Erhard, Corlieva és Wyn ~ A Jó Kaja Szaga, avagy Alkonyat Teliholdkor

V. I. SZ. 819.
Azt hittem, egy darabig még nyugodtan tudok ülni a hátsómon...de aztán rájöttem, Hellenburg majdnem olyan közel van a Silvernight birtokhoz, mint Elatha.

Áldottam az eszem, amiért nemrég sikerült kitalálnom, hogyan valósíthatom meg, ami után egészen eddig csak reménytelenül vágyakoztam. Régóta nem ült már olyan óriási pimasz vigyor az arcomon, miközben lépkedtem, pedig igazán nem kellett volna felhívnom magamra a figyelmet. Elvégre selfek errefelé nem nagyon jártak, s eddig is csak amiatt úsztam meg néhány kellemetlenebbnek ígérkező találkozót, mert, mint mindig, most is úgy néztem ki, mint valami ágról szakadt kisfiú; kinyúlt ruhákban, akkora druida bottal az oldalán, mint ő maga. Ennek ellenére vigyorogtam tovább, s azt hiszem, élveztem, amikor az a parasztfalu Nebelwald mellett végigbámult rajtam. Meg azt is, amikor szembe jött velem két lovon ülő páncélos figura és még utánam is fordultak. De nem szóltak semmit.
Jó dolog ez a látszat-ártatlanság.
Már nem mintha annyira tudtam és akartam is volna ártani bárkinek is, hacsak nem tekintettük ide illőnek, amikor valami ferde tekintetű alak közelebbről is megismerkedhetett a botommal. Kellett neki belém kötni, meg valami vámot követelni. Jó vicc! Vám a semmi közepén, a semmiért és egy koszos vénember szedi. Azért nem kellett volna ennyire alábecsülni és ráragasztani a homlokomra a gyermeki naivitást. Meg akart ütni, én meg védekeztem, ez történt, de biztosan tudom, hogy még az a nem messze ruhákat teregető nénike is rosszallóan méregette az eltávolodóban lévő urat.
Egy szó, mint száz, kissé kalandosabb utam volt a tervezettnél, de egyáltalán nem bántam meg, hiszen szükségem volt a tapasztalatra és gyakorlásra. Most pedig, azt hiszem, helyben voltunk. Illetve majdnem. Lassan alkonyba fordult át a nappal, az ég egyre inkább vörösen izzott. Láttam Hellenburg roppant falait, ám még jócskán az azt körülvevő lakott területek vettek körbe minden oldalról. Ugyan igyekeztem legkevésbé figyelemfelkeltő lenni, ez többnyire teljes lehetetlenségnek tűnt. Még ha a felnőtteket jószerével ki is kerültem, a gyerekek nem várt gondot jelentettek. Nem is értem, ezek még soha életükben nem láttak sötételfet, vagy mi a világító Holdkalap? Szóval, néhány ház mögött elhaladva arra lettem figyelmes, hogy két fiú meg egy kislány igencsak bátran követett, így nem volt mit tenni, hát megálltam.
Jobb hagyni, hogy megnézzenek, kérdezzenek, mint elmenni. Így nem fogok ellenségnek tűnni. -vélekedtem.
Nagyon szerettem volna már a Keleti kapuhoz érni, túlesni a bejutás -számomra meglehetősen ijesztő és az egész kiruccanásom legbizonytalanabb- szakaszán, elvégre még sosem jártam ott, fogalmam sem volt, pontosan hogy néz ki mindaz, ami rám vár, fognak-e kérdezgetni, esetleg azonnal vissza is fordítanak, azonban előtte még ezt kellett megoldanom.
Nyugi, Wyn. Mindent szépen sorjában. Nem fognak megenni, hiszen csak gyerekek. Ember-gyerekek.
A három kicsi ember lecövekelt pár lépésnyire előttem, s a legmagasabb -gondolom, a legidősebb- előrelépett, ámde szótlan maradt. A kicsi, fonott szőke hajú leány ekkor megfogta a harmadik gyerek kezét, tétován rám nézett, mire...azt hiszem, elmosolyodtam. Kicsi rózsás arccal volt megáldva és gyönyörű kék szemekkel.
-Te mit csinálsz itt az anyukád nélkül? -kérdezte inkább kíváncsian, mint félve, bár fogalmam sem volt, hogyan kell értelmezni a kisgyerekeket.
-Én? -úgy éreztem, ilyen nehezemre még sosem esett beszélni, talán, mert idegen nyelvet kellett használnom- Csak jöttem megnézni a várost, ha már úgyis erre jártam. Még sosem láttam Hellenburgot.
Úgy tűnt, kielégítő (és nyelvtanilag helyes) választ adhattam, mert a kislány nem kérdezett többet, csak nézett, de olyan koncentrálással, hogy kezdtem magam eléggé feszélyezni. A kicsit sötétebb szemű, de szintén szőke fiú, akinek a kezét fogta, egyet előrébb lépett.
-Megnézhetem a botodat?
Holy Nature, tán játékszernek tűnik?
Elnyomtam egy sóhajtást. Ha nem adtam volna oda, talán gorombaságnak vagy támadásnak veszik. Az kellett volna még. Így hát kelletlenül kihúztam drága eszközömet az övemre erősített tartó bőrszíjból és a kiskölyök kezébe nyomtam, aki azonnal a harmadik gyerekhez fordult. Neki sötét volt a haja, barna a szeme és kicsit erősebb bőrtónussal lett megáldva, mint a másik kettő. Olyan ámulattal még senkit nem láttam egyszerű domború díszítéseket nézegetni és végigtapogatni, úgy kezelték azt a kis egyszerű botot, mintha valami ritka kincs lenne.
Tanácstalanul megvontam a vállam, aztán megvártam, míg kigyönyörködik magukat és eltettem fegyverem.
Még ilyet...ezek hárman teljesen odáig vannak tőlem.

Csak babráltam a visszakapott botommal, figyelve, mi történik most. Először természetesen majd' kivert a víz a közeledő páncélos alak láttán, s amikor szóra nyitotta a száját, szinte már hallani véltem a szavakat: Sötételf! Fogják meg! De semmi hasonló nem terjedt a levegőben, még csak nem is hozzám beszélt, ami ráébresztett, mennyire teret engedtem annak az átkozott üldözési mániának már megint. Hiszen ez dél, itt elméletileg nem rontanak rá a selfre csak úgy, ürügy nélkül. Általában. 
Szóval, most jött az a rész, amikor elgondolkodom rajta, mégis hogyan kapcsolódott ez a katona, lovag vagy akárki is legyen, egy csapat gyerekhez, mivel a hallottak alapján biztosan nem az apjuk volt. Pedig egészen apafigurásan viselkedett, beszélt nekik, figyelt rájuk, úgy törődött velük, mintha valamiféle gyermekgondozó lenne. Kissé emlékeztetett arra a jelenetre, amikor jó néhány éve apám, azaz a másik apám...vagyis akinek az apámnak kellett volna lennie, nevén nevezve Raleigh Silvernight az öcsémmel, Alan Dwayne-nel játszott. Irigy voltam Dwayne-re, teljes szívemből szerettem volna, ha az akkor még közös apánknak hitt személy velem is törődik egy kicsit. 
No de ettől függetlenül még mindig úgy éreztem, nyakig ülök a pácban. Minden az imént összekapargatott kis beszédkészségem elszállt, de még azt sem voltam képes felfogni, hogy akár el is szaladhatnék, ameddig ez a hatalmas vasba öltözött égimeszelő, langaléta óriás, -ahogyan a hozzám képest magas egyéneket hívni szoktam-  a gyerekekkel van elfoglalva. Ámde ahogyan az lenni szokott, amikor az agyam kivesz magának egy kis szabadságot, addig álltam ott teljesen kiüresedettnek érződő fejjel, míg végül már esélyem sem lett volna elmenekülni. 
Nagyszerű, gratulálok, Wynnesa. -feddtem magamat, amikor rájöttem, hogy az az alak engem néz. 
Sőt. Itt nem állt meg, hanem lehajolt hozzám. Le-ha-jolt. 
De miért? Talán onnan fentről nem látja elég jól az arcomat, vagy mi a nyavalya? 
Gyűlöltem a méretemből adódó nem egyértelmű helyzeteket, ez pedig egyértelműen nem volt egyértelmű, egészen addig, ameddig rá nem jöttem, hogy mindössze annyi történt, ami szokott is általában, ha idegennel találkozom, most pedig még maga az alaphelyzet is ezt a konklúziót engedte leszűrni. 
Gyermeknek hitt. 
Ebben az esetben pedig két lehetőség állt fenn: Ha hazudok és elhitetem vele, hogy vigyázni kell rám, valószínűleg azt fogja tenni; akár rá is vehetem, hogy átjuttasson a falakon és onnantól nyert ügyem lesz. Ám ha elmondom az igazat, könnyen meglehet, elpárolog a jóindulata. 
Minden faj gyermekei aranyosak. De vajon mit kezdene velem? 
Nos, hosszas mérlegelés után megráztam az idegen kezét, s elhatározva, hogy végül valamilyen helyzetben ígyis-úgyis kiderülne, ha hazudok, inkább igyekeztem természetesen viselkedni. 
-Üdv magának is, katona uram. Ha nem katona, elnézést, nem vagyok járatos errefelé. Következésképpen azért jöttem, hogy megnézzem Hellenburgot. Semmi egyéb, mindössze csak érdekel, hogy néz ki és természetesen szeretnék tanulni is az itteni népekről, szokásokról. A kíséretét örömmel fogadom. -mondtam, mintha hirtelenjében visszatért volna belém a beszélhetnék, pedig valójában kicsit felidegesített, hogy vajon jól döntök-e- A nevem Wynnesa, de jobban szeretem, ha Wyn-nek hívnak. 

Az igazat megvallva volt valami szórakoztató abban, mennyire beleillett ez az Erhard nevű emberférfi a gyerekek társaságába, még úgy páncélban is. Vagy talán a kicsik mindent átható, a férfi felé irányuló szeretete, mi több, rajongása tette élvezetessé a jelenség megfigyelését? Egyáltalán miért néztem őket így? Sosem rajongtam túlzottan a gyerekekért. Végtelenül kíváncsi, örökmozgó, folyton csicsergő kicsi lényeknek tartottam őket, akik gyakran zavarba hoztak olyan kérdésekkel, amelyekre nem nagyon akaródzott volna kellően kedvesen válaszolnom, például: Ha nem vagy gyerek, miért vagy ilyen kicsi? Jééé...te nem is vagy fiú? Miért hordasz lyukas ruhát? Miért eszel ilyen sokat?  
Egyáltalán hol kezdődött a sok? És ha már itt tartunk, hol volt vége a kevésnek? 
Gondolkodtam rajta, hogy inkább meglehetősen üres (és meleg ételt mostanában nem nagyon látott) gyomromat nyugtatom meg azzal, hogy kézfogás, meg aranyos-kislánynak-látszom helyett vacsora után nézek. Gyűlöltem a fizikai kontaktust más lényekkel, az állatokat és a növényeket kivéve, most azonban azt sem tudtam, hogyan hidalnám át a nehézségeket Erhard nélkül. Illetve, valamelyest jól esett a hangnem, amelyben velem beszélt, talán, mert annyira hiányoltam örökké körülöttem legyeskedő, túlbuzgó, bohókás ex-író apámat, aki azt sem tudta, hogyan mutathatná ki felém jobban mérhetetlen szeretetét. 
Tehát, maradtam az elkísérem-a-sorkatonát verziónál, s most már csak azt kellett volna eldöntenem, mégis mi lenne jobb választás? Nem szívesen böktem volna ki az életkorom azok után, hogy az imént elszállt a bátorságom, és mindössze annyira futotta, hogy megmutassam, értelmesebb vagyok, mint amilyennek kinézek. És, talán... nagyon talán nem is tűnt biztosnak, hogy károm származna ebből. 
De amit egészen magától értetődően, tökéletes egyenességgel kijelentve nem fogok megtenni, hogy egyetlen lépéssel is közelebb megyek Erhard kezéhez. Nem-nem, köszönöm szépen. Akármennyire is barátságos ez az idegen, inkább maradok a tartózkodásnál. 
Ne vedd magadra, a saját apámtól is többnyire eltolom magam, ha meg akar ölelni. - tettem hozzá magamban, nagyon összpontosítva, nehogy véletlenül egyetlen szót is kimondjak hangosan. 
Biccentett, én pedig leheletnyivel nyugodtabban lépkedtem, bár kissé idegesített néhány túl kíváncsi tekintet, ahogyan egy-egy ember innen-onnan rám sandított. Igyekeztem hát másfelé nézni, habár a tény, hogy annyi nem fajtámbélivel voltam körbevéve, mindig visszacsábította rájuk a tekintetem. Színesek. 
Határozottan olyan árnyalatokban játszottak, mint akik élnek, ezt pedig nem azért mondtam, mert nem tetszettek a selfek színei, egészen pontosan inkább a saját fakó, semmilyen kinézetemmel nem voltam kibékülve. Ettől függetlenül láttam már olyan Holdcsókoltat, akire túlzás, alaptalan, nemesi illemhez kötött dicséret nélkül is mentem azt mondtam volna, gyönyörű. Ahogyan itt is jártak-keltek olyanok, akik valami miatt meglehetősen rondának látszottak a szememben. 
Ami viszont teljesen magával ragadott, a fal. Ugyan tudtam, hogy nem valami kis kerítésre kell számítani, nem gondoltam volna, hogy ilyen hatalmas. Órákig tudtam volna nézni az ég kék-narancs színeinek keretébe foglalt városrészletet... ha nem láttam volna meg az őröket a kapunál. No meg közelebb érve azt, ahogyan rám néznek. Egyértelműen azt se tudták, hova tegyenek, s már-már meg voltam róla győződve, hogy menten utamat állják vagy rám támadnak. 
A vállam egy kissé Erhard páncéljához koppant, ahogyan védelmezni próbált. Éreztem, hogy libabőrös leszek, már csak belegondolva is, hogy alig ismertem, mégis magamnak ellent mondva szótlanul tűrtem, hogy egy méternél közelebb jöjjön. Aki jól ismert, az általában tudta, hogy én nem az a mindenkit ölelgető, aranyos kislány vagyok, aki szereti, ha törődnek vele. Persze a törődést attól még elviseltem olykor-olykor, na de ez... Vagy azért zavart ennyire, mert be akart adni egy árvaházba?!?! 
Nos, meglehet. A felnőtt selfek általában nem szeretik az ilyesmit. Sőt, felteszem semelyik felnőtt. 
A földet kezdtem bámulni, s még akkor is ez volt minden elfoglaltságom, amikor Erhard végre elengedett. Nem úgy az elmémben. A szavai hallatán aprócska fekete lánglények kezdtek dolgozni az elmémben, amelyek folyton azt sugdolózták, ne higgyek neki, ne bízzak benne, ne engedjem közel magamhoz, mert rosszak a szándékai, a gyerekek és az adakozás pedig csak egy álca. 
Mert valójában felismert hét évvel korábbról és egy alkalmas helyet keres, hogy bevégezhesse hosszúra nyúlt feladatát és rátehesse a kezét a neki ígért összegre. 
A félelem, belső küzdelem saját magammal akaratlanul is kiült az arcomra, így elég barátságtalanul néztem az Erhardról áradozó gyermekre, aki, amint észrevett, kissé megszeppent ugyan, de folytatta a nevetést, én meg szégyenemben lehajtott fejjel kullogtam tovább. 
Már megint hová juttatott ez az átkozott paranoia? Holy Nature, Wyn, gyerekeket akarsz bántani, csak mert nem tudsz magadon uralkodni? Térj már észhez végre! 
Sokáig szótlanul hallgattam őket, aztán, amikor eléggé megnyugodtam, messzire űzve tudatomban a túlzott gyanakvás legmélyebb csíráit is, rájöttem, hogy akár valami jóra is használhatom ezt a helyzetet. 
- Mondja, Erhard, mivel foglalkoznak errefelé a népek? Igaz, hogy van itt egy kikötő is? - kérdeztem, mert valóban érdekelt, s kiindulásnak nem is jutott eszembe jobb gondolat ennél. A kikötőt meg - már ha tényleg létezett itt olyan – nagyon szívesen megnéztem volna - És milyen messze van ez az árvaház? 
Megmarkoltam a botomat, amikor egy sarkon utánam fordult egy kötényt viselő asszony. Nem tűnt valami ártó szándékú teremtésnek, de az sem tetszett, ahogyan rám nézett. Persze, tisztában voltam vele, hogy az újdonság érdekes, hiszen én is ide-oda kapkodtam a fejem, azonban most már egyáltalán nem töltött el büszkeséggel, hogy felfigyelnek rám. 
Hiszen éppen kihasználni indultam egy árvaház gondoskodását, információ és meleg étel reményében. Más esetben még talán nem is érdekelt volna, hiszen én sem érdekeltem volna senkit, nem segített volna rajtam egy lélek sem, s erre is lettem nevelve. Na de apátlan-anyátlan gyermekektől elvenni az élelmet? Mikor süllyedtem ennyire mélyre? 
Óvatosan felnéztem Erhardra, hogy eltereljem a gondolataimat.

[ltr]Bár figyeltem, valójában csak egyetlen egy pontra tért vissza a tekintetem minduntalan. 
A gyümölcsök... 
Éreztem, ahogyan az üresség mindenemet betölti és szépen lassan felemészt belülről. Az egyetlen igazi hátrányt, amit csak meg tudtam említeni ezekkel a kis hazugság-utakkal kapcsolatban, jelentette folytonos éhségem, amely tulajdonképpen nem vált volna ekkora problémává, ha megfogadok egy tanácsot és tényleg megtanulok főzni. 
Én próbálkoztam. De tényleg. - mondtam magamban kissé már mérgesen - Kár, hogy ez nekem nem megy. 
Úgyhogy be kellett érnem hideg élelemmel és félig ehető egyéb alkotásaimmal, ami, valljuk be, igazán nehéz volt. Megfelelő tápláltság hiányában pedig folyton csak ettem volna, egész álló nap, erre nem volt elég ez az egész Hellenburg-árvaházas ügy Erharddal az oldalamon, még a képembe nyomtak egy rakás gyümölcsöt... Bár való igaz, az árus az utca végén foglalt helyet. 
Szóval őrzöd a falakat. - néztem a katona arcába, kissé már sajátomra kiülő leheletnyi büszkeséggel vegyes kényelmességgel - Most fogadtál védelmedbe egy sötételfet, akiről azt sem tudod, mik a céljai. 
Ugyan ártó szándékaim tényleg nem igen voltak, kivéve persze az első adag élelemre nézve, amit bármely óvatlan polgár is túl közel lengetne a számhoz, ez valamelyest elég nagy ostobaságnak tűnt Erhard részéről, még akkor is, ha azt hitte, valami védelemre szoruló gyerek vagyok. 
Ch... védelem. Hogyne, éppen hogy megszabadultam az otthonitól, most kapni fogok a nyakamba egy egész árvaházat, katona úr feltétlen óvása mellé. Miért akar mindenki ennyire alulbecsülni? 
Azt már inkább csírájában elfojtottam, hogy igazából nem is becsültek alul olyan nagyon. Talpraesett voltam, viszonylag ügyes és éppen ezért hazudtam, ezért küzdöttem, hogy kijöhessek a nagyvilágba és bebizonyítsam mindennek az ellenkezőjét, amit rólam hisznek. 
És első lépésként jól fogok lakni egy árvaházban. - sóhajtottam, fejemet kissé megadóan lehajtva, bár arcomon továbbra is az imént szerzett magabiztosság ült - Üres gyomorral gondolkodni sem lehet, nemhogy véghez vinni a célom. Ráadásul itt szerezhetek információt. 
Azért megnyugtatott a tudat, hogy nem fogok az ott élő gyerekekhez sorolódni. 
Csak akkor engedtem el magam véglegesen, amikor a gyerekek elszaladtak az oldalunkról, felhőtlen boldogságuk szívmelengető, ámde számomra jelenleg kissé idegesítő felhőjét is magukkal sodorva. Szinte azonnal elkezdtem hajókról, meg vízről fantáziálni, tudomásul sem véve, hogy éppen Hellenburgban sétálok és kommunikálnom kellene a - talán már túlzottan is - kedves katona úrral, aki mellettem sétált. 
Milyen rossz hatással van rám az a sok magány. - gondoltam meglepetten, amikor felnéztem rá. 
Sokat beszélt. Még annál is többet, amennyit kinéztem volna belőle, ez pedig zavart, bár nem mutattam ki. Arcom komolyan, szinte érzelemmentesen fehérlett egész végig, még akkor is, amikor rájöttem, hogy valószínűleg az egész háznépe ki fog jönni, hogy üdvözölje Erhardot, én pedig pillanatok alatt körül leszek véve izgága, csacsogó gyerekekkel és temérdek - többnyire biztosan kellemetlen - kérdéssel vagy rosszabb esetben a felnőttek aggódásával. 
Na az hiányozna még. 
És el is kezdődött. A gyereksereg - ha tízet annak lehet nevezni - szinte örömtáncot lejtett a katona közelében, beszédük összevisszaságából alig tudtam kivenni néhány szót vagy mondatot. 
- Merre jártál, Hardy bácsi? - kérdezte egy kisfiú, amolyan hatévesforma, fénylő nagy szemei csak úgy csüngtek a páncélos alakon. 
- Meséld eeeel! - tette hozzá egy kövérkés, zömök, rózsás arcú szőke kislány, aki annyira tele volt élettel, hogy már rosszul voltam, ahogy az ugrándozását követtem a szememmel. 
- Herr! Nahát, de jó újra, s legfőképpen épségben viszont látni! - jelent meg zsibongó, akár velem egy magasságban lévő árvákkal teletűzdelt látóteremben egy formás, csinos emberasszony. 
Egyszerű, hosszú ruhát viselt köténnyel, fonott hajában egy piros szalag foglalt helyet. Áradt belőle a gyerekek iránti gondoskodásvágy és mérhetetlen együttérzés. 
- Ki ez a kislány, Herr Strenger? - lépett oda eközben a másik gondviselő is, egy magas, rendkívül karcsú tünde nő. 
Tudtam, hogy Dél elfogadó a különböző fajokkal szemben, de valamiért természetellenesnek, furcsának hatott ez az egész, hogy kerekfülűek meg a fajtám... majdnem a fajtám... mindegy, együtt éltek és egymás porontyát istápolták. És valóban volt ott egy pici tünde fiúcska is, aki folyton az emberasszony szoknyáját fogdosta, s szégyenlősen nézett fel a nála nagyobbakra, a kislány szó említésére pedig rám. 
Ő volt az egyetlen egész idáig, aki olyan mérhetetlen félelmet árasztott magából, hogy már nekem esett meg rajta a szívem. Pedig szerettem, ha ijesztőnek tartanak, bár nem fordult elő túl sokszor. 
Álltam a tünde asszony tekintetét, aki minden bizonnyal épp ekkor szűrte le a lényeget megjelenésemből. Legalábbis szerintük a lényeget, ugyanis éppen abban a pillanaban állt meg előttem egy leány, hosszú sötét haját a háta mögé dobva, hetykén, mégis vidáman és kíváncsian. 
- De fehér vagy! - mondta - És milyen szakadt! 
- Eh... - engedtem meg magamnak egy sóhajt, majd továbbra is komoly arckifejezéssel figyeltem, s készen álltam hallgatni az éppen kibontakozóban lévő üdvözlő beszélgetés-félét. 
Ráérek én magyarázkodni azután is, hogy mindenki szép sorjában körbeugrálta Hardy bácsit. Addig is, legalább talán lesz valami fogalmam arról, mit lehet elmondani és mit nem.[/ltr]

Éhes vagyok.A méz ami a táskámba volt elfogyott. Szóval kénytelen voltam haza bandukolni egy kis enni valóért. Egy napja nem jártam otthon,gazdám bosszúságára és az én örömömre.Visszapakoltam még azt a pár könyvet amiket eddig olvastam ,igyekeztem a lehető leggyorsabban átolvasni őket mielőtt megint kiosztanak valami unalmas munkát számomra. Ahogy haladtam kifele feltűnt hogy már nem sokan lézengenek a polcok között.Mikor kiléptem rájöttem az okára. A nap haláltusáját vívta az égen ,vére lassan oszlott szét az égen,minden nap meghalni majd feltámadni.Milyen lehet vajon,úgy élni hogy életed csak egy pillanat,hogy felkelsz mert a célod hogy meghalj.Nap-nap után évről-évre. Sugarai gyengéden cirógatták arcom mintha kérné hogy nézzek rá hogy láthassa valakinek még utoljára az arcát mielőtt végleg lehunyja szemét..
Hhmm..vér és halál több közünk van egymással a nappal mint a holddal.Pedig a hold a tanúm és cinkosom éjjelente mikor kisurranok és kísérleti alanyok után nézek. A gondolatra hogy hasonlítok egy ilyen hatalmas és fényes korongra mosolyom szinte a fülemig szaladt,szárnyaim sehogy se bírtak meg maradni nyugalmi állapotukba pedig itt most nagy szükség lenne rá ugyanis a szűk utcákba nehéz közlekedni ekkora szárnyakkal nyitott állapotba. Igyekeztem egy kellemetlen eseményre gondolni,ettől kicsit megnyugodtam majd sietve igyekeztem áthaladni az egyes utcákon. Siettem így mellékutcákon loholtam át hogy minél gyorsabban otthon legyek. Lehet hogy nem is kéne otthon ennem, elfogyott pár növény a laboromból ,szóval inkább be kéne őket szereznem a hulla nem áll el örökké . Itt megtorpantam ,ez sürgősebb mint az étel a mostani alapanyagom jó minőségű már elkezdtem vele dolgozni ,de így is hagytam egy napot ,mivel teljesen elvesztem az idő érzékem a sok könyv között olyankor semmi más nem érdekel így mire rájöttem hogy dolgom van már hajnalodott. Gondolataimba merülve sétálgattam ,mikor feltűnt ,hogy teljesen ismeretlen környéken járok. El akartam jutni a kapuig ,de nem tudtam hogy merre. Ahogy így sétáltam össze-vissza az egyik utcába egy ismerős tűnt fel egy furcsa bádog ember társaságába. Hihetetlen az a bádog szörny el akarja rabolni az én kísérleti alanyom! Feléjük vettem az irányt majd ahogy egyre közelebb értem rá jöttem hogy a körülöttük rohangáló jövendőbeli alapanyag is szintén velük van. Ez egy árvaház? Wynt megint gyereknek nézik! Ennél a gondolatnál már fülig ért a szám mire kellő közelségbe értem hogy megszólítsam alig bírtam magam türtőztetni és ahogy meg akartam szólítani szavak helyet csak hangos hahota tört ki a számból. Végül már állni se bírtam szárnyaim újra szét tárva a földre zuhantam és fetrengtem. Mókás volt ahogy a ólom lovag próbálta szegény kicsi szinte mindig morcos wynt megnyugtatni és árvaházba tuszkolni főleg hogy árvának nem nevezném....

Még mindig némán figyeltem a családi hangulatú jelenetet, mintegy már-már érdeklődve, hiszen akármilyen zajosak és idegesítőek is voltak, a gyerekek és környezetük is ugyanúgy Hellenburg egy szeletét képviselték, mint a fal és az ott állomásozó őrök vagy az a titokzatos kikötő. És meg kellett hagyni, a maguk módján aranyosnak találtam őket, főleg, hogy inkább foglalkoztak Katona Úrral, mint velem. A két megjelent felvigyázó asszony sem tanúsított nekem különösebb figyelmet, persze azért néha-néha mintha méregettek volna, bár az arcuk nem árulkodott semmiféle ellenszenvről... 
Egészen addig, amíg velem együtt meg nem hallották azt a - számomra túlságosan is ismerős - hangot, mely az igazán fülsértő és kissé udvariatlan kacaj tulajdonosához tartozott. 
Oh, Nature, my Holy Leader, please give me strength. Mit művel...? 
Amikor megláttam, hogy magát eldobva, fetrengve röhög, gyanítani kezdtem, hogy valamiféle értelmet talált a látványban, saját humorának megfelelőt, természetesen. Elvégre ő, már csak ő lehetett: egy angyali, szemrevaló, gömbölyű keblű elf leány külsejébe bújtatott fene nagy poszméh. Vagy gyümölcslégy? 
Tudja a végtelenül termékeny, tisztelendő anyaföld, amelynek legfelső rétegében éppen most hempereg. 
Nagy, kissé gondterhelt sóhaj hagyta el különösen fakó, kiszáradt ajkaimat. 
- Neked is szép kora estét, Corlieva. Nem gondoltam, hogy egymásba botlunk, mikor folyton (sír - tettem hozzá magamban) dombokon áskálódsz. Volnál szíves összeszedni magad a földről? - böktem a távolodóban lévő kíváncsi, bár értetlen gyermekarcok irányába, melyekhez két nem túl boldog ábrázat is társult, felvigyázóik személyében. 
Legalább nem fogják hallani, ha esetleg elkotyog rólam valamit, amit nem volna szabad. - nyugtattam magam, bár ahogy elnéztem, cseppet sem szándékozott még egy ideig felfüggeszteni, akármin is szórakozott ennyire. Amikor aztán Erhard odasétált hozzá, eszembe jutott, mivel vehetném elejét a kisebb katasztrófának, amelyet a nyakam felett éreztem lebegni egy igen vékony, szakadásra hajlamos kötélen. 
Vajon itt  mégis mennyire tűrik a tudásdémonokat? - elmélkedtem, féltve az irhám, a gondosan alakított ártatlan kisgyermek-álcám és a lehetőségem, hogy megnézzem magamnak a hatalmas falakkal körülvett embervárost. Úgy tűnt, könnyebben elúszhatott az alkalom, mint képzeltem. 
- Ugye tudod, hogy látszik az alsóneműd? - kérdeztem tőle szokásosan komor álarc mögül, higgadtságot erőltetve magamra, annak ellenére is, hogy meg mertem volna rá esküdni, fergeteges jókedvének valamilyen úton-módon hozzám volt köze. 
Nem értettem, hogyan képes Erhard ilyen helyzetben is ugyanazt a segítőkész, csupa mosoly jellemvonását megtartani. Miből készült ez a férfiember? Gondolataim akaratlanul is egy érdekes képet vetítettek elém, ahogyan Erhard születésénél az itteniek istene, kavargó felhőformát magára öltve egyszer csak eltüsszenti magát, rászórva egy jó adag beteges dózisnak minősülő elnézést és segítőkészséget. 
Az itteniek istene igazán rátüsszenthetett volna Abaddónra is. Mondjuk egy nagy adag észt. - villant be a félelmet, fagyott légkört magával hozó következtetés elmémbe. Akaratlanul is eszembe jutott, amikor megkérdeztem a Tünde-erdőben otthonomnak hívott házhoz gyanúsan közel tábort vert Crispin Shadowbane-t, valóban igaz-e, amit hallottam, dühöm pedig újult erővel kapott lángra, szerencsére mindössze egy röpke pillanat erejéig. 
Annyi közöm van az itteniek bűneihez, mint Corlynak a minimális illemtudáshoz. 
Ismételten sóhajtva, még mindig komoran néztem hol Erhardra, hol a démonleányra, várva valami aprócska csodát, hogy zökkenőmentesen folytathassam a tervem.

Felsíkitottam és gyorsan elkezdtem rendezgetni a szoknyámat .Fogalmam sincs hol látszódhatott ki de alaposan megigazgatom.Miután ezzel végeztem ránéztem az ólom katonára és kis gazdámra,aki sokszor hasonlít egy kifakult mogorva szoborra extra mini méretbe .
Végül kegyesen megengedem ,hogy az ólomember felsegítsen nem akarok vele túlzottan ellenszenves lenni hátha kiderül hogy ő is Wyn apja esetleg szeretője .Itt megint széles vigyorra húztam a számat majd a következő nevető görcs előtt sarkon fordultam és körbe ugráltam Wynt. Nem értem mit keress itt még sose járt erre de örültem mert lehet megint tartogat érdekes feladatott a számomra vagy pedig van nála méz.Majd megálltam mellette és vasember felé fordulva megtettem azt amit szinte soha. Előhúztam azt a rejtett tudásom amit kifejezetten értelmetlennek tartok és az erről szóló könyveket arra használom hogy az értékesebb könyveimet kitámasztom. Mélyen pukedliztem majd nagy levegőt vettem és bemutatkoztam:
A nevem Corlieva Avaerthearrum tudásdémon vagyok és a Hellenburgi könyvtárba dolgozom,-és hogy Wynnek segítsek belopni magát az idegen szívébe hozzá fűztem-a gazdám pedig az a lény akit ön kísér. Nevetésem oka pedig nem más mint ahogy kettejük eltér mind méretben mind színben sőt ahogy elnézem természetben is.

Mozdulatlanul hagytam, hadd táncikáljon körülöttem a kerge rovarja... Már nem mintha ilyenkor meg tudtam volna nyugtatni bármivel is, kivéve az édességet, ami ugyebár nem volt nálam, sőt, még rendes étel sem, nemhogy az! 
Nos, ennek annyi. - fújtam ki a levegőt még a megszokott álarcomnál is sokkalta morcosabb - és valódibb - ábrázattal, amint felfogtam, mi történik éppen. Valójában, más esetben semmi problémám nem volt a gazdám kifejezéssel, sőt, egyenesen úgy éreztem tőle magam, hogy máris vittem valamire, máris bizonyítottam, hogy tényleg érdemes rám figyelni, mert nem csak egy buta kislány vagyok. A tény pedig, hogy egy démon állt a szolgálatomban és hébe-hóba teljesített nekem pár parancsként értelmezett kérést, alapvetően jócskán pozitív iránya billentette az önértékelésem. Corlieva jelleme ugyan hagyott néhány - jó néhány... - kivetni valót maga után, s rendszerint a végtelenségig felidegesített, most mégsem ő volt az, aki miatt a morcos arc szépen lassan, fokozatosan, pillanatról pillanatra mérgesedett el a legkomolyabb és legvalódibb, álca nélküli értelemben. 
Nem a tervemnek volt annyi, sokkal inkább annak a csekélyke - feltevéseim után megmaradt - bizalomnak Erhard katona úrral szemben, amelyet még az elején tápláltam irányában, fogalmam sincs, milyen felindulásból. Talán már megint társasághiányban szenvedtem? Hm... kizárt, biztosan nem szenvedtem abban, hiszen utáltam a társaságot, pont azért, mint ami most történt! Kezdett valóban elegem lenni abból, hogy senki nem veszi a fáradságot, hogy megértsen, csak azért, mert másként viselkedem, mint ők, vagy legalább ne nevessen ki olyasvalamiért, amiről nem is én tehetek...  
- Már elnézést, kedves Erhard Strenger. - mondtam az arcomhoz illő hangnemben, miután hozzátette azt a logikátlan ömlengést a jóságról és nem ítélkezésről - Ne próbálja meg eldönteni helyettem, hogyan viszonyulok a dolgokhoz. Felettébb gyűlölöm, amikor valaki így önállósítja magát. 
Ha nem ítélkezett és mindenkit elfogadott, hát akkor ez mégis mi akart lenni?! Náluk így szokás elintézni a vacsorameghívást?! 
Corly iménti műsora a fetrengéssel már nem is érdekelt ezek után. Egyébként is megszoktam tőle, hogy önkénytelenül is produkálja magát, mert egyszerűen ilyen volt a jelleme. Na de ez... Mindenesetre két lehetőség közül kellett volna választanom, a döntés pedig nagyon nem ígérkezett könnyűnek: ha elmegyek, éhes maradok és még vezetőm sem lesz (feltéve, ha Corlieva lenne olyan szíves, de úgyis első adandó alkalommal meglógna hullákat hajkurászni), viszont ha maradok, jóllakom, azonban csorba esik a büszkeségemen. Illetve az már esett... 
Tehát végül is már mindegy. - gondoltam - Akármilyen szándék is vezérelte, ezentúl inkább csak neki is elnézem, mint Corlynak. Különben sem értem őket... ezek szerint még annyira sem, mint gondoltam. 
Hatalmas, gondterhelt sóhajjal lestem, vajon Erhard távolodása ellenére meghallotta-e, amit mondtam. Igazság szerint reméltem, hogy igen, nem ártott, ha tudja; ami pedig Corlyt illette, egy szigorú nézést kapott tőlem.  
- Nem említsd meg a többieknek, milyen kapcsolatban állunk. - figyelmeztettem, ám ekkorra már sikerült végre háttérbe szorítanom a haragom - Nem szeretném, ha ilyen furcsa gondolkodású egyének miatt előbb-utóbb a hellenburgiaknak meglenne rólunk a véleménye. Körülnézni és tanulni jöttem. Fontos, hogy ne hívjuk fel magunkra a figyelmet. 
Jeleztem neki, hogy én bizony bemegyek, s kiveszem a részem a vacsora elfogyasztásából, egy intéssel bátorítva őt is a csatlakozásra: egyrészt, mert nem akartam, hogy étlen szaladgáljon, hisz' az mindenkinek kínzás, ő pedig még közel is állt hozzám, még ha sokszor halálosan idegesített is. Másrészt pedig mert a fejembe vettem, hogy kiderítem, mi volt annak a valódi értelme, amit Erhard tett, abból következően pedig, hogy mivel érdemeltem ezt ki a szemében. 
Idegesítő ez a kommunikáció... de még idegesítőbb, amikor nem tudok valamit.
Szóval addig szedtem a lábam, amíg utol nem értem Erhardot. Komolyan néztem rá, abban reménykedve, hogy bármit is le tudok olvasni az arcáról, ami segíthet nekem a továbbiakban. Nem éreztem belőle megvetést áradni felém vagy Corlieva felé, és a szavai sem ezt tükrözték. Mit volt mi tenni, már nagy örömmel nézegettem volna egy tál ételt magam előtt az asztalon és őszintén szólva szívesen szereztem volna információkat az emberekről vacsora mellett, akár a felügyelőasszonyokkal, akár Erharddal társalogva.
Igen. Azt mondtam, társalogva.
- Én élek a lehetőséggel. Természetesen segítek is, amiben kell. De előtte kérem, magyarázza meg, miért beszélt így.
A hangom inkább kíváncsi, kissé értetlen és nagyon halk volt, mint komoly, pedig valóban össze voltam zavarodva. Nem is kicsit.

Vacsora ennek a találkozásnak az egyetlen értelmes szava. Wyn mozdulatai és gesztusai azt sugallták hogy követnem kell. Egy jó bödön méz reményébe elkezdtem szárnyaimat rezegtetni majd megindultam a mókás társaság után .Erhard arca üdvözült kifejezést öltött, wyné pedig mint aki éretlen szedret evett és elkámficsorodott tőle ,bár tőle ez volt a megszokott.Táncot lejtve néha eléjük kerültem ,ami miatt többször is majdnem eltaláltam őket a folyamatosan csattogó szárnyaimmal.
-Erhard lesz méz és cukor és még több méz és cukor .Mit főzöl ugye édes lesz ?-a szerény kis házra néztem ,sajnos sejtettem a választ, de reménykedtem hogy hátha van valahol eldugva egy kis méz vagy cukor a magamfajtáknak.
Ahogy beléptünk a házba a nap feladta küzdelmét az éj sötét harcosai ellen és megadva magát a felsőbb akaratnak végleg ledőlt és immár az éjszaka ura uralta az égboltot aki dölyfösen ült hatalmas égi trónján.
-Olyan mint egy hatalmas krumpli cukor bárcsak ehető lenne,nem wyn?-Böktem a holdra és a mondatom utolsó szavait elnyelte a nyáltenger.

- Nos... igen. Úgy is mondhatjuk. - feleltem Corlievának egészen halkan, egy alapos, mélyről jövő sóhaj kíséretében. De legalább ő talált valami szerethetőt abban az éjjeli korongban. Ha jobban belegondoltam, természetesen én is szépnek mondtam volna, sőt, egyenesen gyönyörű volt, amikor a fák lombkoronáit a Holdsugarak keretezték, mialatt az aljnövényzetben feküdtem egy jól sikerült meditálás után. Erharddal nem foglalkoztam. Az a mosoly, mintha semmit sem tudott volna arról, amit tett, felmérgesített, de elért egy olyan pontot, ahol már nem is igazán érdekelt. Nem értettem a férfit, és az egyetlen mód ennek megoldására az volt, ha a közelébe kerülök és figyelhetem. Végül az is lehet, hogy nem is akart semmi rosszat. Ehhez hűen követtem a katonát az épület belsejébe és udvariasan biccentettem mindenkinek, aki az utamat keresztezte, és kerestem az alkalmat, ahol segíteni tudnék.
Először is a konyhába beérve alaposan kezet mostam a dézsában, aztán, mivel láttam, hogy Erhard elég nagy dilemmában van a menüt illetően, a jól betanult sötételf-otthonom-beli etikett egyik pontjának megfelelve elővettem néhány poharat és megkerestem a vizet, amit a kútról hoztak. Az eredményt kipakoltam egy tálcára, amit az egyik gyermekfelvigyázótól kértem el, és az egészet letettem a konyhaasztalra, aztán, ahogy tőlem megszokott volt, csendesen vártam, hogy elvegyék.
A nagy csendesen várásban azonban végül feltűnt, hogy a katona megszabadult a páncéljától.
Legalább ő tudja, mi az igazán kényelmes. - jegyeztem meg gondolatban, mikor konstatáltam, hogy öltözete majdnem olyan használt, mint az enyém.
Ekkor a démonleány felé fordultam, már inkább megszokásból, semmint kíváncsiságból, és igazság szerint látni akartam a felvigyázók meglepett arcát, amikor szárnyas segédem elemel majd egy poharat és a legközelebb fellelhető édesítőszerként használható élelemmel ihatatlanná teszi a hideg kútvizet.

Mikor feltűnt hogy a katona ruhája nélkül sertepertél a konyhába kezemet a szemem elé kaptam és felsikítottam .Hogy képzelte hogy egy hölgy mellet levetkőzik?Egyáltalán hogy mer meztelenül kajához érni?Idegességem elmúlt amint rájöttem hogy gyermekek előtt csak nem vetkőzik le .Ujjaimat óvatosan szétnyitva megláttam rajta a kopott de nem átlátszó ruhát.A megkönnyebbüléstől felsóhajtottam, a mellettem lévő egyik gyermek kuncogni kezdett grimaszomon majd elrohant."Nyavalyás úgyis előttem fogsz majd egyszer feküdni csak várd ki." Megizgatottam a szoknyámat és ahogy a ráncokat rendezgettem a kezembe akadt a fiolám.Hát persze a legújabb kísérletem még nem volt alkalmam az egéren kipróbálni de nem tehetem be a forró ételbe mert hőhatására elbomlik.Ahogy tanakodtam Wyn épp bejött kezében egy kancsó vízzel. Hát ez csodás önként hozza ide nekem amire szükségem van .Elmosolyodtam szárnyaim verdesni kezdtek.Közben a fehér egerem kitöltötte a vizet poharakba ez gond hogy tegyem bele h ne tűnjön fel?Sietősen oda akartam lépni hogy elvegyem a sajátom ám lépésközbe megbotlottam rá estem az asztal szélére és felborítottam a rajta lévő dolgokkal együtt egyenesen Wyn-re.
-Te jó ég a víz!-kiáltottam fel majd fogtam a korsót és kirohantam vele hogy megtöltsem.Mikor vissza értem a nevelőnők azon ügyeskedtek hogy wynt kiszedjék az asztal alól. Nem volt egyszerű feladat mert a jövőbeli fiatalabb alapanyagaim is ott rohangáltak körülütök .Míg ezzel szenvedtek addig fogtam a három poharat és megtöltöttem majd az egyikbe  óvatosan bele öntöttem a fiolám tartalmát ügyeltem arra hogy végig hátat fordítsak nekik és a gyerekeknek.Miután vissza  állították az asztalt a kör tálcán lévő poharakat a kancsóval újra leraktam.
-Wyn kevés vizet hoztál be így hoztam be még ugye tudod hogy nem a ruhádon kell behozni a vizet.-ránéztem széles mosollyal az arcomon majd Erharhoz fordultam.-Köszönöm a segítségét kigondolta volna hogy egy ilyen pici lény feltudd borítani egy asztalt!-Majd körbe néztem a konyhába valami édes után hogy a vízbe valami ízt csempészhessek.

Úgy voltam vele, hogy nagy valószínűséggel megtaláltam azt az ételt, amit a picik és a hölgy is élvezne. Nem pont a legdrágább étel, de a azért bele kell, hogy nyúljak a fűszeres táskámba. De hát így van jól. Ha már úgyis ígértem egy finom étket, hát megkapják. Már elkezdtem előkészíteni a hozzávalókat: tej, búzadara, némi cukor, barack, méz, dió és egy kis őrölt fahéj. A fahéjnak és a méznek elég szép kis ára volt és saját „raktáramból” használom fel, amit mindig magamnál tartok, de úgy véltem nem fog baj lenni, ha egy keveset felhasználok belőle, amúgy is csak főzéshez használom csak őket. Wyn hamarosan bejött a konyhába és nekilátott tevékenykedni. Miután végzett én is kicsit lemosakodtam, majd utána hoztam is magamnak be tiszta vizet. A lányka ki is vitte a tálcán a poharakat és úgy véltem próbál előkészülni a vacsorához. Már alá is gyújtottam a tűzhely alá, és elő is készítettem még néhány fadarabot, hátha kell még a tűzre dobni. Mindenesetre felraktam a lábost és beleöntöttem egy nagyobbacska adag tejet, majd már készültem volna elő a többi dologgal is, de zajt hallottam kintről, így levettem a lábost a tűzről és kimenve láttam a kupit. Sóhajtok egyet, majd helyére rakom az asztalt egy könnyed mozdulattal. Miután látom, hogy a vizes poharak lényegében Wynnre és a földre lettek borítva, így szólok az egyik gyerkőcnek.
- Emily fuss a fürdőbe felmosóért és kérlek, töröld fel a vizet. És hozz egy törölközőt Wynnek is. – szólok a lánykának, aki biccent nekem és máris szaladt a kért dolgokért – Remélem nem esett bajod Wynn. – segítem fel a lányt (ha esetleg Corli vagy valamelyik gyerek nem tette volna meg) – Vigyázzatok magatokra legközelebb. – biccentek végül a nőnek, letudva, hogy nem tartok felelősnek senkit (sajnos az ilyenek elég gyakoriak errefelé a sok kicsi miatt), majd visszatértem a konyhába.
Miután visszaraktam a tejet főni, kicsit megtisztítottam és magtalanítottam a barackokat. Ezután némi a cukrot és a darát fokozatosan kevergetni kezdem, mire a massza elkezd lassan sűrűsödni. Miközben ez az adag főtt egy kisebb serpenyőbe felraktam a mézet melegedni, majd míg ez melegedett a barackot felszeleteltem és a diót feltörtem, amiket rögtön bele is kevertem a mézbe. A piruló méz és cukor illata lassan az előtérbe is kiúszott, így azok is érezhették, akik nem jöttek be. Hagytam, hogy Corlieva szabadon nézelődjön, látszólag keresett valamit. Nem szóltam bele a dolgaiba. Miközben a mézes trio pirult én állandóan kevergettem a darát, hogy nehogy leégjen, mikor végül kész lett utasító, mégis kérő hangon szóltam néhány gyereknek, akik a Nővérek felügyelete alatt megterítettek az asztalt. Ki is vittem egy-egy vágódeszkára a lábost, majd mindegyik tányérba mertem némi tejbedarát, majd nyakon öntöttem egy kis mézes-diós-barackos mártással, és hát persze a cukrozott fahéj sem maradhatott le róluk. Eltartott egy ideig, míg mind a 10-15 tányérba belemertem az adagot, de egy kevéske még így is maradt a lábosba. Viszont…
- VACSORA! – szólok erélyes hangon, mire a gyerek sereg, néhány vendég és a nővérek is szépen sorjában megjelentek az asztal körül és helyet foglaltak ott, ahol tudtak. Corli és Wynn is találhatott maguknak helyet, ha ők is bejöttek, talán kicsit nyugodtabbak is lehettek, hogy láthatták, hogy nem ők az egyedüli vacsoravendégek.  Mindenesetre minden tőlem telhetőt megtettem.
- Mielőtt nekilátunk a vacsorának, mindenki mondjon el egy Imát az Úrnak. – szólt határozottan az egyik Nővér.
Helyet foglaltam és nekikezdtem magamban a saját imámnak, hogy miután mindenki végzett egyszerűen annyit mondjak a tömeggel egyetemben:
- Jó étvágyat mindenkinek.
 
/ képi illusztáció a vacsoráról (csak erős idegzetűeknek): https://www.eletforma.hu/media/2017/07/tejbegriz420-326x258.jpg /

Alig fogtam fel bármit is abból, ami körülöttem történt, mindössze a csattanásokat, amelyek a poharak és a padló találkozását jelezték, a placcsanást, amely azt, hogy mindent beborít a víz, és a tompa nyögést - amit én adtam ki, mert az egész asztal rám esett. Néztem a kislány után, akit a katona elküldött, majd néhány apró, szótlanul megejtett biccentéssel jeleztem hálámat a nevelőknek, amiért megszabadítottak szorult helyzetemtől.
- Jól vagyok. - feleltem szűkszavúan, miután megkaptam Emilytől a törölközőt és megkezdtem felületes, nagyjábóli megszárítgatásomat. Nem zavart különösebben a nedvesség, sőt, jelen pillanatban az ellen sem lett volna szavam, ha az asztal alatt hagynak, feltéve, hogy juttatnak nekem is abból a vacsorából, amelynek olyan jó illata volt, hogy azt hittem, már előttem gőzölög.
Nem nyúltam már semmihez, hagytam, hogy mindenki más intézze el a szükséges teendőket és a lehető legtávolabb húzódtam mindentől, ami rám borulhat. Így vártam ki a pillanatot, amikor asztalhoz hívtak bennünket, s rögvest le is ültem az egyik sarokhoz legközelebb, oda, ahová nem ültek nálam fürgébb gyerekek. Csendesen, érzelemmentes arccal vetettem a nyakamba a törölközőként szolgáló kelmét, hogy felfogja a cseppeket, amelyek a hajamból hulltak alá, és hallgattam a kicsik zsivalyát. Szörnyen idegesítő volt, de ez sem zavart. Még az sem, amikor a mellém telepedő Emily kíváncsian méregetett, mintha valami játszótárs-jelölt volnék. 
A társaság felé csak biccentettem egy hatalmasat, amikor imára terelődött a téma. Nem állt szándékomban az emberek istenének hálát adni, legalábbis nem úgy, ahogy ők szokták, egyrészt, mert azt sem tudtam, hogyan kell, másrészt pedig, mert szerintem nem is létezett. Csak fogták a Természetet és elnevezték máshogy. Nagyon sokáig így gondoltam. Hogy mi volt az igazság? Egyelőre nem tudtam megérteni, így a druidák - legalábbis a tanítóm - szokásai szerint feltérdeltem az ülőalkalmatosságomra, lehajtottam a fejem és elmormoltam hálámat a növényeknek, amelyből az étel készült. Tudtam, hogy ezzel eleget teszek kötelességeimnek és úgy gondoltam, így az ő vallásukat sem sértem meg.
Életek voltak ők ugyanúgy, ahogyan én. Meg kellett hát találnom a módját, hogy ne bántsam őket.
Mialatt vártam, hogy elhűljön a vacsorám, kezembe vettem egy pohár vizet és lassan, apró kortyonként kezdtem megtölteni a gyomrom, mielőtt hangosan megkordulna.

Körbenézetem a konyhába és semmi finomat nem találtam. Lemondóan sóhajtottam majd kivonultam az étkezőbe és figyeltem a poharakra nem akartam hogy rossz helyre kerüljön kifejezetten Wyn fizikumához igyekeztem igazítani a dózist. Habár akkora mint egy gyerek, érdekes ötlet büntetlenül tudnék kísérletezni rajtuk. Belenyúltam a zsebembe és körbenéztem..már késő ennyi szem előtt megcsinálni nehéz. Főleg hogy a felügyelők árgus szemekkel figyelnek mintha már a jelenlétem is megrontaná a kölyköket. Wyn helyet foglalt, arcán látszott hogy úgy lelkesedik az egész gyerek csapaért mint az ökör melyet vágásra vonnak. Fogtam a poharakkal teli tálcát és kedvesen elkezdtem letenni a tányérokhoz. A fehér egérkém elkezdett mint valami kivert macska pislogót a mellé telepedő reménykedő arcú kislányra ezt az alkalmat kihasználva elé tettem a poharat és mentem tovább. Minden gyerek kapott poharat és aki megitta annak utána töltöttem míg végül letudtam Wyn mellé telepedni. Az ima szó hallatán eszembe jutott hogy kint hagytam a konyhába egy tányért ezért felugortam és elsiettem. Kezeimet a fülemre szorítottam, hogy ne kelljen hallgatni azt a fülsértő agy fájdító fohászt amibe az egész testem megremegett és olyan folt mint darabokra szaggatnának. Nem értem ezeket a lényeket úgy mondanak köszönetet Istenhez mintha mindent megadott volna nekik, mintha kis hercegként élhetnének miközben szenvednek és éheznek jó részük fel se fog nőni, OSTOBÁK!
Ahogy végeztek ezzel visszatértem és a lehető legnagyobb vigyorommal ültem asztalhoz. Már kínzott az étel édes illata de eddig nem foglalkozhattam vele mert elvoltam foglalva a kísérletemmel. Wyn az első pár falatnál járt amikor tekintete megváltozott. Kezei és ajkai megremegtek. Szája széle elkezdett feljebb húzódni, kiesett a kezéből a kanál, mellkasa egyre szaporábban emelkedett fejét hátra csapta és kitört belőle a nevetés.
Minden kanál megállt és mindenki dermedten bámult Wynre. Elmosolyodtam, hatott igaz nem ilyesmi lenne a hatása lehet kicsit túl adagoltam, de ezzel semmi baj nincs rossz kísérlet legfeljebb mást vizsgálunk.

Az egyik pillanatban még biztosra vettem volna, hogy kanalat tartok a kezemben, nem pedig egy ezerszínű madártollat, amelyből furcsa, sötét füst-szerű tinta folyik szerteszét. Erhard arca előtt bajuszt formált, a gyerekek körül pedig táncot járt, mintha megszámlálhatatlan irányból fújó apró szélfuvallatok mozgatnák.
Na de bent egy épületben?
Nevetnem kellett. Szörnyűségesen éreztem magam, mert akárhogyan erőlködtem, akármennyire igyekeztem magamban tartani ezt a furcsa, szokatlan... természetellenes örömkitörést - hogy arról a hangos hahotáról ne is beszéljek -, nem sikerült. Sőt, mivel próbáltam visszafogni magam, csak egyre rosszabbá vált a helyzet. A tollat is elejtettem, végül hátradőltem a sötét felhőkbe, remélve, hogy a puhaságuk majd megnyugtat egy kicsit és összeszedhetem magam. Azonban hideget és fájdalmat éreztem csupán.
A szoba - mert meg mertem volna rá esküdni, hogy az imént még annak látszott - folyni kezdett, sőt, peregni, mint a finom szemcséjű homok az erdei patakban. A hidegség, ami a hátamhoz ért, is ezt támasztotta alá, én pedig a legnagyobb nyugalommal feküdtem, annak reményében, hogy az majd kimossa belőlem a nevetést.
De a felfrissülés csak nem érkezett meg, az izmaim pedig kezdtek belefáradni az örökös mosolygásba. A fejem nehezebb volt a szokásosnál, jóformán felemelni sem tudtam, és a gondolataimat sem voltam képes kibogozni egymásból. Az előbb még volt róla fogalmam, mit kerestem itt, ám mostanra már az is beleveszett abba a sötét, puha, gomolygó tintafüstbe, amely csillogott a patakként elfolyó mindenség előtt. 
Nem értettem. És talán életemben először éreztem, hogy ez jó dolog.

Wyn nevetése betöltötte az étkezőt .A kisebb gyerekek is bekapcsolódtak a nevetésbe a nagyobbak a nevelőkkel együtt rosszallva nézték wyn hirtelen semmiből jött jó kedvét.Nos ,igen kicsit többet kapót mint kellett volna ez nem az első esett nem mindig tudom a pontos adagot eltalálni mert wyn szervezete furcsa de hát erre vannak a tesztek.Amíg a kísérleti lényem szemmel láthatóan örült magának.Elemeltem a tányérját ér rákotortam az enyémre majd mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne hogy vacsora közben egy furcsa fehér léc röhögni kezd neki álltam enni.Nagyon éhes voltam az étel nem volt valami édes de több mint a semmi és azért rossz szavam nem lehet nem volt élvezhetetlen. Ahogy majszoltam a vacsorám szinte már én is önkívületi állapotba hogy végre legalább egy kis édeshez jutottam. Ebből a kis örömömből egy hatalmas csattanás ébresztett fel .A fehér egeremre néztem aki az előbb még mellettem ült most viszont a padlón szétterülve mint csak valami boncolásra előkészített állat lenne.Jelen állás szerint nem akartam most vele bajlódni annál lejjebb már nem eshet.Mozogni meg nagyon nem fog tudni .....vagyis remélem a patkányok mozgás koordinációja katasztrofális volt .
-Jól vagy ?-finoman oda hajoltam ,hogy azt higgyék figyelek rá -felültem majd ennyit mondtam :-Úgy tűnik túl jó kedve van.Befejeztem a vacsorám a gyerekek nevelői igyekeztek Wynnen segíteni én pedig arra figyeltem hogy wyn pohara mellettem maradjon már csak az kéne hogy azt higgyék hogy valamit terjesztek. Kikászálódtam az asztal mellől kezem a pohárral és mintha csak fel akarnám frissíteni rá öntöttem Wynre. Közbe igyekeztem aggódó arcot vágni.
-Ha megbocsátanak elviszem Wynt -Rájuk néztem arcomra egy kis együtt érzést erőltettem felkaptam a kis csomagom és a lehető leggyorsabban igyekeztem eltűnni az árvaházból az idősebb gyerekek aggódva nézték ahogy Wyn kapálózástól néha oldalazva indulunk neki az éjszakának.Hova vigyem ?Hezitáltam ..ha haza viszem valószínűleg nem szólnának érte más lehetőség meg nincs.Azzal a lendülettel hátamra kaptam és szaladtam míg szárnyaimmal manőverez hogy el ne essek.
A kapu előtt hasaltam el ,hogy is máshogy érkezhetnék haza mint egy nagy durranással.AZ egyik szoba lány ajtott nyitott és a hátamon vitemhogo és tekergőző lényre nézett:-Egy barátom...
Az egerem cincogására felkeltett a kisasszony is .
-Corlieva kisasszony minden rendben?
-Igen semmi baj sincs ő egy jó barátom és krónikus nevető görcsöt kap ha valami vicceset mondnak neki.Szeretném kigyógyítani .Ne aggódjon nem lesz hangos.
A kisasszony biccentett és elment .Még mindig botra támaszkodva járt de egyre erősebb lesz nem sokára akár el is hagyhatja.
Wynt rádobtam az ágyamra amitől nyekkent egyet. Majd gyertyát gyújtottam
-Van kedved beszélni?

// Hangulatzene //

Egy arc kúszott a látóterembe.
Ismerős volt, de túlságosan elmosódott, hogy meg tudtam volna mondani, mégis ki lehetett az. Hangjának egészen kedves csengése hullámokat vetett a patak csillámló vizére, én pedig biztos voltam benne, ő nem lehet más, csak egy jóságos tündér, aki altatódalt énekel...
Attól kezdve állandó formálódásban lévő, színes, eleven álomképek közé vegyültek a valóságszeletek, amelyeket a ködös patakparti tündér közelsége jellemzett. Mondhatni már-már túl közel volt ahhoz, hogy kényelmesen érezzem magam - mégis így tettem. Vitettem magam a széllel, amely átlátszó-zöldesen ragyogva ölelte körbe a daloló tündért. Rendkívül érdekes szárnyai voltak. Puhák és vékonyak. Csak a térdeimet nyomta valami... De nem panaszkodtam, hiszen a tündér biztosan tartott, és barátja, a szél is.


Úgy éreztem, mintha egy napig aludtam volna, aztán rájöttem, hogy még mindig a tündér hátán vagyok, aki abba sem hagyta a dalolást, sőt! Más tündéreket is csatlakozni hívott. Hideg terjengett körülöttem... aztán hirtelen meleg. És valamiféle fény. Gyertyák. Soha el nem tévesztettem volna azokat a fényeket, de nem azért, mert.... mert miért is? Mindegy. Engedtem, hogy a puha melegség átjárjon.
Csak akkor tűnt fel a csend.
- Énekelj még, pataktündér. - kértem, aztán megpróbáltam megkeresni, hol lehet az arca.
De biztosan valami varázslatot használt, mert megannyi vörös tollal borította be magát, egészen a mellkasáig, és még tovább. Fényességüktől pedig csak még inkább homályossá vált az a két sötét pont, ahol a szemeinek kellett volna lennie.

Énekeljek? pataktündér?Tényleg többet ívott mint kellett volna de másabb akkor általában beszédes ,most meg azt hiszi valami tündér vagyok.Még egy ilyen sértő feltevést.
Ezt most félre kellett tennem.Mert volt valami ami már régóta zavart. Ha szóba került a húga elzárkózott máskor meg mintha azt akarná hogy ajánljam fel hogy megvizsgálom .Ezt sose tettem ha megtettem volna valószínűleg csak vitatkozott volna velem magából teljesen ki kellve. Annyit tudtam meg róla hogy ikrek voltak így számomra érdekesnek tűnt egy kis elő ajándék a halála előtt tünde testhez még nem jutottam és egyszer el kell kezdeni. Leültem mellé az ágyra .Ha már úgyis teljesen más világba van miért ne?Fogtam a kezét és nézegetem majd egy szalaggal lemértem a végtagjait fejkör méretét.Közbe igyekeztem beszélni :
-Wyn nem lesz semmi baj segíteni fogok neked.-Fogtam egy nagyított és a másik kezemmel meg felhúztam a szemhéját.Így közelről nézve érdekes képet nyújtott. A pupilla a gyér fény ellenére úgy pulzált mintha önálló lény lett volna.-Minden rendben van.-megsimogattam a haját.-Beszélj nekem kicsit ,gyermekem.-ennél a szónál azt hittem én is nevetésbe török ki viszont tudtam hogy azt hiszi jóságos tündér vagyok ennyi belefér.-Tudom ,hogy nyomja valami a lelked.Nekem nyugodtan elmondhatod ,biztonságba vagy a barátod vagyok.

A körülöttem táncot járó tollak alakot nyertek. Körvonalat. Aztán színt, végül élességet. Nem tollak voltak, hanem a szárnyas lény fénylő haja a gyertyafényben. El sem tudtam képzelni, hogyan varázsolta meleggé és puhává a patakot, ahogy azt sem, mégis mit művelt velem, de nem érdekelt. Biztonságban éreztem magam. Eléggé biztonságban ahhoz, hogy megnyugodjak és megértsem az éneknek hitt szavak értelmét.
Arcom kisimult, már nem kínzott tovább a nevethetnék. Bizseregve feszült a bőröm az állam körül, tekintetem nem tudott sokáig egy ponton időzni, de kér is lett volna, hiszen minden tele volt színekkel... amelyek lassan lelohadtak, mikor lelkem sötétje egy óriási sóhajjal kiszabadult a mellkasomból és a víz hullámzása szertevitte. Méregként itta be magát mindenbe, amely eddig szememnek és szívemnek kedves volt. 
Nem is... pengeként.
Éreztem, hogy szemeim kidüllednek, ahogy próbáltam visszatartani a könnyeimet, azonban a sós folyadék úgy áramlott le a pilláim mellett, mint nemrégiben a patak hullámai folytak. Mozdulatlan voltam, semmilyen öröm nem maradt már bennem. Csak a magányt éreztem, a szörnyű átkot, és a vele járó romlott gondolatokat.
- Elvette Lunasát. - nyögtem ki végül megtört hangon.
Ha a patak tündére volt, miért is ne sírhattam volna ki neki a lelkem? Azt mondta, a barátom. Azt mondta, nem fog ártani nekem. Talán a tündérek a Természet őrei voltak... Talán a Természet azért küldte, hogy meggyógyítson és folytathassam a tanulást. Hogy a helyemre kerülhessek a káoszos, bonyolult világában.
- Nagyon sokat jártam a sírjához, de attól még nem jön vissza. Tudom, hogy a körforgás elvitte és már nem eshet baja, de egyedül vagyok. Csak ő értett meg! Kifordultam magamból, amikor meghalt. Azóta egy agyaghéjban élek, ami elrejti a fájdalmam és mindenem Veronia elől.
A sötét teljesen körülvett, nem tudtam megszökni előle és már a meleg, lágy, puha varázspatak sem segített. A lélegzetem kezdett akadozóvá válni, sírni akartam, de megszokásból nem mertem kiengedni a legmélyebb érzelmeim. A tündér csak a felszínét érhette el. Így biztosra vettem, hogy nem tud majd segíteni.
Segíteni...
Csak egy mód volt rá, hogy el tudjak innen menekülni és enyhülést nyerjen a lelkem.
- El kell mennem hozzá. Csak ott érzem jól magam.