól, mintegy vállat vonva a tényre, hogy rájöttem, aki ott velem szemben ül, aki a vacsorámat megsütötte, aki megosztotta velem az italát, aki képes volt klónokat idézni, egy villámgyors, könyörtelen bérgyilkos és könnyen megeshet, hogy évek óta a nyomomban jár, mert be akarja fejezni, amit elkezdett, hogy megkaphassa a jutalmát, amiért segített tisztára mosni a családom nevét. Sóhajtottam. Féltem is, de valamiért nem is érdekelt, ettől pedig kicsit összezavarodtam.
Emlékszem. -mondtam magamban nemtörődöm, talán az alkohol miatt- Az ilyenektől akartak távol tartani. Azt mondták, fussak és kiáltozzak, ha egy is a közelembe kerül. Mert nem akarnak elveszíteni.
És ha az a nemes család egyként védett, valószínűleg nem ők bérelték fel. De ki tudja, hiszen bárki, akár mindenki úgy hazudhatott, ahogyan csak akart.
Elég. -figyelmeztettem magam- Elég, elég. Ez csak az az átkozott üldözési mánia, ami azért van, mert te mindent és mindenkit kihallgattál, minden szót kiforgattál, mert félted azt a nyamvadt kis életedet. Pedig Főnixnek, még ha tényleg bérgyilkos is, igaza van. Ha kezembe veszem a sorsom, senki nem fog megölni. Még ő sem.
Arra a fára néztem, ahol még mindig ott ült az a sötét tollazatú, sötét szemű madár, akit valójában már jól ismertem, sőt, nevet is adtam neki, mint azon állatok egyike, akiket rendszeresen nyomon követtem, azonban ami Wade történetét illeti, kissé bonyolultabb. Tudat alatt már a harcunk kezdetétől készen állt a menekülési stratégiám: nyer nekem három percet, én pedig, mivel ahhoz értek a legjobban, az alatt a három perc alatt szépen hazasunnyogok és figyelmeztetem apámat meg a barátait.
Nem fogom könnyen adni az életemet. Ha eddig sikerült küzdenem a céljaimért, most is menni fog. Lehet, hogy itt van nekem az üldözési mániám, ám pont ebből készülhet talán életem legerősebb fegyvere.
-Igen. -mondtam kissé szórakozottan, ismét belebámulva a lángokba- Sosem segítenek, amikor kellene. De talán azért, mert meg sem érdemeljük. Talán valahol elrontjuk. Azért történik olyan sok hihetetlenül rossz dolog Veronia szerte... -ismét ránéztem, s úgy gondoltam, most már ideje megkérdezni az egyiket, aminek valójában akkor akartam a végére járni, amikor a piacra vagy olyan helyre küldenek, ahol vándorok is megfordulnak. Végiggondolva túlságosan gyanússá, s számomra frusztrálóvá, vált a lehetőség, hogy esetleg azért művelte azt, amit, mikor találkoztunk, mert igaz és Ő látta- Főnix. Ugye...nem Abaddón miatt mondta ezt? Eddig úgy gondoltam, csak túloztak...Hallottam néhány kopottas külsejű átutazót beszélgetni néhány nappal ezelőtt, de nem hittem el. Kérem, mondja, hogy csak pletyka.
Talán olyannak tűntem, mint aki éppen most csinálta tele az alsóneműjét, de valójában még annál is jobban féltem attól, hogy emiatt apám még akkor sem fogja áldását adni az útjaimra, ha egyébként megtenné. Ráadásul ha tényleg az történt, amit hallottam, akkor aztán mondhatom, hogy elkéstem, ugyanis a nagy felégetett semmibe fogok kimenni. És minden bizonnyal a gyors és nevetséges vesztembe.

[ltr]Nos úgy néz ki, a gyors és nevetséges vesztem addig sem várat magára. -gondoltam, miközben legszívesebben a fejemet vertem volna valami jó kemény tárgyba. Miért mondtam el ennyi mindent egy idegennek, aki szemmel láthatólag több életet vett el, mint ahányszor én levegőt egész életemben? És ha már megtettem, tényleg nekiálltam most csodálkozni, most, amikor ez az egész kezdte magát átvedleni békés kis ismerkedésből vadász-áldozat játszmává?! Vagy...vagy végig az volt, és Főnix vízfolyás-szerűen hazudott egész végig, magában jókat röhögve rajtam. Ezt az is alátámasztotta, amit az imént művelt, mely feltehetőleg ezúttal nem olyan kis ártalmatlan gyere-kicsit-játék-csatázunk akart lenni, sokkal inkább egy olyan meg-se-mozdulj-mert-mindjárt-meghalsz. 
Nem mozdult a karom, nem engedelmeskedtek a lábaim, hogy a botomért rohanjak. Nem tudtam beszélni, és valahogyan azt sem akartam, hogy Wade megoldja a problémámat és elfuthassak, pedig egészen eddig minden vágyam ezt tükrözte. Mennyivel egyszerűbb lett volna! És mégsem akartam most, pedig Főnix háttal állt. Megtehettem volna. De miért is nem tettem? Kegyesebb, azt mondta és a maga módján igaza is volt. Meg különben is, az egész életemnek eddig semmi nem adott értelmet, azon kívül, hogy ki akartam jutni, mindent megismerni, a kardot keresni, de egyáltalán képes lettem volna nyomra bukkanni, vagy életben maradni, ameddig meglelem? Így egyedül biztosan nem, ám nem lehetetlen, sikerülhetett volna, ha nagyon akarom, erre ő eldöntötte, hogy esélyt sem ad nekem és inkább, tekintve, hogy a kudarc lehetősége nagyobb...vagy mert meg mertem kérdezni, igaz-e, amit hallottam, önkényesen lekaszabol. 
Nagyszerű, igazán épelméjű logikára vall! Szóval azért kell meghalnom, mert Ő látott mindent, annyira félt, hogy megőrült tőle, és ezért bökte a csőrét, hogy felhoztam, mindössze ennyi az oka. 
Éreztem, hogyan telítődik meg mindenem haraggal, s ezúttal nem csak mutatóba, mint találkozásunkkor. Egészen betöltötte az elmémet, elnyomta minden félelmem és igyekezett egyetlen irányba terelni a gondolataimat: Vágj vissza! Ne hagyd magad! Nincs igaza! 
Egyre súlyosabban és súlyosabban feszített belülről, hogy szólaljak meg, rendítsem meg a szavait, mutassam meg, micsoda önző idiótaságot beszélt. 
De nem tettem meg, egyelőre nem, mert történt valami. 
Mi? -kérdeztem, már magamtól is dühödten- Milyen Kiril?! Bár ettől fontosabb, miért beszélt ezzel a Kirillel, aki itt sem volt? Vagy magával beszélt? Kiril az igazi neve? És ami jelenleg még ettől is fontosabb volt, hogyan jutott el hirtelen attól, hogy kérdeztem Abaddónról, megint oda, hogy egyébként sem élném túl, és ezért öl meg? Egyre inkább úgy tűnt, még maga sem tudja, miért akarja, hogy holtan essek össze, vagy...vagy csak nem tudta, mivel leplezhetné, hogy valójában miért kívánja a halálomat, amire azért akadt egy jó tippem és nagyon szívesen meg is osztottam volna vele, mit gondoltam erről jelenleg, amely nagyjából egy kapja be és egy ne is próbálkozzon összegeként lett volna kulturáltan kifejezhető. Akkorává nőtte ki magát bennem a nyomás, hogy kinyitottam a számat, azonban belém fagyott a szó, valami, még az előzőektől is felháborítóbb dologtól. 
Kínomban már csak felnevettem, még fel sem álltam. 
-Fussak el? Meneküljek megint?! Az egész eddigi életem egy cseszett nagy menekülés volt, és még csak azt sem tudom, pontosan ki elől! Azt már nem, akármit is akar velem tenni, nem, ismétlem: NEM fogok felkelni és eloldalogni! És tudja, miért? Mert egyáltalán nincs igaza! És magyarázza meg, legyen olyan kedves... honnan vette, hogy ítélkezhet az én életem felett?! Hogyan jutott erre a döntésre, hm? -szemem megvillant, ahogy felemeltem a fejem és rá irányítottam a tekintetemet. Azt akartam, hogy tudja, mennyire dühös vagyok- Rám nézett, ahogy mindenki más, és elkönyvelte magában, hogy semmire sem vagyok képes, ez történt?! Legjobb tudomásom szerint jelenleg szummázott bűnöm mindössze annyi, hogy feltettem egy ártalmatlan kérdést! -éreztem, ahogyan kidagadnak az erek a halántékomon- Miért kellene ezért meghalnom? Na és...és maga? Ha ennyire szörnyű, amit látott, bárkibe botlik ezentúl úton-útfélen és úgy ítéli meg, hogy gyenge elviselni a pusztítást vagy az azutáni Veroniát, meg fogja öl...? 
Nem voltam képes folytatni az ordítása után. Már nem tudtam biztosra a szándékait, ami idegesített és rendkívül összezavart, ez a belső káosz pedig azt hiszem, kifárasztott és lenyugtatott annyira, hogy észre vegyem magam. Felkeltem, mintha eddig egyáltalán nem is küzdöttem volna ezzel és hátat fordítottam a tűznek. Féltem, hogyne féltem volna. De nem tettem, amit mondott. Nem szaladtam el. Képtelen voltam rá. Valamiért képtelen voltam így itt hagyni. Akkor is, ha ez lesz az utolsó, amit életemben cselekszem. 
-Ha megöl, nem tud újra kihasználni. Egyedül marad, ameddig nem talál egy másik gyenge, életképtelen valakit, akin elszórakozhat és közben nem gondol arra, amit látott. -mondtam harmatgyengén, immár a harag vagy a gyűlölet legkisebb szikrája nélkül, bár némi félelemmel vegyes izgatottsággal- Most arrébb megyek, maga pedig vagy összeszedi magát vagy megint hazaküld. Vagy belém mártja a pengéjét, esetleg elevenen eléget, ahogy gondolja. Inkább halok meg most idekint, elszökve otthonról, a keblemre ölelve annak a lekicsinyített mását, amit mindig is szerettem volna. Mert ez egy kicsit olyan, tudja... Mintha végre útra keltem volna. 
Azzal lassú, kimért, nyugalmas léptekkel odasétáltam a botomhoz, az övembe csúsztattam, ahogy szoktam és folytattam a lépegetést szép finoman, még csak a fűszálak sem sercegtek a talpam alatt. Aztán, két lépés között a zavartság és félelem mellé mosoly társult az arcomon. 
De hát nincsenek is kebleim. 
És mentem tovább, komótosan, közben fel-felnézve a Holdra, ahogy anyám tette mindig, mikor együtt sétáltunk a házunk körül, megadva Főnixnek a választás lehetőségét. Lerohanhat és végezhet velem. Tovább hibáztathat idióta dolgok miatt. De akár vissza is hívhat, ha mégis szüksége van a társaságomra. Egyébként pedig menni fogok tovább, ha nem tesz semmit, talán hazafelé, végig azon gondolkodva, mennyire kifordultam magamból, csak mert azt hittem, önmagamért érdeklek egy idegent és hagytam, hogy a végtelen öröm irányítson, amiért ennyire könnyen tudtam beszélgetni vele.  
Valamilyen szinten inkább már sajnáltam őt, mint mérges voltam rá. Az az ordítás nem csatakiáltás volt, annyi biztos. Sőt. Nagyon is távol állt tőle. Egyszer megfordult a fejemben, hogy visszamegyek és megpróbálom megnyugtatni vagy segíteni rajta, akármi baja legyen is, de úgy tűnt, csak útban voltam, így jobbnak láttam hagyni őt, hadd tegye rendbe magában a saját dolgait, akármilyen eredményre jusson is. Meg, az igazat megvallva, ha véletlenül tévednék, azért annyira nem akartam én meghalni, pont most, amikor talán már elég erőt gyűjtöttem hozzá, hogy mindent elrendezzek és nekikezdjek a saját utamat járni. Nos, lehetőleg még azelőtt, hogy ez az Abaddón tényleg elhozná nekünk a világvégét. 
A gondolatra óriási hidegrázás futott végig a testemen és éreztem, ahogyan a szívemből minden testtájamba átkúszik a tömény idegesség, félelem valami ismeretlentől, amiről csak elképzelésem lehetett két vándor elbeszélése alapján, s csak egy gondolattal tudtam magamon erőt venni, hogy kiűzzem. 
Jó lenne megint ott ülni a tűznél, befejezni a vacsorát és inni. Jó sokat inni. És közben olyan dolgokról beszélgetni, amiket már eddig is meg akartam tudni a világról, de senki sem volt hajlandó elmondani nekem. Azt hiszem, hasznos lett volna még most megtudni mindent, és hasznos lett volna neki is megnyugodnia. De hát a hasznos dolgok nem mindig elérhető dolgok is, ezt nagyon jól tudtam, főleg azóta, amióta rájöttem, hogy nehéz piát csenni egy magas asztalról, ha a self fia...azaz lánya mindössze akkora, mint egy tízéves.[/ltr]

Hmm, tényleg el kéne indulni. 
Már egy jó ideje gondolkodtam rajta, hogyan kivitelezzem ezt a sok éve mesterien előtérbe helyezett tervet, ámde annál tovább, hogy szó nélkül nem szökhetek el, eddig nemigen jutottam. Megfordult már a fejemben, hogy azt mondom, meglátogatom anyámékat, közben pedig teljesen máshová mennék, viszont hamar lebuktam volna vele, hiszen rendkívül szigorúan ellenőrizték, merre mehetek, hol járok. Ha pedig egyenesen, kicsit sem sarkítva a dolgokon, közöltem volna, hogy márpedig útnak indulok (befejezetlen tanulmányokkal és annyi ismerettel a világról, amennyi könyvet otthon tartottunk), apám biztosan eget-földet rengető patáliát rendezett volna. Szóval, belátható okokból maradt az a bizonyos arany középút...amit valójában még ki sem találtam. 
Ha nem sietsz, nem lesz hova kimenned. -hangoztatta bennem valami, egyre sürgetőbben és sürgetőbben, amióta az előbb kiderült, hogy minden igaz. 
Ami a minden igaz származását illette, nem is akartam visszanézni. Először bemeséltem magamnak, azért, mert nem érdekel az az őrült és különösebben nem is érdekelt volna, ha nem láttam volna benne valamit, amitől inkább menthetetlennek, mint őrültnek tűnt. Furcsa volt bevallani magamnak, de azt hiszem aggódtam, mi lesz, ha magára marad a félelmeivel, másik oldalról viszont még mindig ott lebegett felettem annak az esélye, hogy itt bizony bevégzem. 
-Tessék? -kérdeztem hirtelen, még mielőtt egyáltalán felfoghattam volna, amit mondott vagy hogy minden bizonnyal nekem mondta-e. Majd, amikor helyre billentettem magamban az egyensúlyt (bezártam eddigi gondolataimat egy kis kalitkába és értelmeztem Főnix szavait), visszafordultam- A bor a magáé, szóval nekem kéne örülnöm, hogy kapok belőle, egyrészt. Másrészt, örömmel visszamegyek, mert élvezem a társaságát és már több, mint fél napja nem ettem semmit. De...nagyon is de, inkább hagyjuk azokat a dolgokat, mert megint felzaklatja magát, viszont minden mást, amit mondani akar, nagyon szívesen végighallgatok.
Ekkor, miután, kissé még haragudva ugyan, de egészen szelíd, halk...na jó, mondhatni barátságos hangon kiadtam magamból, ami elsőkörben eszembe jutott, észrevettem, mit csinál. Ötletem sem volt, mire kell neki az a bot, azon kívül, hogy talán így próbálja lenyugtatni magát. Nos ajánlottam is, mert kor- ér erőkülönbség ide vagy oda, szerintem ilyen helyzetben igenis elvárható, hogy ne csak egy legyintés, majd egy higgadt és alkoholtól mámoros Jól van legyen a reakcióm. Habár az alkoholtól mámoros azt hiszem, még így is stimmelt egy leheletnyit. Egy szó, mint száz, Főnix döntésével bekövetkezett a lehetséges kimenetelek azon verziója, amelyikkel a legjobban egyet tudtam érteni, és ami még fontosabb: újból képesnek éreztem magam rá, hogy rendesen, kulturáltan kommunikáljak vele, mint nemrég. Egyúttal pedig elhatároztam, a végére járok, miért is viselkedik így, mi az Ő életének átka, amely így első ránézésre jóval súlyosabbnak tűnt az enyémnél és talán, nem, biztosan, túlmutatott azon, hogy saját szemével látta Abaddónt. Már csak abból kiindulva is, hogy itt volt ez a bizonyos Kiril, amit még én is furcsának tartottam, pedig rendszeresen beszéltem magamban.
Mindenesetre összeszűkítettem a szemem a botra nézve, elterelve a figyelmet arról: éppen minden erőmmel azon voltam, hogy megpróbáljak társaságom arcáról minden lehetséges információt leolvasni, hogy megérthessem őt.

Ételről volt szó, és velem kapcsolatban, tehát normális esetben rohantam is volna a húsért, ahogy csak kis pálcika lábaim bírják, azonban a helyemen maradtam, megadva a kellő tiszteletet. Elvégre ennek az egésznek nem is olyan régen úgy indultunk neki, hogy nem mond el semmit, most pedig úgy tűnt, tényleg hajlandó elmondani néhány dolgot. Nem is beszélve arról, hogy esetleg válaszol majd pár kérdésemre, miután az iménti dolgot helyre tettük. 
Meglepődtem, amikor rájöttem, pont ezzel akarja kezdeni, hiszen számomra már nem tűnt ebben semmi szokatlannak. Ha nem lettem volna ilyen, ha csak némán rábólintottam volna minden felettem hozott döntésre, megítélésre, rólam alkotott véleményre, mégis hogyan tudtam volna megtartani a józan eszem olyan rokonokkal körülvéve, akik vagy megpróbáltak életem minden egyes pillanatában porig alázni, mint Dwayne, vagy pedig elhatározták, mi lesz belőlem, a megkérdezésem nélkül és minden esélyt megragadtak, hogy abba az irányba tereljenek, mint például anyám. Való igaz, nagyon sokszor menekültem is, ámde ahol és ahogyan csak tudtam, kiálltam a saját igazamért, vállaltam a felelősséget a tetteimért, ez alól pedig az iménti döntésem sem képezett kivételt. Jól tudtam, mi lett volna, ha meghalok: kész felfordulás, itt is és Nebelwaldban is, mert a szándékaik, cselekedeteik ellenére a legtöbben teljes szívükből szerettek és segítettek engem, ha rászorultam. De álljunk hozzá egyszerűen csak logikusan: ha nem ilyen lettem volna, ha a menekülés képezte volna jellemem meghatározó részét, egyáltalán minek is találtam volna ki, hogy elmegyek a biztonságos kis szobámból? 
Bizalomgerjesztő? -kérdeztem magamtól kissé szórakozottan, ami a helyzethez képest elég komikusan festett volna így kimondva- Hát az egyáltalán nem volt. De lássuk, miért is következett ez be. 
Szótlanul, mozdulatlanul hallgattam, megadva a szemkontaktus rám eső részét, közben belső énem folyamatosan bólogatott: Igen, ez így igaz, kiváló példa volt rá az előbbi, de ami azt illeti, mindenki rendelkezett hibákkal, mindenkinek lehettek rossz napjai. Legalábbis, most már így álltam hozzá a történtekhez, újra józan ésszel, haragomat majdnem maradéktalanul lenyelve. Kit akartam él álltatni? Hiszen hasonlókat kaptam körülbelül eddig mindenkitől, akivel találkoztam és vette a fáradságot, hogy végignézzen, majd levonja a következtetést. 
Mindegy, mi lesz. -gondoltam, erővel elnyomva magamban a félelem magvait- Ha amúgy sem kerülhetjük el a vesztünket, legalább addig a napig hadd egyek, igyak, amennyit akarok és csinálhassam, amit akarok. 
Ezt gondoltam. De valójában végtelen komolysággal az arcomon és súlyos bánattal a szívemben hallgattam Főnixet. Aztán mindehhez újult erővel csatlakozott az akaratom acélkeménynek tűnő falait kenyérként szétmorzsoló, végtagfagyasztó félelem. De a kérdéseimet egyelőre megtartottam magamnak. 
Már értettem -ha szabad ezt így nevezni- vagy inkább csak nagyjából felfogtam, mi volt a baj. Ennek a self férfinak a lelkét börtönbe zárta a képek, színek, hangok és ezekhez társuló őrjítő érzelmek kavalkádja, hozzáadva a káoszt, amiről az átutazók hosszasan beszéltek és vitatkoztak. Meg hát, egy szétrobbanó tornyot hogyan lehetett volna másképp nevezni? A mai napig rettegtem azoktól a hangoktól, azon a napon, amikor megtalálták Lunasa holttestét, pedig azok mindössze hangok voltak, egyszerű kiejtett szavak, kép nem is társult hozzájuk, hiszen nem engedtek a test közelébe és nem is mentem volna. Ha valami, amit nem is látunk, képes volt éveket átívelő kínzó félelmet, tehetetlenséget, bánatot szülni, vajon milyen lehetett Főnixnek, aki látott mindent? Lehet, hogy meghalt néhány barátja, esetleg családtagja is, lehet, hogy most romokban hever az egész élete, de még ha nem is, anélkül is elképzelhetetlen, felfoghatatlan kínokat élhetett át. És vajon mióta bóklászott már egyedül, cipelve a terheit, nem beszélve senkivel, csak magával? 
Ha még nem lett volna elég, hogy megjelent bennem egy kis megbánás, amiért olyan durva voltam vele, még annak ellenére is, hogy tudtam, sosem fogom neki elfelejteni ezt a kis balesetet, és most azon vívódtam belül, melyiknek engedjek, illetve hogy elnyomjam az ingerlékenységem okozta befolyást, ezekhez szépen hozzáadódott némi döbbenet. 
Megmondta a nevét. És mielőtt elkezdhettem volna magamat győzködni, hogy simán hazudhatott is, elhatalmasodott bennem valami bizonyosságféle: azzal a szavakhoz társuló tekintettel vagy igazat mondott, vagy olyan jó hazudozót még nem látott Veronia... 
Amikor végre felfogtam, hogy csend ült közénk, és most valószínűleg nekem kellett volna tenni valamit, megköszörültem a torkomat, hogy egy kis időt nyerjek ebben a kínos kérdésben, ami a lehetséges válaszaim listáját körbeölelte, majd ezt megtoldva gyorsan elugrottam a vacsorámért, de még mindig nem láttam neki. 
-Wynnesa Gentlesaline. -válaszoltam végül, miközben a jobb kezemet felé nyújtottam, tudva, hogy az a tükör Főnix...azaz Crispin táskájában lapult, így jelenleg képtelen lett volna használni rajtam, ráadásul gyakorlatilag inkább a valódi nevem minősült volna hazugságnak, mint ez. 
-Nem gondoltam volna, hogy a Mélységiek valóban képesek belenyúlni a tudatunkba. -tettem hozzá később- Azt hittem, ez is csak valami gyermek-riogatós mese. Inkább már tudni sem akarom, milyen érzés lehet ténylegesen átélni egy ilyet. 
Ahogyan szoktam, megköszöntem a nyúlnak, hogy ehetünk a húsából, fejhajtással és mindennel, ahogy lenni szokott, aztán leültem a faforgácsba és magamba szívtam annak jellegzetes illatát. 
-Ne haragudj. Így már azt hiszem, értelek. Nem szabadott volna megkérdeznem, hiszen láttam, mennyire zaklatott és ideges voltál, de önzőségből, mert mások csak lekoptattak vagy egyáltalán nem is jutottam el odáig hogy kérdezzek, mert megint úrrá lett rajtam a kommunikáció-iszony; mégis megtettem. Szóval ami történt, gyakorlatilag az én hibám is.

Valamilyen szinten megnyugtatott, hogy azok a Mélységiek nem szívesen húznának ujjat egész Veronia lakosságával, többek között azért, mert ez és Esroniel eredménye is rávilágított, hogy nem legyőzhetetlenek és ezt tudják is magukról. 
Még jó. -sóhajtottam- Különben száz Esroniel sem lenne elég eltakarítani őket. 
Persze róla is csak valamicskét hallottam apámtól meg Basiltól, a druida tanáromtól, aztán ki tudja, mégis mi igaz az egészből. Tizenkilenc év sok idő, túl sok idő ahhoz, hogy egyes illetők számukra kedvezően megváltoztassák a múltat, ehhez pedig akár azt is tehették, hogy elhíresztelték róla, amit ma ismerünk. Azt hiszem, röpke tizenhét évem minden egyes percében szokásom volt kételkedni mindenben, amire kérdés volt a válaszom vagy elgondolkodtatott egy kissé. Még olyan sziklaszilárd alapokon nyugvó tényekben is, mint a Nagy Harag évében történtek. Hiába, én már csak én voltam, a saját furcsa, néha különc kis eszmefuttatásaimmal, amelyeket, ha nem figyeltem, hangosan képes voltam magammal lefolytatni. 
Bár azt hiszem, ha ezúttal ebbe a hibába is estem volna, sem Crispin, sem pedig Kiril nem haragudott volna rám. Utóbbi akárki is legyen. 
Éééés, eddig tartott lelkemben a büszkeség, harag, ingerlékenység és nyugodtság, higgadtság, megfontoltság törékeny kis egyensúlya. Minden egyes szó csak jobban felszította bennem a tüzet, jelen esetben még azzal sem foglalkoztam, hogy tulajdonképpen szabadon kérdezhettem volna akármit. Túlságosan elborult az agyam, ismételten, ámbár nem annyira, hogy ne tudjam magam megállítani. A nyárson lévő hús, s annak csalogató illata megtörte az ilyenkor általában bennem zajló ördögi kört, így vettem egy nagy levegőt, s óriási sóhaj kíséretében beletemettem az arcom az ételbe, alaposan megrágva a falatot és arra koncentrálva, azt képzelve, hogyan áramlik ki a düh a testemből minden egyes rágásnál. 
Buta lány, Crispin nem akar bántani. De...azért nem árt tudnia, miért csináltam, amit. 
-Nem szabadkoztam. Nem olyan vagyok, aki érzelegve, csak úgy bocsánatot kér minden egyes hibáért, ami lehet, hogy nem is az övé. Azt az ostobák csinálják és azok, akik hamar meg akarnak halni abban, hogy azt lesik, mikor okoztak valami bajt a másiknak, hogy aztán lépten nyomon újra és újra bocsánatot kérjenek. Hidd el, akik már ismernek, tudják: akkor kérek bocsánatot, amikor az adott illető megérdemli, hogy ezt tegyem. Se többször, se kevesebbszer. -mondtam teljesen higgadtan, ámde komolyan- Ha pedig mégis kínozni akarnál, mert kihasználod, hogy empátiát ébresztettél bennem, az az én problémám. Bár általában nem élnek vissza ilyesmivel, akiknél odafent minden rendben. -mutattam enyhén mosolyogva a fejemre- Ne aggódj, tudom, hogy védeni próbálsz és nagyon jól esik. Csak azt akartam, hogy tudd, nálam ez mit jelent. 
Amint ezt letudtam, végre elkezdhettem agyalni azon a sok kérdésen, amelyek már ott zümmögtek a fejemben egy ideje. Rendet tettem közöttük, mint édesanya a gyermekei között és újra megszólaltam, megtartva a komoly, de egyáltalán nem savanyú vagy mérges hangvételt. 
-Először is azt hiszem, arra lennék kíváncsi, miért és hogyan tud egy torony csak úgy a semmiben lebegni. Ha nem akarsz rá válaszolni, nem kell és ez vonatkozik a többi kérdésemre is. Szóval...ez volt az első. Rögtön utána következne az, hogy egészen pontosan mi történik negyven s még annyi nap múlva, és ezzel le is tudtam a kínosabb témát felölelő kérdéseket. Mármint persze, értem, hogy valószínűleg meghalunk, azonban úgy vélem, jogos, hogy tudni akarom, hogyan. -sóhajtottam. Tényleg nem vagyok normális, hogy mindezek után még van képem ilyenekkel traktálni- Aztán...ezen sokáig gondolkodtam, hogy meg merjem-e kérdezni, de végül úgy döntöttem, nem bírom magamban tartani. Az a tűzvarázslat, nagyon hasonló volt ahhoz, amelyet az elemi druidák hoznak létre. Tévedek? Ha nem, nem kell megmondanod, miért, nem tartozik rám, de ha igen, tévedek, akkor sem kell mondanod semmit. Csak tudni akarom, mennyire vagyok képes átültetni a gyakorlatba a mágiafelismerést. -folytattam az evést, aztán még hozzátettem- Most ennyi, aztán ha válaszoltál, még meglátom, mi jut eszembe, ami feltétlenül választ igényel. Például olyasmi, hogy Te, mint ahogyan azt a példa is mutatja itt előttem, tapasztaltnak tűnsz az odakinti életet és utazást tekintve. Mit kellene feltétlenül tudnom, hogy minél tovább életben maradhassak? Mire figyeljek, hova ne menjek... Tudom, nagyon illetlen kérdés, ahogy az összes többi, de ki mástól számíthatnék válaszra, anélkül, hogy gyanítani ne kezdenék a terveimet?

Elég nagy lelkesedéssel hallgattam Crispin válaszadását. Őszintén szólva meglepett, hogy kifejtette, s egyúttal éreztem, hogy libabőrös leszek a Mélységivel szövetkező vámpírok említésére. Mégis mennyire lehettek őrültek, hogy hatalomért szövetkezzenek egy olyan...lénnyel?! Maga a lebegő torony elképzelt képe, illetve hogy mi mindenre használhatták volna, is éppen elég bajt árasztott magából. Gyakorlatilag olyan lehetett volna, mintha megtanították volna repülni az erődítményüket, hogy akárhová eljuthassanak vele és odafentről, lesből, rengeteg előnnyel a tarsolyukban véget vessenek annyi életnek, amennyinek csak akarnak. Persze ez csak a saját kis tudatlan fejemben született meg, elvégre jócskán lett még volna mit tanulnom magukról a vámpírokról is. Annyit tudtam csak (és az sem volt biztos forrás), hogy nem mindegyik család ártalmas. 
Valamiért ösztönszerűen Dracon-ra gondoltam Abaddón említésekor, mintegy elképedve: egy ilyen, csak nagyban?!?! Persze inkább a félelmem...vagy utálatom...vagy fogalmam sincs, hogy most már micsodám mondatta ezt velem. Nem volt semmi baj azzal a kis fehér izével, ahogyan Ardrával, apám sárkánygyíkjával sem. Ha két méternél nem jött közelebb. Megpróbáltam elképzelni, ahogyan az a nagy, szárnyas lény kegyelmet nem ismerve végigrepül Veronia felett és elpusztít mindent, ami az útjába kerül, s azon kaptam magam, hogy nyeltem egy nagyot. Győzhet valaki is egyáltalán ellene? 
De ami még inkább foglalkoztatott, az volt, miért büntet mindenkit e az Isten, vagy kicsoda, s később jobbnak is láttam ezt hangosan kifejteni, hozzácsatolva a druidák és tündék nézeteihez. Ámde előtte alaposan megjegyeztem minden egyes szót, minden tanácsot, hiszen gyakorlatilag nulláról indultam, semmit sme tudtam az odakinti életről azon kívül, amit könyvekben olvastam vagy véletlenül hallottam. Az olvasással pedig volt egy kis baj, s pontosan ezért nem cselekedtem ezt sűrűn: nem minden igaz, amit leírnak. Szóval, igyekeztem beleégetni mindent a tudatomba, miközben ettem és Crispin szavain csüngtem, engedve, hogy egy kis kalandvággyal vegyült izgatottság megtöltse a bensőmet. Habár meg kell hagyni, én szívesebben jártam volna Veroniát egyedül, s sejtettem, ezt is fogom tenni, ameddig megfelelő vándortársra nem találok. 
Ami pedig felötlött bennem, az nem kevesebb, mint besétálni Hellenburgba, találni valakit, aki megérti a világnézetem és rávenni, hogy velem lófráljon. Első számú úti célom inkább Elatha lett volna, ha nem történt volna az a rejtélyes dolog Lunasával és nem állt volna fenn annak a veszélye, hogy esetleg követem őt a másvilágra, ha nem vigyázok. Sóhajtottam. Jobban örültem volna, ha self lehet a társam, de ki tudja, talán még így fogok jobban járni. Eddig nem túl sok jó tapasztalatot gyűjtöttem, főleg a self férfiakkal kapcsolatban, s megrázkódtam az egyik legkellemetlenebb emléktől, amit a self lánya valaha is átélhet: Barclay, apám egyik ismerőse egyszer megpróbálta...nos, azt tenni velem, amikor Silvernight úr nem figyelt. Hát, azt hiszem, a történet végkimenetele tetszett...de csak azért, mert megúsztam a legkisebb következmény, mondhatni a legkisebb tényleges tett nélkül. Azóta már tanultam egy-két trükköt, hogyan kell leszerelni azokat, akiket a zászlórúdjuk vezet. 
Elmosolyodtam, amikor felidéztem magamban Crispin nevetését. Jól esett hallani, talán, mert azt sugallta, hogy végre jókedvű, vagy valami olyasmi, azonban nem régi gondolataimat még így is kötelezőnek éreztem kiadni magamból, s remélve, hogy annyira nem szegem kedvét, belekezdtem hát, utoljára még egyszer elmosolyodva azon, ahogy elképzeltem magam, amint móresre tanítom azokat, akik alábecsülnek és parancsolni akarnak nekem.  
Nem-nem, népek, Wyn nem játékszer, és ezt meg fogja érteni mindenki. Így vagy úgy. 
-Akármi is történjék, nem fogok csak úgy búcsút mondani a fáknak, sem más növényeknek vagy állatoknak. És ezt nem csak azért mondom, mert természetpap vagyok, vagyis leszek, hanem mert nekem, személyesen csak úgy kerek a lelki békém, ha nekik jó, következésképpen nem tűröm, ha valaki bántja őket, ha megsérti a Természetet és annak hatalmas, mindenható rendjét. -mondtam, szinte nem is gondolva a szavakra, miután megtöröltem az arcom, mert rájöttem, hogy minden ételem eltüntettem- Őket sokkalta többre tartom, mint egyes személyeket, például az idióta öcsémet, aki tönkreteszi a szüleim életét. 
Gyűlöltem, hogy ilyenekkel még saját magamat is fel tudom mérgesíteni. Beletelt egy kis időbe, míg megint uralkodni tudtam magamon, azonban muszáj volt megtanulnom. Eddig ugyan nem volt ezzel probléma, hiszen nem jártam mások közé feleslegesen, így sor sem került arra, hogy valakinek ilyesmikről fecsegjek. De most...még mindig nem értem, mitől számított másnak Crispin, mitől éreztem úgy magam, mintha valaki ledobta volna rólam a láncaimat, amelyeket életem minden napján jellememből fakadóan magamon viseltem. 
-Szerinted nem elhamarkodott egy kicsit az, hogy mindenkinek bűnhődnie kell? -céloztam arra a bűnösnek találtatásra- Mármint, mégis miért haljon meg mindenki? Ennek mi értelme? Tudatlan vagyok, elismerem, és lehet, hogy butaság, hogy így gondolom. De mégis, újra és újra úgy kell tennem, mint egy kíváncsi gyereknek: Miért? 
Valamilyen szinten megnyugtatott, hogy Ő is druida, még ha mellette mással is foglalkozott, így minden további nélkül folytattam, amint megtaláltam a szavakat, mintha csak Basilnak mondanám.
-A Természet nem öl meg minket csak úgy, nem jelenti ki, hogy haljunk ezerszámra. Persze meghalsz, ha olyat eszel, amit nem kellene vagy beleütöd az orrod valamibe, amihez semmi közöd, de ez csak azokat érinti, akik nem tisztelik annyira, hogy megtanulják a szabályait és úgy figyeljenek rá, mintha egy óriási, egységes élőlény lenne. És most ismételten felteszem a kérdést: ez a másik miért tesz ilyet?

Akkor majd utolsó leheletemmel jól talpon szúrom azt az idiótát. - gondoltam magamban, talán kissé túlságosan is szórakozottan a helyzet komolyságához képest - Beleállok a húsába, mint valami szálka. Ugyan kicsik vagyunk, de a kicsi dolgok is fájhatnak nagyon. Mint nekem, amikor valaki eltapos egy virágot. Szép is lenne, keresztbe tenni neki... 
Ami az önkényes igazságosztásról való mondatokat illette, nos igen. Vegyük például az öcsémet: Elhatározta, hogy anyám bűnös, s ő a viselkedésével és cselekedeteivel fogja vele megfizettetni hibája árát. Ám ezzel az apjának is csalódást, szenvedést és bánatot okozott. 
Sóhajtottam, amelyből jócskán kiderült szomorúságom mértéke. 
Mennyi az esélye, hogy lesznek túlélők? Ez egy olyan kérdés volt, melyet látatlanban nem tudtam volna pontosan megválaszolni és nem is akartam. Erővel sulykoltam magamba a gondolatot: lesznek, mintha másképpen nem is történhetne. Lesznek, lenniük kell, hiszen ezek odafent - vagy akárhol is legyenek -, nyilván rajtunk szórakoztak, amelyet nem tudnának ezután megtenni, ha mindenkivel végeznek. 
Összeszorult a torkom. 
Én mit kezdenék, ha a túlélők közt találnám magam? 
Nyilván valami nagyszabásúra és hasznosra kell majd törekednem, s ezt el is vártam magamtól, tekintve, hogy alaphelyzetben nagyon szerettem volna békét, vagy legalábbis kevesebb rossz történést. Hiszen Crispin is megmondta az előbb: itt nem lesz béke, s egyet kellett vele értenem. A kétlábúak nagyon híresek voltak butaságaikról, ezek között pedig kiemelt helyen szerepelt a háború, harc, öldöklés... 
Cseszd meg Wyn...vagyis inkább a gyomrom csessze meg! 
Kissé savanyúan vettem tudomásul, hogy éppen az imént tettem tönkre életem nagy esélyét arra, hogy minden eddigi kérdésemre választ kapjak, s még csak a listám elején jártam, ugyanakkor tudtam, nem lehetek ennyire önző. Legyűrtem hát magamban minden negatív érzést, s őszinte, visszafogott mosolyt varázsoltam az arcomra. Úgy néztem végig rajtuk, Crispin-en és Dracon-on, eddigi egyhangú és menekülésekben gazdag életem egy fordulópontjához közelebb lökdöső személyeken. Talán nem lett volna túlzás azt mondani, megkedveltem őket. De egyáltalán lehetséges volt ez ilyen rövid idő alatt? 
Mindegy. Nem akartam elrontani az érzések bennem kavargó varázsát. Bátran kijelenthetem, mindent egybevetve boldog voltam. 
Felkeltem hát, s leporoltam magam. 
- Úgy legyen, Crispin Shadowbane. - mondtam határozottan, miközben belenéztem Crispin szemeibe – Ott kell lennünk. Hiszen még sok mindent kérdezni akarok. - folytattam vigyorogva, felmutatva az ajándékom - És akkor majd kapsz valamit cserébe ezért.
Feleslegesnek tartottam jó utat, jó egészséget és hasonlókat kívánni. Egyrészt, úgy éreztem, tudni fogja, hogy minden jót akartam kívánni neki, másrészt pedig egyszerűen úgy éreztem, megtörné azt a varázst, azt a bennem gyúló tüzet, amelyben egyre inkább kiforrott-kiformálódott, mit kell tennem. El kell indulnom végre, a saját utamat kell járnom és bebizonyítani rátermettségemet a családomnak, hogy szökéseimet bevallva bátran és büszkén nézhessek majd a szemükbe. 
Távolabb lépdelve, majd visszafordulva egy aprócska intéssel köszöntem el végleg, miközben utoljára végignéztem a látványon, s minden egyes részletét eszembe véstem. Emlékezni akartam arra a tábortűzre és a mellette ülő self férfira, akinek ölében az első sárkánygyík aludt, akit nem utáltam. Emlékezni akartam mindarra, amit ma éjjel tanultam és az elhatározásomra, amelyet ezen a napon hoztam meg: Nem menekülök tovább. És kezembe veszem az irányítást. 
Akaratomon kívül megszorítottam a kis bábút. Vajon tényleg túlélhetjük mindazt, ami ránk vár? Nos, úgy tartják, a remény hal meg utoljára. Szerintem utána feltámadhat hamvaiból. Akárcsak egy főnix.

Meg kell mondjam sejtettem, hogy a két karakternek érdekes lesz a dinamikája, és chaten is poénkodtam vele néha napján, de nem sejtettem, hogy ennyire össze fogtok illetni mint két puzzle darab. Most nem a szó romantikus értelmében.
Sok minden történt az edzéstől kezdve a sértődésen és beszélgetésen át, még Abaddón is szóba került, meg ivás meg sárkánygyíkozás is volt, de valahogy semmin sem éreztem azt, hogy csak azért lenne ott, hogy húzzátok a játékot, minden jött természetesen magától.
Wyn, ez volt itt az első játékod, és bár olvastam az et-det is, a stílusod különösen kellemes meglepetés volt. Minden szófordulatod tükrözte a karakter stílusát, a kicsit socially awkward gyermeklányt aki látni akarja a világot de eleinte azt se tudta hogy beszéljen egy idegennel, igazán nagyszerű volt.
Cyne, te pedig hoztad a megszokottan magas minőséget, és ezekben a reagokban (gyanítom emrt gyorsan írtad és a tartalomra koncentráltál) nem volt semmi túlcifrázás, könnyedén olvasható volt. Ami különösen tetszett, hogy végül neked is meglett az okod segíteni Wynt, Kristen miatt, és ráadásul az egész sárkányos történethez való hozzáállásod is most kristályosodott, a Kirillel való szóváltásodban.

Na ez kicsit hosszú lett, úgyhogy oda is adom a jól megérdemelt 100 tp-t, használjátok egészséggel!