[Magánküldetés] HaCherebay Sheol 'veHaShamaim (Alvilág és Mennyek Kardja)

Lory és Ada magánküldetés-trillógiájának záróepizódja.

Mit tennél, ha eljönne a világ vége? Amikor eltűnik a nappal és az éjszaka közti különbség, mert amikor világosságnak kéne lennie a füst eltakarja a napot, éjjel viszont a lángoló Tünde Erdő ragyogja be Veroniát, majd néhány nap múlva már a nyugati horizont is egyetlen nagy fáklyaként lobbant fel?

Loreena nem akart hinni a szóbeszédnek. Hiszen minden kisgyermek tudta, hogy sárkányok nem léteztek! Ám a név, Abaddón, visszhangot vert a fejében és a szívében. Ő akinek az eljöveteléről tudott, és igyekezett minden erejével megakadályozni most itt volt, és ez egyet jelentett azzal, hogy minden törekvése elbukott. Számolt Északkal és Déllel, de a vámpírokkal nem. Az egyén gonoszságával, ami szintén képes volt őt elhozni, nem. Így hát becsukta az ablakokat, hogy ne lássa a tüzet, és hogy kint tartsa a halvány füstszagot, ami alattomos kígyóként kúszott be Elathába is. Magához ölelte az ikreit, és Armint, amikor otthon volt. Mert egy herceg nem hagyhatta abba az uralkodást, akkor sem, ha talán már csak napjai voltak hátra az apró kis birodalmának.
Hallotta a kopogtatást, de ráhagyta Shaunára, hogy kinyissa az ajtót. A nyegle kamaszlány, mióta felfogadta tényleg mindent megtett, hogy jól teljesítsen, és mivel ketten voltak a szakácsnővel, hamar családtaggá váltak. Lory mégsem beszélt velük arról, ami esetleg már ide is úton van, noha látta, hogy Matilda és Shauna hajnalonként egymás kezét fogva imádkoztak a Halálhoz, hogy ha már mindenképp eljön, akkor hirtelen, és amennyire lehet fájdalommentesen tegye.
A kormos sötét tünde lány ajtót nyitott, és mellette rögtön ki is szaladt Angus, hogy hatalmas szemekkel pislogva bámuljon a jövevényre.
- Se... se... - a lány felsóhajtott. Pár szót próbált megtanulni németül, de se írni, se olvasni nem tudott, párszor elmondott kifejezéseket pedig ideig-óráig jegyzett cask meg Végül inkább feladta és angolul próbálkozott. - Can I help?
- I... need to speak with Loreena Wildwind. She knows me. - tette hozzá a váratlan vendég.
A lány hátrafordult.
- Your grace, a half-angel is here... She... speaks elvish and says you know her.
- Comin'! - hallatszott valahonnan hátulról, nagyon halkan, majd Lory lassú léptekkel borotkált ki az ajtóhoz. Shauna félreállt, hogy a két nő szemben állhasson egymással. Kivel töltenéd az utolsó napjaid a családodon kívül? Nem job barátokkal körbeölelve, a kezüket fogva meghalni, és még utoljára feleleveníteni a közös kalandokat a kandalló előtt?
- Ada. - mosolyodott el melegen a hercegné. - Gyere be.
Androméda elkerekedett szemekkel nézte őt. Valóban megváltozott, a haja fele kifehéredett, az arca beesett volt kicsit, mert sokszor kelt fel éjszaka a gyerekekhez és a rózsaszín köntös és színben hozzáillő mamusz sem segíthetett túl sokat az összképen. A félangyal könnyei eleredtek, és sírva vetette magát a tünde karjaiba. Talán még soha nem sírt ennyire, vagy talán azóta nem engedett a könnyeinek, hogy a világ lángba borult. Döbbenten ölelte magához a zokogó félangyalt.
- Tea? - kérdezte Shauna, mire Lory csak bólintott, és gépesen kezdte el Ada haját simogatni. Meg akarta volna kérdezni, hogy mi a baj, de korainak érezte, és valójában feleslegesnek is. Sokkal helyénvalóbb let volna azt kérdezni, hogy mi nem volt baj.
- A világ még nem dőlt össze. Még nem. - mondta halkan. Sovány vigasz volt, halogatni az elkerülhetetlent, mégis, a lelke mélyén ott pislákolt egy nagyon halvány kis fény, hogy még élnek, és talán túlélhetik. Ostoba ábránd volt, de nem vette már annyiszor biztosnak a véget? És mégis itt volt, még mindig.
Amint ezt kimondta, határozott kopogtatás hallatszott ismét az ajtón. Ada rögtön elengedte, és vigyázzba állt, összekaparva a maradék méltóságát. Lory felhúzta a szemöldökét.
- Ha Cyne megint részegen esik be én megölöm... - morogja, majd egy széllökéssel ajtót nyitott, mert vagy rá vagy a férjére számított. Ki más kereshette volna fel őket ilyenkor?
Ehelyett azonban egy fekete palástba öltözött alak állt a küszöbön. Az arca kilátszott a csuklyája alól, úgy mint ápolatlan, szakadt fekete haja és szakálla. Tekintete egy másodpercig megállapodott a két nőn. Loreena feje hátuljában megjelent egy kényelmetlen érzés, mintha belülről próbálnák felfeszíteni, és a füle is zúgni kezdett. Az alak körvonalai elmosódottak voltak, de talán csak keveset evett még aznap.
- ...Békesség? - a hangja kifejezetten kellemetlen volt, bár Lory nem tudta volna megmondani miért. Egyszerűen csak volt egy olyan mellékzöngéje, ami tipikusan bárkit idegesített volna.
Ada némi fáziskéséssel... de felvonta az Égi Vértet, megerősítve Loryt abban az érzésében, hogy valami nem stimmelt a legújabb vendégével, de nem tudta volna megfogalmazni, hogy mi... Békesség... Békével jött? Valami mágikus volt a férfiban. Vett egy nagy levegőt és kihúzta magát teljes rózsaszín valójában, és ellépett Ada mellől közelebb a vendéghez. Egy hercegné nem lehetett faragatlan, még ilyen vészterhes időkben sem.
- Békesség önnel is. Segíthetek?
A férfi a szemébe nézett. Hirtelen fogta el a hányinger, még szerencse, hogy most volt terhes így nem ijedt meg az érzéstől. Mégis ismerős érzés volt, túlságosan is.
- Meglep, hogy nem ismertek fel.
Tovább nézte a férfit. Az nem lehet... Nem. Lehetséges. És mégis az volt. Mostmár akármi lehetséges volt, és mégis ki más látogathassa volna meg őket ilyenkor? Volt még egy befejezetlen történetük, ami nem tűnhetett el a süllyesztőben, akár apokalipszis volt, akár nem. Egy bukottnak úgy tűnt sokat számított az ígéret, és jött, hogy behajtsa rajtuk. Megvárta vajon, ameddig ő és Ada együtt lesznek oly sok idő után, vagy tudta, hogy ez a pillanat itt és most fog bekövetkezni? Ha pedig tudta, urai voltak még a sorsuknak?
- Ne haragudj. Legutóbb még nem ment ilyen jól az emberi forma. - mondta megenyhülve. Erre végképp nem számított, és a különös képtelenségek, amik mindig rászakadtak az életben egyszerűen már kezdték szórakoztatni. Valami furcsa derű nyugodott az elméje mélyén, minden rossz érzés ellenére is. A sorsuk összekapcsolódott, nekik, hármuknak. A halál már a küszöbön toporgott, de meg Kellett várnia a történet végét, és ez valami különös, szinte már túlvilági megnyugvással töltötte el.
A jelenés megrázta a fejét.
- Mert ez nem is emberi forma. Ez nem az én testem. De nem ezért jöttem. Nyomokat találtam.
Ada hitetlenkedve csóválta meg a fejét, mint aki képtelen elfogadni a tényt, hogy a bukott angyal hirtelen beállít, pont most, és még mindig a kardjával volt elfoglalva. Loreena csak részben érzett hasonlóan, de érzett valami mást is. Az a halvány, pislákoló kis láng mintha valamennyire erőre kapott volna, de mégsem mert hinni.
- Nem tudom észre vetted-e de a nyakunkon a világvége. - közölte szenvtelenül. Shauna ekkor jött vissza a teával meg a két csészével, de amikor meglátta az új vendéget hirtelen visszaszaladt, majd hozott egy harmadikat is. Loreena beljebb invitálta a többieket és letelepedett a kanapéra.
- Üljetek le. Iszol teát? - nézett Azraelre. Ostobaságnak tűnhetett, de udvarias akart lenni, és fogalma sem volt, hogy a mélységiek szeretik-e a teát, vagy egyáltalán képesek voltak-e meginni.
A mélységi értetlenül nézett vissza a teás kérdésre és úgy döntött, figyelmen kívül hagyja, majd leült a földre törökülésben.
- Nyakunkon. Itt az ideje megállítani.
A nefilim csak meredt a teájára, de még mindig nem tudott szólni vagy nem akart… De sosem volt túlságosan szószátyár, így a tünde nem is várta el tőle.
- És azok után, hogy találkoztál a zsinatelnökkel még mindig minket szemeltél ki a feladatra? Valahol hízelgő. - fent gyereksírás hallatszott, mire a szolgálólány rögtön felszaladt, Lory pedig lehunyta a szemét. Már nem csak saját magáért volt felelős.
Értük. Értük akármit...
- Meglepő módon a pap csak információt akart számomra irreleváns témákról, így cseréltünk. Én a ti világotokról, ő a mi világunkról. Így, hogy minden készen áll, szükségem van a segítségetekre.
- És miért segítenénk? - bukott ki Adából. - Nincs már min uralkodni! - kiabálta.
Loreena Adára nézett, majd vissza Azraelre, majd megint a félangyalra. Ő nem veszthette el a reményt. Már nem engedhette meg magának, ha volt olyan ostoba, hogy új életeket hozott erre a világra. Még alig nyitották ki kis mandulavágású szemeiket Veroniára, és rögtön pusztulni lássák? Ha már valójában nem is hitt a megmnekülésben, a küzdőszellemet nem hagyhatta meghalni magában.
- Jól értem, hogy megmenthetjük a világot, és utána minden megy vissza a régi kerékvágásba? Lehetséges ez?
- Nem tudom, én már nem leszek itt köztetek ekkor. Megszűnök létezni.
Tartott egy jelentőségteljes szüntetet, és Adára nézett.
- Viszont nem engedhetem meg, hogy valaki szabotálja ezt. Szóval ha az angyalivadék nem megy bele, felkereshetem a papot is.- közölte teljesen tárgyilagosan.
- Belemegyek. - szűrte Ada a fogai között, még mindig félig lehajtott fejjel.
A hercegné fejében viszont még mindig ott csenget a mélységi szavai. Megszűnik létezni. Meghozna Azrael ekkora áldozatot értük? Nem is kellett feltennie a kérdést, hiszen tudta, hogy saját angyali mivoltát is feláldozta már. Mit tegyen? Itthon kellett volna maradnia, nevelni a gyermekeit jó feleség lenni... Hiúság volt, ha nem akarta más kezében tudni a világ sorsát? Hogy ott akart lenni, befejezni, amit elkezdtek? Kiben bízhatott volna a saját erején kívül? Esroniel von Himmelreichban? Már tudta, hogy meghozta magában a döntését. Eszébe jutott egy régi mondás, amit már nem emlékezett, hogy hol hallott.
A gonosz győzelméhez csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak.
Itt nem volt már egyértelmű, hogy ki volt a jó és ki a rossz. Isten és a sárkány halálra ítélték őket, és egy bukott angyal állt az élet oldalára. A tündék úgy hitték, az élet az, ami jó volt. Az életet kellett védeni, hogy ne érjen véget idő előtt. Ha kellett, akkor sokak életét kevés halál árán.
- Adsz időt hajnalik, hogy elrendezzek mindent? Ha te megszűnsz létezni, gyanítom nincs sok esélyünk nekünk sem a visszatérésre.
- Ti túlélhetitek, én meghalok. Ez a rendje a dolgoknak. Kaptok időt reggelig, de itt maradok. Innét indulunk. - mondta továbbra is a földön ülve.
- Úgy érted itt, a házamban?
- Igen. Itt. - a házában és a nappalija közepén úgy tűnt. A Nebelessin (ahogy Gerard elnevezte, és megkedvelte ezt a nevet akkor is ha a démonfiú adta neki) pislogott kettőt, de nem érte volna meg vitatkozni ilyen kis apróságon. Nem mindenki mondhatta el magáról, hogy Azrael pihenőhelye a nappalija közepén volt. Igyekezett gyorsan rendezni a gondolatait, bár sok volt neki mindez ennyire rövid idő alatt. Elszokott a megpróbáltatásoktól, hiszen volt néhány nyugalmas hónapja, ameddig hatalmas hassal egyensúlyozott.
- Próbáld meg nem ráhozni a frászt a szolgálómra kérlek... - csak ennyit tudott kinyögni. - Gondolom tudod, hogy a férjem amúgy tud rólad. Ada, a vendégszoba üres éppen, maradhatsz itt. De ha meg akarsz látogatni valakit... Elmagyarázom hol lakik.
Praktikusság... A halálba indult nagy valószínűséggel, így el kell intéznie mindent és volt egy éjszakája. Nem tudta, hogy a félangyal el szeretne-e búcsúzni bárkitől, de rajta nem múlott, felajánlotta a lehetőséget.


Késő este még mindig levelet írt a dolgozószobában. Csak egy éjjele volt a rengetek mindenre. Írt egyet a családjának, amiben elköszönt tőlük, a bocsánatukat kérte, de nem mondott el semmit. És írt még egyet a Boszorkánypörölynek. Nem vihetett a sírba semmit. A gyomra görcsben állt, a keze remegett, és csak várta, hogy Armin hazajöjjön... És túlessenek élete talán legkeményebb beszélgetésén.
Amint meghallotta a füttyentést, ami Angusnak szólt minden áldott este, amikor a herceg hazajött és nem vitte magával a kutyáját, felugrott a székből, és kisietett Armin elé az előszobába. Gyorsan kézen fogta, és elkezdte befelé húzni a dolgozóba. Rápillantott a törökülésben a szoba közepén ücsörgő mélységire, és Adára is.
- Mindjárt elmagyarázom. - kezdte sötéten.
A férfi lopva oldalra pillantott a két alakra, majd Loryra és a sötét pillantástól komollyá vált az ő addig derűs arca is.
- Mibe keveredtél megint?
- Nem megint. Még mindig. - behúzta a dolgozóba, és becsukta maguk mögött az ajtót, majd szorosan magához ölelte a férfit. Jobb volt nem köntörfalazni. - El kell mennem.
- Hová? - kérdezte a teljesen logikus kérdést. És bárcsak tudta volna rá a választ!
- Befejezni amit elkezdtem. És úgy tűnik megmenteni a világot. - Sóhajtott fel. - A nappali közepén ülő fickó ugyanis elszórta valahova a kardját...
Armin szemöldökei először felszaladtak a homlokára, de utána gyorsan összehúzódtak.
- Ez egy nagyon rossz vicc. Miért neked kell befejezned? Miért most?
A tünde megrázta a fejét.
- Nem viccelek. Ilyesmivel nem tenném. És azért most mert a tünde erdő már lángol, és Elatha is égni fog. Az otthonunk égni fog. A gyerekeink...
Hogy miért ő, arra nem tudott válaszolni. Nem tudta, mit látott bennük Azrael, amiért kinézte őket a feladatra. Talán mert őket ismerte, ők engedték el, és volt valami furcsa szentimentális kötődése a félangyal - tünde páros felé. Hogy miért fogadta el… Arról pedig sokat gondolkozott már, de biztos volt benne, hogy Armin értette. Azért voltak társak a lelkükben is, esküvel pecsételve, mert értették és mindezzel együtt is végtelenül szerették egymást.
- Ez esetben veled megyek.
És pont ezért, mert ennyire értették és ismerték egymást tudta, hogy ez fog következni. Könnyek szöktek a szemébe, és megsimogatta a férfi arcát.
- Nem jöhetsz. - rázta meg a fejét. - Ha nem jönnék vissza... - elcsuklott a hangja. - A lányod és a fiad nem maradhatnak árván. A sötét tündék nem maradhatnak árván. Szükségük van rád, mindannyiuknak, és annak a kezében akarom hagyni a legdrágább kincseimet, akiben a legjobban bízok és akit a legjobban szeretek.
- Akkor mondd, hogy nem jönnél vissza nagyobb eséllyel, ha mennék. - válaszolta a herceg kérlelhetetlenül. Látta a haragot a folyékony arany íriszekben, de az lett volna a csoda, ha nem lett volna dühös.
- Nem jönnék vissza nagyobb eséllyel, ha jönnél sem. Ha Azrael nem tud minket megvédeni attól, ami jön, akkor te sem fogsz tudni, bármennyire erős is vagy, és bármennyire védelmez is téged Holdapa. - kegyetlen igazság volt, de igazság. Ahogyan az is, hogy kettejük közül Loreena volt a feláldozhatóbb. Csak egy katona volt, akit csak az helyezett magas pozícióba, hogy ez éppenséggel együtt járt a házasságával.
Armin habozik, láthatóan nagyon erősen küzdött az érzelmeivel, míg a házban valahol fel nem hangzott egy halk, de egyre erősödő gyereksírás, ami úgy tűnt észhez térítette őfelségét, és újfent tudatosította benne, hogy már nem csak ők ketten álltak a világgal szemben. Minden megváltozott.
- Gyere vissza.
- Ameddig még van bennem lélegzet, azon leszek.
A herceg bólintott, aztán elindul megnyugtatni a felsírt kisbabát ... miközben néhány hosszú másodpercig vizslatta a szoba közepén ülő Azraelt.
Lory még befejezte a leveleket (igyekezve, hogy ne legyen olvashatatlan a szöveg a könnyeitől és a keze remegéséről), mielőtt követte volna a férfit. Remélte, hogy a háznépe majd elküldi őket egy gyors futárral… Később felsétált az emeletre, és átöltözött, elvégre mégsem köntösben és mamuszban akart elindulni megkeresni a kardot. A déliektől kapott mágiával átitatott bőrvértjét vette fel, az íját, a nyilait, és a nyeregtáskába elpakolt két váltás alsóruházatot, gyógyitalokat, élénkítő italt, antimérget… Ezekre biztosan szüksége lehetett, de azon kívül? Mi védhette volna meg őt? Úgy érezte, az összes mágikus tárgy, amit birtokolt csupán gyermekjáték volt, mikor most ment először igazi háborúba. Mégis, már csak megszokásból is összeválogatta a kiegészítőit. Fejére a kedvenc villám diadémja került, fülébe a holdagyas szarvából faragott fülbevaló, kezére a vadon karperece, nyakába az édesanyja nyaklánca, hogy erőt adjon, és az összes gyűrűje, amit talált. Majdnem minden ujjára jutott egy. Még a táskájába bedobta a különös csengettyűjét is. Mikor végigment a folyosón utoljára benézett a gyerekszobába. Armin halkan olvasott egy könyvből, ölében almazöld pólyában ott szundikált Lorelei. Igyekezett ennek a pillanatnak minden apró részletét a fejébe vésni, hogy erre a képre emlékezhessen vissza mindig, mikor úgy érezné, elhagyta az ereje. Hogy ezért az álomért tudjon harcolni a legeslegutolsó pillanatig.


Mikor leért a nappaliba még szipogott, a szemei ki voltak sírva, de már otthonka helyett páncélt visel meg egy nyeregtáskát.
- Készen vagyok. És próbáljunk meg életben maradni mind, ha lehet...
Azrael mindenféle erőfeszítés nélkül állt fel.
- Beszélhetek a helyi testvéremmel?
- Komolyan engedélyt kérsz? - kérdezte vállvonva, elsőre fel sem fogva a kérdést. Amikor pedig megértette, hogy a bukott angyal mit akart, már késő volt visszakozni. Egy másik mélységi… Itt?
- Tehát tudtátok, hogy itt él... Kövessetek! - Mondta, majd megindul kifelé az ajtón, el egyenesen a város falai környékére. Szinte alig bírtak vele lépést tartani. Ott megállt egy teljesen sima, jellegtelen kőlap előtt, amit egy egyszerű érintéssel leereszt a földbe. Egy járatot rejtett, lefelé vezető, végtelen lépcsősorral. Loreena köpni-nyelni nem tudott a dologtól.
- Láttok sötétben?
- Tudnod kéne, hogy nem. -nézett rá Ada összehúzott szemekkel.
Lory is megrázta a fejét, majd lenézett a tátongó sötétségbe.
- Ada jól mondja. De én csak annyit tudtam, hogy angyalromokra épült a város. Azt nem, hogy lakja is valaki.
Ha tudta volna, már mindent megtett volna, hogy az a mélységi ne éljen, és ne fenyegethesse a sötét tündéket a puszta létezésével.
- Nos, lakja. Ez esetben hadd gyújtsak fényt.
Azrael lenézett a mélybe, mire a falak mentén hirtelen halványan világító kristályok egész sora ragyogott fel. A mélységi némán indult el lefelé. A halandó páros pedig utána.
- Nem lehetne valahogy elköltöztetni a testvéred? Egyáltalán muszáj felkelteni? Eddig nem zavart sok vizet de most, hogy tudom hogy itt van kényelmetlen lesz fölötte lakni.
Praktikusság, gyakorlatiasság, teendő listák egész kötete, erre volt szüksége, hogy ne omoljon össze lelkileg. Mindig tervezni a következő lépést, keresni a megoldásokat, és a lehető legkevesebbet filozofálni innentől.
- Mi az, amit megtudtál a kardról? - kérdezte Ada is.
- Nem engedjük el, ne aggódj. - válaszolta először Loreenának, tökéletesen félreértve a kérdést és a tünde problémáját. Legalábbis látszólag.
- Mindent tudok róla, az én kardom végül is. - mondta aztán Adának, ugyanúgy tökéletesen félreértve a kérdést, pedig pontosan tudnia kellett, hogy mire voltak valójában kíváncsiak. Egyszerűen csak nem akart egyenesen válaszolni.
- Ha mindent tudsz róla, akkor miért van szükséged ránk? Megspóroltál volna nekem egy fájdalmas veszekedést... - válaszolt kicsit megint szipogva, hangjában nem kevés szarkazmussal. És még így sem tetszett, hogy lakott alattuk egy mélységi. - Csak akkor tudtok hatalmat gyakorolni a világra ha el vagytok engedve?
Ebben a kérdésben is nem kevés szarkazmus volt, de nem is értette miért várja, hogy Azrael felfogja ezt a fajta kommunikációt. Még az is eszébe jutott, hogy egy mélységi észjárásának valószínűleg elég kevés köze volt az emberekéhez, vagy tündékéhez.
- Mindent tudok róla. Azt is, hogy kik segíthetnek visszaszerezni. A pap is segíthet, még visszafordulhattok.
Majd még a válla fölött hátrapillantott Loreenára.
- Nem csak akkor, ne légy naív.
Legszívesebben képen vágta volna az exangyalt ezért a megjegyzéséért, de ennyi önuralma még volt. Ráadásul már megint Esroniellel hozakodott elő!
- Nem fogunk visszafordulni. És nem vagyok naív, csupán úgy mondtad, azt, hogy nem engedjük el, mintha másképp nem lenne pont elég veszélyes. Gondoltam te vagy a szakértő a témában....
Végül megadóan felsóhajtott.
- Abbahagyom a szarkazmust, és összeszedem magam.
Piha ujjakat érzett az övére kulcsolódni. Egy apró, törékeny, és mégis végtelen erőt sugárzó kezet, ahogy megfogja az övét. Lory rászorított. Talán Ada még sosem látta őt ennyire gyengének, de mindennél jobban esett neki ez az apró gesztus, amivel biztosította a támogatásáról, és nem csak a harctéren.
- Helyes. Lassan odaérünk. - mondta Azrael.
Leértek a lépcső aljára, ahol egy nagy, üres terem várta őket. Azrael rámutat egy különleges, furcsa motívumokkal faragott kőlapra, amire utána rá is állt. Amikor a többiek is odaértek és megálltak mellette, a kő megmozdult és szédületes sebességgel, percekig haladt lefelelé. Vagy esett? Loreena nem tudta volna megmondani. A hajába belekapott a menetszél, a gyomra lufiméretű lett, de mégsem érzett félelmet. A talaj vészesen közeledett, de amikor már felkészült lélekben a becsapódásra, a kő lelassított, és egy hatalmas, nyílt teremben találták magukat, aminek a közepén egy hatalmas, feneketlennek tűnő kráter ásított. Mennyit jöhettek lefelé? Száz métert? Ezret? Létezett ennyire feneketlen mélység? Lehetett, hogy itt még mindig angyalromok várták őket? Egészen hihetetlen volt.
Azrael a lyuk szélére állt, de nem kezdett el kiabálni vagy varázsolni, csak előemelkedett a résből a legkülönösebb forma, amit a tünde valaha látott. Egy trutyilényre számított, mint amilyen Azrael is volt Ir-Roboámban, de ehelyett, egy sok arcú és sok karú kőtitán üdvözölte őket. A maga groteszk és természetellenes módján Loreena gyönyörűnek látta, hatalmasnak és fenségesnek, mintha nem egy bukottal, hanem egy valódi angyallal állt volna szemben.
Egész testében megremegett. Sok mindent érzett, mintha hangyák másztak volna a bőre alatt, és még a csontjain belül is bizsergett volna, a szó kellemetlenebbik értelmében. A feje zúgott, de azon túl, valami furcsa, felfoghatatlan tartományban mégis hallotok valami egészen másvilági hangot: A két mélységi énekkel kommunikált egymással, aminek jó része a halandó fül számára már nem hallható tartományba esett, magas volt, majd mély, éteri, és idegen, de minden egyes újabb regzéssel mintha folyamatosan bontotta volna az összes idegszálát, aminek a végén teljesen feloldódott volna az egész tudata. Egyszerre keltett letaglózó félelmet és bizsergetően kellemes meleget. Akaratlanul is értelmezni próbálta őket, de csupán az érzelmeiket volt képes valahogyan felfogni, és még ez is több volt, mint amit a lelke elbírt. A Kíváncsiság, düh, felfoghatatlan vágyak váltották egymást. Csodálatos volt, mintha az egész univerzum rezgett volna körülötte. Nem tudta, meddig tartott az egész és arra sem emlékezett, mikor esett térdre. Egyedül Adába kapaszkodott, a biztos, hozzá hasonló testtel és lélekkel rendelkező lényhez, és az is kapaszkodott belé, nehogy elsodorja őket a súlytalanság, és a kaotikus kavargás. Ekkora hatalmasság fölött éltek, ilyenek vannak a talpuk alatt és még csak nem is tudnak róla. Milliószámra nyüzsgő hangyák csupán az összes értelmes faj, miközben gigászi lények játékszerei csupán. Hirtelen nagyon aprónak érezte magát, kicsinek, erőtlennek.

Majd az egésznek végeszakadt, és az ismeretlen mélységi visszaereszkedett a kráterbe. Azrael könnyed léptekkel sétált oda a földön reszkető két nőhöz.
- Végeztem.
Loreenát minta minden ereje elhagyta volna, és azt hitte, többé már sosem fog tudni lábra állni. Beletelt néhány percbe, mire össze tudta szedni a gondolatait, és visszanyerte az uralmat az izmai fölött.
- Miről beszélgettetek? - kérdezte a mélységit.
- Kérdeztem arról a bukottról, akinél a kard van. Tudja, hogy hol lakozik.
- És hol?
- Tudom a helyet, veletek megyek.
Már megint a ködösítés!
- Nem ezt kérdeztem. - válaszolta kicsivel élesebben a kelleténél, és úgy tűnt ezt Azrael sem díjazta túlzottan. Látszólag semmi nem változott, de egyik pillanatról a másikra megnövekedett a jelenléte, mintha kicsit ő maga is nagyobb lett volna, minden más pedig kisebb, és mégsem. Loreena halvány nyomást érzett az elméjében, és tudta, hogyha az exangyal csak egy kicsit is több energiát fektetne bele, az agya már az orrán és a fülén folyt volna ki.
- Veletek megyek. - Ismételte nyomatékosan.
A tünde felsóhajtott, és annyiban hagyta a kérdést. Jobb volt, ha nem idegesíti tovább Azraelt, ha már haza nem megy ameddig nincs elvégezve az ügyük. Tudta, hogy ha a mélységi csak egy hajszálnyival rosszabb indulatú lett volna, most a saját vérébe fagyva feküdne a kőpadlón.
Azrael kérdőn nézett rájuk, mintha az előző kis közjáték meg sem történt volna.
- Készen álltok?
- Nem hiszem, hogy erre készen lehet állni valaha.- mondta mostmár csak szomorkásan. Az előbbi elég volt ahhoz, hogy elengedjen dacot, haragot.
Elfogadás… Talán ez a kulcs. Elfogadni őt is olyannak, amilyen. Ha már ő elfogadott minket olyannak, amilyenek vagyunk és kész meghalni értünk, akkor ez a legkevesebb.
Ada csak sután bólintott. Mire Azrael intett egyet a kezével és a hátuk mögött feltárult egy furcsa, részben szögletes, más részében kerek- csavart folyosó.
- Indulhatunk.

A mélységi Erborosh meghalt, a csatát megnyerték. A háborút viszont elvesztették. Nem azt amit egymás ellen vezettek amióta először fegyvert fogott az ember, hanem amit a lelkéért küzd meg minden élő. És az emberek megítéltettek és kórónak bizonyultak. Ez a Világégés, ez a Halál, ezek az Utolsó idők...
De nem csak Isten gyermekei, hiszen ő maga is hallotta az angyal Abaddon szavait, az Ő ítéletét... Kudarcot vallott. Bármit is hitt vagy remélt, a Világ lángba borult és csak arra tudott gondolni, hogy erről sosem álmodott. És ha nem is, miért bánja? Hisz nem volt ez mindig is egy a lehetőségek közül? Nem ezért érkezett a népe, hogy elpusztítsa a háborúskodókat? S ha a félangyalok is elvésznek a tűzben, hát úgy kellett lennie. Élóhim akarata szent és YHWH Igazságos.
~Hogy akarhat ilyet?!~ - a ló felnyerít lábainak szorításától, gyorsabb tempóra vált.
A Főváros ég, az erdők égnek..., a falvak égnek..., az emberek égnek..., déliek és északiak, tündék és vámpírok, démonok és élőholtak, állatok és növények..., égnek a kövek is, tűznyelvek nyúlnak a tavakba...
~Hogy akarhat ilyet?...~
Andromeda kétkedik – nevetnek a lángok. Nem, Andromeda nem méltó – suttogja a pernye, a szél hozta messziről, körülötte táncol, mindent beborít, feketére festi hófehér szárnyait.
Elatha messze van; hogy vagy Loreena? Élsz-e még lovagnő, hercegné és talán anya...megtaláltad-e a piros szeműt,... és hol a kard, ami mindent legyőz?
Ada arcát vörösre festi a szégyen. Eddig csak egy fegyvert keresett, ami lesz oly hatalmas, hogy békét teremtsen. Sosem gondolta, hogy egy angyal ellen fordítaná.
S megtennéd-e? – kérdi a paták monoton dobogása.
Az lehetetlen. Élóhim akaratát teljesíti az angyal, hogy is mehetne a prófétája szembe vele?!
Miért keresed mégis, még most is? – zakatol a szíve a torkába szorulva.
Mert ez volt az egyetlen, amiben értelmet és hitet talált, miután a pusztába menekült, miután kiűzték, amikor elrabolták és Loreena Wildwind megmentette, amikor a királynője az angyalrom Ir-Roboámba küldte őket egy lehetetlen küldetéssel, hogy egy tünde lovag és egy fiatal félangyal elpusztítsanak egy fenevadat. A nefilim szentül hitte, hogy az Úr intézte így, az Ő neki szánt útját járja. De most már mindez nem számít, ha minden elvész, minek a kard? A hamu fölött nem lehet uralkodni, a hamunak nem kell a béke és rend, a hamvakat szétszórja a szél...
- HOSHIA’NA! Uram, szabadíts meg minket!

Loreena Wildwind küszöbén úgy torpan meg, mint aki akkor ébred egy furcsa, rémisztő álomból. Csak áll ott leforázottan, lógó szárnyakkal. Mit hozott a lovagnő házához? Rossz híreket és reménytelen, szégyen emésztette önmagát. Aztán látja, ahogy a keze felemelkedik, mintegy magától, bekopog és vár. A hatás nem marad el, egyszerre a pár nagyméretű, fekete kutyája vetődik ki az ajtón és egy kormos szolgálólány pislog rá:
- Se... se... – felsóhajt, nem tud németül. - Can I help?
Ada egy pillanatra meglepődik, nem várta hogy nem Loreena nyit ajtót, gondterhes lelke másképp álmodta meg ezt a percet. Még ha ő nem is tudatosította, de mint nővérét, testvérét, családját vágyta látni a tündét, és türelmetlenül várta a megkönnyebbülést, amit ez a perc adhat.
- I... need to speak with Loreena Wildwind. – feleli. - - She knows me. - teszi hozzá a biztonság kedvéért, miközben bepillant a szolgalány válla fölött. Szíve szerint már menne be, de még habozik.
A lány hátrafordul:
- Your grace, a half angel is here... She... speaks elvish and says you know her.
- Comin'! - hallatszik valahonnan hátulról nagyon halkan, majd a tünde lassú léptekkel közeledik a bejárati ajtó felé, minden lépéssel egyre tisztábbá válik alakja és kinézetének részletei, arcán a kimerültség, s a haja, amely mint a láng olyan vörösen él Andromeda emlékezetében, most a teljes jobb oldalán fehér, de már nem látszódnak rajta a terhesség jelei - hát megszülettek a babák! A szolgalány félreáll, így a két nő szemben állhat egymással, Ada egy tógaszerű stilizált szerelésben, Loreena pedig talpig puha rózsaszínben. És még így is méltóságot tükrözött.
- Ada - mosolyodott el a tünde melegen. - Gyere be.
Nem kellett kétszer hívnia. Ada elkerekedett szemekkel saját szobrává váltan meredt rá, aztán a következő pillanatban már azokban a rózsaszínű karjaiban zokogott, miközben a hercegné a haját simogatta. A bizonytalanság, a letörtség, az elkeseredettség és reménytelenség úgy szakadt le róla, mint egy megkövült héj amit a bőre fölött kellett viselnie, egy vastag, kérges hám, ami megakadályozta, legalábbis megnehezítette a mozgást, még a lélegzést is, mintha hosszú napok óta most telne meg a tüdeje levegővel újra. A harcostársa, a barátja itt van és él. A haja félig fehér, de él, és mosolyog, és Ada úgy rohan oda hozzá, mintha valóban a vére volna, egyszerűen a karjaiba veti magát és sírni kezd, ahogy talán még sosem sírt életében.
- Tea? – hallotta a szolgalány hangát és érezte ahogy Loreena rábólint. Nem is az ő szolgálója let volna, ha nem ilyen praktikus. Loreena nem kérdezett, de nem is volt rá szükség. Szavakba úgy se lett volna képes önteni mindazt, ami most könnyek formájában zúdult elő belőle, mindazt a félelmet, szégyent és hitevesztettséget, ami a lelkét és a szívét mardosták azóta, hogy Abbaddon feltűnt az égen és az ő életük napjai megszámlálhatóvá váltak.
- A világ még nem dőlt össze. Még nem. - mondta halkan Loreena, mintha belelátott volna.
Ada könnyes arccal vadul pillantott fel rá: hát máris elérték a hírek, de akkor hogy lehet ilyen nyugodt? Annyi kérdése van mindenről, a hírekről, a harcukról, a babákról,... de mind beléfullad,amikor kopogtatás hangzik fel…
Ada hirtelen és teljesen öntudatlanul visszanyeli a könnyeit, de az arcán ott marad amit eddig kisírt, annyira sem fogja föl mi történt vele. Egyszerre jön zavarba és áll vigyázzba, mintha sejtené, hogy nem egy szomszéd jött cukorért, vagy a herceg tért vissza, pedig nem tudhatja, csak az az üldöztetési érzés ami Erborosh és az angyal megjelenése óta kísérti, tették még a szokottnál is elővigyázatosabbá.
Loreena felhúzza a szemöldökét:
- Ha Cyne megint részegen esik be én megölöm... - morogja, majd egy széllökéssel ajtót nyit, mintha nem számítana idegenre. Cynewulf helyett egy fekete palástba öltözött alakot pillantanak meg az ajtóban. Kilátszik az arca a csuklyája alól, ápolatlan, szakadt fekete haja van, szakállas és őket nézi egy másodpercig.
Adát kényelmetlen érzés fogja el, mintegy a feje hátuljában, egy bizsergő nyomás, épp akkora, hogy ne fájjon, de eléggé erős hozzá, hogy hosszútávon bármely egészséges ember elméjét megtörje. Az alak körvonalai elmosódottak, s mielőtt hallaná a hangját zúgás kél a fülében. Valamiért biztosan tudja, hogy nem csak ő képzelődik, Loreena is hallja és érzi, amit ő.
- ...Békesség? – hangzik a férfi meglehetősen kellemetlen hangja némileg bizonytalanul, mint aki nem tudja, hogy hangzik egy üdvözlés, pont mint Ada.
Ő pedig némi késéssel..., de felvonja az Égi Vértet. Érzi, hogy Loreena rápillant, aztán visszafordul az ismeretlenül is ismerős mágiával átitatott jövevény felé, közelebb lép hozzá és egy hercegné rózsaszín mamuszos bizonyosságával megszólítja:
- Békesség önnel is. Segíthetek?
Ada szemmel tartja kettejüket. Nem dísznek szorongatja a lándzsát, amit a vámpírotornyi csata óta nem viselt, mert nem vitte rá a lélek, hogy saját szentségtelennek ítélt mágiáját megidézze.
A férfi egyenesen Loreena szemébe néz, ez még elmosódott arcán is tisztán látszik.
- Meglep, hogy nem ismertek fel. – szól újra az idegen, s ez elég hozzá, hogy Adát letaglózza a ráeszmélés. Mintha az Idő kereke visszaforogna, s ők Ir-Roboámban állnának újra, mint ahogy már egyszer visszatértek oda, Azrael előtt.
- Ne haragudj. Legutóbb még nem ment ilyen jól az emberi forma. - mondta Loreena megenyhülve. Azrael ismerős volt, bármily furcsán is hatott ebben a minőségben a hercegné elathai házának küszöbén ácsorogva.
A jelenés válaszképp megrázza a fejét:
- Mert ez nem is emberi forma. Ez nem az én testem. De nem ezért jöttem. Nyomokat találtam.
Hogy-hogy nem az ő teste?! Nyomokat? Mit számítanak most a nyomok, kit érdekel a kard.
Ada mintha visszasüppedt volna abba a kegyetlen álomba, amivé Abaddon eljövetele óta vált a Világ. Nem tudja elhinni, hogy a mélységit még mindig a kardja foglalkoztatja, egyszerűen nem tud belegondolni, hogy ez akár jó is lehet, hogy talán van elég ereje a fegyvernek angyalokat is győzni, bármily rémisztő, becstelen legyen is a gondolat. Most csak a kapzsiságot képes látni benne, mert gyűlöli, ahogy mindent, ami az eredetére emlékezteti, és a tényre, hogy az ereje bukott angyalok, fenevadak mágiája. Már csak azért is keresztül döfné, és ha most eltűnne a létezésből maga is, nem ellenkezne, az életösztön, mint vendég jár belé az utóbbi időben.
Lassan, hitetlenkedve megcsóválja a fejét, de a szavak még nem találják meg az ajkát, képtelen szólni hozzá. Loreena ellenben könnyeden vezeti tovább a beszélgetést:
- Nem tudom észre vetted-e de a nyakunkon a világvége. - közölte szenvtelenül.
A szolgalány ekkor jött vissza a teával meg a két csészével, és amint meglátta a mélységit, hirtelen visszaszaladt…, majd hozott egy harmadik bögrét is.
Loreena leült a kanapéra. - Üljetek le. Iszol teát? - nézett Azraelre, aki viszont értetlenül ignorálta a kérdést, majd leül a földre törökülésben.
- Nyakunkon. Itt az ideje megállítani.
Az abszurditás határán, a leszúrás határán inogva, Ada tudja, hogy képtelen volna megvédeni barátnőjét, még úgy is, ha nem egy mélységitől kéne féltenie. Égi Vértje, mely kékes bizonyossággal fénylett még legmagányosabbnak, legelveszettebbnek hitt óráiban is, most alig dereng, s hogy bízna meg teste emlékezetében a harcban, ha már semmiben sem biztos? És mégis úgy érzi a tündét védenie kell, mint az utolsó biztos pontot ebben az őrültségben, mint valamit, ami több nála. Hogy is mondta Észak főpapja? Az emberek népe tiszteli a félangyalokat, mert valami többet látnak bennük… Ő így érez Loreena iránt. Követi, mert tudja, nem viszi tévútra.
Jelenleg a nappaliba kell csak követnie, hogy aztán úgy meredjen a teájára, mintha először látna olyat. Eddig emelt fővel ismerték, szigorú, kifürkészhetetlen tekintettel, de Azrael jelenléte a tagjaiban érezteti a szégyent amit érez, a feje mélyen lehajtva, megadja magát a helyzetnek és hallgat tovább.
- És azok után, hogy találkoztál a zsinatelnökkel még mindig minket szemeltél ki a feladatra? – szólítja meg Loreena újra Azraelt. - Valahol hízelgő.
Fent gyereksírás hangzott fel, mire a szolgálólány rögtön felszaladt, Loreena pedig lehunyta a szemét, mint azok akik lélekben imádkoznak.
- Meglepő módon a pap csak információt akart számomra irreleváns témákról, így cseréltünk. Én a ti világotokról, ő a mi világunkról. – felel Azrael. - Így, hogy minden készen áll, szükségem van a segítségetekre.
- És miért segítenénk? - bukik ki Adából. - Nincs már min uralkodni! - tajtékzik.
- Jól értem, hogy megmenthetjük a világot, - zeng a tünde hangja tétován. - és utána minden megy vissza a régi kerékvágásba? Lehetséges ez?
- Nem tudom, én már nem leszek itt köztetek ekkor. Megszűnök létezni. – válaszol Azrael először a hercegnének, majd egy jelentőségteljes szünet után Adára néz.- Viszont nem engedhetem meg, hogy valaki szabotálja ezt. Szóval ha az angyalivadék nem megy bele, felkereshetem a papot is.
Abban a kellemetlen hangtalan hangjában nem cseng fenyegetés, Ada mégis gyanakvón méregeti.
Vajon mire utalt azzal, hogy megszűnik létezni? És angyalivadéknak nevezi, már ez a szó is fájdalmas. Ada azért indult el erre az útra, mert meggyőződése volt, hogy Élóhim akarata, de ma a legkevésbé sem biztos ebben. Viszont a pap említésére felmerül előtte a képe és az a fajta elkeseredettség, ami elfogta Loreenát és összeveti a reménnyel ami a hangjából kicsengett most. A saját bizakodását már nem is keresi, ha van is reménye, ami ennek a Világnak a fenntartásához fűzi, nem tudatosul benne, minden hitét áthelyezi a lovagnőbe.
- Belemegyek. - szűri a fogai között még mindig félig lehajtott fejjel.
- Adsz időt hajnalik, hogy elrendezzek mindent? – kérdi Loreena. -Ha te megszűnsz létezni, gyanítom nincs sok esélyünk nekünk sem a visszatérésre.
Ada erre nem gondolt, de nem is ő volna, ha igen. Amilye van, magánál hordja, és Ir-Roboám, vagy a bányabeli események óta egyszer sem indult úgy küldetésnek, hogy ne számolt volna a halállal. A hercegné helyzete azonban más, és ezt a nefilimnek is meg kell értenie. Ő már nem csak harcostárs, de feleség és két újszülött édesanyja.
- Ti túlélhetitek, én meghalok. – közli Azrael. - Ez a rendje a dolgoknak. Kaptok időt reggelig, de itt maradok. Innét indulunk.
- Úgy érted itt, a házamban? – lepődik meg kissé a lovagnő.
- Igen. Itt. – feleli Azrael szinte értetlenkedve és a hangjából kitűnik, hogy nem csak Loreena otthonát, de a specifikus négyzetmétert is értette.
- Próbáld meg nem ráhozni a frászt a szolgálómra kérlek... - csak ennyit tudott a ház úrnője kinyögni. - Gondolom tudod, hogy a férjem amúgy tud rólad. Ada, a vendégszoba üres éppen, maradhatsz itt. De ha meg akarsz látogatni valakit... Elmagyarázom hol lakik.
Ada fel se fogja mire céloz hirtelen, csak jóval később amikor végre megnyugszik annyira hogy ő is gyakoroljon némi praktikusságot, de a tünde ajtaja zárva és bentről beszélgetés és babahangok hallatszanak ki, nem akarja megzavarni a kérdéseivel. Eközben úgy érzi maradni se bír a szobában, elindul neki a városnak, illetve elindulna, de Azrael ott ül ahol magát lerakta. Ada megtorpan aztán határozottan menne tovább, de végül valami mégis ott tartja. Ökölbe szorított kézzel áll meg előtte, mivel valamivel túlment rajta, így félig hátra fordulva és egészen halkan szól hozzá - nem bír a szemébe nézni és nem bírja hallani a saját hangját:
- Miért segítesz…
Nekünk.
- … nekik?
Nem tudja hogy az övéivel mi lehet, vagyis úgy tudja, eddig elkerülte a hazáját Abaddón, de, hogy csak a végére hagyja őket, vagy Élóhim megkönyörül a választott népén, ezt nem tudhatja. Még most, a végén is szeretné azt érezni a lelke legmélyén, hogy ők kevéssé emberek és ugyanúgy szenvtelen bírák, mint az Ő angyalai.
- Feláldozom magam, hogy a lelkem visszataláljon. Ez a legkevesebb, amit tehetek, ha az egész emberiségre pusztulást hoztam. – válaszol Azrael.
- De - Ada hirtelen megfordul - Élóhim akarata ez a halált... és a pusztulást nem te hoztad. - A tanításokra gondol, a Tórára, az ősbűnre...az emberek magukra idézték a véget. Vagy arra gondol, amivé vált, hogy elbukott és fenevadként pusztította őket? - Miért mondod ezt?
- Mondd csak, te talán nem látod, mi folyik odakinn? Háborúk mindenütt. Mi kell a háborúhoz?
- Fegyver. – feleli a nefilim gondolkodás nélkül.
- És szerinted ki tanította meg őket fegyvereket készíteni?
Ada elhallgat, ezzel nem tud vitatkozni. Aztán másra gondol és most már a szemébe néz a néhai angyalnak, egy pillanatra szigorúan, mint azok a színészek, akik túl sokáig játszottak egy szerepet, mint egy olyan szereplője a kártyáinak, amelyik beleszorult a keretébe, s ez a szerep így szól: ha minden kötél szakad, ítélj. S a félsz mögötte válaszol: talán akkor nem ítéltetsz...
- Élóhim nem akarta, hogy fegyvereket adj nekik, - érvel a fiatal félangyal- és most azt se akarja, hogy megmentsd őket. Miért nem... adsz esélyt a lelkednek?
Ez jön ki a száján, azon a sok beszédet nem ismerőn, de közben egy másik kérdés foglalkoztatja: Miért mész szembe az akaratával, miért gondolod, hogy amit te akarsz több vagy jobb annál amit Ő eltervezett?
Azrael hangja ezután megváltozik, ha ezer évig találgatná, akkor se találna rá megfelelő szót, de a beszédéből mintha valamiféle gyöngédség, furcsa megértés szólna és a szavakat héberül ejti ki, Andromeda saját nyelvén:
- Te is tudod jól, hogy Ő nem akarta az emberek pusztulását. De számára ellenkezik minden azzal, ami nem olyan, mint ő: Szent. Ettől függetlenül nem tehet mást, mint ítél. A lelkében viszont megmenteni akar. Ha tényleg el akarna pusztítani mindent, csak letörné a bilincset. Így mutatja meg szeretetét: Esélyt ad.
Leírhatatlan az a fajta béke, amit a nefilim érez ezekben a pillanatokban a mélységi szavai nyomán: megkönnyebbülést, hogy nincs megkötve a keze, hogy talán nem vét az Egyetlen akarata ellen, amikor kardot ránt, hogy az Úr angyala megkímélje Veróniát.
A pillanat tova száll, valami megmarad, valami elvész. Mielőtt tovább menne még utoljára kérdez:
- Miféle bilincsről beszélsz?
- Vannak dolgok, amiket nem kell tudnod, Nefilim. És jobb, ha így is marad. Tudd, hogy Isten szeret és nem hagy el. Ennyi mindenhez elég.
Azt mondják a legváratlanabb helyeken és időkben fedi fel magát Adonai. S Ada első gondolata nem az, hogy egy fenevad hogy merészel beszélni Róla. Olyan természetesnek érződik, hogy a szeretetét hirdeti, mint a levegő, ami a tüdejét kitölti, mint a vér az ereiben, mint az, hogy míg élnek, nem haltak meg. Ada úgy érzi e szavak Igazságát és ezt a szeretetet, amit hirdetnek, mint már régen.
Ebben a pillanatban teljes menetfelszerlésben jön le a nappaliba Loreena, páncélt visel és a vállán egy zsákot átvetve. Adát egyedül az zökkenti ki az iménti beszélgetésből, hogy a tünde szipog és a szemei vörösek a sírástól.
- Készen vagyok. – jelenti be magát Loreena. - És próbáljunk meg életben maradni mind ha lehet...
Azrael felkel mindenféle erőfeszítés nélkül, majd egyszerűen feltesz egy meglehetősen zavarbaejtő kérdést.
- Beszélhetek a helyi testvéremmel?
- Komolyan engedélyt kérsz? – kérdezi Loreena megvonva zsáktalan vállát.
- Tehát tudtátok, hogy itt él... Kövessetek!

Elatha város fala előtt állnak meg, egy teljesen sablon kőlap előtt, amit egyszerű érintéssel leereszt a földbe. Ez felnyit egy járatot, lefelé, végtelen lépcsősorral.
- Láttok sötétben?
- Tudnod kéne, hogy nem. - néz rá Ada újkeletű gyanakvással, főleg azok után, hogy egy fenevad biztosította Adonai szeretetéről, ha nem is komolyabban de felmerül benne a gondolat, hogy nem is Azrael az illető - a fejében a zúgás győzi meg hogy mégis.
- Ada jól mondja. – erősíti meg a hercegné. - De csak annyit tudtam, hogy angyalromokra épült a város. Azt nem, hogy lakja is valaki.
- Nos, lakja. – tájékoztatja őket Azrael. - Ez esetben hadd gyújtsak fényt.
Azrael lenéz a mélybe, majd egyszer csak a falak mentén halványan világító kristályok sora gyullad fel. A bukott megindul némán lefelé, ők pedig követik.
- Nem lehetne valahogy elköltöztetni a testvéred? – veti fel Loreena. - Egyáltalán muszáj felkelteni? Eddig nem zavart sok vizet de most hogy tudom hogy itt van kényelmetlen lesz fölötte lakni.
- Nem engedjük el, ne aggódj.
Ada zavartan pillant oldalra, ismeri már annyira harcostársát, hogy tudja, mikor inog meg, még ha ez ritka alkalom is. Ezért egy időre átveszi a gondolatok fonalát - s hogy másokat kizárjon, ő is kérdez:
- Mi az, amit megtudtál a kardról?
- Mindent tudok róla, az én kardom végül is. – feleli Azrael.
- Ha mindent tudsz róla, akkor miért van szükséged ránk? Megspóroltál volna nekem egy fájdalmas veszekedést... – veti közbe a tünde kicsit megint szipogva, hangjában nem kevés szarkazmussal.
- Mindent tudok róla. – nyomatékosítja Azrael újra. - Azt is, hogy kik segíthetnek visszaszerezni. A pap is segíthet, még visszafordulhattok.
Adát érdekelné mi az ami őt, Loreenát és a Niel nevű papot egyformán megfelelővé teszi, ha van, mi az ami közös bennük, de megkérdezni nem kérdezi.
- Csak akkor tudtok hatalmat gyakorolni a világra ha el vagytok engedve? – tudakozódik a tünde. Ada észleli, hogy ez a téma fontos neki, s nem csodálkozhat, elvégre most derült ki, hogy az otthona, az országa alatt egy mélységi lakik és éber és csevejre kész.
- Nem csak akkor, ne légy naív. – így a mélységi.
- Nem fogunk visszafordulni. És nem vagyok naív, - jelenti ki Loreena - csupán úgy mondtad, azt, hogy nem engedjük el, mintha másképp nem lenne pont elég veszélyes. Gondoltam te vagy a szakértő a témában....
A tündéből mélyről jövő sóhaj tör elő:
- Abbahagyom a szarkazmust, és összeszedem magam.
A legrosszabb akkor volt, amikor Esroniel von Himmelreich miatt futva kellett távozniuk az angyalromból, ott veszett el igazán a hercegné, de ezek a szavak sem vallanak rá. Ada még mindig úgy érzi, képtelen biztonságot nyújtani, hisz maga is híján a bizonyosságnak, most mégis erőt vesz magán, Loreena mellé lép, aztán tétován megfogja a kezét. Érzi, hogy társnője egy apró de erős szorítással viszonozza a gesztust, így mennek tovább, lefelé a sötétség gyomrába.
- Helyes. Lassan odaérünk. – állapítja meg Azrael, mire pár percen belül le is érnek a lépcső aljába, ahonnan egy nagy, üres terembe jutnak. Azrael rámutat egy specifikus kőlapra, amire maga is rááll. Majd miután ők is odaérnek, szintén valahogy mozgatni kezdi, és a kő szédületes sebességgel, percekig halad lefelé. Már amikor azt hinné, hogy összezúzza őket a becsapódás, a kő lassít, és egy gigantikus, nyílt terembe érnek, aminek a közepén egy hatalmas, feneketlennek tűnő kráter van. Azrael a lyuk szélére áll, és áll egy szó, kiabálás, mágia vagy varázslás nélkül. Csak előemelkedik a résből egy mélységi.
Ada egész testében megremeg, majd újra jön a furcsa érzések hulláma, ezúttal mintha a háta hosszában, a szárnyai között, de mélyebben a testében, mintha a csontjain belül az idegei kötegén érezné ezt a semmihez sem hasonlítható viszketést. A feje egyszerre zavaró, kaotikus zajjal telik meg, de ezen kívül is hall valami egészen másvilági hangot:
A két mélységi énekkel kommunikál, ami az ő halandó elméje számára még a hallható tarományon belül is értelmezhetetlen, egyetlen nyelvhez sem hasonlatos, de egyetlen dalhoz, beszédhez vagy szóhoz sem. Bizsergető melegség járja át a tagjait és letaglózó félelem egyszerre, mint az előbb a zuhanás során, amikor a benseje megemelkedett az eséstől és a csiklandó érzés mellé halálfélelem vegyült. És mégis teljesen más, nem csak a gyomrát, a tüdejét, a szívét és a többi szerveit járja át, de minden egyes porcikáját, egész lényét, valóját, valóságát… az ő testükkel nem lehet felfogni mit jelent mindez, mintha egy nem evilági valóság darabja szakadt volna rájuk. És mindezek ellenére a két lény érzelmeit pontosan meg tudná nevezni: kíváncsiság, düh, felfoghatatlan vágyak keverednek egymással és cserélődnek gyors egymás utánban. Ada az élmények hatására dermedt, elkerekedett szemekkel áll ott, félig felemelt szárnyakkal, amíg remegő, zsibbadt tagokkal térdre nem esik, s talán sosem tudja meg, meddig is tartott a mélységiek beszéde.
Még sokkal ezután is reszket. Ami történt, a felfoghatatlanság határait feszegeti, még úgy is hogy tisztán emlékszik hogy látott már ilyet... a pecsét az emlékeken a látomásokról egyszerre felszakad, az arca néma sikolyba fagy. Ha Loreena nem szorítaná a kezét még jóval a mélységi eltűnte után is, az elméje örökre elveszne bennük.
Azrael nyugodt léptekkel sétál oda hozzájuk, azoknak a visszhangja hozza vissza, egy olyan földi hang, ismerős, értelmezhető.
- Végeztem. – jelenti be, mintha csak tógát váltani ugrott volna el.
- Miről beszélgettetek? – hangzik fel Loreena hangja, mikor újra meg tud szólalni.
- Kérdeztem arról a bukottról, akinél a kard van. Tudja, hogy hol lakozik.
- És hol? – feszegeti a tünde, ezen a ponton már rég nincs értelme kertelni, s a tündének amúgy sem szokása.
- Tudom a helyet, veletek megyek.
- Nem ezt kérdeztem.
- Veletek megyek. – nyomatékosítja a mélységi.
Ada hallgatja őket, de közben a sötétbe mered maguk alatt és még mindig próbálja megemészteni az imént történteket.
Loreena felsóhajt újra, mire a nefilim is felemeli a fejét. Azrael kérdő arca néz vissza rájuk.
- Készen álltok?
- Nem hiszem, hogy erre készen lehet állni valaha. - mondta a tünde most már csak szomorkás-borongósan, Ada pedig sután bólintott hozzá. Az élmény, ha ugyan annak lehet nevezni, nem olyasmi amit csak úgy le tudnának rázni magukról, s ami rájuk vár, az se kecsegtet semmi olyasmivel, amit akár csak egy mester is valaha át tudott volna adni a tanítványainak.
Azrael nem vár rájuk tovább. Int, és mögöttük szétnyílik a fal, felfedve egy feldolgozhatatlan alakú, látszólag a végtelenbe nyúló folyosót.
- Indulhatunk.

Azrael belépett az értelmezhetetlen formájú alagútba, majd megállt, és megfordult.
- Áh, igen. Mivel nincs sok időnk, lehet, hogy a testetek nem bírja ki a most következő dolgokat.
Loreena hitetlenkedve nézett a mélységire, és Ada is osztozott vele ebben a jelentőségteljes pillantásban. Most erre mit tudott volna mondani? Bizonyára nem áldozati bárányoknak hozta el őket a mélységi, így remélte, hogy azért megpróbálja megvédeni őket.
- Azért... Próbálj meg minket egyben tartani. Légyszives.- mintha minden szavával próbálta volna őket eltántorítani, mikor pont ő volt az, aki a segítségüket kérte. A tünde úgy érezte elég tanúbizonyságot tettek már az elszántságukról eddig is.
Azrael vállat vont, majd elindult befelé.
- Szóltam.
A fal vízként kezdett fodrozódni, majd úgy érziték, mintha földöntúli mesterek üvegből építettek volna egy alagutat a legmélyebb óceánok fenekére. Loryt az óceán gondolatától is kirázta a hideg, főleg ha elképzelte, hogy ha csak megreped az üvegfal hatalmas víztömeg szakad a nyakukba agyonnyomva őket. Persze a sötét víztől való viszolygásáról éppen bukott barátuk tehetett első sorban, de nem hagyta érintetlenül a Kísértet szigetek ostroma sem, ahol ő még a tengerbe ugrott a volt zsinatelnök után. Azóta is elfogta a düh, ha az esetre gondolt. Hogy a saját félelme ellenére akarta megmenteni a férfi életét, legyőzve a szorongását, az pedig átverte őt és az egész világot. Igyekezett nem felfelé nézni, kizárni a fejéből a borzalmas lehetőségek gondolatát, de így is érezte, hogy a gyomra belülről fázik, és a csontjai is remegnek. Azrael nem sietett látszólag sehova, nyugodt tempóban sétált minden sietségük ellenére, de navíság lett volna a tünde részéről azt gondolni, hogy tér és idő ugyanúgy működött idelent, mint odafönt. Ami itt örökkévalóságnak tűnt, lehetett fent csupán egy pillanat, és a tíz méteres sétával talán kontinenseket szeltek át. Ada, ha félt s, csak annyival mutatta, hogy jobban behúzta a szárnyait a hátához, hogy kicsihez tűnjön. Loreenának most először tűnt fel, hogy az ösztönös gesztusai néha mennyire hasonlítanak tényleg egy madárhoz.
A mélységi sétálás közben meglepő módon dúdolni kezdte azt a dalt, amit a mélységivel énekelt, de most teljesen emberi spektrumban. Idegen mégis velejükig ismerős dallam volt, mintha a szférák és a teremtés egyszerre lettek volna benne ebben a lélekig hatoló rezgésben. Egy fél percig ha tartott talán (de ki tudta azt idelent megítélni?), majd megakadt.
- Milyen halandónak lenni?
Loreenát teljesen váratlanul érte a kérdés, és elsőre nem is tudta mit válaszoljon, de utána próbálta minél kimerítőbben megfogalmazni. Ötlete sem volt, hogy a másik mire lehetett kíváncsi.
- Félelmetes. Valószínűleg többet szorongunk, mint ti, a legkülönbözőbb okoktól. Van, aki retteg a megsemmisüléstől, a pokoltól... Én attól félek, hogy nem látom többé, akiket szeretek. Milyen halhatatlannak lenni? - majd Adára nézett ő vajon hogy fogja meg ezt a kérdéskört. A nefilim gyanakodva méregette a férfit (már ha ezt meg lehetett határozni, mindenesetre a korábbi trutyiszörnynek egészen férfiformája volt.).
- Küzdelmes. - válaszolta végül hozzá illő tömörséggel.
Azrael egy pillanatig hallgatott.
- Örökké élni... Magányos. Tudod, hogy mindenki elvész körülötted, hogy mindenki pihenni térhet, de te akkor is ott leszel, amikor talán semmi más nem létezik már. Az idő pedig mindenki számára folyik, de neked minden óra, perc, másodperc ugyanannyit jelent.
- A társait, akik szintén halhatatlanok kevés vigasz?
Az exangyal felemelte a kezét, és körülöttük pedig ezer meg ezer kisebb-nagyobb fénnyel izzó… valami ragyogott fel minden irányból, alattuk egy hatalmas, holdhoz hasonló fényes gömb jelent meg. Hiába haladtak előre, mindenhonnan látszott, mintha követte volna őket, vagy ami még valószínűbb volt, a gömb ívén haladtak volna.
- Nehéz velük szót érteni. De szeretünk beszélgetni. Őrizni az emlékeink. Egymás emlékeit. Nem felejteni a legnagyobb áldás és átok, amit kaptunk.
Mármár kedvesnek tűnt ez az egész, annyira, hogy Lory szinte el is felejtette, hogy őrjítő titánokról volt szó. Csupán a folyamatos zúgás és a fejében lévő nyomás emlékeztette rá kényelmetlenül.
- Akkor annyira talán mégsem magányos. Miben áldás?
Az egyik fénygömb közel úszott az alagúthoz falához, és így már láthatták, mi az: egy tízszárnyú gömbre emlékeztető Mélységi volt az, de nem lehettek benne biztosak, hogy egy valódi, aki a tenger mélyén élt, vagy csupán egy fényes kivetülés, amit Azrael idézett meg, hogy demonstrálja a mondandóját. Mindkét lehetőség ijesztő volt.
Ameddig vele vagyunk, nem tud minket bántani… Biztos nem küzdene vele. Biztosan… Nem…
Azért összehúzott szemekkel lépett el az üvegfaltól, hogy minél távolabb legyen attól a másiktól.
- Áldás, mert együtt tudunk gondolkodni. Olyan dolgokról, amiket ti, ennek a világnak a halandói soha nem fogtok talán felfedezni. Számunkra az emlékek jelentik az időt. Ha igazán megerőltetjük magunkat, olyan emlékeket is láthatunk, amik nincsenek kiforrva még. Úgy mondanátok, hogy a jövőt.
- De ez az átkotok előtt másképp volt? - kérdezte a tünde megint, leginkább hogy terelje a gondolatait a környezetükről.
Most először pedig úgy tűnt, hogy Ada érdeklődését is sikerült felkelteni valamivel. Sietősen, és némileg mohón vágott a tünde szavába.
- A jövő... hol van?- fejezte be esetlenül, de szerencsére a mélységi láthatta a gondolatait és hogy hogyan értette mindezt. - Honnan kaptam a látomásokat? - kérdezte most már nagyon komolyan. Lory is tudta, hogy Ada képes volt fürkészni a jövőt, első sorban a színes, festett kártyái segítségével, de ötlete sem volt, hogy a félangyalnak meddig terjedtek ezek a képességei. Maga is járt a jövőben, de testileg, és már cseppet sem volt benne biztos, hogy a jövőt meg lehetett változtatni… Így Ada akár valóban láthatta az elkerülhetetlent.
- Átkunk előtt igen. Mi is részesedtünk a jó és rossz Tudásból. Megnőtt a hatalmunk... De hangyányi maradt Istenéhez képest. - válaszolt Azrael először Lorynak, majd Adára nézett. - Meglepne, ha azt mondanám, hogy az ősödtől?
A lovagnő csak pislogott kettejükre, de ez elég érdekesnek tűnt ahhoz, hogy ne vágjon közbe.
- Még azt mondd el - kérte a nefilim - bennem van, vagy velem van, mert az ősöm?
- Veled lehet, ha csak közvetlenül nem érintkeztél vele. De akkor sem biztos, hogy saját akaratából teszi. Tudjátok, annyira kicsik és törékenyek a halandók, hogy sokszor nem tudjuk pontosan, mit is teszünk velük. Mint amikor ti eltapostok egy bogarat, vagy letörtök egy virágot menet közben.
A tünde felsóhajtott.
- Akkor véletlenül kellett kihánynom egy darabkádat az Ir-Roboámi találkozásunk után? - kérdezte, megengedően sőt, megbocsájtó hangon. Ez eszébe sem jutott eddig, hogy talán nem direkt bántják őket, hanem csak túl nagyok és túl erősek ahhoz, hogy az egyszerű halandók teste és lelke elviselje őket. Mint amikor egy gyermek túl szorosan öleli magához a kamrában talált kiscicáját és ettől eltöri a csontjait. Ellenben Ada és az őse már más kérdés volt.
- Az ősöd...?
Hát persze. Egy angyal és egy ember nászából születtek, bűn kellett, hogy legyen... Halálos, ami miatt bukás járt, így hát a nefilimek ősei egytől-egyik mélységiekké váltak az után, hogy beteljesedett a nászuk az emberekkel. Logikus volt, de annak ellenére rettentően bizarr. Nem akarta elképzelni, hogy hogyan is mehetett az ilyesmi, de mégis elgondolkozott rajta.
Ada laposan pislogott felé, mintha szégyellné a dolgot, pedig Loreena pont azért nem ítélte el a vámpírokat és sötét tündéket, amiért a félangyalra sem tudott volna furcsán nézni. Az atyák bűneiről nem a fiaik és lányaik tehettek, még ha sokszor ők is viselték a vétkek súlyát. Újabb igazságtalanság, amivel Isten sújtotta a halandókat.
- Igen... Erborosh mondta el... úgy hívják Muzaniach. - mivel tudta, hogy Loreena hallotta már a születési nevét, Adalyát, hozzá tette: - Adalya Amram Ehud Bat-Ab-At'har Muzaniach. - az utolsó szót megnyomta, hogy a tünde is lássa, mind viselik az első angyali ősük nevét családnévként. Úgy tűnt Adával is sok minden történt, ameddig nem találkoztak, pedig Loreena szívében még mindig annak az elveszett félangyal gyermeklánynak a képe élt, aki mérhetetlen erővel megáldva kereste a helyét a világban.
- Tudjátok, szeretném, ha legalább egy részét megismertethetném veletek annak, amit tudok... Amit látok a jövőből.
Tartott megint egy kis szünetet, s közben a lenti fény is változott kicsit. Biztosak lehettek benne, hogy a "hold" megmozdult.
- Kedvelem a halandó dolgokat. Minden, ami szép a halandó világban csak egy ideig lehet szép. És szerintem ez kiemelkedően érdekes.
Lory sosem gondolta, hogy Azrael megnyílik előttük, még akkor is, ha az iménti megjegyzését ignorálta megint, pedig nagyon szerette volna tudni, hogy véletlenül vagy szándékosan került-e belé az a darabka... Tekintetét ismét a mozgó holdra szegezte. Látni akarta. Talán nem volt a legalkalmasabb ismét megkérdeznie, hogy miért pont ők lettek erre kiszemelve.
- Mert minden változik. - találgatott közben a nefilim.
- Mi azonban nem... - a mélységi ismét elgondolkozott. Nehéz volt emberi szavakba önteni a gondolatait. - Annyi fajta élet van pedig... Egyetlen, tudatlan sejtből álló apró teremtmények... Madarak, halak... Emberek... Büszke griffek, óriások, elementálok... Tudatra ébredt szintetikus építmények, idegi hálózatok szinapszisai között lakozó energialények, gázóriások intelligens atmoszférikus jelenségei... Mégis, az egyetlen, aki nem változik, az az angyal, Isten követe... Vajon mi hát az élet? És én élek-e egyáltalán?
Úgy tűnt Azraelt nagyon elragadták a saját gondolatai. Loreena nagyjából minden második szót értett a szavaiból, fogalma sem volt mi az a szinapszis, még azt sem igazán, hogy mi volt az a sejt, de az biztos volt, hogy olyan jelenségek és életformák, amikről a halandók még semmit sem tudtak. Megtisztelő de egyben letaglózó volt belelátni a teremtés olyan távlataiba, amiket talán fel sem tudtak volna, fogni, legalábbis még nem. Megannyi titok, apróságok és nagyságot. Ismét érezte, amit korábban Elatha alatt, hogy mennyire jelentéktelenek voltak csupán a mindenségben, és mekkora gőg azt hinni, hogy a tetteik számítanak hangyányit is. És mégis itt voltak.
Látszólag könnyű kérdés volt, hogy mi volt az élet, de mégsem tudta volna megválaszolni. Mert erre lehet nem is volt válasz, bármennyit is beszélgetett már druidákkal.
- Mi tündék az életet tiszteljük a legjobban. Ami természetesen létezik, születik él majd meghal. Számunkra az él, ami benne van a körforgásban. De csak azért hisszük ezt, mert ez az, ami a szemünk előtt van, rengeteg más dolgot pedig nem látunk. Szerintem élsz. Megszülettél, amikor megteremtettek, léteztél hosszú-hosszú időn át, és lehet, hogy egy nap meg fogsz szűnni létezni.
Mint ahogyan azt te is mondtad, hogy ennek az utolsó, közös kalandnak a végén fog megtörténni. Van vajon számodra menekvés, Azrael?
Loreena ebben a pillanatban ébredt rá, hogy nem akarta, hogy Azrael meghaljon. Nagyon sok minden érzett a mélységi iránt, kezdetben viszolygást, haragot, sajnálatot, de mégis egy fajta különös szimpátiát, ami most, a megbocsájtással és a megértésel fordult egy bizarr szeretetté, ami semmihez sem hasonlított, amit eddig bárki iránt érzett, de talán a legközelebb ahhoz a kötődéshez állt, ami Kather iránt érzett.
Ada hallgatott. A félangyal elveszett a saját gondolatai között, de ezek nem olyan kérdések voltak, amiket könnyű volt feldolgozni és átgondolni.
- Talán. Nem lep meg titeket, de még én sem tudom pontosan, mi lesz azután, hogy meghaltam. Lehet, hogy kicsit félek is tőle. Mint a papoktól.
Loreena felnevetett.
- Jóban lettél az egyetlen pappal akiről tudjuk, hogy ölt magadfajtát. Ha tőle nem félsz, mástól sem kell.- majd elkomolyodott a hangja. - De megértem. Mi is félünk tőle. Mindannyian.
Ki akart nyúlni, hogy megérintse Azraelt, de félúton észhez tért hogy rossz ötlet. Attól még, hogy őszinte és bensőséges beszélgetést folytattak, ő még mindig csak egy halandó volt, a másik pedig még mindig mélységi. Kismacska és szeleburdi gyermek.
- De ha ez számít, most nem leszel egyedül.
Ennyit tudott adni. Senki sem akart egyedül meghalni, mert nem volt annál ijesztőbb. Minden haldokló utolsó vágya volt, hogy valaki fogja a kezüket, mikor átlépnek a fátylon túlra, és a tünde, ha csak képletesen is, de fogni akarta a bukott angyal kezét. Hogy a tanúja legyen az áldozatának, és hogy ne kelljen félnie a magánytól soha többet.
- Egyedül... mindegy is. Én már eleget beszéltem. Vannak kérdéseitek, érzem. Itt az idő, hogy feltegyétek őket. Lehet, hogy soha nem lesz már lehetőségetek rá.
Most jött el az idő. A dolgok, amik érdekeltél végre megválaszolásra kerülhettek. Pedig a szentséges hallgatás talán jobban illett volna az előző hangulathoz. Mégis… Félt, hogy a csönd összeroppantaná őket, és rájuk szakadna fekete víz formájában.
- Van... Talán túl sok is. Miért mi? Annyi sokkal erősebb halandó van nálunk. Ott a pap is akire annyit hivatkozol, de mégis hozzám jöttél el. Tudtad, hogy Ada is ott lesz, abból a jövőből, amit láttál?
- Tudtam, igen. Titeket választottalak, mert ti már ismertek. Nem éreztem szükségét, hogy átmossam néhány halandó agyát ezért. Valamint legutoljára is hajlamosnak mutatkoztatok segíteni, így ez meggyőzött.
Valójában logikus volt. Túlságosan is, ami szokatlan volt a mélységitől, ráadásul még egyenes is. Remélte, hogy van az egésznek valami felsőbb értelme, hogy ő és Ada különlegesek valamilyen módon, de ez ismét csak hiúság volt. Hogyan is gondolhatott ilyesmit? Felnézett az alagút plafonjára, ahol még mindig sétáltak, akár ha napfényes délután lett volna egy csodálatos, zöld fűvel benőtt parkban.
- Mi ez a hely ahol vagyunk?
Azrael körbemutatott.
- Ez itt Bet'sohar. Ezen fekszik Veronia. Mi pedig benne vagyunk a szerkezetében.
Lory még sose hallotta ezt a nevet, de sejtette hogy az exangyal az alattuk lévő hold szerű dologra mutatott.
- Tehát... Egy gömbön van Veronia? A világ egy gömb? - Mostmár érdeklődve nézte meg közelebbről. Mindig úgy képzelték, hogy a világ egy sík, ahogy Sioda magyarázta egy levél a világfán, és a világnak valahol van egy vége, amit még senki sem látott… De ez újdonság volt, és gyorsan át is értékelte a fát és a levelet metaforává, ami csupán a könnyebb értelmezhetőség miatt létezett.
- És a gömb többi része?
Azrael bólintott.
- Minden csillag körül, mint a nap is, vannak bolygók. Bet'sohar is egy bolygó, tehát egy gömb. A többi részéről viszont én magam se beszélhetek, azt nektek kell felfedezni.
Újabb fejbe vágó információ volt a gömb után, hogy a Nap is csak egy csillag. Az égen pedig milliárdnyi csillag volt, ha olyan picik voltak akkor nagyon messze. És ha végtelen csillag volt az égen bolygókkal, akkor az végtelen világokat jelenthetett… Talán a tündérek földje is csak bolygó volt, Alfheim is, talán még a rejtélyes és legendás Terra is. Minden megváltozott hirtelen, amit a világról eddig tudott, vagy gondolt. Eszébe jutott Theo Wagner, a mágusfiú, aki még a tiltott tudományos könyveket is összeharácsolja. Csak ettől a sétától milyen boldog lett volna!
- El tudjátok hagyni? - Ada kérdése rántotta vissza a jelenbe.
A mélységi vállat vont.
- Ha ti elengedtek, el tudjuk. - egy pillanat szünetet tartott. - Ha pedig a mennyek érdekelnek, nos, egészen rossz irányban, mint eddig gondoltad.
Ada így a plafon pásztázása után lefelé nézett a lába alá, mire Azrael megrázta a fejét, és halkan nevetett.
- Nem úgy, nem úgy.
A lány várakozón pillantott fel rá, hogy ha se nem fent, se nem lent, akkor mégis merre?
- A mennyek országát nem találod meg ilyen könnyen, leány.
Loreena csak hallgatta ahogy a félangyal és a mélységi beszélgettek. A mennyek... Teljesen idegenek voltak tőle. A tündék nem hittek sem mennyben sem pokolban.
- Tényleg. Ez mindig is érdekelt. Olvastam a szent írásotokat de... Nincsenek benne tündék. Sehol, említés szintjén sem. Rólunk miért feledkezett meg Isten? És ha megfeledkezett rólunk, a mi lelkünk hova megy?
- Nos, ez külön érdekes. Szerintem emberként lesztek elbírálva. De egy ideje - értelemszerű okokból - nem hallom a felső utasításokat.
Emberként… Ez nem volt kielégítő válasz. Sigrún is hasonlókat mondott, de már akkor sem volt elég, hiszen akkor miért hagyták ki őket a Könyvből? Miért nem mondott róluk semmit az a bizonyos Megváltó, hozzájuk miért nem ment el? Mint a kitaszított, vagy másodrendű gyermekek, úgy érezte magát tündeként az angyalok, bukottak és Isten mellett.
- Tudtad, hogy mivé leszel, amikor ellent mondtál Neki?
- Igen. Már az elején felvilágosítottak minket erről.
- Megbántad? - kérdezte Lory is.
- Nem tudom. Szerettem volna angyal maradni, de... Tudtam, hogy ezt kell tenni. Egy olyan belső késztetés volt ez, amit nem tudtam legyőzni. Hajtott előre valami, amit ti talán úgy hívnátok, hogy 'sors'.
- Ő a Sors. - nézett rá szigorúan Ada. - Ő az Út.
A lány kimondta, amire a tünde is gondolt. Bólintott.
- Ha ez volt a sorsod, akkor Isten eleve tudta, hogy el fogsz bukni. Ez... nem igazságos.
Szinte meg is feledkezett a tündekérdésről. Sokkal fontosabb volt, hogy talán nincs is szabad akaratuk, az egész csak egy gonosz illúzió, és valójában előre megírt sorokat mondanak el egy gigantikus színházban annak a bizonyos Istennek a szórakoztatására. Ha azt is hitték, hogy irányítják a sorsukat, az csak bábjáték volt.
- Hogy mi igazságos, azt Ő tudja. Semmi gond nincs ezzel. Elfogadtam a sorsom.
- Talán a végtelen bizonyosságod miatt neked könnyebb elfogadni az ilyesmit. - válaszolta. - Az emberek kapaszkodhatnak az Írásba. Nekünk nincs ilyenünk. Nem kaptunk tőle. De így létezik egyáltalán valódi szabadság? - tette fel az utolsó költői kérdést. Ada hasa ekkor hangosan kordult fel mellette, szinte emlékeztetve őket, hogy még mindig húsból voltak és vérből.
- Ha akaratod egybeesik Istenével, szabad vagy. Ha ellenkezel vele, mint én, csak rabságba döntöd magad.- megtorpant. - Megérkeztünk.
Lory felsóhajtott.
- Akkor hát nem létezik szabadság. - vonta le a végső konklúziót.
Az anyja jutott eszébe, aki csak addig szerette ameddig egyet értettek, és amint dacolt az akaratával már nem létezett neki többé. Legalábbis így értelmezte az exangyal szavait. Amikor viszont az kijelentette, hogy megérkeztek, meglepetten nézett körbe. Közben benyúlt a nyeregtáskájába, és adott egy pogácsát Adának. Ő nem tudott volna egy falatot sem lenyelni, de az gyorsan beleharapott, mielőtt jobban megszemlélhették volna utazásuk újabb állomását.

Azrael belép a különleges formájú alagútba. Aztán megáll, és megfordul:
- Áh, igen. Mivel nincs sok időnk, lehet, hogy a testetek nem bírja ki a most következő dolgokat.
Loreena megütközve néz rá, komolyan és hitetlenkedve. Valamiért Ada nem arra gondol elsőként, hogy meghalnának, hanem hogy úgy eldeformálódnak, hogy annál még a halál is jobb. De miért is mondja ezt, Azrael? Már túl messzire mentek, hogy visszaforduljanak, és hová is tennék, ha a Világ felég? Két halál közül talán még ez volna a legjobb, azzal a tudással végezni, hogy megpróbálták.
Most nem az angyal felének törhetetlen elszánása vezeti, mert most nem tudja mere megy. Isten akaratával szemben állva még inkább gyermeknek érzi magát. Mit tanultál nefilim? – kérdi az előtte fekvő végtelen folyosó. Ez az egy élet oly kevés, talán sosem érted meg a léted, talán sosem érted meg, ki vagy és miért jöttél. Ez az élet…vajon megérte-e?
Ugye megéri még?
Loreena szavai nyomán ő is jelentőségteljesen néz a mélységire.
- Azért... Próbálj meg minket egyben tartani. Légyszives. – kéri a tünde, mire Azrael csak vállat von:
- Szóltam.
A fal vízként kezd fodrozódni, s ők hirtelen súlyos, rendkívüli mélység alatt találják magukat. A nagy vizek alja lehet ilyen, azoké a vizeké, amelyeket saját szemével még sosem látott, de beszéd alapján így képzelné el. Nem látni tőlük az eget, sötétség van bennük és a tömege szétroppantaná. Azt mondják hatalmas lények lakják, akkora halak, hogy hatszor elférne a szájukban és tízszer, akár hússzor is a hasukban! Ada egy gyors, riadt pillantással körbekémlel, majd behúzott szárnyakkal a nyugodt, sétatempóban haladó Azrael után ered társnője oldalán, aki szintén elég sápadtnak tűnik.
Ez a vad, riadt pislogás, amivel a környezetét fürkészi még egy darabig nem hagyja el a félangyalt. Így próbálja elvonni a figyelmét a tényről, hogy talán még sosem felt életében ennyire a földön járni, ha ugyan még Veróniához tartozik ez a hely.
Azrael, mintha csak megnyugtatni akarná őket, sétálás közben, egyszeriben dúdolni kezdi azt a dalt, amit a mélységivel énekelt, teljesen emberi spektrumban, ha ugyan nem csak a saját szórakoztatására idézi fel a beszélgetésüket. Ada gyanakvása visszatér Azraelhez, vajon sokkolni akarja őket a könnyedségével vagy tényleg így érez? Így is egyszerre vágyat érez, hogy tudja hozzá a szavakat… Hiába, az ő népe dalokban sír és dalokban nevet. Egy fél percig tart az ének, ha tart, majd megakad.
- Milyen halandónak lenni? – veti fel a mélységi könnyeden.
Szinte méltatlannak tűnik a kérdés, kineveti őket? Loreena szólal meg először és körülbelül hasonló dolgokról beszél, mint amire ő gondol: félelemről, szorongásról, megsemmisülésről, a pokolról, hogy milyen rémítő tudni, hogy egy nap majd nem látjuk azokat, akiket szeretünk, és mindazokat, akik a világunkat valaha alkották, meghatározva benne a helyünk.
- Milyen halhatatlannak lenni? – kérdi a lovagnő, és azután Adára néz. Ő pedig úgy érzi elvárják tőle, hogy ki is mondja:
- Küzdelmes. – tesz nekik eleget.
Azrael hallgat egy pillanatig.
- Örökké élni... Magányos. Tudod, hogy mindenki elvész körülötted, hogy mindenki pihenni térhet, de te akkor is ott leszel, amikor talán semmi más nem létezik már. Az idő pedig mindenki számára folyik, de neked minden óra, perc, másodperc ugyanannyit jelent.
Az elméje próbálja felfogni ezt a fajta Időt, ami önmagán kívül áll, mert hisz ha sosem ér véget, mi értelme van számolni valóban? Ada nem érti, miért szól erről, tán emberi érzései vannak? Vagy ő kevert eddig össze mindent? Mert eddig úgy nézte, ha gyenge, ha esendő, ha hitvány, akkor az az emberi feléért van. Csak a gőgjét látta angyali túlzásnak. Azt hitte, a fensőbb énje az, amelyik sosem fárad, amelyik akkor se habozik, ha egyébként megremeg a keze. Hogy minden ami érzés és félelmek, vágyak szülte gondolat, az a teremtmény ősei hagyatéka, s hogy Élóhim angyalai olyanok akár a várak, kőből emelt templomok, mint a lelke, a fegyver: csillagacél eszközök, mozgó szobrok, mindig pontos gépezetek, csak akkor vannak ha kellenek, de akkor megingathatatlanul szolgálják az Élő Istent. Olyasvalaminek, mint ami a tükörből nézett vissza rá, mielőtt a szíve megtelt felismeréssel és tapasztalattal, s ezzel együtt félelemmel, gyásszal és veszteséggel. Emberinek hitt benyomásokkal, érzésekkel és gondolatokkal.
- A társaid, akik szintén halhatatlanok kevés vigasz? – kérdi Loreena.
Azrael ekkor felemeli a kezét, és körülöttük ezer meg ezer kisebb-nagyobb fénnyel izzó dolog világít fel minden irányból. Alattuk pedig egy hatalmas, holdhoz hasonló fényes gömb.
- Nehéz velük szót érteni. De szeretünk beszélgetni. Őrizni az emlékeink. Egymás emlékeit. Nem felejteni a legnagyobb áldás és átok, amit kaptunk.
- Akkor annyira talán mégsem magányos. Miben áldás? – érdeklődik a tünde, talán most is azért, hogy ne veszítse el a józan eszét. Hiszen egy üvegfolyosón járnak egy bolygókat takaró víztömeg alatt. Ada megadja magát a látványnak, ő a lenyűgözöttségbe kapaszkodik. Míg őket hallgatja, figyelmét újra a környezete köti le, mint molylepkét a fény, bolygók a holdjaikat, úgy vonzza az izzó gömbök látványa. Mi ez a hely?
Mintegy mellékesen az egyik fénygömb közel úszik az úthoz, amin járnak, és láthatóvá válik alakja: egy tízszárnyú gömbre emlékeztető bukott angyal az. Ada szája lassan kinyílik és úgy marad.
- Áldás, - szövi tovább a mondandóját Azrael. - mert együtt tudunk gondolkodni. Olyan dolgokról, amiket ti, ennek a világnak a halandói soha nem fogtok talán felfedezni. Számunkra az emlékek jelentik az időt. Ha igazán megerőltetjük magunkat, olyan emlékeket is láthatunk, amik nincsenek kiforrva még. Úgy mondanátok, hogy a jövőt.
A jövő? Ada erre felkapja a fejét.
- De ez az átkotok előtt másképp volt? – kérdez Loreena, de alig fejezi be, Ada némileg tiszteletlenül a szavába vág:
- A jövő... hol van? – böki ki esetlenül, de Azrael látja a gondolatait, ahogy a fejében peregnek a képek a megannyi látomásról, melyeket több, mint tíz éves álmában látott régi időkről és szimbólumokról és képekről, és kártyákról, és a nagy kérdésről, hogy mindez Élóhimtól jön-e, vagy a sötétségtől?
- Honnan kaptam a látomásokat? – néz rá mohón, s nagyon komolyan. A jövőt látta vagy a múltat, álmokat, vagy egyiket sem? Mi az, ami miatt a népe kivetette és amire választ hiába keres?
Azrael azonban nem siet a válasszal. Sorjába veszi őket, először Loreenához fordul:
- Átkunk előtt igen. Mi is részesedtünk a jó és rossz Tudásból. Megnőtt a hatalmunk... De hangyányi maradt Istenéhez képest. – Ezután Adára emeli a tekintetét. - Meglepne, ha azt mondanám, hogy az ősödtől?
Ezen a helyen talán nem is lehet meglepődni. Ha meg is ütközik, inkább azon, hogy nem ütközik meg. Muzania, az angyal, akitől a családja származtatja magát. Azrael óta tudja, hogy a fenevadak valaha angyalok voltak, és Erborosh azt is elárulta, hogy ő is erre a sorsa jutott. A testi szerelem nem szent, a testi szerelem bűn. A szerelem, amiben a nefilimek fogantak tiltott volt és büntetést érdemelt. Isten angyalai nem élhetnek egymásért, nem élhetnek a vágyaikért. S önzésükben, hogy elragadták az emberek lányait, örökké vezekelniük kell.
Ha eddig úgy érezte fél életet élt, most szét kéne, hogy hasadjon. Ebben a térben mégis az, amit víznek lát, mintha nem csak az üvegfolyosón kívül lenne, hanem az árnyéka benne is; egyszerre hűvös, megnyugtató, hogy megkönnyíti a gondolatait mint az óceán a testet, de nyomasztó és nehéz is egyben. A gondolatok legalább olyan súlyosak, mint könnyűek most az elméjben, s ő végre kristály tisztán lát: A látomásai hát az angyaltól származnak, akitől az angyalvére is.
- Még azt mondd el - kéri - bennem van, vagy velem van, mert az ősöm?
Nem volt alkalom, hogy Loreena megossza vele, amit megtudott: Azrael egy darabja az első találkozáskor beléjük költözött és Ada még most ezekben a pillanatokban is magában viseli. De most már magának is rá kell jonnie erre, mert annyiszor látta ahogy a fenevadak megszállják a szolgáikat. Ha ez a tudás Muzaniatól jön, akkor az csak is két módon bukhat a felszínre: az angyalvéren keresztül, ami szülőről gyermekre szállva hordozta magában az emlékeket, s ő azért látja, amit más nem, mert fogékonyabb; vagy mert amikor ott a pusztában évtizedes álomba esett, a mélységi megérintette az elméjét?
Beleborzong ebbe a másik lehetőségbe, annál inkább, hogy valószerűbbnek tűnik. Hisz senki olyat nem ismer a saját törzséből, aki látta volna az angyal-ős emlékeit, a többi pusztai kivetettek közül is csak kevesen.
Akárhogy is legyen, akármilyen nehéz is lesz elviselnie ezt a tudást, most már nem tagadhatja tovább maga elől, most már tudnia kell.
- Veled lehet, - feleli Azrael - ha csak közvetlenül nem érintkeztél vele. De akkor sem biztos, hogy saját akaratából teszi. Tudjátok, annyira kicsik és törékenyek a halandók, hogy sokszor nem tudjuk pontosan, mit is teszünk velük. Mint amikor ti eltapostok egy bogarat, vagy letörtök egy virágot menet közben.
Hát véletlen volt. S mégis, most hogy tudja, honnan jön mindez, úgy érzi, végre választása van. Volt idő, mikor egyszerre felt és remélte, hogy Élóhim áldotta meg a képekkel. S ezért volt oly elviselhetetlen, ha a kártyák némán maradtak, vagy ha válaszaikat nem kísérte áldás.
Loreena kettejük helyett is felsóhajtott.
- Akkor véletlenül kellett kihánynom egy darabkádat az Ir-Roboámi találkozásunk után? - kérdezte, megengedően sőt, megbocsájtó hangon.
- Az ősöd...? –fordult Ada felé kérdő éllel, mire a kérdezett meglehetősen lapos pislogásba kezdett.
- Igen... Erborosh mondta el... úgy hívják Muzaniach. - s mivel tudja, hogy Loreena hallotta már a szüleitől kapott nevét, Adalyát, hozzá teszi: - Adalya Amram Ehud Bat-Ab-At'har Muzaniach - nyomja meg az utolsó szót, s a gyomra összeszorul, ha arra gondol, hogy valahol kint van ebben a világban. Egy dolog tudni mindezt, más dolog szemben állni vele. Ösztönszerűen felpillant a gömbökre, talán ott van a többi között, és ki tudja, talán a szárnya éppen tudattalan érint meg egy másik elmét, ahogy az övével tette, elvéve az ártatlanságot a látomásokért.
Vajon tudtad, mit teszel, Muzaniach?
- Tudjátok, szeretném, ha legalább egy részét megismertethetném veletek annak, amit tudok... – vágta el a gondolatai fonalát Azrael. - Amit látok a jövőből.
Tart egy kis szünetet, s közben a lenti fény változik kicsit. Szinte biztosak benne, hogy a "hold" megmozdult.
- Kedvelem a halandó dolgokat. Minden, ami szép a halandó világban csak egy ideig lehet szép. És szerintem ez kiemelkedően érdekes.
Ada megosztja figyelmét Azrael és a Hold között. Ezen a ponton a félelem már a sejtjeibe költözött, nincs értelme reszketnie sem, miért ne gondolkozhatna el a bölcselgő szavakon? Állát leszegve, az egész lénye valamiféle lágy, megadó kíváncsiságot tükröz, míg fürkész szemeiben elevenen pulzál a gömb sejtelmes fénye.
- Mert minden változik. - találgat.
- Mi azonban nem... – felel Azrael hangja.
- Annyi fajta élet van pedig... – folytatja a mélységi - Egyetlen, tudatlan sejtből álló apró teremtmények... Madarak, halak... Emberek... Büszke griffek, óriások, elementálok... Tudatra ébredt szintetikus építmények, idegi hálózatok szinapszisai között lakozó energialények, gázóriások intelligens atmoszférikus jelenségei... Mégis, az egyetlen, aki nem változik, az az angyal, Isten követe... Vajon mi hát az élet? És én élek-e egyáltalán?
Ada félre billentett fejjel oldalvást a bukott angyalra pillant. Megszületett... az angyalok nem születnek. Az angyalok, ha belegondol nem is személyek, hanem fegyverek. Aztán valahogy mégis tudatukra ébredtek és lelkük is van, különben nem bukhattak volna el.
Nem sokáig tud elvonatkoztatni magától. Ez is egy olyan kérdés, amibe jobb nem belegondolni. Addig élni is lehet. A kérdéstől mintha hirtelen kicsúszna az ujjai alól és egy űrben találná magát, mint amilyenben most is állnak.
Aztán konokul arra gondol, hogy nem számít, minden teremtmény ami létezik és minden ami létezik jó, mert Ő alkotta. Az Élet a lélek... az Ő szent lelke. Minden anyag az ő lelkével van átitatva, s talán úgy tervezte az angyalokat hogy égi szárnyas harcosok és hatalmas pusztító erő legyenek. Így aztán tényleg nem az a fontos, hogy él-e, ha nem hogy szerepe van-e? És szerepe van a földnek is, ami a hátán az életet hordozza, a homoknak amiben az undok kígyók bújnak meg, az esőnek, ami nem is tud magáról és a tűznek... még a tűz is része Élóhim nagy tervének a legparányibb proszemtől a leghatalmasabb királyokig. S egyetlen szála a szövetnek sem láthatja át úgy a szövedék egészét, mint Adonai, aki a mennyekből néz le rájuk. Valaha Azrael is a mennyekből látta mindezt, de a bukással elveszett.
Loreena a mozgó lények körforgásáról beszél, arról, ami születik, létezik, majd egy nap megszűnik létezni.
- Talán. – mereng el rajta a mélységi. - Nem lep meg titeket, de még én sem tudom pontosan, mi lesz azután, hogy meghaltam. Lehet, hogy kicsit félek is tőle. Mint a papoktól.
Loreena szívből felnevetett:
- Jóban lettél az egyetlen pappal akiről tudjuk, hogy ölt magadfajtát. Ha tőle nem félsz, mástól sem kell.  - majd elkomolyodott a hangja. - De megértem. Mi is félünk tőle. Mindannyian.
Mintha meg akarta volna érinteni Azraelt, félúton azonban megtorpant a keze. Abban a pillanatban szétfolyt, megégett, legapróbb részeire bomlott volna, ha mégis megteszi.
- De ha ez számít, most nem leszel egyedül.
Ada csak most érti meg, a tünde szánalmában és vigasztaló szavaiban, a fenevad érzéseinek valódiságát. Loreenára sandít, aztán Azraelre - zavarba hozza a mélységi félelme, és nem mond ellent a lovagnőnek.
- Egyedül... mindegy is. Én már eleget beszéltem. Vannak kérdéseitek, érzem. Itt az idő, hogy feltegyétek őket. Lehet, hogy soha nem lesz már lehetőségetek rá.
- Van... – szól a tünde - Talán túl sok is. Miért mi? Annyi sokkal erősebb halandó van nálunk. Ott a pap is akire annyit hivatkozol, de mégis hozzám jöttél el. Tudtad, hogy Ada is ott lesz, abból a jövőből amit láttál?
Most már Ada is felé fordul egészen.
- Tudtam, igen – felel a mélységi. - Titeket választottalak, mert ti már ismertek. Nem éreztem szükségét, hogy átmossam néhány halandó agyát ezért. Valamint legutoljára is hajlamosnak mutatkoztatok segíteni, így ez meggyőzött.
- Mi ez a hely ahol vagyunk? – szúrja közbe Ada.
Azrael körbemutat:
- Ez itt Bet'sohar. Ezen fekszik Veronia. Mi pedig benne vagyunk a szerkezetében.
Bet'sohar, azaz börtön…
- Tehát... Egy gömbön van Veronia? A világ egy gömb? – lép közelebb a holdhoz Loreena is, eddig gyanúsan a folyosó közepén járt.
- És a gömb többi része? – folytatja a tünde lenyűgözötten, most már szinte tudományos érdeklődéssel.
- Minden csillag körül, mint a nap is, vannak bolygók – bólint Azrael. - Bet'sohar is egy bolygó, tehát egy gömb. A többi részéről viszont én magam se beszélhetek, azt nektek kell felfedezni.
Verónia egy börtönön állna vajon, kerekednek el Ada szemei a kétszeresükre. De nem, az nem lehet… Élóhim nem tette volna egy börtönre a teremtményeit. Akkor mégis hol vannak most? Vajon ez a pokol, s ha igen, hol vannak a mennyek?
- El tudjátok hagyni? – pillant Azraelre.
- Ha ti elengedtek, el tudjuk. –feleli.
Egy pillanat szünet után így folytatja a mélységi:
- Ha pedig a mennyek érdekelnek, nos, egészen rossz irányban, mint eddig gondoltad.
Ada ezt szó szerint veszi, az üvegbúra tetejéről tétován elfordítja a szemét és lenéz a lábai alá. Azrael erre megrázza a fejét, és halkan nevet:
- Nem úgy, nem úgy.
A nefilim várakozón pillant fel rá, hát akkor mégis hol? – kérdi a tekintete.
- A mennyek országát nem találod meg ilyen könnyen, leány.
- Tényleg. – jön bele Loreena is még inkább a kérdezésbe. - Ez mindig is érdekelt. Olvastam a szent írásotokat de... Nincsenek benne tündék. Sehol, említés szintjén sem. Rólunk miért feledkezett meg Isten? És ha megfeledkezett rólunk, a mi lelkünk hova megy?
- Nos, ez külön érdekes. Szerintem emberként lesztek elbírálva. De egy ideje - értelemszerű okokból - nem hallom a felső utasításokat.
- Tudtad, hogy mivé leszel, amikor ellent mondtál Neki? – puhatolózik Ada.
- Igen. Már az elején felvilágosítottak minket erről.
- Megbántad? – kérdi Loreena is, Azrael talán nem is tudja hova kapja a fejét, de nem úgy fest, mint aki bánná. Egyenként megfontoltan felelget nekik, akár a gondolataikra is:
- Nem tudom. Szerettem volna angyal maradni, de... Tudtam, hogy ezt kell tenni. Egy olyan belső késztetés volt ez, amit nem tudtam legyőzni. Hajtott előre valami, amit ti talán úgy hívnátok, hogy 'sors'.
- Ő a Sors. - néz rá szigorúan Ada, gondolkodás, kétségek nélkül mondja - Ő az Út.
- Ha ez volt a sorsod, - bólint rá Loreena. - akkor Isten eleve tudta, hogy el fogsz bukni. Ez... nem igazságos.
Adában ez eddig fel sem merült, de minden a nagy terv része, az angyalok elfogadták, hogy a nagy kerék alkatrészei legyenek, Azrael is ekként felel:
- Hogy mi igazságos, azt Ő tudja. Semmi gond nincs ezzel. Elfogadtam a sorsom.
- Talán a végtelen bizonyosságod miatt neked könnyebb elfogadni az ilyesmit. – válaszol a tünde. - Az emberek kapaszkodhatnak az írásba. Nekünk nincs ilyenünk. Nem kaptunk tőle. De így létezik egyáltalán valódi szabadság? - teszi fel az utolsó, tán megválaszolhatatlan kérdést.
Közben a nefilim fejében a rengeteg kérdőjel és megannyi válasz egymást kergetik, néha eltöltik azzal a fajta bizonyossággal, amiről Loreena beszél, máskor éhesen s szomjan hagyják... Vajon hová tartunk? - vetődik fel benne mélyen, sürgetőleg, és ezzel egyidejűleg halkan, de jól hallhatóan megkordul a gyomra - ő pedig próbál úgy tenni, mintha ez nem történt volna meg.
Pedig nem csak Igével él a félangyal.
- Ha akaratod egybeesik Istenével, szabad vagy. Ha ellenkezel vele, mint én, csak rabságba döntöd magad. – mondja Azrael, majd egyszerre megtorpan. - Megérkeztünk.
Loreena felsóhajt, s nem rejti el a gondolatait:
- Akkor hát nem létezik szabadság. – összegzi, miközben a táskájából előhalászik egy pogácsát és átadja Adának. Ő átveszi és megáll Azrael mögött.
Kezében a pogácsával újra elfogja szorongás, talán utoljára fog ilyet, gyorsan beleharap.

Azrael felemelte a kezét, és egy hosszú alagút nyílik felfelé. A padlóból kiváló kődarab megindul felfelé, ahogy korábban lementek a világ szerkezetébe, viszont most egészen a felszínig felvitte a triót. Ahogy felértek, egy rövid ideig Loreena csak pislogott a hirtelen nagy fényben. Az egész táj idegen volt, semmi sem olyan, mint a megszokott. Az ég egyenletesen felhős volt, de az acélszürke helyett inkább koszos szürkés-zöldnek tűnt, amit a tünde még sosem látott a magasban. Ismeretlen tájra érkeztek, körülöttük mindent beborított szürke por, mintha csak apró szemű hamu lett volna, de már semmilyen elszenesedett maradéka nem volt a tűznek. Éles, szabályos hatszög alakú vékony oszlopok vagy kövek meredtek a semmibe, ameddig a szem ellátott. Egyetlen épület volt a láthatáron, hasonlatos a Veroniai angyalromokhoz, ám ez tökéletes állapotban volt, teljesen a felszínen.
- Ez... Nem Veronia, igaz? - kérdezte Lory. Ada néhány lépésre lemaradt tőlük, így nem láthatta a lány arcát, de bizonyára benne is hasonló gondolatok fogalmazódhattak meg.
- Ez itt az aktuális idősíkotok, de nem Veronia. Viszont nem hagytuk el Bet'sohart. Az ott pedig - Mutatott Azrael az épületre, és el is indult felé. - Az ellenfelünk lakhelye. A neve Azazel.
Loreena bólintott. Tehát így néz ki a bolygójuk Veronián kívül. Cseppet sem volt szívderítő.
- Hogy kerülhetett a kard ilyen messze Veroniától? És hogy került vissza a másolata?
Nem hitte volna, hogy bárki valaha kijutott Vernoia lakható részéről, és meglátta volna Bet'sohar másik arcát. Talán ez volt a nefilimek sivatagától délre, a tünde erdőtől keletre, vagy ha gömbön voltak, akkor a nyugati tengerek túlvégén... Sivár, kihalt, élhetetlen vidék. Aligha tartott lehetségesnek, hogy valaki elhozta volna a kardot, hacsak Azazel nem mozgott a bolygó szerkezetében, ahol ők.
- Ő kicsoda? - kérdezte Ada összeszorított fogakkal.
Azrael hátra se nézett, miközben sétált a meglepően távol lévő épület felé. Vagy inkább meglepően nagy épület volt? Ha Lorynak tippelnie kellett volna, akkor az utóbbi mellett tette volna le a voksát.
- Azazel hasonló képességekkel rendelkezik, mint én. Ő is ért a tárgyak készítéséhez, de inkább másolni tud jól.
Sajnos ez még nem volt elegendő magyarázat arra, hogy hogyan volt lehetséges mindez, de Lory úgy döntött, nem kérdez. Szerencsére nem is kellett.
- Ahogy ti idejutottatok, úgy tudott ő is visszajutni Veronia kontinensére. Neki is volt egy segítője. - Felelte Azrael miután érezte, hogy nem látták át a helyzetet. Lory már csak a gondolattól is felderült, hogy úgy tűnt az exangyal megpróbálta nekik is érthetővé tenni a dolgokat. Valóban így már logikus volt.
- Köszönöm, így értem. - mosolygott rá a mélységire. - Szerinted fogunk találkozni a segítőjével? És ha igen, mire számítsunk? Én még sosem találkoztam kultistával.
- Biztosítom a kereteket, hogy legyőzhessük. Nektek csak a legjobbat kell nyújtanotok abban, amit rátok bízok. Nem csak a ti életetek múlik ezen.
- Így is, úgy is ezt tennénk. - válaszolta a tünde és Ada is határozottan bólintott a szavaira.
Az egyre erősödő szél felkavarta a finom port, mintha csak távol akarta volna őket tartani az épülettől. A világ szürreális, szürke és hideg ürességgé változott körülöttük. Loreena a köpenye szélét a szája és orra elé húzta, hogy ne menjen bele a por, de a szemét még így is bántotta. Vajon, ha elvinnék Bet'Soharnak aa természet erejét képes lenne zölddé válni ez a rettentő sivatag?
Szerencsére amikor beléptek az épületbe egy a falon lévő résen át, a szelet mintha elfújták volna. Így volt lehetőségük körbenézni a hatalmas, üres csarnokban, amibe belefért volna talán fél Elatha is. Loreena álmélkodva nézett körbe, még a szája is nyitva maradt, ahogy leengedte a kezét és a köpenyét az arca elől. Sokkal nagyobb volt, mint amilyennek kívülről látszott. Bent félhomály uralkodott odabent, a kupola alatt, pedig egy másik, az előzőnél jóval kisebb épület állt.
- Bármi is történik velem, a legfontosabb az, hogy elvegyétek a kardot a kultistától.
Bólintott Azraelnek.
- Igenis. - kicsit olyan volt, mintha az exangyal valamelyik felettese lett volna, és fontos küldetésben jártak. Majdnem tisztelgett is. Bár fogalma sem volt, hogyan jutnak vissza Veroniára, ha a mélységinek baja esik... De csak szépen sorjában. Először a kard és a kultista volt terítéken, és csak utána minden más. Nem látta, hogy történt volna valami, de Azrael szinte azonnal megszólalt.
- Felingereltem, szóval jön. Készüljetek.
A kisebb épület középen emelkedni kezdett, és szinte már kihajtogatta magát egy olyan lénnyé, mint amit Elatha alatt is láttak, noha mégis nagyon más volt, szinte mindenben. Mégis látszott rajtuk hogy egy vérből, az angyalok véréből valók voltak.

Loreena fejét iszonyatos mennyiségű zörej töltötte meg, pont, mint odalent a mélységi szép lassan lebegni kezdett feléjük. Már megszokhatta volna, de ösztönösen a füleire tapasztja a kezét. Ki... kellett... bírniuk. Kényszerítette magát, hogy ne őt nézze, hanem szemével a kultistát keresse. Egyik kezével az anyja nyakláncáért nyúlt, ami mindig segítette őt megőrizni a józan eszét, bár kételkedett abban, hogy ekkora erővel szemben bármit is ért volna. Ada tett néhány bizonytalan lépést előre.
Azrael futva indult meg az ellenfele felé, majd felvett egy olyan alakot, amit tőle még az előtt sosem láttak. Nem a szokásos fekete víztömeg volt, nem is emberi, leginkább Azazelhez hasonlított, de mégis más volt. Olyasmi, mint amilyennek valóban egy sötét angyal képzelhettek. Hatalmas volt, fenséges, és letaglózóan rémisztő. A két teremtmény megállt egymással szemben, de látszólag nem történt semmi.


- Angyal... - suttogta Loreena áhítatosan, pedig a csodálat mellé nem kevés rettenet is társult. egy nagyon is halandó hang rántotta vissza a bűvöletből: egy csizma kopogása. Zöld szemei az égről a földre néztek ismét, hogy meglássa az ellenfelüket. Egy sötét alak közeledett a tünde és a félangyal felé, mintha csak a rémálmaikból lépett volna elő. A kezében pedig ott volt a Kard. Loreena kézbe vette az íját, de nem támadott, még nem volt itt az ideje. Azt sem tudta, mivel álltak szemben, csak annyit érzett, hogy halandó volt.
- A kardot. - szólította fel Ada a kultistát. A hangja vészjóslón visszhangzott a teremben.
Meglepetésükre Azrael hangja válaszolt a fejükben.
Vigyázzatok. Az alakja emberi bár, de a teste halott, és legalább még két lélek van benne.
Az ellenfelük elég közel ért ahhoz, hogy végre jobban meg tudják nézni. Középkorú férfi lehetett, teljesen átlagos, északi vonásokkal, mégis hideget árasztott magából, mintha csak a túlvilágról tért volna vissza.
- Miért tenném? - kérdezte a nefilim felé fordulva.
Lory nem pillantott fel Azraelre, helyette a kultistát vizslatta. A teste halott volt, tehát vagy élőholt, vagy démon, vagyis Ada varázslatainak hatnia kellett rá. Ellenben az övéi... Arrébb lépett kicsit, a félangyalllal ellentétes irányba, hogyha a kultista kitérne a támadása elől, Ada felé mozduljon.
- Mert nem hozzád tartozik.
Lássuk Hildrun, úgy lesz-e ahogy mondtad. - gondolta, majd szólította az elemet, ami még új volt neki, de a lelke legeslegmélyéről jött. Övé volt a szél, és övé volt a mennydörgés is. Egy zöld fényű villámot idézett a tenyerébe, ahogyan a druidanőtől tanulta, és utána gyakorolta és gyakorolta napokig, ameddig teljesen eggyé nem vált a viharral… és egyenesen a kultista felé lőtte, a szíve irányába. Abban a pillanatban Ada is ellőtt egy vakító fehér fényt az ellenfelük arcába, és mind a két támadásuk talált is.
Megsebezték a férfi testét, aki csak egyszerű ruhákat viselt, de a sérülései villámgyorsan el is tűntek a testéről. A kultista kicsit oldalra döntötte a fejét.
- És talán a tiéd akkor?
Loreena döbbenten nézte ahogy a test összeforrt. Még játszottak az apró zöld szikrák az ujjai végén, de már tudta: ezt nem fogják megölni egyszerű támadásokkal... Ekkor eszébe jutott valami. Isten szent ereje. Benyúlt a táskája zsebébe, és elővette a csengőt, majd a démon felé sétált és közben megrázta...
- Az enyém. - lehelte Ada is és megindul előre ő is a kultista felé.
A Miracle csengése félelmetesen visszhangozva töltötte meg a termet. A férfi mozdulatlanná dermedt, a Két mélységi egy pillanatra megremegett. Azazel hangja kísértetiesen szólt a csengő hangjának elhalkulása után.


-̙̤̝͈ͅ ̰̪̤͚̿̓̔ͮÅ̯̍s͔̪͙̺̣͑̚sͭ̌ͫ̈́̎̂ẓ̲̰̺̖̭̞̊͌̊ȍ̗̺͇̓ͫ̏̀̃̐n̩͖̫̼͇̭̻̏ͦ͋̂̈͐͛y̠͙͖̳̭̺ͥ̂ͪ̾͂̒,͕̻̹͚̬̘ ̰͚̻ͤ͋͌ͧͮ̒ͪm͎̪̅ȋ͖͔ͥt̥͔̺̥̞ ̝͕̗̘̞ͯͬ̔̽̄̿̚t̬̥̰͎̝͎̋ͬ̒ͯ̄ͣ̏ẻ̩̰͙̒t͚͎̻̞̥̋t̫̩͙̼̓̑͒͒ͤ̍é̙͕͍͖͔͈ͣ͒ͯ͌̈́̊͐l̞̬͓ͅ!̞̬̣̮͎̹̼ͮ̿̍

A világ egy pillanat alatt szilánkjaira hullott, és hamar egy fehér üresség közepén találták magukat. Megszűnt a fent és a lent, ahogyan minden más irány is. A nagy semmiben álltak hárman, Loreena, Ada és az ellenfelük kezében Azrael kardjával. A tünde sok mindenre számított, de erre a hatásra nem.... Hirtelen félelem öntötte el, de így már végképp csak egy esélyük volt. A furcsa ellenfelükhöz sétált, és nemes egyszerűséggel kivette a kardot a kezéből, legalábbis megpróbálta, de amint az ujjai elérték a kardot, a látóterük azonnal megváltozott.
Egy különös, fémből készült csónakféleségben ültek, maguk körül még legalább száz zöld ruhába öltözött férfival egyetemben. A csónak ringott, tehát biztos hogy vizen voltak.
Víz… Már megint rohadt hajók és tengerek…
A kezükben ismeretlen fegyver pihent, ugyanolyan, mint a csónakban ülő társaikéban, és ahogy Lory lenézett látta, hogy még a ruhájuk is pont olyan volt. A tündének még csak a fegyver anyaga sem volt ismerős, de legalább Adát látta maga mellett. Az emberek ügyet sem vetettek rájuk. Az égen hatalmas acélból készült madárszerű lények repülnek, és mindent robbanások hangja tölt be. Egy magas férfi valami emelvényre állt, fején zöld hálóval fedett sisak volt, így az arcát nem láthatták. Ez után hangosan, angolul kezdett beszélni, ami már önmagában is furcsa volt, tekintve, hogy mindenki embernek tűnt a csónakban. Hol a fenében voltak?
- Alright, gentlemen. This is the day. Don't let those stupid yanks down, let’s show them the spirit of the third infantry division! Sword beach will be ours today! T minus four minutes!
Tehát harmadik gyalogos egység.
- Ez... Nem jó.
Katonák. Katonák között voltak ez biztos volt, és el akartak foglalni valamit. Túl kellett élniük bármi is jött, de ötlete sem volt hogyan jussanak vissza a saját valóságukba. Ada egy pillanatra megidézte a lándzsáját, de utána el is tüntette gyorsan, és inkább rámarkolt az új, furcsa fegyverükre.
Ahogy kétségbeesetten nézelődtek, egy másik nő vergődött melléjük a tömegben. Ijedt tekintettel nézett rájuk, az arca pedig emlékeztette a tündét valakire, akit már látott, de most az is hozzájuk hasonló katona ruhában volt.
- Loreena és Adalya kisasszony, igaz? - szólította meg őket barátságos hangon.
Lehet, hogy ebben a világban is éltek, volt múltjuk csak nem emlékeznek rá, mert másik világbeli énjükre emlékeztek? Végtelen számú lehetőség közül válogathattak.
- Mi vagyunk.
A nő megkönnyebbült.
- Már találkoztunk korábban, a mester küldött. Épp eltört a valóság, de ez a szerencsés helyzet nem áll fenn sokáig. Ez idő alatt kell megszereznünk a kardot. - Hadarta. Loreena félrebillentette a fejét. A mester... Eltört a valóság... Azrael! Emlékezett Azrael kis szolgájára, akiről azt hitték, megölték. Majd kikísérte őket az ajtóig. Ahhoz képest, ami akkor volt, egész barátságosnak nézett ki.
- Eltört a... Valóság? - nyögte, de rögtön utána vett egy nagy levegőt és igyekezett visszaszerezni a szokásos, gyakorlatias énjét. - Jól van, hogy javítjuk meg, Minirel?
Adott egy rögtönzött nevet is a mélységi kis szolgájának, mégiscsak hívnia kellett valahogy.
- A kard... a parton van? - kérdezte Ada is.
- Eltört, igen, de Isten visszaállítja nemsokára, pont ugyan úgy mindent. Szóval minden rendben lesz, de sietnünk kell, mert Azazel szolgája most sebezhető. A parton van a karddal együtt, a németek oldalán. - Hadarta egyre kifulladtabban.
- Németek...? - végül úgy döntött, nem akad fent ilyen apróságokon. - Jól van, akkor el kell tőle vennünk még mindig, de csak ez van nálunk. Fegyver, hogy használom? - kérdezte Minirelt, felemelve a furcsa műanyag csöves tárgyat. Ha tudta, hogy németek, akkor tudnia kellett a fegyverről is.
- Gépfegyver. Ez a fegyver az, ami a jövőt fogja dominálni. Azt a kis kart meghúzod ott, és abba az irányba szórja a pusztítást. De jó nagyot rúg, vigyázzatok.
Mutogatta a részeit gyorsan. Lory nem volt benne biztos hogy egészen értette, vagy hogy fog-e tudni vele célozni, de a kis kart látta, a csövet is, így bólintott. Nem lehetett annyira nehéz.
- Jól van. Köszönjük.
Ada is bátorítóan biccentett neki, de szárnyak nélkül csak egy elveszett kislánynak látszott. Az emelvényen a férfi ismét felkiáltott.
- T minus two minutes!
- Amint ezek az ajtók kinyílnak, onnét... - mutatott a közelgő szikla szirtre Minirel -...Halál fog ezekbe a csónakokba szóródni. Javaslom, hogy húzódjatok le.
- Minirel, még egy kérdés. Meg tudunk itt halni? Valójában.
- Meg.
Loreena bólintott. Akkor vigyázniuk kellett.
- Ada, a terv a következő. - fordult a nefilimhez. Szárnyak vagy sem, számára még mindig félangyal volt a másik. - Gondolom az ellenfélnél is ilyen van. Amint odaérünk, leguggolás, utána pedig futunk előre és megkeressük a kardot. Ne szakadjunk el egymástól.
Társnője szavaira Ada komolyan bólintott.
- Loreena,... it was an honour...to fight with you. - rakta össze a lány az angol mondatot, és ebben benne volt minden, amit csak éreztek vagy mondhattak egymásnak. Tisztelet, bajtársi összetartás… Valahol mélyen féltek attól, hogy ez lesz a vége, és valóban ott volt ez a lehetőség is, Lory mégsem volt hajlandó elfogadni, hogy így legyen vége.
- Részemről a megtiszteltetés. De nem fogunk itt meghalni. - elszántság csendült a hangjában, még ha halkan is mondta. Nem fog meghalni egy idegen valóságban, dolgavégezetlen. Nem hagyhatták cserben Azraelt. Megfogta a fegyvert, ujját a kallantyúra helyezte, és várt. Ez sem volt más, mint bármilyen csata.
- Alright lads, its time. Brace yourselves!
A csónak alja szép lassan lenyílt a partra… És elkezdődött a pokol.

Azrael felemeli a kezét, és egy hosszú alagút nyílik felfelé. A padló, ami egy kődarab, megindul, ahogy korábban, viszont most egészen a felszínig viszi hármasukat. Ismeretlen tájra érkeznek, körülöttük szürke por és éles, szabályos hatszög alakú vékony oszlopok és kövek merednek mindenütt. Ezen a földön egy magas, kupolaszerű épület uralja a vidéket, Ada még egy angyalromban se látott hasonlóan hatalmasat, vagy hasonlóan tökéletes állapotban lévőt. Felnéz és egy szürkészöld, egyenletesen felhős ég néz vissza rá.
- Ez... Nem Veronia, igaz? – hallja Loreena mélázó, megrendült hangját.
Neki az első gondolata az hogy a múltban vannak. Megáll, talán le is marad tőlük pár lépést. A szemét Azrael hátának szegezi, hiszen tudja hogy olvas a gondolataikban és 'hallotta' az ő kimondatlan kérdését is.
- Ez itt az aktuális idősíkotok, - felel Azrael - de nem Veronia. Viszont nem hagytuk el Bet'sohart. Az ott pedig - mutat az épületre, és elindul - az ellenfelünk lakhelye. A neve Azazel.
- Ő kicsoda? - kérdi Ada némileg összeszorított fogakkal, a kettősség néha szét tudná szakítani, el a szárnyaktól, el mindentől, de neki fontos ki előtt áll. Annyi mindent megtudott őseiről rövid idő alatt amit nem akart tudni, valahol most is fél attól, amit még hallhat, és közben az érzés egy másik fajta félelemmel vegyül: féli, tiszteli az ellenfelét, fél veszíteni egy ilyen fontos csatában, fél győzni Élóhim akarata ellenében, fél, fél, fél... De ha meg hátrál örökké félember marad, ha nem hátrál meg,… talán megszabadul.
Azrael hátra se néz, miközben sétál a meglepően távol lévő meglepően hatalmas építmény felé. Úgy válaszol, mintha csak egy ebéd utáni sétán volnának, és a helyi nevezetességekről mesélne nekik:
- Azazel hasonló képességekkel rendelkezik mint én. Ő is ért a tárgyak készítéséhez, de inkább másolni tud jól.
Loreena komoran, értőn bólintott:
- Hogy kerülhetett a kard ilyen messze Veroniától? És hogy került vissza a másolata? – kérdezte a tünde.
- Ahogy ti idejutottatok, úgy tudott ő is visszajutni Veronia kontinensére. Neki is volt egy segítője. – magyarázza Azrael. Mire Ada még inkább megerőlteti a szemét a pusztát idéző por és sziklatengerben. Egy segítő… egy mélységi szolga.
- Köszönöm, így értem. - mosolygott rá a mélységire Loreena. - Szerinted fogunk találkozni a segítőjével? És ha igen, mire számítsunk? Én még sosem találkzotam kultistával.
Egyik kérdés követi a másikat... vajon mit kell tenniük? Mit tehetnek? - a gondolat megtorpantja megint de csak egy pillanatra, megy is tovább. Csapdába csalni? Megküzdeni, úgy érzi, nincs esélyük, mire föl hozta el őket Azrael?
- Biztosítom a kereteket, hogy legyőzhessük. – felel most már szinte az érzéseikre. - Nektek csak a legjobbat kell nyújtanotok abban, amit rátok bízok. Nem csak a ti életetek múlik ezen.
Egyre erősödő szél kavarja fel a finom port körülöttük. A világ szürreális, szürke és hideg ürességgé változik, ahogy megközelítik az épületet. Nyugtalanítja ez a hatalmasság, de a szárazság nem. Egész életét pusztában töltötte, ahol néha voltak vetni való földek és éltek enni való állatok, de a fojtó, forró por és szél nem voltak ritka vendég.
- Így is, úgy is ezt tennénk. – szinte méltatlankodik a tünde.
Mintha Azrael még most is bizonygattatni akarná, hogy elvégzik amiért jöttek. Pedig már Ir-Roboám előtt sem hátráltak meg, és akkor ketten voltak, egy tünde lovag és egy fiatal, szinte még gyermek próféta, hogy egy mélységit elpusztítsanak.
Közben egyszer mintha csak elvágnák a szelet, egy réshez érnek, s Azrael gondolkodás nélkül bemegy rajta. A hatszögű épület belseje egy hatalmas, üres csarnok, amibe beleférne talán fél Elatha is. Sokkal nagyobb, mint amilyennek látszott, szinte egereknek tűntek, ha nem bolháknak a tető magaslatához képest. Odabent félhomály uralkodik, és a dóm közepén egy kisebb épület áll: a dómnak az ötöde… Azrael megtorpan.
- Bármi is történik velem, a legfontosabb az, hogy elvegyétek a kardot a kultistától.
Loreena bólintott Azraelnek.
- Igenis. – felelte, mintha katonája volna, miközben a kezét, amivel a portól védte magát, leengedte az arca elől.
Ada tenyerén bizsergés fut végig, ahogy az Égi Vértet közel tartja a megidézéshez, figyeli Loreenát, Azraelt, a termet kémleli, de lelkében halkan, halkabban mint egy gondolat, már egymást váltják a szavak - imái.
- Felingereltem, szóval jön. Készüljetek. – figyelmezteti őket Azrael, majd a kisebb épület középen emelkedni kezd a mélységi, egy olyan alkban,ami számukra leírhatatlan. Akár egy hatalmas összehajtogatott lebegő épület, lassan széthajtja a részeit.
Andromeda fejét iszonyatos mennyiségű zörej tölti meg, a tünde is a fülére tapassza kezeit, élőjeléül annak, hogy ugyanazt a , és a bukott szép lassan lebegni kezd feléjük. Ada azt hitte, hogy megszokta a megszokhatatlant, Azrael halk zörejét, álmodott róluk, látta már őket, mégis meglepi, ahogy mint a szél fújja a homokot, úgy szállt el minden határozottság, és ő ugyanolyan leigázva áll ott, mint amikor az előbb az a másik kiemelkedett. Az aranyszín szemek valódi rettegést tükröznek és iszonyatot. Aztán valahogy,maga semtudjahogyan, erőt vesz magán.
~Barukh ata Adonai Eloheinu, Melekh ha'olam, asher kid'shanu b'mitzvotav v'tzivanu l'hadlik Barukh ata Adonai Eloheinu, melekh ha'olam, she'heheyanu v'kiy'manu v'higi'anu la'z'man ha'ze…~
Az imák a fejébe robbannak, és ismétli és ismétli és fonja őket a fejében. Látja, hogy Loreena mellette szintén küzd, a szeme vadul keres. Igen, keresniük kell. Ösztönösen elindul a lába viszi, mintha egyszerre akarna menekülni és futni előre, hogy széttörje ezt a kibírhatatlan képet. Jobbra indul oldalvást, akárha egy hatalmas félkör mentén.
Azrael futva előre tör, az ellenfele felé, majd felveszi angyal alakját. A két teremtmény megáll egymással szemben, de nem történik semmi. Vagyis látszólag nem.
- Angyal... – suttogja a tünde rémülettel vegyes áhitattal.
Síri csend ül a teremre, amit csak fémes csizmák kopogása szakít félbe. Egy sötét alak közeledik Ada és Loreena felé, kezében a Kard.
Itt volt a vége, a lelkük valahol elbúcsúzott Azraeltől, valahol fel se fogta. De most nincsenek lelkek, csak a hús fájdalma, a kibírhatatlan szorítás a fejükben a zaj a fülükben és megint csizmák és pengék és éleik. Angyal... Azrael formát váltott, valamit, ami hasonlatossá tette ahhoz, ami volt és valamivé ami az maradt, amivé vált. Bukott angyal. Jó lett volna, ha még számot vethet, de az már megtörént. Impulzusok, érzések, tett tettet követett, szó a másikat, és ők itt voltak, nem volt már mit meghányni-vetni. Egy bukott angyal oldalán fog küzdeni és lehet elbukik, meghal, lehet túléli, dehogy fog együtt élni azzal, hogy mégis mi végre cselekedett? Bedőlt a fenevad szavainak, vagy rajta keresztül újra hallotta Élóhimot? Ha csak még egyszer hallaná... úgy ahogy akkor nagyon régen a pusztában a szívében. Mit nem adna azért a bizonyosságért.
~ Vigyázzatok. Az alakja emberi bár, de a teste halott, és legalább még két lélek van benne. ~ zendül Azrael hangja a fejében, s Ada szíve kihagy egy ütemet.
- A kardot. - szólítja fel a kultistát érdesen, a hangja visszhangot ver a teremben.
Hadd figyeljen őrá, küzdjön vele, míg a tünde nyila pontos célt talál. Kultisták, mélységiek, szent erő... valamelyiküket felemészti itt ma egyik vagy a másik.
- Miért tenném? – kérdi a kultista. Középkorú férfi lehet, teljesen átlagos északi vonásokkal. A kisugárzása azonban nem emberi, egyáltalán. Ada felé fordul.
Ő pedig nem tudja mit mondjon, hirtelen. Loreenának lesz igaza, túl sok kalandkönyvet olvasott, mert látja magát amint fejét oldalt billentve odavet: Mert azt mondtam - de csak alig láthatóan megbillenti a fejét, valahogy jobban nem megy.
- Mert nem hozzád tartozik.
A szeme sarkából szinte csak a sejtés szintén tudja, hogy Loreena célra tart. Ő egy szikrát idéz meg és a halott követő arca felé lövi, hogy elvonja a figyelmét és hogy megégesse. A támadások megsebzik a férfi testét aki csak egyszerű ruhákat visel. de amint megsérül, villámgyorsan regenerálódik is. Az illető is oldalra dönti a fejét kicsit.
- És talán a tiéd akkor? – kérdi a kultista, Ada borzadva nézi.
- Az enyém. - leheli és megindul előre ő is, készen arra, hogy ha tud, a kultista egyetlen rossz mozdulatára újra megégesse és a vértjével átdöfje.
Apró csengő csengése tölti be a termet, félelmetesen visszhangozva. A férfi mozdulatlanná dermed, a szikra,amit a nefilim ellő, nem sebez, s a két mélységi egy pillanatra megremeg. Azazel hangja kísértetiesen visszhangzik a teremben.
- Asszony, mit tettél!
A világ egy pillanat alatt szilánkjaira hullik, és hamar egy fehér üresség közepén találják magukat, velük a férfi. Ada ismeri már a csengőt, de ez sosem történt meg azelőtt. Látja, ahogy Loreena nemes egyszerűséggel akultistához sétál és határozott mozdulattal kirántja a kardot, ha ugyan ezt látja, mert a látómező abban a szent pillanatban újra megváltozik, mintha álmodnának, de egyetlen álomképben sem volnának képesek huzamosabb ideig megmaradni.
Egy különös, fémből készült csónakféleségben ülnek, ami ring, mint a vízen, körülöttük még legalább vagy száz, zöld ruhába öltözött férfi. Kezükben fegyver,melyet Ada se életében, se álmában nem látott még. Lenéz a kezeire, s ő is tart egyet, tógája helyett zöld nadrágot visel, érzi, hogy a fejét nehéz sisak fedi, de nem ér az arca elé. Az emberek ügyet sem vetnek rájuk, mintha nem a semmiből kerültek volna elő hirtelen.
Ada felnéz és egy pont olyan égnéz vissza rá, mint Azazel hatszögű dómja fölött, tele fényes mélységikkel. Az égen hatalmas acélból készült madárszerű lények repülnek, és mindent robbanások hangja tölt be. Egy magas férfi valami emelvényre áll, fején zöld hálóval fedett sisak. Hangosan beszélni kezd a tündék nyelvén.
- Alright, gentlemen. This is the day. Don't let those stupid yanks down, lets show them the spirit of the third infantry division! Sword beach will be ours today! T minus four minutes!
Loreena ijedten fordult körbe és tehetetlenül emelte meg a furcsa fegyvert, hogy megvizsgálja.
- Ez... Nem jó.
Ahogy a tünde felemeli ő is rámarkol a saját...valmilyére. Azonnal az égi Vértet próbálja meg előidézni, de amint megteszi, el is tünteti, nem akar feltűnést kelteni. Így viszont tudja, hogy nem álmodik. Ha volt is élő álma, az más volt, valamiben torz, valamiben különböző a valóságnál, mégis milyen lehet egy mélységi vagy ki tudja, egy kard álma? Álmodhat-e a fém, tud-e emlékezni? A tekintete mindent elárul - hitetlenkedés, elképedés...hová tartanak?
Ahogy kétségbeesetten nézelődnek maguk körül valamiféle árulkodó jel tuán, hogy mégis mi történik, egy másik nő vergődik melléjük a férfiak tömegében. Ijedt tekintete van, az arca pedig emlékezteti Adát valakire, de nem tudja ki az. Ő is katonának néz ki.
- Loreena és Adalya kisasszony, igaz? – szólítja meg őket barátságos hangon.
Barátságos vagy sem, Ada lélekben majdnem kiugrik a bőréből, úgy fordul meg, hogy jó hogy nem vágódik el, ami eddig az egyensúlya nagy részét alkotta, a szárnyai, nincsenek vele, s ez annyira abszurd, hogy eddig eszébe sem jutott. A kérdés a torkára fagy.
- Mi vagyunk. – biztosítja Loreena nagyokat pislogva.
A nő megkönnyebbültnek tűnik.
- Már találkoztunk korábban, a mester küldött. Épp eltört a valóság, de ez a szerencsés helyzet nem áll fenn sokáig. Ez idő alatt kell megszereznünk a kardot. - hadarja.
Loreena félrebillentett fejjel méregette egy pillanatig, aztán egyszerre megértették…Azrael szolgája jött elhozzájuk.
- Eltört a... Valóság? – nyögte a tünde. - Jól van, hogy javítjuk meg, Minirel?
Ada még így is felfogja, hogy Loreena csak úgy elnevezte a mélységi szolgát és egyikről a másikra néz.
- A kard... a parton van? - jut eszébe Sword beach.
- Eltört, igen, - felel Minirel - de Isten visszaállítja nemsokára, pont ugyan úgy mindent. Szóval minden rendben lesz, de sietnünk kell, mert Azazel szolgája most sebezhető. A parton van a karddal együtt, a németek oldalán. - hadarja egyre kifulladtabban.
- Németek...,?- értetlenkedik a lovagnő, de ő ennél mindig praktikusabb volt, most sem mereng sokáig. - Jól van, akkor el kell tőle vennünk még mindig, de csak ez van nálunk. Fegyver, hogy használom? - kérdezte Minirelt.
- Gépfegyver. Ez a fegyver az, ami a jövőt fogja dominálni. Azt a kis kart meghúzod ott, és abba az irányba szórja a pusztítást. De jó nagyot rúg, vigyázzatok. - mutogatja a részeit a mélységi szolga.
- Jól van. Köszönjük. – nyugtázza a tünde, míg Ada azt szintén azt teszi, amihez a legjobban ért: mereng.
A pusztítást? Mekkora pusztítást szór? A nefilim fogja a fegyvert és az égnek tartja, de ott is mindenhol fémmadarak, lőne a vízbe, és ha minden hal kihal benne? Úgy fogja, mintha mélységi-ölő rúnákat szorongatna, de közben tudja, hogy ha meglátja valahol a kultistát, nem fog gondolkodni, mind rászórja, ami ebben a fegyverben ül. Ha nem találja el, még mindig nála az Égi Vért és azzal döfi át. Bátorítólag Loreenára bólint, pedig ő minden elszánás ellenére is elveszettebbnek látszik ahogy szárnyak nélkül a csónakban imbolyog.
- T minus two minutes! - hallatszik a korábbi hang.
- Amint ezek az ajtók kinyílnak, onnét... - mutat a szirtre Minirel -...Halál fog ezekbe a csónakokba szóródni. Javaslom, hogy húzódjatok le. – figyelmezteti őket.
- Minirel, még egy kérdés. Meg tudunk itt halni? Valójában. – kérdi nagyon komolyan Loreena.
- Meg. – jön az egyszerű válasz.
- Ada, a terv a következő. – fordul felé Loreena, határozottan, mint aki nem féli a halált.- Gondolom az ellenfélnél is ilyen van. Amint odaérünk, leguggolás, utána pedig futunk előre és megkeressük a kardot. Ne szakadjunk el egymástól.
A félangyal eközben erősen szorítja a furcsa halálosztó fegyvert és zöld sisakja alól a többi harcosra pillant - mert hát mi mások volnának. Biztos nekik is van tervük, hatalmas harcosok lehetnek ekkora erejű fegyverekkel, ez pedig hősi csatájuk... Társnője szavaira komolyan bólint.
- Loreena,... it was an honour...to fight with you. - rakja össze végül olyan tényszerűen, mint minden mást azelőtt, hogy a karjaiban sírt és azután is, nincs benne elválás fájdalma, félelem, se remény, se semmi más, amivel a lelkében küzd és mégis benne van minden. Katonák katonák között, a sorsuk egy, és valóban megtiszteltetés volt.
- Részemről a megtiszteltetés. De nem fogunk itt meghalni. – mondja a tünde elszántan, csöndesen.
Ada erre is rábólint. Úgy legyen.
- Alright lads, its time. Brace yourselves!
A csónak ajtaja szép lassan lenyílik…

A part felé közeledve felerősödtek a fájdalmas kiáltások, amikor pedig lenyílt a rámpa, mintha valamiféle alvilágba kerültek volna. Nem a sötét, melankolikus fajtába, hanem abba, ami olyan eleven, hogy az ép bőr alatt az eleven hús fájdalmát érezni, ahol tisztán tudják, hogy az élet nem csak egyetlen szál, amit elvágnak a végén, hanem megannyi köteg izom és ideg, ami felsikolt újra meg újra, hogy a halál egy hosszú, lassú agónia, és az értelem kis játékos a saját történetében. Ahogy pedig az első társaik elhagyták a csónakot, mintha láthatatlan nyilak tömkelege csapódott volna beléjük. Sőt, mintha nem is lőtték, de szórták volna követhetetlen gyorsan. A zöldruhásak a sekély vízben egymás után hullottak el, s a következők a társaik testén át vergődve mentek előre. Vér, vizelet, felforgott szemek, a vízben lassan ringó kiterült testek voltak mindenütt. Nem embereknek tűntek, hanem báboknak, akiket a láthatatlan pusztítás útjába raktak, hogy nekifussanak, saját porhüvelyükkel nyitva utát más, talán fontosabb porhüvelyeknek, hadvezéreiknek, akik távolról messze mögülük, vagy talán a fémmadarkon ülve nézték a határtalan mészárszéket, ha egyáltalán nézték - de emberek voltak, Isten teremtményei.
Adát a méltatlanság és a hiábavalóság szinte magával rántotta. Aztán lassan ráébredt, hogy társnője húzta le.
- Még ne. - szólt a tünde praktikusan, mint mindig, még ebben az őrületben is.
Ada talán sokkot kapott egy pillanatra, mert nem volt képes felfogni mi történik. Ha Loreena nem rántotta volna le, már nem élne.
Majdnem összes társuk elhagyta már a csónakot, ők viszont a halott testek mögött leguggolva várták, hogy a láthatatlan nyílzápor alább hagyjon. Ada eleinte teljesen elernyedt, de a tünde érezhette, ahogy lassan megfeszült a karja a szorítás alatt. Ha nem fogta volna, ő is a golyózápor elé ugrott volna ezen a ponton. Nem hősiességből, hanem kötelességtudatból és mert valójában fogalma sem volt, mire képes a fegyver a kezében. Nem tudta mekkora ívben tudná szórni belőle a nyilakat, valahol azt hitte egy egész esőnyit tudna csinálni, és hát a legjobb védekezés a támadás. De még nem... még nem mozdulnak.
Addig élnek.
Ahogy ott vártak egy kicsit, kezdték a partot megtölteni az angolul beszélő katonák. Még egy-két hatalmas, acélból készült valami is a partra jutott, ami egy hosszú csőből számukra többnyire elképzelhetetlen skálájú pusztítást szórt a part szirtjeibe ásott 'németekre'. A becsapódó lövedékek ezen a ponton már főleg a sziklákat mászó katonákat fókuszálták. Ada végre látta, mire vártak, a sötételfek hercegnéje tapasztalt stratéga volt.
- Most. - adta ki Loreena a rövid parancsot, és rántotta magával őt is a partra. Ada, mintha rugóból lőtték volna ki, a szárny ellensúlya nélkül szinte repült Loreena után, s hamar felvette a tempót. A sok zöld között nem kockáztathatta meg hogy elveszítse.
Leginkább fedezéket keresett a szeme, a golyók útját már rég nem próbálta követni, mert azok voltak, nem nyilak - most már megfigyelhette a kis ezüst köveket a sziklába ágyazva és a lehulló kis fém dobozokat. Helyette a pusztítás ösvényeit kereste, készen arra hogy elugorjon és magával rántsa társát, ahogy előbb ő tette vele. Itt valóban nem voltak hősök...s erről a homokot szőnyegként borító katonatársaik tanúskodtak.
- Ott!- szólt hirtelen Loreena és felmutatott a sziklaszirtre.
Az egyik szirt tetején egy szürke kabátos férfi állt, az azt kiegészítő sapkával, és a saját evilági fegyverüknek az egészen kicsinyített egykezes formájával lőtte a felkapaszkodó katonákat.
A derekára kötve ott lógott a kard.
Alig volt pár pillanatuk felmérni, a földön fekvő emberek folyamatos segélykiáltásai már-már fülsértően hangosak lettek, a lövések időnként pedig vészesen közel süvítettek el mellettük. Egyértelművé vált, hogy ha ott maradnak, s ha cska úgy nekikapaszkodnak, eggyé lesznek a sérült, haldokló katonák szőnyegével.
A félangyal kétségbeesést érzett. A zöld sisak alatt fürtjei hideg veríréktől és víztől a halántékára tapadtak, ebben az apró térben minden lövés között a saját zihálását hallotta, a fülére mintha gyolcstot szorítottak volna, az éles hangok tompa dübörgéssé folytak össze. Mit tehetne? Eleinte azt gondolta, a fegyvere hatalmas, de itt mindenki ugyanazt a fegyvert viseli, és senki sem habozik szórni a halált, de akik feljebb vannak, előnyben állnak, mert ha csak ráirányítaná, a fentiek azonnal ráfordítanák a fegyvert. De talán eszébe sem jut másképp cselekedni, amikor látja, hogy nem nyerhet.
Ada a Holdra gondolt a holdtalan, naptalan égen, és érezte, ahogy Yaerach válaszolt. Farkasa a zöldek között mintegy a semmiből jött elő, aztán a nefilim utasítására eltávolodott tőlük és szaladt felelé, szenvedve, nehézkesen a meredek sziklafalon. Mintha csak bizonyítani akarná, hogy ebben a valóságban minden küzdelmes és hiábavaló.
A kultista érzékelte a mágiáját, szétnézve pedig megtalálta őket. Egy mosoly suhant át az arcán és célzott és lőtt...
Loreena gyorsan reagált, egyszerre kavargó légbuborék kélt a teste körül:
- Tíz másodpercünk van, maradj mögöttem! - szólt, azzal nekiiramodott a szirt felé amilyen gyorsan csak tudott, Ada utána.
Az ellenfelük hiába lőtt rájuk, a lövedékek eltérültek. Ada a szirttel küzdött, a vértől és víztől csúszós kővel, a bűzzel, és azzal, hogy Loreena mögött maradjon. Így is el-elfordította figyelmét néhány szétroncsolt arc, vagy sípoló tüdejű, tehetetlenül reszkető emberi forma. Mire újra fölnézett, a szürke kabátos elővett egy hosszúnyelű valamit, aminek a végén egy hengeres doboz volt, majd rájuk dobta. Adának fogalma sem volt mi lehet az, de itt minden vörös fénnyel repült és volt ami robbant, kis fémeket szórva szét.
- JOBBRA! - üvöltötte Loreena miközben cikk-cakkban rohant tovább és az ellenkező oldal felé vágódott. A következő pillanatban a farkas oldalról előre tört és beleugrott a doboz útjába - azonnal szétfoszlott.
Megmenkültek, valami erő mégis eldöntötte őket és mindenkit aki mellettük állt, a sziklákhoz nyomódtak és az arcukat, nyakukat homok szórta be.
- A francba! - nyilatkozott Loreena vadul forgolódva, mert a férfi már nem állt a szirt tetején, aztán folytatta a mászást.
Ada nagyot fújva nézte, nem volt egy perc csend, egy perc pihenés, hiába robbant fel a doboz, nem tépte szét a zajt, újabb lövések és dördülések hangja, a szűnni nem akaró kiáltások, fájdalom-üvöltések hűen visszatértek hozzá. A sisak még félre állt a fején, mikor a félfekvésből előre tornázta magát, félig vakon átmászott egy még meleg, nedves testen, aztán ő is megiramodott, amennyire csak bírt.

Sikerült megmászniuk a szirtet, mire oda értek, fenn köd fogadta őket és szerencséjükre élő zöld, valamint halott szürke ruhás katonák, azok az úgynevezett németek. Az egyik ilyen zöld rájuk nézett, és látszólag igen elcsodálkozott:
- Who the everliving Devil let you lasses here? Women aren't allowed here! Are you spies!? - fogta rájuk fegyverét.
- Do I look like a spy to you?! - kérdezett vissza ingerülten a tünde. Látszott rajta, hogy zavarja a német kultista elvesztése és a háta közepére kívánja, hogy valakik feltartsák most őket.
Ada is megütközve nézett rájuk, és nem értette miért nézi őket kémnek, és hogy jön ez ahhoz, hogy nők.... ekkor ébredt rá, hogy egyetlen női harcost sem látott eddig se a csónakban, se a parton, se a szirten most. Talán itt nincsenek női próféták, lovagok? Ez valószínűleg megmagyarázná, miért nincsenek hősök sem.
Minden összefolyt: ugyan olyan zöldek voltak, mint a többiek, a kardért jöttek, a zöldekkel voltak,... hát nem látják, hogy félangyal?! Persze, nem voltak szárnyai és nem tudhatta, hogy a haja is szőke a szeme pedig mézbarna ebben a világban, az angyalvérnek itt nem volt látható nyoma, ahogy valószínűleg Loreena sisakja se rejtett hegyes elf fület. De mit számított ez most?
- I am one of the people of God.. I am Hebrew, I am no spy! - méltatlankodott ő is.
- Like Hell you do! Only the russian employ women on the frontlines. Being jewish doesn't changes the case.
Mi az a Jewish?! Olyan lélekbe látón meredt rá, ahogy csak háziasszonyok tudnak az útban lévő férjükre - már legalábbis ebben a világban ez így jön le egy olyan férfinak, aki még nem látta egy próféta haragját.
A tiszt, mert hisz valamivel díszesebb volt, mint a többi, tartott egy pillanat szünetet, majd engedett:
- Alright, let's say I believe you. But that doesn't changes the fact that you shouldn't be here! Go back to the landing carriers!
Úgy érzte, még egy pillanat és Loreena viharráv változik, ám végül csak ennyit szólt a tünde:
- Alright. - azzal elment a katonák mellett a sziklaszirt szélén, tekintetével még mindig a kultistát keresve.
Csak Ada ragadt odt és a drámai nézése, a jogosnak érzett harag és felháborodottság, de az is lehet, hogy csak egy pillanat szünetre volt szüksége, valamire, ami ismerős volt, valamire, ami eddig használt.
- What are you looking at? Move! - förmedt rá a férfi egyre határozottabban.
- HOL VAGY? - hangzott fel Loreena kiabálása. - GYERE ÉS KÜZDJ MEG VELÜNK?
Ada megfordult és látta a tündét a sisakban és halottzöld ruhában ahogy a szikla szélén ordít le mindenkire. Előttük házszerű építmények álltak elszórva és azok is a halálos golyónyilaikat szórták. Ada odaszaladt a nőhöz.
- Loreena... - mondta csitítólag és figyelmeztetőleg egyben, ebben a világban nem volt esélyük. Aztán körbe kémlelt, a társaik furcsán, gyanakvón szemlélte őket, és csak remélni tudta, hogy nem vonták magukra a zöldek mellett az ellenség újsütetű figyelmét is.- megtalál minket.
Valamiért nem tartotta jó ötletnek. Nem hitte, hogy a kultista járt már volna itt, mégis úgy tűnt, sokkal jobban ismerte az itteni embereket, viszonyaikat és fegyvereiket.
- Gyertek ti ide! - hangzott a házak felől, beteljesítve Ada félelmeit, de nem volt idejük válaszolni se. A hátuknak, oldaluknak fegyvercsövek szegeződtek és amikor visszafordult a zöldek felé, látta a szemükben a félelemmel vegyes haragot, olyan emberekét, akik azt hiszik, elárulták őket, olyanokét, akik nem hezitálnak elpusztítani azt, ami rettegést kelt bennük.
- I wouldn't recommend it. - szólt higgadtan Loreena, szintén a zöldek és fegyvercsöveik felé fordulva, ám a szemében valamilyen haragos tűz lobbant fel, ahogy a katonákra nézett. - I don't want to hurt you, I just need the enemy with the sword. Show him, and we are done here.
Eggyel egyidejűleg egy zöld villámgömböt idézett az egyik kinyújtott tenyere fölé. Ada hirtelen ötlettel Loreena háta mögé lépett, mintegy egymás hátát fedezve, és az őket megszólítók felé fordult:
- A kardot viselő az kém! Információ van nála, meg kell ölni! - szólt németül, feje fölött halovány fénnyel kirajzolódott a glória, jeléül annak, hogy felkészült a bukottak erejét használni ellenségeiken.
A feszültség megtört, amikor egy sok fém-körös mellű zöld férfi, közelebb lépett és feléjük intett:
- You two cut this crap out. If you are from the special unit, then we have nothing to do with you. Go, and do your shit with the Krauts, we dont care, as long as you get the hell out of here!
A pillanatnyi veszély elmúlt, a fegyvercsövek a földre mutattak, Loreena is bezárta a tenyerét, elüntetve a villámot.
- Thank you for your understanding. - közölte udvariasan és jobb híján elindult a szirt felé és a házak felé... Jobb ötlete nem volt, ahogy Adának sem, aki egy gyanakvó, megvető pillantás után követte a tündét.
Ahogy haladtak, a házak mögüli köd irányából fémes csörgés és dübörgés hangzott fel, de ők mentek tovább, nem sejtvén mit rejt a szürke fátyol. Aztán valami tüzet nyitott rájuk abból a ködből, nem láthatták mi az, és a záporzó fémgolyók forrása se láthatta őket, mert ellőtt mellettük. Loreena nem tétovázott, leoldott az oldaláról egy hasonló dobozt, mint amit az előbb a szürke kabátos dobott feléjük, kioldotta, mint ahogy már másoktól is látták, egészen természetesnek tűnt, mintha ez a testük tudta volna mit kell tenni vele, majd elhajította.
Ada ösztönösen lebukott, kezeit a fülére tapasztva és várt.
Aztán robbanás hallatszott, és szétrepülő törmelékek hangja, valamint fájdalmas kiáltások, de a csörgés és dübörgés nem szűnt meg...
Loreena megállíthatatlanul tört előre, mintha vonzotta volna a monstrum, Ada szakaszokban követte, folyamatosan fedezék után kutatva, lelki szemei előtt a behemót képe lebegett, szinte már látta előcsörtetni a gomolygás mögül. A ködből azonban egy olyan dolog bukkant ki, amit már a parton is láttak. Egy azok közül, ami képes volt sziklákat is törni több száz méteres távolságból. Fémből volt ez is, a festése szürke, viszont szögletesebb, mint a parton látottak. A hosszú cső egyelőre nem mozdult.
Tünde és félangyal jobbra fordultak, sietősen próbálták megkerülni, kikerülni a csövet. Szerencsére gyorsabban mozogtak,mint a dolog teteje. Bár rájuk fordult, és elsütötte magát, a találat nem érte el őket, sőt, mintha fel se robbant volna. A lövéstől azonban ideiglenesen a hallásuk halk csengéssé változott. A ködből ideges, német nyelvű kiáltások jöttek. A katonák összezavarodtak és nem lehetett tudni mitől, talán őrület kerítette hatalmába őket? Ez a világ egyetlen süket, halálos kavarodás volt, véres, szétszabdalt, ordító emberbábok és fémházak között.
Loreena félelme már rég helyet adott tehetetlen dühének, és ez a düh eddig jó tanácsadónak bizonyult a lehetetlen harcban. Mérgében belevágott egy zöld villámot a cuccba, de az ezúttal nyomtalanul csúszott le a járni képes házról. A németek, akik most értek ki a ködből, megijedtek és visszahátráltak, közben pedig megrettenve kiabálták, hogy "Boszorkányok!". Hátulról a tisztek szitkozódó kiabálásai hangzottak, de ők most nem törődtek ezzel. Loreena mintegy megkövülten nézett fel a házra, és annak oldalára, ahonnan előbb a villám gyakorlatilag lecsúszott. Végre Ada is meglátta, mit néz: egy kis, lezárt nyílást a tetején, a nyílás mögött pedig egy sapkát, pont ugyanolyan, mint amilyet a kultista viselt. Itt sokan voltak egyorma öltözetben, de ez volt a legközelebbi, amijük volt - és egy mennyszakadást dobáló ház se jött rosszul.
Ada sebesen megmászta a fémdobozt. Két kézzel ragadta meg a fedelét, és kész volt azonnal szikrát szórni arra, aki benne ül, de megelőzték, a férfi már felfelé tartott fegyverrel várta, s lőtt... A golyó a vállának ütközött és átment rajta, pokoli fájdalmat okozva a félangyalnak - a lány kiáltása elvegyült a több száz megannyi másik katonáéval. Ada a szemébe szökő könnyek között is jól látta, hogy a férfi próbálja visszahúzni a fedelet. Ezt nem hagyhatta. Amíg meg nem halt, most már tudta, hogy nem is fogja: ép és sérült karjával belekapaszkodott a fedélbe, közben a tetőn küszködve a lábával berúgott a nyíláson fejbe találva a férfit. Majd fogta ő is a dobozát, kibiztosította és bedobta a lyukon.
Sikerült. A kultista nekizuhant a falnak, beverte a fejét, majd felrobbant. De nem ez volt az egyedüli dolog, ami történt. Az égbolt, mintha csak üvegből lett volna, aggasztó módon elkezdett széthullani.
- Úgy tűnik most te törted el a világot... - jegyzete meg az égre nézve Loreena. - nem is baj. – összegezte, s Ada, aki nem ismert szarkazmust, nem tudta eldönteni mit mond ezzel. Aggódva nyitotta ki a tank fedelét, nem tudta hogy ott az önmegsemmisítő, aztán mint aki tényleg eltört valami fontosat, bűnbánó arccal Loreenára pislogott.
De a harc folytatódott, s a félangyal úgy döntött, hogy hasznosítani fogja a pusztítás házát, felnyitotta a fedelét és meglátta:
- Loreena, a kard! - azzal újra mászni kezdett, ezúttal befelé, Loreena újfajta lelkesedéssel utána, a tündék ezt úgy mondják: there is spring in her steps. Igazából mindketten lelkesek voltak. Ha a kard ott volt, ez azt jelentette, nem csak egy szürke sapkást végeztek ki, hanem azt a szürke sapkást, aki a kultista volt ebben a szétesni készülő világban.
S valóban, ahogy beküszködték magukat a szűk térbe, kitúrták a kardot a cafatok és miszlikszek közül, amivé a kultista lett a félig kiégett házban, a világ valóban elkezdett szétesni körülöttük. A hátteret elkezdte felváltani a korábbi fehér szoba, és ahogy ott voltak - még a tankkal együtt - a felismerhetetlenségig roncsolódott teste a kultistának mozogni kezdett. Ada ennek ellenére megragadta a kardot, míg végül a ház is eltűnt, nem maradt más csak ők ketten, a kard a kezében és a karján a megcsonkolt kultista karja. A félangyal fel nem fogva, hogy újra prófétai önmaga, kapálózni kezdett és próbálta lerúgni, mire Loreena egy jól célzott nyíllal lelőtte róla.
A húsmassza hátrébb húzódott, a világ pedig visszaváltozott a mélységi, Azazel, templomává. És ott állt a fenevad maga, szemben Azraellel, mintha sosem mentek volna el, sosem álltak volna a csónakokban lemészárlásukra várva, mintha a szirt a furcsa fegyverek és fém találmányok soha meg nem történtek volna. Pedig most már tudták, valahol a saját valóságukon túl ez a világ is él és létezik, és az időnek abban a pillanatában, amiben megtalálták, éppen megannyi sebből vérzik egy gyötrelmes, felfoghatatlanul kilátástalan harcban.
De ők itt voltak, újra régi önmaguk, s mindketten megkönnyebbülten ziháltak.
- Azrael! – figyelmeztette amélységit Loreena, hogy megvannak.
Ada hallotta őt, de lelki szemei előtt még mindig a háború képei peregtek, még sosem volt katona, és most fogta csak fel, hogy fogja a kardot, hogy sikerült, megtalálták, megszerezték... Csodálva-csodálkozva nézte, ahogy fogta a kezében, aztán ő is Azraelre pillantott.
Azrael és Azazel is elhátráltak egymástól. A bukott korábbi, emberszerű teste jelent meg egyszerre mellettük és Ada felé nyújtotta a kezét:
- A kardot.
Ada fogta a kardot, de nem adta oda. Nem akarta. A gondolat újra megkisértette, mint egy elemi vágy tör fel benne, hogy a kezébe vegye a sorsát, mindenki sorsát... hogy ő több, jobb, másabb, mint Azrael: Azrael egy fenevad, ő Élóhim választott népének tagja, félangyal és próféta.
Az álmai és a régi legendák közt annyiszor látta a félelmes tornyot felemelkedni... eddig nem volt hozzá ereje, de ezzel a karddal... Migdalt szólította a lelkében, hogy Azraelt megfélemlítse, hogy leboruljon előtte, hogy a hatalom, amit a kard képvisel, az övé legyen, Andromédáé.
De semmi sem történt.
Azrael higgadtan, ugyan olyan hangnemben megismételte:
- A kardot. – szólította fel újra, Loreena pedig jól láthatóan a tenyerébe temette az arcát.
Ada minden angyali fehérsége ellenére alaposan elvörösödött, kicsit lesunyta a fejét, de azért tartotta magát. Hát megpróbálta.
Átadta a kardot Azraelnek, a mélységi megforgatta egyszer a kezében és mélyről jövőn felsóhajtott:
- Hány ezer éve volt már...- azzal feltartotta a kardját.
- Most pedig itt az ideje, hogy megérkezzen a díszvendég. Muzaniach! - tette hozzá és Adát, mintha a partra szállás jeges vize érte volna.
Muzaniach?

Ahogy lenyílt a csónak eleje valóban elkezdődött a pokol. Látott már sok halált és sok kínt, sok csatát, de semmit, ami ehhez lett volna fogható. Az elsők ki sem tudtak lépni a csónakból, máris szitává lőtték őket, de még a második sor sem járt jobban. A csónakból kiszállók is tüzet nyitottak a part felé, hogy utat nyissanak maguknak előre, és Loreena biztos volt benne, hogy a többi fémladik legénysége sem járt jobban. Megfogta Ada vállát és lehúzta.
Más esetben ő lett volna az első, aki előre rohan és a sérülteket visszahúzza. Élénken élt benne a régi elve, hogy senkit nem hagyott hátra, hogy megmenti, akiket lehet, de… Ez nem a valóság volt, nem az igazi világ, nem az igazi idő. Nem lehettek hősök, nem kezdhették összeszedni a sebesülteket. Túl kellett élniük és megtalálni a kardot, hogy megmentsék a saját világukat. A saját világukban élőket.
Meg kellett várniuk, hogy elkezdődjön az igazi csata, hogy ne a csónakok legyenek a fókuszban. Csak akkor indulhattak el, és ezért kemény kézzel fogta maga mellett a félangyalt is.
- Még ne. - érezte, ahogy Ada megfeszült és elernyedt a fogásában, és csak remélni merte, hogy a lány nem kapott sokkot attól, amit látott. Még ő is a határán volt.
A partot szépen lassan megtöltötték az angolul beszélő, mégis ember katonák. Még egy-két hatalmas, acélból készült valami is a partra jutott, ami egy hosszú csőből lőtt robbanó lövedékeket a part szirtjeibe ásott 'németekre'. Csakhogy ezek a robbanások messze meghaladták a Nebelessin minden képzeletét, és a pusztítás is, amit magával hozott. A becsapódó lövedékek idővel a szirtek helyett a sziklákra mászó katonákra fókuszáltak, így Lory elérkezettnek látta az időt.
- Most. - adta ki a rövid parancsot, és rántotta magával Adát is a partra. A lány könnyedén tartott lépést vele. Vajon, hogy nézhetett ki most az ellenfelük, a sok egyforma zöld között? A tünde - tünde volt még egyáltalán? - tekintetével a kard fémes csillogását kereste.
Szerencsére nem kellett sok, hogy kiszúrja az egyik szirt tetején álló szürke kabátos férfit, azt kiegészítő sapkával. A puskának egy egészen lekicsinyített, egykezes verziójával lőtte a szirtre felkapaszkodó katonákat, a derekára kötve pedig ott lógott A Kard. A földön fekvő emberek folyamatos segélykiáltásai már-már fülsértően hangosak voltak, a lövések pedig vészesen közel süvítettek el néha-néha a fülük mellett.
- Ott!- szólt Adának és felmutatott a sziklaszirtre. Megpróbálta felmérni a terepet, a félangyal pedig rögtön meg is idézett egy különös farkast, aki igyekezett felfutni a sziklafalon. Egy katona sem vette észre, kivéve persze az ellenfelüket, de Lory nem volt benne biztos, hogy a mágiát érezte meg, vagy csak meglátta magát a képességet. Látszólag szétnézett, majd amikor meglátta a felé futó két nőt elmosolyodott és rögtön rájuk célzott.
Loreena szinte azonnal megidézte maga köré a szélpajzsát ami képes volt mágiát és fizikai támadásokat is eltaszítani magától egy ideig.
- Tíz másodpercünk van, maradj mögöttem! - azzal nekiiramodott a szirt felé amilyen gyorsan csak tudott.
A férfi még lőtt néhányat, de szerencsére a pajzs eltérítette a lövedékeket. Ekkor viszont elővett egy hosszúnyelű valamit, aminek a végén egy hengeres doboz van, és feléjük dobta. Bár Loreena nem tudta mi az, de abban biztos volt, hogy nem akarta, hogy a másik eltalálja őket vele.
- JOBBRA! - üvöltötte Adának, de még mindig futott, csak nem egyenes irányban, hanem inkább cikk-cakk féleségben. Ada követte a parancsát, a farkasa viszont beugrott a löveg útjába, és szét is szakadt a becsapódásban. Szerencsére őket elkerülte a robbanás, de a lökéshullám még így is fellökte és a sziklához paszírozta őket, megajándékozva a párost egy jó adagnyi homokkal is. Amikor viszont felnéztek a szikla peremére, az ellenfelüket már sehol sem látták.
- A francba! - körbenézett hátha leugrott a fickó, de lent sem látta sehol így a legjobb esélyét a mászásban látta. Lassan haladtak, de végül sikerült feljutniuk a szirtre, a harcok már kicsit távolabb vonultak.
Odafent ködös partszakasz és szerencséjükre élő zöld, valamint halott szürke ruhás katonák fogadták a párost. Az egyik rájuk nézett, és bár csodálkozó arccal, de azonnal rájuk fogta a fegyverét.
- Who the everliving Devil let you lasses here? Women aren't allowed here! Are you spies!?
Loreena egy pillanatra megütközött a kérdésen. Mi az hogy nők nem lehetnek itt? Hiszen a tünde hadsereg lovagja volt, ő és még rengeteg nőtársa! Persze tudta, hogy az emberek között élnek még ilyen begyöpösödd alakok, de mélységesen elborzasztotta, hogy ez lett a bevett gyakorlat. Egy nő nem szerethette a hazáját? Nem akarhatott harcolni érte? Mindez viszont most nem számított.
- Do I look like a spy to you?! - kérdezett vissza ingerülten. Itt kell legyen. Itt volt...
Úgy tűnt, Ada is megütközött ezen a kérdésen, főleg, hogy ő még félangyal is volt, így tisztelethez szokott az emberektől.
- I am one of the people of God.. I am Hebrew, I am no spy!
- Like Hell you do! Only the russian employ women on the frontlines. Being jewish doesn't changes the case.- Tartott egy pillanatnyi szünetet. - Alright, let's say I believe you. But that doesn't changes the fact that you shouldn't be here! Go back to the landing carriers!
Teljes mértékben felháborította a hozáállás, és bár fogalma sem volt, kik azok a „Russians” de eddig ők voltak a legszimpatikusabbak ebben a világban. Talán lehet az itteni tündéket hívták így? És mégis mi az hogy „jewish”? Végül csak elengedte a kérdéseit, anélkül, hogy feltette volna őket. Nem kellett már sokáig itt maradniuk, hiszen Minirel megígérte, hogy Isten helyreállítja a világot.
- Alright. - válaszolta egyszerűen. Majd elment a katonák mellett sziklaszirt szélén, tekintetével még mindig a kultistát keresve. A nefilim viszont látszólag nem lépett túl ilyen egyszerűen az előbbi kis közjátékon.
- What are you looking at? Move!
Elveszetette szem elől... Nem, az nem lehet. Ügyet sem vetett Adára. Tekintetével látta, hogy a zöld ruhás katonák valami házféleségek felé nyomultak, és lőttek oda vissza.
- HOL VAGY? - kiabált le a szikláról, hátha volt annyi töke a kultistának, hogy szemtől szembe harcoljon velük. - GYERE ÉS KÜZDJ MEG VELÜNK?
Ada odaszaladt hozzá.
- Loreena... - mondja csitító hangon, miközben hátrapillantott a zöld ruhásokra akik még mindig túl közel voltak hozzájuk. - Megtalál minket…
A tünde szerette volna válaszolni neki, hogy pont ez volt a cél, de ekkor más problémájuk is akadt. A katonák azonnal feléjük fordultak. Látszólag értetlenül álltak a tény előtt, hogy németül szóltak, és rosszalló pillantásokat küldtek feléjük, pedig a csónakban még észre sem vették őket! A házak felől pedig még válasz is érkezett.
- Gyertek ti ide!
Erre a katonák már tényleg felhördültek. Nem értették, hogy mit mondtak, de nem feltételeztek semmi jót. Fegyvercsövek szegeződtek rájuk, Lorynak pedig már végképp elege volt ebből az egészből, főleg, hogy nem hagyták, hogy tegye a dolgát.
- I wouldn't recommend it. - szemében valamilyen haragos tűz lobbant fel, ahogy a katonákra nézett. - I don't want to hurt you, I just need the enemy with the sword. Show him, and we are done here.
Hogy demonstrája az erejét, hogy bizony tudná őket bántani, ha akarná egy zöld villámgömböt idézett az egyik kinyújtott tenyere fölé. Remélte, hogy megijeszti őket vele, de azért előkészített egy újabb szélgömböt az elméjében, hogy gyorsan meg tudja idézni, ha tüzet nyitnának rá.
Ada hirtelen ötlettől vezérelve Loreena háta mögé lépett, mintegy egymás hátát fedezve, és az őket megszólítók felé fordul:
- A kardot viselő az kém! Információ van nála, meg kell ölni!
- You two cut this crap out. If you are from the special unit, then we have nothing to do with you. Go, and do your shit with the Krauts, we dont care, as long as you get the hell out of here! - Intett az egyik katona, aki valami tisztfélének tűnt a többiek között.
- Thank you for your understanding. - közölte udvariasan, hercegnéhez méltóan Loreena, és bezárta a kezét, vagyis eltüntette a villámot. Fogalma sem volt merre induljanak, de mostmár elindult a szírt felé, és a házak felé... Jobb ötlete nem volt.
A házak irányából a köd mögött fémes csörömpölés tartott feléjük, de ez nem állíthatta meg a tündét és a félangyalt, ahogyan az sem, hogy a valami tüzet nyitott rájuk, noha nem találta el őket. Lory elővett az övéről egy hasonló szerkezetet, mint amit az ellenfelük dobott rájuk még a sziklafalról. Valahogy ösztönösen tudta, hogyan kell használni, így kihúzta belőle a biztosítékot, és beledobta a ködbe. A robbanás hangját a szétrepülő törmelékek fémes csengése követte, de a csörgés és dübörgés nem szűnt meg, sőt egyre hangosabb lett, ahogy közeledtek egymás felé. Loreena nem hagyta, hogy bármi megállítsa, csak ment előre, Ada pedig követte bár folyamatosan fedezék után kutatott.
A ködből kibukkan egy olyan „valami”, amit már a parton is láttak. Egy azok közül, ami képes volt sziklákat is törni több száz méteres távolságból. Fémből volt, a festése szürke, viszont szögletesebb volt, mint a korábban látottak, tehát más típus lehetett, és a festés alapján azoké a németeké, akik ebben a furcsa háborúban az ellenségeik voltak. A cső egyelőre nem mozdult, így Lory csak igyekezett jobb oldali irányba megkerülni a monstrumot. A fura gép teteje követte őket, és rájuk is lőtt, de a találat nem érte el őket, talán fel sem robbant… De a fülük így is csengett tőle. A ködből még így is átszűrődtek a csengésen a katonák zavarodott kiáltásai.
Loreena csak haragot érzett. Ennek semmi értelmét nem látta így. Tűt kerestek a szénakazalban. De hogy rájuk lőttek na attól végképp dühös lett, és mérgében belevágott egy zöld villámot a fémszörnyetegbe, így vezetve le a feszültséget.
A villám ártatlanul csúszott le a járműről, de legalább meglátott valamit, ami érdekesnek tűnt. Volt egy kis, lezárt nyílás a tetején, ahová behúzódott valaki az utolsó pillanatban, mielőtt elsütötte volna a villámot. Szürke sapkát viselt, de ennél többet nem tudott megállapítani. A német katonák, akik most értek ki a ködből, megijedtek és visszahátrálnak, közben pedig megrettenve kiabálták, hogy "Boszorkányok!". Hátulról a tisztek szitkozódó kiabálásait is hallhatták. Voltaképpen Loreena igazán elégedett volt ezekkel a fejleményekkel, de leginkább azzal, hogy a kis mutatványával mindkét oldal „bátor” harcosait megfélemlítette, akik nem engedtek nőket a csatatérre.
Most viszont Ada reagált gyorsabban, és már mászott is fel a monstrumra, hogy felnyissa a tetejét, amikor pedig végre kapcsolt a tünde is rögtön mászott utána. Nem látta, hogy pontosan mi történt odafent, csak hallotta a lövést, és hogy Ada felkiáltott a fájdalomtól, majd bedobott egy robbanószert a fémszörny belsejébe. Még hallotta is, ahogy felrobbant, de ezzel egy időben más is történt…
Az égbolt, mintha csak üvegből lett volna, elkezdett széthullani.
- Úgy tűnik most te törted el a világot... - jegyzete meg az égre nézve. - nem is baj.
Nem volt kár ezért a világért, az viszont jobban aggasztotta, hogy nem találták meg a kardos fickót... A nefilim felnyitotta a fedelét a fémszörnynek, majd felkiáltott.
- Loreena, a kard! - azzal mászni kezdett. Lehetséges lett volna, hogy pont az ellenfelük kötötte el ezt a járművet, hogy több esélye legyen ellenük…? A kard említésére lelkesen mászott Ada után. Csak meg kellett fogniuk...
Ahogy bemásztak a félig megsemmisült gépbe, és kitúrták a kardot az egyenruhacafatok és miszlikbe szakadt holttestek közül, a világ valóban elkezdett szétesni körülöttük. A tájat elkezdi felváltotta a korábbi fehér üresség, és ahogy ott voltak - még a tankkal együtt - a felismerhetetlenségig roncsolódott teste a kultistának mozogni kezdett. Ahogy a tank is szétesett, nem maradt más, mint ők ketten, Ada kezében a kard, és szintén Ada csuklójára kulcsolódva az ellenfelük maradványai. Loreena boldogan látta, hogy visszakapta a felszereléseit, köztük az íját is, így egy bájol nyilat lőtt bele a maradványkéz alkarjába, lerobbantva azt a félangyalról. A húsmassza hátrébb húzódott, a fehérségből pedig lassan kivált a mélységi templom szürkesége, ahonnan elindultak. Azazel és Azrael még mindig a levegőben lebegtek egymással szemben. Talán itt egy pislogásnyi idő sem telt el… A kultista viszont nem volt sehol. Elhagyták a világok és az idők közötti térben.
Lory szinte zihál a megkönnyebbüléstől.
- Azrael! - szólt a mélységinek, hogy megvannak.
A két mélységi elhátrált egymástól, mellettük pedig megjelent Azrael korábbi emberalakja.
- A kardot.
Ada viszont nem mozdult.
Hát persze.
A kezében volt a kard, amit mindig is meg akart szerezni. Amiért Ir-Roboámban képesek lettek volna megölni egymást. Loreena nem hitte volna, hogy a nefilim még mindig itt tartott. Felsóhajtott, és a kezébe temette az arcát, mikor Ada felemelte a kardot, hogy megpróbáljon megidézni vele valamit, vagy egyáltalán előhívni az erejét… De nem történt semmi. Úgy tűnt, a kard, az igazi kard csak a gazdájának engedelmeskedett, vagy nem is volt olyan könnyű használni. Bárhogy is volt, az a fegyver a készítőjét illette és csak őt. Szinte már csodálkozott, hogy a mélységi nem ölte meg a félangyalt, és higgadtan ismételte meg a kérését.
- A kardot.
Ada elvörösödött és kicsit behúzta a nyakát, de szó nélkül adta át a fegyvert. Azrael átvette a kardot, megforgatta egyszer, majd felsóhajtott.
- Hány ezer éve volt már...
Ez után feltartotta a mennyezet felé.
- Most pedig itt az ideje, hogy megérkezzen a díszvendég. Muzaniach!

Azrael hívására megremegett a föld. Halványan, de érezhetően megjelent még valami más is a hatalmas teremben, mint a két mélységi. Loreenának felállt a szőr a hátán, pedig lassan megszokhatta volna már, hogy hatalmas félisteni lények vették körül… Azrael a páros felé fordult.
- Nefilim, szükségem van rád, hogy legyőzzük Azazelt. Tünde, téged pedig egy másik feladattal bízlak meg eközben.
Lory bólintott.
- Rendben. - nem mintha egyébként lett volna választásuk, de mostmár végigcsinálják, akármi is történjék. Láthatóan Ada is ezen a véleményen volt.
- Tünde. Mire itt végzünk, készen kell állnia két papnak, hogy megáldjanak engem amíg megküzdök Abaddonnal. A te feladatod lesz egy-egy papot hozni a két itteni egyházból. Képes vagy rá?
Nagyokat pislogtam Azraelre. Egy lelkész és egy pap? Mi volt egyáltalán a lényeges különbség, hogy mindkettő kellett? Sajnos nem volt idejük teológiai értekezésre, lehet hogy így is túl sok időt töltöttek el abban a másik világban. Noha az is megeshetett, hogy semennyit. Minden, az idő és a távolságok is relatívvá váltak. De hogy képes volt-e rá… A „nem” nem volt elfogadható válasz.
- Mindent meg fogok tenni a dolog érdekében. Hívhatnád Esronielt, egynek....
A mélységi a kezébe nyom három kis kristályt, nem is figyelve a megjegyzésre, ami kivételesen nem volt szarkasztikus. Nem mintha együtt akart volna dolgozni az ex-zsinatelnökkel, de egy megoldásnak nem volt rossz. Persze utána találni épkézláb papot, aki együtt dolgozott volna vele már más lapra tartozott.
- Ha van ötleted, hogy hol találhatod meg őket, csak gondolj a helyre, és én odaviszlek egy pillanat alatt. Ha pedig megvan a pap, csak törj össze egy kristályt, és hatalmam lesz a terület fölött egy ideig, és azán egy helyre gyűjtelek titeket.
Ismét bólintott.
- Rendben. Tudom hol kezdjem.
Lightleafre gondolt. Az egyetlen hely, ahol egyszerre volt pap és lelkész, ráadásul mindkettőt ismerte. Ez volt a lehető legjobb megoldás.
Azrael is bólintott.
- Járj sikerrel. - mondta, majd a kardja hegyével a padlóra koppintott, a tünde pedig Lightleaf ismerős főterén találta magát. Szinte rögtön futni kezdett a protestáns templom és a mellette lévő parókia felé. Lightleaf tele volt menekülőkkel, a környező felgyújtott erdőrészek miatt, így egy kisebb tömegen kellett átvágnia magát, hogy odajusson a kis házhoz, aminek azonnak dörömbölni kezdett az ajtaján.
- ANNA! ANNA! NYISSA KI SZÜKSÉGEM VAN MAGÁRA!!!
Szerencsére hamar érkezett válasz, Anna teljes felszerelésben rohant ki.
- Elért ide is végül? A Sárkány?
- Még nem. De ha nem állítjuk meg, akkor ide fog. Segítened kell, neked is Sturm atyának, együtt.
Anna elhúzta a száját.
- Sturm nincs itt. Elment a Katedrálisba hozni még gyógyítókat. - egy pillanatnyi szünetet tartott. - Mire kell a segítség?
Lory felnevetett. Elképzelte, hogy szépen elmondja a nőnek mi minden történt velük mostanság, és az még annál is őrültebbnek fogja nézni, mint amilyennek más most tartja. Pedig valamit muszáj volt neki mondania.
- Bármilyen Egyházi pap megteszi. Sok őrültséget mondtam már magának, Anna, de készüljön, mert ez lesz a teteje. Egy lelkésznek és egy papnak meg kéne áldani valakit, aki megöli a sárkányt. Magára gondoltam, mint lelkész és reméltem itt csak találunk egy papot is.
Anna szeme elkerekedett, azután hangosan felnevetett.
- Ezt egy kicsit nehéz elhinnem azután, amit láttam azokból, akiket megáldottam már korábban. Nem hiszem, hogy elég lenne az én áldásom.
- Nem elég, csak egy komponens. Szerencsére van még más is. Például Azrael kardja. Meg Azrael maga. Bízik bennem?
Anna felsóhajtott, de nem kérdezett sem a kardról, sem Azraelről.
- Fogalmam sincs, mi történik, de azután, hogy láttam a saját szememmel is egy igazi sárkányt, bármi meglehet. Tegyük fel, hogy igen.
A tünde elégedetten bólintott.
- Nagyszerű. Segítsen keresni egy papot.
A lelkésznő megrázta a fejét.
- Itt esélytelen. Még vagy két nap, mire Sturm visszaér.
Lory lenézett a kezében lévő kristályokra. Három volt. Nem egy. Volt három dobása, hiszen lelkészt már talált. Háromból csak lesz egy pap is!
- Van egy ötletem. Fogja meg a kezem. - azzal a földhoz vágta a kristályt. Valahonnan felrémlett neki, hogy látott már ilyet, Rielnél, amikor a jövőből vitte vissza a saját idejébe. Úgy tűnt, bárhonnan is vannak ezek a kristályok, módosítani tudták a téridőt. És Nebelwald egy része alatt tele volt velük a föld. Nem is értette, hogy ezzel korábban miért nem foglalkoztak… De talán túl veszélyes volt, és nem akarták kockáztatni a további eltűnéseket.
- Azrael, vigyél a katedrálisba minket!
Szinte rögtön meg is hallotta a mélységi hangját a fejében.
~ Rendben
Egyik pislogás alatt a Katedrálisban találták magukat. Azonnal megcsapta a ömjénfüst jellegzetes illata, az oszlopok, az aranyozás és a rózsaablak suttogta neki, hogy egy templomban vannak, ráadásul a főoltárnál. Egy mise közepén. Legalább ötven pap mered rá döbbenten, majd a józanabbak fegyvert is rántottak, de egyelőre nem támadnak. A rózsaablakok túloldalán a sárkány tüzének a fénye világította be az eget.
- Nem pont erre gondoltam. - motyogta kicsit meglepetten, de ha már itt volt igyekezett a legjobbat kihozni a helyzetből. Összecsapta a tenyerét.
- Uraim! Örülök, hogy mind itt vannak. Szükségem lenne egy papra, aki segít legyőzni a sárkányt, elég egy önként jelentkező.
A papok felhördültek. Előtte egy cifra gúnyába öltözött, pödört bajszú püspök állt, aki bár fiatal volt, de nagyon mulatságos külsővel rendelkezett az elálló füleivel, nagy szemeivel és pirospozsgás arcával. Háromszor hangtalanul kinyitja a száját, majd ijedten hátralép egyet.
- M-Maguk meg mégis miről beszélnek? Legyőzni? Hogy? Isten angyala!
Hát persze. A sárkány isten büntetése, az angyala, és a keresztények valószínűleg elfogadták a sorsot, hogy Veronia tűzben fog elégni.
- Igen, de nyugalom, egy másik angyal meg velünk van. Csak kérte, hogy szerezzek egy papot, aki a harc közben megáldja őt. Meg a kardját. - közölte teljesen nyugodtan, hogy lássák, komolyan gondolja. Nem volt jobb terve a frontális őszinteségnél.
A papok ettől csak még zavarodottabbak lettek.
- Ezt miért kellene elhinnünk? Na meg hogy jutottak be ide? - Mondja a püspök megint.
- Úgy, hogy Azrael beteleportált ide minket. És pont ezért kéne elhinniük.
Bár a diplomáciát segítő felszerelését hozta volna a harci helyett! Volt hozzá egy gyönyörű köpenye, egy Wolpertinger agancsból készült fejpántja, mind-mind azt segítette, hogy az emberek hallgassanak rá. De harcosként jött, így kénytelen volt puszta szavakkal megoldani a helyzetet.
- Nézzék. Elemésztheti a tűz a világot, vagy jönnek és segítenek megmenteni. Elég ha egyetlen egy valaki segít, aki még hisz ebben a világban.
A zúgolódás után csend telepedett a katedrálisra. A papok féltek véleményt nyilvánítani, lehet, hogy a büntetéstől tartottak, bár kérdéses volt, hogy Isten, vagy az előljáróik büntetésétől. Senki nem akar mozdulni. Végül egy hanyagul öltözött apáca botorkált elő a hátsó sorokból. Alkohol szaga volt, és nem állt stabilan.
- Bor.
Mutatott Loreenára komolyan, mire az felnevetett. Őszintén és nagyon.
- Én igyam meg, vagy magának adjak a segítségéért? - megköszörülte a torkát. Ha a pia mozgatta a világot, akkor a pia volt, igazán megszokhatta volna már Köderdőben ezt a módit. - A sötét tündék hercegnéjeként, ha jön és segít annyi bort adok magának, hogy soha életében nem fog elfogyni, akkor sem ha víz helyett is azt iszik.
A nő elvigyorodott.
- Na ez már valami. Teszek én a sárkányra, csak jó borom legyen. A magáé meg a Katheré egész életemre elég lesz.- kezet nyújtott. - Benne vagyok.
Megragadta az apáca kezét. Egészen felderült a szíve az ismerős említésére.
- Kather jó bort iszik, de remélem én tudok magának adni jobbat is.
Búcsút intett a püspököknek és a katedrálisnak, közben eszébe jutott, hogy abban a furcsa világban nem engedték harcolni a nőket… És most mégis, négy nő fog Azrael mellett állni, és megmenteni a világot.
- Köszönöm az együttműködést, mondják meg Institoris püspöknek, hogy Loreena Wildwind üdvözletét küldi, és nézze a postaládáját.
Elővette a második kristályt és a földhöz vágta.
- Azrael, megvan amit kértél.
Azrael hangja rögtön válaszolt is.
~ Jó. Elviszlek titeket egy helyre, készítsetek elő egy oltárt.
Egy kis, romos templomban találták magukat, valahol Veronia földjein, mellette a két másik nővel. Mindketten tanácstalanul néztek a tündére.
- Most? - kérdezte Anna.
- Elő kell készíteniük az oltárt. Én tünde vagyok, nem tudom hogy kell. Asszonyom, Én Loreena vagyok, ő itt Anna és lelkész, de nagyon fontos lenne, hogy együttműködjenek. - fordult az északihoz. Az apáca elvigyorodott.
- Amíg tartja magát az ígéretéhez, egy mélységivel is együttműködöm. Corona von Reinburg vagyok, örvendek.
Megveregette a lelkésznő vállát, aki tanácstalanul és kicsit ijedten nézett Loreenára még mindig. Aztán rögtön munkához is láttak, és elkedték leporolni a hatalmas oltárt a templomtér közepén. Loreena észrevette, hogy az egyik keze össze volt égve, de régi volt már, nem a sárkány tüzétől. Nem akart tolakodó lenni és rákérdezni, inkább karba font kézzel dőlt neki az egyik romos falnak.
A két nő percek alatt egy tiszta oltárt varázsolt, és még néhány gyertyát meg valami régi tömjént is találtak, hogy a kép teljes legyen. Végül letelepedtek az első padsorba, ami még ép volt az elhagyatott templomban.
- Csak tudnám mire ez az egész. - kezdte megint Anna.
- Amíg bor jár érte nem mindegy? - Felelte Corona, majd Loryra nézett. - Bár a részletek azért érdekelnek egy kicsit.
Mivel már itt voltak... Talán elmondhatta nekik, anélkül, hogy elvesztené a segítségüket. Ennyit megérdemeltek.
- Röviden és tömören a lényeg annyi, hogy Azrael úgy döntött, ha most nem menti meg a világot Abaddóntól akkor nincs sok értelme a létezésének. Szóval visszaszereztük a kardját a nefilim Androméda és én, ők most épp Azazellel küzdenek, és gondolom, ha végeztek jönnek ide. Akkor pedig a jó öreg Azy meg fog küzdeni a sárkánnyal, mi pedig imádkozunk, hogy nyerjen. Ehhez pedig azt kérte, hogy keresek egy lelkészt meg egy papot, akik majd megáldják őt. - Foglalta össze tömören és kendőzetlenül azt, amit ő tényleg lényegesnek tartott a történetből.
Corona levette a fejfedőjét és megvakarta a fejét.
- Veszélyes sztori, az már biztos. És milyen ez az Azrael? Milyenek az angyalok?
Lory elmosolyodott, ahogy felidézte a bukott angyal átalakulását azzá a furcsa, sok karó sok szárnyú, mégis felséges szoborszerű lénnyé.
- Hatalmasak, félelmetesek egyszerre gyönyörűek és rondák eredeti alakjukban.
Azt azért nem akarta elmondani, hogy Azrael egy mélységi, de úgy sejtette az alak amit láttak, amikor megküzdött Azazellel a valódi angyali alakja volt, így hát nem is hazudott nekik. Anna hallgatott. Ő már elkezdte összerakni a képet, hiszen Loreena hozzá ment kiszedetni magából a mélységi darabkáját. Csak egy félkegyelmű nem kötötte volna össze a két történetet. Corona füttyentett egyet.
- Nem is vártam kevesebbet. De hogy a fenébe akadtak bele a kardba? Vagy ezer ember keresi. Vagyis keresték.
- Előbb Azraelt találtuk meg egy angyalromban, véletlenül. - biccentett Anna felé megerősítően, hogy ismeri a sztorit. - Tudtuk mit keressünk, és tudtuk, hogy a démonoknál kell keresnünk, utána találtunk egy démont egy másolattal, és a másolat segítségével derítette ki Azrael, hogy hol a kardja. Csak ameddig ő a testvérével harcol, addig mi a kultistájával. - Felsóhajtott. Ideje volt színt vallani, hiszen a kultistával már elárulta magukat. - Igen, bukott mindegyik. De ebben a pillanatban nem hiszem hogy ez számítana.
Corona sóhajt, de úgy tűnt, állta a szavát, hogy a borért még egy mélységivel is hajlandó lenne együtt dolgozni.
- Nem is vártam mást sajnos....- elgondolkodott. - Tehát ide fog jönni. De mikor, egész pontosan?
- Nem tudom. Azt se tudom ma milyen napot írunk. - vallotta be. Az időérzéke teljesen eltűnt a föld alatt, és abban a másik világban.
- Hogy csináltad ezt az ide-oda ugrálást? - kérdezte Anna, mire Lory előhúzta az utolsó megmaradt kristályt.
- Ezzel. Ha összetöröm Azrael ideinglenesen kontrolt nyer a térrész felett, ahol vagyunk, és elvisz oda ahova kérem.
Anna bólintott.
- Értem. És mit csinál most? Mert Abaddon egyre többet pusztít el a világból, és talán ha egy kicsit is gyorsíthatnánk a folyamaton...
- Harcol Azazellel. Szerintem utánunk jönne, ha nem ölnék meg előtte. De remélem hamar itt lesznek.
Nagyjából öt perc telt el, mikor végre meglátta a templom közepére teleportáló Azraelt és Andromédát. Intett a két nőnek.
- Itt vannak.
Ada megviseltnek látszott, a mélységi pedig a szokásos sztoikus nyugalmával állt ott. Anna és Corona meglepődtek, és elhátráltak Azraeltől, de a férfi szigorúan szólt rájuk.
- Nincs idő erre. Áldjatok meg az Úr nevében, és már itt sem vagyok. - majd Loryra és Adára nézett. - Köszönöm a szolgálatot, apró teremtmények. Lehet, hogy találkozunk még egyszer.
- Azrael... - Ada úgy tűnt nem tudja mit mondjon, hogyan búcsúzzon el. Loreena csak rámosolyogtt Azraelre.
- Remélem nem. Az azt jelentené, hogy megint elhagytad a kardod, amit nagy nehezen visszaszereztünk.... Mit kívánjunk neked most, búcsúzáskor, ami ideillik?
A mélységi arcán nem igazán tükröződtek érzelmek, de a tünde nem is várta, hogy könnyes lesz a búcsú. Azok nem ők lettek volna.
- Éljétek az életeteket megbánás nélkül. Nekem pedig már másra nincs is szükségem, csak kegyelemre az Uramtól... - Tartott egy pillanat szünetet. - Hogyan is köszönt a Pap? "Békesség nektek", kis lények. Járjatok békében!
Lory gondosan elraktározta a szívében a mélységi szavait. Békében, megbánás nélkül. Senkinek sem lehetett volna ennél többet kívánni. Azrael a két papra nézett, akik egy pillanatig hezitáltak, majd odasétálnak Azraelhez. A mélységi felfeküdt emberi testében az oltárra, a kardot a mellkasára helyezve. Anna és Corona egyszerre kezdtek kántálni:



Az „Amenre” Azrael teste eltűnt egy fénycsóvában, mintha ott se lett volna. Lory azonnal sarkon fordult és kifutott a templomból. Felnézett az égre. Látni akarta. Egyszerűen látni akarta azt a küzdelmet, a tetőpontot, látni akarta, hogy Azrael legyőzi a sárkányt, hogy valóban békében járhassanak a világon.
Abaddont keresztül suhant az égen, és egy jókora tűzcsóvával felgyújtotta az egyik közeli erdősávot. Ismét nem tudhatták, hogy Azrael vajon azért ide hozta őket, mert tudta, hogy a sárkány is itt lesz, vagy ők vonzották ide az angyalt?
Magasan repült, és sokkal nagyobb volt, mint Loreena gondolta. Egyszercsak lefékezett a kitárt szárnyával, és közvetlenül ez után megjelent előtte, ragyogóan a kard alakja. Azrael kardja. De most hatalmas volt, talán, mint maga a sárkány magasságában, mögötte pedig mintha halványan maga Azrael is kivehető lett volna, noha Loreena nem tudta megmondani, hogy valóban látta-e vagy inkább csak érezte a jelenlétét.
A sárkány aranyló lángokat fújt a kardra, de annak semmi hatása nem volt, akárha láthatatlan erőtér védte volna. A fegyver meglendült, és a sárkány szügyébe szúródott. Az angyal felüvöltött fájdalmában, és ahogy megjelent korábban a semmiből, úgy a semmibe vészett el, elhalványulva, először a teste, majd a ragyogó szimbólumok rajta. Tátott szájjal nézte a jelenetet. Könny szökött a szemébe a csodálattól, majd a megkönnyebbüléstől, amikor Abaddón eltűnt... De valahogy sokkal nagyobb harcra számított. A kard is szertefoszlott, de Lory látta, ahogy az összecsapás helyszínéről mintha valami apró, csillogó dolog hullana az ismeretlen táj felé.
- Nem mondjátok komolyan... Hogy megint elhagyta.... - motyogta. Szinte már nevetni támadt kedve. Megtalálták Azrael karját. Visszaadták az angyalnak, aki legyőzte vele Abaddónt, és a világ megmenekült a tűztől. Legalábbis nagyrészt. A pusztítás így is visszavonhatatlan károkat okozott Veroniában és sokan vesztek oda, de aki élt, annak legalább a sárkánytól nem kellett többé félnie.
Corona von Reinburg priorissza tántorgott ki a templomajtón Lory és Ada mellé.
- Értem én, de... Hol is vagyunk pontosan?
A tünde a priorissza kérdésére elnevette magát. Szórakoztató egy embernő volt.
- Nos... Fogalmam sincs. De Veronián, tehát ha elindulunk egy irányba, majdcsak találunk lakott települést. Szerencsére nem kell gyalogolnunk.
Elővette a táskájából a wolpertinger tojást és kinyitotta, hogy előjöjjön belőle a hatalmas nyúl.
- Mindenki jön?
Mindenki csodálkozva meredt a hatalmas nyúlra, majd egyenként felmásztak a hátára. Lory úgy számolt, ha nyugat felé indulnak, akkor majdcsak belefutnak egy ember településbe, ahol megkérdezhetik, merre induljanak tovább…

Bizonytalanul állt a saját háza ajtaja előtt. Minden alkalommal furcsa volt hazatérni és megszokni, hogy a világ rövid ideig mások kezében volt. Most viszont a tünde mások kezében is tervezte hagyni. Mikor Abaddón eltűnt, Azrael kardja pedig lehullott az égből, hirtelen elemi erővel érezte, hogy valami véget ért. A világ persze megmaradt, ahogyan a kalandorok újra elindulhatnak keresni a kardot minden nyom nélkül, számtalan küzdelembe vetve magukat… De az ő szerepe ebben a történetben lezárult.
Benyitott, és levette a tegezt és az íjat a hátáról, majd felakasztotta a köpenyét. Idegenként állt az előszobában, de tudta, hogy idővel meg fogja szokni az új szerepkört, ami már régóta hívta a távolból. Anya lesz, és társuralkodó, néha diplomata, de nem harcos többé.
- Megjöttem!

Azrael hívására megremegett a föld.
Halványan, de érezhetően megjelent még valami más is a hatalmas teremben, valami, aminek nem volt alakja, mégis tudták, hogy jelen van. Azrael pedig feléjük fordult:
- Nefilim, szükségem van rád, hogy legyőzzük Azazelt. Tünde, téged pedig egy másik feladattal bízlak meg eközben.
Ada a valamire meredt a teremben. Előbb Muzaniachról beszélt a mélységi…ez volna…ő volna az?
Loreenaval egyként bólintottak rá, a félangyal szinte öntudatlanul.
- Rendben. – mondta a hercegné.
Mi mást tehettek volna?
- Tünde. Mire itt végzünk, készen kell állnia két papnak, hogy megáldjanak engem amíg megküzdök Abaddonnal. A te feladatod lesz egy-egy papot hozni a két itteni egyházból. Képes vagy rá? – folytatta Azrael.
Loreena jól látható döbbenettel nézett rá, de nem olyan fából faragták, hogy visszadobott volna egy küldetést csak mert nehéznek vagy szokatlannak hangzott.
- Mindent meg fogok tenni a dolog érdekében. – felelte, s Ada el sem tudta képzelni, hogy fogja teljesíteni. - Hívhatnád Esronielt, egynek....
Azrael nem felelt, de a lovagnő kezébe nyomott három kis kristályt.
- Ha van ötleted, hogy hol találhatod meg őket, csak gondolj a helyre, és én odaviszlek egy pillanat alatt. Ha pedig megvan a pap, csak törj össze egy kristályt, és hatalmam lesz a terület fölött egy ideig, és azán egy helyre gyűjtelek titeket.
Loreena erre is rábólintott:
- Rendben. Tudom hol kezdjem.
Ada nézte a kristályokat és aggódva pillantott fel Loreenára. A tünde magabiztosnak, ha mást nem, elszántnak tűnt.
- Járj sikerrel. – bólintot Azrael, majd lekoppantotta a kardja hegyét a padlóra, s a nő eltűnt.
Ada gyomra süllyedni kezdett, a belsője már megélte azt, amit az elméje megsejtett, de kizárni próbált: bármi is történjék most vele, az fájdalmas lesz és félelmetes.
Azrael hozzá fordult:
- Készen állsz, hogy a testedbe fogadd az ősöd? Ez elég erővel fog ellátni, hogy eltipord Azazelt.
A nefilim aranyszín szemei elkerekedtek. Fogadja magába az ősét? De az ő őse… egy fenevad. A két mélységire pillantott. Hatalmasak voltak, felfoghatatlanok, rémisztőek és a maguk magasztosságában förtelmesek. Leestek a mennyekből és még a földnél is mélyebbre süllyedtek, az alakjuk és a lényegük pedig mind ezt a bukást tükrözte. Mi lenne vele, ha magába fogadná? Nem halna szörnyet azonnal? Vagy túl tudja-e élni anélkül, hogy megnyomorítaná? Legutóbb épp csak megérintette az elméjét Muzaniach és ő tizenegy év kómába hanyatlott.
De talán pont ezért… a tökéletes forma, edény, test, nevezze akárminek, az angyalvére, ami Muzaniachtól származtatja, talán megvédi a teljes megsemmisüléstől. Akkor hát nem tehet mást. Rábólintott és Azraelre nézett. Most először úgy, mint ahogy Loreenára: elfogadta, hogy a sorsa része, bízott az ítéletében.
- Igen. – erősítette meg csendes, elszánt hangon.
Azrael némán bólintott, aztán ráfogta a kardot.
Látszólag nem történt semmi, de egyszerre úgy érezte magát, mint egy vizestömlő, amit egy vízesés alá tartottak. A teste szenvedett, ahogy áramlott belé valami, maga sem tudta, hogy mi az, azt hitte meghal. Egyik pilanatról a másikra elveszítette a látását. Aztán mégsem teljesen: halvány ezüst színnel kirajzolva maga előtt látta Azazel vonalait, amint a mélységi maga elé emelte a gigantikus kardját. Ott volt hát, a fehér, akit eddig kerestek, a fenevad, amelyik Azrael kardját elvette, most már látta, nem a szemével, és mégis tudta, hogy ez is egyfajta látás. Azrael pedig mellette volt, királykék színnel. Ada ekkor ráébredt, hogy nem az árnyékukban jár, hanem mintha köztük állna, szemmagassában. Ösztönösen lepillantott, de nem látta a testét, a lábait, csak aranybarna ragyogást le, egészen a földig. Ő és Muzaniach egyek lettek. Úgy öltötte magára a mélységi testét, mint egy vértet. Vagy megszűnt, feoldódott benne, ezt most nem tudhatta, de nem is számított…
A fegyverére gondolt, ahogy mindig is tette és várt. Egy nagy alabárd jelent meg a kezében, mire viszont képes lett volna akár csak meglendíteni, úgy érzte, mintha valaki puszta kézzel belenyúlt volna a fejébe és megragadta volna az agyvelőjét. A gerincén sikító fájdalom szaladt végig a fejéből, s leszaladt a legutolsó idegéig, aztán mintha ez a valaki soha véget nem érően elkezdett volna valamit kihúzni a gerinccsatornájából. Mindeközben egy erős hang visszhangzott fel a tudatában:
- Nem gondolod, hogy ez elég lesz, igaz, Muzaniach? Többet vártam tőled.
Egy pillanatig gondolkodott…, de nem volt benne biztos, az idő itt nem számított, eltelhetett akár egy perc, de egy egész évszázad is, mire megértette, hogy a kérdés neki szólt. Andromeda eltűnt. Jelenleg ő volt Muzaniach. Mélységi volt, aki láthatatlan csápok tömkelegével ölelte ezt a világot. A velőig hatoló fájdalmon keresztül próbált felfogni valamit, amit eddig elképzelni sem tudott, vagy nem akart.
Aranyló csápok törtek előre a látóterében eltalálva valamit előtte a levegőben. Azazel karjdának egyetlen lendítése elég volt, hogy a porba hulljanak, s ő fájdalmat érzett újra, kínt, valaminek az elvesztésétől, amiről eddig azt se tudta, hogy van.
Ismét nyúzó gyötrelem törte meg az elméjét, és a csápok lehanyatlottak mellé. Azazel megint szólt:
- Ez így kevés lesz.
Ám Azraelt is meghallotta ekkor:
- Ne csak fizikai síkon harcolj. Ez nem egy ember.
Muzaniach tehetetlenül markolta az alabárdot, de nem lehetett tétlen. Andromeda, vagy amit annak hit, hallotta Azrael hangját, és a pánik ugyanakkora erővel kínozta, mint a láthatatlan marok a velőjén. Lehunyta azt, amit a szemének hitt, és megpróbálta kitárni az elméjét, kitörni a fizikai létből és betörni az előtte álló fenevad elméjébe. Amennyire akarta, úgy rettegett is attól, ami fogadhatta. Egy olyan testet irányított épp, túl a mélységi formán, amit nem lehetett megfogni, aminek nem volt mozgása, mégis messzebbre ért, mint bármelyik halandó lény, talán anyag sem volt, mégis képes volt megmarkolni a bensőjét.
Valamiért az emberek lövő csövei jutottak az eszébe… olyan akart lenni, úgy akarta berobbantani az ellensége elméjét, mint azok a halált és pusztítást szóró csövek törték ripityára a sziklákat. Még mindig nem tudott eltekinteni a fizikai világtól… aztán egy pillanatra mégis eltűnt előle a part képe és ő megérezte azt a zúgást, ami végig kísérte Andromedát és Loreenát, míg Azraelt követték Bet’Soharon át, ami minden fenevad jelenlétében betölti a koponyájukat. Ez a zúgás belőle jött, ő volt, és ezzel a zúgással esett neki Azazelnek egyetlen mozdulat nélkül.
Mintha kívülről látta volna magukat, egyszerre tudta, hogy ezt már látta korábban… amikor az előbb a két mélységi hangtalanul lebegett egymást előtt. Akkor is érezte, hogy hatalmas erővel feszülnek egymásnak, még ha kívülről tétlennek tűntek is. Most is ugyanez történt: a két fenevad, Azazel és Muzaniach összecsaptak.
Aztán ahogy próbálta megragadni azt, amiről eddig nem is nagyon tudta, hogy érzékelhető, egyszer csak egy hatalmas, fehér mező közepén találta magát. Olyanon, mint ami a világ eltörésekor volt. Előtte egy vörös páncélos férfi állt, kezében egy hosszúkard. Az arcát nem látta, mert sisak volt rajta. Rajta egy gyönyörű arany vértezet volt, egyik veróniai nép sem készített ahhoz hasonlót, mint, amilyet ők ketten viseltek most. A férfi végignézett magán, és felnevetett.
- Tehát nem tudtál elvonatkoztatni, igaz? Akkor így küzdünk meg.
A félangyal, ha halandó lett volna, most elvörösödött volna a sisakja alatt, s mintha érezte is volna a szégyen pírját az arcán, de nem tudhatta, hogy csak képzeleg-e. Nem válaszolt a másiknak, célra tartott az alabárddal, és nekiindult a másiknak készen arra hogy védjen, vagy döfjön, ha elég közel került hozzá. Most nem számított a sérült hiúság - valójában félt. Reszketett attól, hogy legyőzik valamivel, amit az emberi énje fel se foghat. De nem számított mire lett volna képes, mert ha nem is tudta a saját játékában legyőzni, legalább létre hozott valamit, ami ismerős volt - a harc, a harcosok - itt esélye lehetett.
Megforgatta az alabárdot. Az más volt fogásra, súlyra és irányításra, mint a lándzsa, így hiába célzott pontosan a páncél illesztésére, a lendítése kiszámítható volt, a lovag pedig jól hárította. Visszkézből rávágott az alabárdra, ám a kard pengéje szikrázva lesiklott a vértről. Úgy tűnt, körülbelül egyenlőek a harcban, s a vörös páncélos oldalán nyílás kínálkozott egy következő szúráshoz.
Andromeda elindult körbe, ahogy a lovagoktól látta, amikor felmérik egymást és egymás erejét-gyengeségeit, lesve a pillanatot, amikor hatásos támadást vihetnek be.
- Mondd el, hogy vonatkoztassak el. – próbálkozott. Ha Azazel beképzelt, mint a többi angyal, talán kioktatja, és sikerül elvonnia a figyelmét. Mire kimondta, gyorsan kilépett előre, és megpróbálta oldalba szúrni. Azazel azonban felnevetett:
- Ne légy nevetséges. Eggyé váltál egy angyallal, és nem ismerted fel a potenciáljait. Halandó vagy, ízig-vérig, és az is maradsz.
A mélységi kitartotta a kardját maga elé, és közeledni kezdett.
- Egy bukott angyallal... - szűrte Ada a fogai között és felkészült a fogadására, hogy az élt a hosszúkard pengéje alá csúsztassa és megakassza.
De elbizonytalanodott. Mit akar valójában? Bizonyítani? Igen. Győzni akar? Mindenképp. De ez nem állhatott az útjába… sem a félelem, sem a büszkeség. Túl nagy volt a tétje ennek a harcnak ahhoz, hogy egy félangyal sértett hiúsága és egy féllény kételyei legyűrjék, mielőtt az ellenség akár csak hozzáért volna.
Muzaniach, segíts!
A másik kardja a figyelme peremére csúszott, most a lovag sisakjára összpontosított. Ragadd meg, ragadd meg - mantrázta, hogy betörjön a másik elméjébe. Meg kellett zaboláznia azokat a láthatatlan erőket, amik a rendelkezésére álltak.
Érezte, hogy történt valami, de nem tudhatta pontosan mi volt az. Azazel kicsit megdöntötte a fejét.
- Nem, ez most nem fog működni. Már felállítottad a szabályokat. Így kell küzdenünk.
Ahogy befejezte, megtolta előre a kardját, de Ada készen állt rá, hogy lenyomja az alabárdja pengéjével... de nemtudta lenyomni. Fizikai erőben a vörös lovag fölötte állt: az ellenfél nekiveselkedett, és feltolta az ő fegyverét. Hatalmas szikrákat vertek a pengék, ahol Azazel kiránotta a sajátját az övé alól. Túl fent volt az alabárd pengéje, és Azazel túl közel. Tudta, hogy nem lenne képes eltaláni, ha most felé támadna.
A sisakján a rest kémlelte, továbbra is fáradhatatlanul próbálván az elméjét a másikénak feszíteni:
Miért buktál el? Mit akarsz? Mitől tartasz? Mindenki fél valamitől, mindenki vágyik valamire, Azrael és az összes mélységi valami többet akartak, mint amit Élóhim adott nekik, a saját nyomukat a világ orcáján hagyni, megízlelni és megélni a teremtményeket. Mire neked a kard, a hatalom, ha jobban, mint minden halandó tudod, hogy milyen elenyésző is vagy Őhozzá képest?
De már nem érezte a zúgást a koponyája hátuljában, mint akkor, amikor az előbb mozdulatlan csatájukat vívták.
Egy gyors oldalt lépéssel kisiklott mellőle, és ahogy szinte tovább táncolt, kipörögve, visszkézből mindkét karjával vezetve, újra az oldalát támadta az alabárddal. Abban a töredéknyi időben, amíg hátat fordított az ellenfelének, valami villámgyorsan hátba találta. Valami más pedig elkezdett folyni a páncélján belül, de a harci hév miatt nem érzett semmit.
A következő pillanatban a mélységi hárította a csapását is, és felnevetett.
- Tehát ez Muzaniach teljes ereje. Nem túl meglepő. Még az is lehet, hogy magad több esélyed lenne, nefilim.
Egymaga? Az életében sokszor érezte egyedül magát, de sosem volt igazán egyedül. Amikor a másik hátba találta, nem csak az ütés érte el, amit a harc hevében fel sem vett, de egy kártya is kihullott elé, maga sem tudta honnan. Migdal... A torony, a tizenhatos kártya: vélt bizonyosság meginog, romba dől a régi, valami elpusztul, valami megtisztul, az új helyet ad a réginek...
Vajon mit jelenthet mindez?
Muzaniach akarva akaratlanul beszélt hozzá, s ő nem halt bele, az elméje felépült a látomásokból, s egy olyan eszközt kapott a kezébe, ami nagyobb a fegyvereknél: tudást. Az előbb képtelen volt használni a kardot, mert nem volt való hozzá, de most ereje volt, Muzaniach ereje és a tudás, mely 11 éven keresztül szőtte át a nappalait és éjjeleit: tudja hogyan kell megidézni Migdalt, mindig is tudta. Sikerülnie kellett különben mi értelme volt az üzenetnek?
- El fogsz engedni minket, Azazel. – mondta Ada.
A mélységi érdeklődve figyelte, mit művel, de a rémítő köd, amit a torony kellett volna, hogy előidézzen, s ami félelmet kelt még a leghatalmasabb ellenfélben is, nem váltotta fel a termékeny semmi fehérjét.
Csönd állt be az ürességben, egyedül volt, tényleg egyedül. Nem csak hogy a zúgás nem tért vissza hozzá, de már Muzaniat sem érezte…
Egyedül volt...
Ő volt...
Ki volt ő...
Egyetlen gondolat nélkül emelte fel az alabárdot, úgy, ahogy mindig is tette, egyetlen kérdés nélkül folytatta a harcot, ahogy minden próféta mindig is, amióta Isten a népéből kiválasztotta földi harcosait.
Nem volt többé Muzaniach. A vörös lovag gunyorosan állt előtte, a sisakján pedig visszaverődött a saját vértjének aranyos fénye és még valami: a glória a feje fölött. Újra Andromeda volt, a nefilim.
Nem lehetett rá más válasz, csak az, hogy nem két mélységi öltött alakot ezen a világokon kívüli helyen. Amikor a fenevadat magával rántotta ide, halandóvá tette őt is. Azazel épp nem volt több egy hagyományos emberi testnél, annyi volt, amennyit látott belőle: egy vörös páncélba öltözött lovag.
Amint ezt megértette, azonnal egy szikrát küldött a másik szemére és abban a pillanatban oldalvást meglendítette az alabárdot. A Nap angyalának szikrája elvakította, fegyvere beleállt a fenevad oldalába, és vörös vért folyt ki onnét. Azazel gyorsan kiütötte a sebből a fegyvert, és oldalvást tántorogott.
- Ez meg... Hogy? – habogta a fenevad mintegy magának.
Adának ezúttal nem voltak kérdései. Újra lecsapott rá, az alabárd éle a mellkasába talált. A félangyal újra csapni készült, s bár a mélységi tántorgott, mégis erőt tudott venni magán annyira, hogy kilépjen oldalra és egy jókora vágással a fegyver nyelét kettétörje. Köhögés vette elő a mélységit, valami, amit sosem tapasztalhatott eddig, valami, amire sosem vágyott, amikor hátra hagyta a mennyeket, hogy az emberekkel járjon a földön és részt vegyen abban, amit Adonait szolgálva hiányolt, vagy elvegye azt, ami kívánatosnak tetszett előtte Isten teremtéséből.
Ada nézte, ahogy a vörös lovag sisakrostján keresztül élénk piros vér hullik a fehérségbe.
- Küzdelmes halandónak lenni. - állapította meg Ada újfent, miközben megidézte az Égi Vértjét és közelebb lépett hozzá. A hangja majdnem együttérző volt, de tudta, hogy az ellensége nem érdemli meg. Nem hezitált, amint megtalálta az illesztést a tekintetével, a lándzsa hegyét beledöfte teljes súlyával és erejével.
Azazel felhörgött, de a szavak még pont érthetőek voltak, amiket formált:
- Kár... hogy csak... száműzni tudsz... de megölni nem...
Egy szempillantás alatt eltűnt minden és ő ott volt a teremben Azrael emberi formája mellett a földön, nefilim testében, épp időben, hogy tanúja legyen ahogy Azazel teste szétporladt és a semmibe vegyült.
Azrael rábólintott.
- Ez meg is van. Jöjj.

Meglendítette a kardját, és mire Ada akár csak felocsúdhatott volna, megjelentek egy kis, romos templomban. A lányba ekkor belehasított mindaz a fájdalom, amit eddig nem érzékelt, hogy a lélegzete is kihagyott egyet: a lövés a vállába, és hirtelen, mintha csak akkor történt volna, keresztben a hátán, a lapockái alatt, vágást érzett és nedvességet. De nem volt vesztegetni való idejük, s megmondani sem lett volna képes, csak azon csodálkozott, hogy volt ereje a lábain megállni.
Loreena azonnal reagált a jöttükre:
- Itt vannak. – intett a padsorok felé, ahol két nő ült az első székeken, egy sérült kezű, különös kinézetű apáca és egy fiatal, fekete hajú nő. Ezek egyszerre lepődtek meg és hátráltak el Azraeltől, aki viszont szigorúan szólt nekik:
- Nincs idő erre. Áldjatok meg az Úr nevében, és már itt sem vagyok. – azzal rá és Loreenára emelte a tekintetét: - Köszönöm a szolgálatot, apró teremtmények. Lehet, hogy találkozunk még egyszer.
- Azrael... – lehelte Ada, nem tudta mit mondjon. A név fontos náluk, de ezt így nem érezte elégnek. A mélységi mégis tudhatta, hogy búcsúzik tőle és a sikerét kívánja, hogy Élóhim kísérje...vagy a saját boldogulása. Halandó dolgok, de ma Ada megtanulhatta milyen hatalmasak tudnak lenni azok.
Loreena rámosolyogtt a mélységire, s a maga egyenes, praktikus módján, kedvesen így szólt:
- Remélem nem. Az azt jelentené, hogy megint elhagytad a kardod, amit nagy nehezen visszaszereztünk.... Mit kívánjunk neked most, búcsúzáskor, ami ideillik?
A mélységi arcán nem igazán tükröződtek érzelmek, amin kár is lett volna csodálkozni, Ada mégis úgy érezte, maga előtt is tagadva, hogy valahol megkedvelték egymást.
Hát ennyi volt, a próféta újabb leckét kapott erről az életről, amit Adonai nekik szánt - mindenkinek.
- Éljétek az életeteket megbánás nélkül. Nekem pedig már másra nincs is szükségem, csak kegyelemre az Uramtól... – mondta Azrael, majd tartott egy pillanat szünetet. - Hogyan is köszönt a Pap? "Békesség nektek", kis lények. Járjatok békében!
A bukott angyal a két papra nézett, akik hezitáltak, majd odasétáltak hozzá, aki emberi testében az oltárra feküdt, mellén a kard. Ada kellő távolból követte, csodáló-csodálkozó arccal nézte és várta, mi lesz, mi lesz azzal, aki Élóhimért és ellene feláldozza magát.
A lelkész és az apáca gyszerre kántálni kezdték:

- Benedicat tibi Dominus et custodiat te. Ostendat Dominus faciem suam tibi et misereatur tui. Convertat Dominus vultum suum ad te et det tibi pacem. Amen.

Az Amenre pedig eltűnt Azrael teste egy fénycsóvában, mintha ott se lett volna soha.
Loreena kifutott a templomból, és felnézett az égre, Ada pedig térdre esett az oltár előtt, lehajtotta a fejét, kezeit az arca elé emelte és imáiba kezdett.
Egyszerre szárnyak suhogása, s áradó tűz hangja töltötte meg a levegőt. Mire Ada felnyomta magát és kiért Loreena mellé, a sárkány magasan repült fölöttük lángoló erdősávot hagyva maga mögött. A félangyal felpillantott és aranyszín szemeiben visszatürköződött a tűz és minden villanás. Az angyal hatalmas volt, sokkal nagyobb, mint amire emlékezett. Egy pillanatban, ahogy ott repült, gyorsan fékezni próbálta magát a szárnyával, amikor is megjelent előtte ragyogóan Azrael kardja. Óriási volt, és mögötte mintha halványan maga Azrael is kivehető lett volna. A sárkány aranyló lángokat fújt a kardra, de az ugyanúgy állt előtte, nem volt rá semmi hatással. A fegyver ekkor meglendült, és a sárkány szügyébe vágódott. Hatalmasat üvöltött az angyal, és ahogy megjelent korábban a semmiből, úgy a semmibe veszett el, elhalványulva, először a teste, majd a ragyogó szimbólumok rajta.
A kard is szertefoszlott, és látták, ahogy az összecsapás helyszínéről mintha valami apró, csillogó dolog hullott volna az ismeretlen táj felé…
- Nem mondjátok komolyan... Hogy megint elhagyta.... – hallotta Loreena hitetlenkedő hangját.
Ada köpni-nyelni nem tudott, már csak azért se, mert a sebesülések kezdték megkérni a vámjukat a testén.
Corona von Reinburg priorissza tántorogott ki a templomajtón melléjük:
- Értem én, de... Hol is vagyunk pontosan? – foglalta össze a maga sajátos módján.
- Nos... Fogalmam sincs. De Veronián, tehát ha elindulunk egy irányba, majd csak találunk lakott települést. Szerencsére nem kell gyalogolnunk. – felelte Loreena, mintha az előbb nem egy égi csata tanúi lettek volna. S úgy is volt, a múlt már nem tartozott hozzájuk, ami változás a világban törént, a jelen része lett, s hogy felfedezzék ez mit is jelent, nem állhattak itt tovább.
A tünde a táskájába nyúlt és egy arany-ezüst tojást húzott elő. Kinyitotta, hogy egy váratlanul hatalmas nyúl jöjjön elő belőle. Ada azt hitte már semmin sem lepődik meg, leejtette maga elé a kezeit és úgy meredt a nyúlra …nos, mint aki egy hatalmas szarvas nyulat lát.
- Mindenki jön? – kérdezte a tünde, midőn az állat hátán helyet foglalt.
Aztán ahogy az egyháziak felkászálódtak, Ada is felmászott mögéjük. Belekapaszkodott a puha szőrbe, és ahogy lassan ringtak előre, lelkében Azrael ajándékaival, Élóhim békéjével és bizonyosságával, elaludt.

És a világ újra megmenekült, hála a helyi fekete sátánlénynek! Köszönöm szépen a lassan két éves kitartó munkát, küldetés lezárva!
Lássuk a jutalmakat:

Ada: 200 tp és 3000 váltó
Lory: 200 tp és 3000 váltó

Fun fact: Corona von Reinburg nővér nem biztos a történtek legitimitásában, és a mai napig úgy hiszi, hogy jó részét részegen hallucinálta.