[Wyn, Mina és Johnny - Magánjáték] Teafű illata a parton

Mit kerestem én ott? A mai napig nem tudom. Nem szerettem a nyugodt helyeket, általában kocsmákban töltöttem az időmet. Most valahogy mégis szükségem volt a nyugalomra. Nem arra, amikor az út mellet fekve remélem, hogy senki sem kívánkozik megzavarni nyugalmamat, hanem arra, amikor valahova ledőlök és az egész világot elűzöm gondolataimból. Az, mikor a gondolataimba szállok és nem szabadulok onnan.
Túl ritkán csináltam az ilyesmit, pedig hatalmas megnyugvást jelentett meggyötört lelkemnek. Az embernek tisztába tenni saját gondolatait olyan, mintha fizikai élőhelyén rakott volna rendet. Sokkal büszkébben és boldogabban futathat neki bárminek a rendben, mint a káoszban.
Sajnos muszáj volt belátnom, hogy az én fejemben mindig káosz volt. Nem is kicsi. Soha sem bírtam dülőre jutni és folyamatosan sodródtam az árral. Armaros eljövetele az életembe úgy döntötte fel az egészet, mint erős szél az üres ládát. Nem tudtam eldönteni, hogy mi a jó és mi a helyes. Tudtam, hogy amit teszek feldönti a morális normákat, de mégsem utasíthattam el. Vagyis de és pont ez okozta a legnagyobb gondot. Amikor találkoztam Fawnnal és Gloria nővérrel megtanultam, hogy a tisztaság mégsem olyan taszító, mint tűnik. Sőt. Kifejezetten vonzott magához és mintha csak az Úr akarta volna, hogy megtisztuljak.
Mindeközben ott volt Armaros, aki rengeteg dologgal tette szebbé az életem. Hatalmat adott, pénzt, élményeket, de ami a legfontosabb, hogy Mirandát is csak az Ő létezésének köszönhetem. Ezek nagyrésze nélkül ugyan tudnék élni, de mégiscsak volt egy dolog, ami magánál tartott. Volt értelme a létezésemnek. Nem csak áruval megrakva bolyongtam faluról falura, hogy aztán az összes pénzemet eligyam és próbáljak valahogy életben maradni. Nem. Céltudatossan haladtam előre és érezhető volt, hogy minnél jobban végzem a munkámat annál nagyobb hatalmat biztosít; Jutalmazott. Végre nem annyiban merült ki a jutalom, hogy hét kínkeserves kilóméter után a kezembe nyomtak kétszáz váltót. Súlya volt a cselekedeimnek és valójában ez volt az, amire mindig is vágytam. Létezni akartam, semmi mást. Nyomot hagyni a világban, hogy élek. Érdemlegeset cselekedni. Most pedig... Kiszabadítani a Mestert.
Még gyermekkoromban olvasta nekem apám a Bibliájából, hogy a Sátán, maga a megtestesült gonosz is elhalmoz minket minden jóval. Pénz, hatalom, nők... Minden amire csak vágyni tudtam. Mégis olyan árat követel érte, ami nem éri meg soha senkinek az anyagi világban. Lehet, hogy éppen ez történt velem. Még nem volt késő megtérnem. Még megkereshettem Gloria nővért és akkor... Akkor az egész szertefoszlik, mint egy délibáb.
Már nem érte meg. Már kaptam egy falatot a jó életből és ez egy olyan dolog volt, amitől sohasem akartam megszabadulni. Mégis, miért tettem volna? Tökéletes volt így nekem. Ha utam végén el is emészt a sötétség, megérte. Ha másért nem hát Mirandáért.
Elmosolyodtam. Örültem, hogy végül erre a következtetésre jutottam. Sőt, kifejezetten büszke voltam magamra, hogy még a lelkem mélyén is kitartottam a Mester mellett.
A szemeim majdnem letapadtak. Már lefelé tartott a nap, amit szépen ki lehetett venni a tiszta égbolton. Le is feküdtem egy tó mellett, egy fa tövébe. Nem volt sok errefelé. Úgy négy-öt lehetett elszórva és abból is kettő legalább csemete volt.
Olyan békés volt a táj... Galileonak is feltünt és a hasamra szállt.
- Jaj, te! - simogattam meg az apró fejecskéjét. - Örülök neked.
Túl békés volt, hogy igaz legyen. Sohasem tudtam pihenni úgy igazán. Szinte éreztem, hogy bármelyik pillanatban érkezhet valaki, aki majd keresztbe tesz nyugalmamnak.
De legalább ki tudtam élvezni amíg tartott...

Nem értettem, miért kell elrontani egy ilyen jól induló napot valamivel, ami nem oda való, ami biztosan nem ott tartózkodik, ahol lennie kellene. Vagy... esetünkben inkább valaki. Hiszen amikor gondolataimból felriadva észrevettem azt, amit - akit - társaim már korábban felfedeztek, a gyomrom egyszeriben összerándult, s úgy éreztem, minden, amit a népek belsőségnek neveztek, egyetlen hatalmasan kemény, fájdalmas csomóvá gyömöszölődött össze bennem. Nem akartam felidézni, a képek, hangok, árnyak és szagok azonban azonnal megrohanták elmémet, kérlelhetetlenül átszakítva a nem kívánt emlékek vasajtaját. Még akkor sem, ha az a dolog, ami aznap történt, egy egészen kellemes vacsorával ért véget.
- Oh Holy Nature! - szaladt ki a számon, amolyan furcsa, feltörő sóhajként, miközben legyintettem Mina kérdésére.
Hiszen nem tudtuk volna kikerülni, egyik oldalról a tó gátolt benne, a másikról pedig a sík terület, ahol nem lehetett elrejtőzni, egy magafajta pedig biztosra vettem, hogy rendelkezett olyan módszerekkel, amelyekkel áldozatait becserkészte. Vagy... akárminek is nevezte volna azt, aminek engem titulált. Egyébként pedig jobban meggondolva nem is akartam elmenekülni előle. Mérgesen nézve, erősen koncentrálva arra, hogy ne morogjak olyan hangosan, kezdtem el céltudatosan lépkedni, aztán kis idő múlva hátrafordultam Damienhez és Wilhelminához.
- Ismerem. - jelentettem ki keserű haraggal - Ő egy kultista. Tudjátok, mi az? Egyszer megpróbált megnyerni a mesterének egy sikátorban. Furcsa alak, de azt hiszem, a szíve a helyén van... amikor nem vált szót Armarossal.
Azzal továbbmentem, tudva, hogy ha egyszer túléltem, másodjára sem fog ellenem semmit sem tenni, amitől ne tudnám megvédeni magam. Meg hát, azóta erősödtem, és bár biztosan ő is, azt teljesen kizártnak tartottam, hogy megkockáztassa, hogy lehányom. Azt hiszem, vigyorba kúszott át a mérges, komor arckifejezésem. Furcsán vegyes, néhol már-már jó volt látni egy tündét annak a fának a tövében, egy színes madár társaságában, amit nem is ismertem. Talán mélységi varázslat volt, bár szemmel láthatólag szeretettel bánt vele, úgy, ahogy a háziállatokkal szoktak.
- Nem fog ártani nektek. Talán megpróbálja, de nem hiszem, hogy komolyan gondolná. Legutóbb, amikor találkoztunk, úgy viselkedett... olyan... őőő... - néztem tétován Damienre Mina arcáról levéve a tekintetem - udvarias és figyelmes volt, pont, mint te.
Ha nem uralkodtam volna magamon, azt hiszem, menten kirázott volna a hideg. De így csak nyeltem egyet, miközben visszafordultam menetirányba és tovább fókuszáltam a feszültség visszaszorítására.
Nem lesz itt semmi probléma. - gondoltam nyugtatásképpen - Még a végén jól elbeszélgetünk.

~ Ébresztő, te lusta disznó! - riasztott fel Armaros.
Mindenre fel voltam készülve, de erre nem. Azt hittem, hogy majd egy idegen fog érkezni, de nem így történt. Végül maga a Mester vetett véget nyugalmamnak. Pont azután, miután rendet tettem magamban. Tönkrevágta a munkámat. Ismét összekavart mindent bennem, de Miranda gondolata egyszerűen nem engedett. Talán ha a lány nem lett volna, már megtisztítattam volna magamat az apácával. De felesleges is a múlton örlődni.
- Mit akarsz? - ültem fel hangomban némi haraggal.
Ezt a dühöt Galileo is megérezte és ösztönössen felröppent a vállamra.
~ Tiszteletet. Egyébként csak a saját érdekedben szóltam, de látom, hogy nem érdekel szóval hagylak is.
- Olyan vagy mint egy kisgyerek.
~ Mondja ezt az, aki megtámadott egy lányt egy sikátorban.
- Érted tettem. Ha nem tűnt volna fel neked akartam megnyerni.
~ Szerinted nekem szükségem van egy gyenge kis szajhára? - kérdezte a legnagyobb őszinteséggel a hangjában.
- Ő nem gyenge, de főleg nem szajha!
~ Oh, igen? Akkor te mégis minek neveznéd? Csak nézz fel.
Úgy tettem, ahogy mondta. A szemeim kikerekedtek ahogy megláttam őt. Egy ingben volt, de ami igazán meglepett, hogy nem egyedül jött. Volt vele egy feketébe öltözött alak és egy felsőtestén semmit sem viselő sötét tünde fiú. Testvére lehetett.
Egy pillanatra átfutott rajtam a hideg. Akármennyire is ártatlan volt féltem, hogy valami rosszat mondott rólam az útitársainak. Nem lett volna új az sem ha a fejemért érkeztek volna. Annyian akarták véremet ontani, hogy már meg sem tudtam számolni.
~ Ha valóban nem gyenge, kibírja a jelenlétemet a kicsiny kis testében.
- Te csak... - vakartam meg tarkómat. - Fogd be azt a ragacsos pofádat!
Megsimogattam a fülembe biggyesztett ékszert és Armaros el is hallgatott. Nagyon ideges lettem miatta. Az ereim kidagadtak a nyakamon és a mellkasom is egyre gyorsabban lüktetett. Elegem volt belőle.
Kihúztam magamat.
- Most kerüljünk, vagy...? - kérdezte a köpenyes alak Fawnéktól.
Tudtam, hogy nem fognak kerülni. Szinte már vártam, hogy jönnek és megtámadnak, így tőrömre készítettem kezemet.

- Nem tudom biztosra. - feleltem habozás nélkül, olyannyira lehalkítva a hangom, amennyire csak tudtam, nehogy Johnny meghallja - Valami oka biztosan volt annak, hogy a szívélyes vacsorameghívás előtt megpróbált provokálni egy sikátorban. - megvontam a vállam - Hamar belátta, hogy nem vagyok gyenge. Ezt leszámítva nem bolond. Bár... - a fegyveréért tapogatózó alakot figyeltem - úgy néz ki, nem lát bennünket szívesen.
Kirázott a hideg. Nem szerettem a mélységieket, ha normálisak voltak, ha nem. Persze felmerült a kérdés, normálisnak volt-e nevezhető Azrael viselkedése, de úgy döntöttem, ezt inkább egyelőre még elhallgatom. Talán azt is jobb lett volna, hogy ismerem a férfit. Most mégis, mi más fordulhatott volna meg a fejükben azon kívül, hogy titokban kultista vagyok? Hiszen az ismeretségünk alatt pontosan úgy viselkedtem, mint egy szerencsétlen megszállott, aki nem bírja elviselni a belé plántált mélységi darabkát. De ők nem nyomtak fel egy szervezetnél sem. Nem termett itt Esroniel von Himmelreich, hogy kifüstöljön, hogy elvegye az életem és börtönbe sem vetettek. Nem... valószínűleg most fordult meg először a fejükben és nem csodálkoztam volna, ha elhúzódnak tőlem, vagy odavetnek maguk elé, hogy Mr. Wood előbb engem kaszaboljon fel.
- Igen. A mélységi, akit szolgál. - súgtam, igyekezve, hogy ne érződjön semmi a hangomon.
Pedig meglepett ez a higgadtság, meglepett, hogy nem kaptam pofont vagy fegyvert a torkomnak tartva. Aztán...
M-méregszem...? - néztem rá, aztán Wilhelminára, kicsit sem palástolt meglepődéssel. 
Ennyit már igazán megérdemeltek. Mind a ketten.
Hollóhaj...
El sem hittem. Határozottan dühösnek éreztem a hangját, még ha csak kicsit is, dühösnek azért, mert nem volt benne biztos, hogy minden rendben lesz velem. Kellettem nekik. Úgy beszéltek velem, mint Lunasa. Elfordultam, hogy letöröljek egy kis könnyet, ami a szemeimben gyülekezett, aztán köhögve visszafordultam, mintha csak egy bogarat nyeltem volna le, végül elszántam magam, megmarkoltam a botom, aztán hátamat kiegyenesítve hátravetettem a kezeimet és hatalmasat szippantottam a tóparti levegőből. Mielőtt bármi is történhetett volna, Mina és Damien elé kerültem, hogy köztük és Johnathan közt lehessek, ha történne valami.
- Rég volt, Johnny. - köszöntem a kultista felé - Semmi szükség a fegyveredre. Nem akarunk harcolni.
Ezzel ellentétben azonban vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Éreztem, hogy a gyomrom tartalma vészesen megindul felfelé az emlékekre, és nem voltam biztos benne, hogy ott tudom tartani, ahová való, ahogyan abban sem, hogy a kultista nem készül valamire. Ilyen személyek nem szoktak csak úgy egy fa tövében heverészni, hacsak nem támadt ingerük arra, hogy levizeljék. Bár ki tudja. Nem ismertem őt. És ha választani lehetett volna, nem is akartam, azt hiszem.

- Ugye nem akarsz megtámadni minket? - kérdezte tőlem a köpenyes alak.
- Szóval tudjátok ki vagyok... - feleltem komor hangon miközben fejemet a földnek szegeztem. - De azt is, hogy micsoda? - kerestem a tekintetét.
Féltem. Éreztem, hogy leakarnak vadászni és a fejemet véve boldogan továbbállni, hogy felvegyék a jutalmukat Északon.
Felálltam. Végignéztem a velem szemben álló alakon. Egy nő volt az és ahogy sikerült figyelnem arcát miközben beszélt feltűnt, hogy a szemfogai hegyesebbek voltak mint egy átlagos embernek. Nem kellett sok, hogy rájöjjek: Vámpír volt ő is. Végigfutott a hideg a hátamon. Eszembe jutott az összes vámpír akit ismertem.
A sötét tünde fiú egyáltalán nem hasonlított Fawnra. A bőre sötét volt, kezét pedig még mindig a tőrén pihentette. Ahogy közelebb ért megláttam, hogy mégsem félcsupaszon érkezett hozzám, csak ruhája olyan sötét volt, hogy szinte egybefolyt bőrével. Nagyon nyugtalanított az a tőr.
- Nem tudom, hogy te ki vagy és mit akarsz, de amíg nem engeded el a fegyvert én sem teszem. - kacsintottam rá, mikor Fawn eléjük sietett.
- Rég volt, Johnny. Semmi szükség a fegyveredre. Nem akarunk harcolni. - hadarta gyorsan.
Semmit sem változott.
- Ugyan miért hinnék neked? Azok után, ami a sikátorban... - néztem végig ismét a társaságán.
Feltételeztem, hogy ők nem tudnak semmit az ügyről. Akármennyire is nehéz volt, feltételeztem és reménykedtem benne, hogy jól gondoltam, melyet egy hatalmas sóhajjal jeleztem.
- Rendben. De még mindig olyan lehetetlennek tartom, hogy ne a fejemért jöjjetek... Mindenesetre szívesen beszélném meg ezt valamilyen ital felett. Az már más kérdés, hogy a környék nem éppen úgy fest, mint ahol van kocsma. - rángattam körbe fejemet a tájon.
A civilizációnak tényleg semmi nyoma sem volt erre. Hatalmas üres táj. Néhol egy-egy vadon élő állat bukkant fel a végtelennek tűnő horzinton, de amint észrevették tekintetemet ösztönössen menekülőre is fogták. Én sem cselekedtem volna másképp a helyükben. Egy olyan alak mint én még emberekre nézve is veszélyes volt, nemhogy állatokra!

Ó, hogy csúsznál bele a tóba, te hálátlan!
Ez volt minden, amire jelenleg gondolni tudtam, abból kifolyólag, hogy Johnathan áldozatnak állította be magát. Áldozat? Pff... Ugyan már! Az egyetlen, aki képes lett volna neki meg a mesterének ártani, legjobb tudomásom szerint Esroniel volt csupán és senki más, mégis mit akart ezzel a fejvadászattal? Bosszúból tette volna, hogy elválasszon engem a bará... igen, a barátaimtól?! Könnyen el tudtam volna képzelni, csak azt nem értettem, akkor miért viselkedett olyan rendesen a sikátoros incidens után. De végül is mindegy, mert most szerinte én voltam a hunyó.
- Vigyázz a szádra. Örülj, hogy nem téged hánytalak le. - közöltem furcsán vigyorogva, kissé talán kárörvendően, de hát túl sokat voltam Wade társaságában.
Nem állt szándékomban meghívni sehová, és gyalogolni sem akartam vele, mert be kellett vallanom, meglehetősen sértette a büszkeségemet az a szemenszedett hazugság, amit összehordott, s legszívesebben pofán csaptam volna most azonnal, rögvest, nyomban...
Azon kaptam magam, hogy morgok, mint egy feltüzelt vadállat. Magam mellé pillantottam, Hollóhajra és Méregszemre, őket vizsgáltam, vajon mennyit hisznek el abból, amit Johnny mondott. Elvégre meglehetősen úgy mutatkoztam be nekik, mint aki képes efféle agresszivitásra. De ugyan... mit kezdhettem volna egy kultistával?
- Egy tea... az... 
...az érdekes lenne. - akartam mondani, csakhogy nem éreztem szükségét többé hazudni nekik.
- ... micsoda is? Az, amibe szárított füveket tesznek...?
Valamiért féltem, hogy összekeverem valamiféle házi gyógyszer elkészítésével, egyenesen féltem, hogy szégyent hozok magamra... a sötét tünde előtt? Na nem, ennek nem volt semmi értelme. Sosem érdekelt ilyesmi, főleg nem a fajtársaimmal szemben, akik egészen eddig nem is foglalkoztak velem, néhány kivételt tekintve. Senki nem érdekelt, egészen addig, amíg el nem kezdtem nyitni Mina és Damien felé, de ez még attól is különbözött. Megrémített és idegesített egyszerre.
- Tessék? - néztem rájuk gondolataimból felriasztva, mivel fogalmam sem volt róla, mégis miféle dologról beszéltek és hogyan kapcsolódott az italhoz a fürdés.
És egyáltalán miért hasonlított annyira ez ahhoz, amikor annak idején Crispin és Lance beszéltek hasonlóképpen a ződ tegezről.
Ki érti ezt...
De nem is volt időm mit megérteni rajta, ugyanis a vihar említésére a szám elé kellett emelnem a kezem, mintha eltakarhatnám a kitörni készülő pirosodást. Legalábbis égni kezdett a bőröm, kínosnak találtam azt az éjszakát, és egyben kellemesnek is. Megismételtem volna, de... valahogy mégsem. És most először életemben dühös voltam, hogy nem kérdezhetek meg senkit, mégis mi történik velem.

- Én csak azt tudom, hogy micsoda vagy. Az nem teljesen egyezik azzal, hogy ki. - felelte a köpenyes nő.
Félrehúztam a számat. Undor ült ki az arcomra akaratom ellenére is. Nem a társasággal volt a probléma. Sőt. Ha csak a társaságon múlt volna kifejezetten jól éreztem volna magamat. Fawn jelenléte eleve jó érzéssel töltött el. Meglepő, mennyire kellemes a tisztaságot és ártatlanságot testközelből érezni.
A társai pedig... A hegyesfogút alaposan szemügyre vettem. Lehet, hogy túl látványos volt, igazából nem érdekelt. Szerettem volna tudni kivel állok szemben és kár lenne tagadni, elég szemrevaló volt ő is. Valahogy emlékeztetett Mirandára és amikor ránéztem előtörtek belőlem az emlékek. Alig voltam azzal a nővel, mégis teljesen megbabonázott. Azt a melegséget, amit akkor éreztem, mikor félelmémben közelebb húzódott hozzám ha akarnám se tudnám részletezni.
Szerencséje volt, hogy ilyen emlékeket keltett fel évekig tartó álmukból elmémben. Nem akarok szépíteni a dolgon: Rasszista vagyok, gyűlölöm a vámpírokat teljes szívemből.
A sötét tünde fiú pedig elképesztően magas volt.
Sóhajtottam és egy erőltetett mosolyt varázsoltam arcomra.
- A kettő nálam majdnem egyenrangú. Sőt. Amit te tudsz még többet is ér. - vetettem egy pillantást Galileora.
- Vigyázz a szádra. Örülj, hogy nem téged hánytalak le. - vigyorgott kárörvendően Fawn.
- Oh, így gondolod, drága? - kérdeztem megkomolyodott arccal.
Nem hittem volna, hogy még mindig nem voltam neki szimpatikus, pedig egy ebédre vagy vacsorára vagy a franc tudja mire, de meghívtam egy elég bő és drága falatozásra. Lehajtottam fejemet. Dühös voltam rá. Nagyon. De legfőképp magamra, amiért egy ilyen hálátlan idiótának próbáltam kedveskedni. Armarosnak igaza volt.
- Galileo. - emeltem fel szemeimet és mániákusan a sötét tünde lány szemeibe néztem. - Repülj Hófehérke vállára!
A madár követte utasításaimat és szinte odasuhant hozzá.
- Egyetlen rossz szó. Csak egyetlen egy és megkapod a büntetésed. Én nem akarom megtenni, de ha nem lesz más választásom...
- Tehát ismeritek egymást W... khm... voltaképp? - avatkozott közbe a fiú.
- Igen. Ismerem Fawnt. - varázsoltam vissza a mosolyt az arcomra. - És szeretném még egy darabig. Szóval jobban teszi, ha nem akadékoskodik.
- Nézd, mi egyszerűen csak... erre sétáltunk. Ez olyan hihetetlen? - nyitotta ki hegyes fogaival tarkított száját a vámpír.
- Jobb félni, mint megijedni.
~ Johnny! - szállt be Armaros is a beszélgetésbe feszült hangon.
Nagyon hamar elrepült a tíz perc...
~ Tudom, hogy a kemény fiút akarod játszani, de azért óvatosan bánj velük! Nem ismerjük őket. A vámpírok nagyon alja népség, sokkal erősebbek lehetnek, mint azt hiszed!
- Ne aggódj, Mester! Minden rendben lesz! - kuncogtam.
Az ívós megjegyzésemre érdekesen reagáltak. Mintha invitáltak volna egy teázásra...
- Egy tea... az... micsoda is? Az, amibe szárított füveket tesznek...? - gondolkodott el Fawn.
- Igen. - válaszoltam fapofával. - Amibe füvet szórsz, hogy legalább valami íze legyen. Igazából sohasem nyűgözött le, de ha nincs más... - sóhajtottam egyet, majd kezemet megcsavarva intettem Galileonak, aki közelebb lépett egy picit a lány nyakához. - ... az is megteszi!

Nénikéd fűzfakosara a Hófehérke!
Ennek ellenére teljesen mozdulatlanul tűrtem, hogy az a valami - ami úgy nézett ki, mintha egy hollót kereszteztek volna egy paradicsommal - rám szálljon és gondolkodás nélkül szondáztam meg az elméjét olyan dolgok után kutatva, amikkel könnyedén kicselezhetem a kultistát. Sajnos azonban az a madár túlságosan rajongott érte, folyton csak olyan érzelmeket árasztott magából, amelyektől már a gyomrom is felfordult. Ki a fenének esne jól, ha egy ilyen "erős" valaki utasítgatja? Na persze nyilván Galileo-nak, ha Johnny utána bőségesen megjutalmazza. Kár, hogy most nem volt nálam semmi eleség.
Továbbra is elsötétült, bár teljesen kisimított arccal néztem vissza a kultistára. Valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy képes vagyok kielemezni a madara érzéseit, mint a rendes tündék és pontosan ez volt az, amire alapoznom kellett. 
Büntetés... heh! Ha nem kellene itt szobroznom és játszanom a hidegvérűt, már réges régen haldokolnék a nevetéstől.
Ugyan már, ki volt ő, hogy RÁM szabjon ki büntetést? A tudása és az ereje ugyan megvolt hozzá, de még mindig hittem, hogy lehetek nála okosabb, következésképpen győzni fogok ebben a kis burkolt harcban. Rossz szó? Haha! Semmiben nem lesz hiba, ha egyáltalán meg sem szólalok.
Teljesen zseniális ötlet volt tőlem, amikor kitaláltam, hogy a botomat az övemben fogom hordani. Így nem kellett mást tennem, mint egyszerűen megérinteni az ujjaimmal és rendkívül erősen Wade-re koncentrálni. Persze egyelőre semmit nem akartam kezdeni vele, azt meg főleg nem, hogy Galileo torkának essen, hiszen a madár semmiről nem tehetett. Egyszerűen csak túlzottan vakon rajongott Johnathanért. Szóval, meghagytam hollómnak, hogy maradjon a lehető legközelebbi magányos fán, mintha csak egy arra szállt átlagos madár lett volna, aki éppen azt a fát választotta pihenőhelyéül. Csodálatos... most már csak ki kellett találnom, hogyan érjem el, hogy a tűzgyújtás a lehető legtermészetkímélőbben sikerüljön.
De végül is várhatok egy kicsit.
Egyébként is érdekelt, mi a fenét akart ennyire a kultista Minától és Damientől. Gondolom, közel sem barátkozni, azt nem éppen így szoktak. Persze nem is úgy, mint én.

A játékot reroll miatt lezárom, Mina és Wyn fejenként 50 tp-t felírhatnak maguknak.