[Magánjáték] - A kultista és az apáca balladája

Gyönyörű nyári idő volt. A napsugarak csiklandozták a talajt, mire az összes télen hosszú álmába merült virág felébredt és beszínezték az amúgy teljesen zöld és unalmas tájat. Néha az út mentén felbukkant egy-egy magányos fa. Némelyiken mégcsak rügyek, viszont volt már olyan is, amin már édes gyümölcseik előfutáraiként szolgáló virágaik jelentek meg. Csodás nap volt. Számomra már semmi sem lett volna képes elrontani. Persze, csak akkor, ha leszámítjuk, hogy nem is olyan régen lángborítottam errefelé egy templomot és most egész Északon keresnek.
Ugyan akkor jártam erre utoljára, de ha a szemeim nem csaltak Abbadón itt nem végzett akkora pusztítást, mint Délen. Bár valószínű, hogy tényleg csak az emlékezetem tréfált meg, mivel nem igazán maradnak meg nagyobb tájképek a fejemben.
Sajnos hamar rá kellett eszmélnem, hogy az erősen sütő nap mattfekete ruhában nem feltétlenűl a legkellemesebb dolog amivel ember találkozhat.
Armaros vagy ne talán az itteniek Istene megsajnált, mivel hamarosan sötét felhők sorokaztok fel az égbolton és rövid idő elteltével esőcseppek kezdték ostromolni a zöldellő talajt.
Az ég dörgött és néha egy-egy villám is lecsapott a békés területre. Biztosan az Isten műve volt, mivel hamar átnedvesedett a ruhám és messze voltam mindenféle civilizációtól. Néha elhaladtam ugyan néhány tanya mellett, azonban eléggé babonásak a parasztok, meg biztosan híre ment már annak, hogy egy feketeruhás idegen miatt délen meghalt egy parasztasszony és fia.
Reménytelennek tűnt a hosszú túra, viszont hatalmas szerencsémre elértem egy kolostorhoz.
A keskenyen kialakított utacskán előrerohantam egészen a főépületig.
Nem igazán vagyok képben a vallással, viszont remélem, hogy itt férfiak laknak, imádkoznak és... Ki tudja mit csinálnak.
Megragadtam a kétszárnyú főbejáraton lógó kopogtatót és jópárszor nekicsaptam a vastag faajtónak. Csak remélni tudtam, hogy valaki kinyitja.

Csöpp. Csöpp.
A tető lyukaiból csöpögő eső őrjítően koppant minden fél másodpercben, a kőpadló egyhangú, de legalább valamennyire tompa hangját pedig lassan felváltotta az összegyűlt tócsába hulló esőcseppek éles hangja. A tető még korántsem volt befejezve, de legalább a kódexeket biztonságos és száraz helyre cipeltük a legutóbbi vihar alkalmával. A kertben így nem tudott dolgozni egyikünk sem, így most nem volt más teendőnk, mint kibírni az idegtépő hangokat, és csöndes imával vagy olvasással kivárni, hogy elálljon az égi áldás.
Persze jót tett a földeknek, és talán hozzásegítette a környékbeli parasztokat, hogy a felégetett föld mégse hozzon olyan ínséges aratást, mint amilyen mind készültünk. Valóban csak Isten áldása lehetett, annak ellenére, hogy látszólag senki sem örült neki. Egy felmosóronggyal felszerelkezve igyekeztem szélmalomharcot vívni a tócsák és a víz ellen, pedig csak fel kellett volna adnom. Semmi sem volt veszélyben, és az idővel biztosan kisütő Nap is elvégezte volna ezt a munkát.
Kopp. Kopp.
Szinte már üdítő zaj volt a csöpögés után. Nem tudtam, hogy volt-e nővér, aki elindult-e már ajtót nyitni, így csak felvettem egy lámpást és a főbejárat felé vettem az irányt. Senkivel sem találkoztam, így van én voltam a legközelebb, vagy más nem is hallotta… Persze az is megeshetett, hogy senkit sem érdekelt a kolostor látogatója.
Vékonyka izmaimat megfeszítve nyitottam ki a vastag tölgyfaajtó egyik szárnyát és néztem farkasszemet a beugróban álló, fekete ruhákat viselő, magányos tündével. A szívem egy picit hevesebben verdesett, mint minden alkalommal, amikor tündével találkoztam, és ez nem esett meg túl gyakran. Félvér voltam, ami jól látszott rajtam, igazából jobban hasonlítottam rájuk, mint az emberekre, így a lelkem mélyén úgy éreztem, hogy ők is az én népem. Mint egy elveszett rokonság, akikről alig tudtam valamit, de nagyon készültem a velük való találkozásra, ami igazából soha nem jöhetett el.
- Segíthetek, uram? - kérdeztem a férfit. Még csak megsaccolni sem tudtam, mennyi idős lehetett, vagy miféle, de Szent Brünhilda kolostora sosem zárta be a kapuját a rászorulók előtt.

- Többet segíthetsz, mint hiszed... - léptem be a kolostorba.
A ruhámból csöpögött a víz, mely alattam egy kis tócsába folyt össze.
- Az ott rongy nálad, ugye? - kérdeztem lenézően. - Akkor töröld fel!
Nem voltam soha sem jóban Isten szolgáival, az a tény pedig, hogy ez nem szerzetesek kolostora csak tovább emelte rossz kedvemet. Apácák lakják a helyet, ami azt jelentette, hogy mindenki nő. Egyedüli férfiként mindig zavarban vagyok nők között, akikkel amúgy sem vagyok képes túl jól szót érteni. Főleg nem, ha ilyen kis szépségek népesítik be ezt a kőépületet. Mégszerencse, hogy nem csak hallásból tudom azt, hogy mi az az önkontról.

Sok mindenre számítottam, de arra egyáltalán nem, amit kaptam. Odáig még rendben is voltunk, hogy sokat segíthetek, és hogy belépett a kolostor épületébe, de utána a parancs, és a lenéző pillantás, amit a rongyomra kaptam annyira megdöbbentett, hogy egy pillanatig megszólalni sem bírtam. Nem voltam benne biztos, hogy a hangnem a kétkezi munkának szólt, vagy félvér mivoltomnak, de ez hirtelen nem is számított…
Ugyanakkor valami megmoccant mélyen bennem, valami, amit az anyám ha kellett pálcával vert belém, amikor még főnemesek feleségének szántak, nem Krisztus hitvesének. Sosem voltam holmi cseléd. A Blumenfeld kastélyban úrnő voltam, a második asszony anyám után, a rendházban pedig hamar kivívtam a megbecsülést, hogy úgy tűnt Isten különösen bőkezűen adja át nekem a szent erejét. Azt tanítják, legyünk alázatosak, segítsünk a szenvedőkön, és szeressünk mindenkit, még a bűnösöket is… De nem voltunk kötelesek szállást adni azoknak, akik cserébe nem úgy bántak velünk, mint megérdemeltük. Rászorítottam a rongyra az ujjaimmal, úgy, hogy azok elfehéredtek. Nem voltam egy agresszív jellem. Sosem harcoltam igazán, és soha nem is öltem, egy-egy pofon csattant el legfeljebb azok arcán, akik illetlen helyre nyúltak… És még sosem hajítottam ki senkit a rendházon kívülre, mostanáig.
- Talán eltévesztette a kaput uraságod. - az utolsó szót erősen megnyomtam, és a korábbi kedves hangomból sem maradt semmi, helyét metsző jég vette át, ami a tekintetemből is sugárzott. - A Szent Brünhilde rend kolostorában jár, és a maga helyében még egyszer átgondolnám a hangnemet, ha nem szeretné az ajtón kívül találni magát.
Igazából, ha nem sikerült kipenderítenem elég volt hangosan kiabálnom, a rendház tele volt veterán keresztesnőkkel, akik más nem voltak alkalmasak arra, hogy a seregben szolgáljanak, biztosan ki tudták volna tessékelni a férfit. Nem történhetett baj. Biztosan nem.
- Kezdjük előlről. Miben segíthetek?
És természetesen eszem ágában sem volt feltörölni a belőle kicsöpögő vizet.

- Már mondtam miben segíthetsz. - néztem méglenézőebben, mint az imént. - Töröld fel azt a kicseszett tócsát! Úgy hallottam, kötelezetségetek teljesíteni a rászorulók kívánságait, mert a ti "Istenetek"... - kezemmel a nyomatékosítás végett karmolászni kezdtem, idézőjelet formázva. - végtelenül irgalmas. Én a saját példámon tanultam meg, hogy nem létezik és a fajtátok nem több holmi undorító patkányoknál! Szóval legyél szíves és töröld fel azt a szájon... - elharaptam a mondanivalómat.
Átestem a ló túloldalára, kissé kiakadtam. Bár lehet a "kissé" nem is kifejezés. Az meg hogy káromkodni akartam egy ilyen számukra szent helyen márcsak hab a tortán. Ezek után biztosan kirak innen, viszont ha ügyes vagyok mégsikerülhet kibeszélni magamat a történtekből... Ha ügyes vagyok.
A kis jeleneten Armaros egyébként nagyon jót nevetett.
~ Te soha nem tanulsz, Johnny?

Szemeim tányérnyira kerekedtek a kifakadásán. Tehát nem csak arrogáns, de még teljesen ostoba is. Figyelmeztettem a hibájára, adtam neki egy esélyt, hogy kezdjük előlről kicsit átgondoltabban, békésebben, a helyzet viszont pont, hogy még rosszabb lett. Szoktam imádkozni az Úrhoz türelemért, hogy ne fordítsam el a fejem, ha szenvedőt látok, de itt nyilvánvalóan ez volt a helyzet. Lehunytam a szemem egy pillanatra, ameddig gyorsan átgondoltam a lehetőségeimet… De nem volt túl nehéz a döntés.
Fogtam és egyszerűen a férfi kezébe nyomtam a rongyot, hogy ne legyen lehetősége fegyvert rántani, noha nem láttam nála, ez nem jelentett semmit. Egy rejtett tőr, vagy egy kard, ami elkerülhette a figyelmemet mindig lehetett nála, nem is beszélve a mágusokról.
- Kifelé. - parancsoltam rá, hideg hangon, és csak reméltem, hogy nem kellett rajta löknöm egyet, hogy a küszöbön kívül kerüljön… De ha magától nem távozott, ezt is megpróbálom. És ha pedig küszöbön kívül volt nemes egyszerűséggel rácsaptam az ajtót, majd eltoltam a reteszeket, hogy ne tudja kihasználni, hogy fizikai fölényben volt velem szemben.
Reméltem ott ázik meg az esőben és még egy jó kis tüdőgyulladást is kap mellé, aztán jöhetett volna térden csúszva gyógyulásért… Nem. Ilyeneket nem is szabadott gondolnom. Nem kívánhattam rosszat senkinek még az ellenségeimnek sem, de nem döntötte rá Krisztus is az asztalt a farizeusokra? Isten értette a haragot, ami egy pillanatra fellángolt benne, majd el is múlt, amint a tündét a rendházon kívül tudtam.

A lányka megpróbált kitolni, amin én csak egy jót derűltem.
- Nem egy súlycsoportban vagyunk, kislány. - fogdtam meg a vékony kis nyakacskáját. - Egyébként ahogy láttam a kétségbeesett arcodat, szerintem megtértem... - ekkor felemeltem hangomat, hogy mindenki jól meghallja az épületben. - Az Istenetek igazi és most szállást jöt kérni! Eljött hát az idő a világvégére! Másodszor is leereszkedett az Úr a földre ronda és alávaló teremtményei közé, hogy ismét megváltsa őket! Aki nem engedelmeskedik eretneknek minősül és máglya halált érdemel! Most pedig menj és terjeszd az igét! - löktem el magamtól.
Armaros egyre hangosabban nevetett.
~ Javíthatatlan vagy!

Elfogott a rettegés, mikor a nyakamhoz kapott. A szívem majd kiugrott a helyéről olyan hevesen vert, ugyanakkor a harag is új erőre kapott bennem.
- Hogy merészeli… - sziszegtem. - Hogy merészel ilyesmiket mondani isten házában?! - éreztem, hogy a hangom erőre kap. Mielőtt még a földre lökött volna a kezem, amelyik a lámpást tartotta a feje felé lendült, és reméltem, hogy el is találja… Sosem hittem volna, hogy hiányozni fog a buzogányom, pedig szívből utáltam a súlyát és az otrombaságát, most mégis jól jött volna. Az ütés után, akár sikerült akár nem, a földre zuhantam.
Ez a pasas őrült volt, ebben már biztos voltam, de hogyha lecsendesítjük talán tudtam volna segíteni. Mégis… Féltem. Nagyon féltem, mert tudtam, hogy ami nem szentségtelen erőkkel működik az ellen tehetetlen voltam. Hiszen ki gondolta volna, hogy megtámadnak minket a saját otthonunkban? Isten házában? Kezdett rajtam eluralkodni a pánik, távol kellett tartanom magamtól, és csak egyetlen képesség jutott eszembe, ami valamennyire mindenkire hatott…
- Sanctificat… - suttogtam mire körülöttem három méteres sugárban felragyogott a föld kacskaringós mintákban, hogy égessen mindenkit aki rajta áll, és ártó szándékkal közelít. A férfi pedig, ha ki akart menni belőle a legrövidebb úton, azt csak kifelé tehette. Ekkor viszont már kiabáltam.
- MAGDOLNA NŐVÉR, PRIORISSZA, AKÁRKI, A BEJÁRATHOZ, GYORSAN!! - üvöltöttem teli torokból, de nem tudtam mennyi idő kellett, hogy meghallják, és még ide is érjenek, Nekem meg csak egy nyamvadt rongyom és egy lámpásom volt.

- Fuck, you whore! - kiáltottam rá az apácára, amikor megpróbált perzselni.
Sajnos az egyetlen út csak kifelé vezetett, így nem volt jobb választásom mint kilépni azon a hatalmas tölgyajtón, amin párperce léptem be.
Ki is ugrottam és becsaptam, hogy ez az eszelős kis apáca ne rontsa tovább a hangulatomat.
Ismét kintragadtam a szakadó esőben. A táj már nagyon szomorúan festett. Az eső szinte az egész helyet egy ázott mocsárrá alakította át. Amerre néztem csak sár. A fákkal könnyeden játszadozott a süvítő szél, amely miatt már szinte vízszintesen potyogtak a kövér cseppek.
Párperc esőben állás után mégjobban megeredt. Ez azonban rohadtul nem érdekelt, mivel csak egyetlen gondolat keringett az agyamban, de az kiverhetetlenül: Elcsesztem. Elcsesztem, mint mindent. Soha nem javulok meg, a fenébe is!
Nem igazán tudtam, mitévő legyek. Ázzak meg és vigyen magával a tüdőgyík, vagy hadjam, hogy az apácák kísérjenek az Uruk ítélőszéke elé. Túl egyenes az utam a pokolba... Lehet ezen változtatni kéne és megtalálni a mennyekbe vezető lépcsősort. Ezek már biztosan az őrület jelei voltak rajtam. Nem szoktam ilyen komoly dolgokon gondolkozni.
Mindenestre hosszas gondolkodás után egy nagy sóhajjal kísérve megragadtam a kopogtatót és verni kezdtem vele az ajtót ismét.

Nem értettem a tündék nyelvét, ami szégyen volt, de abban biztos voltam, hogy nem dícséretet kaptam. A tervem mindenesetre bevált, és amikor becsapta maga mögött az ajtót, akkor tényleg elhúztam a reteszeket, mint korábban terveztem, nehogy vissza tudjon jönni. A sokktól kimerülten ültem le a földre, miközben leért Magdolna nővér, és még egy apáca, aki minden bizonnyal vele volt.
- Mi történt, Gloria nővér? - nézett rám aggódó tekintettel, én pedig még kerestem a hangomat. A szívverésem lassan megnyugodott, a légzésem is visszaállt annak normális ütemére.
- Volt itt egy férfi… Egy őrült tünde. Először csak arrogáns volt, utána mindenféle istentelen dolgokat mondott és… - szipogtam egyet, de nem engedtem magam zokogásban kitörni. Az ilyesmire mindig számítani lehetett, mindenre fel kellett készülni, hiszen a világ tele volt rossz dolgokkal, rossz emberekkel és rossz tündékkel, és őrültekkel is. Vettem egy újabb nagy levegőt.
- Ezért mondtam magának, hogy mindig tartsa magánál a buzogányát. Ne nyisson úgy ajtót, hogy nincs az oldalán!
Bólintottam. Ezek után nemhogy mindig az övemen lesz az a nyomorult buzogány, de azzal is fogok aludni. Magdolna nővér ez után hozott nekem egy bögre teát, meg egy felmosót, óvatos jelzésként, hogy tüntessem el a sarat, amit a férfi behozott a csizmáján. Előtte azért csöndben ott az előcsarnokban megittam a teámat, és felmentem a hálókamrámba a buzogányomért. Elgondolkoztam, hogy a láncingem is felvegyem-e, de azt azért mégis túlzásnak éreztem…
Visszatérve az előcsarnokba, elkezdem felmosni a sarat, és egész jól álltam, amikor ismét kopogtatni kezdtek az ajtón. Mit nem adtam volna, ha itt is van egy kukucskáló, mint a külső kapun, hogy lássuk, ki akar bejönni! De senki előtt sem akartuk bezárni a kapukat, ilyesmire egyáltalán nem voltunk felkészülve.
Felrémlett az előbbi fojtogatás emléke, a rettegés elszorította a mellkasomat és a gyomromat. Egyszerűbb lett volna nem kinyitni a kaput. De ha valaki más volt az? Miért hagytam, hogy a nővérek elmenjenek?
Szedd össze magad Nelli. Meg tudod oldani a helyzetet, felnőtt nő vagy, nem bújhatsz el a többiek szoknyája mögé!
Lassan nagy levegőt vettem majd kifújtam.
Uram, adj erőt és bátorságot…
A kezemet rácsúsztattam a buzogányra, és most először a nyele megnyugtatóan simult a kezembe. Ez után résnyire nyitottam az ajtót, de tényleg csak egészen résnyire, hogy azonnal be tudjam csapni.

Az ajtó ki is nyílt résnyire és az előbbi gyegécske és gyönyörű apáca figyelt ki rajta. Nem hiszem, hogy nagyon örült volna annak, hogy visszatértem, de ilyen az élet! Tele van csalódásokkal.
- Engedj be! - parancsoltam rá a lányra.
Hál' Armarosnak pont olyan szögben álltam, hogy éppen láthattam ahogy a lány egy buzogányon pihenteti kicsiny kezét. Fuck it! Nincs kedvem harcolni egy ilyen lányocskával. Ha megölném is csak a hírnevemet tenném tönkre. Igaz, Armaros nagyon derülne a helyzeten.
- Hogyan tovább, mester? - suttogtam halkan magam elé.
A lány már biztos nem lepődött meg azon, hogy "magamban" beszélek, mivel az előbbi arckifejezéseiből eléggé le lehetett szűrni, hogy mit is gondolt rólam.
~ Ne bántsd, Johnny! - felelte a mélységi.
Ne bántsak egy katolikust? Ezt pont a mester mondja? Egy "Tépd szét, aztán csinálj belőle pörköltöt" szintű válaszra számítottam.
- Jól vagy, mester? - kérdeztem frusztráltan.
~ Igen, Johnny. Tudom, nem látszik rajta, mégis érzem, hogy nagyobb erőt birtokol mint te...
Fájdalmas volt ezeket a szavakat hallani. Az a kis szajha felidegesített. Meg kell tanulnia, hogy ne szórakozzon Johnny Woodal.
- Én meg azt mondom kuss! - simítottam végig az ujjamat a nemrégen szerzett csak simán "Csend" névre keresztelt fülbevalómon, ami (ha minden igaz) kizárja belőlem egy rövidke időre a mestert. - Csak megakarom beszélni! - vigyorogtam a lányra.

Hát persze, hogy megint a tünde fickó állt ott, és még képes volt parancsoló hangon közölni, hogy engedjem be… Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy kinevessem, vagy szánjam, mert biztosan nem volt normális. Végigvettem a fejemben, hogy kinek volt a dolga az elmeháborodottakat kezelni… A miénk. Francba. Viszont nem az enyém, én nem értettem a lélek dolgaihoz úgy, mint a nővérek közül néhányan, bár serényen tanultam és be kellett valljam: féltem tőle. Ha ki lenne kötve egy ágyhoz, én meg tisztes távolságban lennék talán el tudtam volna vele beszélgetni, de így hogy az ajtóban toporgott a szakadó esőben…
Csak meg akarja beszélni. Hogyne. És a vigyora sem volt túl bizalomgerjesztő. Szinte biztos voltam benne, hogyha most beengedem, újra nekem támadna. El akartam kerülni a harcot, mégha itt is volt a buzogány a kezemben. A gyilkosság például akkor is bűn, ha én követem el.
- Majd ha megtanulsz kérni parancsolás helyett, talán. Addig jó ázást. - közöltem vele szintén tegezésre váltva. Ez után pedig újra becsaptam az ajtót, de most nem távolodtam el túl messzire. Az ilyen emberek, vagy jelen esetben tündék, persze képes voltak simulékonyak és elbűvölők lenni, ha akartak, de valahonnan el kellett indulni, legalábbis ameddig nem tudtam betessékelni egy őrültek házába, ahova jelen véleményem szerint való volt.

A lány ismét rámvágta az ajtót. Fuck! "Tanuljak megkérni!" Soha nem kérnék semmit egy apácától.
- Úgy hallottam a harag bűn... - próbáltam kiabálni a zárt tölgyfaajtón keresztül. - De akkor legyélszíves, engedjél be! - feleltem ezúttal bájas hangon.
Ezúttal ha ajtót nyitott, a belépésem után tisztelettudóan szólaltam meg. Odafordultam hozzá és meghajoltam.
- Majd feltörlöm, hölgyem! - mutattam kezemmel az általam behurcolt pocsojára, melyből az egész vita kiindult. - Szóval! - csaptam össze tenyereimet. - Szállást kérne ez az őrült éjszakára! Megadná a kedves hölgy, vagy takarodjak vissza oda, aminek nevét nem mondhatjuk ki íly szent helyen! - szavaimban ugyan volt még gúny, a vallásos gyökerek iránti utálatomat próbáltam jobban elnyoni, mint eddig.

Legalább igyekezett. Hallottam ám a megjegyzését, hogy a harag bűnt, de valójában csak a haragtartás volt az. Isten legutóbb úgy megharagudott ránk, hogy küldött egy sárkányt és leégette a fél világot. Na az harag, nem az, hogy valakit kitessékelek a kolostorból. De nem kezdtem neki a szentbeszédbe, igazából már azzal is elégedett voltam, hogy próbálkozott. A zuhogó eső bőven elég motiváció lehetett arra, hogy egy kicsit változtasson a hozzáállásán. Nagyot sóhajtottam, majd óvatosan kinyitottam az ajtót, és arrébb léptem, hogy bejöjjön. Mostmár rögtön „hölgyem” lettem, és még fel is ajánlkozott, hogy feltöröl. Odanyújtottam neki a felmosót, ami mostmár hála Magdolna nővérnek nem csak egy rongy volt, hanem lett rendesen nyele is és hozzá vödör.
A kérésében még mindig volt gúny, de jó adag önirónia is, már ha jól vettem ki… Legalább tudta, hogy őrült volt a viselkedése. Nem tudtam, mennyit kellett eltűrnöm, mennyi volt a megbocsájtható, és ez a határ, hogy mozgott a ténnyel együtt, hogy a tünde nem volt beszámítható? Nem érhettem el semmit, hogyha most rendre utasítom, mégha szívem szerint ezt is tettem volna.
- A szomszéd épület egy ispotály, bár sokan vagyunk, ott el tudunk szállásolni. - mondtam neki. Az egy dolog volt, hogy a szabályzat értelmében férfi nem alhatott ebben az épületben, de most ha akartuk volna sem tudtuk volna hova tenni. A megrongált tető miatt így is kénytelenek voltunk ketten aludni az egy személyes hálókamrákban.
Végigmértem a férfit. Bőrig ázott, de ha átmegyünk az ispotály épületébe, akkor újra ez lesz a helyzet. Az előcsarnokban lévő szekrényhez léptem, és ha felmosott kivettem belőle egy köpenyt. A vállamra kanyarintottam, és a fejemre húztam a csuklyáját.
- Átkísérlek oda, és ott tudok adni száraz ruhát, takarót, melegíthetek levest. Talán egy teát is. - vázoltam fel a helyzetet. Kinyitottam az ajtót és kiléptem a zuhogó esőre. - Gyere.
Az ispotály nem volt messze, csak át kellett futni az udvaron, reméltem, hogy nem akadékoskodott tovább. Egy meszelt ház volt, mellette kápolnával, és amikor beléptünk rögtön érződött, hogy sokkal melegebb volt, mint a kolostorban. Ezt az épületet javítottuk meg elsőnek, hogy a betegeinknek ne súlyosbodjon az állapotuk. Ja pedig a férfi bejött, tényleg rögtön tudtam adni neki elsőre legalább egy pokrócot.
- Tessék. Szárítkozzon meg.

//ha persze nem akarsz átjönni az ispotályba, akkor az a rész semmis//

Az apáca a kezembe nyomott egy felmosót, amiről őszintén megmondom, fogalmam sincs hogyan került oda. Biztosan addig vitte oda a lányka, amíg én kint áztam a szakadó esőben.
Miután végeztem ezzel a nem túl megeröltető munkával az apáca elakart kisérni az isápolyba, a betegek közé.
- Elnézést, de... - meredtem a szemébe. - Nem vagyok beteg. Nem aludnék isápolyban. Esetleg nem tudnál más szállást biztosítani egy megfáradt őrültnek?
Lehet, hogy az is közrejátszott a döntésemben, hogy már felizgattam magam, hogy hölgyekkel kell aludnom (akik nem mellesleg tisztaságot fogadtak), így nem esett volna olyan kellemessen csapzott férfiakkal egy szobában tartózkodni egy egész éjszakán át.

A kérésére megráztam a fejem. Megértettem, ha valakinek ellenérzései voltak az ispotállyal szemben. Esetleg féltek, hogy elkaptak valamit, vagy csak simán feszélyezték őket a betegek, sokminden lehetett, és ezért nem ítéltem el őt.
- Pedig a megfáradt őrülteknek ispotályban van a helyük. - jegyeztem meg, de csak vicceltem, mégha ez nem is látszott rajtam.
- De a poént félretéve, ha akarnám se tudnám máshol elszállásolni. Talán az istállóban, ha a lovakkal szívesebben alszik, mint a betegekkel, ott viszont nincs konyha. Ebben az épületben nem alhat, az egy dolog, hogy tiltja a szabályzat, de Abaddon beszakította a tető felét. A hálókamrák jórésze beázott, így is többen osztozunk egy apró kamrán. Ezen kívül a hideg követ tudom felajánlani de… Akkor egészen biztosan betegen kel fel reggel. - intettem az átázott ruhája felé. De a lovak mellett a szénán tényleg alhatott, az legalább meleg volt.

- Akkor inkább megyek az isápolyba... - hajtottam le szomorúan szememet. - Megtennéd, hogy odavezetsz?
Az isápoly tényleg nem volt ínyemre való. Azon túl, hogy nem élvezhettem a hölgyek társaságát még a betegekkel is megkellett békélnem. De legalább nem büdös lovakkal kellett volna osztoznom...
Az isápolyban egyébként nem volt olyan gáz a társaság, mint elsőre gondoltam és üdítő színfoltként még a többség is hölgy volt.
Egyébként nem voltunk olyan sokan. Egy férfi, akinek a szemét valószínűleg valami vagy valaki kikaparta, mert egy kendő volt balszemére feszítve. Volt még két hölgy, akiknek külsőröl nem bírtam meghatározni a betegségüket. Valószínűleg nem külsőségeikkel voltak problémáik.
- Köszönöm, hölgyem! - hajoltam meg ismét az apáca előtt. - Esetleg ruhát kaphatok?
Amikor a kezemben tarthattam a frissen mosott és éppen megszáradt ruhát azonnal ledobtam magamról a köpenyt és kiterítettem az üres ágyam mellé, egy szék támlájára. A hölgyek kissé pirulni kezdtek, azonban (mivel a hőérzetem nagyon alacsony volt a rossz időjárás miatt) villámgyorsan felkaptam a ruhát. Kellemes anyagból készült, ami pont a megfelelő mértékben feszült a sebes bőrömhöz.

Végül a férfi csak belement abba, hogy az ispotályban szállásoljam el. Dolgozó nővérekből és női betegekből itt sem volt hiány, de nálunk valóban minden féle nép megfordult, főleg a közeli falvakból. Akit tudtunk, elláttunk helyben, de voltak, akik hosszabb rehabilitációra szorultak, ők éltek itt. Egy szekrényből elővettem a tündének egy tiszta inget, sőt még nadrágot is, meg egy papucsot, hogy tényleg minden egyes ruháját át tudja venni. Úgy tűnt nem volt szívbajos, és helyben kezdett átöltözni, mire a nővérek egy része elpirult, néhányan még vihogtak is…
- Hölgyeim! Még ha nem láttak volna még férfit a betegágyakon! - szóltam rájuk, mire mind visszafordultak a dolgukhoz. Nem mondom persze, hogy rám egyáltalán nem volt hatással… Férfitestet a betegágyon vagy műtőasztalon láttam én is, és akkor nem azzal foglalkozott az ember, hogy hogyan nézett ki, vagy milyen nemű volt, csak a sebbel, a szervekkel, a vérrel... Minden más elhanyagolhatóvá vált.
Így nem kerülte el a figyelmem az sem, hogy az újdonsült vendégünk tele van hegekkel.
- Ha van friss sérülésed, néhány perc alatt nyom nélkül el tudom tüntetni. - ajánlottam fel. - Kérsz levest? Egész jól sikerült.
Ekkor fordult meg a fejemben, hogy nem tudtam a nevét, és ő sem tudta az enyémet. Valójában nem számított, és nem is volt szükség, hogy hívjuk egymást valahogy… Eddig. De most a többi nővér között semmilyen megnevezés nem lett volna egyértelmű.
- Hogy ne zavarjuk össze a többieket, mert itt mindenki szeretné magára venni a „hölgy” megnevezést, szólíts nyugodtan Gloriának.

- Johnathan Wood. - nyújtottam kezet Gloriának. - Jelen pillanatban pedig megköszönném a levest.
Túl udvarias lettem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megváltoztat az eső. Az eső... Hogyan is szokták mondani a vallásosok? Isten áldása, azt hiszem. Ha ez áldás, akkor én vagyok Észak úrnője. Vicc ez az egész, komolyan mondom. Szívem szerinte gerjesztettem volna ismét egy vitát a vallásról, viszont jelen pillanatban ennyi apáca társaságában nem lett volna a legjobb ötlet, így ezt meghagytam magamnak.
Egyébként nagyon kedves lehet az Istenük, ha még egy ilyen kultistának is engedte, hogy a házában pihenhessen. Érdekes. Egyszer megfosztottam hajlékátol és most ő adott nekem. Azt hiszem ezt hívják könyörületnek.
Közben megérkezett a levesem is. Stílusosan egy fatányérba volt merve és egy kis fakanalat adtak mellé. Azonnal neki estem, mint aki napok óta nem látott semmit, amit enni vagy inni lehetne. Ha jobban belegondolok... Ez volt a helyzet. Amint befejeztem a finom ételt nagyon megkönnyebültem, viszont hiába volt nedves, szomjamat nem csillapította eléggé.
- Bort esetleg nem tudnál hozni, kedve Gloria?

A gyógyítás felajánlására nem reagált, nem tudtam, hogy szándékosan, vagy fel sem fogta, hogy kaphatott volna az Úr szent erejének egy darabjából, ami áldott és gyógyított minden élőt, még az átkozottakat is, noha nekik a szentség mindig fájdalommal járt. Így hát elengedtem én is a történetet, és inkább mertem neki a sűrű ragulevesből. Megráztam a kezét, tehát Johnathannek hívták, a bibliai Jonatán után. Érdekes, hogy tündék közé is beszivárgott a kultúránk lassan, cseppenként.
Leves és leves… Valójában mindig olyasmit főztünk, amit képes voltunk egy, maximum két nagy kondérban elkészíteni, de azt legalább jól csináltuk. Minden apáca megtanult főzni előbb vagy utóbb, én is, és egész büszke voltam a műveimre.
Johnathan viszont olyan hévvel evett, hogy valószínűleg az sem zavarta volna, ha moslékot teszek elé, így amikor befejezte, kérdés nélkül mertem újra a tányérjába, és tettem még mellé két karéj kenyeret is.
- Tessék. Ahol ennyi embernek jut, ott jut magának is még egy tányérral.
A kérésére akaratlanul is felnevettem, majd bólintottam. A kamrában is találtam egy hordóval a priorissza borából, de volt belőle a pincében, meg a szobájában, meg talán a padláson is… Mindenhol ott voltak. Ha éhen halunk, mert a sárkány miatt nem lesz elég a búza vagy a zöldség, az biztos, hogy legalább előtte az egész zárda rendesen berúghatott, akár még halálra is ihattuk volna magunkat… Vajon ez öngyilkosságnak számított az Úr szemében? Megráztam a fejem. Nem akartam ilyesmire gondolni, inkább kitöltöttem egy adag száraz vörösbort egy nagyobb kupába (mert vörösbort nem iszunk bádogbögréből, hosszú nyakú kiöblösödő kristály-poharunk pedig nem volt), és letettem Johnathan elé.
- Tessék. Becsüld meg mert a püspök bora, és állítólag a legjobb északon… De lehet ezt már Nebelwaldból küldték. - vontam vállat. A világban olyan dolgok történtek, hogy már semmin sem lehetett csodálkozni, és ezek között volt, hogy Corona priorissza ott volt, mikor legyőzték a sárkányt… Cserébe pedig annyit kért, hogy jó bort ihasson egész hátralevő életében. A helyében bántam volna, hogy nem váltót kért, mert akkor lett volna miből felújítani a kolostort.
- Te… afféle vándor vagy? - bukott ki belőlem a gyermeki kíváncsiság. Az apám egy tünde vándor volt, aki sérülten került be az anyai nagyszüleim kastélyába… A többi pedig történelem.

Kivettem a lány kezéből a bort és felhajtottam. Nagyon jól esett. Az íze tökéletes volt és ahogy éreztem még az alkoholszázalék is megfelelt az elvárásaimnak. Északon jó a pia, ez tény. Jobban is jártam, hogy errefelé tartottam, nem pedig délre.
Egy kicsit elgondolkoztam azon, miért is vagyok itt. Armaros valami kolostor népéről akart információkat. Brünhilda azt hiszem...
Ekkor kikerekedtek szemeim. Ez a Bürnhilda kolostor. Mégcsak most koppant a tantusz. Úgy tűnik, ez a bizony Isten mégis csak szereti ezt a társadalomból kikopott kultistát.
Gloria kérdése hallatán enyhe félmosoly jelent meg az arcomon.
- Ha tudnád te milyen vándor! - nevettem fel. - Bejártam már egész Veroniát! Lementem a térképről keleten! Tudnék neked mesélni bőven, aranyoskám!
Ugyan ennyi bor nem volt elég ahhoz, hogy berúgjak, viszont olyan régen volta alkohol közelben, hogy már ettől is felvidultam, ami nem is feltétlenűl probléma.
De hogy a leány mit fog szólni az "aranykosám" apácához nem túl méltó megszólításhoz... Lehet mégiscsak kint kell éjszakáznom.
Nem hiszem, hogy sokáig fog még esni. Nekem egy szokásos nyári kis viharnak tűnik, azok bedig gyakran elszoktak menni. Bár Abbadón perzselő dühe után már semmin sem lepődök meg...

Úgy tűnt, Johnathan örült a bornak és az ételnek is. Vajon mióta nem ehetett már? És egyáltalán miből élhetett egy maga fajta vándor? Akikkel eddig találkoztam, vagy színészek és egyéb csepűrágók voltak, vagy zsoldosok, de ő egyiknek sem látszott. Talán a kereskedőt tudtam volna elhinni, aki házal mindenfélével, de nem volt nála semmilyen áru… Egészen rejtélyesnek találtam.
A megszólításra viszont felszaladt a szemöldököm a homlokomra.
- Aranyoskám? Hány éves vagy öregapó? Harminc? - nem tűnt öregnek, sőt, inkább pont ereje teljében lévő férfinak, és amennyi kevéskét tudtam a tündékről, az alapján addig éltek mint az emberek. De ettől persze egyáltalán nem volt biztos, hogy egy tempóban is öregedtünk. Vagyis öregedtek… A magamfajta félvér korcsokról végképp nem lehetett tudni semmi konkrétat. Az aranyoskám azonban olyan szó volt, amivel a nagyapók illették a kisunokákat, vagy az öreg nénik szoktak nagyjából mindenkit, aki a szemük elé került.
- És mi van a térképen túl? - kérdeztem tőle szórakozottan. A kísértet-szigetek volt a legmesszebb, ahol valaha jártam, és ott sem engedtek túlságosan körbenézni. Minden erőmet lekötötte, hogy ellássam azokat, akik a csatában sérültek meg, és hogy fogjam a kezüket azoknak, akik meghaltak. Ilyen körülmények között azt hiszem senkinek sem lenne kedve turistát játszani. Veroniát viszont hatalmasnak láttam és gyönyörűnek a maga nemében, mégha voltak halálos szegletei is, amik nem tűrték meg, hogy ember tegye be oda a lábát. Vágytam az újra, a tengerre, a messzi dél mocsaraira, de mégis ezt az életet választottam. Hálásnak kellett lennem azért, ami megadatott, és mindezt töretlen, alázatos szolgálattal kifejezni. Elégedetlenkedésnek nem volt helye.

- Ha te tudnád mi van ott! - nevettem, miközben a pohár alján megbújó utolsó cseppet és lenyeltem. - Az ősi népek... Mi is volt a nevük? Tudod! Szárnyaik vannak, meg ilyen izé lebeg a fejük fölött! - véletlenül sem jutott volna eszembe a szó. Olyan régen ittam alkoholt, hogy ennyi is képes volt kiváltani a hatást. Igaz, lehet ebbe az is belejátszik, hogy Észak legjobb boráról van szó. - Az ő romjaik terülnek el arra, bennük mindenféle földi jóval! Meg ott élnek azok a gyökér tündék... Pfüüüj! Utálom a fajtájukat! - legyintettem kezemmel.
Ez az alkohol tényleg nem volt jó hatással rám. Konkrétan kijelentettem, hogy utálom a fajtársaimat. Eléggé furán vehetett ki.
Közben pedig a tíz perc is lejárt, amire kitaszítottam magamból Armarost.
~ Tudom, hogy hallasz! Ne szórakozz velem te anyaszomorító! Majd kivéreztetlek, mint egy rohadt kutyát!
- Csigalom! - suttogtam magam elé halkan.

Először egyáltalán nem értetem, Johnathan miről beszélt, de a romok említésekor már könnyedén összeraktam, hogy nyilván angyalromokról lehetett szó. Nem lehetett két lépést tenni Veronián úgy, hogy ne fusson bele egybe az ember, és igazából szinte biztos voltam benne, hogy a föld akármelyik pontján elkezdhetnék ásni, az ásó feje előbb utóbb beleütközne abba a tipikus fehér kőbe, amiből azok épültek. Így viszont már nem volt annyira érdekes a térképen túli világ, hiszen ez alapján úgy tűnt, pontosan olyan, mint a térképen innen.
Sokkal inkább felkeltette a figyelmemet, amit a tündékről mondott, de méginkább ahogyan mondta azt.
- Nem kedveled a saját népedet? - kérdeztem arcomon őszinte csodálkozással. - Miért nem?
Én csak azt tudtam volna szajkózni, ami az egyház véleménye volt róluk. Pogányok, szabados erkölcsűek, talán még boszorkánysággal is élnek… Ugyanakkor nagy nép voltak, ezt senki sem vitathatta el tőlük, és hittem, hogy segíthetnek meggyógyítani a világot a tűz után. A férfi viszont elhallgatott és mintha motyogott volna valamit az orra alatt, de ez az elmeháborodottaknál már megszokott volt.

- Miért? Úgy nézek én ki, mint egy tünde? - hadartam az alkohol által számbaszórt szavakat. - Ember vagyok, kérem szépen!
A bor nem túlságosan engedett józanon maradni, ami az egyre elhaló szavaimból az apácának is feltűnhetett.
Nem tudtam leolvasni az arácról, hogy mit érez, de biztos nem volt büszke arra, hogy berúgtam. Bár lehet, hogy szimplán csak egy rasszista idiótának nézett. Találkoztam már én is olyan tündékkel, akik utálták saját fajtájukat, de ők inkább valamelyik emberi városban nevelődtek és élték le életüket. A néhai apám, Edward Firewood pedig szintén gyűlölt mindenkit. Szerencsétlen azért nem érdemelte meg, hogy a sötét tündék a holtteste felett tort csapjanak. Dögöljön meg az összes!