[Magánjáték] - A kultista és az apáca balladája

Újra végigmértem Johnathant, leplezetlenül, megfigyelve minden vonását, minden porcikáját. Fura volt, a magam módján jóképű, a korát még mindig nem tudtam megállapítani, ugyanakkor a kicsit kiálló járomcsont, a vágott szemek és a hegyes fülei teljesen kizárták, hogy ember legyen, de még azt is, hogy akár néhány cseppnyi embervér csörgedezzen az ereiben. Tisztavérű tünde volt, ebben egészen biztos voltam, hiszen másképp csak démon lehetett volna, az ő aurájuk viszont folyamatos, tompa fejfájást okozott az Úr minden felszentelt szolgájának.
Különös volt, hogy a férfi viszont embernek gondolta magát. Vagy csak szórakozott velem. Innentől viszont a tünetek listája újabb ponttal gazdagodott, ami így a következőképp nézett már ki:
1. Agresszió.
2. Hangulatingadozás.
3. Összekeveredett faji identitás.
4. Rasszizmus.
5. Orra alatt halkan motyogás.
Újratöltöttem a kupáját, miközben a fejemben elkezdett körvonalazódni egy terv: ha megfelelően leitatom, néhány nővérrel képesek lennénk ráadni egy kényszerzubbonyt, és betenni egy szobába, majd sűrű imával és sok beszélgetéssel meggyógyítani az elméjét. Vagy ha meggyógyítani nem is tudnánk, megakadályozhatnánk, hogy a dührohamai során ártson valakinek, mint ahogy engem is megpróbált bántani, mikor először bekopogott. Addig viszont nem volt más dolgom, mint tovább beszélgetni vele.
- Nos… - kezdtem lassan. - Nekem nem látszol embernek, de elhiszem, hogy az vagy. Ennek ellenére miért utálod a tündéket? És akkor utálod azt is, akinek az egyik szülője tünde csak?

- Mindenkit utálok, akinek köze van ahhoz szentségtelen és undorító néphez! - csuklottam nagyon. - Tudod Gloria, én egy angyalt szolgálok!
Ezzel meghúztam az frissen kitöltött bort. Lerészegedtem, nem vitás, viszont az alkohol miatt olyan dolgokat kezdtem kikotyogni, amiket nem kellett volna. Már biztosan teljesen őrültnek nézett, mivel hatalmas ellentmondás volt szavaimban. Pár perce még a folyosón üvöltöztem, hogy én vagyok az Istenük új megtestesülése, most meg már azt állítottam, hogy egy angyalt szolgálok. Ezzel a ténnyel ugye csak egy apró bökkenő volt. Nem angyalt, hanem bukott angyalt. A kettő között azért van különbség. Nem hiszem, hogy egy ilyen kis rendházban szívesen fogadnának egy kultistát.
Minden gondolat kiment a fejemből, mikor az új kupányi borom végére értem. Mégnagyobb meggondolatlanság hagyta el a számat. Bár lehet, hogy végiggondoltam, de az alkohol által manipulált elme gondolatai nem olyan tiszták, mint egy józan agyéi. Hiába... Javíthatatlan vagyok.
- All hail Armaros! - jelentettem ki egy cseppet sem foglalkozva azzal, hogy hol is vagyok.
Már szinte érzem a lányka csontos lábacskáját a fenekemen.
A nem tiszta gondolatmenetem után halkan hallottam egy ismerős hangot a fejemben. Pár másodpercig nem bírtam beazonosítani, de végül rájöttem, hogy a mester próbált valamit közölni velem.
~ Te idióta! - motyogta egymás után rengetegszer.

Amikor már azt hittem, hogy nem tud jobban meglepni, akkor közölte velem, hogy egy angyalt szolgált. Talán másodpercek is elteltek, mire a döbbenettől egyáltalán meg tudtam szólalni, és újra indultak a fejemben a fogaskerekek. Tünde volt, aki embernek hitte magát, és egy angyalt szolgált… Mire pedig felocsudhattam volna, ki is mondta a nevét. Armaros… Bár olvastam a Bibliát, és nem voltam rossz latinból így értelmezni is tudtam, ez a név egyáltalán nem rémlett. Persze ettől még rengeteg angyal volt, akiket nem említettek név szerint, de tudomásunk volt a létezésükről.
A protestánsok ugyan nem szívlelték, hogyha nem közvetlenül Istenhez imádkozott valaki, hanem egy angyalához, de itt északon ugyanúgy, ahogyan Szűz Mária közbenjárásának kérése, az angyalok közbenjárása is szokásos volt. De hogy valaki kijelentse, hogy közülük szolgál egyetlen egyet?
Persze nem kellett volna csodálkoznom, hiszen fogalmam sem lehetett, hogy Johnathan fejében hogyan festett a világunk.
- Még nem hallottam Armarosról. Mesélnél róla?
Újratöltöttem a bort. Le kellett itatnom, annyira, hogy elájuljon…
- De ha egy angyalt szolgálsz, miért támadtál rám az Úr házában? - világítottam rá a logikai bukfencére.

- Armaros egy nagyon jó fajta angyal! Még ilyen csápjai is vannak! - néztem a kiüresedett kehelybe.
A második kérdés elsiklott a fülem mellett. Nem voltam józan... Bár kezdek mindent erre fogni. Mégiscsak jobban hangzik, mint a "Gyökér vagyok, elnézést!"
Miután befejeztem a mondatot egy ismerős érzés lett rajtam urrá. A gyomrom nagyot kordult, a torkom kaparni kezdett és hányni kellett. Még részegen is tisztában voltam azzal, hogy nem illik nyakon okádani ilyen szép teremtéseket, ezért felemelkedtem az ágyról és megindultam az ajtó felé.
- Elnézést, de most... - kihúztam magam és büszkén a lányra néztem. - Férfias dolgaim elintézésre várnak! - nyomtam le a kilincset.

-Csápjai… - ismételtem meg elképedve. De nem, az nem lehetett… Hallottam már a mélységiekről, hírből ugyan, de az is elég volt. Persze senki sem tudhatta biztosan mik is ők valójában. Ősi szörnyetegek, akik többnyire a talpunk alatt szunnyadnak, régi istenek, mások szerint, angyalok, ahogyan Johnathan is állította… Nem akartam elhinni, pedig mindent megmagyarázott, és csak nekik és a szolgáiknak voltak csápjai - jellemzően. Azt tartották róluk, hogy már csak a puszta közelségük is megbomlasztja az elmét, és bizonyos embereket a befolyásuk alá tudnak vonni, belőlük lesznek az úgynevezett kultisták. És ezek szerint én most találkoztam eggyel. Mostmár kizárt volt, hogy elengedjem. Tudtam, hogy voltak, akik képesek voltak őket megtisztítani, a félangyalok pedig biztosan. Ki kellett űzni belőlük a sátánt, vagy ha nem is konkrétan őt, de ez az Armaros nevű is hasonlóan gonosz és félelmetes lehetett. Szegény tünde. A férfias dolgokra viszont felkaptam a fejem.
- Sokat ittál, elkísérlek. Megmutatom az árnyékszéket, ha erre gondolsz. - álltam fel én is gyorsan. Nem csúszhatott ki a kezeim közül, és ha a férfias dolgok alatt azt értette, hogy lelép, hát azt sem engedhettem meg. Lopva pillantottam körbe a kis konyhában, de csak egy serpenyőt láttam. Le kellett volna ütnöm hátulról. Óvatosan mozdultam a serpenyő felé és kulcsoltam rá a kezem a nyelére…

- Igazán nem kell! - fordultam a lány felé.
Kezét egy serpenyőn tartotta, arcából ítélve nem feltétlenűl azért, hogy vacsorát készítsem nekem.
- Gloria, szíveskedjél elengedni azt a... - csuklottam hatalmasat.
Egy pillanatra elfelejtettem, hogy hova is indultam és ez hibának bizonyult, mivel a hölgyet tetőtől talpig lefedte az elmúlt órákban elfogyasztott összes leves és alkohol, nem túl gusztusos tálalásban.
- Elnézést kérek! - vontam fel vállaimat. - Feltörlöm...
Megragadtam egy rongyot... Legalábbis próbáltam. A ruhadarab valahogy nem akart jönni, ezért egy erőset rántottam rajta, amitől leszakadt attól az akármitől amin volt.
- A szoknyám! - pattant fel egy hölgy ez ágyról és kellemetlenül nézett rám.
~ Te idióta! - próbálta visszafolytani a nevetést Armaros a nem mindennapi jelenetre rácsodálkozva.

Döbbenten álltam, lehányt ruhában még mindig a serpenyőt szorongatva. Még kuncogni is elfelejtettem, ahogyan Johnathan az egyik betegünk szoknyáját nézte törlőrongynak, pedig a jelenet több volt, mint komikus, tipikusan olyan, amit vásári csepűrágók adnak elő a nagyérdemű tiszteletére. Mégsem gondoltam, hogy színészkedne, egyszerűen berúgott, és már bántam, hogy nem engedtem ki egyszerűen azoknak a „férfias dolgok”-nak az elintézésére. Szerencsétlen tünde valószínűleg csak kint akart a fal tövébe hányni, megkímélve engem a kellemetlenségektől. Letettem a serpenyőt az asztalra, és elé léptem.
- Hagyd, csak ülj le, mielőtt jön a következő adag. Egyél pár falat kenyeret. - fogtam meg a férfi vállát, és toltam le egy üres ágy szélére, hogy legalább üljön, de le is tudjon feküdni. Ilyenkor az volt a legjobb, amit tehetett. - Most elmegyek átöltözni, utána visszajövök, ne menj sehova!
Hogy kértem, vagy utasítottam, azt mindenki eldönthette magának. Kockázatos volt, hiszen most esélyt adtam neki, hogy megszökhessen. Így, hogy elárulta, hogy kultista ez volt a legjobb esélye, de reméltem, hogy elég részeg és elég őrült ahhoz, hogy maradjon, akkor pedig a markomban volt. Átszaladtam egy kis szobába, és gyorsan kibújtam a hosszú szürke ruhámból, csakhogy felvegyek egy másik, majdnem pontosan ugyanolyat. Mind egyforma öltözékben jártunk, szürke, dísztelen, praktikus ruhában, hiszen a világi hívságoknak itt nem volt helyük. Talán néhány percet vehetett igénybe, ez a művelet, ötöt, maximum tízet, és sietősen tértem vissza az ispotályba. Csak remélni mertem, hogy még ott találom Johnathant…

Amíg az apáca elment átöltözni, a mester próbálta felhívni a figyelmemet a lehetőségre, hogy angolossan távozzak, azonban mivel (mint ezerszer hangsúlyoztam) elég keményen le voltam részegedve nem igazán ismertem fel először a hangját.
~ Te idióta! Fuss el innen! Az most nem fontos, hogy megázol és tüdőgyulladást kapsz, csak menekülj! - ordibált velem.
Nagyot haraptan a kenyérbe.
- Ki ordibál? - néztem körbe az értetlen arcokon.
- Az ég világon senki! - ült le elpirulva a hölgy, akinek pár pillanattal ezelőtt bevettem pár centit a szoknyájából.
Talán varrónak is jó vagyok? Mindenesetre meggyőztem magamat, hogy csak az alkohol hatása miatt hallok hangokat és lefeküdtam az ágyra, kezemben a megcsócsált kenyérrel.
~ Kellj fel és takarodj innen, te fogyatékos! - rivallt rám ismét Armaros.
- Akárki is az, fogja be, mert rohadtul idegesít!
Értetlenkedve mértek fel párszor. Érdekes módon ismét a hölgy szólalt meg, a többiek talán féltek tőlem, vagy nem is tudom.
- Szerintem te őrült vagy. Inkább fogd be a szádat és aludj.
Remek ötletnek tűnt. El is feküdtem. Már majdnem álom jött szemeimre, mikor az ajtó kellemetlen nyikorgása belehasított a fülembe. Egész kicseszett Veroniában ismeretlen a "zsírozás" fogalma?

Ha üdén nem is, de legalább tiszta ruhában tértem vissza a betegek közé. Johnathan ott feküdt az ágyon, ahová leültettem. Őszintén csodálkoztam, hogy még nem szökött meg. Én ezt tettem volna a helyében. Leültem az ágya mellé egy kis sámlira, és elgondolkozva tanulmányoztam az arcát. A járomcsontja magasabban volt, mint az embereknek, az orra hegyesebb, a szája keskenyebb, a szeme nagyobb és mandulavágású. Mindebben hasonlítottam rá, de csak egy kicsit.
Rengeteg kérdésem lett volna hozzá valójában. Folyamatosan hallja a mélységit a fejében? Tud normális életet élni így? Valóban képes csáppá változtatni a karjait? Hogy mi vihet rá valakit, hogy egy bukott angyalt szolgáljon, arra rengeteg válaszom volt magamtól is. Nálam több kétségbeesett és elkeseredett embert kevesen láttak, akiket bármilyen ígérettel meg lehetett venni, ha volt akár egy aprócska remény rá, hogy ettől a sorsuk jobbra fordul. A mélységiek különösen tehetségesek lehettek ebben. A kötelességem viszont nem a kérdezősködés volt. Egy apáca, és bármilyen egyházi kötelessége az volt, hogy elfogja a kultistát, bezárja és megtisztítsa az elméjét, vagy ha ez lehetetlen, akkor ölje meg, annyival is kevesebb. Az utóbbit nem tudtam volna megtenni. Még soha nem öltem meg senkit, és nem most szándékoztam elkezdeni. Az elme megtisztításához nem rendelkeztem elég erővel, legalábbis még nem és azt mondják nem is lehetséges úgy, hogy a kultista nem akarja. A harmadik lehetőségem az volt, hogy szimplán itt tartom, elérem, hogy forduljon el a mélységitől az úr felé, hogy utána maga kérje a megtisztítását.
Lehetetlen álom volt, és még én magam is beláttam, mennyire naív vagyok. Mégis meg kellett próbálnom, Meg kellett mentenem. Hoztam egy pokrócot, és betakartam, hadd aludjon, miközben sebesen jártak a fogaskerekek a fejemben, hogy hogyan tudnám elérni, amit akarok. A zárdában nem maradhatott, az ispotályban nem volt hely, talán a katedrálisban, de ott soha nem maradt volna önként. Armaros, vagy hogy hívják, nem engedte volna. Ha viszont erőszakot alkalmazok, és bezárom egy tömlöcbe sosem tagadta volna meg az urát, és így sosem tudott volna megtisztulni. Arcomat a kezembe temetve ültem vissza a sámlira. Úgy éreztem ez volt életem legnehezebb helyzete. Beszélnem kellett volna valakivel erről, egy felettesemmel, de nem volt rá időm. Így csak vártam csöndben, hogy Johnathan felébredjen, és hallgattam az eső kopogását az ablakon.

Nem vagyok tisztában azzal, hogy mennyi idő telhetett el. Két óra? Netalán három? Mindenestre üdének és frissnek éreztem magamat, mikor felemeltem a fejemet a párnáról. Mellettem egy kis sámlin üldögélt Gloria, látszólag eléggé idegessen. Mintha valami zaklatta volna, de nagyon erőssen...
Nem nagyon bírom magam kontrolálni amikor részeg vagyok, szóval egyből a keserű bűntudat szaladt végig az arcomon néhány verejtékcsepp formájában.
- Tettem valamit veled, Gloria? - kérdeztem végignézve magam körül.
Nem emlékeztem mindenre tisztán, csak néhány kép maradt meg az elmémben: rengeteg alkohol és egy letépett szoknya.
Nem is igazán emlékeztem az érkezésre, csak a pár órája leművelt kis szoknyás kabaréra.
Felkeltem az ágyról.
~ Johnny... Szerintem csak távozz! - kapcsolódott Armaros a kellemetlen szóváltásba.

Újra és újra ugyan azokon a gondolatkörökön futottam végig, miközben az eső kopogott az ablaktáblákon. Kicsit engem is elnyomott a szürke időjárás, és alig bírtam ki, hogy ne bóbiskoljak el a sámlin ülve. Szerencsére kényelmetlen volt. Valahol a távolban mennydörgött, de nem bántam a vihart. A sárkány tüze után a víz fogja felfrissíteni a földet, hogy új élet sarjadjon belőle, és adjon nekünk újabb esélyt, búza és zab formájában. És ki tudja, évek múlva talán a gyümölcsfák is új termést fognak hozni, ha lesz elég időnk rá. Meg kellett változnunk. Mindig ez jutott eszembe, mikor kinéztem a kolostor ablakán, mikor a sebesülteket ápoltam a szegénynegyedben, vagy mikor meghallottam az éppen aktuális szobatársam horkolását, aki a megrongált tető miatt nem tudott visszatérni a szobájába.
Johnathan felébredt, és aggódó arccal kérdezte mit tett velem. Ez egy harmadik féle személyisége, vagy inkább viselkedése lehetett, amit ez alatt az idő alatt megtapasztalhattam. Közölhettem volna vele szemrehányón, hogy rám ürítette a gyomra tartalmát, vagy felhánytorgathattam volna, hogy még korábban megtámadott, de annak mi értelme lett volna? Az Egyház szeretett bűntudatot kelteni az emberben, a félelem a pokoltól sokakat meggátolt abban, hogy gonosz dolgokat tegyenek, de nyilván nem akadályozott volna meg egy kultistát vagy egy démont semmiben.
- Semmi jóvátehetetlent. - válaszoltam végül, és még egy halvány mosolyt is az arcomra erőltettem. - De nem hagy nyugodni egy kérdés, Johnathan, amiről még az előtt beszéltél, hogy rosszul lettél volna. Miért álltál egy angyal szolgálatába? - óvatosan fogalmaztam, kerültem a „bukott” vagy a „mélységi” szót, és inkább a nevén sem akartam nevezni a förtelmet. Közben egy kancsóból töltöttem egy pohár vizet és a kezébe nyomtam. Jót fog tenni a gyomrának.

- Köszönöm! - vettem el a vizet gyengéd kezeiből. - Ami pedig az angyalt illeti... - nagyot nyeltem, majd ismét letöröltem izzadásnak indult homlokomat. - Tudsz titkot tartani? Biztosan részegen kotyogtam ki... Nem volna szabad. A miértjére nem tudom a választ. Ő talált meg engem. Tönkretette az életem... De hát, kár is ezen örlődni! Jobb már nem lesz! - mosolyodtam el egy nagy korty kíséretében.
Bűntudat és megnyugvás. Ez a két érzés kavargott bennem, eszméletlen mértékben. Hol az egyik, hol a másik keregedett felül, de az biztos, hogy fájt az, hogy a mesternek íly módon csalódást okoztam, viszont az, hogy valaki kívűlállónak is elmondtam mégis felszabadított. Mondjuk lehet, hogy nem egy katolikus dög a legmegfelelőbb választás egy ilyen beszélgetésre.
Rengeteg gondolat futott át az agyamon, majd végül megszólaltam.
- Megakarsz tisztítani? - pislogtam. - Tudom, hogy gonosznak tartasz és egy szörnyetegnek, de... - nyeltem még egy hatalmasat. - Mielőtt megtörtént én is Isten félő voltam. Mi az egyházatok legfőbb tanítása? Szeressük egymást. Fogadjuk el a másikat. Lehet, hogy nem éltem a legtisztább életet, mivel... a te Urad elfordult tőlem.
~ De kaptál másikat. - szólalt meg komolyan a mester. Hangjában egyáltalán nem volt harag.
Talán megértette, hogy egy egyszerű halandó vagyok, aki rengeteg hibát vét?

Sejtettem, hogy a következőkben egy harmadik féle Johnathant fogok látni, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Beszélgetett valaha bárki az egyházból kultistákkal, úgy igazán? Vagy mindenki csak nekik támadott amint megtudták kik ők és mit szolgálnak? Lehetséges, hogy én voltam az első, a kérdés már csak az volt, hogy el tudok-e érni így eredményeket, és ha igen, meg tudom-e honosítani a módszert? Századokon át a papok is részben katonák voltak. Ott voltak az egyházi seregeink, a keresztesek, ügynökeink az inkvizitorok, és a papok akik a mindennapi feladatokat ellátták, de voltaképp ha a „gonosszal” találkoztunk mi is ugyanúgy küzdöttünk, mint az első kettő.
- Valóban azt hiszed, hogy nem lesz jobb, vagy inkább azt, hogy te nem érdemelsz jobbat? - tettem fel neki az egyszerű, mégis lényeges kérdést. Nem akartam bevallani de valahol mélyen belül megrázott amit mondott. Szolgál egy bukott angyalt mert beletörődött, hogy ez a sorsa, akkor is, ha úgy érezte, hogy tönkretette az életét. Sok ember nem érez magában erőt, hogy gyökeresen megváltoztassa az életét, ez gyakori probléma volt, és sokan nagyon sok aljasságra képesek voltak a túlélés érdekében.
Ahogyan a tünde tovább beszélt, lesütöttem a szemem. Hányan lehettek még olyanok, mint ő? És hányat öltünk meg, akiken segíteni lehetett volna? Az viszont kifejezetten érdekes volt, hogy úgy tűnt tünde létére keresztény volt egykoron. Ebből már el lehetett indulni, könnyebben, mintha a természetet imádta volna, hisz így már nem kellett őt bemutatnom Krisztusnak.
- Meg akarlak tiszttani, de nem azért mert gonosznak tartanálak, vagy szörnyetegnek. Ha így lenne, megkötöztelek volna ameddig alszol, és átadlak az inkvizíciónak. - az első fele így is megfordult a fejemben, de neki azt nem kellett tudnia. - És igazad van, Krisztus azt tanította, hogy szeressük egymást, és szeressük a bűnösöket is, hiszen pont értük halt meg a kereszten. Minden bűnösért, legyen az bármekkora. - felsóhajtottam. - Szerintem veronia nagyrésze hiszi azt éppen, hogy Isten elfordult tőlünk, és valóban tettünk is ellene, hogy így legyen. - utaltam Abaddón pusztítására. - De mégsem emésztettek fel minket a lángok. Isten jobban szereti a világot és minden teremtményét, minthogy elforduljon tőlük. Ha nem így lenne, a sárkány megölt volna mindannyiunkat, de nem tette. Tőled sem fordult el, talán csak várja, hogy te is kinyújtsd a kezed felé. Szerintem most mindenkitől ezt várja.
Próbáltam valahogy elmondani azokat a gondolatokat, amik az utóbbi egy hónapban fogalmazódtak meg bennem. A tűz mindenki lelkében mély nyomot hagyott, bizonytalanságot és kétségbeesést, és nekünk, a papoknak lett volna a dolgunk, hogy új irányt mutassunk nekik… De nem voltak válaszaink még nekünk sem, csupán a sötétben tapogatóztunk és próbáltunk a megmaradt hitünkbe kapaszkodni, abban az utolsó, vékonyka szalmaszálba.

- Nem érdemlek többet... - vakartam meg a tarkómat erős bűntudattal.
Türelmesen végighallgattam a kis monológját, amit ugyan Armaros próbált megakadályozni, de ezúttal elhatároztam, hogy a magam ura leszek. Nem kell mindenbe beleszólnia a kocsonyás polipnak. Legmélyen még mindig érzem azt az érzést, mint amikor megkereszteltek. Életem talán legtisztább emléke, mikor kisgyermekként felemeltek és vízzel keresztet vetettek homlokomra. Egy nagyon kellemes bizsergő érzés suhant végig akkor a testemen: Valaki mást is befogadtam az életembe.
Egy pillanatra letermedtem, mivel az is eszembe jutott, hogy ugyanezt éreztem akkor is, amikor a barlangban ültem a trandiai akcióm után és először megszólalt a mester.
De nem ez volt az utolsó alkalom, mivel most is végigfutott rajtam. Sokkal erősebben, mint ez előtt. Nyugodtan nyitottam ki a számat.
- Nem érdemlek többet! Ugyan minek nyújtanék kezet neki? Megragadja, magához ránt és az örök kárhozatra küld. Látom, hogy ez lesz a sorsom. Vagy én is olyan... Hogyis mondják? - gondolkodtam egy kissé eddig szerzett tapasztalataimon. - Démonná válok, ami még szintén nem egy kellemes időtöltés. Mit ér egyáltalán a létezésem? Ha most elfogadnám Istent uramnak és teremtőmnek, mit szólna a bennem élő angyalka? Hidd el nekem, tud ő kemény dolgokat produkálni! Eddig még csak egy-két orrvérzéssel jutalmazta ellenálló természetemet, de mit tenne, ha az ellenségét választanám? Azt, aki börtönbe vetette, hogy csökkentse befolyását. - körbenéztem az isápolyban. - Hálás vagyok Armarosnak. Értelmet adott az életemnek... és ha egyszer kiszabadítom... - mosolyodtam el enyhén. - ... feltétlenül benézünk ide is.
A sötétség egyre inkább terjedett bennem. Éreztem, ha így folytatódik nem lesz jó vége, de egyszerűen nem volt jobb választásom. Ez vagyok én. Johnny Wood, a sötétség terjesztője, rengeteg élet kiontója, kapcsolatok porba hullatója, a legnagyobb rémálom.

A bűntudatot értettem, és már igyekeztem is felkészülni a válasszal amikor a tünde mondandója hirtelen más irányt vett. Az arcvonásait tanulmányoztam a szavak mellett, ahogyan ült az ágyon ölében a takaróval. Felnőtt volt már, érett férfi, nálam legalábbis mindenképp idősebb, mégis amit láttam az arcán, amit hallottam a szavaiból, az a félelem volt. Nem hibáztattam érte, hiszen ki ne félt volna egy mélységitől? Legtöbben már attól is megőrültek, hacsak érintkezett az elméjük eggyel, Johnathan viszont a mindennapjait élte le egy ilyen lénnyel. Nem csoda, ha a maga módján ő is megbolondult. Szinte még én is éreztem a gerincem mentén végigfutó borzongást, ahogyan a szavai és a tekintete egyre sötétebbé és sötétebbé váltak, mintha a mélységi most is itt lenne velünk, láthatatlan harmadikként. Lehet, hogy itt is volt.
- Nem kell félned tőle. Ha megtisztítunk többé nem árthat neked, nem bánthat. Védelmet kaphatnál. - jelentettem ki. Fogalmam sem volt, mi volt ilyenkor a bevett gyakorlat, de mindent megtettem volna, hogy így legyen.
- Amit mondasz így is bekövetkezi. A kárhozat. A démonként újjászületés halálod után, főleg ha így halsz meg, hogy egy bukottat szolgálsz, megbánás nélkül. - horgasztottam le a fejem kicsit. - De ha elhagyod őt, és visszatérsz a fényre a bűneid talán még a halálod előtt megbocsáttatnak. Még nem késő neked, és még végképp nem késő a lelkednek. Akik őszinte szívvel fordulnak az Úr felé, azoknak lesz hely őmellette. - meg kellett győznöm, de ahogy ránéztem éreztem, hogy egyre kevesebb esélyem volt ellene… nem. Nem Johnathan ellen küzdöttem, ő csupán a szócső volt. Armarossal vívtam csatát a tünde lelkéért és vesztésre álltam. Isten ugyanúgy felruházott minket a szent erejével, mint a mélységi a kultistáját a sajátjával, de ameddig mi csak találgathattunk, hogy mit akart tőlünk az Ő, addig Johnathan ura válaszolt neki a kérdéseire, konkrét utasításokat adott, konkrét akarata volt, és az érzéseken és belső bizonyosságokon túl másképp is jelen volt. Egy ilyen erős jelenlétet puszta szavakkal legyőzni egy egyszerű apácának, mint amilyen én voltam lehetetlen volt.
A tünde mosolya hátborzongató volt, az ígérete pedig még jobban. Borzalmas hibát követtem el, hogy azt hittem, győzhetek. Hogy azt hittem a szavaim által meghallja Isten szavát is. Akkor kellett volna megkötöznöm és kiűznöm belőle a gonoszt ameddig részegen aludt, de annyira segíteni akartam. A látásom elhomályosult a szemembe gyűlő könnyektől.
- Még nem késő számodra sem… Tudunk segíteni. Mindenkinek a létezése egyformán fontos, mindenki része a nagy tervnek, akkor is ha most még nem látod. - suttogtam.

- Figyelj, én... - lélekben farkasszemet bámultam Armarossal.
Ez nem egyszerű, később a kocsmában elmesélhető könnyed kaland volt (bár annak indult). A jövőm volt a tét. Vajon hogyan érné meg jobban? Visszatérhetnék az egyszerű életemhez, vagy Armaros bosszút állna rajtam?
Megakarok tisztulni? Egyáltalán ki dönti el, hogy mi a tisztaság?
- Szívesen választanám a fényt, de tudod, ez a csápos fenevad már a részemet képezi. - bámultam erősen a szemébe baljóslóan vöröslő szemeimmel.
Felálltam az ágyból és a lány fölé magasodtam.
- Ha ezt az egészet elmered mondani bárkinek is, én esküszöm... Én esküszöm... - dobbantottam mérgesen. - A francba! Nem tudnék bántani egy ilyen ártatlan lényt! De ti... - fordultam a betegeskedők felé. - Megjegyeztem az arcotokat! Ha bárkinek kikotyogjátok a titkomat egy mellkasból kiálló csáppal lesztek gazdagabbak!
Lassan az eső is elhallgatott. Végetért a vihar. A vihar... Éppen az zajlik bennem is. Talán egyszer az is elcsendesedik? Biztosan. Ha mást nem, halálom napján. Sosincs késő... Ennyit tanultam ma.
Lassan lenyomtam a kilincset és kinyitottam az ajtót.
- Viszlát, Gloria! - biccentettem fejemet az apáca felé. - Szólíts nyugodtan Johnnynak!
El is indultam a nemrég megkezdett utamon.


A táj már nem állt a felhők ostroma alatt. Mindent az ázott fű szaga töltött be, a fák ágairól még nehézkésen csurgadozott le a víz. Csendesen lépdeltem a sárban. Pár hónapja még pusztulás jött lángok képében, most pedig áldás víz formájában. Érdekes ez a világ.
- Armaros... - törtem meg a csendet a végtelen pusztaságba bámulva. - Bocsánat ha, csalódást okoztam, de gondolom megérted, hogy halandóként vágyok Isten közelségére.
~ Mindaz, amit lélek­ről, túlvilágról, Istenről beszélnek, nem más, mint kegyetlen mese. Kárhozat csak ezen a világon van - s az is csak az igazak számára.
Hangosan felnevettem.
- Mikor tanultál meg ilyen szépen beszélni?

Kudarcot vallottam.
De mit is vártam? Hogy majd zokogva esik a padlóra könyörögve a bűnei bocsánatáért és a tisztulásért? Ha ennyire egyszerű lett volna, akkor talán az Egyház is elhitte volna, hogy mindenkit meg lehet menteni, és akkor talán soha nem alakult volna meg az inkvizícó, vagy az Ordo Malleus, és még ki tudja mennyien. Ahogy fölém magasodott úgy húzódtam én össze, és vártam a halálos fenyegetést. Én voltam a legjobban meglepve, amikor mégsem tette, legalábbis engem nem fenyegetett meg, csak a betegeimet.
Sóbálvánnyá dermedve ültem a sámlin, és csak néztem, ahogy kiment az ispotályból.
- Ég veled… Johnny.
Az eső elállt, és vele együtt a tünde is távozott az ispotályból. A betegek riadtan néztek rám, hogy most mit fogok tenni, utána futok-e, hívom-e az inkvizíciót és figyelmeztetem-e az egyházat, hogy egy veszélyes kultista járt északon. Le tudtam volna nekik írni a külsejét, tudtam a nevét, tudtam a mélységinek a nevét, akit szolgált… Mégis, csak kimentem a konyhába, elpakoltam, majd miután mindenkivel beszélgettem néhány szót és ellenőriztem az ispotályban fekvők állapotát visszatértem a zárdába. Nem szóltam senkinek. Akármennyire is úgy éreztem, hogy most elbuktam, Isten nem veszíthette el a harcát a sötétséggel. Ha nem is tudtam megtisztítani a lelkét, nem tudtam elindítani a férfit az üdvösség útján, reménykedtem benne, hogy elvetettem a szívében a Fény magjait.

*Darr kalapot emel*

Minden elismerésem mindkettőtöknek, ennyi hangulatot még nem láttam egyetlen játékon belül és mégis minden változás és háborgás íve követhető volt és nem ütött el soha, egy pillanatig sem. Mintha a játékban is átjött volna Johnny őrülete, de egyben Gloria fáradhatatlan kitartása is a viharral szemben, szóval mindketten bőven megérdemlitek a 100 TP-t.