[Küldetés] Üldözve és üldöztetve

A sötétben Viktor vezetésével mind a fához botorkáltak, amelyen a kultisták felmásztak, hogy orvul beszökjenek és kiszabadítsák társukat.
- Mindenki nézzen szét, hány pár lábnyomot lát, vagy egyéb dolgot, ami nyomra vezethet. - Utasított mindenkit meglepően.
Matheus is nézelődni kezdett a földön a kért nyomok után. Sokáig viszont nem tette, mert Gloria nővér varázslásra hajtotta a fejét, és fénnyel árasztódott el a közvetlen környékük.
- Szép. Ez... - Kezdte Viktor, de elált a szava, ahogy a mágia hatására minden felé izzó lábnyomok bukkanntak fel. Nagy részük egy irányba haladt az erdőbe, de pár másfelé ment.
A fényben Matheus megcsillanó dolgot látott vélni, és lehajolt, hogy megtekintse. Egy nyaklánc volt az. Az inkvizítor felemelte a magasba, hogy a még mindig meglévő fényben jobban megvizsgálhassa. Egy háromszög volt rajta, benne egy szárnyas félholddal. Hangosan hümmögött az eretnekség eme kézzelfogható jelét látván, majd zsebre vágta. Csak ekkor tekintett vissza társaira.
- Összesen nyolcan voltak. - Folytatta Viktor. - Komolyan vették a dolgot.
- Vajon csak  szétváltak, vagy a faluban is élnek közülük? Nővér, meddig világítja meg ez a varázslat a nyomokat? - Kérdezte Hagen. - Csak egyet van időnk felderíteni?
- Bármikor újra tudom idézni, ameddig a varázserőmből futja. Én a faluba mennék. Akár veszélyeztetik az embereket akár innen kerültek ki semlegesítenünk kell őket.
- A tömeget kell követni. - Matheus tudálékosan közölte, és egy pár másodperces csend után folytatta. - Gyökerestül kivájni a problémát.
Viktor eme gyerekes vitára csak így reagált:
- Döntsenek, nekem mindegy, melyik nyomot követem. A fő csapásvonal elejét megjegyeztem, onnan gyerekjáték lesz akármikor újra megtalálni a nyomokat, és akkor már követni is.
- Én is a falura szavazok, az emberek biztonsága az elsődleges. - Értett egyet a nővérrel Hagen.
Hagen szólására szinte lehet látni, hogy füst pöfékel Matheus füleimől.
- Gondoljon bele, Matheus atya. Ha hagyunk a faluban kultistákat, a konkoly újra gyökeret ver a búza között. Csak új kultuszt építenek az itt lévő emberekből. - Érvelt nagyon bölcsen a nővér.
Az inkvizítor még bölcsebben, lassan és főleg kínos csendben visszabólogatott.
- Legyen.
- Akkor megvan? Helyes. Nővér, kérem mutassa az utat. - Ált odébb Viktor az útból. - A többiek pedig figyeljenek nagyon. Ki tudja, hányan állhatnak még készenlétben, akiknek nem látjuk a nyomait.
A fénytől eltávolodva haladtak a falu határában követve a nyomokat. A település szélén nem sokkal később zajok ütötték meg a füleiket - válaszul felálltak sorba, és saját fegyvereiket vették a kezükbe. Két pasas elő is léptek az árnyakból akik olyan egyenruhát viseltek, mint a többi kultista. Lábnyomaik szintén izztak ahogy közeledtek.
- Mit akartok? - Kérdezte az egyik, mielőtt röhögésben tört ki. - Nem számít. Nektek annyi.
- Többen vagyunk, és jobban felszerelkezve. - Ordított feléjük Hagen. - Maradjatok ott, és túlélhetitek, nekünk pedig nem kell pazarolnunk a lőszert.
Az egyikük meg is állt, mint aki megijedt, de a másik bőszen halad előre. Keze csáppá változott, és vállon vágta a két inkvizítort. Válaszul mindketten felemelték saját fegyvereiket és lőttek az eretnekre szinte szinkronban. Hagennek viszont volt más trükkje is katolikus tarsolyában - begyújtotta a füstölőjét és a földre dobta azt. Ám itt a remek összhang tönkre is ment, mert mégis milyen idióta dobál füstölőket? Ahogy a földdel érintkezett kiömlött belőle a teljes tartalma. A lövésekre ráadásul a kultisták röhögve kocsonyákká omlottak össze.
Gloria nővér újabb imába kezd, és felizzik körülötte a föld, és világosan is marad, majd mint akinek az élete múlik rajta, a tömjénezőhöz ugrott, és megpróbálta a szenet és a tömjént vissza tenni bele.
Hagen és Matheus viszont ismételten lőtt egy-egy takonyformájú ellenfelükre: Matheus kivégezte a sajátját, és Hagen komolyan megsebesítette az övét. Amaz a nővér által felszentelt földtől sikítani és visítani kezd - menekülőre fogta. Johannes viszont nem hagyta meglépni - ujjávval rámutatott, ezzel megállítva őt egy pillanatra. Ekkor újra rálőtt.
A kocsonya újra ember alakot öltött, bár lábszára nélkül.
- Jobb ha nem próbálkozol semmivel. - Mutatott a kultistára a Gugnirjával.
- Ki kell űznünk. A Katedrálisban tudnak ilyet. Ki kell űznünk belőle ezt a förtelmet. - Lihegett izgatottan a nővér.
Matheus erre csak rosszallóan nézett Gloriára.
- Most mi legyen? - Szólt Viktor.
- Az csak akkor működik, ha ő is akarja... - Ellenkezett Hagen és a haldokló felé fordult. - Hol vannak a többiek? Mi a célotok? Vannak a faluban rajtad kívül?
- Az erdőbe! - Kezdte a vallatott, de talán a tömjénező füstjétől köhögni kezdett.
- Én gyorsan beszélnék a helyedben.  Hányan vagytok?
A nővérben ekkor végtelenül felmelehett a pumpa egészen a mennyekig:
- Na idefigyelj. Az urak inkvizitorok. Addig fognak kínozni ameddig el nem ájulsz de nem halsz meg. Utána megfoglak gyógyítani hogy előlről kezdhessék. Nagyon, nagyon sokáig...  Attól függően, hogy mit mondasz, lehet a halálod lassú, gyors és kegyelmes de ki tudja... Talán életben hagynak.
- Sokan. Nem tudom, egyre többen. Néhányan olykor meghalnak, hoznak újakat. Körülbelül ötvenen lehetünk. - Hadarta rémüldözve.
Matheus egy ismerős nyakláncot figyelt meg a nyakában. Előkapta a zsebéből azt, amit a fogadóban szedett össze, és egyenesen a kultista képébe nyomta.
- Ez mi?
- A jelkép a csoportunkat szimbolizálja az öltözékünk mellé. - Közölte, és mutatta az öltözetét.
Ekkor Matheus visszavonult egy pár lépéssel hátrébb, és előre engedte Gloria nővért.
- Na így már jobb. Mit akar a mesteretek ezzel a rengeteg kultistával? A nem tudom-ot nem fogadom el válasznak.
- Sose beszél róluk, de... de a főpapja, vagy hogy hívja magát, ő... ő néha mondja, hogy a miénk lesz az egész világ, mert megölünk mindenkit, ha elegen leszünk. Még ilyen idióta mozdulatokat is csinál - húzta ki magát ültében, az ökölbe szorított jobb kezét maga fölé kinyújtva. - De ennél többet nem tudok. Esküszöm! - Rémüldözött.
- Világuralom? Tényleg? Ez... csalódást okoztatok. Hol van a központotok? Az erdő nem elég útvonalat kérek. Ez az utolsó kérdésem. - Folytatta a rossz nővér a frász hozását a jóságos kultistára.
- Forduljatok be balra... - Mutatott arra amerről a csapat jött. Hirtelen viszont megdermedt és leengedte a kezét. - Elég volt. - Közölte ezúttal teljesen tiszta hangon, mintha a tömjénező ott se lett volna. Csendben a fejét a csapat felé fordította, és megnézte őket, mint aki most látta ket először. - Helló. - Zárta le, és eltörte a saját nyakát.
- Helló. - Válaszolta Matheus szarkasztikusan ahogy meglengette és eltette a pisztolyát.
- Nos, nekem még mindig mindegy. Megyünk tovább, vagy inkább az erdő? - Szólalt meg hosszú idő óta először Viktor.
- Volt még egy az erdő mentén, illetve bent a központ... - Gondolkodott el Gloria.
Matheus persze ezt meg nem kérdezhetőnek találta, és szó nélkül lassan, de feltűnően az erdő felé trappolt.
- Nem én vagyok a rangidős, bár véleményem szerint felesleges kockázatot vállalunk azzal, hogy éjszaka próbálkozunk. Nem mennek addig sehová, így pedig akár arra is figyelhetünk, hogy a faluba ne osonjanak be. - Ellekezett megint Hagen.
- Nem erősebbek éjszaka sem. A mélységi így is, úgy is tudja, hogy megyünk, de ha várunk reggelig bottal üthetjük a nyomukat. - Hangzott végre el valami értelmes. Gloria akkor éjszakán remekül teljesített.
Az erdő felé battyogó inkvizítor ekkor megállt, sarkon fordult, és hangosan dopolni kezdett a talpával.
- De hazai terepen vannak, és mi nem látunk semmit. Kivéve ha világít, de az meg csak céltáblává tesz minket. - Szólt lustán Viktor.
- Ahogyan Viktor mondja. Sokkal könnyebben csalnak minket csapdába éjszaka. Jóval kevesebben vagyunk mint ők, minden lehetőségünket ki kell használunk arra, hogy effektíven vegyük fel ellenük a harcot. Holnap napközben talán egy-két felderítőt is elkaphatunk. - Értett egyet közösen Hagen a másik lustával.
- Kockáztatná, hogy elmeneküljenek? - Indult el az erdő felé Gloria. - Maradjanak. Én előre megyek Matheus atyával, legalább körülnézni.
Az atya bevárta a nővért, majd elé lépett, bal kezébe a pisztolyát a jobba pedig a kardját vette, és megindult rendíthetetlen Xaphan központja felé.
Viktor is megindult követni őket.
- Biztos marad? A többiek csak gyengébbek lesznek maga nélkül, és ha esetleg más látja, hogy most maga egyedül marad... - Fordult vissza Hagenhez.
- Dehogy maradok. - Ugrott máris irányba. - Ha már mindenképp kockáztatni akarnak, nem fogom hagyni hogy egyedül haljanak meg.
Mindnyájan közösen haladtak hát befelé a fák közé.
- Szükség van az imára, vagy meg tudjuk őket találni nélküle? - Lépett Gloria Hagen mellé, melegen mosolyogva.

Mindenféle előzetes jel nélkül jelentek meg újra fogvatartóink. Odaléptek a mellettem lévő ketrechez, kifelé kezdték rángatni Johnny-t, majd nemsokára már csak annyit láttam, hogy ismét vezetik valahová. Vártam, hogy ezután ránk kerüljön a sor, hasonlóan a múltkorihoz, de... nem úgy tűnt, mintha mi is érdekelnénk őket.
- Mit akartok tőle? - szólalt meg Edem.
- Nem a te dolgod - válaszolta egyikük, és ezzel közelebb is lépett hozzá, azonban a csukott ketrecajtó láttán meggondolta magát, és egy vállrántással a többiek után eredt.
- Nyomorult agyhalottak...
- Megint szökni akarsz?
A hang irányába fordítottam a fejem. Attól a férfitól származott, aki legutóbb hátracsavarta a kezem, és szó szerint fájdalmat éreztem, mikor ránéztem. Na, de ki ne akarna szökni? Bár annyira rossz állapotban még nem voltam, hogy zárt ketrecajtónál próbálkozzak. Nem mintha nyitottnál megpróbáltam volna megint.
- Nem - válaszoltam, bár sejtettem, hogy ezt nem is valódi kérdésnek szánta. - De nem csak én akarhatok... - tettem egy finom utalást arra, hogy ne csak rám figyeljen.
Mivel az erdőben voltunk, a fényviszonyok is egyre romlottak, így hamarosan fáklyák fényei világították meg a ketrecek szélét. Azok egymás mellé és egymással szemben voltak elhelyezve kétszer két sorban, az őrök pedig elsősorban a sorok végén csoportosultak, néhány azonban ide-oda járkált.
- Nyilván mindenki akar, de senki se volt még ilyen pofátlan - mondta teljes közönnyel. - Mit gondol, miért van itt mindenki? - mutatott körbe.
- Hogy véghez vigyék valamelyik idióta elmeszüleményüket, bármi legyen is az - vontam volna meg a vállam, de aztán rájöttem, hogy jelenleg az is csak a felével ment volna. - Nem tudom, valami hadsereget akarnak szervezni?
- Honnan tudnád ezt? - vonta fel a szemöldökét.
Most én is a szemébe néztem, ilyen távolról még egészen tűrhetőnek ítéltem a pillantását, bár éreztem, hogy a vállam erősebben kezd szúrni. Az viszont meglepett, hogy válaszolt. Nem emlékeztem, hogy korábban beszélgettünk volna akár csak ilyen szinten is.
- Nem tudom. Csak manapság minden a háborúról szól. Mi pedig sokan vagyunk, és nem úgy néz ki, mintha meg akarnátok minket ölni. Legalábbis nem rögtön.
- ...viszik el az embereket? - hallottam meg Edem hangját, mire feléje fordítottam a fejemet.
A férfi, aki visszaérkezésünkkor megszólalt, továbbra is ott volt, körülötte pedig többen is elfoglaltak még egy-egy ketrecet.
- Teljesen változó. De mindenkit csak naponta egyszer - mondta a férfi.
Nem tudtam, kit mennyire kínozhatnak meg, de valószínűleg kettő már túl sok lett volna, márpedig úgy nem lehet valakit megtörni, hogyha már meghalt, vagy egyszerűen csak túl sokan voltunk.
Ekkor fájdalmas üvöltés hangzott fel a távolban, mire akaratlanul is a fogamra haraptam, majd megláttam, ahogy ezúttal a férfit rángatják ki a ketrecéből.
- Itt a köröd, beszédeske!
Már nem tűnt olyan meglepőnek annak a nőnek a viselkedése sem, aki korábban mellettem volt. Ki tudja, ő hányszor élte át mindezt, és még én hányszor fogom.
- Akkor kitartást...
Egyre kevesebben voltunk, legalábbis, ami a közvetlen környezetemet illette, a hangok azonban egyre erőteljesebbnek hallatszódtak. Néhányan felénk is nyúltak, érthetetlen dolgokat kiáltoztak, amikből csak a kétségbeesés volt kiolvasható. Én fáradt voltam és zaklatott, úgyhogy csak a ketrec sarkába húzódtam, és csukott szemmel próbáltam meg valahogyan távolabb kerülni ettől az egésztől. Nem igen sikerült.
Ekkor hirtelen egy pocok mászott be a ketrec két rácsa között, de csak akkor vettem észre, mikor orrával a kezem körül kezdett szaglászni. Közelebb hajoltam hozzá, úgy hogy eltakarjam abból az irányból, amerről a fogvatartóink szoktak közeledni. Úgy éreztem, ezen a területen semmilyen élőlény nincs biztonságban. Eléje fektettem a kezemet, hagytam, hogy a tenyerembe másszon, majd óvatosan visszahelyeztem a ketrec széléhez.
Menj, itt mindenki csak szenvedéssel találkozik, borzalmas ez a hely.
Megéreztem, ahogy erősebben dörgöli magát a tenyeremhez, gondolataim azonban elértek hozzá, és pár pillanat múlva visszasurrant az erdő irányába. Jól esett ennyi borzalom között egy teljesen ártatlan lény közelsége, akiben annyi életerőt lehetett még érzékelni, amennyit itt valószínűleg már nem sok fogolyban éreztem volna. Szívesen magamnál tartottam volna, de végül örültem, hogy elment.
- És te, kis hölgy, hogy kerülsz ide?
Hirtelen a másik irányba fordítottam a fejem, el is feledkeztem közben Edemről.
- Nos, valahogy úgy, ahogy ti - próbáltam szúrós szemekkel nézni rá.
- ... értem... Legalább van itt valaki, akin még nem mutatkoznak az elmebaj korai tünetei. Engem és a kölyköt egy fogadóból szalajtottak. Téged hogy térítettek el?
Pedig úgy tűnt, nála sincs minden rendben. Tényleg nem emlékezett volna? Vagy ennyire sötét volt? Én már hozzászoktam az éjjeli látásviszonyokhoz, így ezt nem tudtam volna reálisan megítélni.
- Azt állította a fogadós, hogy a barátaim bajban vannak - vártam, hogy esetleg valami kezdjen neki derengeni.
- ... A fogadós... Te vagy a kiscsaj reggelről akivel Johnny próbálkozott? - erre hangosan felnevetett, bár én ezt nem találtam olyan viccesnek. - A barátaid is itt vannak? Őket követted?
- Nem követtem senkit, mert végül a fogadó ajtajáig se jutottam el magamtól - a részletekbe nem volt kedvem belemenni. - És nem tudod, hova vitték... Johnnyt?
- Szinte biztos, ugyan oda ahol korábban voltunk, bár csak tippelek. Ugye jól sejtem, hogy nincs nálad semmi féle vágó alkalmatosság... esetleg egy körömreszelő?
- Nem hiszem. A férfi azt mondta, egy nap alatt mindenkit csak egyszer visznek oda. Bár... - emlékeztem vissza a korábban hallottakra. - Lehet, hogy vele kivételt tesznek. Te tudtad, hogy ő az?
A körömreszelő hallatán furcsán néztem rá.
- Nincs. Csak egy botom van - böktem az övem felé.
- Hááát az túlzás, hogy tudtam... inkább csak nem lepett meg a dolog - mondta, majd egy kis szünet után folytatta. - Valami mocorgott itt a bokorban, nem tudom, mi lehetett az, és hogy egyáltalán itt van-e még, de ne lepődj meg, ha előmászik egy mókus vagy valami.
- Engem viszont igen. De azt mondta még a fogadóban, hogy egy mélységit kerestetek. Nem volt akkor sem furcsa, hogy pont vele? Vagy azért nem lepett meg, mert sejtetted? - Az erdő irányába tekintettem. - Hm. Az előbb volt itt egy pocok.
- Na a végére csak kijött miért is nem lepett meg... ÉS amúúúúgy kik a te barátaid?
- A fogadós állította ezt. Rólatok. Szerintem mondhatjuk, hogy erősen túlzott.
Ekkor Edem a kötéseit elkezdte a rácsoknak dörzsölni, mire pár őr a közelben felröhögött. Meg kellett hagyni, valóban elég vicces látványt nyújtott.
- Én a helyedben annyira nem próbálkoznék. Mire azt elvágod, háromszor is kivisznek. De előtte még elveszik a kedved. Én az előbb szökéssel próbálkoztam... nem kellett volna.
- ... Hogy mi a barátaid? Még is honnan vette ezt? De legfőképp, hogy csavarta el a fejedet ezzel az ostobasággal? Vagy ilyen közel kerültél Johnnyhoz, amíg nem voltam? Legalább fut egy kis vér a karomba - tette még hozzá az előbbire utalva.
Erre én sem voltam éppen büszke, de most már nem lehetett visszacsinálni.
- Azt mondta, hogy komoly bajban vagytok. És ezen van a hangsúly, nem azon, hogy kik. Nem tudtam azt mondani, hogy nem segítek, bár először pontosan ezt terveztem. Végül is segítettem, neki.
Megéreztem a levegőben terjengő ételillatot, ami eszembe juttatta, milyen régen is ettem utoljára, ráadásul akkor se normálisan.
- Meg kell hagyni, rendes egy lány vagy te, bár legközelebb hanyagold az ilyen magánakciókat, kivéve, ha nincs egy magánsereged. Egymagadban nem sokat tehetsz ott, ahol két másik személy tehetetlen volt, de a legfőképp vigyázz az ilyen túl izgága fogadósokkal.
Ezen viszont halványan még én is elmosolyodtam.
- Hát, köszönöm a jó tanácsot, de szerintem már csak egy másik életben fogom megfogadni. Innen már biztosan nem kerülünk ki - erre arcomról eltűnt a korábbi mosoly, és kifejezéstelenség váltotta fel.
Megláttam, amint pár őr tányérokkal a kezében kezd sétálgatni a ketrecek között. Elég silányan voltak megrakva, és hamarosan nekünk is becsúsztattak egyet-egyet.
- Hát, nem az a céljuk, hogy éhen vesszünk. Szerintem egyél, legfeljebb gomba lehet benne és tudatkábító füvek... de még mindig jobb most elfogyasztani, mint akkor elkezdeni, mikor már kiesik a szemed az éhségtől...
- Szerintem kábítástól se kell tartanunk, ha kínozni akarnak minket.
Először fölé hajoltam, megszagoltam, és mivel nem találtam benne én se különösebb kivetnivalót, hamarosan neki is láttam.
- Én még várok egy kicsit, hogy kihűljön... Nem kínozni akarnak, sajnos, hanem agyhalott katonákat...
- Igen, a céljuk ez lehet, de azt is el kel érni valahogy.
- Valahogy... inkább bele se akarok gondolni, hány módja van a dolognak a kínzáson kívül....
- Én se fizikailag értettem. Ott voltam ma én is, ahova titeket vittek.
- Igaz - hallgatott el pár percre, szemei közben valahova máshova tévedtek, ha jól láttam, az erdő irányába. - Ha éhes vagy, itt egy tányér amit úgy se tudok magamhoz venni.
- A te ketrecedből én se. De leszel te is még éhes, ettől nem kell félni.
- Tessék? - nézett vissza kérdőn.
- Miért, nem nekem mondtad?
- Jaaa, nem, bocs. A kis bokorlakónak.
Odafordítottam a fejem, hátha sikerül meglátnom azt a mozgást, amiről Edem az előbb beszélt, de nem vettem észre semmit. Miután befejeztem az evést, hátamat a rácsoknak döntöttem.
- Már vissza kellett volna jönnie a férfinak, nem? Bár nem tudom pontosan, én mennyi ideig voltam távol akkor.
Hirtelen éktelen zajongásra és csatakiáltásra lettem figyelmes. A ketrecekben végképp megvadult mindenki, néhányaknak sikerült is elmenekülni, a többiek pedig fülsiketítően ordibáltak. Néha kék színek is feltűntek egy-egy ketrec mellett. Próbáltam felkutatni a zűrzavar forrását, de látszólag mindenhol egyformán tört ki a riadalom, mintegy varázsütésre.
- Mi a pokol van már megint. Megtámadták a tábort
- Nem tudom. De nézd, van ott valami kék!
Ahogy közelebb értek az újonnan érkezettek, akik a zűrzavart keltették, megláttuk az ismerős jelvényt és kék színt. Déli katonák voltak. Villámgyorsan verték szét egyik ketrecet a másik után, mire én is felpattantam, várva, hogy hozzánk is elérjenek. Tényleg majdnem teljesen elvesztettem már minden reményt, ez azonban azt a maradékot azonnal lángra lobbantotta, és ahogy a szabadulás lehetősége nem várt közelségbe került, izgatottan és egyben félve szorongattam a rácsokat.
És akkor ideértek. A ketrec rögtön szét is esett, utat nyitva ezzel az erdő felé, és Edemet is kiszabadították a kötelek fogságából.
- Lányzó, gyorsan fuss arra amerről rohamoznak, de meg se állj,  amíg nem találod az ő táborukat. Valameddig elkísérlek. Gyerünk!
Mindketten futásnak eredtünk, de rövidesen úgy vettem észre, mintha Edem már nem követne, mire hátrafordultam.
- Menj tovább!! - kiáltott utánam, majd elindult visszafele. Úgy sejtettem, a barátjáért ment vissza, így megtorpantam. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy nem lenne jó ötlet, ha én is csatlakoznék hozzá, nem sok hasznomat tudta volna venni.
Megfordultam, és az erdő irányában rohantam tovább.

Hamar visszaértünk a nyomokhoz, ám ekkorra úgy tűnt a faluból is felbátorodtak néhányan, és kinéztek mi okozta ezt a ricsajt. Szerencsétlenségünkre éppen a nyomokat járkálták össze, ami minden nyomkövetőnek probléma lett volna, de nem a Mennyek fényének.
- Mit csinálnak? - Kiáltott rájuk Viktor rögtön.
- Emberek, nyugalom. - szóltam rá első sorban a férfira. - Tudjuk követni így is.
- Mindenki, oszolj. - Hessegette el őket Viktor a helyszínről, érezhetően visszafogott feszültséggel, ámde annál türelmetlenebb gesztusokkal. Nagyjából úgy nézett ki, mint aki madarakat hajt el a földjéről. Fújt egyet, majd némiképp megnyugodva rám nézett.
- Elővenné újra a buzogányát, kérem? Az elején nem jönne rosszul, amíg nem szűkül le az út, aztán viszont le kell szedni, különben észrevesznek.
Bólintottam és néhány elsuttogott szóval aktiváltam újra a mennyek fényét.
A nyomok ugyanúgy felfénylettek, ahogy mindig, szerencsére nem túrták annyira szét, nem volt annyi idejük rá. El is kezdtük követni az utat, és csendben haladtunk előre. A természetnek egy pisszenésnyi hangja sem volt, mintha a szél is félt volna bemenni az erdőbe. Matheus atya haladt csöndben elől, őt követte Viktor, majd én és Johannes atya lépkedtünk egymás mellett sereghajtókként. A csapaton is valami különösen kényelmetlen érzés lett úrrá.
- Nővér, jobb lesz kikapcsolni azt a varázslatot. Nagyon rossz érzésem van. - adott hangot a dolognak Viktor. Johannes atya rögtn a fenrirre csúsztatta a kezét, én pedig megszüntettem a varázslatot. A ránk ereszkedő sötétségben feszülten várakoztunk…
Egyszercsak egy rubinvörös szempárt láttam meg az ösvénytől talán három méterre. Csak egy pillanat volt, utána el is tűnt. Érzékcsalódás is lehetett volna, de biztos voltam benne, hogy láttam.
Hátrébb léptem kettőt.
- Van itt valami.
A szemek újra feltűntek másfél méterrel arrébb egy pillanatra, majd újra eltűntek. Egyelőre úgy látszott, hogy nem közeledett. Matheus atya csak felhúzott szemekkel nézett rám, de az egyik kezében neki is ott volt a kardja, másikban a pisztolya.
- Tényleg?
- Látott valamit? Merről? - kérdezte Johannes atya is, előhúzva mostmár ténylegesen a fenrirt.
A megfelelő irányba intettem ahol utoljára láttam.
- Vörös volt a szeme, de... valami állatféle talán. Vagy szörny. Nem ember.
- Akármi is az, nem tetszik, hogy akár a hátunkba is kerülhet. - Vicsorgott Viktor, aztán hirtelen megszédült, az utolsó pillanatban maradt talpon.
- Mi a fene... - morgott. Matheus atya ekkor hirtelen felhördült és lőtt. Bizonyára ő is meglátta a szemeket, amiket az imént én.
- Formázzunk kört, vessük egymásnak a hátunkat, nehogy hátba tudjon támadni minket. - mondta Johennes atya és egyikünk sem vitázott vele. Mind beálltunk a körbe és vártuk a szörnyetegeket. Matheus atya úgy tűnt elhibázta a lövést a bokrok közül pedig négy farka ugrott elő és vette körbe a csapatot. A szemüktől eltekintve egészen közönséges farkasoknak látszottak.
Matheus atya épp újratöltött, így a farkas leterítette, de szerencsére Viktor elég közel volt, hogy lerúgja róla az állatot. Én egy szent fénnyel próbálkoztam, hogy lássam, szentségtelen lényekről van-e szó, de nem hatott rá. Johannes atyának úgy tűnt sikerült egyet eltalálnia, ám mikor az eldőlt pont ráesett a férfira. Szerencsére a bestia nem állt fel többet, a három társa pedig egyelőre visszavonulót fújt.
Matheus atya feltápászkodott és újratöltötte a pisztolyát. Meg sem köszönte Viktornak a segítséget. Johannes atya szerencsére könnyen kikászálódott a farkastetem alól és ő is újratltött.
- Nem sérült meg senki? - kérdezte.
- Én nem. Matheus atya? - néztem a férfira. Ez...túl könnyű volt.
Mielőtt azonban ideje lett volna az inkvizítornak válaszolni, a maradék farkas újból kitört a bokrok közül, ezúttal takitkát váltva. Sebesen körözni kezdtek körülöttünk, és bármelyikünk felemelte a pisztolyát, azonnal felé kaptak, így nagyon kicsi esélyünk volt jól lőni. A kör lassan zárult. A két inkvizitor viszont azonnal lőtt, ahogy meglátták a farkasokat. Én a buzogányomat vettem elő, és próbáltam meg rásózni a legközelebbi farkas fejére. Szerencsére ez hatott, azonnal betört az állat koponyája és elernyedve esett össze. A másik két farkas sem volt jó bőrben, Matheus eltalált egyet, a másik társa pedig nekiment, és bár így is sikerült beleharapnia Johannes atya kezébe, Viktor éppen időben lőtte nyakon ahhoz, hogy komolyabb kárt ne tehessen senkiben. A két inkvizitor a biztonság kedvéért a kardjaikat használva terítették le a farkasokat. Még én is ráütöttem egy utolsót a földön fekvő farkasra, a harc pedig véget ért.
- Menjünk tovább. - mondta Viktor.
- Fertőtlenítené? Varázserőt ne pazaroljon rá. - fordult felém Johannes atya. Megnéztem gyorsan a kezét, és elővettem az elsősegély csomagomból egy adag szeszt.
- Nagyon fog fájni. - figyelmeztettem, majd nemes egyszerűséggel ráöntöttem a fertőtlenítőt. Nem volt időnk finomkodni. A férfi hősiesen, összeszorított fogakkal tűrte, majd hálásan bólintott, én pedig eltettem a holmim.
- Nincs több időnk. - Közölte Viktor, látva, hogy összekészültünk, és elkezdte vezetni a menetet. Néhány perc múlva Matheus atya megállt egy fába vésett szimbólum előtt, és elővette a nyakláncot, amit korábban felszedett. A fatörzs mellé lógatta a holdfénybe a medált.
- Hmm.
A jelre néztem, majd a férfira. Biccentettem. Ez lesz az. Viktor odalépett az inkvizitorhoz.
- Mi ez? - Kérdezte kíváncsian.
Matheus atya lassan Viktor felé fordította unottam a fejét, anélkül hogy leengedte volna a karját amivel a nyakláncot tartta.
- Egy ékszer. - válaszolta a lehető legszarkasztikusabb hangon, hogy majdnem felnevettem. Láthatóan nagyon utálhatta Viktort. Ez után viszont elsüllyesztette a medált a zsebáben, és kérdőn nézett ránk.
- Gondolom itt kezdődik a táboruk. Elég amatőr módszer, ha rejtőzködni akarnak... - jegyezte meg Johannes atya.
- Vagy nem akarnak rejtőzködni.
- Vagy. Mindkettőjüknek igaza van. - Felelte Viktor egy megsemmisítő pillantást küldve Matheus felé. - Menjünk tovább.
Kis idő múlva az út háromfelé ágazott, a kényelmetlen érzésünk pedig furcsa módon múlandóban volt. Matheus megállt a három út előtt, és körbelengette a nyakláncot, ki tudja miért, majd egy vállrándítás kíséretében eltette. Johannes Viktorra nézett, én pedig újra aktiváltam a mennyek fényét. A középső úton négyen mentek, balra egy pár lábnyom vezetett, jobbra pedig kettő. Ez nem segített.
- Feltételezhetjük, hogy össze akarnak zavarni minket...de nem látok rá sok esélyt. - mondta Johannes atya. Mintha egy pillanatra rosszul láttam volna, de Viktor tekintete mintha egy pillanatra megváltozott volna, utána viszont megrázta a fejét.
- Csak nem vagyok beteg... - mondta magának szórakozottan. Majd kihúzta magát, és elindult végül a jobboldali ösvényen. Matheus lába mintha a földbe gyökerezett volna. Nem lépett Viktor után, hanem ránk nézett, és most mind tudtuk, hogy miért.
- Viktor, mi a probléma? - meredt rá Johannes.
- Probléma? Nincs semmi probléma.
Matheus atya ismét a lábával dobolt a földön, karbatett kézzel, homlokát ráncolva.
- Viktor, maga agresszív. Felénk. - jelentette ki Johannes atya. - Nyugodjon meg, tudunk segíteni. Mióta érzi ezt?
Johannesre néztem. Nem tudtam, hogy képes volt olvasni mások érzéseiben. Előkészítettem a paxot ha esetleg szükség lett volna rá.
- Ne beszéljen badarságokat. - Mordult fel Viktor. - Ha bármikortól agresszív lennék, az mostantól van. Jöjjenek. - indult is tovább. Matheus atya Johannesre nézett, aki meggyújtotta a füstölőt, és óvatosan elkezdett közeledni a nyomkövető felé. Intett, hogy kövessük mi is. Ám erre nem volt időnk. Viktor egyértelműen valamilyen mélységi befolyás alatt állt. Kérdés csak az volt, hogy szándékosan tőrbe csalt minket, vagy még mellettünk állt viaskodva az érzéseivel. Nem kockáztathattunk, hogy ránk támadjon, de itt helyben nem is tudtunk semmilyen rituálét végrehajtani, hogy megtisztítsuk. Harcképtelenné kellett tennünk, ám ameddig itt volt ezt nem mondhattam meg a többieknek. Így elővettem a fenrirt és nemes egyszerűséggel térden lőttem Viktort. Nem követhettük többet és nem engedhettük, hogy hátba támadjon minket.
- Ha visszajöttünk meggyógyítom. - közöltem egyszerűen.
- Ezt most miért? - nyöszrögte Viktor, de amint a füstlő a közeébe ért rögtn fulladozni is kezdett. Nem tévedtem hát.
- Érdekes. - Tartotta maga elé a kardját Mahteus atya mint aki lesújtani készült. - Korábban nem... - Elmélkedett hangosan. - Most pedig már... - Vigyorodott el bolondul, ahogy Viktorra bámult.
Johannes ránk nézett, majd mikor látta, hogy mi jól vagyunk eloltotta a füstölőt.
- Mikorától kezdte el érezni? - kérdezte Viktortól az atya mellé állva.
- A farkasok óta fura valami... - Mélázott el a nyomkövető, ahogy újból elváltozott a tekintete egy pillanatra. Talán csak káprázat volt, de a sötétben mintha vörössé váltak volna a szemei egy másodpercre. Karba tettem a kezem.
- Fulladozik a füsttől. Valami megfertőzte. Nincs időnk ezzel szarakodni. Kiírtjuk a forrást visszajövünk érte majd hazamegyünk.
Matheus atya másképp gondolta. Szinte lelassult az idő, ahogyan felemelte a kardját és egyszerűen szíven szúrta Viktort. Nem várta meg az átváltozást és nem adott esélyt a későbbi gyógyulásra sem. Csak felszabadította a lelkét mielőtt elkárhozott volna. Egyszerre gyűlöltem ezért az atyát és voltam is hálás neki. Minden olyan hirtelen történt, és mégsem tudtam volna megmondani, hogy melyik volt a jó döntés. Mégis az élet mellett tettem volna le a voksomat, hogy megmentsük, akit lehetett.
Csúnyán néztem Matheus atyára.
- Nem véletlenül nem szíven lőttem!
Az őrült mosolyából őrült harag lett, ahogy kihúzta a kardot Viktorból és rám bámult.
- Véletlenül rosszul gondolta, hol van az ellenfél szíve, NŐVÉR. - tárta szét a karjait előre dőlve, egyenesen, mélyen a szemembe nézve. Ez után lassan indult el a baloldali út felé. Johannes atya legyintett, hogy hagyjam a fenébe, majd a másik után indult.
- Neki még lett volna visszaút ennek a végén! - dohogtam. Én csak ártalmatlanná akartam tenni ameddig ezt elintézzük, hogy ne támadjon minket hátba. Talán Matheus ezt bátorításnak vette. Mindenesetre nem maradtam le, szedtem a lábam utánuk.
Az ösvény nyugodtnak tűnt, de egy idő után megpillantottunk egy fogadót, ami körül meglehetősen sok kultista-egyenruhás alak ácsorgott. Matheus egy fa mögé oldalazott, és intett, hogy bújjunk el mi is. Nem volt kedvünk vitatkozni.
Hirtelen csatakiáltásokra lettünkk figyelmesek, és kék színbe öltözött katonák kezdenek özönleni, neki a kultistáknak. Kemény harc alakult ki seperc alatt. Egy perc múlva pedig az erdőből is elkezdtek kiáramlani a kultisták, oldalba kapva a déliek alakulatát.
- Déliek? - suttogta Matheus atya és leeresztette a fegyvereit emglepetésében-
- Úgy tűnik. - bólintott Johannes atya. - Várjuk meg mi sül ki belőle, majd a maradékkal végzünk.
- Johnathan nincs itt. - közöltem velük mintegy mellékesen. A feladatunk még mindig az volt, hogy őt elfogjuk, csak véletlenül futottunk bele egy másik kultuszba. Azt hiszem ezt ideje volt közlnöm a többiekkel is. Nekünk ehhez a harchoz valójában nem volt semmi közünk. - Legalábbis biztosan nem ennek a kultusznak a tagja. - közben karba tett kézzel vártam a csata kimenetelét. Nagyjából húsz perc után a kultisták elfogytak, a kék sereg pedig tovább nyomult befelé az erdőbe.
- Honnan ismerné fel? - nézett rám meglepetten Johannes.
- A fogadó, vagy a déliek? - kérdezte Matheus atya.
- Azért engem küldtek magukkal, mert én láttam őt. Nem szerepelt az eligazításukban? - néztem meglepetten az inkvizitorokra, majd a fogadóra pillantottam. Semmi kedvem nem volt hármasban megküzdeni a déliek seregével, akik ellen a mágiám semmit sem ért. - Inkább a fogadó.
- Nem szerepelt. - válaszolta Johannes, majd ő is rábólintott a fogadóra. Így nagy egyetértésben mind arra mentünk. Valójában ma már nem vágytam másra, mint puha ágyra és talán egy fürdőre. Nehéz napon voltunk túl.
Bent egy kövér, a kezét tördelő fogadóst találtunk és egy hasonlóan kétségbeesett lányt, aki az öltözékéből ítélve felszolgáló lehetett. Amikor beléptünk mindketten összerezzentek, de ezen nem volt mit csodálkozni. Éppen most vívtak meg egy csatát pont a küszöbükön. Valahogy… nem éreztem magam a helyzet magaslatán.
- Szeretnék kérni egy pohár vizet. Köszönöm. - szólaltam meg, ha már mind a két inkvizitor feltűnően hallgatag lett. A fogadós egy pillanatra mintha elmosolyodott volna, aztán reszketeg kézzel vett elő a pult alól némi kotorászás után egy korsót, és a mögötte lévő hordóból töltött.
- M.. mi szél hozta önöket ezen az estén? - Kérdezte remegő hangon.
- Xa... Átu... Mun... - Matheus nem tudott dönteni a rengeteg lehetőség közül, így inkább letelepedett az egyik székre.
- Leginkább a lábunk - mosolygott rá a fogadósra Johannes atya. - De az előző...csetepaté is felkeltette a figyelmünket, mi volt ez az egész?
Miközben letette a pultra a korsót, ami egy kicsit opálos volt, még mindig remegő hangon felelt Johannesnek.
- Nem tudom, én csak... itt voltam, vártam lent, sokan voltak kint, gondoltam hátha valamelyikük bejön egy italra, aztán jött a sereg, én pedig... - itt megborzongott, és nem folytatta tovább, csak lesütötte a szemét.
- Sört. - közölte Matheus atya. Johannes felállt, mintha tölteni akart volna nekem, de helyette elejtette a korsót. Ezek szerint neki is gyanús volt az a víznek nevezett folyadék.
- Hoppá. Elnézést. - szabadkoztott. - Elég kihaltnak tűnik ennek ellenére, egy vendégük sincs? Kettőt. - egészítette ki az atya kérését. Én csak hálásan néztem rá, de mást már nem rendeltem.
A fogadós arcán egy pillanatra bosszús felhő suhant át, aztán felkapott egy rongyot a pultról.
- Julia, szolgáld ki őket. - Szólt a még mindig kicsit remegő lánynak, és nekiállt felitatni a kiömlött italt. 6- Semmi gond.[/color] - Mormogta maga elé, de nem tudtuk eldönteni, hogy magának, vagy nekünk. A két férfi megkapta az italát, közben a fogadós végzett a feltakarítással, és felelt Johannesnek is.
- Most nincs. Nem sok vendégünk szokott lenni, ez nem túl népszerű hely az itt alvásra, ez a... legolcsóbb hely Heimsrothban, ha értik. - mondta. - De az ital is olcsó, ezért esténként van, hogy egész sokan gyűlnek itt össze, akiknek mindegy, ezért reménykedtem.
Matheus beleivott a sörébe, pedig az előbb már feláldoztunk egy pohár vizet. Vajon a sör nem volt mérgezett? De bármennyire is számítottam rá, nem esett le a székről a férfi torkát markolászva, így bizonyára rendben volt az ital. Johannes közben a remegő felszolgálólányt méregette.
- Mi a baj?
Én egyáltalán nem csodálkoztam a lány félelmén. Kultisták, déliek, most meg egyháziak, más se kellett egy napra. Felsóhajtottam.
- Ha olcsó, akkor pont megengedhetjük magunknak, hogy itt töltsünk egy éjszakát. - álltam fel. - Ébresszenek fel ha van valami.
Majd felmentem az egyik üres szobába és álomra hajtottam a fejem, nem is sejtve, hogy a fiúknak az este még korántsem ért véget.

Futottam, ahogy a lábam bírta. Selfként nem akadályoztak nagy mértékben a rossz látásviszonyok, a terep viszont nem volt könnyű, pláne rohanás közben. Néha bele is akadt a lában egy-egy ágba vagy talajból kiemelkedő gyökérbe, miközben fák és bokrok között szlalomoztam.  Ahogy egyre távolabb kerültem a tábortól, fokozatosan lassítani kezdtem, úgy éreztem, a közvetlen veszély egyelőre elmúlt. Fogalmam se volt, merre lehetek, egyrészt mert a menekülés közben nem erre figyeltem, másrészt pedig nem igazán voltam ismerős a környéken, így egyszerűen haladtam tovább egyenesen, miközben igyekeztem alaposabban is felmérni a terepet.
Shade is valahol a közelben lehetett, éreztem a jelenlétét, így hívni kezdtem. Nemsokára megjelent, ám alighogy mellém ért, egy ismerős, de furcsa hang szólalt meg valahol tőlünk nem messze.
- Ki vagy?
Lemerevedtem, idegesen körbenéztem, és mivel magamon kívül senkit sem láttam, a hang forrása pedig egészen közel lehetett hozzám, tudtam, hogy hozzám intézte a kérdést, ahogyan azt is, hogy nem most hallottam először ezt a hangot, de egyelőre nem sikerült arcot is társítanom hozzá.
Nem sok értelmét láttam a fedezékbe vonulásnak, de azért ösztönösen hátrébb húzódtam.
Ugyanabból az irányból egy hangos és nehéz szuszogás következett, mintha valaki meglehetősen nehezen vette volna a levegőt. Csak nem a fogadós...? – ugrott be hirtelen, bár erre nem vettem volna mérget. Mostanában jobbára csak ellenséges személyek vettem körbe, így könnyen előfordulhatott, hogy csupán a képzeletem játszott velem, bár ez még nem enyhítette a gyanúmat.
- Ki vagy?? – kérdezte újra, most már türelmetlenebbül.
- Nem ismersz meg? - ha nekem ismerősen csengett a hangja, talán ő is felismert. Addig viszont, míg nem tudtam biztosan, melyik oldalon áll, nem lett volna előnyös rendes választ adni.
- Megvagy! – kiáltotta, majd egy ugrással felém vetette magát. Ekkor már nem volt kétséges a kiléte, tényleg a fogadós volt az. Mindez elég gyorsan történt, esélyem se volt kivédeni. - Most pedig segíteni fogsz nekem. Hol van... - A mondatot azonban egy kilőtt nyíl félbeszakította.
Így már nem kellett túl sokat küszködnöm azzal, hogy kimásszak alóla (bár a súlyából adódóan így sem olyan egyszerű), de mikor pillantásom a férfi testéből kiálló nyílvesszőre tévedt, mozdulataim kapkodóbbá váltak. Megfordultam, mire egy újabb ismerős arccal találtam szembe magam, még hozzá egy nem kevésbé kellemetlennel.
A féltünde volt, aki a fogadóstól hajdanán átvett, vagyis akinek eladtak, kezében az íjjal, aminek látványára ismét mozdulatlanná váltam. Nem lett volna ajánlatos most kivívni a haragját, bár a fogadóst is elég hidegvérrel terítette le. Valószínűleg csak az érdek fűzte őket össze, és már nem volt rá szüksége, bár én már semmit se tudtam volna biztosra megmondani.
- Gyere velem – nyújtotta egyszer csak felém a kezét.
Felálltam, jelezve, hogy követem, még nem lett volna értelme ellenkezni. Shade-et közben arra biztattam, hogy maradjon a háttérben, és csak akkor kövessen majd, ha fedezékben tud maradni.
- Gyere velem – ismételte meg.
Bólintottam, és kettőt léptem feléje, ami ellen ösztöneim igencsak tiltakozni kezdtek.
Ekkor egy alak bontakozott ki a férfi mögött, és hamarosan fel is ismertem benne Edemet (és nem  törölközőben volt), aminek jelen helyzetben eléggé megörültem, de Johnny nem volt vele. Nem találta volna meg? Vagy… Rosszabb verziót is el tudtam volna képzelni, de igyekeztem most ezeket a gondolatokat háttérbe szorítani.
Azonban a férfi, amint megfordult, hogy elinduljon az általa kijelölt célirányban, szintén kiszúrta, bár Edem addigra már közelebb jött. Egy nyíl suhant el közvetlenül a füle mellett, mire ő azonnal egy fa mögé ugrott. Nem találta el, de biztos voltam benne, hogy szándékosan tévesztette el.
- Ki vagy?  - ripakodott rá.
- Aki ezért a nő ért felel! – érkezett a válasz. - Azonnal tedd le azt a fegyvert!
- Vagy mi lesz? – közben már egy újabb nyilat helyezett az idegre.
Kezdtem úgy érezni, mintha ott se lennék. Nem gondoltam, hogy fontos lenne neki az én életem, de végtére is nekünk kellett most összetartani.
- Tényleg velem van, nem szükséges az az íj. Ide fog jönni – próbáltam csillapítani.
- Ez az őrült a barátod? Mi lett volna, ha egy Déli katona áll itt? - Edem kezébe vette a vállára akasztott törölközőt, majd a férfihoz hasonló mozdulatlanságba burkolózott.
Barátok... Már lassan azt is elfelejtettem, hogy mit jelent a szó. Gondolhatta volna, hogy csak segíteni akarok neki.
- Szerinted én szándékosan kerültem ilyen helyzetbe?
- Honnan tudjam? Csak annyit tudok, hogy ott állsz a mellett, aki gondolkodás nélkül kilőtte mellőlem a levegőt. Azt mondd meg, hogy ki az ördög az ott.
Újabb nyíl repült feléje, amit pár másodperces csend követett.
- Nem tudom - tényleg nem sokat tudtam róla, és boldogan le is mondtam volna bármilyen információról, ha végre megszabadulhattam volna tőle. - Ő hozott ide.
Tudtam, hogy ezt csak fenyegetésnek szánta, ahogy azt is sejtettem, hogy teljes lelki nyugalommal végezne vele, ha eléggé felidegesíti, vagy egyszerűen csak ahhoz van kedve.
- Honnan ismered ezt? – fordult ismét felém.
- A fogadóból – érkezett a tömör válasz.
- Remek, ezzel közelebb kerültünk. De mivel nem tudok okot arra, hogy miért ne hagyjalak titeket... Egyezzünk ki abban, hogy itt megvárom, hogy elmenjetek.
- Abból? - bökött a háta mögé, és ahogy én is abba az irányba fordítottam a fejem, távolról megpillantottam az ismerős épületet, a fogadó körvonalait.
Sokkal hosszabbnak tűnt az idefelé vezető út, mint az, ami a táborból kifelé vezetett. Bár talán ez annyira nem volt meglepő, mégis teljesen elvesztettem közben az irányérzékem, és észre sem vettem, hogy végig a fogadó irányába szaladtam.
Miért akar visszavinni oda?
Egy ideig tényleg csak álltam, aztán vezetni kezdett. Azt gondoltam volna elsőre, hogy biztosan vannak ott rendes, normális vendégek is, de biztosan nem ok nélkül akart volna odavezetni, ráadásul zárt helyről nehezebb is kikerülni.
- Megegyeztünk.
Nos, legalább Edemmel nem foglalkozott, amin nem kicsit csodálkoztam, de örültem, úgyhogy naivan nem is gondolkodtam el az okán. És nem is lett volna sok időm, mert ahogy kiértünk, az elénk táruló látvány mindkettőnket megállásra késztetett. Mindenütt kultisták és déli katonák holttestei hevertek szanaszét szórva, egy tetemrengeteget alkotva. Ez még őt is meglepte. Egyáltalán ott volt, vagy tudhatott arról, hogy a déliek betörtek a táborba? Ha igen, arra biztosan nem számított, hogy ide is elértek, bár én se.
Ekkor azonban egy igen furcsa kifejezés jelent meg az arcán. Szemei hirtelen vörösre váltottak, és tekintete szokatlanul idegenné vált, mintha nem is tőle származott volna… Keze közben újra az íjra tévedt, és egy húrt helyezett az idegre, mire én óvatosan hátrébb húzódtam, és reméltem, hogy azzal nem engem akar majd célba venni. Ösztönösen oldalra pillantottam, hátha sikerül valakit felfedeznem a közelben, és ekkor láttam meg, milyen állapotban is van az erdő. Teljesen letarolták. Úgy látszott, nem csak a katonák és az egyenruhások sínylették meg a csetepatét. Tőlünk nem messze végül Edem alakja is újból felbukkant, majd egy fa mögött ismét eltűnt.
Újra a férfira néztem, aki közben felemelte az íját. Felém, bár a folyamatosan rajtam tartott tekintete nem is igazán sejthetett mást. Nem lett volna értelme szaladni, viszont az egy helyben álldogálás is öngyilkos döntésnek bizonyult volna. Kétségbeesetten fordultam hát újra Edem irányába, aki a fa mögé bújva nézett minket, és gondolatban feléje irányítottam Shade-et. Reméltem, hogy időben sikerül ideérniük.
A farkas azonban nem abba az irányba indult, hanem a férfit vette célba, és egy ugrással ledöntötte a lábáról. Egy nyíl suhant el ugyanebben a pillanatban mellettem, csak a szerencsén, Shade gyorsaságán és a férfi rám irányított feszült figyelmén múlhatott, hogy nem talált el, vagy lőtte Shade felé. Azonnal odaszaladtam, és – tekintve, hogy éppen mással volt elfoglalva -, már éppen próbáltam volna kivenni a kezéből a nyilat, mire Edem is odaért, és megtette helyettem, bár nem sok haszna volt, ugyanis a férfiból hirtelen csápok nőttek ki, amik azonnal vissza is vették tőle, majd elkezdte kitolni magát, Shade-ről ügyet sem vetve, látszólag nem jelentett neki nagy kihívást, hogy kiemelje. Igaz, hogy a valóságban még nem láttam mélységit, de ha a szemek után maradt is bennem még valami kétség, ekkorra az is szertefoszlott. Nem szívesen ismerkedtem volna meg azokkal a csápokkal.
- Edem, hagyd az íjat!
- Hátráljunk vissza a fák közzé, közel és távol egyaránt hátrányban vagyunk!
Már épp kezdtem volna hátrálni, mikor ismét támadásba lendült. Egy erős rúgással az oldalára taszította Shade-et, kezével pedig Edem felé nyúlt, és elkapta a nyakánál. Nem volt már idő odafutni a farkashoz, és mivel jobb ötletem nem volt, rugdosni kezdtem, hogy engedje el Edemet. Nem lehetett kellemes, de annyira nem zavarta, hogy elengedje a fiút, keze továbbra is a torkára fonódott. Ő azonban annyira még magánál volt, hogy felemelje a kardját, és az őt szorító csápba hasítson vele.
A férfi ekkor elengedte, én pedig újra Shade-et lendítettem volna támadásba, látva, hogy sikerült közben feltápászkodnia, de Edem addigra már rádobta a takaróját (nem is gondolta volna senki, mennyi mindenre fel lehet használni egy takarót), majd a felsőtestébe döfött egyet. A férfi végül holtan rogyott össze, mire én Edemhez ugrottam.
- Jól vagy?
- Pillanat – mondta, majd újra a férfi testéhez lépett, és még egyet beléje döfött a kardjával, ezúttal a torkába. – Fogjuk rá.
Ekkor menetelésre emlékeztető hangokra lettem figyelmes, az erdő irányába kaptam a fejem. Pár másodperc múlva ismerős kék színek bontakoztak ki a háttérben, és ahogy közeledtek, egyre több került elő belőlük.

- Mit csinálnak? – Ordította Viktor bele az éjszakába, ahogy odarohant a fogadóból kicsődült népekhez.
Matheus agya olyan gyorsan pörgött, mint Glora nővér fejében a perverz gondolatokért felelős fogaskerék, szóval nem értette, hogy Viktor mit sikítozik az éjszaka közepén.
- Emberek, nyugalom. – Közölte a perverztelen hölgy. - Tudjuk követni így is.
- Mindenki, oszolj! – Tünteti el a környékről a kíváncsi népeket Viktor lassú kézmozdulatokkal. - Elővenné újra a buzogányát, kérem? Az elején nem jönne rosszul, amíg nem szűkül le az út, aztán viszont le kell szedni, különben észrevesznek. – Szólt Gloriához.
Amaz felemelte a fegyverét, és ismét varázsolt. Az út felfénylett, és a kis csapat begyalogolt az erdőbe, Matheussal az élen. Gyanúsan nagy volt a csend.
- Nővér, jobb lesz kikapcsolni azt a varázslatot. Nagyon rossz érzésem van. – Szólalt meg Viktor.
Gloria egyszer csak megállt, és hátra lépett.
- Van itt valami.
Zalasch megállt, és a kardját maga elé tartva, pisztolyával a kezében, csak a fejével elfordulva felhúzott szemöldökkel nézett a nővérre:
- Tényleg?
- Látott valamit? Merről? – Reagált a másik inkvizítor is, saját fegyverét előhúzva.
- Vörös volt a szeme, de... valami állatféle talán. Vagy szörny. Nem ember. – Intett az erdő felé a nő.
- Akármi is az, nem tetszik, hogy akár a hátunkba is kerülhet. – Mondta a nyomkövető, majd elvesztette az egyensúlyát, ahogy az erdőbe nézett ő is, de nem esett el. - Mi a fene...
Matheus ekkor meglátta saját maga is a gyanús, ördögi szemeket. Minden várakozás nélkül felemelte a pisztolyát, és azirányba lőtt.
- Formázzunk kört, vessük egymásnak a hátunkat, nehogy hátba tudjon támadni minket. – Tervezgetett Hagen.
A kör pedig elő is állt, de ezzel párhuzamosan farkasok araszoltak elő a fák közül, akiknek nagyon nem tetszett látszólag a szituáció. Az egyik rögtön Matheusnak ugrik, aki meglendíti a kardját válaszul, de az állat a földre teríti. Valaki rárúgott viszont, amitől az állat nyüszítve odébb ugrott.
Az atya feltápászkodott anélkül, hogy megmentőjére nézett, majd mintha mi sem történt volna leporolta magát, és újratöltötte a pisztolyát.
- Nem sérült meg senki? – Nézett körbe Hagen.
- Én nem. Matheus atya? – Érdeklődött Gloria.
Semmi idő nem maradt csevegni, hiszen a többi, még élő állat körbe kezdett körözni a csapat körül. Várakozás nélkül rálőtt az egyikre.
Amaz felé ugrott, de a füle eredményül elrepült egészen Terráig. A meglepettségtől az állat tántorogva lépdelt párat zavarosan, és ezt kihasználva Zalasch inkvizítor úr nagy kegyelmében eltávolította az eretnek nyakcsigolyáit az gerincének többi részétől.
Mire felocsúdott az adrenalinból, minden farkas holtan feküdt.
- Menjünk tovább. - Mondta Viktor.
Gloria még ellátta azonban előbb Hagent, aki nagy szerencsétlenül szerzett egy harapást a kezére.
- Nincs több időnk. – Indította meg Viktor a társaságot ismét és megindultak tovább.
Pár perc múltán Matheus egy fa törzsén meglátta a jelt, amit már oly sokat láttak. Kotorászott egy darabig a zsebében, majd felemelte a nyakláncot a fa mellé. A kettő szinkronban csillogott egymással a hold fényében.
- Hmm.
- Mi ez? – Mászott kíváncsian Viktor az atya képébe.
Lassan Viktor felé fordította unottan a fejét:
- Egy ékszer. - Mondta a lehető legszarkasztikusabb hangnemmel.
- Gondolom itt kezdődik a táboruk. Elég amatőr módszer, ha rejtőzködni akarnak… - Elmélkedett Hagen.
- Vagy nem akarnak rejtőzködni. – Elmélkedett Gloria nővér is.
- Vagy. Mindkettőjüknek igaza van. - Felelte Viktor, miután megsemmisítően vizsgálta Matheust, majd elindult. - Menjünk tovább.
Kis idő múlva az út háromfelé ágazott. A levegőben levő rossz érzés enyhén szertefoszlott.
Zalasch végig mérte a lehetőségeket a nyaklánccal a kezében. Körbe lengette az irányok felé, majd ötletekből kifogyva eltette.
Gloria a fénylő buzogányát mutatta az út felé, és minden irányba máshogy mentek a lábnyomok.
- Feltételezhetjük, hogy össze akarnak zavarni minket...de nem látok rá sok esélyt. – Elmélkedett tovább Hagen.
- Csak nem vagyok beteg... – Mondta furcsán a fejét rázva Viktor, és elindult a jobb úton.
Matheus meglepett arccal fordult Gloria és Johannes felé. Egy lépést sem tett.
- Viktor, mi a probléma? – nézett rá Hagen, ahogy gyorsan reagált.
- Probléma? Nincs semmi probléma.
Látván, hogy mindenki mozdulatlan maradt, hangosan elkezdett Zalasch a talpával kopogni a talajon. Keresztbe tette a kezém és homlokát ráncolva lenézően tekintett Viktorra.
- Viktor, maga agresszív. Felénk. – Tapogatózott Johannes. - Nyugodjon meg, tudunk segíteni. Mióta érzi ezt?
- Ne beszéljen badarságokat. - Mordult fel. - Ha bármikortól agresszív lennék, az mostantól van. Jöjjenek. - Mondja, majd tovább indult.
Matheus abbahagyta a talpával való zajongást, és kérdően nézett Hagenre mozdulatlan.
Hagen hagyta, hogy a gyanús csoporttárs eltávolodjon, és előszedte a füstölőt, meggyújtotta, és jó erősen fogva elkezdett vele közelíteni Viktor felé, a többieknek pedig intett, hogy jöjjenek ők is.
Gloria térden lőtte.
- Ha visszajöttünk meggyógyítom.
- Ezt most miért? - Nyöszörgött, de a füstölő egyértelműen válaszolt: az illető köhögni kezdett.
- Érdekes. - Tartotta maga elé a kardját az idősebb inkvizítor, mintha lesújtani készülne. - Korábban nem... – Elmélkedett ő is hangosan. - Most pedig már... - Vigyorodott el bolondul, ahogy Viktorra bámult.
- Mikortól kezdte el érezni? – Érdeklődött a másik inkvizítor is közel lépve.
- A farkasok óta fura valami... - Mélázott el, ahogy újból elváltozott a tekintete egy pillanatra. A sötétben vörösen villantak fel a szemei.
- Fulladozik a füsttől. Valami megfertőzte. Nincs időnk ezzel szarakodni. Kiírtjuk a forrást, visszajövünk érte majd hazamegyünk. – Reagálta le a helyzetet Gloria is.
Matheusnak viszont más gondolatai voltak. Szíven szúrta Viktort.
- Nem véletlenül nem szíven lőttem! – Hitetlenkedett Gloria.
Az őrült mosolyból őrült harag lesz, ahogy kihúzta a kardot Viktorból és a nővérre bámult.
- Véletlenül rosszul gondolta, hol van az ellenfél szíve, NŐVÉR. - Nyitotta szét a karjait előre dőlve; egyenesen, mélyen Gloria szemébe nézve.
- Neki még lett volna visszaút ennek a végén!
A bal úton indultak el ezek után csendben. Hamar kiért viszont az erdőből, és egy városszéli fogadóhoz vezetett, ami körül egy kisebb sereg kultista ármánykodott. Matheus egy fa mögé oldalazott, és intett a többieknek, hogy ők is cselekedjenek e szerint.
Kék színbe öltözött katonák kezdtek özönleni a faluból egy hatalmas kiáltás után, neki a kultistáknak. Kemény harc alakult ki azonnal. Egy perc múlva az erdőből kezdett kirohanni az agymosottaknak járó utánpótlás.
- Déliek? – Suttogta Matheus úgy, és leengedte mindkét fegyverem meglepettségében.
- Úgy tűnik. - Bólintott Hagen - Várjuk meg mi sül ki belőle, majd a maradékkal végzünk.
- Johnathan nincs itt. - Közölte Gloria. - Legalábbis biztosan nem ennek a kultusznak a tagja. - Közben karba tett kézzel várta a csata kimenetelét.
Eltelt vagy húsz perc, de a kultisták aztán elfogytak. A sereg tovább nyomult az erdőbe.
- Honnan ismerné fel?
- Azért engem küldtek magukkal, mert én láttam őt. Nem szerepelt az eligazításukban?
- Nem szerepelt. A fogadó, vagy a déliek?
- Inkább a fogadó.
És azzal be is tértek a kérdéses helyre, ahol egy pufók idősebb ember, és egy fiatal hölgy álltak a pult mögött.
- Szeretnék kérni egy pohár vizet. Köszönöm. – Ült le Gloria.
A fogadós egy pillanatra mintha elmosolyodott volna, aztán reszketeg kézzel vett elő a pult alól némi kotorászás után egy korsót, és a mögötte lévő hordóból töltött.
- M.. mi szél hozta önöket ezen az estén? - Kérdezte reszketeg hangon.
- Xa... Átu... Mun... - Pislogott Matheus, és csak leült az egyik székre.
- Leginkább a lábunk. - Mosolygott Hagen. - De az előző...csetepaté is felkeltette a figyelmünket, mi volt ez az egész?
- Nem tudom, én csak... itt voltam, vártam lent, sokan voltak kint, gondoltam hátha valamelyikük bejön egy italra, aztán jött a sereg, én pedig... – De itt elakadt.
Hagen ekkor felemelte a vizet, és sikeresen elejtette a kancsót:
- Hoppá. Elnézést. Elég kihaltnak tűnik ennek ellenére, egy vendégük sincs?
- Sört. – Kérte nagy kedvesen Zalasch.
- Kettőt.
- Julia, szolgáld ki őket. – Szólt a még mindig kicsit remegő lánynak, és nekiállt felitatni a kiömlött italt. - Semmi gond. - Mormogta maga elé. - Most nincs. Nem sok vendégünk szokott lenni, ez nem túl népszerű hely az itt alvásra, ez a... legolcsóbb hely Heimsrothban, ha értik. - Mondta. - De az ital is olcsó, ezért esténként van, hogy egész sokan gyűlnek itt össze, akiknek mindegy, ezért reménykedtem.
- Ha olcsó, akkor pont megengedhetjük magunknak, hogy itt töltsünk egy éjszakát. Ébresszenek fel ha van valami. – És ezzel Gloria felmenetelt az emeletre.
A hölgy lehelyezett két korsó sört a pultra.
Matheus belekortyolt, és ízlelgette egy pár másodpercig talán a kelleténél feltűnőbben, majd jó hangosan nyelt. Ezek után látszólag egy kicsit felengedett, és nyugodtan iszogatni kezdett, mintha épp nem dúlt volna egy nagy csata a fogadó előtt pár perce.
- És az urak? – Érdeklődött a fogadós.
Zalasch felnézett a fogadósra, és kérdően nézett rá, mint aki nem értette a kérdést.
Hagen Matheusra bámult pár másodpercig rejtélyesen, amaz pedig visszatekintett. Az eddig a hagyományoshoz képest szelíd arca újra homlokráncolásba fordult, és lehelyezte a háromnegyedéig sem üres korsót az asztalra. Lassan bólintott, és felállt.
Johannes megindult a fogadós felé.
- M... m... mit akarnak? - Hátrált félve. A lány is hátrébb húzódott, de már nem remegett.
- Füst. Füstöt. – Mormogta Matheus, ahogy Hagen elé lépett kardjával maga előtt.
- Az majd mindjárt kiderül. Nem kell félnie, ha nincs mit titkolnia. – Gyújtotta be a tömjénezőt. - Mit tud a kultistákról?
A nő köhögni kezdett, de a fogadós nem reagált.
Az idősebb inkvizítor elkezdett átmászni a pulton, oldalra lökve a pasast. Eközben retardáltul lóbálta a kardját a nő felé, mint aki legyeket próbált lecsapni egy női nyak képében.
- Kit szolgálsz? – Kiáltott Hagen. - Hol vannak a társaid?
- Xap... hant... – Hörögte. - És valószínűleg a temetőben. – Köpött.
- Köszönjük. – Szabadkozott Zalasch, és levágta a nő fejét.
A fogadós eközben meglépett a hátsóajtón.
Matheus az ajtó felé indult nyugodtan, de a másik hangjára megtorpant.
- Most hová? Ha már a fogadós elszökött, nézzünk szét a fogadóban legalább.
Csak a fogadót akarta körbe járni. Igazából már ő is nagyon elfáradt, de az ember sosem lehet elég óvatos, főleg, ha két sereg is fogócskát játszik egymással a ház körül.
Hagen begyújtott füstölővel az egyik kezében, és karddal a másikban kutatta át a fogadót, pincét, szobákat, Matheusszal az árnyékában.
- Na de hol van Jonathan...?
- Ki?
- ...A kultista akit keresünk. Talán érdemes lenne megnézni a többi utat is, ahol eltértünk. De most pihennünk kell...
- És a déliek?
- Az viszont egy vissza nem térő lehetőség...ám a nővért nem hagyhatjuk itt.
- Hmmm.
- Pihenjünk néhány órát, tisztább fejjel gondhatjuk majd végig a tervet. Azt ajánlom aludjunk váltásban. Három óra múlva ébresszen. – Mondta Johannes, és Gloria szobája felé indult.

Ahogy haladok előre, vissza követve a távoli csetepaté, véráztatta vas zörgetését, csak a saját ballgaságom jár az eszembe. "Hogy lehetek ilyen felelőtlen barom?!" kiáltom magamban a gondolatok szintjén.
Nem olyan nehéz a terep, mint az gondolnánk. A tömeg már alaposan lejárta elöttem, de azért a sötétben így is jócskán el tudok veszni a pillantások elől.
Kell valami fegyver és valami vászon Pucér seggemre... Rövid távú célnak nem is rossz.
Nem is sokára meglátom az első hullákat. Bizonyára az őrszemek, nem számítottak támadásra, de egy egész déli hadtestre főleg nem. Azt se tudták mi végzet velük, egyiknek a mellkasából míg a másiknak a nyakából éktelenkedett az a nyílvessző.
Már nem csak lélekben voltak halottak...
elvettem amit találtam náluk. Egy Kardot, bár nem összemérhető a sajátommal megteszi, egy tőr az is jól jöhet. A ruha amit magamra húztam nem volt épp a méretem, de megtette és valamicske bőrpáncél is volt rajta... az se árt...
Edem pedig nem örülhet a szerencséjének sokáig, három déli katona meglátja, és a kultistaruhák miatt azonnal elindulnak feléd.
Nem semmi, estére sikerült felöltöznöm, bár az eddigi kellemetlenségek elég durván kiráztak idegileg, valahogy, hogy most újra emberesen nézek ki, végre visszatért belém a vér, pedig eddig úgy tartottam hogy a ruha nem tesz semmit.
Már épp eldobnám a hűséges takarómat, amikor az egyik sarkon befordulnak a déliek katonái. Nem semmi érzelmi hullámvasút az, amikor a váratlanul felbukkanó, lehetséges ellenségtől a szíved hirtelen úgy ver mint a kovács kalapácsa, majd mikor meglátod benünük a szövetségest, mint mikor az izzó vasat a hűs olajba mártják, hogy később, amikor ők látják meg benned az ellenséget, újra a tűzbe tegyék.Ahogy észrevettek, mindent láttak bennem csak barátot ne csak úgy izzott a szemükben a gyűlölet lángja, nem sok választásom volt: Harcolni, Elfutni vagy.... A még a kezemben tartott fegyvereket rögvest földre dobtam majd a kezeket a magasba emeltem.
- Nem Vagyok Kultista - Mondtam hangosan.
Felsziszenek ahogy az öklével gyomron vág, hát nem a legkedvesebb bánásmód valakivel aki épp az előbb dobta le a fegyverét, de érthető....
- Nem elég bizonyíték ez a két lecsupaszított agyhalott akiket ti magatok intéztetek el? Én is csak egy fogoly vagyok, Ha nem hiszitek nézzétek a kötél marta sebeket a csuklómon vagy a friss foltokat az egész testemen, elraboltak, segpucérra vetköztettek, megköötöztek és bezártak egy kibaszott ketrecbe és még azzal is basztattak, hogy ételt tettek elém mikor még a kezemet sem tudtam megmozdítani!!! - Az elején a körülményekhez mérten elég nyugodtan kezdtem, de a végére kicsit sikerült felingerelnem magam. - Csak azért jöttem vissza, hogy megkóstolhassam a vasat azzal a rohadt maszkos macskával. - újra nyugodtan
- Takarodj. - Úgy tűnik, nincsenek jó kedvükben.
Valahol ez az egész a büszkeségembe mar... mi a fenének kellett másodjára is megütnie, valami balul sülhetett el.
" A maszkos meglógott"
Nem fogok tudni beljebb jutni, ellenállás nélkül, már pedig Johnny és a kardom is ott volt. Meg próbálhatnék beosonni, talán sikerülne is, de ha nem akkor a szövetségeseim fognak meglincselni ha védekezem ha nem...
Rendben akkor elfogadom, hogy erre nem mehetek. Sietek arra amerre a lány.
Miközbe átvágok az erdőn, egyszer majdnem sikerült földrevágódnom, hála egy kiálló gyökérnek, de sikerült megkapaszkodni a fa törzsében, hangokat hallottam magam előtt. Közelebb érve két alak körvonala bontakozott ki
Megállok, majd nagyon lassan közelebb osonok, hogy lássam kik azok.
- Ki vagy? - Ripakodik rám a nagyobbik, mialatt egy nyílvesszőt süvít el a melletem.
Hasznos a figyelmeztető lövés... már ha az volt.. mert így kaphatok az alkalmon hogy bebújjak az első vaskosabb fa mögé.
- Aki ezért a nőért fellel! Azonnal tedd le azt a fegyvert! - Komolyan ez a csaj csak vonza magára a bajt.
- Vagy mi lesz? - Kérdezi a figura, újabb nyilat helyezve az idegre.
- Tényleg velem van, nem szükséges az az íj. Ide fog jönni - Mondja a csaj, ami elég fura…
- Ez az őrült a barátod? Mi lett volna ha egy Déli katona áll itt?- Közben leszedem kezembe veszem a takarót, esetleges elterelésnek jó lesz, de ki se mozdulok onnan ahol vagyok

- Szerinted én szándékosan kerültem ilyen helyzetbe?
Na jó ez kezd idegesíteni, mégis ki ez a csóka? Nem úgy néz ki mintha félre értenék egy jótét lelket.
- Honnan tudjam? Csak annyit tudok, hogy ott állsz amellett aki gondolkodás nélkül kilőtte mellőlem a levegőt. Azt mondd meg hogy ki az ördög az ott.
- Honnan ismered ezt? - Az ismeretlen egy újabb felesleges nyilat pazaról ebbe a szerencsétlen fába
- Nem tudom. Ő hozott ide.- vélhetően az idegennek- A fogadóból.

Most komolyan, ez abszurd, hogy nem tudja kimondani, hogy ez az elrablója, de még úgy is beszél vele, mintha egy régi ismerős lenne...
- Remek ezzel közelebb kerültünk. DE mivel nem tudok okot arra hogy miért ne hagyjalak titeket... Egyezzünk ki abban hogy itt megvárom, hogy elmenjetek.

- Megegyeztünk.

Megvárom míg elmenneki, majd magam is utánuk megyek bár az én célom teljesen más, keresek egy helyőrséget vagy valami hasonlót, ahol elmondhatom mégis mi a fene történt.
Tettem ugyan egy kis kerülőt, de amikor kiérek az erdőből meglepetésemre az előbbi páros, alig tizen méterekre volt tőlem. Elsőre nem értettem miért értem be őket ilyen gyorsan, de amint megpillantottam az előttem álló borzalmat, nem maradt bennem, kérdés. Hullák mindenütt, Kultisták és déliek vegyesen akár egy csatatéren. Meg se tudok szólalni
Pár pillanatba is bele telhetett, hogy magamhoz térjek a látványtól, ebbe sokat segített az, hogy a szeme sarkából láttam, ahogy hirtelen változás történt a párosban. A férfi már nem szorongatta a lányt, újra a fegyveréhez nyúlt.
Kénytelen voltam ismét az egyik fához bújni, de most már nem veszem le a tekintettem róluk. Rosszat sejtek
A férfi hirtelen felemeli a fegyverét és már tüzelne, ha egy farkas nem ugranna neki. Erre nem is számítottam, de kapok az alkalmon és de fegyvert rántva oda sietek, jobb kezembe a kardot, míg a balba a takarót veszem.
Ugyan a hátam mögül a hallok valamit, de most nincs arra időm, hogy kivárjuk mi az.
Ártalmatlanították volna a fegyverét, de a csaj hamarabb magához vette, de ekkor mint valami robbanás, repítette le az idegen magáról a farkast, az újonnan növesztett csápjaival… Ez a rohadék a Maszkos.
- Edem, hagyd az íjat!
- Hátráljunk vissza a fák közé, közel és távol egyaránt hátrányban vagyunk!
A kultista egy goromba rúgással arrébb tessékeli az ordast, majd a kinyújtott karjával nyakon fog, és szorítani kezd. Nem kapok levegőt. A hölgy próbál segíteni, rugdossa ezt a majmot, de nem sok sikerrel. A szorítás tényleg enyhül, de nem sokáig, nagyjából fél másodpercet van bármi egyebet is tenni.
Minden erőmet és halálfélelmet összekapom és belehasítok a csápba ami a torkomat tartja.
Sikerült, eleresztett, még a levegőben a vágom a takarót, majd amint földet értem belemártottam a vasat a mellkasába.
- Jól vagy?
- Pillanat
Rögves a hullához léptem és a kardomat beledöftem a torka közepébe, de teljes testsúlyommal, hogy átfúrja a gerincét is.
- Fogjuk rá.

Hajnalban Matheus kardjával az ölében ásítozott. A fogadó emeleti folyosójának sarkában ült egy rozoga széken. Jól belátta az egész területet, de amilyen fáradt volt három óra alvás után inkább csak ilyen déli teljesítményt nyújtott őrszemként.
Az egyik szóbából Gloria nővér lépett ki. Az inkvizítor csak a homlokát ráncolta rá nézve.
A másik szobából a harmadik kolléga bukkant elő. Zalasch őrá is csak a homlokát ráncolta.
- Jóreggelt, Matheus atya, Johannes atya. Jó éjszakájuk volt? – Kérdezte Gloria nővér.
Zalasch válaszként csak bólintott, majd ásított egy nagyot.
- Jóreggelt. Miután sikeresen találtunk egy újabb kultistát a lány képében, kifejezetten jobban ment az alvás. – Mosolygott Hagen. - Úgy tűnik kétlehetőségünk van: követjük a délieket, vagy tovább kutatunk Jonathan után. Én az előbbit javaslom: kitudja mit tesznek a lakókkal, ha egyszer beérnek a városba.
- Déliek. – Bólintott Zalasch megint.
- Remélem elbántak a kultistával. Mint mondtam már korábban, Jonathan valószínűleg nincs itt. Nem tudom mi volt a nyom, ami alapján azt gondolták, hogy igen. De ezt már nincs kitől megkérdeznünk. – Dühösen ez ezért felelős inkvizítorra nézett. - Ráadásul ő egy Armaros nevű mélységit szolgál, nem Xaphant. Viszont, ha a déliek után eredünk, komoly terv kell. Mi csak hárman vagyunk, az meg egy egész sereg...
- Beszélt is a kultistával, nem csak látta? – Nézett Johannes meglepetten. - Először figyeljük meg őket és nézzük meg meddig jutottak. Az is lehet, hogy már elkésünk... – Indult el kétségbeesetten a lépcsőn.
- Beszéltem is. Illetve egy kancsó bor után telekürtölte az ispotályt azzal, hogy ki ő és kit szolgál. És mielőtt megkérdezné, nem tudtam volna elfogni, éppen csak képes voltam megvédeni magam és a betegeimet. Maguknak komolyan semmit nem mondtak az eligazításon. – Ráncolta a homlokát a nő. – Mit gondolnak, a déliek leszámoltak a kultusszal, vagy lehetnek még maradványai? – Indult el ő is lefele a lépcsőn.
- Nem, engem nem tiszteltek meg ilyen információkkal. – Sóhajtott. – Tegnap este csak annyit sikerült megtudni a kultistából, hogy állítólag meghaltak a társai. Azt azonban szerintem túlzás lenne állítani, hogy az összes odaveszett…
A kis csapat kilépett a fogadóból. A dulakodás nyomai jól látszottak, és ráadásul az erdőbe vezetett egy nagy csapásnyom, ami tegnap még nem volt ott.
- És mit akar Armaros? – Nézett kérdően Matheus a nővérre, majd rálépett a déliek felfordulással szegélyezett útjára.
- Azt nem mondta. – Rázta a fejét. – Azt mondta valami Ir-Saar nevű helyen él, de még sose hallottam róla. Egyébként meg csak éljenezte, és azt ecsetelte, már Jonathan, hogy utálja a tündéket meg a világot úgy általában. – Vonta meg a vállát.
Nem sokkal beljebb haladva az erdőbe a fogadós teste a földön feküdt. A nyakából kiállt egy nyílvessző. Oldalra fordította Matheus a kardjával, majd látva, hogy lelke magasabb éghajlatra költözött úgy tett, mintha ott se lett volna.
- Mást mondott még? - Nézek a nővérre.
- Kesergett, hogy az ő lelkének már mindegy, sok rossz dolgot csinált, és őt sose szerette Isten hiába kapott tünde létére keresztény nevelést. Ennyire emlékszem. – Ekkor hirtelen elhallgatott, és megállította Hagent. Amaz suttogásra intett minket.
Mindenki előhúzta a fegyverét és egy bokrot vettek körbe.
- Judica mea. – Mutatott az idős inkvizítor a bokorra, ahogy Gloria felé ugrott egy kultista ruhájú személy belőle.
Gloria a pisztolyát a megfagyott személy homlokához helyezte:
- Jók a reflexei, atyám.
- Hányan maradtatok még? Mit akarnak a déliek? – Kezdte a kihallgatást a fiatalabb inkvizítor.
- Nem tudom, hányan maradtunk. Kevesen. Szétszórtak minket. Ölni akartak. – Zihált a kezében egy törött maszkot szorongatva.
- Xaphan merre van? – Folytatta az idősebb.
- És a kultusz vezetője? – Toldotta meg a nővér.
- Hány délit láttál? Mi az a maszk a kezedben? – Fűzte hozzá Hagen.
- A kultusz vezetőjével beszélgettek. – Vigyorgott, mint egy idióta. - A mesterem nem tudom, hol van. De ha el is mondanám, mit érnétek vele? Ő hatalmas.
Matheus fejbe vágta a kard lapos felével.
- Ő hatalmas, ha te pedig nem válaszolsz, Isten fogja eldölteni, minek vagy a vezetője.
Johannes felé tartotta a kardját, majd az arcába taposva a hátára lökte.
- Ne kelljen megismételni a kérdéseinket.
- Sok déli volt, sok! Ötven, vagy hatvan! - Vergődött a földön.
Matheus kardja ismételten fejbe találja ütni.
- Következőnek megválunk egy végtagtól. Mi ez a maszk?
Gloria leengedte a pisztolyt és kicsit odébb ált.
Johannes megint felemelte a kardját az arcába.
- Mi ez a maszk?
- A státuszszimbólumom. Semmi különleges.
- Miért gyülekeztetek itt? – Kérdezte Zalasch.
- Sereget gyűjtöttünk.
- Világuralom? – Húzta fel a szemöldökét. - Vagy csak Heimswald-Heimsroth-uralom?
- Hol vertek tábort a déliek? – A nővér lépett előre.
- Természetesen világuralom. Nem tudom. A fogadó felől jöttek, romboltak és arra is távoztak.
- És a ti táborotok? – Kérdezte Matheus.
- A tábor, milyen meglepő, a csapat útjának végén van.
- Köszönjük. - Ezzel leengedte a kardját, majd pár másodperc után fejbe lőtte.
- Körbenézek a környéken. Nem tudunk ötven délit legyőzni szemtől szemben, de harcképtelenné tehetjük őket... ha megmérgezzük a vacsorájukat. – Tervezgetett a nővér, ahogy a növények között kezdett turkálni.
- Tudunk segíteni? – Ajánlkozott fel Hagen.
És el is kezdtek növényeket szedni. Kivéve Matheus, ő csak hangosan hümmögve, és bólogatva várta, hogy végezzenek. A nővér nem soká meg is tömte a táskáját.
- Ha megtaláltuk a tábort, akkor majd fel kell őket aprítani, és bele kell szórni a kondérokba. Ha megállnak akkor főzniük is kell, ráadásul tegnap csatáztak. Szétszórjuk a növényeket és már itt sem vagyunk. – Folytatták az utat a csapáson.
Egy óra séta után egy déli őrszem állt egy fából előállított állványon. Ám persze nem vett észre semmit.
- Ha harcba kezdünk nem jutunk el a kondérokig. – Suttogta a nővér, miközben elrejtőztek.
-  Kerüljük meg a tábort, hátha találunk valahol egy pontot, ahol gyengébb az őrség. – Ajánlotta fel Hagen.
Elkezdtek átvágni az erdőn, az útjukat viszont egy pár menetelő katona állta el.
- Ha nem sikerül sehol sem besurrannunk, úgy ellophatjuk az egyik őrjárat ruháját, hogy átverjük őket.
- Gyanakodni fognak, ha eltűnik az egyik őrjárat. – Simogatta az állát Matheus.
- Nem, ha azt mondjuk, hogy mi vagyunk az őrjárat. Egyébként is gyorsak leszünk. – Bólintott a nővér.
- Ha pedig minden kötél szakad, még mindig kihasználhatjuk az eltűnt őrjárat okozta felfordulást, hogy besurranjunk. – Folytatta tovább a tervét a fiatalabb inkvizítor.
- Akkor menjünk utánuk. Le tudják őket ütni hátulról? – Állt fel Gloria, és indult lassan az ellenfél felé.
- Talán a puskatussal lenne a legszerencsésebb. Ha nem sikerül, úgy azonnal van kéznél fegyver, amivel harcolunk. – Húzta elő a pisztolyát, és indult meg ő is.
Mindenki lecsapott egy katonát hátulról, de az utolsó még rendben volt. Hagen láncai viszont megkötözték, majd Matheus küldött rá egy Judica Mea-t, és a fejébe egy kardot. Át is vették a ruháikat, és megindultak a táborhely felé. Ott többen gyanakodva néztek rájuk, mígnem el nem érték a kondérokat.
A legszélső szakács karját az idős álruhás nem-niel inkvizítor megragadta:
- Mindenki, ide! Tűrhetetlen. Mi az észak van ezzel a kajával? – Kérdezte olyan ótvarul, ahogy gondolta, hogy minden déli beszél. Lábával hangosan dobolt.
- Tudtam, hogy kár ezt a munkát férfiakra bízni! – Értett egyet az álruhás nem-niel nővér.
-  M..m... micsoda? – Reagál hebegve a megragadott.
- Mi a baj? – Néz feléjük egy másik szakács, akinek a morcos arckifejezése versenybe akart kelni Matheuséval.
- Vak vagy? – Ordított fel a csúnya északi, és elengedte az embert, akit tarott, és a másik elé lépett.
- Hihetetlen. – Forgatta Gloria a szemét. – Fogja meg. - Nyomta Johannes kezébe a táskáját. - Ha nem teszik bele a répát időben akkor nem fog megfőni, a hús viszont kemény lesz. Maguknak semmit nem tanítanak a seregben? – Arrébb húzott egy szakácsot ő is. – Most nézze meg! Hol a zeller?
- Mit csinál? Maga csak ne fűszerezzen helyettünk! – Szólalt fennhangon az egyik ellenség, ahogy meglátta, hogy Hagen főzőset játszott mögöttük, és kikapta a kezéből a táskát.
Matheus atya Judia Mea-t küldött az ellenállóra, és abban a pillanatban a nővér megfosztotta keze tartalmától.
- Maguknál csak jobban csinálná! – Hitetlenkedett a nő. – Halványítózeller. Ő legalább érti a dolgát! Szép munka katona. – Nyújtotta vissza a zsákot Hagennek.
- A hölgy csak jobban tudja! – Szórta a fiatal inkvizítor vígan a zöldeket a déli ínyencségbe.
- Na jó, takarodjanak innen! – Lökdösött el mindenkit a nagydarab eretnek. - A mai evésről lemondhatnak. Talán a holnapiról is, ha olyan kedvem lesz. Viszlát!
- Úgy főznek itt, mint északon! – Szólt be Zalasch ocsmány módon, és távozott.
- Jöjjenek. Ezek nem értenek a konyhaművészethez. – Hőzöngve szökött meg Gloria is, Hagen a nyomában.
A kis csapat sikerrel járva visszaért hát a felszerelésükhöz, és visszaöltözködtek.
- Rakat hülye. Mindkettő csapat.
- A kultisták és a déliek, vagy kikre gondol, Matheus atya? – Érdeklődött a nővér. – Mindenesetre kijár nekünk egy előléptetés. Hárman győztünk le ötven délit. Legalábbis, ha a számításaim helyesek.
- Ki má… - Válaszolna, de hangosan feldörren a gyomra élelem után kiáltva.
- Valóban, kitűnő ötlet volt, Gloria nővér. – Ezt elnézve a másik így szólt. - Azt javaslom reggelizzünk a városban. Megéheztem.
Bólintottak. És nagy egyetértésben mentek a városba.

---

Hazafelé jövet belebotlottak a halott Viktorba. Matheus jelentőségteljesen keresztet vetett.

Az elhasználatlan „fűszerekkel” teli táskáját pedig egy óvatlan pillanatban Gloria nővér gondjaira bízta.

Napkeltekor ébredtem fel, kipihenten, és éreztem, hogy a varázserőm is újra feltöltődtt. Találtam a szobában egy kancsót egy kevés állott vízzel, de az pont elég volt ahhoz, hogy arcot és nyakat mossak. Sok mindent megadtam volna egy fürdőért, de tudtam, hogy arra végképp nem volt időnk, ameddig le nem zárult ez az egész ügy.
Amikor kiléptem a folyosóra már ott találtam ébren Matheus atyát, aki csak szemöldökét ráncolva nézett rám, ahogyan mindig, és Johannes atya is éppen akkor lépett elő egy másik szobából.
- Jóreggelt, Matheus atya, Johannes atya. Jó éjszakájuk volt?
- Jóreggelt. Miután sikeresen találtunk egy újabb kultistát a lány képében, kifejezetten jobban ment az alvás. - mosolyodott el Johannes atya. - Úgy tűnik kétlehetőségünk van: követjük a délieket, vagy tovább kutatunk Jonathan után. Én az előbbit javaslom: kitudja mit tesznek a lakókkal, ha egyszer beérnek a városba.
Matheus atya felém intett a kezével, bár nem tudom ezt köszönésnek szánta-e és még mormogott is valamit. Magához képest ezt egy kedves gesztusnak értékeltem. Ásítás után a szokásos szűkszavúságával válaszolt Johannes atya terveire.
- Déliek. - Bólintott megint, megerősítve ezzel a szavait.
Felsóhajtottam.
- Remélem elbántak a kultistával. Mint mondtam már korábban, Jonathan valószínűleg nincs itt. Nem tudom mi volt a nyom, ami alapján azt gondolták, hogy igen. De ezt már nincs kitől megkérdeznünk. - néztem szúrósan Matheus atyára. - Ráadásul ő egy Armaros nevű mélységit szolgál, nem Xaphant. Viszont, ha a déliek után eredünk, komoly terv kell. Mi csak hárman vagyunk, az meg egy egész sereg...
- Beszélt is a kultistával, nem csak látta? - nézett rám meglepetten Johannes atya. Bár azok után hogy az erdőben még azon is csodálkozott, hogy azért engem küldtek, mert már láttam, nem kellett volna, hogy meglepődjek. - Először figyeljük meg őket és nézzük meg meddig jutottak. Az is lehet, hogy már elkésünk... - indult el lefelé a férfi az emeletről, Matheus atya és én pedig követtük.
- Beszéltem is. Illetve egy kancsó bor után telekürtölte az ispotályt azzal, hogy ki ő és kit szolgál. És mielőtt megkérdezné, nem tudtam volna elfogni, éppen csak képes voltam megvédeni magam és a betegeimet. - nem láttam értelmét elhallgatni semmit. Talán csak azt, hogy nem azért engedtem el, mert biztosan nem tudtam vele elbánni, hanem mert meg akartam menteni a lelkét, és hinnem kellett benne, hogy ez lehetséges volt. Igazából nem bántam olyan nagyon, hogy nem találtuk meg. - Maguknak komolyan semmit nem mondtak az eligazításon. - ráncoltam a homlokom. - Mit gondolnak, a déliek leszámoltak a kultusszal, vagy lehetnek még maradványai?
Sajnos úgy sejtettem ha kultistát találtak itt, akkor aligha kaphattunk reggelit, és kénytelenek leszünk üres gyomorral teljesíteni a feladatot. Talán lett volna miből főznöm egy híg levest, de egyszerűen annak sem volt időnk nekilátni. Veszélyes helyen voltunk és akármelyik csapatnak eredtünk a nyomába, bottal üthettük, ha leálltunk főzni és falatozni.
- Nem, engem nem tiszteltek meg ilyen információkkal. - sóhajtott egyet Johannes atya. - Tegnap este csak annyit sikerült megtudni a kultistából, hogy állítólag meghaltak a társai. Azt azonban szerintem túlzás lenne állítani, hogy az összes odaveszett...
A fogadóból kilépve lopakodva indultunk el felderíteni a környéket. A déliek nyomait nem volt nehéz megtalálni még nyomkövető nélkül sem. A gyepen tisztán látszott a csapásvonal, ami jelezte egy nagyobb csapat páncélozott hadosztály haladását. Az egyik az erdőbe vezetett - nyilván akik felszámolták a kultistatábort, a másik pedig ívesen kanyarodott el, mintha megkerülte volna a várost. Az utcákon egy teremtett lelket sem láttunk. Eljátszottam a gondolattal, hogy talán mindenki kultista volt már és a déleik lemészárolták őket. Szörnyűséges lett volna, de sajnos egyáltalán nem volt lehetetlen. Ezeket a gondolataimat viszont inkább megtartottam magamnak. Ha így volt, akkor rajtuk már nem tudtunk segíteni.
- És mit akar Armaros? - nézett rám Matheus atya, miközben megindult az erdőbe vezető csapáson, minden kérdés nélkül. Kis szerencsével mindegy volt, ígyis úgyis egy táborba kellett, hogy vezessen az utunk. A kérdésére megráztam a fejem.
- Azt nem mondta. Az mondta valami Ir-Saar nevű helyen él, de még sose hallottam róla. Egyébként meg csak éljenezte, és azt ecsetelte, már Jonathan, hogy utálja a tündéket meg a világot úgy általában. - vontam vállat miközben követtem az inkvizitort. Utunkat letört ágak és letaposott bokrok szegélyezték, ha akartuk se tudtuk volna eltéveszteni a csapást. Nagyjából tíz méter után leltünk rá a fogadós holttestére. Egy nyíllal a nyakában feküdt egyszerűen kiterítve. Az erdő szokatlanul csöndes volt, sem madarak, sem kisebb emlősök neszezését nem hallottuk, mintha minden teremtett lélek megijedt és elbújt volna a menetelők elől, és még nem mertek visszatérni. Matheus atya a kardjával a hátára lökte a fogadóst, de tovább nem foglalkozott a testtel.
- Mást mondott még? - kérdezte tőlem.
Igyekeztem visszagondolni a részletekre, de azóta már eltelt jópár hét.
- Kesergett, hogy az ő lelkének már mindegy, sok rossz dolgot csinált, és őt sose szerette Isten hiába kapott tünde létére keresztény nevelést. Ennyire emlékszem.
Ekkor tőlünk néhány méterre megrezdült az egyik bokor. Ha alapvetően nem lett volna ekkora csönd, fel sem tűnt volna. Így viszont megállítottam Johannes atyát és arra felé böktem a fejemmel. A fogadóssal nem törődtem, rajta már nem segíthettünk.
Johannes atya értette a célzást, intett a kezével és halkan suttogott is, hogy vegyük körbe a bokrot. Előhúzta a kardját, én pedig a fenrirt, de ahogy megközelítettük, felém rohamozva próbált meg kitörni a körünkből. A megszokott fekete-barna egyenruhát viselte, így meg se kellett kérdeznünk, hogy kultista-e. Mielőtt ledönttt volna a lábamról, Matheus atya rögvest rámutatott a férfira.
- Judica me.
Amikor pedig az megdermedt a fájdalomtól, nekem is volt időm a homlokának szegezni a pisztolyom.
- Jók a reflexei, atyám.
Biztos, ami biztos Johannes atya is lebénította újra a Judica Mea-val, mielőtt nekikezdtünk volna a kérdezősködésnek.
- Hányan maradtatok még? Mit akarnak a déliek? - kezdte meg a vallatást a fiatalabb inkvizitor. A kultista arcára egyszerre ült ki a fájdalom és a félelem. Az egyenruháján kívül szakadt köpenyt viselt, kezében pedig egy összetört maszkot szorongatott. Úgy tűnt alaposan megtépázták őt a déliek, és szerencsétlenségére hiába menekült el, belefutott két inkvizitorba és belém.
[color=aqua- Nem tudom, hányan maradtunk. Kevesen. Szétszórtak minket. Ölni akartak. [/color]- Zihálta ijedten. Ezen a ponton már nem volt oka sem hazudni, sem rejtélyeskedni. Matheus atya is felemelte a pisztolyát.
- Xaphan merre van?
- És a kultusz vezetője? - toldottam meg én is még egy kérdéssel, hiszen a gyökerénél kellett elvágnunk a problémát, ugyanakkor nem hittem, hogy hármasban képesek lennénk legyőzni egy mélységit.
- Hány délit láttál? Mi az a maszk a kezedben? - kérdezte Johannes atya is.
[color=aqua- A kultusz vezetőjével beszélgettek. [/color]- Kényszerített valami eszelős vigyort a képére, de átütött rajta a hihetetlen fáradtság, így nem volt olyan meggyőző. [color=aqua- A mesterem nem tudom, hol van. De ha el is mondanám, mit érnétek vele? Ő hatalmas.[/color]
Matheus erre a mondatra fejbevágta a kard lapjával. Inkvizitoroknak nem mondunk olyat, hogy egy mélységi mennyire hatalmas.
- Ő hatalmas, ha te pedig nem válaszolsz, Isten fogja eldönteni, minek vagy a vezetője.
Johannes atya a kultista arcába taposott és hátralökte vele. Varázsolhatott valamit mert a férfi izmai ismételten megmerevedtek a fájdalomtól.
- Ne kelljen megismételni a kérdéseinket.
[color=aqua- Sok déli volt, sok! Ötven, vagy hatvan![/color] - Vergődött a földön, majd megkönnyebbült, amikor elmúlt a fájdalom. Matheus atya újra fejbecsapta a kardlappal. Ő úgy tűnt varázslat helyett jobban kedvelte a puszta fizikai fenyítést.
- Következőnek megválunk egy végtagtól. Mi ez a maszk?
Leengedtem a pisztolyt és rábíztam a dolgot az urakra. Értették a dolguk, nekem pedig elfáradt a kezem.
- Mi ez a maszk? - kérdezte Johannes atya, miközben a kultista újra összerándult a fájdalomtól.
[color=aqua- A státuszszimbólumom. Semmi különleges.[/color] - majd fel is lélegzett, mikor válaszolt. Érdekes mágia volt az inkvizitor atyáké.
- Miért gyülekeztetek itt?
[color=aqua- Sereget gyűjtöttünk.[/color] - válaszolta a férfi, és látszott az arcán a megkönnyebbülés, hogy Matheus atya már csak kérdezett, de nem kínozta tovább.
- Világuralom? - Húzta fel a szemöldökét az atya. - Vagy csak Heimswald-Heimsroth-uralom?
- Hol vertek tábort a déliek? - tettem fel a lényegi kérdést inkább. Ezek már nem fognak uralkodni semmin.
[color=aqua- Természetesen világuralom.[/color] - mondta a kultista szinte lefitymálóan, majd felém fordult. Az inge alól egy fém medál bukkant elő, de túl kicsi volt ahhoz, hogy egyből lássuk. [color=aqua- Nem tudom. A fogadó felől jöttek, romboltak és arra is távoztak.[/color]
- És a ti táborotok?
A többiekre néztem. Lehet mégse az erdőn át kellett volna jönnünk... Ellenben volt ötletem hogyan szabotáljuk a délieket. Innentől pedig néztem a növényzetet. Bürök, ricinus mind nőtt észak összes erdejében. Ha nem is elég, hogy megmérgezzünk egy sereget, elég volt, ha megbetegítjük őket... Amúgy se gondoltam, hogy a kultistából több hasznos dolgot ki tudnánk húzni. Úgy tűnt, Johannes atya is hasonlóan látta a dolgot, előbb rám nézett, hogy akarok-e még mondani valamit, majd Matheus atyára.
[color=aqua- A tábor, milyen meglepő, a csapat útjának végén van.[/color] - Mondta a kultsita, majd ösztönösen hátrébb kúszott a kard hegyétől.
- Köszönjük. - engedte le a kardját Matheus atya, majd néhány másodperc múlva nemes egyszerűséggel fejbelőtte a kultistát. Nem is vártam tőle mást. Felsóhajtottam. Itt volt az ideje, hogy megosszam a tervem a többiekkel is.
- Körbenézek a környéken. Nem tudunk ötven délit legyőzni szemtől szemben, de harcképtelenné tehetjük őket... ha megmérgezzük a vacsorájukat.
- Tudunk segíteni? - kérdezte Johannes atya, de nehezebb lett volna elmagyarázni, hogy pontosan mit keresek, mint egyszerűen megkeresni. Nagyjából a csapástól tíz méteres körzetben kezdtem keresgélni és szerencsére húsz perc alatt több mindent is találtam. Néhány bürök és egy két mandragóra gyökér volt a környéken, de találtam egy köteg lapályi murkot is. Igyekeztem úgy learatni őket, hogy minél kisebb daraboknak legyenek, hogy utána kevés dolgunk legyen vele. Megtömtem a táskám és adtam belőle a többieknek is.
- Ha megtaláltuk a tábort, akkor majd fel kell őket aprítani, és bele kell szórni a kondérokba. Ha megállnak akkor főzniük is kell, ráadásul tegnap csatáztak. Szétszórjuk a növényeket és már itt sem vagyunk.
Johannes atya szótlanul bólintott, majd mint tovább lopakodtunk az úton, hogy ráleljünk a déliek táborára. Nem volt közel. A csapás visszavitt minket a városba, ami még mindig furcsán üresnek tűnt. Az ablaktáblák csukva voltak, és nem láttam testeket sem, így a korábbi rémséges vízióm a mészárlásról alaptalannak bizonyult. Talán csak nem mertek előjönni az emberek a csata után. Az utunkat így legalább zavartalanul tudtuk folytatni, ami egy jó óra után visszakanyarodott az erdő egy ritkásabb szegletébe. Kisvártatva feltűnt egy fából eszkábált őrállás. Mozgást láttam a tetején, de úgy tűnt, még nem vett észre minket.
AZ inkvizitorokra néztem.
- Ha harcba kezdünk nem jutunk el a kondérokig. - suttogtam.
- Kerüljük meg a tábort, hátha találunk valahol egy pontot, ahol gyengébb az őrség. - javasolta Johannes atya, és jobb híján mi is egyetértettünk a tervével. Egy ideig könnyedén tudtunk haladni, majd az utunkat menetelő katonák keresztezték. Őrjárat lehetett, így gyorsan mind kihúzódtunk oldalra a fák közé, hogy ne lássanak meg minket. Szerencsére csak négyen voltak.
Rudy / Lance Kalvermúlt kedden [color=red]0:[color=white]7-kor
El is indultok akkor az egyik irányba, egy ideig haladtok, azonban az utatokat menetelő katonák keresztezik. Nem néznek oldalra, van időtök oldalra kihúzódni.
- Ha nem sikerül sehol sem besurrannunk, úgy ellophatjuk az egyik őrjárat ruháját, hogy átverjük őket. - suttogta Johannes atya.
Mathaus atya az állát simogatta.
- Gyanakodni fognak, ha eltűnik az egyik őrjárat.
[color=firebrick]- Nem, ha azt mondjuk, hogy mi vagyunk az őrjárat. Egyébként is gyorsak leszünk.- - értettem egyet Johannes atyával
- Ha pedig minden kötél szakad, még mindig kihasználhatjuk az eltűnt őrjárat okozta felfordulást, hogy besurranjunk.
Ez már elég meggyőző lehetett, mert az idősebb inkvizitor is rábólintott.
- Akkor menjünk utánuk. Le tudják őket ütni hátulról? - kérdeztem de már mentem is.
- Talán a puskatussal lenne a legszerencsésebb. Ha nem sikerül, úgy azonnal van kéznél fegyver, amivel harcolunk. - mondta Johannes atya, és a Gungnirt előhúzva ment ő is utánuk.
Szerencsére sikerült utánuk lopakodni. Beértük őket és jó takarásban is voltunk ahhoz, hogy előre törjünk. Egyszerre támadtuk meg őket, Matheus a kardjával, Johannes és én a gungnirral. Az atya még az láncait is bevetette, hogy a negyediket lefogja. Utóbbit Matheus atya ez után fejen szúrta, hogy ne rugdalózzon tovább. De legalább hárman csak elájultak…
Igyekeztem lehámozni az egyikről a páncélt és a ruhát, majd bevonultam egy bokor mögé átöltözni. Nevetségesen nézhettem ki. A ruhák is, és a mellvért is nagyok voltak rám, a lábszárvédő elállt a vékony vádlimtól, és az alkarvédő is lötyögött rajtam, de így kellett bemasíroznom a táborba. A ruháimat és a fegyvereimet elrejtettem egy bokor alatt, majd előléptem. Az urak messze jobban festettek nálam, illett rájuk a páncél, noha a déli színek furcsán hatottak mindannyiunkon. Egyedül a táskák voltak nálunk a mérgező növényekkel.
Megindultunk arra, amerre a tábort sejtettük. Szerencsére nem volt messze, néhány perc múlva rábukkantunk a sátrak és katonák rengetegére. Néhányan megnéztek minket, de Matheus atya határozottan masírozott egy irányba, ahonnan fővő raguleves illatát hozta el a szellő. Teljesen megértettem a sietségét, mind éhesen voltunk már. Az orrunkat követve hamar rá is leltünk a hat kondérra, ami körül négy szakács sürgölődött. Nem nagyon néztek fel, minden figyelmüket az ételnek szentelték, ahogyan azt kellett… És ami nekünk éppen egyáltalán nem jött kapóra.
Matheus atya odament az egyik szélső szakácshoz, megragadta a karját és dühösen belemutatott a kondérjába.
- Mindenki, ide! Tűrhetetlen. Mi az észak van ezzel a kajával? - kérdezte felháborodva, miközben a talpával a földön dobolt. Odaléptem én is.
- Tudtam, hogy kár ezt a munkát férfiakra bízni! - tódítottam.
Mostmár Johannesen múlt az első kondér mérgezése. Vagy lehetőség szerint minél többé. Szerencsére a férfinek nem kellett külön szólni, ameddig a szakácsok körénk gyűltek, ő serények elkezdte beledobálni a mérgező leveleket és gyökereket a kondérokba, mintha vidáman fűszerezte volna őket.
- M..m... micsoda? - Hebegett-habogott a megragadott férfi, ahogy a többi szakács is odagyűlt.
- Mi a baj? - Kérdezte az egyik, aki valamivel gorombábbnak tűnt a többieknél.
- Vak vagy? - tette fel a költői kérdést Matheus atya, miközben elengedte az egyiket, és a másik felé lépett, és mutatott bele a kondérba.
- Hihetetlen. - forgattam a szemem jó látványosan. - Fogja meg. - nyomtam Johannes kezébe a táskám, nehogy kifogyjon munícióból. - Ha nem teszik bele a répát időben akkor nem fog megfőzni a hús viszont kemény lesz. Maguknak semmit nem tanítanak a seregben? - arrébb húztam a szakácsot, hogy a fiatalabb inkvizitor odaférjen a kondérokhoz. - Most nézze meg! Hol a zeller?
Az egyik szakács ekkor észrevette Johannes atyát, miközben ténykedett.
- Mit csinál? Maga csak ne fűszerezzen helyettünk! - Mordult rá, és kikapta a kezéből a táskát, hogy megnézze mi van benne. Matheus atya emelte a kezét megint.
- Maguknál csak jobban csinálná! - tépem ki a szakács kezéből a táskát és belenéztem, mintha nem tudtam volna egészen pontosan, hogy mi volt benne. - Halványítózeller. Ő legalább érti a dolgát! Szép munka katona. - adtam vissza a táskát Johannesnek, hogy befejezhesse amit elkezdett.
- A hölgy csak jobban tudja! - mondta Johannes majd nagy dühösen belevágta a nvényeket a kondérba, hogy véletlenül se láthassák, hogy pontosan mi az.
- Na jó, takarodjanak innen! - Fogyott ki a béketűrésből a goromba férfi, és ellökdösött minket. De addigra már mindegy volt. - A mai evésről lemondhatnak. Talán a holnapiról is, ha olyan kedvem lesz. Viszlát!
- Úgy főznek itt, mint északon! - morogta Matheus atya.
- Jöjjenek. Ezek nem értenek a konyhaművészethez. - lépdeltem el határozottan a kondéroktól, majd az erdő felé vettük az irányt, de úgy, hogy látszódjon mennyire dühösen is trappoltunk. Majd végül kiértünk a táborból. El sem hittem, hogy megcsináltuk, és hogy ennyire könnyedén ment. Megkerestük a holmijainkat, így végre ledobhattam magamól a páncélt és a déli egyenruhát, majd újra tisztességes északi apácaként folytattam az utam.
- Rakat hülye. Mindkettő csapat. - morogta Matheus atya és a falu felé vette az irányt.
- A kultisták és a déliek, vagy kikre gondol Matheus atya? Mindenesetre kijár nekünk egy előléptetés.. Hárman győztünk le ötven délit. Legalábbis ha a számításaim helyesek.
- Valóban, kitűnő ötlet volt, Gloria nővér. - mosolygott rám Johannes atya, immáron ő is szokásos ruháját viselve.- Azt javaslom reggelizzünk a városban. Megéheztem.
- Ki má... - kezdte Matheus de mondandóját félbeszakította a hangos gyomorkorgás, így inkább csöndben maradt egyetértése jeléül. Bólintottam én is. Azt hiszem még soha nem volt ekkora összhang közöttünk.

Edem egy mozdulattal kirántotta a kardot a férfi torkából, majd ruhájába törölte a rákerült vért.
- Megjöttek a barátaink. Remélem, most nem kell sokat magyarázkodnom – lépett mellém, mikor a déliek már kellő közelségbe kerültek.
Én is a közeledők irányába fordultam, de reméltem, hogy ezúttal nem lesz részem semmilyen kellemetlen meglepetésben, bár egyelőre semmi gyanúsát nem fedeztem fel rajtuk, egyszerű déli katonáknak tűntek.
- Reméljük, bár talán ez nem szorul túl sok magyarázatra - mutattam a holttest irányába. - Legalábbis egyelőre.
A katonák hamarosan ki is értek a fák közül, mire pár lépéssel én is közelebb mentem hozzájuk. Sikerült elszöknünk a táborból, és a kultista férfi se kapott meg minket elégtételként, úgyhogy ennek a találkozásnak tényleg problémamentesen kellett lezajlania. Persze, élőként a hullatenger mellett, az ellenkezőjén se kellett volna meglepődni, pláne, hogy közel sem volt egyértelmű, kinek is az oldalán állunk. Vagyis egyáltalán nem.
- Gyerünk srácok! Vannak még! – kiáltott fel az egyik élen járó katona, mikor észrevett bennünket, mire még nagyobb lendülettel kezdtek közeledni.
Úgy tűnt, mégse lesz ez olyan egyszerű. Bár igaz, semmi nem árulta el rólunk, hogy ne lettünk volna mi is kultisták. Főleg úgy, hogy Edem az ő ruhájukat viselte, jutott hirtelen eszembe.
- Komolyan túl sok a hülye a seregben... – súgta oda, majd az előbb megtisztogatott kardot visszahajította a hullába, és felemelte immár üressé vált kezeit.
- Foglyok vagyunk, nem agyhalott kultisták!
Ránéztem, de nem válaszoltam semmit, csak követve a példáját én is feljebb emeltem a karom, és eléje álltam.
- Várjanak! Mi nem vagyunk kultisták, és nem is az ő oldalukon állunk! Minket is fogvatartottak, ő volt az utolsó - mutattam a mögöttünk fekvőre.
A férfi felemelte a kezét, mire mindannyian lelassítottak, végül megálltak. Két férfi lépett előre, nem túl bizalomgerjesztő ábrázattal, majd durván a földre löktek. Mire bármit is reagálhattam volna, már mindkettőnket újra felemeltek, és a főnökükhöz léptek.
- Ugyan miért hinném ezt el?
- Kötélnyomok a csuklón és szerte az egész testen, nem beszélve a különféle kék - zöld és lila ütésnyomokról, arról a lényegtelen dologról meg ne is beszéljünk, hogy a szervezet egyik fejét épp az imént fektettük ki. Ha valaki erre gerjed, még meleg...
Nem gondoltam, hogy az utolsó megjegyzést most bármelyikük is kifejezetten értékelné.
- Igen - erősítettem meg én is előrenyújtva a saját karom. - Ebből a fogadóból vittek el minket, és most ugyanide hoztak vissza, csak ő sem számított arra, hogy már mindenki halott. Én druida vagyok, nem kultista - tettem hozzá még egyszer, és közben Shade is odasétált mellém, de nem fenyegetően, végül pedig megállt.
A férfi a hullára irányította a tekintetét, komótosan közelebb lépkedett hozzá, majd vizsgálni kezdte. Egy ideig mustrálta, aztán letépte a nyakláncát, visszasétált hozzánk, majd meglengette előttünk, bár nem igazán értettem, mit kellene néznem rajta.
- Talán igazatok van... – mélázott el, azonban ahogy Edem felé nézett, valamin megakadhatott a szeme, mert furcsává vált a tekintete, majd erős tikkelésbe kezdett. Kezdetben azt gondoltam, biztos ennek is a ruhához van köze, és valami rajta maradhatott, vagy alapból volt rajta valami, ami ezidáig nekem nem szúrt szemet, mert számomra nem bírt különösebb jelentéssel.
- Mellesleg a ruha alapján nemcsak kultista, de nekromanta is lennék, már amennyi vér került rá, csak élőholt lehetnék.... A Déli Hadsereghez tartozom, erre utaztam, és pihentem a fogadóban. Másnap elraboltak, és ketrecbe zártak. Miután kiszabadultam, csak azon járt az eszem, hogy megnyuvasszam ezt a rohadékot. Néhány katonád, még igazolhatja is hogy ezt mondtam... – folytatta Edem, mit sem törődve mindazzal, ami körülötte zajlott.
A hadsereghez? Felrémlett előttem, mikor egy szál lepedőben futkosott a fogadóban. Akkor biztosan nem is hittem volna el, hogy a hadsereghez tartozna. Az előbbi férfivel való viaskodás után viszont már valamivel könnyebb volt, de... akkor is meglepett, és ez valószínűleg az arcomra is kiült.
- Mi ez a nyaklánc? - szólaltam meg, visszatérve az előbbi problémára.
- Minden kultistán volt ilyen. Így, vagy úgy - szólalt meg fenyegetően, majd elindult Edem felé. - Honnan szerezted? - mutatott rá fenyegetően a kardjával.
- Te meg mire...
Láttam, hogy valami nem stimmel. Először azt gondoltam, hogy Edemen talált valamit, de ahogy az ő tekintete is továbbhaladt az őt tartó férfi felé, összezavarodtam. A kezén egy gyűrű volt, de nekem különösebben nem mondott semmit, ahogy korábban a nyakláncot se vettem észre, legalábbis nem tűnt fel, hogy minden fogvatartón lett volna.
- Csajszi, baj van…
Oldalt rásandítottam, én is kezdtem érezni az egyre fokozódó feszültséget, majd mikor szemem sarkából megláttam, hogy az egyikük egy követ hajít Shade felé - mire amaz felmordult -, egyértelművé vált, hogy valami itt nagyon nincsen rendben. Gondolatban figyelmeztettem Shade-et, bár valószínűleg erre nem sok szükség volt, viszont készen álltam, hogy amint egy rossz mozdulatot tesz valamelyikük, cselekedni kell.
- B... bocs főnök, volt a táborban egy fura kőkör, az most mindegy, na és ott egy zsák, feltúrtam, abban volt. Felvettem, mert jól néz ki. Egy kard is volt közte, azt is elhoztam – szólalt meg végül a férfi kissé zavartan.
- Mily véletlen, hogy pont te... – kezdte Edem sejtelmesen, de végül nem folytatta.
Úgy gondoltam, ez most nem a legmegfelelőbb pillanat kérdéseket feltenni, de az meglepett, hogy neki is köze van ebből az egészből valamihez. Igaz, Johnny-ról is végül derültek ki dolgok, szóval már semmin se szabadott volna meglepődnöm.
- Vedd le, és add ide - szólt hidegen a parancsnok. - El kell vinnünk őket a parancsnokságra, megvizsgáltatni a mágusokkal.
A férfi erre egyik kezével elengedte Edemet, habár a másikkal még szorosan tartotta, és leeszkábálta magáról a rajta lévő cuccokat. A parancsnok mindent elvett tőle, a gyűrűt a zsebébe tette, egy kardot pedig az oldalára helyezett; végül tekintete újra felénk tévedt.
- Akkor veletek most mit csináljunk? Mi a garancia, hogy nem lepte el az agyatokat a mélységiek fertője?
- Összesen annyival szolgálhatok, hogy a legközelebbi falut, már nem ezt, alig pár napja hagytam el, és a fogadós biztos tudja is igazolni. Talán ennyi időt még kibírt a józanságom. A csajt meg én igazolom, ő aznap érkezett a fogadóba, amikor minket elraboltak – ekkor egy másik férfi felé fordult, ahhoz, aki az előbb Shade – et célozta meg.  - Egy druida ordasát nem ajánlott dobálni, már ha szeretnéd, ha a tökeid ott maradjanak, ahol vannak.
Nem tudtam, hogy egy kultista szokott-e ennyit beszélni, de a jelenlegi helyzet ellenére se tudtam megállni, hogy finoman el ne mosolyodjak, habár ez valóban alig volt észrevehető. Viszont a csaj szóból már kissé elegem volt.
- Nem tudom, hogyan lehetne ezt ténylegesen igazolni, mindenesetre még nem támadtunk rátok. Shade se, pedig én is láttam a mozdulatot - néztem rájuk rosszallóan. - Szerintem mi zavarjuk most a legkevesebb vizet, inkább ezzel kellene valamit csinálni. – Fejemmel a tetemek felé böktem. - A többieket elkapták?
A férfi ránk nézett, majd lemondóan sóhajtott.
- Engedjétek el őket. Sok vizet úgyse tudnak ilyen kevesen okozni – mondta, mire mindkettőnket elengedtek.
Örültem, hogy végre (ismét) elengedtek, valószínűleg még egy zsákot is kevesebbet nyüstölnek, mint ahogy azt velem tették az utóbbi egy napban.
- Menjetek, amerre jól esik. - Azzal intett a csapatának, hogy folytassák a menetelést, majd elindultak.
- Köszönjük a megértését. Még volna egy utolsó kérésem mielőtt elmennék. Kérem vissza a kardomat és a csomag minden tartozékát, amit a táborban találtak, leszámítva a gyűrűt.
- Köszönjük - vetettem még oda én is.
Edem hangjára azonban visszafordult a férfi.
- Miért adnám oda?
- Mert mások tulajdonát eltulajdonítani tudtommal mindenhol bűnnek tartják szerte az egész kontinensen, még akkor is, ha azt már eleve egy tolvajtól szerezte. Ha szükséges, bizonyíthatom a tulajdon jogomat, tekintve, harcosként elég nagy becsben tartom a fegyverem, hogy számos sajátosságot rejtsen magában, és a csomag legtöbb tartalmáról elmondható mindez, főleg hogy nem egyet magam készítettem.
- Nálam nincs semmilyen csomag, a kolléga csak a kardot és a gyűrűt hozta el.
Ekkor kihúzta a kardot a markolatából, majd rögtön vissza is dugta, és Edem felé dobta.
- Tudod mit? Vigyed – nézett rá undorodva, miközben visszasietett a csapat élére.
- Nagyon kedves – vette magához, majd a másik felé fordult – Ez esetben megmondanád, hol a többi része?
Felsóhajtottam. Már éppen elengedtek volna, de nem, még nem történt elég baj.
- Miért olyan fontos az? – fortyantam fel.
A férfi azonban már nem figyelt rá, végleg magunkra hagytak bennünket, nemsokára már csak távolodó alakjukat láttuk.
- Téged nem zavarna, ha reggel seggpucéran ébrednél, és a holmidnak se híre, se hamva?
- De, nyilván. Jelenleg viszont az se érdekelne, amíg békén hagynak. Nekem ennyi elég volt, és szerintem te is engedd el.
- De hát elengedtem...  nem futok utánuk a takarómat csattogtatva, hogy foglalkozzatok velem.
- Helyes. De... - jutottak eszembe a korábban mondottak. - Volt közöttük mágikus tárgy is, ugye?
- Az kicsit túlzás, hogy mágikus, de számomra nagyon értékes holmi.
- Értem. De legalább élünk. - Jelenleg nem sok együttérzés szorult belém. - Én biztos voltam benne, hogy nem szabadulunk ki soha, és tényleg elveszik majd az eszünket...
- Fiatal vagy még ahhoz, hogy ilyen hamar feladd a dolgot...  De elismerem, rémisztő egy ördögi kör volt, külső segítség nélkül nem is tudom, hogy jutottunk volna ki. Tanulság, meg kell kérnem egy szabadulóművészt, hogy tanítson meg a művészetére – mondta, az utolsót már jóval lelkesebb hangnemben, majd megsimogatta a fejem. - De kijutottál, s ez a lényeg.
Meglepett a gunyoros-cinikus, valamint ideges hangnem után ezt hallani, az utolsó gesztus pedig még jobban.
- Nem vagyok már olyan fiatal – köhintettem zavartan. Az utóbbi hónapok eseményei után pedig tényleg nem éreztem magam annak, több megpróbáltatáson mentem keresztül, mint eddigi életemben összesen. - De szerintem most mennünk kéne. Mit gondolsz, mi lehet Johnathan-nel?
- Sok lehetőség van, és nem hiszem, hogy a legtöbbet hallani szeretnéd... Egyelőre annyit tudok mondani, hogy nem cipeltek magukkal foglyokat, és nem is nézett ki úgy, hogy akarnak ejteni, szóval ha ki, khm, akkor...
- Igen...?
- Említetted, hogy korábban már üldöztetek kultistát, vagy valami ilyesmi. Van ennek ahhoz köze, hogy titeket is elvittek? Az igaz, hogy engem is, de az gondolom lerí, hogy én inkább csak rosszkor voltam rossz helyen.
- ... Fene tudja, nem zárok ki semmit, ha nincs olyan tény, ami miatt megtehetném, de most az a tény, hogy valóban van rá esély, bár nem sok. Ha valóban ez állna, akkor ez a tábor azért lett ide rakva, mert valamelyikünk ide tartott. De akkor is túlzás, egyszerűbben is megoldhatták volna.
Ettől nem lettem okosabb, de tudtam, hogy bizonyos dolgokra úgyse fog soha fény derülni. Shade még mindig a távozók irányába fordította a fejét, így odahívtam magamhoz, és megkértem, hogy nézzen szét a környéken, valóban egyedül vagyunk-e, vagy esetleg van még (vagy már) a közelben valaki.
Szaglászni kezdett, fejét egyik irányból a másikba fordította, végül tekintete a fogadón állapodott meg, és felváltva járkált köztem és az épület között. Valóban világosság szűrődött ki onnan, így nem lett volna tanácsos sokáig egy helyben időzni.
- Jobb lenne útnak indulni, ha minden igaz, a falu végén van egy kis tartalék holmim, csereruhával, én oda megyek. Nem lenne jó, ha még néhányszor összekevernek ezekkel a majmokkal - ajánlotta Edem, egyben saját gondolataimnak is hangot adva.
- Azt én is minél hamarabb lecserélném.
És hova menjek én? Semmit nem ismertem még a városból, a fogadó volt az első hely, ahova betértem. Kénytelen leszek most is valami ideiglenes szállást keresni, amíg nem döntöm el, mit is akarok. Csak nem gyűjtenek foglyokat mindegyikben.
- Igen - néztem a fény irányába -, most már tényleg menni kellene, nem szeretném még egyszer végigjátszani azt, amit a katonákkal.
- Amúgy mi a neved, legutóbb nem mutatkoztál be, és kicsit zavaró, hogy folyton csajnak vagy lánynak kell nevezni téged. Hogy hívhatlak? Az se zavar, hogy álnév...
- Ó, ne haragudj. - A sok történés között ez valóban kimaradt.  - Tessa Hendriks vagyok - mutatkoztam be végül.
- Örülök! A nevemet meg már tudod, de Edem Ara, csak az illendőség miatt. Na, akkor én indulok, ha gondolod, elkísérlek a következő faluba, ott van egy fogadó, ahol nem szokták az embereket eladni.
- Én is örültem a találkozásnak, bár jobban is elsülhetett volna. És köszönöm, hogy segítettél, nem hiszem, hogy ha egyedül kellett volna megbirkóznom ezzel, sikerült volna.
Meglepett, hogy így kitalálta, mire gondolok. Ennyire... elveszettnek tűntem volna?
- Hát, azt megköszönném - néztem rá hálásan.
- Akkor indulás a falu széli névtáblához kiásni a ki batyut, ruhát cserélni, és továbbmenni.
Bólintottam, majd elindultunk, immár örökre magunk mögött hagyva a kellemetlen képeket, hogy mindez már csak emlékeinkben éljen tovább.