Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
![[Magánjáték: Virág a hamvakból] - Page 2 Empty](https://2img.net/i/empty.gif)
![[Magánjáték: Virág a hamvakból] - Page 2 Left_bar_bleue](https://2img.net/i/fa/i/left_bar_bleue.jpg){kind=small}
![[Magánjáték: Virág a hamvakból] - Page 2 Empty_bar_bleue](https://2img.net/i/fa/i/empty_bar_bleue.jpg){kind=small}
- Miért éltek idekint, ha nem bírjátok az emberek közelségét? - bukott ki belőlem, mintha csak sóhajtottam vagy levegőt vettem volna.
Megpróbáltam olyannyira a megszokott, semleges ábrázatomat felölteni, amennyire a helyzetből fakadóan képes voltam rá. Nem kellett mást tennem, csak ezt fenntartani, mint oly' sokszor azelőtt, s nem értettem, miért okozott ekkora megterhelést. Amit pedig ők nem fognak érteni, az pedig az volt, mégis mi a csodát érthettem az idekint alatt, így, ebben a megfogalmazásban, ráadásul mindezt úgy kijelentve, hogy még itt is ültünk, az erdőben, a tisztáson. Nem tudhatták, hogy az erdőre gondolok, az idekint pedig minden, de minden, ami rajta kívül esett. Hellenburg. A többi város. Falvak. Végtelennek tűnő, megművelt földek és mezők. Legelők. Bármi, amit nem védtek évtizedes, -százados törzsek és nem terjengett benne az aljnövényzet és bomló avar jellegzetes illata. Olyannak kellett látszanom, mintha az iménti dolgok meg sem történtek volna, mintha hírből sem ismertem volna azt a lányt, aki azt művelte, azt a végzetes hibát: felfedni magát, legalábbis jó úton járni, hogy sikerüljön. Nem tudtam, mi ütött belém, csak azt, hogy minél hamarabb el kell ezt feledtetnem velük. Már ha még lehet. Dühös voltam belül, mélyen eltemetve, szívem köré szorítva vissza az irdatlanul forró, maró lángokat, hogy féken tartsák, és ne mondassa ki velem leghőbb, régóta vágyott kívánságát:
Valaki segítsen.
Segítség? Mi volt az nekem? Sosem kellett. Mindig megvoltam nélküle, és egyébként sem tudtam, mit gondoljak erről. Volt valami... vagy bennük, vagy abban, amit mondtak vagy tettek, ami kifordított és egészen visszadobott az akkori önmagamba. Akkorra, amikor hirtelen megéreztem a lelkemhez forrott, örök terhek deréknyi vastag, elbírhatatlan láncait. Legalábbis, annak tűntek. Olyasminek, amit nem lehet lekicsinyíteni, sem lecsatolni, mint egy nehéz csizmát, egész addig, amíg egy fénycsóva, mintha csak a Hold vett volna vissza a kegyeibe - vagy el sem eresztett volna -, rá nem világított, hogy nem állt meg az élet. Volt még tovább és egészen addig, amíg megtettem a következő lépést, mindig tudtam, mit kell tennem. Azt hittem, végleg elsüllyesztettem a zsebembe az összes súlyt.
Kiestek.
Mintha a valóságban kellene belegyömöszölnöm őket, a nadrágomba nyúltam, abba a tárolóba, ahol a szárított levelek voltak. Kiemeltem néhányat, s összedörzsöltem. Mentaillat lengett körbe. Úgy tűnt, egyelőre megteszi. Nem éreztem, hogy rám támadnának az emlékek.
- Úgy értem, miért nem költöztetek például ide, ha annyira szerettek itt, ahogy mondtátok?
Megpróbáltam olyannyira a megszokott, semleges ábrázatomat felölteni, amennyire a helyzetből fakadóan képes voltam rá. Nem kellett mást tennem, csak ezt fenntartani, mint oly' sokszor azelőtt, s nem értettem, miért okozott ekkora megterhelést. Amit pedig ők nem fognak érteni, az pedig az volt, mégis mi a csodát érthettem az idekint alatt, így, ebben a megfogalmazásban, ráadásul mindezt úgy kijelentve, hogy még itt is ültünk, az erdőben, a tisztáson. Nem tudhatták, hogy az erdőre gondolok, az idekint pedig minden, de minden, ami rajta kívül esett. Hellenburg. A többi város. Falvak. Végtelennek tűnő, megművelt földek és mezők. Legelők. Bármi, amit nem védtek évtizedes, -százados törzsek és nem terjengett benne az aljnövényzet és bomló avar jellegzetes illata. Olyannak kellett látszanom, mintha az iménti dolgok meg sem történtek volna, mintha hírből sem ismertem volna azt a lányt, aki azt művelte, azt a végzetes hibát: felfedni magát, legalábbis jó úton járni, hogy sikerüljön. Nem tudtam, mi ütött belém, csak azt, hogy minél hamarabb el kell ezt feledtetnem velük. Már ha még lehet. Dühös voltam belül, mélyen eltemetve, szívem köré szorítva vissza az irdatlanul forró, maró lángokat, hogy féken tartsák, és ne mondassa ki velem leghőbb, régóta vágyott kívánságát:
Valaki segítsen.
Segítség? Mi volt az nekem? Sosem kellett. Mindig megvoltam nélküle, és egyébként sem tudtam, mit gondoljak erről. Volt valami... vagy bennük, vagy abban, amit mondtak vagy tettek, ami kifordított és egészen visszadobott az akkori önmagamba. Akkorra, amikor hirtelen megéreztem a lelkemhez forrott, örök terhek deréknyi vastag, elbírhatatlan láncait. Legalábbis, annak tűntek. Olyasminek, amit nem lehet lekicsinyíteni, sem lecsatolni, mint egy nehéz csizmát, egész addig, amíg egy fénycsóva, mintha csak a Hold vett volna vissza a kegyeibe - vagy el sem eresztett volna -, rá nem világított, hogy nem állt meg az élet. Volt még tovább és egészen addig, amíg megtettem a következő lépést, mindig tudtam, mit kell tennem. Azt hittem, végleg elsüllyesztettem a zsebembe az összes súlyt.
Kiestek.
Mintha a valóságban kellene belegyömöszölnöm őket, a nadrágomba nyúltam, abba a tárolóba, ahol a szárított levelek voltak. Kiemeltem néhányat, s összedörzsöltem. Mentaillat lengett körbe. Úgy tűnt, egyelőre megteszi. Nem éreztem, hogy rám támadnának az emlékek.
- Úgy értem, miért nem költöztetek például ide, ha annyira szerettek itt, ahogy mondtátok?
