[Északi frakcióküldetés] Die Jahreszeit der Stürme

Gustav, Emilia: A Katedrálisba visszaérkező Ordo Malleus lovagok hírei megrázzák az egész északi Egyházat. A Dornburg torony ostromának eseményei sokkolóak, ám az elefánton kívül más is szorul a szobába: egy elkallódó levél kerül mindkettőtökhöz, Emiliának rögtön a rendházba, Gustavnak Plagius atyán keresztül. Őfelsége III. Gustav, a Veroniai Királyság uralkodója fontos diplomáciai ügyben keres megfelelő jelölteket. Hogy miért épp hozzátok került a levél nem igazán tudjátok, de sejthetitek hogy Emiliát mint fiatal és feltörekvő lovagot jutalmazzák a lehetőséggel, Gustavot mint léhűtőt inkább büntetik az egyházi ranglétra változatos magasságából. Az első körben el kell jutnotok Karolusburgba és audienciát kérni a királytól.

Geri: Nem sokat tudsz otthon pihenni, mielőtt Lilith megtalál. A találkozás részleteiért keress skypeon.

Theo: Vándorolsz és teszed a dolgod, amikor hogy-hogynem belefutsz egy Ordo Malleus alakulatba. A lovagok felismernek valahogy, mint a Dornburg-i ostrom résztvevőjét, így nyomatékosan megkérnek, hogy egy igen fontos, koronát érintő ügy miatt tarts velük. Amennyiben ellenkeznél őrizetbe vesznek és mint túszot rángatnak el északra, egyenesen Karolusburgba. Ha meg tudod oldani a jelenetet egyedül csak nyugodtan, ha segítség kell keress bátran skypeon.

Határidő Február 14. Ezúttal szigorú leszek, aki nem ír az kiesik.

Gyönyörű reggelre ébred Hősünk, s bár még odakintről a tél fagyos zimankója csapja meg Gustav arcát, amint kinyitja szobája ablakát, ez sem zavarja. Gyönyörű álma volt, anélkül vészelte át az éjszakát, hogy egyszer is felriadt volna, így elejétől a végéig megélte azt a csodálatot, ami nem sokszor adódik meg egy ember életében. Hatalmas levegőt vett a kinti csípős hideg egy szellőjéből, majd nyugodtan, nagyot sóhajtva engedte útjára, akár egy pillangót, mely rászállt az ujjára. Tökéletes éjszakájától eltekintve a másnaposság kellemetlen pokla ott lüktetett a gyomrában, feje is sajgott egy kissé, bár ezen segített a friss hideg levegő, de érezte, nem árt majd sétálnia egyet, mielőtt bármi fontosabb dologba belekezdene.
Szép komótosan öltözködni kezdett, új ruhát öltött magára, vörös színű inget, rá egy fekete selyemhatású mellényt. Bélelt nadrágot húzott, védekezve ezzel is a hideg idő ellen, míg nem maradhatott el állandó kelléke a fején lévő kalap. Kabátja belsejéből előhúzta boros flaskáját és boldogan nyugtázta, hogy mielőtt hazatért a mulatozásból, teli töltette azt Sid-el, nem kell ezért külön utat bejárnia, elég lesz, ha megáldja és így legalább délelőttre lesz neki elegendő innivalója.
Nyakára öltötte állhatatosság keresztjét, melyet egy útja során kapott jutalmul egy kedves asszonytól, amiért segített neki a kereskedését mindig rongáló és kirabló tolvajbanda jobb belátásra térítésében, furcsa egybeesés, hogy a lánc korábbi hordozója Keresztes volt, ki az Egyházért és az Úrért ontotta vérét, így azóta is nagy becsben tartja, érzi rajta, hogy nem egyszerű ékszerrel van dolga, olyan neki, mint egy szerencsét hozó talizmán. Furfangos erszényét is magánál hordja, melyben hamiskás érmék vannak elrejtve, mindig újratöltődik a zsák, s bár Sid-et nem szívesen viccelné meg vele, ki tudja, mikor kell ismét elhagynia Carolusburgot, ugyanis manapság elég sok küldetéssel bízzák meg természetének köszönhetően. Papirkáit beleteszi talpzúgaiba, melyet egy mérnöktől vásárolt még régebben, varázsló lehetett az illető, de ebben nem volt biztos, azóta is jó szolgálatot tesz a nem túl olcsó szerkezet. Bibliája még mindig belső szebében pihent, sok mindent megért olvasmány volt, de jó szolgálatot tesz, ha nem olvasás miatt hordja magával, kocsmai bunyók alkalmával sem utolsó fegyver.
Már éppen pálcáját vette volna magához, mikor kopogás zavarta meg a könnyed készülődést és indulását Plagius Atya akasztotta meg jelenlétével.
- Dicsértessék, jó reggelt Atyám. Mi járatban így, kora reggel? – kérdezte nagy mosollyal az arcán, mire feljebbvalója egy grimasszal vette tudomásul Gustav köszöntését.
- Dicsértessék, szép napot Gustav Atya, már tíz óra van, kicsit lekéste a reggeli órákat. – válaszolt megrázva fejét.
- Meddig várjak, hogy beljebb invitálj Gustav? – tette keresztbe karjait az idős egyházi, mire a fiatal Pap zavartan kapott fejéhez és kedves, ám de nem őszinte mosollyal tárta ki szobája ajtaját mentorának.
- Tessék csak Atyám, elnézést. – szabadkozott, mire felettese legyintett egyet, mit sem törődve tovább az üggyel, talán már megszokta a fiatalabb istápoltja flegmaságát.
- Nem kertelek Fiam, látom, készülődsz valahová. – kezdte mondandóját a férfi, majd le is ült egy az asztalnál lévő kihúzott székre, melyen eddig Gustav kabátja pihent.
- Sétálni indultam csupán, nem annyira fontos. – legyintett felé a férfi, jelezve ezzel, hogy Plagius Atya mondanivalójára mindig ráér, semmi sem fontosabb lekorholásainál.
- Mindegy is. Egy levél érkezett számodra, őfelsége III. Gustav királytól személyesen. – mondta, majd átnyújtotta felé a levelet. A férfi szemei olyannyira kikerekedtek, mintha Sid gatyaszaggató felesét húzta volna le torkán. Mit akarhat tőle a király, tőle… Miután felébredt zavarából látta azonban, hogy mentora is hozzá hasonlóan ideges az ügy miatt, keze, ami tartotta a királyi pecséttel őrzött borítékot, remegett, mint a nyárfalevél, s annak ellenére, hogy tíz perce még hideg levegő áramlott be a szobába, homlokán verejtékcseppek csillogtak.
- Nekem? – törte meg a kialakult csendet Gustav, majd elvette a felé nyújtott borítékot.
- Mit akarhat tőlem a király? – kérdezte még mindig elhűlve a férfi.
- Reméljük, hamar kibontod és kiderül… - sűrgette meg mentora az ifjút, s ekkor le is esett neki, hogy a Plébános addig nem mozdul a szobából, míg rá nem jönnek a boríték tartalmának titkaira. A Pap az asztal felé fordult és kivette tartójából a levélbontót, majd óvatosan, nehogy nagy kárt tegyen a míves papírosban, felbontotta azt és kicsit félve kiemelte a borítékból.
- Mond hamar, mi áll benne? – kérdezte egy percet követően, türelmetlenül az idős szent ember, mire Gustav arca kicsit nyugodtabb színt vett fel, és egy hatalmas sóhajtással maradék aggodalmát is elhessegette.
- Fontos, diplomáciai ügyben keres megfelelő jelölteket…ismét megbízás. – válaszolt elkámpicsorodva, mire azonban Plagius nem hogy nyugodtabb lett volna, még jobban erőt vett rajta az idegesség.
- Megfelelő? Te? Miért nem Ignácot hívták, vagy egy megbízhatóbb Testvért... – hüledezett aggódó arccal a férfi, majd ő maga is sóhajtott egy mélyet és megregulázva érzelmeit végül megköszörülte torkát.
- Azonnal a Királyhoz kell menned és vállalnod kell a megbízást. – válaszolta immáron közönyösen.
- Mindjárt gondoltam Atyám, biztos nem tudok kibújni alóla, akarom mondani, nincs alkalmasabb személy? – vakarta meg kalapja alatt fejét a férfi, mire Plagius felpattant ülőhelyéről.
- Már, hogyne lenne alkalmasabb személy, de ha a Király személyesen hívat valakit, illetlenség, nem is, egyenesen lehetetlen visszautasítani kérését. Azonnal indulj! – utasította immáron pártfogoltját, ki lehunyta szemeit, elfogadva hogy ismét csatát veszített a Plébánossal szemben.
- Rendben Atyám, eszem pár falatot és útnak eredek. – válaszolt megadóan, majd magához vette pálcáját és az ajtóhoz lépett Plagiussal a nyomában.
- Kérlek Gustav, ne legyél meggondolatlan, ne igyál és figyelj az illemre. Bármit is mond az uralkodó, tégy kedvére és semmi esetre se sértsd meg őt. – magyarázta az idős Atya, mire Gustav nagy sóhajjal nyugtázta az intelmeket.
- Értettem Atyám, viselkedni fogok. – felelte meghajolva, majd becsukta ajtaját, miután Plagius elsietett és ő maga a fürdő helyiség felé vette az irányt.
Mosdást és az étkezést követően pedig útnak is indult, hogy ismét elvállaljon egy küldetést diplomáciai ügyben.
~ Uram…te mindig próbára teszel engem…én és a diplomácia… ~ gondolta magában, majd keresztet vetett mellkas-ára és útnak eredt célba véve a Király udvarát.

Vannak azok a napok, amikor az ember már az ébredése pillanatától fogva borzalmasan érzi magát. Azok a napok ezek, amikor ha bárki kiállna, és elkiáltaná magát, hogy "Egy hónapon belül világvége!", akkor az teljesen legitimnek és illendőnek tűnne.
Ez a reggel is ilyen volt. Onnéttől kezdve, hogy borzalmasan elfeküdtem a hajam - nem mintha egyébiránt látszana a sisak alatt - keresztül a szörnyű, nyirkos hidegen, a valóban apokaliptikus híreket hordozó, (a már nem is létező) Dornburgból visszatért lovagokon át addig a futárgyerekig, aki idegesen fészkelődve figyelte távolról, ahogy a borzalmasan száraz reggeli zsemlémen rágódom.
Próbáltam úgy tenni, mintha nem venném észre. Ez rendszerint beválik, és legalább azt megvárják, hogy az étkezést befejezzem. A suhanc azonban úgy tűnik, sűrgősebb ügyben jött, ugyanis egyszer csak megindult felém, és tisztelegve megállt az asztalom mellett.
- E-Emilia von Nordenburg tizedes!
Végigpillantottam a ruháján. Nem a rendünk tagja volt, úgy tűnik a novíciussors őt is rohangálós munkákra ítélte. Egyszerre elöntött a szimpátia és a bajtársiasság. Megpróbáltam a legbarátságosabb arcom felvenni.
- Én lennék, apród. Mit szeretnél?
A novícius úti palástja alól egy nagy, pecsétes levelet húzott elő, majd két kézben tartva átnyújtotta.
- Theodotius püspök mester hívatja önt, minnél sürgősebben.
Nagyot sóhajtottam. Pontosan tudtam, mi áll a levélben, de jó lovag módjára becsületesen felbontottam, és végigolvastam. Természetesen csak a szokásos "Az adott elhívás idejét érintő napokra felmentem minden helyi és reguláris kötelező feladata alól, és a többi, és a többi..." típusú levél volt, ami egy számomra már halálig unt küldetéstípust jelzett előre: El lehet utasítani, csak nem éri meg, mert minden irányból rosszabbul jövök ki belőle. Persze a túlbuzgó fiatal lovagok meg a kalandvágyó álmodozók két kézzel kapkodnak az ilyenért, én azonban csak egy hosszú, kényelmetlen és főként kellemetlen utazást láttam benne. Eltettem a levelet, és felkeltem az asztaltól, kezemben a fél zsemlémmel.
- Köszönöm, testvér, leléphet. Azonnal felkeresem a mestert.
A novícius tisztelgett, én meg egykedvűen elsiettem a hálókörletemig, ahol magamra vettem a menetfelszerelésem. Be kell hogy valljam, mindig is szerettem az északi vörös-fehér páncélokat, és ezek közül pedig az Ordo Maellus vértjei külön kiemelkedtek. Praktikus és vastag, de igényesen hajlított lemezélek, az izületeknél megerősített sodronydarabok, és az a gyönyörű palást...! Nem tudtam nem szeretni. Ez valami családi dolog lehetett amúgy, mivel a bátyám is kötelezte délen minden emberét a palástviselésre. Mindig nagyon figyeltem a felszerelésem naponkénti alapos karbantartására, így most is kifogástalan állapotban ragyogott. Legutoljára új kiegészítőmet tettem fel, a korábban lekaszabolt démonherceg alsó álkapcsából készített arcvédőt, Ordo Maellus módra. Ahogy felcsatoltam a fegyverem, és teljes lett az egszerűbb démonokat már csak kinézetről is távoltartó megjelenésem, nem vesztegettem az időt, felsiettem a rendház felső irodáiba, és megkerestem az operatív tisztem, Theodotius püspököt. Ő is csak rangra volt püspök, mint feladatkörre, ízig-vérig lovagként viselkedett. Ahogy bebocsájtást nyertem, gyorsan tisztelegtem, ő pedig biccentett. Mindenkinek így köszönt, még a feletteseinek is, akik valamiért elnézték neki ezt.
- Laudetur Iesus Christus! - Köszöntöttem, mire ő intett, hogy foglaljak helyet.
- In Aethernum, tizedes. Hallott a Dornburg-toronyban történtekről?
- Csak a visszatért lovagoktól az ebédlőben. - Bólintottam, majd hozzátettem - Szörnyű esemény, de kivállóan helyt álltunk. Büszkék lehetünk a lovagokra akik ott szolgáltak. - És hála Istennek, hogy nekem semmi közöm nem volt hozzá.
- Kiváló katonák, mind egy szálig. - Helyeselt ő is, majd tartott egy pillanat szünetet. - Még egy mélységi is volt ott, azt mondják.
A bukott angyalok főként olyan kategóriába tartoztak, amiket a bölcs lovag meglehetősen messziről kerül, így hát ismét helyeseltem.
- Csatáról-csatára mutatják meg testvéreink, hogy Isten velünk van, és hogy milyen kivállóan képeztek ki minket vezetőink. Boldog lehet mindenki, akinek lehetősége van így bizonyítani.
Bár már el volt döntve, hogy valami kellemetlen helyre megyek, mégis úgy éreztem, hogy elszóltam magam.
'Neked is lesz lehetőséged bizonyítani...'
- Neked is lesz most lehetőséged erre, Emilia nővér, szóval boldog lehetsz teljes szívedből. - Úgy tudtam. - Méghozzá maga a király keres egy bátor és elszánt lovagot a rendünkből.
Ilyenkor már csak egy lehetősége marad az embernek.
- Bizonyosan elég leszek én, Uram? Ha Gustav őfelsége hívat valakit, meglehet, hogy van nálam képzettebb is erre.
'Megöltél egy démonherceget, tizedes vagy, és a többi, és a többi...'
- Kétség se fér hozzá. Ne szerénykedjen, Emilia nővér. Maga is tiszt közülünk, démonherceget ölt. Kiváló választás.
Megadóan sóhajtottam magamban, majd felálltam, és mélyen meghajoltam.
- Bizalma lekötelez, őexcellenciája. A palotába kell mennem az audienciáért, jól gondolom?
- Így van. Menjen rendünk és Urunk hírével. Deus Vult!
- Deus Vult! - Tisztelegtem, majd indultam is az istállókhoz.
Felszerszámoztam barna-fehér foltos lovam, és nekivágtam a már annyiszor megjárt útnak. Viszont bárhányszor is látom a fővárost, az nem szűnik meg lenyűgözni engem. Gondos építőmérnökei az angyalok romjaira ügyesen illesztették rá a fehér köveket, így új építésű város helyett mindinkább tűnt olyannak, mint amit a régi alapra mindösszesen felújítottak. Hellenburg is szép volt, és hasonlított is a fővároshoz, de az én szívemben mindig Karolusburg fogja elfoglalni a fő helyet. Ha pedig a bátyám megúnja végre a háborúskodást, és letelepedhetünk végre, bizonyosan ide fogom kérni a bírtokom. Egy szép ház a fővárosban, előterében pedig kiállítva a hibátlan állapotú vértem, amit nézve büszkén mesélhetek az unokáimnak az élményeimről... Hány évnek, és hány ellenségnek kell még elfogynia, hogy ez az álom valóra válhasson vajon?
Valamint Gustav király segít vagy hátráltat majd ennek a megvalósításában?

A felemelkedés utáni időközben, új utakat járok és gondolkozom, de mint minden jó ember, én is megéhezem egyszer, így a pénzemből egy keveset gondoltam a közeli város fogadójában költenék el. A fogadóban a legolcsóbbat kérem, mivel vándor mágusként, az embernek igen nagy odafigyeléssel kell költekeznie, mert nem minden nap jut hozzá a betevő falatokhoz, pont a fizetőeszköz hiánya miatt. Ahogy megkapom a nagy eséllyel majdhogynem moslékomat, egy üres asztalt keresek, és megpróbálom elfogyasztani, és kicsit átgondolni, elemezni az akkor történteket.
Próbálom is elfogyasztani ezt az isteni étket, amelyet a vendéglátónőm egy egyszerű placcsanással a tálamba cuppantott, de ekkor két keresztes lép be a fogadóba, mely már alapból egy eléggé zavaró tényező a számomra. Ahogy a sisakjukra nézek ki is derül, hogy ők biza a keresztesek válogatott csicsaosztagjától vannak, az Ordo Malleustól. Szerencsémre szóljon, hogy eléggé lazán veszik a dolgot, szóval nemigen tűnik, hogy komoly ügy miatt jöttek volna. Folytatnám a moslékom elfogyasztását, de ha még fél szemmel is, de figyelnem kellett őket. Nem lehet nem figyelni a bajkeverőosztagot, mely két keresztes egyikének, végigsuhan a tekintete az étkező népen, majd visszatér rám, majd összevonja szemöldökét, és a társának sugdolózik valamiről.
Folytatnám én az étkezést, de mégis hogyan, ha nagy eséllyel az emberről sugdolóznak a távolban. Így hát el is megy az étvágyam azon nyomban, hogy ezek a szentszekerek a szájukra vették a nevemet. Miért pont ide lép be isten két kardja? Miért pont nekem kell velük találkoznom? Kissé kellemetlenül érzem magam ezektől a csodálatos hősöktől, így egy darabig kevergetem a tálam tartalmát, de feladom, mivel nemhogy ezt a maradékokból összekotyvasztott gyomorbajt egymagában nehéz megenni, még ezek is idejönnek megnehezíteni a dolgomat. Ezzel a gondolattal a kanalat el is engedtem, mely hangosat csattant a tányéromon, és undorral az asztalomon el is indulok ebből a koszfészekből.
Ahogy az utam során kifele megindulnak felém, úgy igaz már háttal állva, de elcsípek pár információfoszlányt a beszélgetésükből, melyet a hátam közepére se kívántam, ám mégis pont az volt nekik a legközelebb.
- Mondom én hogy ő az!
- Kizárt dolog, rajtad kívül senki nem látta a szakaszból. Csak szokás szerint agyadra ment a harc.
- No mindjárt meglátjuk, Sig! - mondják egymásnak fojtott hangon.
Menetelek kifele, mint akinek se kép se hang, és elhagyom én ezt a süllyedő hajót, a csodás legénységével együtt. De ahogy már lépnék ki az ajtón, a kellemetlen duó, már kiállt is utánam, a legnagyobb balszerencsémre.
- Uram, várjon egy percet! - lép felém az első, aki kiszúrt. - Beszélni szeretnénk önnel.
Latolgatom a helyzetet, elfussak e, vagy ne fussak e, működne a trükk, vagy megtévesztés, talán ha sikerülne is leráznom őket, akkor megúszhatnám e körözés és sérülések nélkül a jövőben. Az a gond, hogy ez a két keresztespók, a szörnyűbbnél szörnyebb bestiák és teremtmények levadászására specializálódott, szóval én, mint egy egyszerű vándormágus, nembiztos hogy megúszhatnám ezt minden nélkül. Így hát marad a szokásos nemtudom duma, és lesz, ami lesz, de azért próbálok majd szabadulni. Így hát visszanézek rájuk, majd felvont szemöldökkel mutatok magamra. - Én? - Kérdezem meglepve tőlük.
- Igen, maga. - közelítenek meg. - Nem bánja, ha feltennénk egy pár kérdést?
Ezek a keresztesek mindíg keresztbe tesznek nekem. Egyszer akarnám elfogyasztani a helga álltal kreált mestermoslékot, de akkor is megzavarnak. Nem véletlenül "keresztesek" imádnak másoknak keresztbe tenni. - Öhm... Ha nem tart soká, mert még van dolgom bőven, amit el kell intéznem a napokban. - Mondom nekik, mintha nagyon elfoglalt lennék. Eközben Riel a kapucnimból feltekintve, csillogó szemekkel bámulja a páncélosokat. Még a szava is eláll a látványtól.
- Nos hogy meddig tart az a válaszaitól függ. Kérem, üljön le velünk és igyon meg egy kupa sört. - Karol át az egyik a hátam mögött, melytől egy pillanatra kiráz a hideg, és libabőrös leszek. Remélem minnél hamarabb leveszi rólam azt a véres kezét, mert itt helyben elhányom magam. Ahogy haladunk, és noszogat, a legközelebbi asztal felé invitál.
Remélem, hogy ez kölcsönös információ csere lesz, mert ha nem, én felgyújtom ezt a kócerájt, és elhúzom a csíkot a világ másik felére. Nem áll szándékomban agymosott katonákkal cseverészni, kik képesek elégetni azt, aki istennel ellentéteset állít. - H-hát jólvan, de tényleg nincs sok időm! – Szólok feléjük feléjük, de mintha csak süket füleknek beszélnék. Ezek nem értenek a szép szóból? Dolgom van, vagyis minden dolgom, még az illemhelyre menetel is fontosabb ennél.
Bólintanak egyet, majd míg az egyik még nézegeti az arcomat, és aztán megelégszik a látvánnyal, bólint egyet, és a mondandójába kezd. Még szerencse hogy az undor amit éreztem, nem ült ki az arcomra.
- A nevem Karthephilus lovag, ő a társam Sigfried. Mindketten a Dornburgi ostrom veteránjai vagyunk. Önt láttam a vámpírtorony pusztulásakor menekülni?
Hm gondolkodok el azon amit mondott, majd le is vonom a következtetésem, hogy nem biztos a dolgában, de talán szerezhetek valami infót, így hát kreáltam egy kis történetet. - Mintha ott lettem volna, de egy zuhanó kavics fejbe talált, és már egy jó ideje amnéziával küzdök azon idő tájékáról. - Vakarom meg a fejem búbját a beszédem közben, mintha kissé fájlalnám. A kifogásom eléggé reális, remélem elhiszik, mivel ha nem, akkor nem nevezhetem őket, még viszonylag értelmesnek se. - Miért merre jártam és mit csináltam? Talán segíthetnek. – Na meg persze ott az a bolond nachtraben, aki rámrakta azt az idegesítő átkát, így hát én nem akarom elfelejteni az ott történteket, pontosan ezért nm beszélhetek az ott történtekről, de ők beszélhetnek nekem róla.
- Ha egy zuhanó kő ott fejbetalálta volna, most lapáttal szednénk fel a csontja maradékát. - mosolyodik el Sigfried lovag. - Kérem, sokkal könnyebb ez a beszélgetés, ha nem hazudik.
- De látod, Sig! Megmondtam, hogy láttam ott egy fiút! - néz győzedelmezesen a társára Karthephilus. Míg én már lassan a hányhatnék határán vagyok.
- Látom, látom. Most nem ez a lényeg. Őfelsége Gustav király hasznát venné valakinek, aki ott volt az ostrom alatt és talán többet láthatott. Talán még jól meg is fizetné, ha hirtelen meggyógyulna a memóriája. – Pénz pénz pénz mindig csak ez, ami persze hasznosnak hasznos, de ez az arany véres is mellé nem csak drága.
- Pedig valami miatt nem emlékszem. – Még hogy meghaltam volna. Simán a lenti épületekről is omlás közben a fejemre eshetett volna egy darabka is. Vagy netalántán egy földre huppanó tömb darabkája is fejen találhatott volna, mely a földön lepattanna róla. Látszik, hogy nem a leg eszesebb lények ezek. Na, mindegy... Fordítom ki a gallérom egy részét, melyben a kitűzőm díszeleg. - De ha érdekessé tudják nekem tenni a helyzetet, hogy mégis miért lenne szüksége rám... - elhallgatok egy kicsit, majd folytatom. - Neki, akkor lehet, hogy belemennék. -

- Higgye el, érdekesnek fogja találni. A király valamit tervez, legalább is a közvélemény szerint, de annyira titkos, hogy csak észak legrangosabbja tudnak róla bármit is. Állítólag Abaddónhoz van köze. - halkítja le a hangját alig hallhatóra.
- Hmmm... - Dörzsölöm az államat, miközben az akkori történésekre gondolok. Mit akarnak ők azzal a böszme döggel kezdeni? Vagy lenne valami ami tudna vele valamit kezdeni? Érdekes felvetés. - Érdekes, érdekes, de nem hiszem el, hogy a felsős emberek pletykái, nem jutnak le a barakkotokba, kicsit részletesebben. - Mégis mihez kellhet annak az inkompetens baromnak mások segítsége. - De örömötökre szolgáljon, hogy felkeltettétek az érdeklődésemet. -
Erre Sigfried lovag összevonja a szemöldökét, majd rámförmed.
- Azért a tiszteletet tartsa meg. A Katedrális lovagjai vagyunk, nem lótifutik.
- Részletesebbet mi sem tudunk. - veszi át a szót Karthephilus. - Ha többet akar tudni, el kell látogatnia Carolusburgba.
Mégis mit kéne tennem? Nem akarok a véreskezű egyik fél segítője lenni. De ha valami nagydolog van készülőben, azt látnom kell. Valahogy önállósulnom kell idővel, valahogy kiválni, hogy el szeparálódjak tőlük. Oké döntöttem. - Sajnálom urak... - Markolom meg erősen a pálcámat, felkészülve arra, hogy egy szilánkfüstöt idézve eltűnjek a színhelyről. - De a kérésüket el kell, hogy... - Utasítottam volna el az ajánlatot, mikor Riel a kapucnimból közbevágott. - FOGADJUK! -
Bénultam le Riel válaszára, hogy ő most mégis mióta figyelt a kapucnimból, és mióta dönt helyettem? - Nagyszerű! - csapta össze a kezét Kartephilus. - Ha gondolja amint elkészült el is kísérhetjük a Fővárosig.
- Mehetünk is! - Szólal fel a gólem a kapucnimból, miként engem szóhoz se hagy jutni. Bár ha hagyott is volna, akkor sem tudtam volna megszólalni a döbbenettől.
- Szimpatikus az apró barátja. - mosolyodik el a lovag, miközben mindketten felállnak, egy húzással eltüntetve a sörük maradékát. - Akkor irány Carolusburg!

Borongós, mégis nyugodt délután volt aznap. Gerard fent ült a szobájában, és egy könyvet bújt. Még mindig nem dolgozta fel, mi történt korábban fent a toronyban. Talán nem is lesz soha ideje feldolgozni. Most minden erejét a keresésre kell koncentrálnia. Abbadón...a név sötét árnyként csengett a fülében, ahogy bújja a sorokat. Valahol kell lennie róla valaminek aközött a temérdek könyv közt, amit összeharácsolt. Már éppen vette volna elő a következő könyvet, amikor hirtelen elkezdett remegni alatta, majd olyan földindulás vette körbe a tornyukat, hogy majdnem orra esett. Páran arra gondoltak, hogy talán már el is jött a világvége, amit megjósoltak, és a sárkány egyszerűen csak hazudott. Gerard magában persze már kitalálta mihez fog kezdeni, ha eléri őt a végítélet napja, így minden hezitálás nélkül fogta magát és kiugrott az ablakon, majd levitorlázott a földre.
Lilithyra apró alakja magasodik a torony aljában. Ez volt talán a második dolog, amire számított. Nem gondolta volna, hogy ilyen hamar megtalálják. Akármiért is ment oda a démonok királya, vagy legalábbis a beosztottjai annyi biztos volt, ő elég csúnyán keresztbe tett nekik.
- Gerard... - mosolyodik el.
Könnyed léptekkel földet ér, hála az erdő adta szélárnyéknak, majd merev, porcelánbabára emlékeztető arccal mosolyog vissza.
- Áh, micsoda kellemes meglepetés. - biccenti előre a fejét - Hogy telt a hazaútja, Fraulein? Esetleg meginvitálhatom egy teára?
Érezte a hideg szemek tapintatát a mellkasán. De nem félt. Ha az lett volna a feladata, hogy ölje meg, már megtette volna.
- Annál többre lesz most szükséged. Tisztában vagy mit tettél a Dornburg toronyban?
A fiú nagyot akart nyelni. Rá akarta vágni a nyilvánvalót. Aztán mégis visszatartotta. Félt hogy elneveti magát.
~ Hogy mit tettem?! Káosz...pusztítás...őrület...a világot hamarosan beborítja a téboly, én pedig fel fogok emelkedni!
Pontosan tudta, mit művelt ott fent, amikor szabadjára engedte a halál angyalát. És eleinte pont emiatt nem is tudta, mi folyik körülötte. Aztán megértette. Rájött azokra a híres játékokra, amiket a démonkirály játszik. Ennek a játéknak a része az is, hogy még életben van. Azonban Lilithyra nem olyan, mint szeretett vezérük. Ő vele óvatosan kell bánnia.
- Amit ott tettem, elég meghökkentő volt. Talán ezért is vagyok még életben...mert képtelenség lett volna megelőzni. - morfondírozott magában. Erős gyanú ébredt fel benne, hogy igazából a kedves tábornok rágott be rá a királya helyett, hiszen neki hála kellett fel-alá rohangálnia a toronyban, akár a mérgezett egér.
~ Őfelsége csúnyán elszámolta magát. Nem számolt velem. Ez döntötte romba a tervét...
Persze, hogy még életben volt. A démonkirály bármikor parancsba adhatta volna neki, hogy lopja el a követ, ezerszer alkalmasabb lett volna annál az idétlen csürhénél. Bármikor parancsolhatta volna neki, hogy meneküljön el. Bármikor utasíthatta volna a tábornokát, hogy szerezze meg amit akar. Mégsem tette. Az egyetlen logikus magyarázat erre, hogy Gerard igazából egyáltalán nem is befolyásolta a történteket. A démonok nagyjai egészen más szinten mozognak. Bár már képes látni őket, nem több közönsége szemlélődőnél, tovább kell erősödnie.
- Látom még mindig szeretsz feltételezésekben beszélni. - Lilith elhallgat, megböki az állát a mutatóujjával és karba fonja a kezét. - Tudod mit, mégis kérem azt a teát. Sok mindent kell elmondanom és ki fog száradni a torkom közben. Remélem van mézed.
Ahogy beérnek a házba, a másik három lókötővel találják szembe magukat a fölszinten. Ahogy a rengés abbamaradt, mindhárman elkönyvelték egyszerű földrengésnek a történetet, majd visszatértek napi teendőikhez. Maria egy asztalnál ülve olvasott, Leo pedig komor, mélabús fejjel a fegyverét tisztogatta. Aleena volt egyedül, aki nem nyugodott meg, mert megérezte a démon pokoli auráját. A lépcső mellett kialakított kis erkélyről figyelte a két démont, ahol Gerard hellyel kínálja a tábornokot egy asztal mellett.
- Maria, főznél egy teát.
A vámpír nő félig felvont szemöldökkel, fogcsikorgatva bólintott felé, egy hangtalan "tudod, kit ugráltass"-t küldve felé, mielőtt elindult volna a konyhába.
- Mézzel ha kérhetem...és egy kupa vizet is.
Maria még morgott valamit, mielőtt eltűnt volna az oldalsó folyosó homályában.
- Ha I. Darrakard célja a pecsét lett volna, már elkérte volna tőlem. - fordult oda a tábornokhoz. szinte biztos volt benne, hogy tudja, hogy ő annak idején látta a pecsétet teljes formájában - Így az, hogy még nem préselődtem össze, egy-két dologban biztossá tett. Már ha nem veszi illetlenségnek a határozottságom. - Gerard arra gondolt, új feladatot fog kapni. Másik lehetséges ok, hogy Lilithyra csak ki akarja élvezni a meggyilkolását, bár erre elég kevés esélyt lát.
- D... Őfelsége célja nem a pecsét volt, hanem a rengeteg energia ami benne keringett. Amit te sikeresen elhasználtál arra, hogy megidézd a pusztítás angyalát. Ami kellemetlenebb az az, hogy nem csak azok jutottak tudatába a dolognak, akik ott voltak, hanem gyakorlatilag Veronia minden frakciója. - kezdi Lilith helyet foglalva.
~ Értem már. De ha mégis ennyire fontos volt...akkor mégsem önszántából hagyta nálam a követ. Úgy látszik csúnyűn alá lettem becsülve...
- Érdekes dolgokra lehetett volna használni, annyi biztos... - a magabiztossága változatlanul megmaradt.
Közben Maria megérkezik a teával és a vízzel, amit sikeresen szervíroz is. Mézet és mentát a tálca széléra pakolt. Gerardnak szerencsére nem volt szüksége semmire, hogy ízesítse a vizét.
- A káosz, mely egész Veronián veszett ló módjára gázol éppen át. Különös, hogy pont a mi fajtánk ítéli el... - régóta tudta már, hogy a démonok legnagyobbikának szinte kiszámíthatatlanok a lépéseit. Bárhogy akart eddig bárki elé vágni, mindig elkerülte.
- A káosz haszontalan. Irányíthatatlan és kiszámíthatatlan. Ha a bábúid nem követik a játszma szabályait és fejvesztve rohangálnak a táblán sohasem jutsz el a következő lépésedig. És a tábla fekete oldala épp készül valamire, ami talán mindent megváltoztat. Kell egy bábú, aki tudja a dolgát. Aki tudja a szabályokat.
~ A káoszban a régi, öreg vezér elesik, s az új kor hírnöke veszi át a helyét. Így már minden világos. Őfelsége egész idáig csak egy néma bábunak gondolt. Most viszont meg akar bizonyosodni a hűségemről.
- Ej, ön hízeleg... - mosolyodik el - És az én dolgom volna ezt a bábut előkeríteni?
Próbálkozott egy nem valami hihető hazugsággal. Úgy döntött, nem veszi el kedves tábornokától az örömöt, hogy a képébe mondja a szomorú hírt.
- Sokra tartod magad jelenleg, Gerard. Te leszel a bábú. - feleli Lilith súlyos szavakkal
A démon egy erőltetett félmosollyal fordította oldalra a szemeit, miközben óvatosan kortyolt egyet a vízből.
- Hehe.... - nevetett halkan, jó erős öniróniával - valahogy volt egy sejtésem. Úgy látszik, ezt a békát le kell nyeljem.
- Még várj az önsajnáltatással. Ismerlek már, Gerard herceg. Tudom, mi motivál és tisztában vagyok vele hogy rögtön a saját javadra fordítod a kialakult helyzetet amint elkerül a fejed fölül a palló. Ezért nem fenyegetéssel érkeztem, hanem egy alkuval. Hogy meglegyen a motivációd tartani magad a feladathoz.
~ Még furcsább kérdés, hogy miért van szüksége a királyunknak rám. Talán van valami...valami amit a tábornokaira sem bízhat rá. Talán...a mi királyunk hatalma nem is áll olyan szilárd alapon.
- Ez elég szokatlan tőled...mostmár eléggé érdekel, mit szánt nekem Őfelsége? - nézett rá kicsit előredőlve.
Lilith felemeli az egyik apró kezét, amin egy neki relatíve nagy, fekete ónixköves gyűrű van.
- Tudod mi ez?
Állát vakargatva bámulja a titokzatos ékszert, ahogy hangosan gondolkodik.
- Valamiféle nagy hatalmú ereklye volna? - nézett vissza rá.
- Ez tetszeni fog. - mosolyodik el Lilith, majd a háta mögé rejti a kezét. A válla fölött mágikus pecsét suhan el- Én vagyok XI. Károly.
A toronyban mindenki egy emberként rezzen össze a király láttára. Aleena a kardjáért nyúl, Maria kétségbeesetten készül pukedlizni, Leo egy lépéssel hátrébb húzódik. Gerard pedig dadogva támaszkodik meg az asztalon. Észak királya, a leghatalmasabb uralkodó mindközül, a becüsletes és igazságos Károly ült vele szemben. Eszébe sem jutott, hogy már meghalt. Olyan volt, mintha elfelejtette volna.
- Felség...mi...micsoda megtiszteltetés! Hogy szolgál az egészsége?
A király elmosolyodik, majd újra eldugja a kezét a háta mögé és újra Lilith ül előttük, ekkor mintha a köd is felszállna a démon elméjéről, minden kivilágosodik, megérti hogy került elé a nagy királyság ura.
- Úgy hívják Secretum. Legalább is az Egyház tiltólistáján így szerepel, de a titoknál többet tud. Képes egy bizonyos dolgot tényként elhitetni mindenkivel, például. Nevetségesen megterheli még az én varázserő készletemet is, tehát csak óvatosan kell vele bánni, de mint láthattad hatásos. És ami az alku tárgyát képezi... bizonyos megkötésekkel Leviathan képes felidézni.
- Secretum, igaz... - döbbent arccal bámul előre. Ha belegondol, hogy egy ilyen tárgy a démonok birtokában van... - egy gyűrű, amellyel akár Leviathan alakját is fel lehet venni.
Valójában azonban legszívesebben elnevette volna magát.
~ Lehetetlen. Annyi mindenre mondták. De ha a tényt, hogy lehetetlen, figyelmen kívül hagyjuk, máris minden értelmet nyer. Ilyen egyszerű volna? A nehezen összeharácsolt tudás alulmarad a képzelet erejével szemben. Hogy nem vettem eddig észre?
- Tehát az alku a következő. Carolusburg új királya valami nagyon fontos és igen jól titkolt diplomáciai küldetésre készül, amelyről információra van szükség. Elmész erre a küldetésre, nem akadályozod, nem avatkozol közbe, viszont megtudsz minden motivációt és részletet, amely mögötte áll, valamint bármi egyebet, amelyet te magad fontosnak ítélsz meg. Cserébe megláthatod a Secretum pecsétjét és így ha kellően megerősödsz magad is használhatod...ám előre figyelmeztetlek. Leviathan is egyetlen egyszer képes ezt a technikát használni a gyűrű nélkül, szóval egy lehetőséged lesz, ráadásul ha túl nagyot kérsz tőle kimeríti a manádat és felemészt. A mágia azonban korlátlan ideig tart, vagyis nem lehet visszafordítani a jelenlegi tudásunk szerint. Áll-e az alku?
Kis ideig némán bámulta a gyűrűt. Nem azért, mert annyira meglepte, hanem mert újabb és újabb teóriákat éberesztette fel benne. A válaszán ez persze nem változtatott.
- Egy kérdésem maradt. Kinek az alakjában?
- A sajátodban. - takarja el ismét a kezét. - Mert te mostantól Dietrich van Agthoven vagy, van Agthoven őrgróf legidősebb fia, az északi pusztaföld legnagyobb birtokának örököse és mint ilyen az egész északi peremvidék érdekeinek képviseletében jelentkezel a király küldetésére. - mondja, miközben a pecsét újra megjelenik. - Legalább is ezt fogja hinni mindenki, amíg meg nem hallják a valódi nevedet, Gerard D. Lawrenz.
A kis csapat ekkor már érdeklődve gyűjt oda az új Gerard köré.
- Mázli, hogy ilyen bonyolult a neved. - nevetett Maria, miközben megtapogatta a vállát, hogy nem illúzió e.
- Még az aurádat is elnyomta. - tette hozzá Aleena - Volna nekem is egy kérdésem. Elronthatja-e az álcát, ha az egyikünk vele megy. Az egyházban több ember is ismer minket és tudja, hogy társak vagyunk. - kicsit kellemetlen történet volt, de Gerard kénytelen volt folyamatosan jelenteni a környék egy inkvizítorának...aki valószínűleg nem tartotta be az ígéretét, hogy titokban tartja a létezését.
- Gyanakodhatnak, de az álca nem esik le ameddig a kritériumok nem teljesülnek. Szóval legfeljebb csodálkozhatnak, hogy miért kíséri egy démon ismert társasága észak legnagyobb nemesének fiát.
- Csak feltételezés volt... - -mosolygott az inkvizítor - egy ilyen nekem se jönne rosszul. Elvégre én is a nagy Egyház kitaszítottja vagyok.
Ekkor Leo lépett előre, majd komoran nyögve egyet ő is hangot adott a véleményének.
- Ezt inkább rád bízzuk. Közülünk senki sincs, aki nem lenne elég feltűnő, hogy egy találkozás után megjegyeznék.
Gerard bólintott.
- Legyen úgy. Azt hiszem más már nem is maradt...hacsak...kicsit félve kérdezem, de hány ilyen ereklyét tart még számon az egyház?
- Ezzel együtt ötöt. Járj sikerrel és talán még beszélgethetünk róluk. - mosolyodik el Lilith, majd mintha kicsit szédelegve lecsusszan a székről. - Viszont nekem még dolgom van. Sok sikert, Gerard.
- Megtiszteltsz a feladattal. Azt hiszem nekem is illene készülődnöm...
Majd ő is felállt, kikísérte a lányt és elkezdett gondolkodni. Ez a feladat túl sok új lehetőseget adott neki. Sok dulga volt még, hogy ez az álcát hitelesen használja ki.
- Maria, írj nekem egy levelet von Agthoven őrgróf egyik lovagjához. Tudsz embereket?
A vámpír idegesen vakarta meg a fejét.
- A környékbéli urak neveit ismerem csak. Talán az egyikük kisegít.
- Pár katonából álló kíséretet akarok, hogy minél hitelesebb legyen. A szükség órájában vagyunk, így meg tudom magyarázni, miért kerülöm a pompát.
- Nem lesz picit nagy falat? – kérdezte aggodalmasan az inkvizítor.
- Ne röhögtess, Aleena. Ennél sokkal veszélyesebb feladatot is kaptam már. – nézett vissza rá hideg, könyörtelen szemekkel.
~ Csakhogy Darrakard egyik embere Calorusburgban van.
- Ezzel a másik elméletemet is igazolni tudom. Valamint a királyom is meg fog bízni bennem annyira hogy több feladatot adjon.
Alig kellett fél óra, hogy Gerard útra kész állapotban legyen. Régi köpenyét levetette, s ismét magára öltötte azt a nemes gúnyát melyet utoljára diplomataként viselt. A harci öltözéke ugyan ott pihent egy hálózsáknak kikészített tárkában, így nem keltett feltűnést, no meg persze gond esetén magára tudta húzni, hogy kihasználja az erejét. Mostani gúnyája viszont inkább illett egy elegáns főúrhoz, mint egy nagy hatalmú varázslóhoz. Díszes volt, mégis kimért, visszafogott. A királyuk a szükség órájában hívta össze a nemeseit, így neki is kellő finomsággal, ugyanakkor kellő szerénységgel kell mutatkoznia. A régi diplomata ruhája tökéletes volt erre. Szűk, kellemes anyagú fehér ing, gomb helyett megkötővel rá egy mellény, végezetként pedig egy hosszú, szürkészöldes köpeny ezüsthímzéssel, egy fekete, fényesebb szövetből készült nadrághoz, egy fehér inghez, bármiféle csicsa nélkül, s végezetül egy halványkék színű kabát.
~ Nem gondoltam volna, hogy valaha is hozzá fogok ehhez még egyszer nyúlni... – borzongott meg, ahogy elővette a könyvet, amit akkor szerzett – Igaz is, ez a varázskönyv túl feltűnő.
Csettintett egyet a kezével, mire a könyv azonnal átváltozott egy szimpla verseskötetté. Sose ítélj a borító alapján, tartotta a híres mondás. Ez erre a könyvre hatványozottan igaz volt.
- Tetszik, igaz?
Gerard, meg persze a fölszinten ténykedők ugyancsak meglepdőtek.
- Mostanában szokatlanul néma vagy, Lia. – bökte ki Aleena.
- Valahogy...nem érzek többé késztetést a beszédre. Már nincs rá szükség. A gondolataink még sose egyeztek ennyire.
- Azt hiszem ennek csak örülni tudunk. Mikor tervezel indulni?
- Most rögtön! – vágta rá Maria, átnyíújtva a levelet, mellyel kiegészítheti Gerard az álcáját – Elérkezett a második felvonás ideje...
- Pontosan... – nevette el magát Gerard. Nem azon, amit a társai mondtak neki. Johannes von Nachtraben járt a fejében – Reciprokáció...
S a billog a homlokáról, melyet a vámpír nagyúr tett oda, egyszerűen köddé vált...


A démon idegesen nézett végig a magas falakon. Egy pillanatig azt gondolta, túl messzire ment. De ha a királyt és annak intrikusait akarja átverni, kíséretre volt szüksége. Allítólagos apja bármely lovagja örömmel vinné a zászlóját egy ilyen volumenű megbízásra. A háttértörténet már összeállt a fejében, nem volt más hátra, mint bebocsátást kérnie.
- Kihez van szerencsém? – kérdezte meg a nagy rostélyos kaput őrző zsoldos, ahogy odaért hozzá.
Gerard elővette a legkomolyabb, legrémisztőbb ábrázatát. Nem volt nehéz, a most történtek után valahogy alig volt kedve mosolyogni.
- Jelentse be Dietrich van Agthovent. A szükség órájában érkeztem.
A katona kis ideig habozott, majd egy óvatos meghajlást követően elsietett a vár legmagasabb tornya felé. Nemsokára újabb pár katona érkezett, köztük egy elegánsabb ruhájú emberrel, feltehetőleg egy apród lehetett.
- Erre tessék, Herr.
A vár lovagterme nem sokban különbözött azontól, melyeket itt emeltek az erdőt övező síkság védelmére. Még akkor készülhetett, amikor nem szakadt ketté a királyság. Az erőd ura, egy bizonyos von Otchsenwald a kandalló mellett ült és egy pohár bor társaságában intézte mindennapi ügyeit.
- Lord Otchsenwald. – köszönt neki Gerard magabiztosan – Elnézést a váratlan vizitért. Remélem nem veszi tolakodásnak az audienciát.
Eszébe jutottak Maria szavai. Csak használj sok latin-szagú szót. Egykettőre elhiszik, hogy nemes vagy.
- Ugyan, mindig öröm téged itt látni Dietrich. – áll fel a vitéz lovag – Hogy szolgál jóapád egészsége?
Lod Otschenwald egy meglepően magas, köpcös alak volt. Az egész formája egy hatalmas, két lábon járó hegyre emlékeztetett. Azcát számos seb takarta el, talán háborús veterán lehetett. Itt a határvidéken még mindig gyakoriak voltak a ksiebb összecsapások. Az ehhez hasonló urak remek vezetői voltak a vidéknek.
- Nem túl jól. Atyám már jó ideje betegeskedik. Ezért vállaltam át a feladatát.
A várúr elégedetten bólogatott. Gerard pedig foyltatta.
- Őfelsége Calorusburgba szólította vazallusait. Azt rebesgetik szörnyű fenyegetés közeleg. Magam sem tudom miért, de úgy hírlik, veszély fenyegeti mindazt, mit becses kincsként védelmezünk. És most, hogy atyám nem képes kötelességét ellátni, rám hárul a feladat, hogy képviseljem a király előtt.
- Nagy terhett aggattál a nyakadba, kedves fiam ha azt hiszed, készen állsz efféle fontos feladatokra.
- Nem sokáig leszek már örökös. Apám is áldását adta, hogy tanulhassak a főurak feladatairól – nyújtotta át Maria levelét, amit még korábban adott neki.
Lord Otchsenwald meglepetten olvasta a hírt, miszerint a nagy őrgróf betegeskedik. Egy ilyen akár végzetes is lehet. Csak Isten tudja, felépül-e belőle valaha. Akkor pedig nem más lesz az őrgróf, mint...
- És mire gondoltál, Dietrich?
- Kíséretre van szükségem, hogy őfelsége elé járuljak. Az ön lovagjait akarom, hogy vigyék a zászlómat!
Kisvártatva egy szekér állt a vár kapujában. Elegáns, mégsem túl csicsás hintó volt ez, éppen olyan, mellyel lehet vágtatni, ha a kietlen határvidék pusztaságán bandita támadná meg az embert. Négy lovas kísérte a kocsit, egyikük az Otchsenwald család, a másikuk Gerard...illet most Dietrich címerét vitte magával.
- Legyen szerencséd, fiam! – üzente neki Lord Otchsenwald, még mielőtt elköszönt volna tőle.
~ Szerencse... – kacagott magában a démon, ahogy szemeivel meredten a kezeit bámulta – Az csak olyanoknak kell, akik nem tudják, mit csinálnak!

Mehet is akkod a következő kör, csináltam skype konfot, ott kellene időpontot egyeztetni. Határidő ezúttal is 2 hét, azaz Febr. 28.

Gustav mondhatni gyorsan megérkezik, hiszen a Templomtól nincs messzire a királyi lak, Plagius Atya kérésére most nem ejtette útba a fogadót, ahol egyébként mindig kezdi a húzós reggeleket. Lovag fogadja érkezését, kedvesen köszönti, rajta kívül egy köpenyes alak és egy másik magasabb rangú Ordo Maellus várakozott.
- Dicsértessék, jó reggelt. - köszöntötte az egybe gyűlteket, kezeit összeillesztve meg is hajolt a magasabb rangú Emilia előtt.
- Gustav Engelberg Atya vagyok, örvendek a találkozásnak. - tette hozzá kedvesen mosolyogva, belül viszont fortyogott a dühtől, hogy jelenleg itt kell tartózkodnia a fogadó melege helyett.
Többen is érkeztek a Király hívására, egy számára igen ismerős mágus állt két fegyveressel az oldalán később pedig befutott egy nemes is egy őt kísérő fegyveressel. Egyenes, merev tartással, hideg szemekkel nézett végig az itt egybegyűlt társaságon. Azonban volt benne valami furcsa, ami Gustavot gondolkodóba ejtette, ismerősnek nem volt ismerős, a nemesek vonásai pont illettek rá, végül megrántotta a vállát és mindenkit megfelelőképpen üdvözölt.
- Ugyancsak nehézkes jónak gondolni, mikor fejünk felett ádáz griffmadárként leng a végítélet bárdja, drága barátaim. - hangzott a cifrára sikeredett szöveg, ahogy odasétált a többiekhez és szemügyre vette őket.
- Tiszteletem az uraknak. - tette hozzá flegmám, bár volt Hölgy is a társaságban, Gustav nem törődött ennyire a formalitásokkal, ő dolga, ha úgy érzi mi helyes, mi nem.
A Papnak azonban megakadt a szeme a kis varázslón, nem csoda, hogy ismerősnek tűnt neki, a fiatal is kereste vele a szemkontaktust, mikor pedig tekintetük találkozott meg is szólította őt.
- Mi szerintem már találkoztunk, bár nem emlékszem hogy normálisan bemutatkoztam volna, így most mindenki elött bemutatkoznék. Theo Wagner vagyok, még egyszer örülök a találkozásnak. - köszöntötte udvariasan, no nem úgy, ahogy a giccsparádé megérkezett, de ez már elegendő volt a fiatal Papnak, ahhoz, hogy jó modorú viselkedésre biztassa a mágussal szemben.
Fel is húzza szemöldökét ahogy ismét rápillant a köpenyes Mágusra, meglepődik, ahogy az hadarja szavait, ugyanis felismeri benne azt a fiút, ki társa volt abban a rémálomban Eichenschildnél.
- Üdvözöllek Fiam. - köszönti ő is illedelmesen, majd emlékek sora záporozná meg elméjét, mikor megszólította őket az inas.
- Kérem, fáradjanak be. Őfelsége fogadja önöket. - Gustav engedelmesen, szó nélkül követi őt az egybegyűltekkel a Király színe elé a tanácsterembe, hol jelenleg várta őket többedmagával.
A tanácsterem nagy volt és jól kivilágított, középen egy nagyobb asztal állhatott korábban, aminek helyébe most egy jóval kisebb kávézóasztal került, rajta volt egy vízzel teli tál; odabent már többen várakoztak, az egyik sarokban egy a fővárosi mágusok talárját és zafírcsillagát viselő, fiatal képű fiú állt csöndesen, az asztal mellett az érkezőktől balra egy idősebb, nyugodt arcú látszólag hivatalnok, az ablakkal szemben közvetlenül pedig észak koronázott királya, III. Gustavus állt Gustavékkal szembe fordulva.
Mindenki a maga módján köszöntötte a Királyt, a nemes kezet csókolt neki, a többiek meghajoltak, ahogyan Gustav is mélyen meghajolt a Király előtt, kezet csókolni nem fog neki, de pár szóban azért megfelelően köszönti, tekintettel lévő Plagius Plébánosra, ki parancsba adta neki, hogy ne hozzon szégyen a Templomra és Rá...legfőképpen.
- Dicsértessék Fenség, Templomunk és jómagam is megtiszteltetésnek vesszük, hogy megtisztelt levelével. - mondta az út közben bemagolt mondatot, majd nagyot sóhajtva hányta le magát képzeletben, amiért ilyen magát meghazudtoló szöveggel rukkolt elő. Amint hellyel kínálják őt, leül, ahogy a többiek is tennék.
- Üdvözöllek benneteket, nemes uraim, lovagjaim és atyám. - mondta, miközben gyűrűs kezét a nemes felé nyújtotta.
- Örvendek, hogy elfogadtátok a kérésünket. - tette hozzá, követve az udvari protokollt.
- Kérem, ön hízeleg, felség. Hisz nem vagyok még úr. - mondta a nemes, ki ismét nem bírta ki, hogy ne győzedelmeskedjen a többiek felett seggnyalás tekintetében.
- Üljenek le, uraim, hölgyem. - intett a kis asztalt körülvevő székek felé, mindenki le tudott ülni a Király kivéve, ez érdekes illemtudást igénylő szellemi játéknak ígérkezik a Pap számára, ugyan ki fogja saját helyét ráerőltetni az Uralkodóra, bár volt egy tippje.
- Kérem, elmondanák mit tudnak Dornburg sok emlegetett ostromáról? - folytatta Gustavus nem hagyva, hogy bárki közbeszólhasson, bár tippje nem jött be, nem a nemes ugrott fel helyéről, invitálva a Királyt, Emilia keresztes volt, kinek égette fenekét a szék.
- Felség, én magam nem vettem részt a dornburgi ütközetben, de minthogy az egyház és az állam támogatják egymást, hát nem engedhetem, hogy én üljek, miközben a király áll. - magyarázta kicsattanva az illemtől, ha valaki akinek pozitív irányba terelődött a karmája, az ő volt.
- Csak szóbeszédeket. A szárnyaló halál áriájáról, aki elhozza majd a pusztulást, melyet Szakadás óta ember meg nem tapasztalt. Repülő kastélyok, lángoló angyalok...valóban hatalmas ez a világ. - mondta a nemes, majd a többiek felé fordult.
- Talán önök közül valakit elértek más hírek? - tette hozzá kérdésével a többi érkezőt faggatva, szavai akár a finom, erős alkohol, jól esik az embernek, mégis minél többet használja, annál jobban butul tőle. Gustav magára véve a kérdést, elgondolkozott, de ő nem volt jelen az ottani Káoszban, csupán pletyka szintű információkat hallott az ott történtekről.
- Hallottam híreket lebegő tornyokról és egy arkangyalról, ki sárkány képében jelent meg ott, hol az Ordo Malleus felsorakozott a csatára. Ennyit tudok csupán, de ezt sem lehet készpénznek venni. - válaszolt készségesen, ahogy próbálta felidézni Pap társa által mondottakat.
- Nagy megbánás tölt el azóta, hogy mi magunk nem csatlakoztunk az ütközethez, ám olyan hirtelen történt hogy az Ordo Malleus vitéz lovagjain kívül senkinek nem volt ideje csatlakozni. Azonban volt egy mágus, aki ott járt. - vette át a szót a Király, próbálván magát kihúzni a csatából való hiányának felelőssége alól, majd karja oldalra lendül, ahogy magához intette az eddig falnál álldogáló taláros alakot. Fiatal, húszas évei elején járó férfi rövidebb, kormos, fekete hajjal és sötét tinta kék szemekkel, innen még jobban láthatták a nyakában csillogó zafírcsillagot.
- Hadd mutassam be önöknek Hans Schreiber udvari mágust. Az ifjú mester vette a fáradtságot és csatlakozott az Ordo Malleushoz, amely ugyan akaratunk ellenére történt, de jelenleg javunkra válik. - ezután a király bólintott a fiúnak, aki erre közelebb lépett a tálhoz.
- Kérem, hajoljanak hátrébb. - vette is át a szót az Uralkodótól, szák szavúan intette őket mondandóját alátámasztva.
Ahogy a társaság hátradőlt, a mágus hanyagul a víz felé csapott és ujjai felől egy pillanatra narancsszínű apró lángot láttak lepattanni és beleesni a vízbe, ami hangos sercegéssel forrt gőzzé; ahogy a gőz elkezdett terjengeni, szépen lassan egy lapos henger alakot vett fel, irreálisan szabályosat.
- Most azt fogják látni, amit én láttam. Azt, ami a végünket jelentheti. - mondta, majd a gőzfelhőre lassan árnyék borult, hirtelen kékes fény gyúlt, láthatták a Dornburg tornyot, remegni és lassan tágulni, ahogy iszonyú erővel szétveti magát és abból elszabadul a narancsvörös gyehenna. Később Abaddón rajzolódik ki az illúzióból, elrettentő a megjelenése, még ha élőben biztos, impozánsabb, félelmetesebb lehetett.
- Sajnos amit hallottam, nem tudom visszaadni, de higgyék el nekem, hogy ezt mondta: "Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot tartsatok, azután az élő Isten szent tüzében vesztek el. Ez volt az első és utolsó szó, amelyet hozzátok intéztem."
- Azután, nem különben. - szól közbe Gustavus.
- Vagyis a bűnbánat már nem segít rajtunk. - tette hozzá.
Gustav érdeklődéssel figyelte a jelenetet, elámul még a mai napig a Mágusok által használt mágia szépségén, függetlenül attól, hogy a benne lévő történet és látvány nem túl felemelő.
- Hm...érdekes. - válaszolt Theo, bár őt első ránézésre inkább maga a varázslat érdekelte, melyet az Udvari Mágus létrehozott.
- Mit jelent ez, felség? Mit kell tennünk? - kérdezte Emilia nagy sóhajt követően.
- Biztosak benne, hogy aki megjelent, az egy nagy hatalmú arkangyal volt? Nem csupán illúzió, vagy egy olyan lény, ki talán nem képes leigázni a Földet? - kérdezte, miután véget ért a varázslat és Gustav Király közbe szólt.
- Nyilván nem voltam jelen, és magam is ezen információkat kaptam, kivétel a Föld pusztítása részt, így csak ártatlan kérdésként vetettem fel csupán. - tette hozzá, mire Kartephilus, a Theo mellett ülő lovag kihúzva magát válaszolt.
- Biztos, atyám. Én és a mágusfiú mellettem szintén ott voltunk a csatában és kétség sem férhet hozzá, hogy a szárnyas kígyó a toronyból Abaddón arkangyal, az Isten Lángja volt. Egyszerűen... éreztem. De nem emlékszem az ifjú mesterre a csatában. - szűkült össze a szeme Schreiberre nézve, aki erre csak sztoikusan bólintott.
- Baj is lenne, ha emlékezne, lovag uram. Akkor ugyanis nem a csatára figyelt volna és nem az ellenségre. - válaszolt hanyag megfontoltsággal, ügyes esze van ennek a varázslónak, szépen kihúzta magát. Gustavus nem késlekedett, ismét ránehezedett az asztalra és úgy kért szót magának.
- A nyolcvan nap pereg, uraim, és én nem vagyok hajlandó tétlenül várni. Azt mondják nem tehetünk semmit a Pusztítás Angyala ellen... ám én ebben kételkedem. Schreiber mester, mutassa a következőt.
a mágus bólintott az uralkodó kérésére, ekkor pedig a kép megváltozik. A tengert láthaják, legalább is annak tűnik, aztán a látószöghöz nagyon közel kiemelkedik a tengerből egy ronda pikkelyes test, egy jormungandr, egy hatalmas tengeri kígyó a kísértet-szigetek környékéről, egyike a Schwarzjäger eredetmítoszban szereplő fenevad gyerekeinek; aztán a kép egyszer csak megremeg, valami eszméletlen erővel csapódik be a lény oldalába, abba hirtelen előbb tenyérnyi majd túloldalt emberfejnyi lyukat robbantva, majd gyors egymásutánban még egy és még egy. Miután a kígyó vérezve elfekszik a tenger színén egy hajó orrdísze úszik be a képbe, majd csáklyák horgai akadnak a hatalmas testbe és erős, embernek kinéző kezek kezdik befelé vontatni.
- Tudják mit láttak, uraim? - kérdezte türelmetlenül Gustavus, mire a kis Mágus az illúzió felé nyújtja kezeit és úgy elmélkedik alig hallhatóan.
- Talán...Jotünök? Lehetséges ez újra? Nem nem tudom... - magyarázta...
- Ez valami újfajta mágia? El kellene hoznunk a használóit? - kontrázott kimondva a lényeget Emilia
Gustav először érdeklődve nézi a mágiában lévő cselekményeket, majd szemöldöke és gyomra egyre jobban összehúzódik. Nem tudja ugyan, milyen lényt támadtak meg azok a humán kinézetű alakok, de nagyon úgy tűnik, hogy szembe akarnak szállni Abaddónal, nem is tudja magában tartani megilletődését.
- Szembe akarnak szállni egy arkangyallal? Az Úr lángjával? - nézett fel hitetlenkedve egyenesen a Király szemei közé, teljesen megfeledkezve magáról és az illemről.
- Szembe. Megteszek mindent, ami ahhoz kell hogy megvédjem a királyságot. Még ha a mennyek minden serege is az ellenfelem. - válaszolta Gustavus hűvösen, Schreiber pedig egy intésre eloszlatta a ködöt.
- Amit láttak nem mágia. Nem kell hozzá képzés, sem pecsét, sem varázserő. Ezek egy angyal ellen amúgy is haszontalanok. Egyedül az eszköz kell, amely ezt a hatást kiváltja, amely jelenleg a nyugati tengert uraló félóriások, a halászok által jotünöknek emlegetett kalózok kezében van. Ők lehetnek a kulcs a megmentésünkre. - magyarázta a varázsló kisegítve a Királyt a válasz fáradalmaival.
- Ha ilyen erősek ezek a fegyverek, nyilván nem legyőznünk kell őket, négyőnknek. - feltételezte a dolgot Emilia, s bár Gustav igazat adott neki, mégsem fűlött a foga ehhez az egészhez.
- Drága uraim... - mosolygott előre sejtelmes, kissé titokzatos módon.
- Több mint egy mód van rá, hogy ezt az égrengető erőt igába hajtsuk. Több út...ahogyan azt bölcs királyunk is tudja. - tette hozzá.
Gustav elkomorodik és hitetlenül tekint maga elé. Minden, amiben eddig hitt, most ebben a teremben, a Király színe előtt, rommá válik. Azzal nincs problémája, hogy megszerezzen egy fegyvert és hát ő sem szívesen nézné végig, hogy romba dől a Világ, de hogy szembe szálljon az Úrral...amiért felesküdött...
- Ön szerint, mi történik, ha végül sikerül megállítanunk Abaddónt? Minden menne tovább? - nézett fel a Pap még mindig elkomorodva.
- Óh, koránt sem. - rázza meg a fejét a király mosolyogva.
- Új nap virrad, atyám. Olyan új nap amely a véget hozza el, de nem nekünk. Észak minden ellenségének, legyenek azok dél lázadói, a mélységek bukottja vagy a mennyek minden angyala. Megszerezzük ezt az erőt, ezt a lehetőséget...Nem erővel és vérrel, ahogy dél tette a fővárosunkkal.. - simítja hátra a haját.
- Tisztességesen. Szövetségekkel és előnyös üzlettel. Rávesszük a jotün törzseket, hogy állítsák a szolgálatunkba a technikájukat és ez lesz az, amely megment mindnyájunkat.
- Nem épp az Ordo Maellus specialitása a diplomácia, de ha az úriemberek védelméről van szó, állok felséged rendelkezésére. - bíztatta Emilia az Uralkodót.
- Kiválló döntés, ahogy számítani lehetett rá. - bólintott alázatosan Sir Seggnyaló is.
- A Úr küldötte azzal fenyegeti a világot, hogy bűnössége miatt elpusztítja, Fenségnek pedig erre háború és Önkényuralom a válasza a világ felett? Nem is csak a világ, de Pokol és Mennyország felett? - kérdezte teljesen rémült arccal.
- Tud erről az akcióról az Egyház, Fenség? - kérdezte.
A nemes erre idegesen felpattant helyéről, majd oda csapott két kezével az asztalra.
- Merje ezt még egyszer mondani! - emelte fel a hangját. Gustav odafordította tekintetét és figyelve a majomparádé arcát leesett neki a tantusz, túljátssza szerepét...ő nem az akinek adja magát. Gustav kijózanodik a megrökönyödés állapotából, felhúzza szemöldökét, majd hozzáteszi rideg közönnyel.
- Nem éppen nemesekhez méltó viselkedés ez, jelenetet rendez a király előtt? - kérdezte a férfi, majd végighallgatta Gustavus válaszát.
- Gondolja hogy itt lenne, ha nem tudna, atyám? - vonja fel a szemöldökét a király.
- Feleljen nekem valamire. Elfogadta már, hogy Abaddón bűnösnek ítélte? Elfogadta, hogy el fog égni? De nem csak ön, atyám, egész családja, minden szerette, minden ismerőse, minden jól ismert erdő és mező, minden ház és fűszál, minden gyermekarc amit valaha látott. Látja már a szemei előtt a lángokba vesző gyermekeket? Látja már a szenesedő csontokat, amik egykor templomának nyája volt? Valóban ennyire biztos benne, hogy az Úr, Veronia Kegyelmes Istene, aki megbocsátotta az ősök vétkét, aki megszüntette az Átkot az arra méltókon, akinek felépítették a Helelnburgi Katedrálist... A mi türelmes Atyánk küldte ezt a pokolból szabadult fenevadat, aki pusztítást hoz és fájdalmat? - magyarázta a Király az okokat, mire Emilia is az Uralkodó védelmébe kelt.
- Gustav atya, Sixtus őszentsége jóvá hagyta Gustavus király megválasztását. Ha a király döntését kérdőjelezi meg, azzal a pápa bizalmát, és ezzel Isten kegyelmét is kérdőre vonja. - magyarázta, majd Gustav magába fordult kicsit a hallottakról. Meggyőző volt Gustavus mondandója, nem hiába lett király, jól tud érvelni, kicsit bele is képzelte magát az általa elmondott szörnyűségekbe. Igaza van, nem biztos, hogy az Úr nevében tisztítja meg a Földet az arkangyal, lehet a Pokol küldötte, de akár önkényes céljai is lehetnek. Emili szavai azonban szíven találják, jól mondja, jelenleg kivetkőzött magából és gondolkodás nélkül adott teret érzelmeinek. Irónikus, hogy pont az ellenkezőjére kért meg Plagius...
- Sajnálom, megfeledkeztem magamról. Hajlandó vagyok alávetni magam orcátlanságom okán kimért büntetésre. - sütötte le szemeit a férfi és keresztet vetett mellkasára.
- Elég büntetést szab ki ránk a rettenet, amely fenyeget minket. Nem toldom meg a listát, atyám. - feleli békülékenyen Gustavus majd kiegyenesedik.
- Ma pihenjenek le, holnap hajnalban indulunk egészen a tengerig, Salzadler gróf birtokán egy apró kikötőből fog kifutni a hajónk ide s tova három nap múlva. Gyorsan kell cselekednünk, mert nem a saját életünk a tét, uraim és hölgyem. Fivéreinké és gyermekeinké, gyámolítottjainké és szeretteinké. Ha bele is szakadunk a porba sújtjuk Abaddónt, a kegyelmes Krisztus nevéért. Hiszem hogy az Úr is ezt akarja. - mondja, majd kis szünet után hozzáteszi.
- Deus vult....
- Köszönöm Felség, hálás vagyok Önnek kegyelmességéért. Deus vult. - hajolt meg a férfi, s bár jót nevetett volna a ripacs nemest megbotránkoztató közjátékon Emili után iramodott, hogy tőle is elnézést kérjen viselkedéséért.

A szekeret nem engedték tovább a palota első bejáratánál. Akármit is tervezzen a király, nem sok emberrel akarja megosztani. Elégedetten csukta össze a könyvet, ahogy a kocsis közölte vele, megérkeztek. Hozzá tudott volna szokni ehhez. Már éppen állt volna fel, amikor megakadt a szeme egy utolsó, apró kis hibán.
~ Áh, majdnem elfelejtettem.
~ Ne! Eszedbe ne jusson! - ordította a lány a fejében, mielőtt Gerard a mellénye alá bújtatta volna becses ékszerét, nehogy bárki is felismerje róla. Így már mindent elfedett, ami Lord Gedeonra emlékeztetett volna.
Az őt kísérő lovagot utasította, hogy hozza magával a felszerelését. A nemes harcos egyéb fegyverei közt nem is volt feltűnő, így senki sem kérdőjelezte meg, miért visz egy váltás ruhát a palotába. Talán csak nem volt merszük hozzá.
~ Egyúttal meg is figyelem őket...ha Őfelsége egy embere valóban itt kémkedik...akkor közülük senkire sem kell gyanakodjak.
Peckes léptekkel, csizmájával feszes ütemben kopogva lépett be a tanácsterembe, oldalán az őt kísérő fegyveressel. Körülötte mindenki tiszteletteljesen húzta ki magát, üdvözölték, ő pedig nem sietett viszonozni ezt. Kétségkívül tetszett neki a rang, és a vele járó tisztelet. Egyenes, merev tartással, hideg szemekkel nézett körbe a tánácsterem előcsarnokában, az ott egybegyűlt társaságon. Ő most egy úr volt, egy hatalmas úr, egy leendő pillére a királyságnak. Úgy döntött, alaposan kiélvezi a helyzetét.
A hideg terembéli szellő orkánként hasított az arcán át, ahogy meglátta, kivel sodorta ismét egyfelé a sors. A kotnyeles mágus a toronyból, akinek hála időt tudott nyerni. Gerard azt hitte, már mindent látott.
~ Ez...ez hogy lehet még életben?! Nem igaz! Nyugalom, ne ess ki a szerepedből...
Hideg, komor hangon szólt fel a tanácsteremben összegyűlt népekhez. Akár egy méltóságteljes úr, ki készen áll királya bármely óhaját véghez vinni.
- Ugyancsak nehézkes jónak gondolni, mikor fejünk felett ádáz griffmadárként leng a végítélet bárdja, drága barátaim. - hangzott az ugyancsak cifrára sikeredett szöveg, ahogy odasétált a többiekhez és szemügyre vette őket - Tiszteletem az uraknak.
Kettejükön kívül a varázslócska, valamint az egyház négy képviselője gyülekezett az ajtó előtt. Közülük hárman az Ordo Malleus jegyeit viselték a ruházatukon. A negyedik minden bizonnyal egy rangosabb püspök lehetett az őrgrófság vidékéről. De hogy a kis varázsló...aki talán mégsem volt annyira jelentéktelen, mint elsőre gondolta. Biztos valami főúr szolgálatában állhat, és őt képviseli. Elképzelhető.
- Szintúgy üdvözletem. Mi szerintem már találkoztunk, bár nem emlékszem hogy normálisan bemutatkoztam volna, így most mindenki előtt bemutatkoznék. Theo Wagner vagyok, még egyszer örülök a találkozásnak.
~ Rangot nem említett. Akkor mégse...vagy netán ő volna az...nem az nem lehet. Ha Darrakardnak kémkedne, nekem nem volna szükséges itt megjelenni.
Ekkor nyílik az ajtó, majd a palota egy inasa ugrik ki rajta, hogy beinvitálja az ott várakozókat.
- Kérem, fáradjanak be. Őfelsége fogadja önöket.
A tanácsterem nagy és jól kivilágított, középen egy kisebb kávézóasztal került rajta egy vízzel teli tállal. Odabent már többen vannak, az egyik sarokban egy, a fővárosi mágusok talárját és zafírcsillagát viselő, fiatal képű fiú áll csöndesen, az asztal mellett balra egy idősebb, nyugodt arcú hivatalnok, az ablakkal szemben közvetlenül pedig észak koronázott királya, III. Gustav áll. Nem túl fenséges fogadtatás ez. Úgy látszik, nehéz időket él meg a korona, hogy megfelelő fogadtatást sem tudtak előkészíteni. Vagy csak az új király magasról tesz az úriasságra.
Utolsóként lép be a palota termébe. Különös érzés fogta el, ahogy körbeforgatta a tekintetét a termen. Jól megjegyezte az arcokat, bár tudta, hogy felesleges volt. Az őt kísérő lovag annak rendje módja szerint meghajolt, majd oldalra húzódott, hogy senkit se akadályozzon a mozgásban. Gerard pedig, aki most Dietrichként utazott oda megvárta, míg a többiek végeznek az idétlenkedéssel, odasétált királya elé, majd ahogy az protokol megkövetelte, meghajolt.
- Mein Lensherr.
- Üdvözöllek benneteket, nemes uraim, lovagjaim és atyám. - mondja, miközben gyűrűs kezét felé nyújtja. - Örvendek, hogy elfogadtátok a kérésünket.
Egy könyned, természetes mozdulattal a gyűrű felé hajol, majd ajkait hozzá közelítve szusszan egyet felette. Ezután felemelkedi, majd pár lépést háttal megtéve a többiek mellett áll az asztalnál. Leülni nem ül le, míg engedélyt nem ad rá a király. Bár a behívott emberek közül egy sem lehet elfedett démon, az itteniek közül akárki szolgálhatja a démonkirályt. Ha tényleg rá akar bukkanni Darrakard nyomára, ennél jobb alkalma nem lesz kutakodni most, amikor még senki sem sejti, mit tudott meg. Ám vigyáznia kellett. A legkisebb gyanú is leleplezheti. Mert ha tényleg itt van királya kéme, ő tudni fogja, kit rejtett el a Secretum.
- Milyenk a megtisztel... – köhög egy nagyot Theo Wagner - Elnézést, de mostanában vajúdom a torkommal.
- Kérem, ön hízeleg, felség. Hisz nem vagyok még úr. – válaszolt Gustavnak némi habozást követően. A szerénység olyan erény, mellyel feltétel nélkül bárki szívébe bele lehet ásni magad. Belegondolva talán kissé sejtelmes volt, amit az előbb mondott. A tény, hogy állítólagos apját betegségben szenvedőnek írta le...kíváncsi volt rá, vajon a másoknak említett hazugságait is elfedi-e a Secretum.
- Dicsértessék Fenség, Templomunk és jómagam is megtiszteltetésnek vesszük, hogy megtisztelt levelével.
- Üljenek le, uraim, hölgyem. Kérem, elmondanák mit tudnak Dornburg sok emlegetett ostromáról?
Ez egy érdekes kérdés volt. Ő, aki ott volt, többet tudott a jelen lévők közül bárki másnál. De hogy a szóbeszédből végül mennyi jutott el a messzi Pusztaföldre...az már egy bonyolultabb kérdés volt.
- Felség, én magam nem vettem részt a dornburgi ütközetben, de minthogy az egyház és az állam támogatják egymást, hát nem engedhetem, hogy én üljek, miközben a király áll.
Gerard ellenben nem zavartatja magát helyet foglalat a többiek mellett, majd egy gondterhelt nyögéssel húzta ki magát.
- Csak szóbeszédeket. A szárnyaló halál áriájáról, aki elhozza majd a pusztulást, melyet Szakadás óta ember meg nem tapasztalt. Repülő kastélyok, lángoló angyalok...valóban hatalmas ez a világ. - mondta, majd a többiek felé fordult - Talán önök közül valakit elértek más hírek?
- Hallottam híreket lebegő tornyokról és egy arkangyalról, ki sárkány képében jelent meg ott, hol az Ordo Malleus felsorakozott a csatára. Ennyit tudok csupán, de ezt sem lehet kézpénznek venni.
- Ahogy kívánja. Nagy megbánás tölt el azóta, hogy mi magunk nem csatlakoztunk az ütközethez, ám olyan hirtelen történt hogy az Ordo Malleus vitéz lovagjain kívül senkinek nem volt ideje csatlakozni.
~ Tehát az délen sokkal nagyobb az öszhang a király és papjai közt. Itt olybá tűnik mindenki a saját feje után megy.
- Azonban volt egy mágus, aki ott járt. - karja oldalra lendül, ahogy magához inti az eddig falnál álldogáló taláros alakot. Fiatal, húszas évei elején járó férfi rövidebb, kormosfekete hajjal és sötét tinta kék szemekkel, innen még jobban látjátok a nyakában csillogó zafírcsillagot.
- Hadd mutassam be önöknek Hans Schreiber udvari mágust. Az ifjú mester vette a fáradtságot és csatlakozott az Ordo Malleushoz, amely ugyan akaratunk ellenére történt, de jelenleg javunkra válik. - ezután a király bólint a fiúnak, aki erre közelebb lép a tálhoz.
- Kérem, hajoljanak hátrébb.
Ahogy hátradőltök a mágus hanyagul a víz felé csap és ujjai felől láttok egy pillanatra narancsszínű apró lángot lepattanni és beleesni a vízbe, ami hangos sercegéssel forr gőzzé; ahogy a gőz elkezd terjengeni szépen lassan egy lapos henger alakot vesz fel, irreálisan szabályosát
- Most azt fogják látni, amit én láttam. Azt, ami a végünket jelentheti.
A gőzfelhőre lassan árnyék borul, majd hirtelen kékes fény gyúl. A távolban a Dornburg torony lebegett, kezdett remegni és lassan tágulni, majd ahogy korábban is látták, iszonyú erővel szétveti magát és abból elszabadul a narancsvörös gyehenna. Abaddónt kirajzolódni látszik, noha képen vetítve koránt sincs akkora hatása mint élőben most sem kevésbé impozáns már csak a látványa sem.
- Sajnos amit hallottam nem tudom visszaadni, de higyjék el nekem, hogy ezt mondta: "Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és mégannyi napotok van, hogy bűnbánatot tartsatok, azután az élő Isten szent tüzében vesztek el Ez volt az első és utolsó szó, amelyet hozzátok intéztem."
- Azután, nem különben. - szól közbe Gustavus. - Vagyis a bűnbánat már nem segít rajtunk.
- Érdekes...
- Mit jelent ez, felség? Mit kell tennünk?
Démonunk, aki most éppen a mit sem sejtő Dietrich-et adta, próbált a háttérben maradni. Félig döbbenetet játszva, félig a magát higgadtnak mutató nemest adva néz előre meglepődött tekintettel.
- Hát igaz...
- Biztosak benne, hogy aki megjelent, az egy nagy hatalmú arkangyal volt? Nem csupán illúzió, vagy egy olyan lény, ki talán nem képes leigázni a Földet? – kérdezte tőlük a pap, aki az egyházat képviselte az Ordo Malleus mellett.
- Nyilván nem voltam jelen, és magam is ezen információkat kaptam, kivétel a Föld pusztítása részt, így csak ártatlan kérdésként vetettem fel csupán.
A Kartephilus névre hallgató egyén, a Theo mellett ülő lovag kihúzza magát.
- Biztos, atyám. Én és a mágusfiú mellettem szintén ott voltunk a csatában és kétség sem férhet hozzá, hogy a szárnyas kígyó a toronyból Abaddón arkangyal, az Isten Lángja volt. Egyszerűen... éreztem. De nem emlékszem az ifjú mesterre a csatában. - szűkült össze a szeme Schreiberre nézve, aki erre csak stoikusan bólint.
- Baj is lenne, ha emlékezne, lovag uram. Akkor ugyanis nem a csatára figyelt volna és nem az ellenségre.
Gustavus király ekkor ismét ránehézkedik az asztalra.
- A nyolcvan nap pereg, uraim, és én nem vagyok hajlandó tétlenül várni. Azt mondják nem tehetünk semmit a Pusztítás Angyala ellen... ám én ebben kételkedem. Schreiber mester, mutassa a következőt.
A mágus bólint, ekkor pedig a kép megváltozik. A tenger, látszik a vízión, legalább is annak tűnik, aztán a látószöghöz nagyon közel kiemelkedik a tengerből egy ronda pikkelyes test - egy jormungandr, egy hatalmas tengeri kígyó a kísértet-szigetek környékéről, egyike a Schwarzjäger eredetmítoszban szereplő fenevad gyerekeinek. Aztán a kép egyszer csak megremeg, valami eszméletlen erővel csapódik be a lény oldalába, abba hirtelen előbb tenyérnyi majd túloldalt emberfejnyi lyukat robbantva, majd gyors egymásutánban még egy és még egy; miután a kígyó vérezve elfekszik a tenger színén egy hajó orrdísze úszik be a képbe, majd csáklyák horgai akadnak a hatlamas testbe és erős, embernek kinéző kezek kezdik befelé vontatni.
- Tudják mit láttak, uraim? - kérdezi Gustavus.
Kínos csend ülte meg a termet.
- Talán...Jotünök? Lehetséges ez újra? Nem nem tudom...
- Ez valami újfajta mágia? El kellene hoznunk a használóit?
Dietrich nem szólt semmit, csak várt. Első ránézésre a Nyugati tengeren túli népnek vélte őket. Legendák mesélik, hogy Veronia mégsem olyan apró, mint azt húdító őseik elírták. Mendemondák hajós vikingekről, pogány elődökről, kik a szakadás után útra keltek...vagy talán csak velük együtt kerültek ide. De ezt neki nem kell tudnia. Úgyis meg fogják mondani.
- Szembe akarnak szállni egy arkangyallal? Az Úr lángjával? – úgy látszik az a titokzatos pap elfelejtette, kivel beszél. Biztos valami magas rangú érsek lehetett, hogy ilyen határozottan véleményt tudott nyilvánítani.
- Szembe. Megteszek mindent, ami ahhoz kell hogy megvédjem a királyságot. Még ha a mennyek minden serege is az ellenfelem. - válaszolta Gustavus hűvösen, Schreiber pedig egy intésre eloszlatta a ködöt. - Amit láttak nem mágia. Nem kell hozzá képzés, sem pecsét, sem varázserő...ezek egy angyal ellen amúgy is haszontalanok. Egyedül az eszköz kell, amely ezt a hatást kiváltja, amely jelenleg a nyugati tengert uraló félóriások, a halászok által jotünöknek emlegetett kalózok kezében van. Ők lehetnek a kulcs a megmentésünkre.
- Hát reméljük a legjobbakat.
- Ha ilyen erősek ezek a fegyverek, nyilván nem legyőznünk kell őket, négyünknek.
Gerard azt hitte rosszul hall.
~ Ezek most komolyan beszélnek. Mit hisznek miért jöttek ide, nézelődni meg ámuldozni? Fogalmuk sincs a felelősség értékével. Egyrakás inkompetens, fafejű idióta. Miféle tanács ez...inkább mint egy részeg diskuráció valami ósdi kocsmában. – nvette el magát magában – Szerencsétlen Gustavus...
Nem érdekelte. Elhatározta, hogy csak azért is élvezni fogja. Borzolta hát még egy kicsit a kedélyeket. A tekintete egyik pillanatról a másikra elsötétül. Elégedetten kulcsolja össze maga előtt a kezét, majd támaszta meg az állát a kézhátán.
- Drága uraim... - mosolygott előre sejtelmes, kissé titokzatos módon. Úgy érezte, még ő maga is megrémül, ahogy a hangját hallja - Több mint egy mód van rá, hogy ezt az égrengető erőt igába hajtsuk. Több út...ahogyan azt bölcs királyunk is tudja. - ő persze már rögtön az elején sejtette, hiszen megmondták neki, ez egy diplomáciai küldetés lesz. Igen, több mód is van rá, hogy ezt az erőt a nagy királyság megszerezze magának.
~ És vele együtt az, aki itt támogatja az én királyomat...
- Ön szerint, mi történik, ha végül sikerül megállítanunk Abaddónt? Minden menne tovább? - nézett fel a Pap még mindig elkomorodva.
- Óh, koránt sem. - rázza meg a fejét a király mosolyogva. - Új nap virrad, atyám. Olyan új nap amely a véget hozza el, de nem nekünk. Észak minden ellenségének, legyenek azok dél lázadói, a mélységek bukottja vagy a mennyek minden angyala. Megszerezzük ezt az erőt, ezt a lehetőséget... Nem erővel és vérrel, ahogy dél tette a fővárosunkkal. - simítja hátra a haját. - Tisztességesen. Szövetségekkel és előnyös üzlettel. Rávesszük a jotün törzseket, hogy állítsák a szolgálatunkba a technikájukat és ez lesz az, amely megment mindnyájunkat.
- Nem épp az Ordo Maellus specialitása a diplomácia, de ha az úriemberek védelméről van szó, állok felséged rendelkezésére.
- Kiválló döntés, ahogy számítani lehetett rá. - bólintott alázatosan.
Ám nem mindenkinek egyezett erről a véleménye.
- A Úr küldötte azzal fenyegeti a világot, hogy bűnössége miatt elpusztítja, Fenségnek pedig erre háború és Önkényuralom a válasza a világ felett? Nem is csak a világ, de Pokol és Mennyország felett? - kérdezte teljesen rémült arccal.
- Tud erről az akcióról az Egyház, Fenség? - kérdezte.
El akarta magát nevetni. Ez oylan jó volt. Ahogy a halandók, akik egy odlalon állnak egymást próbálják hátráltatni. Nem bíznak egymásban. Mert nem tudják, hogy a hatalom képes a bizalmat helyettesíteni. A démonoknál könnyű. Az erős szava szent. Az embereknek talán át kéne ezt venni tőlük.
~ Ezt szörnyen fogom élvezni...
Gerard...vagyis Dietrich haragot színlelet. Ennyi év után persze még mindig nem tudott tökéletesen hazudni, de remélte, senki sem veszi észre, hogy szinészkedik. Idegesen állt fel, majd csapott két kezével az asztalra.
- Merje ezt még egyszer mondani! - emelte fel a hangját.
Módszeresen megfagyott a levegő a teremben. Érezni lehetett a feszültséget. Olyan gyönyörű volt, hogy az embernek kedve támadt volna örömében táncot lejteni. Az a titokzatos pap is érezte. Valamit biztos érzett, mert visszaszólt neki.
- Nem éppen nemesekhez méltó viselkedés ez, jelenetet rendez a király előtt?
~ Hogyan?! Mit képzel el....ó te, esküszöm ha ennek vége, kalodába záratlak.
Aztán amikor királya szóra emelkedett, lenyugodott. Tökéletes helyzet volt. Megértően húzódott vissza, ahogy ura elszavalta ideológiáját, majd várt. Gondolatban pedig jót nevetett az embereket.
- Gondolja hogy itt lenne, ha nem tudna, atyám? - vonja fel a szemöldökét a király. - Feleljen nekem valamire. Elfogadta már, hogy Abaddón bűnösnek ítélte? Elfogadta, hogy el fog égni? De nem csak ön, atyám, egész családja, minden szerette, minden ismerőse, minden jól ismert erdő és mező, minden ház és fűszál, minden gyermekarc amit valaha látott. Látja már a szemei előtt a lángokba vesző gyermekeket? Látja már a szenesedő csontokat, amik egykor templomának nyája volt? Valóban ennyire biztos benne, hogy az Úr, Veronia Kegyelmes Istene, aki megbocsátotta az ősök vétkét, aki megszüntette az Átkot az arra méltókon, akinek felépítették a Helelnburgi Katedrálist... A mi türelmes Atyánk küldte ezt a pokolból szabadult fenevadat, aki pusztítást hoz és fájdalmat?
- Gustav atya, Sixtus őszentsége jóvá hagyta Gustavus király megválasztását. Ha a király döntését kérdőjelezi meg, azzal a pápa bizalmát, és ezzel Isten kegyelmét is kérdőre vonja.
Kis szünet kúszott keresztül a tanácstermen ismét.
- Sajnálom, megfeledkeztem magamról. Hajnaldó vagyok alávetni magam orcátlanságom okán kimért büntetésre. - sütötte le szemét.
- Elég büntetést szab ki ránk a rettenet, amely fenyeget minket. Nem toldom meg a listát, atyám. - feleli békülékenyen Gustavus majd kiegyenesedik. - Ma pihenjenek le, holnap hajnalban indulunk egészen a tengerig, Salzadler gróf birtokán egy apró kikötőből fog kifutni a hajónk ide s tova három nap múlva. Gyorsan kell cselekednünk, mert nem a saját életünk a tét, uraim és hölgyem. Fivéreinké és gyermekeinké, gyámolítottjainké és szeretteinké. Ha bele is szakadunk a porba sújtjuk Abaddónt, a kegyelmes Krisztus nevéért. Hiszem hogy az Úr is ezt akarja. - mondja, majd kis szünet után hozzáteszi. - Deus vult...
- Deus Vult, felség.
Megtörli a homlokát, ahogy elégedett mosollyal csap öklével a mellkasa felé oda, ahol a szíve dobogott. Akár a vitéz harcos, a ravasz stratége, vagy elegáns diplomata, ki királyát szolgálja. A nagy főnemes....a nagy főnemes fia, ki arra született, minthárom legyen egy személyben.
- Deus vul.... - habozik egy pillanatra, ahogy a vér az arcába söpör.
Theo Wagner csinált valamit, nem is sokkal messze tőle, amiről az ujjából a vér patakként kezdett el ömleni a vér, egyenesen a ruhájára. Az új ruhájára. Dietrich egy ideig döbbenten figyel, ahogy a vér lassan csörgedezik le az arcán, és a ruháján. Aztán elmosolyodik, majd kuncog egyet.
- Életünket és vérünket! Bölcsen szólt, veterán uram...
~ Te utolsó féreg...ezért a saját véredben foglak megfojtani!
- Köszönöm Felség, hálás vagyok Önnek kegyelmességéért. Deus vult.
Minden a terv szerint haladt. Talált pár embert, akiket kizárhatott, mint Darrakard kémjei. Talált párat, akikre gyanakodhatott. Hamarason még több új lehetőséget fog tudni kiaknázni. És nem utolsó sorban...megszerzi annak a rejtélyes mágiának a titkát, ami annak idjeén eltüntette Wagnert a toronyból.

A két lovaggal érkezem a fővárosba, és pont ezen szerencsétlenség miatt, nem vagyok képes meglógni ebből a helyzetből. Erre fel, még Riellel is összebarátkozik a két kard, mely az elszabadulás lehetőségét, egy jó nagy lapáttal még jobban lerontja. Szépen nyugodt tempóban haladunk az úticélunk felé, mely már már inkább nyomasztó, mint kellemes, kissé erőltetettnek is érzem. Ám bár ezen menet nem tartott soká, csak szerény személyemnek egy röpke örökkévalóságig, és meg is érkezek a tanácsterem elé, kissé nyűgösen. Egyetlen vigaszom a remény, hogy valami expedícióra küldenek minket, mintsem csatába, ahol valami újat, ismeretlent, és forradalmit fedezhetek fel, ismerhetek meg, de amire a legeslegjobban vágyom, hogy meg is tanulhassam azt. Legalább az apró gólem a kapucnimban élvezte az utazást mely, mint egy kis kényelmes függőágy, szolgáltatta neki a tökéletes rálátást, az újdonsült lovagbarátai felé.
- És és és meddig tartott a kiképzés? Mi voltaz eddigi legnehezebb ellenfeled? - kérdi a kis gólem csillogó szemekkel az újdonsült barátjától. S míg elbeszélgetnek, nem sokkal később a messzeségből egy páncélozott hajadon érkezik hozzánk.
- Laudetur, testvér. – Hallom a köszöntést, bár ahogy figyelem, felém nemigen szánja.
A lány után be is esik egy pap, ki gyorsan köszönti az ittlévőket, egy érdekes kis mosollyal az arcán, mely páncélos hölgyemény elött meg is hajolt.
- Dícsértessék, jó reggelt.
- Gustav Engelberg Atya vagyok, örvendek a találkozásnak. – Mutatkozott be a szentemberünk, de a kialakuló csapat, egyre változatosabb felállásúvá kezdett válni.
Majd újonnan érkezett valami nemeslegény, nem vagyok ismeretes ezekben a körökben, szóval első látásra, semmi ismerőset nem véltem felfedezni rajta. De mégis mit keres itt? Képes tenni egy elkényeztetett nemesficsúr akármit is életveszélyes helyzetben, ha egyáltalán olyanba kerülünk? Márpedig biztos vagyok benne, hogy elküldenek minket most valahova az isten háta mögé, isten áldásával. De maximum isten háta mögött csak a teremtő válla felett átdobott sóból kapunk.
- Ugyancsak nehézkes jónak gondolni, mikor fejünk felett ádáz griffmadárként leng a végítélet bárdja, drága barátaim.
- Tiszteletem az uraknak.
Ahogy jobban körülnézek, és végighallgatom a bemutatkozásokat, a tiszteletes személyében, egy ismerőst vélek felfedezni. A többiek, mind ismeretlenek számomra, de majd csak megismerjük egymást a későbbiekben. - Szintúgy üdvözletem. - hagyja el a számat kissé komoran a köszöntés, majd ahogy jobban megnézem a papot, felismerem, hogy annó vele találkoztam többször Eichenschild poklában. Nézek a papra, keresve a szemkontaktust, hátha felfigyel. - Mi szerintem már találkoztunk, bár nem emlékszem, hogy normálisan bemutatkoztam volna, így most mindenki elött bemutatkoznék. Theo Wagner vagyok, még egyszer örülök a találkozásnak. - Üdvözlöm most már kissé hivatalosabban, az összes ittlévőt. Riel csak bámészkodik körbe körbe, ám mégis mint mindíg a két harcoson, az egyik nőn, és a pojácát kisérő lovagon akad meg a szeme.
- Üdvözöllek Fiam. – Hangzott el a pap szájából, ezzel adva esélyt arra, hogy hátha emlékszik még valamire az ottani dolgokról.
Bár a kis köszöntőm és bemutatkozásom után, az időnk el is fogyott, mivel az ajtó kinyílt, és hívattak minket az ajtón túlra.
- Kérem, fáradjanak be. Őfelsége fogadja önöket.
A tanácsterem, nagy, és viszonylag jól kivilágított, és éppen annyira díszes, amennyire egy felsőbb körökben élő embernek, éppen szüksége van rá. Középen, egy a teremhez nem illő, kicsi asztalka állt, melyből merem feltételezni, hogy a nagyobb asztalt elvitették innen. A kis asztalkán, egy vízzel teli tál állt. A tér maradékát, kitöltötték a fogadóbizottságunk tagjai, melyek ahogy jobban megnéztem, Gusztustalan király szerény személye, álldogál velünk szemben. Elvesztette a székét? Vagy miért álldogál meg is lepődöm rajta. A másik sarokba, egy fura máguslegény, fiú álldogál csöndesen magába temetkezve. Az asztal mellett balra pedig egy hivatalnokszerű egyén álldogál, olyan nyugodt arccal, mint akit valami felsőbbrendű mágia védelmezne mindentől.
No de persze szép is lenne, ha ennyi lett volna a reakcióm. Valójában, ahogy a szolga behívat minket, és megindulok befelé, úgy elképedek a látványon, de ahogy meglátom azt az inkompetens barmot, aki ezt a kócerájt vezeti, egy pillanatra elkap a hányinger, így a számhoz kapok, de szintúgy pár pillanat múlva el is múlik, ahogy leveszem róla a tekintetemet. Essünk túl rajta minél hamarabb, ezért inkább a környezetemet, és a többi a már teremben lévő személyt kezdem kissé górcső alá venni. Nem kifelejtve, a kis asztalt a tál vízzel a tetején. Mégis mit akarnak azzal?
- Felség. – Hallom mögülem, de a gondolataim még mindig nagyon máshol járnak. Agyalok, agyalok, és agyalok, hogy mégis miért lettünk mi ide hivatva.
Ahogy a nemes odasétált a királyhoz, én inkább elfordítottam tekintetemet, amig a közparádé végbement, - Mein Lensherr. – Hallottam is a köszöntést, majd ahogy végeztek a formalitásokkal, figyeltem a királyon kívül mindenre.
A kiskirály széttárja kezeit, majd mondandójába kezd, ahogy a formalitásokkal végeztünk. - Üdvözöllek benneteket, nemes uraim, lovagjaim és atyám. - mondja, miközben gyűrűs kezét a ficsúr felé nyújtja. - Örvendek, hogy elfogadtátok a kérésünket.
Most köszöntenem kéne, de Tényleg? Elátkozom magamat ezzel a fajankóval, ha én köszönni merek neki. De ahogy körbenézek, rá is eszmélek arra, hogy nagyon nagy eséllyel lehetséges, hogy nem járnék túl jól, ha nem köszönteném ő seggszelenciáját. - Mienk a megtisztel... - majd köhögni kezdek, hogy ne kelljen végig mondanom a köszöntőt. - Elnézést, de mostanában vajúdom a torkommal. - Majd köhögők tovább. Persze mindezen műveletem közben, meghajolok előtte, és elküldöm a jó bús anyjába magamban.
- Kérem, ön hízeleg, felség. Hisz nem vagyok még úr.
- Dicsértessék Fenség, Templomunk és jómagam is megtiszteltetésnek vesszük, hogy megtisztelt levelével.
- Üljenek le, uraim, hölgyem. - int a kis asztalt körülvevő székek felé, melyhez akárhogy számolok, neki nem lesz helye leülni, hála a jó istennek.
- Kérem, elmondanák mit tudnak Dornburg sokat emlegetett ostromáról?
Az invitálás után, a kérdését meghallva, meghallva leülök, és magam elé bámulva, az államat vakargatva gondolkodok a történtekről. Nem éppen kellemes, és nem szeretném megint átélni az ott történteket.
- Felség, én magam nem vettem részt a dornburgi ütközetben, de minthogy az egyház és az állam támogatják egymást, hát nem engedhetem, hogy én üljek, miközben a király áll.
- Csak szóbeszédeket. A szárnyaló halál áriájáról, aki elhozza majd a pusztulást, melyet Szakadás óta ember meg nem tapasztalt. Repülő kastélyok, lángoló angyalok...valóban hatalmas ez a világ.
- Talán önök közül valakit elértek más hírek?
- Hallottam híreket lebegő tornyokról és egy arkangyalról, ki sárkány képében jelent meg ott, hol az Ordo Malleus felsorakozott a csatára. Ennyit tudok csupán, de ezt sem lehet kézpénznek venni.
- Ahogy kívánja.
- Nagy megbánás tölt el azóta, hogy mi magunk nem csatlakoztunk az ütközethez, ám olyan hirtelen történt, hogy az Ordo Malleus vitéz lovagjain kívül senkinek nem volt ideje csatlakozni. Azonban volt egy mágus, aki ott járt.
Karjával oldalra mutat, és magához hív egy eddig a falnál álló, taláros alakot. A fiú nagyjából olyan korú lehet, mint én, de ami jobban felkelti a figyelmemet, az a nyakában csillogó zafírcsillag. - Hadd mutassam be önöknek Hans Schreiber udvari mágust. Az ifjú mester vette a fáradtságot és csatlakozott az Ordo Malleushoz, amely ugyan akaratunk ellenére történt, de jelenleg javunkra válik. – Ezután egy egyszerű bólintással, jelez a mágusnak.
- Kérem, hajoljanak hátrébb.
Hátra is dőlök a széken, majd figyelem a történteket, de előtte a kis gólemet kivéve a kapucnimból, a vállamra ültetem, hogy ő is jól láthassa azt, amit én.
A mágus ekkor a víz felé dobja a kezét, és a tál felé csapja az ujjait. Ekkor egy narancsszínű lángocska pattan le a kezéről a vízbe, mely pattanás egy pillanat alatt történik meg. Ekkor hangos sercegéssel forr gőzzé a víz, mely henger alakot vesz fel.
- Most azt fogják látni, amit én láttam. Azt, ami a végünket jelentheti. - mondja, majd a gőzfelhőre lassan egy nagyon fura árnyék borul, és nem sokkal később, hirtelen kékes fény gyúl; Ekkor a Dornburgi végjáték pillanatai kezdenek megelevenedni, a talán illúzióban, amit a mágus hozott létre, hogy bemutathassa az ott történteket. Még így is elég csúnya látványt keltenek az ott történtek, na persze meg ha még ott is volt az ember. - Sajnos amit hallottam nem tudom visszaadni, de higyjék el nekem, hogy ezt mondta: "Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és mégannyi napotok van, hogy bűnbánatot tartsatok, azután az élő Isten szent tüzében vesztek el Ez volt az első és utolsó szó, amelyet hozzátok intéztem."
- Azután, nem különben. - szól közbe a királylány. - Vagyis a bűnbánat már nem segít rajtunk.
ár mégis nem is az amit a varázslatban láttam, hanem inkább maga a varázslat az ami megfogta az érdeklődésemet. - Hmmm - Vakargatom az államat, ahogy az érdekes varázslatot figyelem. Mi lehet az a különös láng? És mégis hogy jött létre? Nem hinném, hogy arkán lenne a mágiája, se rúna. Természeti lenne talán? De ha az miért volt ilyen furcsa az a láng. Nemigen nézném ezt a férfit druidának. Rápillantok a kezére, hogy talán egy kegytárgya lenne, egy ősi ajándék, mellyel ezen varázslatot idézte meg, de mindhiába, mert nem látok rajta semmit. - Hm érdekes. - Gondolkodok hangosan, mely érdeklődésem foszlánya kibuggyan belőlem akaratom ellenére. Félek, mivel lehet már túl látványosan cikázik a szemem a tál, a varázslat, és a férfi keze között.
- Mit jelent ez, felség? Mit kell tennünk? – szólal fel a páncélozott leányzó.
- Hát igaz...
- Biztosak benne, hogy aki megjelent, az egy nagy hatalmú arkangyal volt? Nem csupán illúzió, vagy egy olyan lény, ki talán nem képes leigázni a Földet? –
- Nyilván nem voltam jelen, és magam is ezen információkat kaptam, kivétel a Föld pusztítása részt, így csak ártatlan kérdésként vetettem fel csupán. – Fejtette ki a véleményét a pap ahogyan haladtunk a tanácskozásban. A válasza, és a felvetett kérdése helytállóak voltak, mivel nem sok ember tudná ép ésszel elképzelni, és aztán el is fogadni, mint a konkrét igazság egy ilyen helyzetet.
- Biztos, atyám. Én és a mágusfiú mellettem szintén ott voltunk a csatában és kétség sem férhet hozzá, hogy a szárnyas kígyó a toronyból Abaddón arkangyal, az Isten Lángja volt. Egyszerűen... éreztem. De nem emlékszem az ifjú mesterre a csatában. – Kérdőjelezte meg az udvari mágus jelenlétét, a dornburgi csatában, az útitársam.
- Baj is lenne, ha emlékezne, lovag uram. Akkor ugyanis nem a csatára figyelt volna és nem az ellenségre.
Ekkor a király újra rátehénkedik az asztalra, és folytatja a mondandóját.
- A nyolcvan nap pereg, uraim, és én nem vagyok hajlandó tétlenül várni. Azt mondják, nem tehetünk semmit a Pusztítás Angyala ellen... ám én ebben kételkedem. Schreiber mester, mutassa a következőt.
A mágus ekkor bólint, hogy vette az utalást, és a varázslat újult erővel izzik fel, mostmár más képet mutatva. Egy ősi tengeri teremtményt mutat nekünk, mely lény sok bestiáriumban fellelhető, de annál ritkábban lehet vele összetalálkozni. Bár egy ilyen fenevadnál, nem kétes, hogy a találkozások aránya csak azért olyan kicsi, mivel a lény már nem hagyta őket erről beszámolni a parton. De hírtelen valami becsapódik a a lény oldalába, és hatalmas lyukat hagy rajta. Aztán még egy, é még egy, így lyuggatva ki a szörnyet mindaddig, ameddig az ki nem múlik. Ekkor csáklyákat dobnak az oldalába, és erős kezek kezdik befelé vontatni. De ahogy jobban megnézem, ezek a kezek, és a helyszín nagyon ismerősek nekem…
- Tudják mit láttak, uraim?
Vakarom az állam, vakarom az állam, de rossz szokásom, hogy amikor valamiben nagyon elmerülök, szokásom elfeledkezni az érzelmeimről, és maximálisan a tudatom dolgozik. - Talán... - Horkanok fel, miközben közelebb hajolok az illúziószerű valamihez, és már akaratlanul is kezemmel felé kezdek nyúlni, hogy megérintsem. Ahogy a tekintetem is közelít a hajóhoz, ki ki csúszik pár szó a számon, amire csak gondolni akartam. - Jotünök? Lehetséges ez újra? Nem nem tudom... - Majd elmélkedek, miközben a kezem csak közelít az illúzióhoz.
- Ez valami újfajta mágia? El kellene hoznunk a használóit?
- Szembe akarnak szállni egy arkangyallal? Az Úr lángjával? -
- Szembe. Megteszek mindent, ami ahhoz kell, hogy megvédjem a királyságot. Még ha a mennyek minden serege is az ellenfelem. - válaszolta „G” hűvösen, fiú pedig egy intésre eloszlatta a ködöt. - Amit láttak nem mágia. Nem kell hozzá képzés, sem pecsét, sem varázserő - ezek egy angyal ellen amúgy is haszontalanok.
- Egyedül az eszköz kell, amely ezt a hatást kiváltja, amely jelenleg a nyugati tengert uraló félóriások, a halászok által jotünöknek emlegetett kalózok kezében van. Ők lehetnek a kulcs a megmentésünkre.
Ahogy a képesség eloszlik előttem, visszadőlök a székembe, majd rá rá pillantok az érdekes fiúra. Annyi lehet talán, mint én?  A jotünöket nem olyan egyszerű elkapni, mint ahogy gondolnák. Nemis igazán tudom, hogy találkoztak e velük. De annál fontosabb, hogyha esélyem lesz rá, lehet megkérdezem a fiút hogy mégis milyen mágiát használt. - Hát reméljük a legjobbakat. - Szólalok fel, majd a gondolkodom a hatalmas pusztító hatást kiváltó eszközön, hogy mégis mi lehetett, és a varázslaton, hogy mégis hogy csinálhatta az író.
- Ha ilyen erősek ezek a fegyverek, nyilván nem legyőznünk kell őket, négyőnknek.
- Drága uraim...
- Több mint egy mód van rá, hogy ezt az égrengető erőt igába hajtsuk. Több út...ahogyan azt bölcs királyunk is tudja.
- Ön szerint, mi történik, ha végül sikerül megállítanunk Abaddónt? Minden menne tovább? – Kérdőjelezte meg a sikerünket a Pap, bár igaz nekem is kérdéses a helyzet, hogy vajon egy ilyen fegyver, fogást találna e egy angyalon.
- Óh, koránt sem.
- Új nap virrad, atyám. Olyan új nap amely a véget hozza el, de nem nekünk. Észak minden ellenségének, legyenek azok dél lázadói, a mélységek bukottja vagy a mennyek minden angyala. Megszerezzük ezt az erőt, ezt a lehetőséget... Nem erővel és vérrel, ahogy dél tette a fővárosunkkal.
- Tisztességesen. Szövetségekkel és előnyös üzlettel. Rávesszük a jotün törzseket, hogy állítsák a szolgálatunkba a technikájukat és ez lesz az, amely megment mindnyájunkat.
- Nem épp az Ordo Maellus specialitása a diplomácia, de ha az úriemberek védelméről van szó, állok felséged rendelkezésére.
- Kiválló döntés, ahogy számítani lehetett rá.
- A Úr küldötte azzal fenyegeti a világot, hogy bűnössége miatt elpusztítja, Fenségnek pedig erre háború és Önkényuralom a válasza a világ felett? Nem is csak a világ, de Pokol és Mennyország felett?
- Tud erről az akcióról az Egyház, Fenség?
- Gondolja, hogy itt lenne, ha nem tudna, atyám?
- Feleljen nekem valamire. Elfogadta már, hogy Abaddón bűnösnek ítélte? Elfogadta, hogy el fog égni? De nem csak ön, atyám, egész családja, minden szerette, minden ismerőse, minden jól ismert erdő és mező, minden ház és fűszál, minden gyermekarc amit valaha látott. Látja már a szemei előtt a lángokba vesző gyermekeket? Látja már a szenesedő csontokat, amik egykor templomának nyája volt? Valóban ennyire biztos benne, hogy az Úr, Veronia Kegyelmes Istene, aki megbocsátotta az ősök vétkét, aki megszüntette az Átkot az arra méltókon, akinek felépítették a Helelnburgi Katedrálist... A mi türelmes Atyánk küldte ezt a pokolból szabadult fenevadat, aki pusztítást hoz és fájdalmat?
- Gustav atya, Sixtus őszentsége jóvá hagyta Gustavus király megválasztását. Ha a király döntését kérdőjelezi meg, azzal a pápa bizalmát, és ezzel Isten kegyelmét is kérdőre vonja.
- Merje ezt még egyszer mondani!
- Nem éppen nemesekhez méltó viselkedés ez, jelenetet rendez a király előtt?
- Sajnálom, megfeledkeztem magamról. Hajnaldó vagyok alávetni magam orcátlanságom okán kimért büntetésre.
- Elég büntetést szab ki ránk a rettenet, amely fenyeget minket. Nem toldom meg a listát, atyám.
- Ma pihenjenek le, holnap hajnalban indulunk egészen a tengerig, Salzadler gróf birtokán egy apró kikötőből fog kifutni a hajónk ide s tova három nap múlva. Gyorsan kell cselekednünk, mert nem a saját életünk a tét, uraim és hölgyem. Fivéreinké és gyermekeinké, gyámolítottjainké és szeretteinké. Ha bele is szakadunk a porba sújtjuk Abaddónt, a kegyelmes Krisztus nevéért. Hiszem, hogy az Úr is ezt akarja.
- Deus vult...
Felállnék a székből, de ahogy felkelnék, botlok egyet, és riel kardjával az ujjamat megvágva, a lódítok egyet vele a mellettem ülő felé, ahogy próbálok megkapaszkodni a székemben. Így az ujjamból egy kis vér azon irányba fröccsen, én meg visszahuppanok a székbe, és az arcomra kiül az a kellemetlen érzés, melyet ez a manőver okozott. Ahogy egy pillanatra oldalra nézek, a nemesficsúrt kentem össze vele szépen.
- Deus vul....
- Életünket és verünket! Bölcsen szólt, veterán uram...
- Köszönöm Felség, hálás vagyok Önnek kegyelmességéért. Deus vult. -

- Vajon miért akkor a legnagyobb a kosz és legnagyobb a rendetlenség, amikor én vagyok a soros a szolgálatban! – morgolódtam fogcsikorgatva, amikor épp a dög nehéz tömörfa székeket kell a helyére cipelnem.
A nap első sugarai már a templomban találtak, mert elég volt a tegnapi csípős pálcaütésekre gondolnom, amit a felügyelő atya türelmetlensége okozott vélt lustaságom okán, hogy ma ezt el akarjam kerülni.
Épp friss vízért indultam, amikor az udvaron magához intett egy láthatóan sietős úton lévő egyházi lovasfutár.
- Te vagy Jozef Strangut novícius?
- Igen, uram! Segíthetek? – néztem rá óvatos figyelemmel és bár felmerült bennem, hogy kitérő választ adok, de nem jutott eszembe most semmi függelemsértés, amiért megbüntethettek volna, így meg csak elódáztam volna a dolgot és akkor meg az lett volna a baj.
- Azt mondták te ismered az inkvizítorok rendházát és el tudod juttatni ezt a levelet Johannes Hagen atyának. – intett magához és lenyújtott egy pápai pecséttel lezárt levelet, nevezett úrnak címezve.
- Természetesen ismerem a rendházat és máris kézbesítem a levelet. – kaptam ki a kezéből, elfojtva szemem izgatott csillogását, mert ezek a levelek legtöbbször izgalmas küldetést jelentettek.
- Aztán gyors legyél ám és csak semmi kíváncsiskodás! – nézett rám gyanakodva a futár, aztán némi habozás után megfordította a lovát és elvágtatott.
Na, hát ezt nem kellett volna mondania! Ez olyan volt, mintha valaki direkt táncba hívott volna! Hiszen ezek szerint ez egy olyan levél volt, aminek fel kellett keltenie az érdeklődésemet.
Gyorsan körbe néztem, de senki nem volt a közelben. A levelet a ruhámba rejtettem, majd a konyhába siettem é egy kupába forró vizet mertem. Mindenki elég elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevétlen a szobámba mehessek, ahol a gőz felett a tőrömmel óvatosan felfeszegessem a viaszt annyira, hogy ki tudjam bontani a dokumentumot és aztán mohó szemekkel esek az olvasásához.
Már attól idegesen görcs állt a gyomromba, amikor megláttam, hogy a levél eredetileg a király pecsétjével volt ellátva, de amit abban olvastam………

"Méltóságos Szentatya és a Veronia Kegyelmes Isten Egyházának egész szentszéki hivatala! Mi, Isten kegyelméből Veronia királya, Tertius Gustavus Rex fontos diplomáciai küldetésre indulunk, hogy megnyerjünk magunknak egy barbár hordát, akik menekülést jelenthetnek Abaddón ellen. Kezükben hatalmas fegyver van, amelyet meg óhajtunk szerezni. Ehhez kérjük áldásukat és néhány arra méltó szentéletű emberük segítségét"

Mellette egy külön kis levél is akadt:

"Johannes Hagen inkvizítor, A feladat az öné. Kérem derítse ki, mit tervez őfelsége és segítse vagy állítsa meg, ahogy jónak ítéli. Ui.: Vigyázzon a kölyökkel, ártatlan novíciusnak néz ki de vág az esze és szokása nem a parancsokat követni. Ha úgy ítélné, hogy hasznára lenne vigye magával."

Ohh, Magasságos Uram, Atyám! A király nem adja fel és……harcolni, dacolni akar Abaddon ítéletével! És van hozzá valami fegyver? És….Johannes inkvizítor megy oda küldetésre!
~ Ezt nem hagyhatom ki! ~
~ De nem engednének! ~
~ És mikor akadályozott ez meg engem valamiben? ~
~ De….már olyan közel állok a felszenteléshez! ~
~ És hagynám, hogy kimaradjak a világ megmentéséből? ~
~ Norven Kather atya meg…..fog…..ölni….ezért!!!!
~ Kedvel engem, mint a….fiát, meg fogja érteni, …….ugye meg fogja? ~

Az idő viszont telt, ezért gyorsan visszazártam a levelet és máris rohantam a rendházba, mielőtt még ez a veszélyes inkvizítor – mert hiszen annak kell lennie, ha a feladatot rá bízták – valamit megszimatolna.
Közben azért büszkeség is dagasztotta a mellem, elnyomva a félelmemet, hogy, elég érdemesnek gondoltak megemlíteni a levélben, még ha nem is volt egyértelmű a dicséret.

Szokás szerint semmibe véve a tiszteletre méltó, lassú közlekedést a termek folyosóin, száguldva érkeztem az első emeleti folyosóra, amikor rájöttem, hogy fogalmam sincs, hol lehet a keresett testvér, de szerencsémre jött valaki velem szemben.

- Dicsértessék atyám! - cövekeltem le izzadtan a rohanástól és az izgalomtól az ismeretlen, magas, borostás férfi előtt, hadarva a szavakat nem sok tisztelettel. - Nem tudja véletlenül, hogy hol találom Johannes Hagen inkvizítort?
- Mindörökké! Miért keresik?
Izgatottan markoltam a levelet, melyet át kell adnom majd a nevezett testvérnek, ám nem felejthettem, hogy a benne lévő figyelmeztetés ellenére vagy pont azért, mindent el fogok követni, hogy elmehessek erre a kalandra. Azonban hirtelen magamhoz tértem a gondolataim kavargásából, mikor nem a várt udvarias útbaigazítást, hanem egy enyhén gyanakvó kérdést kaptam.
- Ööööö......egy levelet kell átadnom az atyának. - ennyivel még nem árulok el semmit, de most már élesen szemügyre vettem a velem szemben állót. - De ez csak rá tartozik, megmondaná, hogy ismeri-e és hol van? - ismétlem meg a kérdésemet.
Láttam, ahogy a szeme a markomban gyűrt levélre villant, aztán kinyújtotta várakozóan a kézét.
- Johannes Hagen, személyesen.
~ Hahh! Tudtam, hogy gyanús ez a fickó! ~
Nyeltem egyet és gyorsan térdet hajtottam, hiszen jó lenne nem tovább rontani a renomémon és teljes ártatlansággal a szememben nyújtottam át a kissé megviselt levelet, ami azt is hivatott volt elrejteni, hogy nem teljesen sértetlen a pecsét.
- Atyám! Bocsásson meg, de még nem láttam itt. Jozef novícius vagyok, a templomszolgai feladat közben bízták rám ezt, hogy juttassam el Önnek.....sürgősen. Biztos fontos!
A szemem aztán le sem vettem róla, hogy azonnal lecsapjak, ha lehetőségem lesz rá.
Mivel tudom mi van a levélben, ezért a férfi arckifejezésére koncentrálok és nem csalódtam, amikor meglepődést, megdöbbenést látok felvillanni a szemében, ami aztán óvatossá vált mielőtt ismét rám pillantott.
- Ugye tudod hogy a kezemben vagy?
A szívem majd kiugrott a helyéből, de én Norven Kather kezei között edződtem! Persze ettől még végigcikázott a hideg borzongás a halk suttogása hallatán, de….
- Ezt most miért mondja atyám? Esküszöm az Úrra, - emeltem ártatlan tekintetem az égre, - hogy olyan gyors voltam, amennyire csak tellett tőlem, ha erre gondol.
- Győzz meg kölyök, hogy megéri magammal vinnem téged. Ha nem sikerül mire a szobámba érek, három hétig nem fogsz napfényt látni, nemhogy kalandozni. – tette el a levelet és indult meg a folyosón.
Teljes figyelmet láttam a szemében és már épp eléggé ismerem ahhoz az embereket, hogy tudjam, elhitték vagy sem a szavaimat. Bár Johannes testvérnek a szeme sem rebbent, pont ez győzött meg arról, hogy minden bizonnyal egy szavamat sem hitte.
~ Össze kéne kötni téged a Mesterrel!  ~ fintorodtam el csak magamban, ami talán némileg egy pillanatra kiülhetett az arcomra is, de éppen csak egy villanásra.
Szavai alapján megbizonyosodtam róla, hogy igazam volt, de azonnal a sarkába szegődtem és máris vadul száguldottak a gondolataim.
- Sötét elf vagyok és fiatal, senki nem gondolja, hogy veszélyes lennék, de jól bánok a buzogányon kívül a karddal és íjjal sem adnak el. Sokfelé jártam már, még a tengeren is. - mondtam büszkén. - Jól boldogulok a sötétben és nem ijedek meg a saját árnyékomtól. – győzködtem tovább, majd némi szünet után még hozzátettem - Kitartó vagyok, hogy elérjem amit akarok és ezért sok mindent vagyok hajlandó kockáztatni.....
Nem voltam benne biztos, hogy ezt, hogy értékeli majd, de én még titokban követni is hajlandó lettem volna, mert olyan érzésem volt, hogy ez a küldetés nagyon nagy dolgokat rejt és én nem akartam kimaradni.
Már rég kiment a fejemből, hogy tulajdonképpen semmit nem kéne tudnom arról, hogy mire vállalkozom, hiszen nem ismerhettem volna a levél tartalmát. Mire átvillant az agyamon, addigra viszont megláttam az atya felkunkorodó szája szélét és tudtam, hogy ezt a csatát megnyertem és mondhatott volna bármit, fenyegethetett volna az öreg ördög haragjával is, akkor sem tántoríthatott volna el, de ilyet nem is tett.
- Holnap indulunk. A rendfőnököddel majd beszélek. Deus vult. – lepett meg, ahogy minden további nélkül kiadta az utasítást az egyik cella kilincsére téve a kezét, ami minden bizonnyal a szobáját rejtette.
~ EZ AZ! ~
Rávillantottam egy igazi jozefes vigyort, ami, ha ismert volna, akkor akár figyelmeztetőül is szolgálhatott volna az elkövetkezendőkre velem kapcsolatban, de nem ismert........még.
- Nem fog csalódni bennem, inkvizítor atya! Meglátja majd, hogy nem túloztam a hasznosságomat illetően. Békés éjszakával ajándékozza meg az Úr! Reggelre felmálháztatok egy lovat is Önnek és élelmet is csomagoltatok az útra, bár nem tudom hány napra készíttessem? Merre vesszük az irányt?- nézek rá kérdőn, mielőtt belépne a szobájába.
Azonban ő csak néz rám mereven, egy szót sem szólva,így végül csak bizonytalanul meghajtom magam felé és egyik lábam itt, a másik ott. Nem sokat fogok aludni az éjjel az biztos!
Másnap már korán reggel az istálló ajtajában vártam Johannes atyát, de az órák múlva sem került elő. Persze felmerült bennem, hogy átvágott, de elsurranva a szobájához, némi hallgatózás után meggyőződhettem róla, hogy még odabenn volt.
~ Akkor meg mi az ördögöt csinál! ~ dühöngtem, de nem mertem zavarni, nehogy meggondolja magát velem kapcsolatban. Tehát nem volt más, mint hogy várnom kellett és ez egy cseppet sem volt ínyemre.
~ Ha ezt valamiféle próbának szánod atyám, akkor kösd fel a gatyód! ~
A felügyelő atya nem kerestetett, tehát ebben legalább tartotta az inkvizítor a szavát, viszont nem akartam az istállónál ücsörögni, hogy mindenki rajtam köszörülje a nyelvét.
Henrik-nek, az istállófiúnak hagytam meg, hogy szóljon azonnal, ha felbukkan az atya.
Már erősen délutánba hajlik az idő, amikor a fiú felbukkan a hírrel, hogy Johannes testvér már kifelé tart a rendházból, még csak meg sem kérdezve, merre vagyok, vagy, hogy értem szalasztott volna valakit.
~ Előbb kelj fel ehhez! ~ kaptam magam össze és pár perc múlva már Tintapacán száguldottam az áruló atya után.
Már nagyon is jó lovasnak számítottam és mindig élveztem egy kis vágtát, ezért magabiztos vigyorral az arcomon kerültem egyet az utolért inkvizítor körül, mielőtt felvettem volna a lépést vele.
- Akkor hát csak előre, amerre Ön, atyám!

Csak hogy lehessen követni hol váltunk kört... nos... itt, jöhet a következő kör.

A fővárosba érve egyenesen a palotához megyünk, ahol azonban– mivel Johannes nem parancsol rám, hogy maradjak odakinn, így magam is hallom a saját fülemmel, - közlik velünk, hogy elkéstünk; a király éppen a kikötőben várakozik és nem számított ilyen későn egyházi küldöttekre, ha viszont sietünk még utolérhetjük.
Az atya láthatóan bosszúsan fogadja az események ilyetén alakulását, de nem vesztegeti az időt, hanem azonnal sarkon fordul, hogy minden valószínűség szerint a mondott irányba igyekezzen.
- Csak utánam atyám, én ismerek egy rövidebb utat. - indítom meg én is Tintapacát, hogy mielőbb utolérjük felséges urunkat.
- Legyen hát. – hagyja rám, kis habozás után és valahogy el tudom képzelni mi járhat közben a fejében.
Minden baj nélkül értünk a kikötőbe. Bár be kell vallani, ez nálam elég ritkaság volt. Büszke is voltam magamra. Főleg mikor megláttam az oroszlánlobogós hajót, amihez irányítottak minket.
- Látod, máris hasznomat vetted. - vigyorgok az atyára.
- A király kíséretéhez jöttünk csatlakozni, az egyház küldöttei vagyunk. – sürgölődik azonnal az atya, így a hajóra jutás módját rá is bízom, én meg a parton gyülekezőket igyekszem szemügyre venni. Az egyik különösen megragadja a figyelmem, mert ugyan furcsa érzéseim vannak vele kapcsolatban, mégis biztos vagyok benne, hogy most látom életemben először.
- Szintén a hajóra? - próbálok szót váltani velük.
- Igencsak derűs ma az ég. – szólal meg egy nemesúrnak tűnő fickó elsőnek. - Azt hiszem idején van üdvözölnöm a tisztelt urakat-hölgyeket. Van Agthoven gróf első fia, Dietrich van Agthoven.
- Az Úr pásztorai? Elnézést csodálatomért – néz végig rajtam csodálkozva felhúzva a szemöldökét. - Pusztán ritkán látni délvidéki tündét papjaik sorai közt.
- Van Agthoven gróf! - biccentem a férfinek majd megrántom a vállam, mert ezt nem először hallottam.
- Semmi csoda nincs benne, csak az emberi természet.
Aztán bár még több figyelmet is szentelnék rá, egy ismerős alak vonja el a figyelmem, aki szintén csatlakozik és ránk köszön.
- Theo? Tényleg te vagy? Hogy kerültél ide? – szalad ki a számon, de a további kérdéseket egy újabb fickó megjelenése szakítja félbe.
Magas alak, egyszerű utazóruhában, matróznadrágban és fényes csizmában; fején széles csuklya, de csak épp a hajvonaláig van lehúzva.
Ennek ellenére felismerem, bár soha életemben nem találkoztam még vele, de nem is habozom.
- Királyom. - hajtom meg III. Gustavus felé magam.
Nem én vagyok természetesen az egyetlen, aki köszönti az uralkodót, mindenfelől  üdvözlések hangzottak fel.
- Üdvözlöm Felség. Mint mindig. – biccent a király felé egy szakállas, botot markoló férfi.
- Mein Lersher. – mondja a nemes úr.
Bár megborzongat a gondolat, hogy a királyt személyesen is láthatom és vele kalandozhatok, azért nem tudom nem megbámulni a megjelenő Ordo Maellus lovagot, azzal az állkapoccsal felszerelkezve. Nem semmi trófea! Ráadásul elég praktikus is, hiszen alig lehet látni tőle a vonásait.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus, Felség. – köszön ő is.
Gustavus mosolya magabiztos, ahogy végignézi a hajót.
- Gyönyörű, nemde? Úgy hívják Holoseris. - tekintete aztán Johannes atyára vándorol.
- Áh, Hagen inkvizítor, ha jól sejtem. Örülök, hogy idejében érkezett. Kérem, tartson velünk, Agthoven őrgróf örökös vagy Engelberg atya biztosan beavatja, mire is készülünk, egyúttal mi az, ami miatt ideküldte önt is a Szentatya. – ezek után rám néz. - Ön pedig a hírekből ismert Jozef Strandgut, felszentelés előtt álló novícius. Biztos vagyok benne, hogy Kather püspök büszke lesz a helytállására.
- Felség, megtisztel. - hajt fejet Johannes, és látom, hogy azonnal kutatni kezd az említett testvér után, ezek szerint hamarosan többet tudunk, mivel a szakállas Engelberg atya már megadóan biccentett is felé.
Az uralkodó elsőre elhangzó szavaira önkéntelenül biccentek, hiszen tagadhatatlanul szép egy vízijármű, a Holoseris.
Mikor meghallom a nevem a királyra nézek és kis késéssel csukom be a szám, mert valami hallucináció játszott velem, másnak mutatva a fiatal arcot. A király vonásai mintha hullámot vetettek volna és sötétebbek, ráncosabbak és ziláltabbak lennének annál a fiatal, kissé talán öntelt arcnál, amire az előbb ránéztem. Egy pillanatra Johannes atyára villan a szemem, de nem látom rajta, hogy ő észre vett volna valamit, így aztán elhessegetem a dolgot. A dicséret azonban jól esik és ismét meghajtom a fejem leküzdve feltámadt zavarom, hogy a király tudja a nevemet egyáltalán.
- Köszönöm, uram! Bízom az előrelátásában.
A bemutatkozással ezek után már nem kell bajlódni, az útitársak valószínűleg mind hallották.
Agthoven gróf siet azonban, hogy tudálékosan elénk tárja utunk célját.
- A küldetésünk nem egyéb, mint egy feledés homályába merült nép felkutatása. Leendő szövetségesként tekintünk rájuk.
Theot úgy látszik leköti a király megjelenése, nem is tudom, egyáltalán hallotta-e, amikor megszólítottam, vagy látott-e egyáltalán, de most igyekszik némi figyelmeztetést csepegtetni a szavaiba.
- Elnézést kérek felség... De mégis mivel szeretné a jotünöket lekenyerezni? Nem épp egy diplomatikus népnek ismertem meg őket amikor összesodort velük az utam a távoli múltban.
- Ne aggódjon, mágus mester. A partvidéken nőttem fel, ismerem ezeket a kalózokat. Tudom mit szeretnek, és tudom mit tisztelnek. Meg fogjuk győzni őket. Ahhoz azonban el kell indulnunk. - lépdel fel a pallón. - Jöjjenek!
Elkapom még az ordos lovag rajtam végigsöprő pillantását, ahogy a többieket hallgatom és élénken bólogatni kezdek, ahogy Theo kimondja, ami elsőre nekem is eszembe jut, amikor meghallom miféle útra vállalkozik a király.
Az, hogy Theo-ból, hogy lett mágus mester, azt kíváncsian várom majd megkérdezni tőle, ha alkalmam lesz rá.
- Mit tudsz ezekről ifjú, kiket ismersz közülük? – lép mellém Johannes inkvizítor.
- Azok a népek előbb lőnek, aztán kérdeznek és a rabszolgáikkal meg nem tárgyalnak. - erősítem meg hangosan volt rabtársam szavait, ezzel igyekezve válaszolni az atya kérdésére is. - Még a nők is majd kétszer nagyobbak és igen harciasak. - teszem még hozzá.
Azonban én a kalandért az izgalomért jöttem, így bár már egyszer nem jártam sikerrel a vízen, most mégis habozás nélkül indulok a király után, hogy útra keljek, hogy fél nap múlva, már ne olyan lelkes legyen a hangulatom, utálom a nyirkos ködöt.
Közben persze Engelberg atya is teljesítette a király kérését, felvéve a beszélgetés fonalát az inkvizítor testvérrel.
-  Dícsértessék Testvér. A Király szövetséget kötne távoli népekkel, remélve hogy ezzel önkényesen hatalomra kerülhetne világaink felett, felvéve a harcot Abaddónnal, ki pusztulásunkat ígérte nem is olyan rég. – mély sóhaj tört elő belőle. - Tudom, nekem sincs ínyemre a dolog, de az Egyház szabad kezet adott neki, tekintve, mi is itt vagyunk. Dornburg csatáról mennyit tudsz Testvér? Ott jelent meg az ítélethozó és hozza el a bűneinkért jutalmunk. A király ezt kívánja megakadályozni, még akkor is, ha ezzel hadat kell hirdetnie a mennyországnak. – vetett keresztet egy mosollyal.
Engelberg atya szavait én sem szalasztom el, bár Johannes inkvizítorral tárgyalja meg az eseményeket. A híremmel ellentétben, hogy mindig sikerül bajba kevernem magam, nem mindig szeretek a középpontban lenni, így most csak hallgatok és gyűjtöm az információkat. Pedig aztán tudnék mit mesélni a lebegő vámpírvárban történtekről, de ami késik, nem múlik.
- Semmit nem tudok róluk, talán most hallom a nevet először. – válaszol Johannes és azért ezen kissé meglepődök, de még mindig tartom a szám, még ha magamban önelégülten mosolygok is. Látom már, hogy nagyon is hasznos leszek!
A matrózok aztán pusmogni kezdenek, ami egyre érezhetőbb idegességbe fordul. Aztán Gustavus a fedélzetre lép, és körbenéz.
- Mégis mi ez?
- Ez a szellemköd, felség. - lép elé egy idősebb tengerész, talán egy kiöregedett veterán. -  Hajószellem nélkül sosem jutunk ki ebből. Forduljunk vissza, nagyuram.
- Még mit nem. Gyújtsanak fáklyát, lengessenek tömjént és irányt tarts! - adja ki a parancsot, ám a matrózok tovább húzódoznak. – Mondom, mozduljanak! - toppant a király, amitől kénytelen-kelletlen megteszik amit mond; hogy a tűztől, a tömjéntől vagy csak a szerencsénktől, a köd valóban oszlani kezd, pont eléggé, hogy előtűnjenek a mellénk beúszó három karcsú, faragott orrdíszű evezős vitorlások  és a rajta evező vagy fegyvereiket készítő, jó három méteres emberszerű alakok.
A köd most sem nekünk kedvez és kellemetlen meglepetést takargatott.
- A jotünök! - nyögtem fel. - A kívánsága teljesült felség, csak legyen ideje tárgyalni.
- Sok sikert Felség. Áldassék az Úr neve, miképpen megáldja a hajó utasait és a béke hírnökeit... –fordul az óriási harcosok felé Gustav atya felemelt botjával, mint valami pajzzsal és ismét keresztet vet. Én le nem veszem a szemem a közeledőkről, de érzem a mozgolódást a többiek részéről.
Az egyik hajó közelebb csusszan, meglepően könnyű irányíthatósággal, azon pedig egy hatalmas, szinte tetőtől talpig vasban lévő viking egyik lábát feltéve a hajója szélére ránk néz. Minden szál szőr feláll a bőrömön és hideg futkos a hátamon.
Mintha ugrani készülne, de halálos nyugalommal.
Most, hogy ismét szinte testközelben látom őket, lassan lerázom magamról a múlt okozta dermedtséget és a buzogányomra fonom az ujjaimat, most nem adom magam harc nélkül.
- Kik vagytok ti? - kérdezi, miközben Gustavus nyugodtan elé sétál és farkasszemet néz vele.
Meglepő módon szóba állnak velünk és Gustavus király láthatóan egy pillanatra sem hatódik meg a fenyegető jelenlétüktől:
- Tudod te azt jól, jarl. Az, akinek földjeit már évek óta fosztogatjátok. De ezúttal én jöttem elétek.
A viking meglepetten emelkedik fel, megroppantva a vállát.
- Te vagy az emberek királya?
- Én vagyok Gustavus, Veronia törvényes uralkodója. És egy ajánlattal jöttem el hozzád.
Kezdem azt hinni, hogy valamit tud az uralkodónk, ami még mindenkit meglephet.
~ Bátor vagy botor?
- Maradjunk együtt. – szólal meg Engelberg atya mellettünk és a láthatóan harcra kész lovag felé bök.
Furcsa, hogy engem is meg akar védeni valaki, de túlságosan lekötnek az események.
- Alkuval? - dől hátra a jötün, majd nevetni kezd. - Alkuval! - a többiek is csatlakoznak. - Miért alkudnánk veled, keresztények királya. Nem vagytok egyebek barmoknál. Egy bárány az istenetek, egy halott. A mi isteneink csak nevetnek rajtatok. Nem szokásunk veletek alkudni.
Az a nevetés........Na az egyáltalán nem tetszik. Nagyon úgy néz ki, hogy nem lesz hosszú ez a tárgyalás.
Aztán jön a meglepetés, amire épp az előbb gondoltam.
- Igaz... - kezdi Gustavus, miközben keze az oldalára téved. - ... hogy a keresztények királya vagyok, de hidd el, jarl... - a király kirántja az oldalán lógó széles pengéjű kardot és a viking felé szegezi. - ... én magam vagyok a ragnarök. És a Jormungand már megmutatta magát a keresztényeknek, és készül bekebelezni a világot. Én készülök ez ellen tenni. Te mit teszel, jarl?
A vikingek felhördülnek,, de a jarl leinti őket
Először még azt hiszem, hogy a király támadást akar vezényelni, de aztán kikerekedett szemekkel csak bámulok és nem is értem mit beszél.
Ki a fene az a Jormungang? Bár, ha tippelnék, akkor talán Abbadont említette más néven.
De honnan tud ilyen sok mindent Gustavus király ezekről az óriásokról?
- Érti ezt atyám? - nézek a mellettem feszengő inkvizítotrtól.
A hangulat kezd vészjósló lenni.
- Nem hinném, hogy az ítélet miatt jött el ma a Királyunk...- válaszol fintorogva felém Engelberg testvér, aztán mint akit már nem izgatnak a további események egyszerűen leül.
Mindenki más feszülten vár, legalábbis nem mozdul, így ezt a következtetést vonom le, magamból kiindulva.
A jarl is vár egy darabig, aztán nagyon lassan előhúz egy rövid, szinte gyermeki verzióját azoknak a puskáknak, amiket az emberei fognak, aztán nyugodtan az uralkodó homlokához tartja. Mindenki egy emberként hördül fel és kap a fegyveréhez körülöttem, nekem meg csak még jobban kiszárad a szám, ahogy megszorítom a buzogányt, azonban a király felemelt keze megállít mindannyiónkat.
A jarl vár, szinte végtelennek tűnő másodpercekig, majd meghúzza a ravaszt... a fegyver pedig üresen kattan; a király jól láthatóan nyel egyet, aztán keményen a viking feltételezett szemébe néz a sisakon át
- Mit teszel hát, jarl?
- Ne kísértsd a sorsodat, keresztények királya, Ragnarök. A nagy Thor bátor, mint senki, az Istenek Apja Odín azonban bölcs. Csáklyázzátok meg a hajót! - adja ki az utasítást, kissé tört németül, vagyis feltételezhetően azt akarja, hogy mi is értsük. - Velünk jönnek Níflheimbe. Ott majd mesélhet a Jormungandról és az alkujáról. - fordul el, amire a vikingek köteles kampókat is akasztanak a hajónkba és vontatni kezdenek, de egyik sem lép a hajónkra.

Gustav komoran ébred, sok nehéz dolog járt a fejében az előző napnak köszönhetően. Imádkozik még indulás előtt, felöltözik és magához véve felszerelését útnak indul, hogy találkozzon a többiekkel a kikötőben. A kikötőben nem kellett sokáig kérdezősködni, egyből útba igazították a férfit, ahol már sokan várakoztak az induláshoz. Felpakoltak a hajókra, rendezgették a soraikat, közben a kis csapat is gyülekezett a hajónál.
Gustav nem igen barátkozik, készségesen követi az utasításokat és már a hajón találja magát társaival, hajózva célként a Király által meghatározott helyszínt kitűzve. Voltak pedig, kik próbáltak szóba elegyedni, valószínűleg újonnan érkezők, hiszen Gustav nem látta őket az előtte napi tárgyaláson, de úgy döntött a bólintáson kívül, melyet feléjük intézett, mást nem csinál.
Szégyellte magát a tegnap történtek miatt, így nem kívánt senkivel beszélni, kerülte a tekinteteket, helyette a tengert bámulta és imádkozott, néha elővette a bibliát és abból olvasott fel magának a bűneiről szóló fejezetből.
- Igencsak derűs ma az ég. - köszöntött a csapat felé a nemes, ki kizökkenti teendőjéből.
- Mintha nem is sejtené, minő nagy tettek vanna itt készülőben. - tette hozzá, mire Gustav megrázta a fejét. Unottan figyelte a nemes megjátszott szép szólását, más arisztokraták nem beszélnek ennyit, ő görcsösen ragaszkodik, ahhoz, hogy a középpontban legyen. Valószínűleg egy gróf nem szólítana meg egyszerű embereket, így könnyedséggel. (gesztusolvasás+logika)
- Azt hiszem idején van üdvözölnöm a tisztelt urakat, hölgyeket. Van Agthoven gróf első fia, Dietrich van Agthoven. - folytatta a ripacskodást, de Gustav már nem kívánt részt venni a férfi önfényező viselkedésének bámulásában, fülét csapja csupán beszéde, tekintetével maga elé mered csupán.
- Az Úr pásztorai? Elnézést csodálatomért - köszöntötte az újonnan jövő Papokat, kik Engelberg figyelmét is felkeltették, de elegendőnek tartja jelenleg Dietrich kíváncsiskodására odafigyelnie, a többit majd adja a sors és az út alatt eltelt idő.
- Pusztán ritkán látni délvidéki tündét papjaik sorai közt. - ebben igazat adott neki a Pap.
- Semmi csoda nincs benne, csak az emberi természet. - válaszolta amaz, aztán egy számára látszólag ismerős alak vonta el a figyelmét.
- Theo? Tényleg te vagy? Hogy kerültél ide? - kérdezte, s ahogy Gustav követte annak tekintetét a varázsló fiúra meredtek mindketten. Tehát ő is ismeri a nem mindennapi kotnyeles bűvészt. Nem sokáig tudott ezen merengeni, ugyanis egy magas, csuklyában lévő férfi lépett közéjük, ki szót is emelet, ezzel minden figyelmet magára vonva.
- Szép jó reggelt, nemes uraim és lovagjaim. Készen állnak? - szólította meg őket a férfi, kiről ebben a pillanatban kiderült, hogy maga a Király utazóruhában.
- Üdvözlöm Felség. Mint mindig. - válaszolt bólintva a király felé, miközben mindenki a maga stílusában köszöntötte őt. Gustavus magabiztosan végignézett a hajóján, majd elmosolyodott.
- Gyönyörű, nemde? Úgy hívják Holoseris. - mondta, majd tekintete az újonnan érkezőkre vándorolt.
- Áh, Hagen inkvizítor, ha jól sejtem. Örülök, hogy idejében érkezett. Kérem, tartson velünk, Agthoven őrgróf örökös vagy Engelberg atya biztosan beavatja, mire is készülünk, egyúttal mi az, ami miatt ideküldte önt is a Szentatya. - erre Gustav felkapta tekintetét. Nevét hallotta, mire rátekintett a királyra. Gesztusolvasásával megállapította, hogy túlontúl magabiztos a férfi és ez zavarta a Papot...nagyon is.
- Ön pedig a hírekből ismert Jozef Strandgut, felszentelés előtt álló novícius. Biztos vagyok benne, hogy Kather püspök büszke lesz a helytállására. - a Pap összehúzott szemöldökkelt figyelt fel az Inquizitorra, főleg, miután elhangzik Kather püspök neve is. Úgy dönt, hogy figyelmet fordít feléjük útjuk során, ha már ekkora hírnévvel rendelkeznek, hogy még a király is elismeréssel adózik feléjük.
- Felség, megtisztel. - válaszolt Johannes, Joseph köszöntése sem maradt el. - Köszönöm, uram! Bízom az előrelátásában. - utána tekintetükkel az idős Papét kezdik keresni, s bár Dietrich már elmondta a tömör verziót a király beszédét követően, úgy dönt testvéreinek elmeséli a valós verziót olyan csomagolásban, melyet ő a legjobbnak gondol.
- Elnézést kérek felség... - vágott közbe a mágus, az illem minden formáját hátrahagyva.
- De mégis mivel szeretné a jotünöket lekenyerezni? Nem épp egy diplomatikus népnek ismertem meg őket amikor összesodort velük az utam a távoli múltban. -kérdezte, mire Gustavnak el kellett ismernie, a kérdés jogos, bár az is felvetül, milyen kapcsolatban is van ő ezekkel a népekkel, mikor találkozhatott velük?
- Ne aggódjon, mágus mester. A partvidéken nőttem fel, ismerem ezeket a kalózokat. Tudom mit szeretnek, és tudom mit tisztelnek. Meg fogjuk győzni őket. Ahhoz azonban el kell indulnunk. - lépdel fel a pallón. - Jöjjenek! - intett feléjük.
Az utazás nyugodtan telt, mindenki a maga problémájával volt elfoglalva, mint ahogy a Pap is, s ígéretükhöz mérten a két fiatal egyházi fel is kereste őt némi információ reményében. Bár nyugtalanította a férfit a köd, mint ahogy azt ígérte magának, minden valamire való történést megoszt velük az előtte lévő nappal kapcsolatban.
- Miről maradtunk le, Atyám? - kérdezte az Inquisitor, mire Gustav megköszörülte a torkát, hiszen tudta, hosszú monológ fog következni.
- Dícsértessék Testvér. A Király szövetséget kötne távoli népekkel, remélve hogy ezzel önkényesen hatalomra kerülhetne világaink felett, felvéve a harcot Abaddónnal, ki pusztulásunkat ígérte nem is olyan rég. - magyarázta, majd sóhajtott egy mélyet.
- Tudom, nekem sincs ínyemre a dolog, de az Egyház szabad kezet adott neki, tekintve, mi is itt vagyunk. - tette hozzá, majd kérdéssel fordult a férfi felé.
- Dornburg csatáról mennyit tudsz Testvér? Ott jelent meg az ítélethozó és hozza el a bűneinkért jutalmunk. A király ezt kívánja megakadályozni, még akkor is, ha ezzel hadat kell hirdetnie a mennyországnak. - mondta mosolyogva, keresztet véve mellkasára.
- Semmit nem tudok róluk, talán most hallom a nevet először. - válaszolt készségesen, mire a férfi megrántotta a vállát. Ebben a pillanatban Gustavus is a fedélzetre nem lépett, és körbenézett. Nem tetszett neki, amit lát...a semmi...
- Mégis mi ez? - kérdezte felháborodva.
- Ez a szellemköd, felség. - lépett elé egy idősebb tengerész, talán egy kiöregedett veterán. - Hajószellem nélkül sosem jutunk ki ebből. Forduljunk vissza, nagyuram. - javasolta bölcsen, ám süket fülekre talált intelme.
- Még mit nem. Gyújtsanak fáklyát, lengessenek tömjént és irányt tarts! - adta ki a parancsot, ám a matrózok tovább húzódoztak. - Mondom mozduljanak! - toppant a király, amitől kénytelen-kelletlen megtették amit mondott; hogy a tűztől, a tömjéntől vagy csak a szerencsétektől a köd valóban oszlani kezdett, pont annyira, hogy a csapat megpillanthatta a hajójuk mellé bekúszó három karcsú, faragott orrdíszű evezős vitorlást, és a rajta evező vagy fegyvereiket készítő, jó három méteres emberszerű alakokat.
- A jotünök! - nyögött fel a Novícius. - A kívánsága teljesült felség, csak legyen ideje tárgyalni. - tette hozzá szemtelenül a férfi, úgy tűnik Emilián kívűl ma az egyháziak szurkálódós kedvükben vannak a király felé.
- Sok sikert Felség. Áldassék az Úr neve, miképpen megáldja a hajó utasait és a béke hírnökeit... - vetett keresztet mellkasára, majd másfél-méteres pálcáján, melyen eddig támaszkodott maga elé húzta, felkészülve minden nemű támadásra.
- Reméljük a legjobbakat. - szólt a mágus is, felkészült ő is a harcra, talán egyedül a nemes maradt szótlan és harckészületlen, odasietett a király oldalára. Emilia is így cselekszik, de ő nem a királyt érkezik megóvni, hanem az egyháziakat, Gustav büszkén bólint a nő felé és ő is maguk elé emeli fegyverét.
- Kik vagytok ti? - kérdezte az előlépő óriás, miközben Gustavus nyugodtan elé sétált és farkasszemet nézett vele.
- Tudod te azt jól, jarl. Az, akinek földjeit már évek óta fosztogatjátok. De ezúttal én jöttem elétek. - a viking erre meglepetten felemelkedett, megroppantva a vállát, próbált fenyegetően fellépni az uralkodó ellen.
- Te vagy az emberek királya? - kérdezte lenézően.
- Én vagyok Gustav, Veronia törvényes uralkodója. És egy ajánlattal jöttem el hozzád. - válaszolt Gustavus.
Gustavus szóváltása a Jotünnel nem valami bizalomgerjesztő, azon elmélkedik, mit fog tenni, ha új Királyválasztás lehetőségét adja meg nekik az óriás viking azzal, hogy elejét veszi a Király meglepő keménykedésének. Felkészül arra, hogy pálcájának képességével vessen véget a vitának, bár reménykedik benne, hogy a Jotün hajlandó tárgyalást kezdeményezni azzal az emberrel, kiben a Pap egyre nagyobbakat csalódik...
- Maradjunk együtt. - böki oda a távolodó Johannesnek és Josephnek, miközben azok helyzetet próbálnak váltani.
- Alkuval? - dőlt hátra a jötün, majd nevetni kezd. - Alkuval! - kiáltotta másodjára mire többiek is csatlakoztak hozzá a gúnyos hahotázásban.
- Miért alkudnánk veled, keresztények királya. Nem vagytok egyebek barmoknál. Egy bárány az istenetek, egy halott. A mi isteneink csak nevetnek rajtatok. Nem szokásunk veletek alkudni. - válaszolta lenézően az óriás, mire Gustav leengedi pálcáját és maga mellé állítja. Itt nem lesz küzdelem, Gustavus kihasználta ütőkártyáját, úgy gondolja, hogy Abaddón őket is veszélyeztetheti, így kénytelen lehet egyességre jutni, bár mikor a Jotün Istenüket szidja akaratlanul is összeszorítja kezét pálcáján.
- Igaz... - kezdi Gustav, miközben keze az oldalára téved. - ... hogy a keresztények királya vagyok, de hidd el, jarl... - a király kirántja az oldalán lógó széles pengéjű kardot és a viking felé szegezi. - ... én magam vagyok a ragnarök. És a Jormungand már megmutatta magát a keresztényeknek, és készül bekebelezni a világot. Én készülök ez ellen tenni. Te mit teszel, jarl? - a vikingek erre csapatostul felhördülnek, de a jarl egy nugodt karlendítéssel leintette őket.
- Érti ezt atyám? - nézett Joseph a mellette feszengő inkvizítorra, helyette azonban Gustav válaszolta meg kérdését.
- Nem hinném, hogy az ítélet miatt jött el ma a Királyunk...- mondta válaszolva Joseph kérdésére a Pap fintorogva.
~ Csupán mostmár volt indoka felajánlani a szövetséget mellyel hatalomra juthat...nem akarja ez megmenteni a világot, csupán kihasználva a fejetlenséget a Jotünökkel az oldalán lesöpörni azt ami marad belőle... - fejezte be magában gondolatmenetét, majd visszaült helyére és keresztet vetett mellkasára. Ez innentől kezdve már csak formalitás...
A jarl eközben vár, aztán nagyon lassan előhúz egy rövid, szinte gyermeki verzióját azoknak a puskáknak, amiket fognak a kezükben. Azt nyugodt tempóban Gustavus homlokához tartja; természetesen erre a király emberei hördülnek fel és kapnak fegyverbe, ekkor azonban a király felemelt keze megállít mindenkit.
A jarl vár, szinte végtelennek tűnő másodpercekig, majd meghúzza a ravaszt... a fegyver pedig üresen kattan; a király jól láthatóan nyel egyet, aztán keményen a viking feltételezett szemébe néz a sisakon át.
- Mit teszel hát, jarl? - sürgette őt a király.
- Ne kísértsd a sorsodat, keresztények királya, Ragnarök. A nagy Thor bátor, mint senki, az Istenek Apja Odín azonban bölcs. Csáklyázzátok meg a hajót! - adja ki az utasítást, kissé tört németül, vagyis feltételezhetően azt akarja, hogy értsétek. - Velünk jönnek Níflheimbe. Ott majd mesélhet a Jormungandról és az alkujáról. - fordul el, amire a vikingek köteles kampókat is akasztanak a hajóba és vontatni kezdik. Nem lépnek a hajóra, nem bántanak senkit, úgy néz ki, eddig minden úgy alakul, ahogy a Király eltervezte...az összeverbuvált csapata szinte bábok serege, feláldozhatóak mindannyian...a kérdés az, hogy egy nagyobb jóért?

A palota volt bizonyosan a legszebb gyöngyszeme Karolusburgnak. Minden perc, amit a városban töltöttem élvezet volt, és bevallom, az is büszkeséggel töltött el, hogy a lovamon ülve, ragyogó fegyverzetemben jónéhány tisztelgész és bámulattal teli pillantást is kaptam, amíg az istállóhoz értem. Aztán pedig, minthogy magam méretre nem vagyok túl impozáns, inkább a hófehér csipkére emlékeztető főváros faragott épületeiben gyönyörködtem, amíg lassú sétában beértem a palotához. Az őrök - tekintettel a rangomra és a rendemre nyilván - készségesen eligazítottak, magam pedig komótos tempóban felballagtam a tanácsterem (vagy bármi is legyen az) előtti váróba. Ott már azonban nem élvezhettem a magányt tovább, Rendem egy tagja, méghozzá egy idősebb társam állt valami egyszerű, korombeli suhancnak tűnő fiú mellett. Katonásan tisztelegtem az ordo-s lovagnak. Nem láttam rajta rangjelzést, de ha más nem is, kora miatt ösztönös tisztelettel viseltettem felé.
- Laudetur, testvér.
Választ azonban nem kaptam, ugyanis gyorsan újabb, majd még egy újabb érkező szakította meg az üdvözlést. Az első egy szép szál pap volt, aki enyhe alkoholszagot árasztott. Betudtam annak, hogy magára önthetett valamennyi misebort korábban, és nem volt ideje azóta átöltözni.
- Dícsértessék, jó reggelt. Gustav Engelberg Atya vagyok, örvendek a találkozásnak. - Mondta meghajolva, amit egy biccentéssel nyugtáztam. Nem tűnt rossz alaknak, ráadásul egyházi volt, szóval egyelőre csak örültem, hogy szövetségesekkel lehetek itt.
A második érkező egy nemes - vagyis olyasmi - aki veszélyesen felfuvalkodott arcal gyalogolt be körünkbe.
- Ugyancsak nehézkes jónak gondolni, mikor fejünk felett ádáz griffmadárként leng a végítélet bárdja, drága barátaim. Tiszteletem az uraknak.
A tény, hogy egyrészt elképesztően, gyomorforgatóan és émelyítően fennkölt volt, valamint hogy férfinak nézett vagy épp nem is vett rólam tudomást, egy pillanatig a pokol mélyebb köreinek izzó haragjával töltött el. Ha még most arcon ütöm, vajon csak az őt kísérő lovaggal kell megküzdenem, vagy a testvéreim is nekem esnek? Vettem aztán egy mély levegőt, hogy alaposan helyretegyem a pojácát, de szerencsére talán ki is nyílt abban a pillanatban a tanácsterem ajtaja, és egy komornyik lépett ki rajta.
- Kérem, fáradjanak be. Őfelsége fogadja önöket.
Visszanyeltem hát a kommentárt, és inkább megindultam az inas után. Soha nem voltam a tanácsteremben, de határozottan díszesebbnek képzeltem ennél. Délen, az itteni palota tükörképében egyszer beszöktem a bátyám tanácstermébe, és ott sokkal impozánsabb, de még is valahogy praktikusabb díszétések övezték a királyság sorsát eldöntő tárgyalásokat. Meg az asztal is nagyobb volt. Itt azonban annak helyén egy egész egyszerű kisebb bútor állt, rajta egy jókora tál víz. Mosakodáshoz? Szemem aztán egyből a sarokba vándorolt, ahol egy sima kéű fiatal állt, gallérján a királyi mágusok csillagával. Tehát inkább valami trükkhöz. Volt még ott egy jelentéktelennek tűnő hivatalnok, s ami fontosabb, maga Gustavus. A férfi arca közel sem volt megnyerő, valahogy zsigerből taszított. Mint a nemes pojácának a váróteremből. Ezeket a gondolatokat azonban hamar elhessegettem. Ő a király. Kötelességem engedelmeskedni, ha nem tetszik a helyzet is. Talán pont emiatt örülök, hogy az Egyház külön működik az államtól, a rendünk pedig ezen belül is egy egész más világ, így nem kellett letérdelnem és felé tartanom a fegyverem. Nem mintha a rendünk vezetősége előtt szerettem volna ezt csinálni. Ez egy olyan dolog volt, ami a kápolnában járt ki egyetlen személynek, az pedig sokkal nagyobb volt ezeknél a királyoknál. Sixtus szentatyánál sem bántam, de őt azt hiszem valamilyen szinten minden egyházi lovag egyfajta tényleges nagyapjának-apjának tekintette. Meghajoltam tehát a biztonság kedvéért jó mélyen.
-Felség.
A pojáca nemes persze követte az udvari protokollt, amin én csak jót mosolyogtam a démonherceg állkapcsa mögött. A király engedte, hogy az alattvalója megcsókolja a gyűrűjét, s közben köszöntött minket. A Hangja se volt kellemes, de hamar eltávolítottam a kellemetlen érzéseket ismét. Attól még, hogy ugyan azt a benyomást kelti, mint Freyr, nem kell olyannak is lennie. Bár nem lepődnék meg, ha egyik pillanatban csak úgy besétálna a terembe a nevezett illető.
- Üdvözöllek benneteket, nemes uraim, lovagjaim és atyám. Örvendek, hogy elfogadtátok a kérésünket.
Bevallom, sok helyre küldtek már küldetés ügyén, de soha nem voltam a legjobb diplomata, így a köszöntést csak egy mély biccentéssel nyugtáztam. Nem akartam, hogy rögtön kiderüljön, milyen hiányosságaim is vannak e téren.
- Kérem, ön hízeleg, felség. Hisz nem vagyok még úr. - Nyelnem kellett egyet, hogy a gyomrom tartalma stabilan a helyén maradjon. Jelenleg a király teljesen rendben volt a nemeshez képest. Reméltem, hogy más feladatkörökbe osztanak majd minket, és én mehetek a testvérekkel valami olyan helyre, ahová jobb kardforgatás, sem mint szép mosoly szükséges.
- Dicsértessék Fenség, Templomunk és jómagam is megtiszteltetésnek vesszük, hogy megtisztelt levelével. - Pap testvéremnek jobban megy ez nálam, de sejtem, hogy legbelül neki se fekszik a helyzet. Dehát mégis kinek feküdne templomaink berkeiből?
- Üljenek le, uraim, hölgyem. Kérem, elmondanák mit tudnak Dornburg sok emlegetett ostromáról? - Intett a király a székek felé. Az volt azonban a baj, hogy ebben az esetben meg kellene válnom a hátamon hordozott fegyveremtől, és egy Ordo Maellus lovag, ismeretlen terepen, soha nem válik meg a fegyverétől. Gondolkodtam tehát egy pár másodpercig egy hihetően hangzó töltelékszöveges elutasításon, és minden diplomáciai készségem latba vetve, ismét meghajolva feleltem.
- Felség, én magam nem vettem részt a dornburgi ütközetben, de minthogy az egyház és az állam támogatják egymást, hát nem engedhetem, hogy én üljek, miközben a király áll.
A Dornburg-kastélyban történtek engem is érdekeltek viszont, így élénken hegyeztem a fülem.
- Csak szóbeszédeket. A szárnyaló halál áriájáról, aki elhozza majd a pusztulást, melyet Szakadás óta ember meg nem tapasztalt. Repülő kastélyok, lángoló angyalok...valóban hatalmas ez a világ. Talán önök közül valakit elértek más hírek? - Felelt a pojáca, behozva az összes mendemondát, amit kitaláltak a kastély ostromához.
- Hallottam híreket lebegő tornyokról és egy arkangyalról, ki sárkány képében jelent meg ott, hol az Ordo Malleus felsorakozott a csatára. Ennyit tudok csupán, de ezt sem lehet kézpénznek venni. - Egészítette ki az atya, megerősítve a mondákat. Kíváncsi voltam de nagyon, hogy ezek közül végül is mennyi volt igaz.
- Ahogy kívánja. - Felelt meglepően kedvesen. Talán nem olyan kellemetlen illető ez a király, mint éreztem. Enyhe biccentéssel tudatosítottam a gesztust. Ő azonban nem ült let továbbra se, hanem inkább gondterhes arccal az asztalra támaszkodott. - Nagy megbánás tölt el azóta, hogy mi magunk nem csatlakoztunk az ütközethez, ám olyan hirtelen történt hogy az Ordo Malleus vitéz lovagjain kívül senkinek nem volt ideje csatlakozni. Azonban volt egy mágus, aki ott járt. - A lelkemben büszkeséggel fogadtam az elismerést, még ha én nem is voltam ott személyesen. Igen, határozottan bölcs a király. - Hadd mutassam be önöknek Hans Schreiber udvari mágust. Az ifjú mester vette a fáradtságot és csatlakozott az Ordo Malleushoz, amely ugyan akaratunk ellenére történt, de jelenleg javunkra válik. Kérem, hajoljanak hátrébb.
A mágus közelebb lépett, majd egy legyintéssel elsütötte a varázslatát. Őszintén szólva, elképesztően értetlen vagyok mágia terén, így csak annyi esett le, hogy valamiféle illúzióval párából egy hengeres oszlopot hozott létre.
- Most azt fogják látni, amit én láttam. Azt, ami a végünket jelentheti. - A hengerben képek kezdtek megjelenni, és akaratlanul is közelebb húzódtam, hogy lássam. A dornburgi események lehettek, és a végén - ahogy a társaim is megerősítették - a torony felrobbant. Amiről nem számoltak be, az egy sárkányszerű jelenés volt, ami közel sem tűnt a megszokott háborúdémon-sémának. Mi a fene az?
- Sajnos amit hallottam nem tudom visszaadni, de higyjék el nekem, hogy ezt mondta: "Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és mégannyi napotok van, hogy bűnbánatot tartsatok, azután az élő Isten szent tüzében vesztek el Ez volt az első és utolsó szó, amelyet hozzátok intéztem."
- Azután, nem különben. - Vágott közbe a király. - Vagyis a bűnbánat már nem segít rajtunk.
Pislogtam párat, hogy tudatosítsam az eseményeket. Láttam, hogy aggasztania kellene az eseményeknek, de nem tudtak. Mégis mit tehetünk? Ha Isten akarna véget vetni a világnak, hát azt nem negyven napos haladékkal, és nem ilyen módszerrel tenné, ennél hatékonyabbnak kell lennie. Valamit - és itt próbaképp megidéztem magamban az angyalok erejét, akiktől képességeimet kaptam. Uriel. Sahaquiel. Zeruel. Minden rendben volt. Isten nem hagyott el minket. Ez nem jelentheti a világvégét. Sóhajtottam egyet, és ignoráltam a többiek meglepődöttségét. Az nem segít. Cselekedni kell.
- Mit jelent ez, felség? Mit kell tennünk?
- Biztosak benne, hogy aki megjelent, az egy nagy hatalmú arkangyal volt? Nem csupán illúzió, vagy egy olyan lény, ki talán nem képes leigázni a Földet? Nyilván nem voltam jelen, és magam is ezen információkat kaptam, kivétel a Föld pusztítása részt, így csak ártatlan kérdésként vetettem fel csupán. - Vetette fel paptestvérem. A másik Ordo lovag azonban rögtön felelt.
- Biztos, atyám. Én és a mágusfiú mellettem szintén ott voltunk a csatában és kétség sem férhet hozzá, hogy a szárnyas kígyó a toronyból Abaddón arkangyal, az Isten Lángja volt. Egyszerűen... éreztem. De nem emlékszem az ifjú mesterre a csatában.
- Baj is lenne, ha emlékezne, lovag uram. Akkor ugyanis nem a csatára figyelt volna és nem az ellenségre. - Felet szintén egyből a kételyre a mágus, és csendben igazat adtam neki. Könnyű elfeledni, hogy mi-hol van épp, ha az ellenségre figyelünk. Gondoljunk csak arra, hogy én hogyan szereztem a rangom...
- A nyolcvan nap pereg, uraim, és én nem vagyok hajlandó tétlenül várni. Azt mondják nem tehetünk semmit a Pusztítás Angyala ellen... ám én ebben kételkedem. Schreiber mester, mutassa a következőt.
A mágus engedelmeskedett a királynak, a kép pedig megváltozott. Egy hatalmas kígyóbestiát mutatott - Jormungandr az ősök nyelvén, ahogy a feljegyzéseink beszélnek róla - a tengerben, amin valami meglehetősen nagy lyukakat ütött. Mint a bestiák vadászására szakosodott rend egyik tagja, akaratlanul is tisztelettel bólintottam. Hajókon voltak az illetők, és olyan fegyvereket hordoztak, amiket még soha nem láttam korábban. Ők ölték meg a bestiát, és vonták fel testét a hajójukra. Embernek tűntek, de annál nagyobbnak. Félóriások lehettek talán.
- Tudják mit láttak, uraim?
- Talán... Jotünök? Lehetséges ez újra? Nem nem tudom... - Mondta a fiatal fiú a lovagtestvérem mellett. Mágus lehetett, mert nagyon lekötötte az illúzió. Amit mondott az nekem azonban semmi információval nem szolgált. Tanácstalanul néztem körbe.
- Ez valami újfajta mágia? El kellene hoznunk a használóit?
- Szembe akarnak szállni egy arkangyallal? Az Úr lángjával? - Nézett fel hitetlenkedve a paptestvérem. Ez lényegtelen. Ha az Úr adott lehetőségeket, hogy megküzdjünk az angyallal, akkor meg is küzdhetünk vele.
- Szembe. Megteszek mindent, ami ahhoz kell hogy megvédjem a királyságot. Még ha a mennyek minden serege is az ellenfelem. - Felelt határozottan a király. Ami ellen nincs esélyünk, az ellen úgy is elesünk. Ami ellen meg van, miért ne harcolnánk? Egyet kellett értenem vele. - Amit láttak nem mágia. Nem kell hozzá képzés, sem pecsét, sem varázserő - ezek egy angyal ellen amúgy is haszontalanok. Egyedül az eszköz kell, amely ezt a hatást kiváltja, amely jelenleg a nyugati tengert uraló félóriások, a halászok által jotünöknek emlegetett kalózok kezében van. Ők lehetnek a kulcs a megmentésünkre.
Egy pillanatra a lélekzetem is elakadt. Ez nem mágia? Ez fegyver? Tehát mindenkinek lehet ilyen Északon? Ez már sokkal jobban izgatott. Ha ilyen lesz itt, a bátyám megpróbál majd egyrészt visszatérni a pozíciójába, másrészt valami ellenszert keresni rá. Felgyorsulhat a háború, és hamarabb egységes uralom alatt béke lehet. Elismerően hümmögtem egyet.
- Ha ilyen erősek ezek a fegyverek, nyilván nem legyőznünk kell őket, négyőnknek.
- Drága uraim... Több mint egy mód van rá, hogy ezt az égrengető erőt igába hajtsuk. Több út...ahogyan azt bölcs királyunk is tudja. - Mondott a pojáca valamit, meglehetősen jelentősségteljesnek tűnve. Nem igazán értettem mit akar, így inkább a papra vándorolt a tekintetem. Komoran tekintett maga elé.
- Ön szerint, mi történik, ha végül sikerül megállítanunk Abaddónt? Minden menne tovább?
Óh, koránt sem. Új nap virrad, atyám. Olyan új nap amely a véget hozza el, de nem nekünk. Észak minden ellenségének, legyenek azok dél lázadói, a mélységek bukottja vagy a mennyek minden angyala. Megszerezzük ezt az erőt, ezt a lehetőséget... Nem erővel és vérrel, ahogy dél tette a fővárosunkkal. Tisztességesen. Szövetségekkel és előnyös üzlettel. Rávesszük a jotün törzseket, hogy állítsák a szolgálatunkba a technikájukat és ez lesz az, amely megment mindnyájunkat.
Nem tudtam nem egyetérteni a királlyal. Ez volt a legracionálisabb és legjobb megoldás Észak szemszögéből. Más kérdés, hogy veszélyeztette a családom déli felét, de ők meg elég talpraesettek, hogy megoldják meguknak a helyzetet. Bólintottam.
- Nem épp az Ordo Maellus specialitása a diplomácia, de ha az úriemberek védelméről van szó, állok felséged rendelkezésére.
- Kiválló döntés, ahogy számítani lehetett rá. - Először értettem egyet a nemes pojácával. Akivel viszont nem, az a paptestvér volt. Kikelt magából. Szelíden, de határozottan.
- A Úr küldötte azzal fenyegeti a világot, hogy bűnössége miatt elpusztítja, Fenségnek pedig erre háború és Önkényuralom a válasza a világ felett? Nem is csak a világ, de Pokol és Mennyország felett? Tud erről az akcióról az Egyház, Fenség? - Szerencsére a király ott volt a szeren. Bár a belső taszítást amit sugárzott nem tudtam elhárítani teljesen, nagyon szimpatikus volt a véleménye. A pojáca is felcsattant előtte, hogy tökéletesen tetszelegjen a királynak, gondolom.
- Merje ezt még egyszer mondani!
- Gondolja hogy itt lenne, ha nem tudna, atyám? Feleljen nekem valamire. Elfogadta már, hogy Abaddón bűnösnek ítélte? Elfogadta, hogy el fog égni? De nem csak ön, atyám, egész családja, minden szerette, minden ismerőse, minden jól ismert erdő és mező, minden ház és fűszál, minden gyermekarc amit valaha látott. Látja már a szemei előtt a lángokba vesző gyermekeket? Látja már a szenesedő csontokat, amik egykor templomának nyája volt? Valóban ennyire biztos benne, hogy az Úr, Veronia Kegyelmes Istene, aki megbocsátotta az ősök vétkét, aki megszüntette az Átkot az arra méltókon, akinek felépítették a Helelnburgi Katedrálist... A mi türelmes Atyánk küldte ezt a pokolból szabadult fenevadat, aki pusztítást hoz és fájdalmat?
- Gustav atya, Sixtus őszentsége jóvá hagyta Gustavus király megválasztását. Ha a király döntését kérdőjelezi meg, azzal a pápa bizalmát, és ezzel Isten kegyelmét is kérdőre vonja. - Egészítettem ki a király mondanivalóját szelíden, de határozottan. Békésebb ember a paptestvér, mint gondoltam.
- Sajnálom, megfeledkeztem magamról. Hajnaldó vagyok alávetni magam orcátlanságom okán kimért büntetésre. - Felelt valóban bűnbánóan, és keresztet vetett.
- Elég büntetést szab ki ránk a rettenet, amely fenyeget minket. Nem toldom meg a listát, atyám. - Felelt a király. Nyilván sok ilyennel van dolga, így kellő mennyiségű tapasztalata lehet érvelés terén. - Ma pihenjenek le, holnap hajnalban indulunk egészen a tengerig, Salzadler gróf birtokán egy apró kikötőből fog kifutni a hajónk ide s tova három nap múlva. Gyorsan kell cselekednünk, mert nem a saját életünk a tét, uraim és hölgyem. Fivéreinké és gyermekeinké, gyámolítottjainké és szeretteinké. Ha bele is szakadunk a porba sújtjuk Abaddónt, a kegyelmes Krisztus nevéért. Hiszem hogy az Úr is ezt akarja. Deus vult...

A király utolsó szavai után illedelmesen meghajoltam, majd kimentem a teremből. Utolért Gustav, és bocsánatot kért tőlem, de én csak intettem. Semmit nem követett el, ellenem meg főleg nem. Inkvizítor se vagyok, így egy bátorító vállveregetés után elmentem keresni egy fogadót, ahol megszállhatok. Itt azonban elkövettem egy végzetes hibát. Gyerekkorom óta ugyanis borzalmasak a fogaim. Harapni még tudok épp, volt annyira kegyelmes az Isten, de rágni aztán már nem. Vacsorára meg sikerült kikérnem a legrágósabb rostonsültet, amit valaha is látott a világ, és alaposan belefájdult a fogam. Az este további részét hát a szobámban fekve, ide-oda vetve magam agonizáltam a szerencsétlenségemen, és megállapítottam, hogy Abaddon vagy sem, a pokoli szenvedésből bőven kijut nekem anélkül is. Minthogy az arcomban forgó képzeletbeli tüzes tőr nem hagyott pihenni, alig aludtam éjszaka, alig ha néhány fertályórát. Reggelre kimúlt ugyan a fájdalom, de az utána maradó zsibbadás és lüktető bódulat olyanná tett, mint a zombik, amikből oly' sokat vág le rendünk. Szerencsémre reggel megláttam a papot útján a kikötő felé, így szellem módjára tisztes távolságból követtem, fel a hajóig. Meglehetősen ködösen emlékszem a részletekre, de arra, hogy egy ismerős hang, majd Gustavus atya egyetlen mondata elég volt, hogy újra hadképes állapotba lépjek.
- Üdvözlöm Felség. Mint mindig.
Felnéztem, és valóban ott volt a király, utazógúnyában. Kihúztam magam, és tisztelegtem.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus, Felség.
Majd körbetekintettem, és új arcokat is láttam. Egyrészt egy inkvizítort, olyan középkorút, másrészt meg egy fiatal papot, aki sötét tünde volt. Elmosolyodtam, félig láthatóan. Minnél több egyházi van közöttünk, annál nagyobb autonómiánk van, ha a király olyat akarna tenni, ami ellenkezik Isten igazságával. Bár a tegnapi érvei után kétlem, hogy ez megtörténne. A király a hajóra mutatott.
- Gyönyörű, nemde? Úgy hívják Holoseris. - Mondta, majd a két új társunkra nézett. -- Áh, Hagen inkvizítor, ha jól sejtem. Örülök, hogy idejében érkezett. Kérem, tartson velünk, Agthoven őrgróf örökös vagy Engelberg atya biztosan beavatja, mire is készülünk, egyúttal mi az, ami miatt idkeüldte önt is a Szentatya. Ön pedig a hírekből ismert Jozef Strandgut, felszentelés előtt álló novícius. Biztos vagyok benne, hogy Kather püspök büszke lesz a helytállására.
Tehát a hírhedt Boszorkánypöröly egyik tanítványa is velünk tart. Két inkvizítor jött tehát vajon?
- Felség, megtisztel. - Felelt a Hagen nevű inkvizítor, meglehetősen kellemes hangon. Ez úgy vélem, az inkvizítorok különleges képessége lehet. Vagy amikor elfogadják a kérvényt a kiképzéshez, ezt is szempontnak vehetik.
- Köszönöm, uram! Bízom az előrelátásában. - Válaszolt a novícius pap is, akit egy pillanatra elkaptam, hogy a maszkom nézi. Akaratlanul is megigazítottam a trófea-páncéldarabom. Hány ranggal és hány évvel lehetek idősebb nála? A kettő nem hiszem, hogy arányos lenne egymással...
Míg a tegnapi Herr Pojáca - Agthoven őrgróf örökös vagy mi - kiigazította az inkvizítortestvért, a mágusfiú egy hasznos kérdést tesz fel.
- Elnézést kérek felség, De mégis mivel szeretné a jotünöket lekenyerezni? Nem épp egy diplomatikus népnek ismertem meg őket amikor összesodort velük az utam a távoli múltban.
- Ne aggódjon, mágus mester. A partvidéken nőttem fel, ismerem ezeket a kalózokat. Tudom mit szeretnek, és tudom mit tisztelnek. Meg fogjuk győzni őket. Ahhoz azonban el kell indulnunk. Jöjjenek! - A végét meg se várta, és elindult felfelé a pallón. Ha ő tudta mit csinál, nem volt okom nem bízni benne, így engedelmeskedtem, és felsétáltam magam is. Este felé értünk a Kísértet-Szigetek tájékára, ahonnét azonban még mindig nem oszlott el teljesen az áthatolhatatlan szellemköd, amit mind rendünk felljebbvalói, mind a bátyám a "fejlődő emberiség egyik legnagyobb ellenségének" nevezett. Egyet kellett értenem velük, sűrűn szitkozódtam magamban, hiszen a sok sós pára könnyen berozsdásíthatta a fegyverem és a páncélom. Míg az utóbbitól nem tudtam megválni itt, és áttakarítani, a kardom sűrű aggódás közepedte törölgettem. Ha tönkremegy itt valamim, bizony Isten, kifizettetem a királyi palotával!
Persze nem csak én nem örültem neki, de kormányozni se lehetett rendesen. A király hangja vetett véget a fejetlenségnek.
- Mégis mi ez?
- Ez a szellemköd, felség.  Hajószellem nélkül sosem jutunk ki ebből. Forduljunk vissza, nagyuram. - Felelt egy matróz. És milyen igaza volt! Nem vagyok nagyon tájékozott, de tudom, hogy kell hajószellem az átjutáshoz. De hol van? Miért nincs?
- Még mit nem. Gyújtsanak fáklyát, lengessenek tömjént és irányt tarts! Mondom mozduljanak! - Tette hozzá a végét határozottabban, mint kellene, és a matrózok azonnal munkába fogtak. Érdeklődve figyeltem az eseményeket. Ha ennyi lenne, már rég áthajóztunk volna rajta. Ignoráns, vagy naív a király?
Meglepetésemre működött. S mire eloszlott az átkos köd, három, sárkánykígyóra emlékeztető hajó kúszott be a vizen mellénk, mindegyiken félóriások. Ennek már a fele se volt tréfa, előrántottam a kardom, és lerohantam az egyháziak közé, hogy védjem őket. Felesleges volt mondjuk, hogyha tényleg olyan erős távharci fegyvereik voltak, mint azt állította a király mágusa, de akkor legalább az én páncélos testem kapja a találatokat, ne mondjuk Gustav atya puha reverendája. Amikor azonban egy, az én testem páncélosságát is könnyen megszégyenítő félóriás lépett a hozzánk közelebb sikló hajó szélére, kissé megingott a bátorságom. Isten segítse hogy a beszélőkéje jól üzemeljen, király uram, mert ezeket le nem győzzük...
- Kik vagytok ti? - Kérdezte a királytól, mire az közelebb ment, mintha csak egy hivatalnokával találkozna.
- Tudod te azt jól, jarl. Az, akinek földjeit már évek óta fosztogatjátok. De ezúttal én jöttem elétek.
- Te vagy az emberek királya?
- Én vagyok Gustav, Veronia törvényes uralkodója. És egy ajánlattal jöttem el hozzád.
Aggódva figyeltem a királyt, és a hajósok oldalán lógó botszerű fegyvereket. Azok lenének a legendás sárkányölő szerszámok? Kisebbek, mint gondoltam.
- Alkuval? - Kérdezte elképedve a félóriás, majd eget rengető hangon hahotázni kezdett, és a legénysége is csatlakozott hozzá. - Alkuval! - a többiek is csatlakoznak. - Miért alkudnánk veled, keresztények királya. Nem vagytok egyebek barmoknál. Egy bárány az istenetek, egy halott. A mi isteneink csak nevetnek rajtatok. Nem szokásunk veletek alkudni.
- Igaz, hogy a keresztények királya vagyok, de hidd el, jarl, én magam vagyok a ragnarök. És a Jormungand már megmutatta magát a keresztényeknek, és készül bekebelezni a világot. Én készülök ez ellen tenni. Te mit teszel, jarl? - Felelt Gustavus, s közben előrántott egy széles pengéjű kardot, s az ellenség felé tartotta. Nyeltem egyet. Végünk. Ez bolond. Persze a hajós óriások se reagálnak jól, de a vezetőjük leinti őket. Elővesz egy fegyvert ő maga is, amit ráfog a király homlokára. Végtére úgy tűnik nem különbözünk sokban, mert erre ugyan az lesz a reakció a mi hajónk fedélzetén, mint az övéken, de pont ugyan úgy, a király felemelt keze elégnek bizonyul, hogy rend legyen ismét. A jötünn meghúz a fegyveren egy kis kart, én pedig már készültem lélekben imádkozni az elhúnyt király lelkéért, de az eszköz csak kattant egy nagyot, s a síri csendben idehallatszott a király nyelése. Mire jó ez az egész?
- Mit teszel hát, jarl? - Kérdi ismét a király.
- Ne kísértsd a sorsodat, keresztények királya, Ragnarök. A nagy Thor bátor, mint senki, az Istenek Apja Odín azonban bölcs. Csáklyázzátok meg a hajót! Velünk jönnek Níflheimbe. Ott majd mesélhet a Jormungandról és az alkujáról.
A "jarl" emberei engedelmeskedtek a királynak. Én feltartottam a fegyverem, de nem mozdultam még akkor sem, amikor a kampós kötelek meglehetősen közel landoltak ahhoz a részhez, ahol álltunk. Míg mindenki kétségbeesetten figyelt az eseményekre, én csak a királyt néztem.
Vajon mindez a terv része volt? Mit tud még Gustav őfelsége, amit mi nem?

Unalmasan telt az éjszaka mint mindig. Gerard már egy ideje délutánra időzítette azt a pár órát a napjából, ami alvással kellett töltenie, nehogy éjszaka valaki megpróbálja meggyilkolni. Egy ideje fél már tőle, hogy álmában kést szorítanak a nyakához. Úgy döntött élvezkedik még egy kicsit. Reggel az indulás előtt jóval odasétált annak a kotnyeles mágusnak a szobájához, majd ott várta, hogy kijöjjön.
- Jóreggelt, drága barátom. - szólítja meg kedvesen, minél öszintébbnek mutatva mosolyát - Remélem készen állsz. Igazi megtiszteltetés egy háborús veterán oldalán utaznom. Milyen volt? Ott fent a pokol bugyrában?
- Olyat ami ott történt, nem kívánok senkinek. De ha még érdekelne jobban, mesélek majd egy arra megfelelő időben.
~ Cöh... – morgott magában – Ebből nem fogom kiszedni, hogy sikerült az irháját kimentenie.
Indulás előtt még utasította kísérőjét, hogy hozza magával a holmiját, majd jöjjön vele a hajóra. Ő, lovagja, valamint Theo Wagner nemsokára a kikötőben találják magukat, ahol már javában zajlik a készülődés. Több másik ember is gyülekezett már ott. S köztük volt egy ugyancsak ismerős alak. Rajta nem lepődik meg, hogy még él, látta elmenekülni. Ő hibázott annak idején, amikor túl meggondolatlanul cselekedett.
~ Te...te kis féreg. Legközelebb a saját kezemmel fojtalak meg. - tanulság, ha jó munkát akar az ember, végezze el maga. Tehát az a sötételf valóban az egyház tagja. Ritka jelenség. Meg is ér egy két szót.
- Vidd kérlek a csomagom a hajóra. Én is nemsokára ott leszek. – utasította a lovagot, akit maga mellé kapott.
Ő maga pedig a többi ember felé vette az irányt.
- Igencsak derűs ma az ég. - köszönt feléjük - Mintha nem is sejtené, minő nagy tettek vannak itt készülőben.
- Üdvözletem – köszönt mellette Theo Wagner is.
Kihúzta magát a többiek előtt. Ahogy az várható volt, senki sem ismerte fel, hogy démon.
- Azt hiszem idején van üdvözölnöm a tisztelt urakat-hölgyeket. Van Agthoven gróf első fia, Dietrich van Agthoven.
Azt hogy "szolgálatukra", nem tette hozzá. Kíváncsi volt, vajon azon az indulatos papon kívül másnak is ennyire éles-e a szeme.
- Van Agthoven gróf! – köszönt vissza neki régi „ismerőse”.
- Az Úr pásztorai? Elnézést csodálatomért. - színlelt némi meglepettséget - Pusztán ritkán látni délvidéki tündét papjaik sorai közt.
- Semmi csoda nincs benne, csak az emberi természet. Theo? Tényleg te vagy? Hogy kerültél ide?
~ Mi a fene...nem úgy tűnik, mintha ellenségek lennének. – szomorodott el magában – Kár...
Egyszer csak közétek lép egy magas alak, egyszerű utazóruhában, matróznadrágban és fényes csizmában; fején széles csuklya, de csak épp a hajvonaláig van lehúzva, inkább kényelmi okokból viselheti, mint hogy kilétét takarja; őfelségének III. Gustavusnak amúgy sem lenne oka rejtőzni.
- Szép jó reggelt, nemes uraim és lovagjaim. Készen állnak?
- Királyom.
- Üdvözlöm Felség. Mint mindig.
Hajoltak meg sorban az emberek. Odafordul a királya felé. Próbált nem sokat foglalkozni a furcsa sötét tündével, nehogy véletlenül magával ragadják az agresszív gondolatok. Várja az utasításokat.
- Mein Lersher.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus, Felség.
Gustavus mosolya magabiztos, ahogy végignézi a hajót.
- Gyönyörű, nemde? Úgy hívják Holoseris. - tekintete az egyik újonnan érkezett egyházi személyre vándorol.
Ekkor valami nagyon hideg érzést érzel átfutni a gerincén, a király vonásai pedig mintha torzulnának és sötétebbek, ráncosabbak és ziláltabbak lennének.
- Áh, Hagen inkvizítor, ha jól sejtem. Örülök, hogy idejében érkezett. Kérem, tartson velünk, Agthoven őrgróf örökös vagy Engelberg atya biztosan beavatja, mire is készülünk, egyúttal mi az, ami miatt idkeüldte önt is a Szentatya.
- Felség, megtisztel.
~ Nocsak...szóval szeretett királyunknak van ilyen oldala is...ez érdekes. - a képzelgés épp csak egy pillanatig tart.
- Ön pedig a hírekből ismert Jozef Strandgut, felszentelés előtt álló novícius. Biztos vagyok benne, hogy Kather püspök büszke lesz a helytállására.
- Köszönöm, uram! Bízom az előrelátásában.
Ahogy hozzájuk szól a király, a tekintete ismét elkomorodik, az addig vidém, élénk tónusa is sokkal komolyabbra vált. A jópofizást hagyhatja későbbre is. Most végletekig elszántnak és érzelemmentesnek kell mutatkoznia.
- A küldetésünk nem egyéb, mint egy feledésbe homályába merült nép felkutatása. Leendő szövetségesként tekintünk rájuk. - úgy döntött, ennél többet nem mond. Hagyja, hogy a többiek mondják el, ha valamit fontosnak találnak.
- Elnézést kérek felség... – szólalt meg váratlanul korábbi társa az égből - De mégis mivel szeretné a jotünöket lekenyerezni? Nem épp egy diplomatikus népnek ismertem meg őket amikor összesodort velük az utam a távoli múltban. -
- Ne aggódjon, mágus mester. A partvidéken nőttem fel, ismerem ezeket a kalózokat. Tudom mit szeretnek, és tudom mit tisztelnek. Meg fogjuk győzni őket. Ahhoz azonban el kell indulnunk. - lépdel fel a pallón. - Jöjjenek!

Fél nap telt el. Fél nap a tengerem. Már most az hideg futkosott Gerard hátán. Hát még amikor belefutottak a Kísértet-szigeteket körbelengő ködbe, amely a csontotokba hatol és ami rosszabb, az orrukig sem látni. A matrózok tisztességesen sopánkodnak, míg Gustavus a fedélzetre nem lép, és körbenéz
- Mégis mi ez?
- Ez a szellemköd, felség. - lép elé egy idősebb tengerész, talán egy kiörgedett veterán. - Hajószellem nélkül sosem jutunk ki ebből. Forduljunk vissza, nagyuram.
- Még mit nem. Gyújtsanak fáklyát, lengessenek tömjént és irányt tarts! - adja ki a parancsot, ám a matrózok tovább húzódoznak. - Mondom mozduljanak! - toppant a király, amitől kénytelen-kelletlen megteszik amit mond.
Hogy a tűztől, a tömjéntől vagy csak a szerencsétől a köd valóban oszlani kezd, pont eléggé, hogy látható legyen három karcsú, faragott ordíszú evezős vitrolást ...és a rajta evező vagy fegyvereiket készítő, jó három méteres emberszerű alakok.
- A jotünök! – hangzott a fedélzetről - A kívánsága teljesült felség, csak legyen ideje tárgyalni.
- Sok sikert Felség. Áldassék az Úr neve, miképpen megáldja a hajó utasait és a béke hírnökeit... - vetett keresztet mellkasára az egyik pap.
Egy határozott ajtólendítéssel lépett ki a fedélzetre. Mielőtt kijött volna, gyorsan átöltözött, s most ismét a dísztelen mágusvértjét viseli. Szüksége lesz rá, úgy érezte. El is kerekedett a szeme, amikor meghallotta, hova jutottak.
~ Ez baj...ha legalább Hajócska velünk lenne.
~ Pfff, az a rövidlátó hülye liba?
~ Nocsak, csak nem féltékeny vagy?
~ Nem csak...én vagyok a láthatatlan szellem, aki mindent tud. Nem kell még egy a közelembe.
~ Hagyd az ostobaságot. Az ilyen gyerekes vicces csak elvonják a figyelmem. - még Liát is meglepte, milyen merev volt akkor Gerard.
Akarta javasolni, hogy menjenek vissza és szerezzenek új hajót, de inkább csendben maradt. Ő most csak egy tapasztalatlan nemes, aki sereget sem látott még életében. Csak őfelsége intrikusa és diplomatája, semmi több. Most nem szabad kezdeményeznie.
A többiek reakcióiból ítélve valóban a tengeri népek lehettek azok. Néhányan már találkoztak is velük. Ez talán csak jót jelent. Bár ahogy mindenki króbált a fegyveréért nyúlni, talán mégsem kéne ennyire bizakodónak lenni. Ő csak elfoglalta tisztes pozícióját Gustavus király oldalán, kicsivel mögötte természetesen, majd várta mi fog történni.
- Reméljük a legjobbakat.
Úgy látszott, rajta kívül mindenki harcra készül. Neki sok félnivalója nem volt, így inkább nyugton amradt. Az egyik hajó közelebb csusszan, meglepően könnyű irányíthatósággal, azon pedig egy hatalmas, szinte tetőtől talpig vasban lévő viking egyik lábát feltéve a hajója szélére, s pillant le.
- Kik vagytok ti? - kérdezi, miközben Gustavus nyugodtan elé sétál és farkasszemet néz vele.
- Tudod te azt jól, jarl. Az, akinek földjeit már évek óta fosztogatjátok. De ezúttal én jöttem elétek.
A viking meglepetten emelkedik fel, megroppantva a vállát
- Te vagy az emberek királya?
- Én vagyok Gustav, Veronia törvényes uralkodója. És egy ajánlattal jöttem el hozzád.
Egyre izgatottabb lesz. Micsoda erő, micsoda méret. Egy ilyen seregnek parancsolva akár még egy démontábornokkal is felvehetné a versenyt. Talán majd egyszer. Egyelőre figyel.
- Alkuval? - dől hátra a jötün, majd nevetni kezd. - Alkuval! - a többiek is csatlakoznak. - Miért alkudnánk veled, keresztények királya. Nem vagytok egyebek barmoknál. Egy bárány az istenetek, egy halott. A mi isteneink csak nevetnek rajtatok. Nem szokásunk veletek alkudni.
- Igaz... - kezdi Gustav, miközben keze az oldalára téved. - ... hogy a keresztények királya vagyok, de hidd el, jarl... - a király kirántja az oldalán lógó széles pengéjű kardot és a viking felé szegezi. - ... én magam vagyok a ragnarök. És a Jormungand már megmutatta magát a keresztényeknek, és készül bekebelezni a világot. Én készülök ez ellen tenni. Te mit teszel, jarl?
A vikingek felhördülnek,, de a jarl leinti őket.
~ Micsoda szerencse.
Már nem kellett sok, hogy mindenre fény derüljön. Újabb és újabb lehetőségeket lát, ahogy halad előre a tárgyalás. Ezt már illik tárgyalásnak nevezni. Királya mintha belelátna a másik fejébe. A vademberek vezére pontosan úgy válaszolt, ahogy azt előre látta. Ebben biztos volt. Gustavus Tercius, akárhogy is nézi, egy olyan uralkodó, aki felnőhet hatalmas étvágyához. Egyre jobban tetszett neki a stílusa. Talán meg kéne próbálnia kapcsolatot építeni. Érezte, hogy közeledik a tetőpont. Körbepásztázta szemét a tengeri harcosokon. Alig várta hogy lássa a képüket azután, amit most kapni fognak.
A jarl vár, aztán nagyon lassan előhúz egy rövid tárgyat. Csőben végződő, érdekes szerkezettel ellátott holmi lehetett. Hogy mi célt szolgált, arról fogalma sem volt Gerardnak. Mindenképp fegyver, de hogy miféle...aztán nyugodtan Gustavus homlokához tartja. természetesen erre az ővéi hördülnek fel és kapnak fegyverbe, de a király felemelt keze megállít mindnekit. A jarl vár, szinte végtelennek tűnő másodpercekig, majd meghúzza a ravaszt... a fegyver pedig üresen kattan. A király jól láthatóan nyel egyet, aztán keményen a viking feltételezett szemébe néz a sisakon át
- Mit teszel hát, jarl?
- Ne kísértsd a sorsodat, keresztények királya, Ragnarök. A nagy Thor bátor, mint senki, az Istenek Apja Odín azonban bölcs. Csáklyázzátok meg a hajót! - adja ki az utasítást, kissé tört németül, vagyis feltételezhetően azt akarja, hogy értsétek. - Velünk jönnek Níflheimbe. Ott majd mesélhet a Jormungandról és az alkujáról. - fordul el, amire a vikingek köteles kampókat is akasztanak a hajótokba és vontatni kezdenek, hozzátok azonban nem nyúlnak.
Gerard pedig azt hitte, örömében táncra perdül.
~ Az a fegyver...az a fegyver ott...egy szempillantás alatt végezni tudott volna vele.
~ Micsoda erő! Akarom! Meg fogom szerezni...

// Elnézést a késésért. //

Morcosan burkolództam a köpenyembe végig az út alatt és egy cseppet sem lettem boldogabb, ahogy lassan kikötöttünk. Nem kívántam vissza azokat az emlékeket, amik a félóriások vendégszeretetéhez kötöttek.
Aztán feltűnt egy nagy sziget, a vikingek arrafelé húzták a hajónkat. Közelebb érve pedig megpillantottam a kikötőt is, amely masszív és meglepően nagy volt; tele vikingekkel, akik kíváncsian méregettek minket, amíg kísérőink kidokkoltak, majd a jarl kiszállt és felénk fordult.
- Itt vártok, emberek királya. - azzal elsétált; a többi viking viszont ott maradt figyelni ránk.
Tudom, hogy nem vagyok olyan viszonyban az uralkodóval, hogy közvetlenkedjek vele, de sosem bírtam a nyelvemmel és a kíváncsiságommal és mivel Őfelsége csukát játszott, muszáj kérdeznem.
- És most? Mi a terv felség? Tényleg azt gondolja, hogy tárgyalni fognak? Nem látszottak túlságosan megfélemlítettnek.
Nem lepődtem meg azon sem, amikor Theo sem hagyta a dolgot szó nélkül.
- És mégis mi a B-terv, ha az alap szituáció nem sikerülne? Gondolom nem gondolja hogy egy egész várost legyőzünk, amit két méteres monstrumok laknak, és ahol még a növényevő állatok is húson élnek?
- Ha esetlegesen, felség, füstbe menne az eddigi elképzelés, javaslom a rejtőzködést és a menekülést. Valahogy meg tudjuk oldani, ha arra kerül a sor, úgy vélem. – tanácsolta az eddig csendesen figyelő lovagnő gyakorlatiasan.
A király megrázta a fejét, miközben kihívóan nézett körbe a helyi vikingekre.
- Nem szándékozom elbukni az eredeti tervet. Ne aggódjanak.
Ez egy nagyon bizakodó gondolat volt királyunktól és egyre jobban kezdett az a gyanúm lenni, hogy rossz lóra tettem. Mintha nem látná Gustav, hogy mi a valóság és mennyire bajban vagyunk. Nem sokat tehettem azonban, legfeljebb csak igyekezhettem vigyázni ezek után inkább a saját hátsómra, mert nem akartam újra rab lenni ezeknél a fagyos óriásoknál.
A vikingek között ekkor morgolódás támadt, a jarl pedig visszatért, oldalán egy idősebb nővel, furcsa tengeri állatok csontjával ékesítve
- Velünk jössz, Ragnarök. - mondta, majd fejével biccentett, amire a vikingek félig rántva félig segítve felhúztak minket a partra és a jarl meg a nő vezetni kezdtek.
Senki nem látszott ellenkezni a parancsnak. Mindenesetre a nő nyakában azok a csontok rossz érzéssel töltöttek el. Talán valami barbár mágus lehet?
- Felség? - néztem Gustav-ra, hogy hagyjuk-e magunkat vezetni, vagy van valami más a tarsolyában?
- Tárgyalni jöttünk, Jozef novícius. Tárgyalni fogunk. - felelte a király.
A két jotün egy hosszú, lapos épület felé vezetett minket, amelynek szélesre tárták az ajtaját mikor odaértünk.
A „házigazdák” bementek, a király meg gondolkodás nélkül ment utánuk. Ám, amikor mi is követtük volna, két pisztolyos-pajzsos viking elénk lépett.
- Ti még nem. Csak Ragnarök. – állítottak meg.
A király egy pillanatra megtorpant és hátrafordult; láthatóan tétovázott, de aztán bólintott.
- Várjanak itt, uraim és nővér. Nem fog sokáig tartani. - azzal eltűnt az épületben.
Hát én nem bíztam meg annyira ezekben a vikingekben, mint uram, királyom, de most már késő bánat. Körül voltunk véve szélesebbnél-szélesebb vállúbb, nálunk jóval méretesebb alakokkal, akik még jól fel is voltak fegyverezve és láttuk már, hogy tudnak is bánni vele. Egy pillanatra Theo felé villant a szemem, aki szintén nem látszott túl boldognak. Voltunk már így egymás mellet, igaz akkor megkötözve, fegyverek nélkül, de ennyi emberrel körülvéve, akár mindegy is lehet van-e nálunk vagy sem.
Egy nagy nemet próbáltam a szemembe láttatni, úgy néztem Gustav királyra, hogy ne tegye, de az végül engedett és egyedül ment tovább.
- Ez már..... ~ ostobaság? nem mondtam ki a végét, hiszen csak egy novicius voltam, de ennyire még én sem voltam naiv. - Szerintetek? - néztem két társamra. - Mi lesz itt?
- Nem tudom – mondta mellettem Theo, legalább annyi rosszallással a hangjában, mint ami bennem volt. Emilia csak megrázta a fejét, de látszott, ahogy tekintete követte az uralkodót, míg látta.
A jotün őrök nem igazán mozdultak, a vikingek pedig nem foglalkoztak velünk azon kívül, hogy vetettek ránk egy-egy pillantást, de amúgy élték a mindennapjaikat, vásároltak, dolgoztak, és ……rengeteg sört ittak közben.
A várakozás nem volt az erősségem, így ide-oda járkáltam az őrök előtt, de azért közben igyekeztem a környezetemet is figyelni, mert lehet gyorsan kell majd távozni.
Végül fél óra múlva lépések hangzottak fel belülről, az ajtó pedig kitárult és a két viking valamint Gustav léptek ki rajta
- A királyotok beszélt, és megértette velünk, hogy odakint változik a világ. - mondta a jarl. - És kért tőlünk, a szövetségünket kérte, a fegyvereinket kérte. Én elfogadtam az ajánlatát, egy esetben.
- A fegyver, ami a kezünkben van Loki eszét dicséri, Thor villáma sistereg benne és Odin bölcsessége. Nem adjuk oda olyanoknak, akik nem érnek fel hozzánk erőben, sem olyannak aki alulmarad észben. - vette át a szót a mellette álló nő.
A döbbenet leolvasható volt az arcomról, amikor kiderült, hogy a király valami csoda folytán meggyőzte ezeket a vikingeket, hogy mégis segítsenek.
- Az Úr velünk van! - nyögtem ki, de aztán a gyanakvás ráncai mélyültek el a szemem felett, mert valahol tudtam, hogy nem lesz ez olyan egyszerű. Vajon mi lesz az ára?
- És mégis mikor, hol és hogyan lesz megrendezve az esemény? – kérdezett rá Theo, mint aki máris készen áll a dologra, ám mielőtt még bárki is válaszolhatott volna megint felőle hallatszott a beszéd.
- Kik ezek a puhányok! Egyedül hárommal is elbírok nemhogy eggyel!
Megdöbbentem, bár pillanatok alatt leesett, hogy ez nem az ő, hanem kis góleme, Riel hangja volt, de vajon miért csinálta? Nem voltunk már így is elég nagy bajban?
- Nem öhm nem én nem ezt nem én mondtam! – nyílt kerekre a fiú szeme is, de láthatóan senkit nem érdekelt.
Mindenesetre Theo kis góleme feltette a napomra a koronát, amikor szinte kihívta a vikingeket, nem mintha le lehetett volna beszélni őket róla, gondolom. Abban is biztos voltam, hogy a király a fegyverért cserébe boldogan belement az alkuba. Hogy ennyire biztos volt-e bennünk, vagy csak bedobott minket a mélyvízbe.......?
Emilia viszont bizonyította, hogy nem hiába a Rend tagja, azonnal a király mellé állt és máris a tárgyra tért.
- És olyan harcos kell-e talán, aki mind észben mind pedig erőben fel tudja venni a harcot néped egy tagjával?
- Egymagadban sosem lehetsz mind erőben, mind észben kiemelkedő, ember. - fordult felé a nő. - Két próbátok lesz, egy az erőé, egy a bölcsességé. Hatan vagytok, hárman lesztek egy próbán. Ki lesz köztetek az, aki az erő próbáját kiállja?
Hát, ha már benne voltunk nyakig, nekem nem volt kedvem, hogy okoskodással töltsem az időm, különben is viszketett a tenyerem, hogy valamennyit visszafizessek az itt töltött időmért.
- Én szívesen megmérkőznék veletek ebben. Persze csak tisztességesen. - kaptam észbe, ahogy a mellettem álló félóriás strázsára néztem.
- Én jelentkeznék a... – kezdett bele Theo is, aztán egy vékonyabb hang fejezte be helyette.
- Az Erő próbájára!
- Én is az erő próbájára jelentkezem. – csapott a mellkasára a lovagnő gondolkodás nélkül.
A csont nyakláncos nő elmosolyodott, aztán oldalra mutatott.
- Akkor a jarl fog titeket vezetni.
Hát ez akkor eldőlt! A nővérre, majd Theo-ra néztem, aki még mindig mérgesen szorongatta apró társát, aki eldöntötte helyette mit kell tennie. Szóval mi fogjuk képviselni a Őfelsége Erő Csapatát.
~Uram segíts meg! ~ jöttem rá, hogy mit csináltunk, legalábbis én.
A jarl el is indult hátranézve, hogy követjük-e, közben magyarázni kezdett.
- Nem egy az egy ellen fogtok küzdeni. Mindhárman, ellenem és az én harcostársam ellen. Ha meggyőztök minket az erőtökről, a harcnak vége. Ha nem sikerül, meghaltok.
Na, hát ettől sem lett jobb a kedvem!
- Miért kell mindjárt halált emlegetni......Nem lehet mondjuk....első vérig, vagy ilyesmi. - mormogtam az orrom alatt egy fintorral, mert nem akartam gyávának tűnni, de azért jobban szerettem a nyakamon tudni a fejemet, hiszen még csak alig kezdtem élni az életem. - És mivel fogunk harcolni? - vetettem fel.
Emilia-nak is volt kérdése, amíg a vikinget követtük.
- Viszont, ha becsületes harcosnak tartjátok magatokat, meséltek még a fegyveretekről. Én is felfedhetem a sajátom titkát, ha úgy kívánjátok.
- Azzal harcoltok, amivel akartok, emberek. A tudással pedig nem értek semmit. Nálunk nincs titok, nincs cselszövés, nincs mágia. Csak erő van, lesöprő és lehengerlő. Meglátjátok. – válaszolta a jarl.
Nagyszerű! Legalább nem korlátoznak minket, hogy használjuk, amink van. És abban egy percig sem kételkedtem, hogy náluk van erő, de azért nem ártott, ha fej is volt hozzá, nem csak izom. Talán ez lesz a győzelem titka. Na meg az összedolgozás.
Aztán máris odaértünk egy nagyobb nyílt térre a hatalmas házak között, aminek közepén egy nekik derékig érő, nekem jócskán embernagyságú mélyedés volt, pajzsokkal és egy hatalmas fémgyűrűvel megtámasztva.
- Ez valami Arénaféle? Most kezdünk azonnal? - érdeklődtem.
- Hát itt volnánk. – sóhajtott mellettem Theo is, míg Emilia csak hümmögött.
- Amikor fel vagytok készülve. - felelte felém nézve a jarl. - Ha most... úgy most. Az erő nem foszlik az idővel, ha várunk, hát várunk. De ne soká...
Nem tudom, hogy erre fel lehetett-e készülni? Fel lehetett-e készülni, hogy talán a következő percben meghalhatok. Nem, azt hiszem erre nem lehetett, így persze most kezdett előjönni az izgatottság is, de azért nem voltam tapasztalatlan kezdő és ezt talán az előnyömre fordíthatom, hiszen kölyök képem megtévesztő lehet számukra. Ha lebecsülnek az csak jó nekem. A többiekre néztem.
- Ti mit szeretnétek?
- A harc kezdődhet akármikor, de a végkimenetelét meghatározhatja az időpont. – mondta Theo és Emilia is válaszolt.
- Mihamarabb, annál jobb, bajtársak. Ha nem tudunk győzni, nem ez a néhány perc fog segíteni.
- Jarl! - kiáltott fel egy viking, átnyomakodva a lassan körénk gyűlő tömegen. - Jarl Wydar! Megérkezett... – jelentett be, mire a viking bólintott.
Talán az egyik társa, aki ellenünk fog majd harcolni? Megrázkódtam. Bár a nővéren nem láttam aggódást, ez nem jelentett semmit, hiszen ő egy igen csak harcos rend tagja volt, erre képezték ki. Theo-t láttam már harcolni és biztosan fejlődött is közben, de én már közel sem voltam annyira biztos abban, hogy jól döntöttem. Persze nem fogok visszavonulót fújni, az nem én lennék.
- Tőlem kezdhetünk persze most is.....- vontam meg a vállam közben a többiek szavaira reagálva.
- Még mindig sokat beszélsz, vakarcs. - lökte félre valaki az összesereglett harcosokat, majd egy vörös hajú nő, vállán lazán átvetett, rövid de széles csövű puskával odalépett elénk. - Nincs harag, ugye? - vigyorodott el, majd biccentett a másik felé. - Jarl Magnusson.
- Fenris. - biccentett neki vissza a jarl.
Az, aki megjelent a színen a torkomra fagyasztotta a szót. Az biztos, hogy nem őt vártam, de hát ez a nap már csak ilyen volt. A stílusa sem változott, amire kissé kesernyésen elhúztam a számat.
- Már alig vártuk a találkozást. - morogtam kissé irónikusan. - Csak nem miattunk fáradtál?
- Egy igazi mészáros szirén tisztelt meg jelenlétével, ez igazán lekötelez. – Theo sem fogta vissza magát.
Emilia zavarodottan tekintett körbe.
- B-bemutatnák nekem is a hölgyet?
- Hogy ki ő? - pislogtam párat, hogy kissé összekapjam magam. - Hát Ő Fenris kapitány, annak a kalózhajónak a kapitánya, ami elkapott minket annak idején Theo-val együtt. És nem a kegyességéről híres asszonyszemély létére. - világosítottam fel a nővért keserűen.
- Hát őő valami harcos viziamazon némber féle. Nem igen akarnék vele packázni, mert ki tudja mégis milyen szinten döngölne földbe, a barátjáról pedig nem is beszélve. – tette hozzá volt rabtársam is, de nem elégedett meg ennyivel és még folytatta. - Tényleg Fenris találtál már magadnak férjet?
~ Ajaj, Theo! Mi a fenét művelsz? ~
Nem lepődtem meg, amikor Fenris szemöldöke megemelkedett ennek hallatán, aztán lassan odasétált Theohoz, majd lendületesen mellkason térdelte, aki aztán nyekkenve hanyatt esett.
Még mielőtt mozdulhattunk volna egy fikarcnyit is a jotün talpa már fiú mellkasán taposott, de szerencsére láthatóan nem nehezedett rá.
- Még nem. Talán jelentkeznél, pöttöm?
Nem hagyhattam, hogy ez az asszonyállat itt tapossa halálra a társamat, így már készültem, hogy lecsapjak rá, de a jarl megelőzött.
- Fenris!
A nő erre azonnal levette a lábát Theo-ról, majd a férfi mellé sétált.
- Hadd mutatkozzak be tisztességesen. Fenris Bjornsdottir, a klán legjobb lövésze. Jarl Wydar Magnussont már ismeritek, azt hiszem. Mi leszünk az ellenfeleitek. - vigyorodott el, mint aki egy jó tréfát ejtett el.
Hát én nem lettem tőle vidámabb.
- A szentségit! – észbe kapva az égre néztem és gyorsan keresztet vetettem. – Bocsánat Uram! – mormoltam sóhajtva.

A vikingek egy nagy sziget felé vonszolnak titeket, amely már messziről látszik kirajzolódni, ahogy közelebb értek pedig megpillantjátok a kikötőt is, amely masszív, legalább olyan, mint Neue Freiburg kikötője, ha nem nagyobb. Tele van vikingekkel, akik kíváncsian méregetik az újonna érkezőket, ahogy kidokkolnak, majd a jarl kiszáll és odafordul.
- Itt vártok, emberek királya.
Azzal elsétál; a többi viking ott marad figyelni.
- Felség, a legnagyobb tisztelettel érdeklődnék...mi a terv?
Gerard nagy, büszke léptekkel sétál végig a hajón, egészen Gustav mellé. Indulás előtt még megtesz egy apró kis előkészületet, elővesz egy papírt, majd tintájával egy rúnának kinéző valamit rajzol oda. Ha varázsolnia kell, ezzel leplezheti, hogy rúna vagy fókusztárgy nélkül is képes varázsolni. Merev tekintettel pásztázza végig a várost. Olyan vidék ez, ahol még senki veroniafia nem járt, és jó ideig nem is fog, hacsak el nem hurcolják. Kifejezetten festőinek látszott onnan, a fedélzet magaslatáról kémlelni a kikötőt, s annak lakóit. Végül aztán ideiglenes királya mellett torpan meg. A másik kérdése teljesen jogos volt....bár a megfogalmazásán van még mit alakítania.
- Királyom, ezek a népek mások, mint mi...és mégis olyan ismerősek. Elveszik, ami kell nekik, ha odaadják, ha nem. Olyanok, akár az eretnekek. - szólt előre nagy peckesen. A többi bajkeverő közül csak az egyik egyházit látta, aki egyelőre nem látott át az színészkedésén...vagy csak nem mutatta ki. Egyelőre magabiztos volt - Csak olyanért hajlandóak adni is valamit, amit nem tudnak megszerezni. Mit kíván felajánlani?
- Azt, amire a legnagyobb szükségük van. Szövetséget és megbecsülést. –feleli.
- Cserébe pedig végleg leszámolhatunk a zendülő egyház berkeivel. Briliáns!
Közben a jarl visszatér, oldalán egy idősebb nővel, furcsa tengeri állatok csontjával ékesítve.
- Velünk jössz, Ragnarök. - mondja, majd fejével biccent, amire a jotünök nekiesnek az embereknek, Köztük Gerardnak és Liának is, hogy lerángassák őket.
Idegesen elhúzza a kezét, ahogy terelgetni próbálják. Megy ő magától is. Mit képzelnek ezek magukról. Legszívesebben felgyújtotta volna az összeset. Képes lesz volna rá. Ő legalábbis úgy gondolta. De most nyugton kellett maradnia. Hogy miért kap mindig ilyen megbízásokat...
- Felség? - kérdezi Jozef felnézve a királyra
- Tárgyalni jöttünk, Jozef novícius. Tárgyalni fogunk. - feleli a király.
A két jotün egy hosszú, lapos épület felé vezet, amelynek szélesre tárják az ajtaját és bemennek (egy longhouse ha valakinek az mond valamit); a király követi őket, ám amikor ti is belépnétek két pisztolyos-pajzsos viking elétek lép
- Ti még nem. Csak Ragnarök. - feleli, mire a király egy pillanatra megtorpan és hátrafordul; láthatóan tétovázik, de aztán bólint
- Várjanak itt, uraim és nővér. Nem fog sokáig tartani.
Azzal eltűnik, és egy fél óráig bent is marad
Kihasználja a lélegzetvételnyi időt. Rendezi a gondolatait, majd körbenéz. A motívumok, a jelek, a viselet, és az itt élő emberek. Egyetlen egy dolgot nem látott eddig, amit mindenképp érdemes megnéznie. A mágiát. Az itteniek vajon valamiféle sámánok, vagy hasonló rúnákat használnak. De talán a rég elveszettnek hitt, vagy nem lefordított rúnaverseket is megtalálja a jotünök birodalmában. A jotün őrök nem igazán mozdulnak, a vikingek pedig nem foglalkoznak semmivel azon kívül, hogy vetnek egy-egy pillantást rájuk. Amúgy élik a mindennapjaikat, vásárolnak, dolgoznak, és annyi sört megisznak amit el se tudtak képzelni. Végül fél óra múlva lépések hangzanak fel belülről, az ajtó pedig kitárul és a két viking valamint Gustav lépnek ki rajta.
- A királyotok beszélt, és megértette velünk, hogy odakint változik a világ. - mondja a jarl. - És kért tőlünk, a szövetségünket kérte, a fegyvereinket kérte. Én elfogadtam az ajánlatát, egy esetben.
- A fegyver, ami a kezünkben van Loki eszét dícséri, Thor villáma sistereg benne és Odin bölcsessége. Nem adjuk oda olyanoknak, akik nem érnek fel hozzánk erőben, sem olyannak aki alulmarad észben. - veszi át a szót a mellette álló nő.
Nevetni támadt kedve. Azok a lyukas fejű maradi múlt évezredben élő barbárod véletlenül rájöttek, hogy kell egy csőbe valami fura pukkanó akármire is jó dolgot tömni és már azt hiszik, övék a világ. A Schwartzjeäger család ha itt lenne, biztos inzultusnak venné ezt. Kezdett sok lenni a huzavona.
- És ó, nagy vezér. - szőtt bele némi dicséretet is, hogy elnyerje a bizalmukat - miként kívánsz erről bizonyságot tenni?
- És olyan harcos kell-e talán, aki mind észben mind pedig erőben fel tudja venni a harcot néped egy tagjával? - kérdezi a keresztes lovag.
- Egymagádban sosem lehetsz mind erőben, mind észben kiemelkedő, ember. - fordul felé a nő.
~ Ó igen...namajd meglátjuk...
- Két próbátok lesz, egy az erőé, egy a bölcsességé. Hatan vagytok, hárman lesztek egy próbán. Ki lesz köztetek az, aki az erő próbáját kiállja?
- Én szívesen megmérkőznék veletek ebben. Persze csak tisztességesen. - jelentkezik Jozef.
~ Milyen aranyos.
- Én jelentkeznék a... - kezdi Theo, ekkor a kapucnijában fészkelő kis gólem elordítja magát - Az Erő próbájára! - Ahogy ezt kimondja, a mágus hátranyúl és kikapja a kapucnimból, majd kissé kifordul magából. - Idefigyelj Riel ezt belehet fejezni jó?
- Én is az erő próbájára jelentkezem. - tette hozzá Emilia.
A nő elmosolyodik, aztán oldalra mutat.
- Akkor a jarl fog titeket vezetni. Ti pedig - fordul ekkor feléjük, illetve az itt még ott lévő Gustav felé - Ti velem jösztök.
Csak bambán nézett, ahogy mindenki a maga feje után ment.
~ Remélem a két mágus nem patkol el...ki kéne még szednem belőlük egy-két dolgot...
- Én készen állok, Királyom! Prezentálja a feladatot.
A király csatlakozik, négyen indulnak a nő után kifelé, a falu határán kívülre egy széles, lapos kunyhó felé.
- Sajnos magam sem tudom, herr Dietrich. De nem hiszem, hogy aggódnunk kellene.
A nő odavezet a kunyhóhoz, majd félretolja a bejáratot elfedő nehéz prémeket, belép és világosságot gyújt. Valami fehéres por sercegve gyullad meg, odabent pedig több rézveretes lámpa gyullad meg szinte szabályos koncentrikus körökben egymás után.
- A nevem Angrboda, az Oskanvändare sámánja vagyok. - mondja közben.
- Johannes atya vagyok. - felelem kurtán.
- Dietrich van Antgoven, az Antgoven őrgrófság első örököse, szolgálatára. - köszönt a sémáknak megfelelően.
- A próbátok egyszerű lesz, keresztények. - mondja a nő, miközben középen meggyújt valami tűzhelyfélét és elkezd bele random porokat szórni. - Mondjátok meg amit láttok emlék, látomás vagy hazugság.
- Csak a magunk, vagy másik emlékeit is viszontláhatjuk?
Csendben vár, miközben a porokat nézi. Talán képes lesz megmondani a különféle porok fajtájából, melyiket használják illúzió és melyiket valós kép lefestésére.
A nő szórja a porokat, és egy ideig nem történik semmi, mágiát sem érezni, viszont egyre nagyobb a füst; olyan halványlilás színű, kellemesen édeskés illatű és egyre kevésbé átlátszó. Egy ponton hirtelen lesz nagyon sűrű, hogy eltakar mindenkit egymástól, jó pár másodpercig így maradva, mielőtt ritkulni kezdene és már ott voltak egy hatalmas jégmezőn, körülöttetek fegyverek és elesett vikingek tömkelege.
- Nem csak magatok és nem csak a társaitok. Bárkinek lehet az emléke, aki ezen a földön jár. - feleli Angrboda. - Nézzetek hát szét, és feleljetek nekem. Emlék, látomás vagy hazugság...

Jégmező. Hajdani csatatér volt ez egy messzi, kietlen pusztán. Mindenhol halott vikingek és földbe szúrt kardok. Egymást jól látták, de minden más szertefoszlott.
- Feleljetek hát: Emlék, Látomás vagy Hazugság? - kérdezi Angrboda az előző kör végén - De jól gondoljátok meg. Az időtök sok, a lehetőségetek kevés.
~ Hm...nevetséges. - gondolta magában arrogánsan - Kevesebb lehetőség azt jelenti, hogy könnyebb választani. Barbárok...
Tágra nyílt szemekkel figyelte a változó tájat. Eddig soha életében nem látott olyan illúziót, ami képes lett volna határtalan képet alkotni. Még a perspekrivikus ábrázolással is megvoltak a korlátai annak a térnek, amit le volt képes a mágus festeni. Azok a füvek nagyon durva dolgokra lehettek képesek.
~ Mit mondanál? - kérdezte a társát.
~ Olyan, mint egy emlék. Egy régi csata emléke, valami távoli világból. Talán Terráról. Vagy talán veronia jégmezőiről...
~ Akkor talán látomás egy jövőbeli csatáról.
~ Nem, ha látomás lenne, nem szövetkeznének velünk...
~ Vagy talán pont ez az oka, hogy szövetkezni akarnak. Ez a végzetes csata, amit velünk szövetkezve tudnának elkerülni...
~ Hazugság?
~ Ki tudja...ám van valami, ami nem hagy nyugodni.
Kihúzta magát, majd megszólalt.
- Mi történne, ha hárman három különböző választ adnánk meg? - ezzel kiderül, vajon a bölcsesség próbálja azt teszteli-e, mennyire képesek keresztül látni a dolgokon...és persze azt is, hogy az illúzión belül a vikingek hallják-e őket.
- Egy választ adhattok. Meg kell egyeznetek. - feleli a sámán, ám őt még mindig nem látni semerre.
Gustavus eközben érdeklődve csatlakozik Hanshoz, aki időközben elkezdte a harcosok holttestét vizsgálni.
- Jotünöknek néznek ki... De csak kardokat látok. Nem látom a legendás fegyvereiket, amiért jöttünk.
~ Még ha ilyen egyszerű lett volna... - morogta magában.
- Kiválló meglátás, királyom. - lépett ő is előre - Tehát nem lehet látomás. A kérdés csak annyi: létezhet-e, amit itt látunk.
Sík vidék volt. Veronián a havas tájak mind hegységek. A tengeren túl csak szigetek vannak, s a világ vége. Ezt tudják, mert a Szakadás csak Veroniát és környékét tépte ki a világból. Ennél pontosabb ismereteik még a déli felderítőknek sincsenek. De ha ez a vidék nem is Veronia...
- Ha az a hipotézisünk, hogy Terra méretei Veronia sokszorosának feletek meg, az a legvalószínűbb, hogy ez az emlék a jütön nép idejövetelekor született... - érezte, hogy izgalmában már megfeledkezett a latin közhelyekről is.
- Valóban...én is azt feltételezem, hogy ha ez valóban egy emlék, akkor nagyon régi lehet, amikor még állt a rendelkezésükre csak a kard.
Hagen kiszúr egy alakot, ami más, mint a többi... egyrészt több darabban van, de díszes sisak is van rajta. Ahogy közelebb mennek hozzá jól ltászik, a ruhája hasonló a többi vikinghez, egyedül a sisakja kiemelekedőbb, mellkasán egy csat van átvetve rajta egy tipikus viking szimbólummal, és az egyik szeme feltűnően hiányzik. Azonban nem úgy tűnik mintha csata vitte volna el, legalább is nem ez, ugyanis szépen össze van forrva és leszakadva megtalálhatjátok a szemkötőjét is.
~ Nem látni, mivel harcoltak...ha azt megtalálnánk.
Talán egymással harcoltak...nem, az nem lehet. De egy próbát tennie kell, hogy biztos legyen. A kabátjába nyúl, majd előveszi a Kincskereső Talizmánját.
- Jötünnel háborúzó harcos teste... - morfondírozott magában. Ha ezek egymással harcoltak, fel kellett a szeme előtt ragyogniuk. De ha nem, akkor talán az ellenség kiléte megadja, hogy igaz-e a látomás, vagy sem.
Gustavus lehajol, megvizsgálja a jotünt, aztán összevonja a szemöldökeit
- Talán mégsem olyan egyszerű ez, mint... - hirtelen felegyenesedik. - Az... az mi? - indul meg egyenesen egy irányba, majd lehajol egy, a jégből kiálló fegyvermarkolatért, de látszólag a király rántására nem enged. Gustavus ekkor elkezd nevetni
Egy kalapács, rajta a valhalla fura háromágú szimbólumával, félig a jégbe ágyazódva. Akárhogy erőlködött a király, nem mozdult. Egyhelyben maradt, epdig nem volt különösebben súlyos.
- Tudják már, uraim, hol vagyunk? - kérdezi a király nevetve
Azt hitte a lélegzete is eláll. Az a fegyver ott a legendás Mjölnir lehetett, ehhez kétség sem fér. De ha ez igaz, az azt jelenti, hogy a jötünök jártak az isteneik világában.
- Asgard, a ba...viking istenek világa. - kis híján azt mondta barbár, de eszébe jutott, hogy tisztán hallják őket.
Gustav lassan abbahagyja a nevetés.
- Ironikus, nem, Angrboda? - kiáltja fel az égre. - Asgard... Talán. De ez már nem az istenek fénykora. Ez itt a Mjölnir, ez biztos, de hol van a nagy Thor? Miért fekszik a félszemű Odin, az Istenek Atyja szétszaggatva? - teszi fel a költői kérdést. - A kérdés nem az, hogy hol vagyunk... Az, hogy MIKOR. Rájöttek, uraim?
- Tehát ez volt a nap... - lépett előre magabiztosan - Amikor eljött a Ragnarök.
- Tehát emlék, látomás vagy hazugság, keresztények? - kérdezi Angrboda hangja
A fegyvernél az istenek áldásáról számoltak be. Akkor az isteneik még élnek, tehát a ragnarök még nem történt meg.
- Hazugság. - hangzott a válasz.
A jégmezőn hirtelen szél támad, és mintha havat fújna, egyre erősebben és erősebben, míg végül egy takaros kis hóvihar alakul ki tornádó alakban előttetek, majd ahogy jön úgy el is tűnik, helyén ott áll a sámán
- Tévedtetek, keresztények. - mondja mosolyogva.
- Mi volt hát? - kérdezi Gustav, Angrboda pedig közeleb sétál.
- Emlék. Olyan régről, hogy már nincs élő ember, aki emlékezhetne rá.
- Hogyan láthattuk akkor? - fonja össze a karjait a király, Angrboda pedig elmosolyodik; aztán megremeg az alakja és helyette egy fiatal arcú, enyhén kékes bőrű férfi áll előttetek
- Az emberek mindig azt hiszik, csak ők vannak ezen a világon. Pedig koránt sem. - vigyorodik el.
Az a bámulatos illúzió. Az eléjük táruló alak. Egy darabig maga sem hitte el. Ezen a világon nem élnek már istenek. Aztán eszébe jutottak a bukott angyalok. Mi van, ha ő is így került ide. És akkor rájött, hogy tudtak ezek a barbárök feltalálni egy olyan fegyvert, amiről a Swartzjeagerek is csak álmodhatnának. Akivé a ván sámán átváltozott nem más volt, mint a szarvakat viselő, sima arcú, furfangos mosolyú néhai isten, Loki. Egy isten, aki túlélte a Ragnarököt.
- Ki vagy te? - kérdezi Gustav király.
- Ikol... Olik... - feleli a jotün nevetve. - Kilo... Vagy Loki, ahogy tetszik, keresztények királya. És amit láttok az tényleg a Ragnarök. De látom eleget tudtok, nem felejtettetek el még mindent. Felismertétek Thor kalapácsát, noha szegény Odint nem. - csóválja meg a fejét, ahogy odasétál, majd felszökken és két lábban megáll az Istenek Apjának holttestén. - Ne aggódjatok, nem fáj neki. - nevet tovább. - De a Bölcsesség Próbája még nem ért véget. Ez csupán arra kellett tudjam, egyáltalán érdemes-e veletek próbálkozni.
- És érdemes? - kérdezi a király, de Loki nem válaszol, csak dúdolva körbesétál.
- Óh, erre emlékszem... Áh, ez is meg van még? Bár... hát én csináltam ezt a képet, persze, hogy tele van ilyenekkel... - mondogatja elkalandozva
- A következő teszt nehezebb lesz. Tudjátok, az apám sokat lovagolt a bölcsességen, hogy mit is jelent igazából, hogyan is értelmezhető... Blah, blah, blah... De végül csak a fejembe verte. Kár, hogy Fenrirt nem tudta fejbeverni. - csóválja meg a fejét. - Na mindegy, szóval én már tudom mit jelent bölcsnek lenni. Az a kérdés, ti tudjátok-e. Felkészültetek a próbára, keresztények?
- Természetesen.
- Mi a következő próba?
Loki csak sokat sejtetően elvigyorodik, hogy ezzel beharangozza ennek a körnek a végét.

A két viking lazán lehuppan az arénába, ami nekik derék fölé ér.
- Készen álltok, pöttömök? - néz szét fenyegető vigyorral Fenris.
- Hát nem nagyon van más választásunk. - vonom meg a vállam egy savanyú vigyorral, miután felsegítem a földről a kissé sápadt és köhécselő Theo-t.
- Hmm – szólal meg ő is az állát vakargatva. - Micsoda vadság. – és leugrik mellém habozás nélkül.
Ahogy Emilia is, akinek arca aztán azonnal nagyon komollyá válik, ahogy készül a harcra.
- Maradjanak mögöttem takarásban. - mondja kirántva kétkezes Ordo Malleus kardját.
A jarl ekkor megropogtatja a vállát, majd maga előtt ökölbe zárja a kezét, mire egy fémes hangot hallunk és csikorgást, a Jarl vállán lévő pácélrészből pedig gőz száll fel; Fenris két kézbe veszi a puskáját, és továbbra is úgy vigyorog, mintha teljesen biztos lenne benne, hogy mi itt senkik vagyunk.
Nálam csak kard és buzogány van, de mikor a jarl váratlanul füstöt kezd eregetni, mint aki mindjárt elszáll, inkább a Bibliára kulcsolódik az ujjam.
- És akkor? Mi lesz a jel, melyre megindulnak a megpróbáltatásaink? – néz kérdően Theo a két ellenfelünkre a botját markolva.
- Az, hogy támadtok. A feladatok az, hogy képesek legyetek sérülést okozni egyikünknek. - mondja Fenris. - Szóval csak hajrá!
Emilia csak erre vár, kitör előre, ahogy azt egy lovagtól elvárják és kardjával a nagyképű Fenrist veszi célba, azonban mielőtt elérhetné Jarl Magnusson újabb csikorgó hangok közepette egy hatalmas erejű ütéssel kapja oldalba, amitől a páncélos lovag úgy repül el mintha parittyából lőtték volna ki, egyenesen nekicsapódva az aréna oldalának; feje nagyot koppan, aztán eszméletlenül csúszik le.
Azt gondolom, hogy "csak ennyi az egész", hogy valahol kicsit megkarcoljuk őket? De még végére sem értem a gondolatnak, Emilia már eszméletlenül hever az aréna szélén.
- Mondtuk mi, hogy hagyni fogjuk magunkat? - vigyorog tovább a nő.
- Hát ez.....gyors volt. - lehelem kerek szemekkel.
- Mi a fasz. – tátogja mellettem Theo is döbbenten.
A legerősebb emberünk kiütve, én meg nem bízom nagyon abban, hogy karddal legyőzöm őket.
De mivel nem valószínű, hogy démonok vagy vámpírok lennének sajnos a Szent Fény sem sokat ér ellenük, bár azt végső esetben megpróbálom. Így marad a kard. Előhúzom tehát és Fenris felé oldalazok, csak nem fog lelőni.
Majdnem megzavar, amikor egy két ököl nagyságú gömb jelenik meg lebegve a vállam felett, de mivel semmilyen rossz érzés nem fog el, így ez valószínűleg Theo „ajándéka”, bár azt nem tudom, mire képes, talán valamiféle védekező dolog, ám most figyelmem a durranó botot tartó Fenris-e.
Fenris ásít, aztán fél kézzel célra tart és én a puska csövével találom szemben magam kikerekedett szemmel.
Nagyon úgy néz ki, tévedtem! Annak a csőnek a végén talán a halállal nézek farkasszemet, de szerencsémre nem fagyok le, inkább elkiáltom magam.
- Operientes!
Aztán oldalra ugrom és a varázslat hatása alatt, míg a szemére sűrű homály borul, igyekszem rácsapni a fegyvert tartó karjára.
Theo valószínűleg láthatja a szavak hatására megjelenő fehér pelyhes gloriát a fejem körül, de, ahogy én sem tudom mire képes a megidézett gömbje, úgy ő sem tudja, hogy mire képes az enyém. Nagyon jó lett volna, ha időt szánunk az egyeztetésre, de már késő bánat. Talán annyit azonban észrevehet, hogy a nő elbizonytalanodik, vagy hunyorogni kezd. De most nem nézhetek harcostársamra, elég a magam baja.
A puska eldördül és bár én fürgén mozdulok tovább, hiszen ezek ellen az óriási alakok ellen, talán csak ez a legjobb ellenszerünk, hogy állandó mozgásban maradjunk, de nem érzem a becsapódást és a fájdalmat. Majd később végig tapogatom magam, hogy tényleg megúsztam-e, de valószínűnek tartom, hogy Theo csinált valamit, mert különben már szép nagy lyukkal a mellkasomban feküdnék a porban.
Fenris bosszúsan mordul fel, ahogy mágiám eléri, és ösztönösen hátraszökken.
- Jarl, valami zavarja a látásomat, segíts ki ameddig megoldom. - mondja közben, és a jarl hatalmas keze már utánam is kap, szerencsémre azonban még nem ér el.
A mágiám azonban még működik és természetesen nem a jarl felé, hanem tőle elfelé próbálom követni a hátráló Fenris-t és kinyújtva a kardom, hogy valahol meg tudjam sebezni míg nem lát rendesen.
- Theo! Most köd ül a szemén, ha tudod, használd ki. - kiáltok a társamra, ő biztos jobb varázsló, mint én a tapasztaltak szerint.
A jarl egy percet sem habozik, amikor látja, hogy nem ér már el, inkább előre lendíti a vállait és öklével a földre csap; megint csikorgó hang hallatszik, és az ütés végén gőz pöfög ki a páncél vállán.
Ahogy az ütés eléri a földet rémülten érzem, hogy a lábam alatt megindul a talaj. A döngölt föld egy hatalmas darabja kiszakad a helyéről a jarl ökle alatt besüllyedve, egészen tőlem fél méterig, amitől vészesen megbillenek, de még meg tudom tartani az egyensúlyomat.
Fenris, aki közben magához tér, vagy csak marha nagy szerencséje van a csapkodásával - ezt használja ki – vagy talán már álmában felkelve is tudta mit fog tenni vezére - és a hátrálásból előre lép, majd fegyvere tusának végével mellkason üt, amitől egy lépést hátra tántorodom, de szerencsémre súlyosabb sebesülést nem okoz.
Éppen ezért nincs is időm ledöbbenni, amikor a vállam irányából, a már részemről lassan el is felejtett gömbből fémes-éles tárgyak röppennek ki nagy sebességgel a jarl vállának csapódik, - bár valószínűleg nem ő, hanem Fenris volt a célpontja, csak a botladozásom miatt változott meg az iránya - és valamit elvághatva, ugyanis gőz kezd el erősen kilövellni belőle.
Idegesen visszahátrálok Teho-hoz.
- Mi ez? Nem mágia ugye?
- Úgy néz ki valami technológia. Mennyire vagy ügyes, ha azt mondanám négy lépésre gyorsabb lehetsz mint alapból? – válaszol és gyorsan kérdez is szemét folyamatosan ellenfeleinken tartva, majd egy kis könnyű, átlátszó pajzs jelenik meg a bal karomon és az övén is.  
- Ejj, nézzétek meg mit csináltatok. - rázza meg a fejét Fenris, ahogy a jarl leoldja a válláról a páncélrészt és ledobja oldalra, aztán behajlítja a kezét, amitől az alkarját lévő páncéldarabból egy hengeres, füstölgő fémtárgy esik ki, olyan pár centis; Fenris eldobja a puskáját, helyette a derekához nyúl és két pisztolyt vesz elő. - Mehet tovább, vagy pihenjünk még?
Most örülök csak igazán a kis pajzsnak, mert legalább nem pőrén állok azoknak a csúf fegyverek csövei előtt, amik Fenris kezében megjelennek.
- Sejtettem, hogy nem mágia, de sajnos az én papi mágiám sem valószínű, hogy hat rájuk, így maradnak ezek. - emelem meg a kardom és intek a buzogány felé. - És elég fürge vagyok, mi a terv?
A jarl meg úgy látszik kénytelen megválni a játékszerétől, talán így már nem olyan erős.
- Lerohanjam?
- Ha lennél szíves. – tűnik fel egy mosoly Theo arcán, amire én is azzal válaszolok bólintva, az esélytelenek nyugalmával.
Ami persze nem igaz mert irtó ideges vagyok.
Meglódulok a viking nő felé, elkerülve, hogy a jarl elérjen, mert szerintem azok a fegyverek a legveszélyesebbek és ha igaz, amit a nőről mondtak, akkor tud is vele bánni. Ha tényleg olyan gyors leszek és a pajzs is véd, akkor a kardom előretartva igyekszem belerohanni a lendület adta erővel.
Életemben nem volt ilyen élményem még, majdnem orra is esek, de a veszélyérzet erős, így időben szedem össze magam, hogy egyenesben maradjak a mágia adta lendülettől. Már-már azt gondolnám, hogy elérem a nőt, akit közben Theo is lefoglal alaposan megsorozva, amikor hirtelen beleszaladok valakibe, a kardom és én.
Ugyanis az történt, hogy a jarl hosszú lábai ugyan nagy sebességet adnak termetes alakjának, ráadásul neki alig egy lépést kellett megtennie, hogy elém kerüljön és a másik kezével (amelyik vállán még van páncél) kardom elé nyúljon, de amivel azonban nem számol az a Theo adta varázslat lendülete, amitől a kard jó pár centire belehasít a páncélkesztyűjébe, miközben Theo harmadik sorozata nekicsapódik a vállának, bár az akadálytalanul pattogva le róla.
A férfi mögött pedig megjelenik Fenris szélesen vigyorogva és a fegyverei.
~ Nekem végem van! ~ fut át a fejemen és halálra váltan verek gyökeret, mozdulni sem tudok, ahogy a két cső az arcomba ásít.
A jarl azonban felemeli a kezét, így a várt lövések nem dörrennek el, majd egy rántással olyan erővel húzza maga felé a kardomat, hogy esélyem sincs megtartani, majd másik kezével kihúzza tenyeréből a pengét és a földre dobja. Ujjai megcsavarnak a kardot blokkoló kezén néhány kör alakú csatot, amitől a kesztyű leoldódik és hatalmas döngéssel esik le, így láthatóvá válik, hogy bár a vikingek alap tenyere sem kicsi, a kesztyű mechanikus erősítéssel jó pár centit adott hozzá a jarl saját kezének méreteihez.
- Na? - kérdezi várakozva Fenris, mire a jarl leveszi a sisakját (hasonló tekergetéssel) majd kiszabadított kezét végighúzza rajta ferdén, az arcára festődő vörös csíktól pedig elég egyértelmű az eredmény.
- Theo. - nyögtem. - Megsebeztem. Hála az égnek! - vigyorodom el.
- Sikerült? Sikerült! – hallatszik Theo megkönnyebbül, vidám hangja, aztán egy kacsintást ereszt meg Fenris felé, ismét kihívva a sorsot maga ellen.
Fenris elmosolyodik, kattanást hallatszik aztán egy dörrenés és valami megpörköli társam haját.
~ Azta! Hát legalább a füle megmaradt! ~ pislogok párat, mert ebből is látszik, hogy mekkora szerencsénk volt, hogy nem kaptunk be egy lövést sem.
- Szép volt, pöttömök. Menjünk, beszéljünk a királyotokkal. - szedi fel a puskáját és dobja a vállára; a jarl pedig lecsatolja a másik vaskesztyűjét is, és úgy indul meg előttünk.
- Fenris. Ha még egyszer megkérdőjelezed a tekintélyemet...
- Tudom, tudom, vérsas... Ne morcogj, jarl. Tudom, ki a főnök.
~ Tiszta szerencse, mi lenne, ha nem tudná……Vérsas? Érdekes becenév....~ vágok egy grimaszt a hátuknak.

A nagy jégmezőn hirtelen csak az tűnik fel, hogy Gustav köddé lett. Körbenézek, hátha máris nyomokat ment keresni, de nem találom. Gyorsan túllépek a dolgon, hiszen van feladatunk bőven.
- Mi történne, ha hárman három különböző választ adnánk meg? – kérdezte a nemes.
- Egy választ adhattak. Meg kell egyeznetek. – feleli a sámán, ám csak a hangját hallom, maga rejtve marad előlünk.
Miközben kérdezősködik, én az esélytelenek nyugalmával nézek körbe. Mi alapján kellene döntenünk, hogy ez mi? Minden bizonnyal volt már, nem egy ilyen ütközetük. De miből jöjjünk rá, hogy ez kitalált e vagy sem? Odalépek az egyik katonához, és megvizsgálom a páncélját, fegyverét, hátha megtudok figyelni valami apróságot, ami segíthet dűlőre jutni az ügyben. Közben a király is csatlakozott a vizsgálódáshoz, és halkan kommentálta azt.
- Jotünöknek néznek ki…De csak kardokat látok. Nem látom a legendás fegyvereiket, amiért jöttünk.
- Kiváló meglátás, királyom. – lépett mellénk Dietrich, azonnal kihasználva az alkalmat, hogy folytassa a királynak való bólogatást. – Tehát nem lehet látomás. A kérdés csak annyi: létezhet-e, amit itt látunk. – Ha az a hipotézisünk, hogy Terra méretei Veronia sokszorosának feleltek meg, az a legvalószínűbb, hogy ez az emlék a jötün nép idejövetelekor született…
Egyetértően bólogatok a holtesteknek, ahogyan a vizsgálódásom közben reagálok a többiekre.
- Valóban…én is azt feltételezem, hogy ha ez valóban egy emlék, akkor nagyon régi lehet, amikor még csak a kard állt rendelkezésükre fegyver gyanánt.
Vizsgálódásom nem volt hiábavaló, kiszúrók egy alakot, ami kicsit más, mint a többiek. Nem csak azért, mert több darabban van, de fejét díszes sisak borítja. Közelebb megyünk hozzá, és látjuk, hogy nem csak a sisak díszes, de a ruháját is egy csat dekorálja, tipikus viking szimbólumokkal. Az alak egyik szeme hiányzik. Sajnos nem tudok semmit leszűrni belőlük, de érdeklődőn pillantok a királyra, hátha tud valamit. Nem viszonozza a pillantásom, helyette tovább vizsgálja a terepet.
- Talán mégsem olyan egyszerű ez mint… - hirtelen feláll, és nagyon határozottan elindul az egyik irányba. Talál is egy fegyvermarkolatot, ahogyan az kiáll a földből. Habozás nélkül lép mellé, és próbálja kihúzni, az azonban nem enged. Ahelyett, hogy újra próbálkozna, nevetésben tör ki. Felkapom rá a fejemet, és utánamegyek, hogy én is megvizsgáljam a fegyvert. Odaérve szemeim tágra nyílnak a fegyver láttán.
- Tudják már uraim, hogy hol vagyunk? – kérdezi tőlünk, még mindig nevetve.
- Asgard, a ba…viking istenek világa. – válaszolt a nemes.
Mjölnir. Az istenek fegyvere. Ragnarök. Elmémben cikáznak az információk. Ragnarög, az utolsó harc, ahol az istenek meghalnak. A félszemű. Odin.
- Ironikus, nem, Angrboda? – kiált fel a király az égre. – Asgard…De ez már nem az istenek fénykora. Ez itt a Mjölnir, ez biztos, de hol van a nagy Thor? Miért fekszik a félszemű Odin, az Istenek Atyja szétszaggatva? A kérdés nem az, hogy hol vagyunk... Az, hogy MIKOR. Rájöttek, uraim?
- Tehát ez volt a nap…amikor eljött a ragnarök. – mondta a nemes magabiztosan.
- Tehát emlék, látomás vagy hazugság, keresztények? - kérdezi Angrboda hangja.
- Hazugság. – én pedig egyetértően bólogatok. Vége kellett volna, hogy legyen a világnak, isteneiknek, akikhez imádkoznak, halottnak kellene lenniük. Ez nem lehet a valóság. Válaszunkra szél támad, egyre erősebben, annyira, hogy egy apró kis tornádó alakul ki előttünk a hóból. A közepében hirtelen megjelenik a sámán, majd a szél ahogy jött, úgy tűnik el.
- Tévedtetek, keresztények. - mondja mosolyogva.
- Mi volt hát? - kérdezi Gustav, Angrboda pedig közeleb sétál.
- Emlék. Olyan régről, hogy már nincs élő ember, aki emlékezhetne rá.
- Hogyan láthattuk akkor? - fonja össze a karjait a király, Angrboda pedig elmosolyodik; aztán megremeg az alakja és helyette egy fiatal arcú, enyhén kékes bőrű férfi jelenik meg előttünk.
- Az emberek mindig azt hiszik, csak ők vannak ezen a világon. Pedig koránt sem. - vigyorodik el
Láttára lefagyok. Ha ez az akire gondolok, és most jött el a bukásunk büntetése, nagy bajban vagyunk. Nem tudok, és nem is akarok mást tenni, mint fezülten állni, és figyelni a fejleményeket.
- Ki vagy te? - kérdezi Gustav király.
- Ikol... Olik... - feleli a jotün nevetve. - Kilo... Vagy Loki, ahogy tetszik, keresztények királya. És amit láttok az tényleg a Ragnarök. De látom eleget tudtok, nem felejtettetek el még mindent. Felismertétek Thor kalapácsát, noha szegény Odint nem. - csóválja meg a fejét, ahogy odasétál, majd felszökken és kát lábban megáll az Istenek Apjának holttestén. - Ne aggódjatok, nem fáj neki. - nevet tovább. - De a Bölcsesség Próbája még nem ért véget. Ez csupán arra kellett tudjam, egyáltalán érdemes-e veletek próbálkozni.
- És érdemes? - kérdezi a király, de Loki nem válaszol, csak dúdolva körbesétál.
- Óh, erre emlékszem... Áh, ez is meg van még? Bár... hát én csináltam ezt a képet, persze, hogy tele van ilyenekkel... - mondogatja elkalandozva.
Közben kicsit sikerül megnyugodnom, hogy van esélyünk szépíteni…és talán túlélni is. Mégis, annak a tudata hogy kivel állunk szembe – és most már biztosan – teljesen lebénít.
- A következő teszt nehezebb lesz. Tudjátok, az apám sokat lovagolt a bölcsességen, hogy mit is jelent igazából, hogyan is értelmezhető... Blah, blah, blah... De végül csak a fejembe verte. Kár, hogy Fenrirt nem tudta fejbeverni. - csóválja meg a fejét. - Na mindegy, szóval én már tudom mit jelent bölcsnek lenni. Az a kérdés, ti tudjátok-e. Felkészültetek a próbára, keresztények?
- Természetesen. – válaszolja a nemes, én a gombócot a torkomban lenyelve válaszolok.
- Mi a következő próba? -kérdeztem úgy, hogy ezzel jelezzem: készen állok. Már amennyire lehet…
Az isten nem válaszol, mindössze elmosolyodik….

Elindulunk visszafelé a nagyház elé, ahol a jarl tüntetőlegesen megáll, eközben Fenris kicsit lemaradva mögöttünk sétál, puskája lazán átdobva a vállai fölött, kezeit a fegyver két végébe akasztva pihenteti.
- Tudjátok nem vagyunk mi olyan rosszak, mint hiszitek.
- Ja persze, kész nyaralásnak éreztem a múltkori vendégszeretetedet. - vágom rá, mielőtt még átgondolnám.
- Isten igazából, a kimenekítésünket megköszönöm a fagyos tengerből, amikor annó azok rusnya dögök lerántották a hajónkat a mélybe, bár a kompenzáció hogy rabszolgának eladjatok minket, eléggé fájt a szívemnek. – jegyzi meg Theo is. - És végül mi lett azután, hogy elszöktünk tőletek?
- Semmi. - vonja meg a vállát a nő. - Volt már szökésünk. Mondjuk nem ilyen kevés emberrel. Ügyes tökmagok vagytok, meg kell hagyni. - feleli Fenris és hallom a hangján, hogy vigyorog.
Annak ellenére, hogy mennyire kinyírnám néha ezt a viking nőt, nem tagadhatom, hogy néha még is elnyeri az elismerésemet és még akár kedvelni is meg tudnám, ahogy tulajdonképpen megdicsér minket. Persze lehet, hogy minden érzelem nélkül lelőne itt helyben, ha úgy tartja kedve.
Megkönnyebbülök, amikor meglátom közeledni a többieket, élükön az épségben lévő királyunkkal.
- Angrboda? - kérdezi a jarl, erre Gustav csak halványan mosolyodik el.
- A férjével.
Fenris erre nevetni kezd.
- Szóval ő lenne a Ragnarök. Vág a nyelve, az biztos.
- Ki? Mi van? - nézek kicsit vagy nagyon értetlenül.
- Na úgy látszik nekik is sikerült. Vagy netalántán a vesztőhelyünkre tartanánk? – kérdezi Theo.
- Jól van. Győzedelmeskedtetek, keresztények. Eláruljuk nektek az erőnk titkát. - bólint a jarl, miközben két viking kihoz neki egy jókora, csontokkal és prémekkel borított trónszékszerűséget, amibe leül. Fenris beáll mellé, nekidőlve a támlájának, egy másik viking nő pedig egy kis, még a mértékünkkel is kicsi ládát hoz elő és átnyújtja a férfinek.
El sem hiszem, hogy ez most bekövetkezik. Mindkét csapatunk sikerrel vette fel a harcot ezekkel a barbár harcosokkal és nyertünk. Talán mégis megmenthetjük a világunkat a pusztulástól!
Kicsit előbbre lépek, hogy jobban lássam, mit rejt a láda, mi a titok.
- Végre... – hallom magam mellett Theo sóhaját, aki velem együtt lép előbbre.
A láda felnyílik, és benne egy fémes, fekete, porszerű reszeléket pillantok meg, az óriások robbanó titkát, A jarl belenyúl és kivesz belőle egy ki marékkal, szétterítve a tenyerén.
- Az isteneink esze adta nekünk ezt. Ártalmatlan pornak tűnik, keserű és jelentéktelen. Magában. - szórja le a földre maga elé, majd újra lenyúl a dobozba és egy tűzszerszámot húz elő belőle (gondosan becsomagolva), ahogy a viking kibugyolálja és szikrát csihol, a szikra lassan lehull a kis kupac porra, azt érintve pedig hangos durranás hallatszik és a földön lévő kis por kesernyés füstöt eregetve tűnik el egy apró robbanásban, kis gödröt hagyva és homokszemeket csapva szét felénk.
- A tűz az, ami felébreszti. A tűz csókja halálossá teszi.
Önkéntelenül hátra ugrom kicsit, ahogy a homokszemcsék beterítenek, de igyekszem hamar összeszedni magam, elpirulva kicsit az ijedtségem miatt.
- És, honnan van a por? És csak ennyi van? Nem hiszem, hogy ez elég egy ......olyan lény ellen, mint Abbadon. – szólalok meg gyorsan, hogy eltereljem magamról a figyelmet.
Fenris felnevet.
- Ez a por olyan gyakori, mint a homok, pöttömök. Csak nem láttok tovább az orrotoknál. Csak szét van szórva és össze kell rakni. Aztán beletölteni egy csőbe, letuszkolni mellé egy pár golyót, és... - magyarázza hevesen, levéve a válláról a puskáját, majd az égnek emeli és elsüti, lerobbantva a fejünk felett, a tetőről kilógó faragott díszt. - … bumm. - vigyorodik el. A jarl persze csúnyán néz rá, de aztán visszafordul felénk.
- Nem is a por a lényeg, hanem a robbanás, amit kivált. Ha leszorítod az erőt, az egyre jobban próbál szabadulni. Ha megkötözöd, mint a nagy Fenrirt kötözték meg az istenek, csak egy irányba tud elszabadulni. Lehet az egy puska csöve, vagy... - dönti oldalra a fejét, amire a viking nő, aki kihozta a dobozt biccent, felhúzza az egyik lábát, aztán keményen a földhöz csapja; újabb durranás hallatszik, miközben a viking elegáns szaltóval átrepül fölöttünk, majd landolása után újra felhúzza a térdét, szabaddá téve a lába köré épített vékony, bőrökkel fedett páncélszerkezetet. Ugyanaz a pár centis fémtégely fordul ki a térde mellől, mint a jarl karjából a csata alatt.
Nem vagyok ugyan alkimista, de a magyarázatot megértem, és az azt követő bemutató most nem ijeszt meg annyira, mint először, mert Fenris vigyorából már számítok valami hasonlóra, azonban az ismeretlen másik nő cselekedete újabb meglepődést okoz.
- Hogy, hogy nem sérül meg tőle, hiszen a tűz éget, nem? - kérdezek tovább, nagyot nyelve. - Mi tartja kordában?
- Óh szóval így történt akkor az a nagy durranás! És mégis miből áll ez a fekete por? Mi kell hozzá? – teszi fel a kérdéseit Theo is, de ő kevésbé döbbenten, mint én.
- Az erő tartja kordában. A bölcsesség tartja kordában. A harcos tartja kordában. - áll fel a jarl. - Ez nem olyan dolog, amit ilyen könnyen elárulunk, ember. - néz rá Theora. - De nincs is rá szükségetek.
- Veletek megyünk, pöttöm. - vigyorog Fenris. - Megnyúzzuk nektek a Niddhögr-t, akit ti Abaddónnak hívtok. Utána az egész világot. - mondja a végét már ordítva, aztán magasba emeli a puskáját és artikulálatlanul üvölt, amihez az egész városnyi viking csatlakozik. - Egy ragnarök elüldözött minket. Több nem fog.
Egyáltalán nem tetszik az, ahogy válaszol a jarl, mert egy szem információt sem tartalmaz. Egy ládányi por az semmi! A tudás, hogy hogyan lehet megcsinálni, amit Theo is kérdez, az a hatalom és azt nem árulják el. Fenris kitörése pedig egyenesen megrémiszt.
- Mit szabadítunk a világunkra? - súgom oda a mellettem álló mágusra.
- Ez a tudás, egy két élű kard. Lehet nagyon hasznos a társadalmunk számára, de lehet nagyon veszélyes is. – válaszol halkan ő.
Nekem valamiért rossz érzésem van. Míg eddig igyekeztünk ezeket az óriásokat távol tartani a partjainktól, most önként tárjuk ki nekik a kapuinkat és engedjük be őket. Lehet, hogy csak felcseréljük Abaddon-t egy másik fenyegetésre, vagy még rosszabbra?
- Elismerésem. - lép oda hozzánk Gustavus Rex, Veronia királya. - Nem is vártam kevesebbet a nagy hírű és szép jövő előtt álló Jozef Strandguttól… sem Theo Wagner mestertől. - néz sorra a szemünkbe.
Rossz érzésem csak fokozódik, ahogy uralkodóm arcába nézek, akinek arcvonásai mintha egy fél pislogásnyi időre eltorzulnának és öregnek, ziláltnak és csont soványnak tűnne, de mielőtt jobban megnézhetném, hogy mit látok már tova is száll és csak egy kellemetlen, de gyorsan halványuló élmény marad.
- Hamarosan indulunk haza, új szövetségesekkel a hátunk mögött és szembenézünk Abaddónnal. Ez pedig mind az önök érdeme.
Minden szál szőr feláll a hátamon, de megemberelem magam.
- Felség..........nem csak a fegyverért jöttünk? Miért jönnek ők is. - merészelem feltenni a kérdést.
- Öhmmmm... – vakarja meg fejét Theo mellettem. - Köszönjük szépen felség. – mintha kételyt hallanék ki a hangjából? - És mikorra tervezzük a visszamenetelt? - fejezi be végül, bár mintha más akart volna kérdezni, volt egy ilyen érzésem.
- Ők a fegyver, Jozef novícius. Nem a puskapor, nem a pisztolyok. Az elme az igazi fegyver, aki ezeket kitalálta. Aki képes még ilyet kitalálni, aki bárkinek lehetővé teszi, hogy olyan hatalma legyen, ami hegyeket morzsol... Ők a fegyver. - feleli a király, aztán hátrapillant a válla fölött. - Hamarosan, Wagner mester. Addig is meglátjuk vendéget fogadni is úgy tudnak-e, mint harcolni. Csatlakoznak a lakomához?
Valmiért összeszorul a gyomrom a király szavaira.
Mintha ő nem érezné a fenyegetést vagy...........nem érdekli az, csak a ......hatalom?
De ez nem lehet! A király nem akarhat rosszat, ugye?
- De csak Abaddon ellen kell a fegyver, miért kéne még több .....belőlük? - halkulok el és csak bizonytalanul bólintok a meghívásra.
Nem igazán van lehetőségem mást tenni, a rossz érzésem, nem bizonyít semmit, kell valaki, akivel szór válthatok. Az inkvizítor! Talán vele megoszthatom a kételyeimet majd.
- Ezer örömmel, a csatában úgy is megéheztem! – vágja rá Teho egy mosollyal, mintha ő belenyugodott volna.
- Ne aggódjon, novícius uram. - mosolyodik el megnyerően a király - már amennyire lehet megnyerő az előbbiek után. - Jöjjön, együnk, igyunk. Győztünk, most csak ez a fontos. Győztünk. – fordul el és indul el, miközben én még mindig tépelődök és egyre inkább arra a következtetésre jutok, hogy kicsi vagyok én ehhez, kell egy komolyabb felnőtt.
Bár csak itt lenne Norven atya!

Az ünnepség folyamán igyekszem Johannes testvér mellett letelepedni, aztán amikor már mindenki az étellel és itallal van elfoglalva, akkor oda súgni neki.
- Mi a véleményed atyám arról, hogy a király ezeket a félóriásokat is el akarja hozni hozzánk?
- Jól hallottam, mi a vélemé…NYE? – nyomja meg a szó végét.
Kissé értetlenül nézek rá, hogy most miért lovagol a szavakon, mikor olyan súlyos dolgokról akarok vele beszélni, mint amit említettem neki.
- Jó, jó, akkor mi a vélemé…NYE testvér? De nem ez a lényeg, - rántom meg a vállam túl téve magam a rendreutasításon, ahogy szoktam, - hanem , hogy mi lesz, ha ezek a vikingek beteszik a lábukat a földünkre. Ez a kérdés.....- nézek rá szép kerek, kíváncsi szemekkel.
- A mi hőn szeretett királyunk döntéseit nem érdemes megkérdőjelezni, hisz úgyis bölcsek. - fordul végre el az ételtől felém és mintha bosszús lenne.  - Egyébként meg nem értem a problémádat, kedves Jozef testvér. Minden valamirevaló eszű ember felhasználná ezeket a...valamiket, hogy erősítse a seregét. Talán 3-4 emberrel is felérnek. Nem tudom képesek lesznek e szaporodni, de ismerve a mi földünk embereit...kiutáljuk őket. Amint pedig nem lesz hasznuk a seregben, a király is eldobja őket. Te mi miatt aggódsz?
Legszívesebben fognám a fejem, ennyi túlzásba vitt odaadás és vakhit hallatán. Talán az atya nem szereti használni a saját fejét, vagy nem lát tovább az orránál? Pedig én vagyok az ifjú novícius állítólag.........
- Ezeket itt nem a földből teremtették gondolom....- morgom a szaporodásos megjegyzésére. - De láthattad atyám, hogy mire képesek és ha sokan jönnek, lehet, hogy ha sikerül legyőznünk Abaddon-t nem az lesz az utolsó gondunk. - jegyzem meg Fenrisre nézve.
- Mondd ki őszintén: attól félsz, hogy az egyház ellen fordulnak majd?
- Az egyház ellen és az egyszerű nép ellen is, hiszen a vérükben van a harc és a zsákmányszerzés és rabszolgákat tartanak. Túl nagy a csábítás. - vonom meg a vállam.
- Igazad van, nem hinném, hogy lenne aki megvédené a köznépet, ha fosztogatásra kerül a sor. Ennyire érdekel a sorsuk? Az egyház pedig...nem merné meglépni egy uralkodó sem, aki kicsit is előrelátó. Gondolj bele, szavainkra bőven lenne aki a sorainkba állna, nem csak az egyszerű parasztok közül, de jutalom fényében a nemesség soraiból is. Olyan polgárháborúba döntené ez egész északot, ami még a királynak sem érdeke...inkább elvisel minket. – érvel tudálékosan, ahogy legtöbbször az atyák a Katedrálisban és, amit utálok.
Nem értettem vele egyet, bár tagadhatatlan, hogy van abban valami, amit mond, hiszen a pápa szavára tömegek kelnének hadra és ezzel a király is tisztában van, de nem most volt az ideje egy ellenkezésnek, mert volt más is, ami aggasztott.
- És........- haboztam egy kicsit ezek után,hogy megemlítsem-e, de végül elszántam magam, - nem tűnt fel valami ....furcsa a királyunkon?
- Miért, te mit vettél észre?
A visszakérdezés nem tetszik, mert úgy érzem, hogy csak bajba keverem magam a válasszal.
És mintha csak megérezni, hozzáteszi még az atya.
- Nem figyeltél rám, a magad feje után mentél, megkérdőjelezted az uralkodó tekintélyét és döntését...azt hiszed keverheted ennél még nagyobb bajba magad? No, ki vele.
A "bátorítására" ravaszul rávillannak a szemeim, de aztán gyorsan lesunyom a fejem.
- Hát......mintha néha meg.....megöregedne az arca. - mondok egyelőre csak keveset.
- Nem vagy ezzel egyedül. Én is valami hasonlót tapasztaltam, még a kikötőben... – vallja be láthatóan kicsit kényszeredetten, de ez némileg segít nekem.
- És ez mit jelenthet? Nem aggódsz miatta, atyám? Valamiért nekem pont ezért van rossz érzésem a vikingekkel kapcsolatban is, még ha némelyikük egészen...."emberi"sokszor.  
Nem lehet, hogy valami..........baja van? - suttogom.
- Úgy érted, hogy nem e aggódik miatta az atya? – válaszol, csak épp nem azt, amire számítok.
Vágok egy grimaszt.
- Most nyelvtan órát tartasz nekem, atyám? Mikor a föld sorsán aggódom? – mondom hökkenten. - Norven püspököt nem zavarta, téged miért?
- Nyelvtan óra akkor lenne, ha nem lennél tisztában vele. Mivel azonban tudod, csak nem érdekel, ezért ez egy etikett óra. Amire nem lenne szükség, ha viselkednél. – oktat ki ismét. - Én pedig nem Norven püspök vagyok, de megtisztel a feltételezés.
- Hát tényleg nem az. - ismerem el a tényt, hogy ő nem Norven és vegye ezt annak, aminek akarja. - És én még senkinek sem "viselkedtem", vagy mondhatnám azt, hogy most éppen kitűnően viselkedem. - közlöm vele magától értetődően.
- Szerencsére a mérce jelen esetben nem az, hogy te milyen voltál. – könyveli el győzelemként Johannes atya a mondandómat, de majd később rájön, hogy miként értettem. - Nem tudtam rájönni mi ez...eddigi munkáim során se tapasztaltam még ilyet. Te láttál még valamit az "öregségen" kívül?
Megint haboztam.
- Hát olyan........démoninak tűnt egy futó pillanatra. Mintha nem egy ember arcába néztem volna. De ezt valószínűleg csak a képzeletem tette hozzá, hiszen elég furcsán viselkedett párszor és az óriásokkal való egyezsége is meglepő fordulat volt. - ismerem el.
- Mondd csak fiam...nincs nálad véletlenül egy kis szentelt víz? – lep meg hirtelen a kérdésével.
- Sajnos nincs atyám. Csak a Szent Fényem van, de ha azt alkalmazom, akkor a fejemet veszik. - esik le, mire gondolt.
Látom, ahogy kutatóan végig néz az étellel megrakott asztalon, mintha keresne valamit, de aztán megrázza a fejét.
- Sajnálom kölyök, de ez most nem jön össze...Nem tudunk mást tenni, csak figyelni, hátha látunk valamit.
Nagyot sóhajtok, de igaza van az atyának, ha nem akarom megvádolni a királyt ok nélkül, nem maradhatunk bizonyíték nélkül, különben is lehet, hogy tényleg csak képzelődés és uralkodónk ereje nagyobb, mint gondoltuk, így győzte meg a vikingeket.
- Jó, figyelni fogok. Ám azt hiszem atyám kicsit kihűlt az étele..... - intek a megdermedt zsírban maradt étele felé.
- Valóban...nem baj, van itt bőven még ebből. Egyél te is, kitudja mi vár még ránk...
Bólintok és alaposan megrakom a tányéromat.
- Én felkészülök,.....ezzel is. - emelem meg felé. - Egészség....edre atyám!- mondom vigyorogva, aztán elszelelek a közeléből.
- Ne is lássalak – hallom még a hátam mögül, amire szélesedik a vigyorom, azért van még jó is a mai napban.