Kémvadászat
Shade az ölemben nyugtatta fejét, miközben kezeimmel néha simítottam egyet gyönyörű bundáján. Nem volt szükség szavakra, ilyen közelségben gondolataink teljesen egybeolvadtak egy egészet képezve. Távolról is mindig érzékeltem jelenlétét, de az csupán halvány körvonalai voltak a jelenlegi érzésnek. Jól esett kiszakadni a városi tömegből, a zsúfolt térből és a zsoldosok társaságából… Enyhén szólva fullasztónak éltem meg a Barakk Negyedet, nem egy druida álom ott tölteni a mindennapokat, nem gondoltam, hogy valaha is képes leszek megszokni ezt az életformát, bár nem is ez volt a célom. Túl akartam élni a háborút, egy biztonságosnak mondható helyre, társakra volt csak szükségem, és a pénz se jött azért rosszul. A déliek jelvényét viseltem (bár jelen pillanatban éppen el volt takarva egy köpennyel), de egy kilátásban lévő vereség említésére nem Délt féltettem volna, városaik sorsa csupán annyiban foglalkoztattak, hogy jelenleg az egyikben laktam, így saját érdekem is volt a győzelem elérése.
Hellenburg örömmel fogadta az önkénteseket, így még egy druida lánynak is biztosítottak helyet maguk között, bár egészen addig kétkedve fogadtak, míg néhányuk előtt meg nem említettem a farkasokat. Ezután inkább furcsán tekintettek rám, sötét tünde mivoltom miatt pedig többen is gyanúsan kezdtek méregetni, de akadtak olyanok is, akikben inkább kíváncsiságot ébresztettem. Ebben a pillanatban is itt ült mellettem egy, mint a zsoldosok legmegbízhatóbb tagjainak egyike, nélküle még most se engedtek volna ki a falak fogságából. De hát a fegyverekre ügyelni is kellett, márpedig Shade Dél számára csupán ennyi volt.
- Hol van a másik kettő?Kérdése hatására az enyém és Shade mellett egy harmadik tudat is mozgolódni kezdett fejemben, majd lefelé tekintve ruhám alól előhúztam a nyakamba akasztott medált.
- Ők ilyenkor távol vannak. - Nem fejtettem ki bővebben, csak két ujjam közé fogva nyújtottam feléje a Seraph - ékszert.
- Csak harcban tudom őket előhívni.Nem mintha pontosan tudtam volna, milyen is egy igazi harc, különben be sem léptem volna a seregbe. Az én időm még nem jött el, és valahol azért reméltem, hogy nem is fog.
- Hogy úgy... – ismerte fel Flynn a kis tárgyat.
- És ő?Szemei kíváncsian méregették a farkast, szokatlan volt neki egy ilyen vadállat közelsége, illetve az előtte kibontakozó látvány is, ahogy Shade ott feküdt félig rajtam. Feléje pillantottam, majd ahogy elmosolyodtam, Shade felkelt, és közelebb lépegetett a férfihoz. Ő reflexszerűen alig láthatóan összehúzódott, és keze már mozdult volna az oldala felé.
- Ne félj, nem bánt. Ha nem akarsz neki ártani, ő se fog támadni. Csak hát még be sem mutatkozott.Nem hittem, hogy ezzel minden kétségét sikerült eloszlatnom, de végül nem szólt semmit. Hagyta, hogy Shade közelebb merészkedjen hozzá, míg orra el nem érte a karját. Ezután őt megkerülve a másik oldalára ment, és ott is megszaglászta, kardjához érve azonban felkapta a fejét. Az nem igazán nyerte el a tetszését, egy mély, alig hallható morgás kíséretében elővillantotta fogai egy részét.
- Mint mondtam, nem kell félned, tudja, hogy velem vagy. Majd hozzászokik a fegyverekhez is.A hátam mögül halk suhogás hallatszott, mint mikor valaki utat tör magának egy bokor levelei között. Nekem se biztos, hogy feltűnt volna, ha nem ült volna ekkora csend a környékre, a falvak lakosainak többsége ugyanis már a fal mögé vonult, itt már alig volt mozgolódás.
Shade is egyből mellém szökkent, majd füleit hegyezve figyelt a további hangokra. Én egyelőre nem érzékeltem semmi többet. Nem tudom, hogy Flynn hallhatta-e, de ha nem is sikerült elkapnia az előbbi neszt, farkasom viselkedése elég jelzésként szolgált a számára. Korábbi ülő helyzetéből felguggolt, majd ő is ugyanabba az irányba tekintett, de hiába nyújtogatta a nyakát, láthatóan semmit sem sikerült kivennie, a felállást viszont még ő sem vélte tanácsosnak.
- Mi van ott? - súgta oda.
- Nem tudom, nem látok semmi különöset – válaszoltam én is ugyanolyan halkan, miközben a som ágai között leskelődtem, melyek falként zártak el bennünket a kis erdőfolt többi részétől. Ismét mozdulatlanná vált minden, már amennyire ez lehetséges, bár ekkora területen és ilyen közel a falvakhoz már nem túl sok vad tartózkodott errefelé, csak néha egy-egy madárhang törte meg a csendet, mintha az állatok is érzékelték volna a háború feszültségét, mely nagy összecsapások előtt szokott érződni a levegőben. Bár ezt én inkább csak a többieken éreztem, a város bizonyos negyedeiben, itt pedig örültem a csendnek és a természet közelségének, nem az a fajta voltam, aki a távolt kémleli szemeivel ellenséges zászlók vagy puskacsövek után kutatva, miközben azt várja, mikor kezdi el rázni a lódobogás a földet. Nem, én egészen eddig nem gondoltam semmi rosszra, most viszont aggódni kezdtem. Flynnre pillantottam, aki mostanra már mellettem figyelt, egyik kezét a kardja markolata közelében tartva, bőrpáncélja mögött több évnyi tapasztalat rejlett. Nem mindennapi zsoldos volt, ő igazán szerette Délt, kötelességérzete nem munkájának egyik szükséges része volt, az annál mélyebbről fakadt. Ő róla ugyan nem sokat tudtam, nem volt egy beszédes típus, de nem tudtam elképzelni, hogy családja lenne, ahogy az a képzelgés is teljesen abszurdnak hatott, melyben a részeg tivornyázók egyik tagjaként tűnt fel, bár ezeket igazából csak megjelenése sejtette velem, hogy pontosan mi lapult ezek mögött, nem tudhattam.
- Egy kicsit arrébb megyek, addig te maradj itt a farkassal.Nem is terveztem elmenni, innen is elég jó rálátásom nyílt a környékre, miközben viszonylag védett helyen is voltam. Ha valami, vagy inkább valaki tényleg volt a fák között, valószínűleg messzebb kellene keresni, én pedig nem éreztem különösebb indíttatást, hogy még a végén saját vesztemre törjek… Bár még mindig azt tartottam a legvalószínűbbnek, hogy csak egy állat keltette a korábbi zajt.
Flynn már távolabb járt, de az ágak között továbbra is kivehető maradt az alakja. Óvatosan, de mégis határozottan lépkedett, néhányan még halknak is nevezték volna, de az én hallásom kifinomultabb volt annál, az emberek sose tudtak igazán hangtalanul járni.
Hirtelen durva dübörgés rázta meg a földet, távolról is jól lehetett hallani. Visszatértek korábbi gondolataim a lódobogásról, és idejövetelünk óta először félelem kúszott belém. A hangok a város felől érkeztek, egyre közeledve, de nem lehettek többen, mint ketten-hárman. Fejemet abba az irányba fordítottam, mire a hangok egyszer csak abbamaradtak, helyüket pedig avarban zörgő lépések váltották fel, majd nemsokára két alak is társult hozzá. Egyiküknél nem láttam semmilyen fegyvert, mellette futó társa viszont egyik kezében egy íjat tartott, hátához pedig egy tegez volt csatolva. Innen is jól látszott a rajtuk lévő kék szín, amiből rögtön meg tudtam állapítani, hogy déliek, így elrugaszkodásra kész lábaim ismét elernyedtek, és szorosan a som mellett lapulva figyeltem egyre közeledő alakjukat. Nem tűntek felderítőknek, szapora lábaik ugyan néha meg-megálltak, de ilyenkor szemeikkel igyekeztek maguk körül mindent feltérképezni, majd egyszerűen csak ide-oda kapkodták a fejüket, mintha kerestek volna valamit. Ahogy egyre csökkent köztünk a távolság, kezdtem magam kényelmetlenül érezni, hiszen itt, távol Hellenburgtól egy farkassal üldögélve elég gyanús látványt nyújtottam volna, ha éppen felém tévedt volna a szemük, így mikor már éppen olyan közel jöttek, hogy könnyen feléjük tudtam volna kiáltani, felálltam, és kiléptem a fa takarásából.
Azonnal észrevettek, és mindketten megálltak. Pár lépéssel közelebb léptem hozzájuk (bár még így is volt köztünk kb. 40 méter), és mikor láttam, hogy erre sem mozdulnak, gyorsabb tempóra váltva tovább csökkentettem közöttünk a távolságot, míg eléjük nem értem. Az íjász tünde volt, a mellette álló pedig egy ember, először az utóbbi szólalt meg.
- Álljon meg, ki maga?Kérdése mögött nem tudtam megfejetni, mi rejlett. Egyszerű óvatosságról lett volna szó, vagy gyanút érzékeltem volna?
- Tessa vagyok. Én is a sereghez tartozom – feleltem, majd egyik kezemmel oldalra húztam a köpenyem szélét, felfedve a déliek jelvényét.
Kétkedés ült ki a szemükbe, és bár tudtam, hogy nem éppen úgy néztem ki, mint egy katona, ráadásul a városban se találkoztam sok fajtámbelivel, akkor sem értettem ezt a fajta bizalmatlanságot, hiszen láthatták, hogy Délhez tartozom.
- Most már értem, miért voltál ismerős – szólalt meg most a tünde férfi.
- De mit keresel erre? Ilyenkor – húzta össze a szemét közelebb lépve, és ezzel egy időben Shade is előbújt a takarásból.
A másik erre azonnal kivonta a kardját, mire Shade is támadó állásba helyezkedett, és hangosan morogni kezdett.
- Tegye el, arra nincs semmi szükség! És engedéllyel vagyok itt, a farkas pedig hozzám tartozik, csak látni szerettem volna.Erre a tünde felé pillantottam, akinek szemében, ahogy gondoltam, megértés csillant, majd tekintetét az enyémtől elszakítva a másik felé nézett, és pár másodpercnyi néma beszélgetés után amaz visszadugta a kardját, bár látszólag még mindig nem érezte magát teljesen meggyőzve.
- Flynn-nel vagyok – jutott hirtelen eszembe a férfi, aki még mindig nem ért vissza, őt biztosan ismerték.
Ismét közelebb léptem, immár teljesen beszélgetőtávolságba kerülve, és a tündére emeltem a tekintetem.
- Hallottunk valamit az előbb… Lehet, hogy csak egy vad volt, de olyan hirtelen jött és tűnt el a hang…- A nő lesz az! - kiáltotta fel a kardos férfi.
- Nemrég vették észre az őrök. Az északiak egyik kémje, csak két napja fogtuk, és máris megszökött… vagy szöktették – ingatta rosszallóan a fejét, és ismét rám nézett.
Nevetségesnek éreztem a tekintetében bujkáló célzást, ugyanakkor nem volt teljesen alaptalan, hiszen egészen eddig ide érkezésem óta én se hagytam el a város kapuit. A szemükben egyértelműen gyanús lehettem.
Egyikükről a másikukra emeltem a tekintetem, az ember már nagyon türelmetlennek látszott.
- Ha hallja, hogy jövünk, nem fog messzire menni, a fákon túl már nehéz rövid idő alatt fedezéket találni, gyerünk!Mielőtt nekiindult volna, ismét rám pillantott, a társa felé biccentett, végül újra felém fordult.
- Maga is velünk jön, ne maradjon le!Zavart, hogy még mindig valamiféle konspirálónak képzelt, de nem hiányzott, hogy a gyanús zsoldok személyek listájára kerüljek, így mindenképp velük kellett tartanom. Meg hát egy kém üldözése még beleférhetett a munkakörömbe.
- Természetesen jövök! Shade is tud segíteni, biztos nem lesz nehéz rábukkanni, hiszen nem sokan járnak már errefelé.A farkas felé fordultam, és azonnal ki is adtam az utasítást. Szokatlan, de kellemes érzés volt úgy kommunikálni vele, mintha csak másik személlyel beszélgetnék, nem kellett külön a tudata után nyúlnom, itt volt az enyémben, hiszen mellettem állt.
- Helyes, indulás!Azzal futásnak eredt, mi pedig utána. Shade szorgalmasan szaglászott, fülelt, néha előrébb futott, majd teljesen eltűnt, és másik irányból jött vissza. Én közben Flynn után kutattam, mostanra már teljesen eltűnt szem elől, amit nagyon rossz jelnek véltem, hiszen már vissza kellett volna érnie, ha talált is valakit.
Apró erdő volt ez, csupán egy folt a legelők és szántók között, hamar a másik oldalára lehetett érni. A férfi – ő nem zsoldosnak, sokkal inkább a városi őrség tagjának nézett ki – szitkozódva vágott át egy-egy cserjékkel szegélyezett szűk ösvényen, ami a haladást ha jelentősen nem is, azért valamennyire gátolta. Végül egy tölgyfa alá értünk, és itt véget is ért az erdő, a távolban csak réteket és szántóföldeket lehetett látni.
- A közelben kell lennie, mindketten láttuk, ahogy erre futott. Szóval induljunk vissza, és nyissuk ki a szemünket! Nem maradhat itt senki örökké észrevétlen! Egy ekkora helyen…!Idegesség volt a hangjában, és ezt nem csupán a kém elvesztésének tudtam be. Bántotta a gondolat, sértette a büszkeségét, hogy valakinek sikerült a felügyelete mellett meglógnia. Valószínűleg az, hogy idáig eljutott, is erősen marta belül.
- Wells, te menj balra, mi a másik irányban nézünk szét – pillantott végül rám, majd rögtön el is indult.
Ezúttal lassabban és körültekintőbben haladtunk, minden apró kotorászást gyanúsan hallgattunk, szélcsend volt, így bármiféle mozgást is érzékeltünk, rögtön odakaptuk a fejünket. Azonban minden egyes lépéssel engedtünk egy kicsit az óvatosságból, a folyamatos eredménytelenség egyre jobban zavarta a férfit, sietésre késztette, ezáltal nyugtalanabbá és kapkodóbbá is vált. Őszintén szólva engem nem különösebben zaklatott fel a kutatás hiábavalósága, nem ismertem a kémet, így számomra nem sokat jelentett. Nem tudtam felfogni, miféle információ juthatott a fülébe, ami mindannyiunkat veszélyeztethetne. A hadi stratégia nem tartozott az erősségeim közé.
Nyugtalanság, rohamos sebességgel váltakozó gondolatok. Shade-hez tartoztak ezek, valahol a közelben volt, és különös érzést közvetített. Félelemmel vegyes izgatottságot érzékeltem, többet nem sikerült megállapítanom belőle, annyit azonban kikövetkeztettem, hogy talált valamit. Éreztem, hogy közeledik, és ahogy fejemet a másik irányba fordítottam, hamarosan őt magát is sikerült megpillantanom.
- Hé, jöjjön! - Nem is tudtam a férfi nevét…
- Shade… vagyis a farkasom talált valamit! A másik irányban lesz!Az ember válasz nélkül indult meg abba az irányba, amelyből jöttünk, olyan céltudatosan – legalábbis kívülről így nézett ki –, hogy azt hihette volna bárki, ő maga akadt a nyomra. Shade ezzel egy időben szintén futni kezdett, hogy maga előtt vezesse a férfit. Én gyors futó voltam, szóval nem kellett félnem, hogy teljesen lehagynak, végig közvetlenül mögöttük haladtam. Nem sokat mehettünk, talán egy fél percet, mikor távoli kiáltásokra lettem figyelmes. Egyértelműen nőtől származtak a hangok, bár a szavakat nem sikerült tisztán kivennem kezdetben, viszont ahogy közeledtünk feléje, egyre több értelmet nyertek.
- Engem hiába fenyegettek, innét egy tapodtat sem mozdulok. Ha pedig bármelyikőtök is megpróbálna feljönni, leugrok. Aztán akkor kedvetekre kutathattok a fejemben, barmok! Még a saját foglyaitokra se tudtok rendesen vigyázni.Hamarosan válasz is érkezett, az ő hangja viszont már ismerősen csengett.
- Úgy nehéz, ha azok, akik felügyelnek rád, árulót rejtegetnek maguk között. Egyáltalán nem a te érdemed… már ha úgy véled, hogy jelenlegi helyzeted jobb. Szobában vagy egy fán… csak egyik fogságból kerültél egy másikba. Egy rossz mozdulat, és lövünk. Wells kitűnő íjász, nem szokta eltéveszteni a célpontjait.- Azt hittem, élve kellek.- Nem minden szúrás öl.- De azért nem kockáztatnátok meg, hogy innen leessek, mi? Ezért nem lőttetek még. Mégsem vagyok én macska, hogy olyan könnyen megússzak egy ilyet. Bár… kíváncsi lennék, melyikőtök mászott volna fel ide ilyen gyorsan – nevetett.
A nőt nem ismertem, a férfihang viszont Flynnt takarta. Így már érthető volt, miért nem jött vissza, valószínűleg ő már korábban rábukkant. Ahogy közelebb értünk, megláttuk a fát is, ahonnan a hangok jöttek. Egy körtefa felső ágainak egyikén alakította ki búvóhelyét. Barna ruhája természetes árnyalatú volt, ha mozdulatlanságba burkolózott volna, valószínűleg egy jó ideig nem is kellett volna a felfedezéstől tartania. Most azonban éles hangja és kapkodó kezeinek látványa egyenesen magához terelte a figyelmünket, már hiábavaló volt a rejtőzködés.
Nekünk félig háttal ült – vagyis inkább guggolt –, arcát egyáltalán nem is sikerült megpillantanom, és mivel őt jelenleg kellőképpen lefoglalta Flynn és Wells, nem is vett minket észre, bár ekkor még elég távol is álltunk tőlük, az előbb elénk táruló látvány ugyanis mindkettőnket megállásra késztetett. Egy ideig még próbáltam valamit kideríteni az ismeretlen alakról, szemeim kíváncsian keresték a levelek közötti kis nyílásokat, melyeken keresztül részleteiben, mozaikszerűen ki tudtam venni testének egy részét. Az előttem futó férfi közben odasietett a többiekhez, és a nő a mozgás hatására feléje fordította a fejét. Én azonban csak ekkor vettem észre az őr távolodó alakját, és éppen utánairamodtam volna, mikor Wells odafutott a férfihez, súgott neki valamit, majd elindult felém. Mikor elég távol került a fától, és arra visszapillantva megnyugodva vette tudomásul, hogy a nő most az újonnan érkezettet próbálja felmérni, közelebb jött, majd karomat megfogva elkezdett húzni magával az ellenkező irányba, majd egy pontnál megállt.
- Ő a kémnő, akit kerestünk. Semmiképpen nem hagyhatjuk itt. Egyelőre ugyan még nem tudjuk pontosan, mennyit hallott, és ebből mennyit sikerült belőle az elmúlt két napban kiszedni, nem kockáztathatunk meg egy ilyen lépést. Most viszont, amint látod – mutatott másik, szabad kezével a fa irányába
–, patthelyzetbe kerültünk. Nem lőhetem le, vékony az az ág, biztosan leesne, amint kizökkenteném az egyensúlyából, hiába ügyes. Az öngyilkosság… ezt szerintem nem merné megtenni. Magától viszont biztosan nem jön le egy darabig, mi meg nem strázsálhatunk mellette állandóan, ki tudja, meddig tudná kihúzni. Így… - pillantott most egyenesen a szemembe
–, meg kellene próbálni valami mást, mivel ha jól érzékeltem, téged még nem látott meg.Vártam, hogy folytassa, de továbbra is csak nézett, várva, hogy reagáljak. Egyelőre azonban még semmit nem tudtam a nekem szánt szerepről, így nem mertem egyből beelegyezni a tervbe, szerettem volna, ha előbb felvilágosít, pontosan miről is van szó.
- Mondtam, én Délt szolgálom. A magam módján, persze.- Akkor ezt most be is bizonyíthatod. A magad módján – egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkában.
- Én is megtenném, de jobb, ha nem tévesztem szem elől, az övé előtt meg folyamatosan jelen van az íj, nehogy hirtelen felbátorodjon. Most szerencsére ilyen nem jut eszébe, mert Lor felbukkanása után arra számít, hogy vannak még, akik lesben állnak. Ráadásul engem már látott, elég tipikus tünde zsoldos kinézetem is van, míg neked nem.Ez most célzás volt?- És te is lány vagy… Nem egy erős érv, de a lényeg az, hogy te talán tudsz vele beszélni. Próbáld meg elterelni a figyelmét a háborúról, Északról és Délről, nyugodtan hazudj, találj ki történeteket, bármit… Hass az életösztöneire, ne egy északihoz, hanem egy fáradt emberlányhoz szólj, mert hiába tűnik ilyen elevennek, elég kimerült, foglyokkal nem szokás finoman bánni. Meg kellene győznöd, hogy maradjon velünk, hogy ha önmagától lejön, mesél, nem, nem, az utóbbi nem is kell, csupán annyi, hogy nem esik bántódása… Ugyan ez ügyben nem tudom, mit lehet tenni, de ha sikerül, meg fogok próbálni tenni valamit az érdekében.- Tehát másszak fel hozzá?- Igen. Amilyen halkan csak tudsz, bár szerintem ez közülünk neked megy a legjobban, én is inkább a harchoz értek. Légy óvatos, ne vegyen észre addig, míg fel nem érsz hozzá!Shade-re pillantottam, aki a fa körül sétált és morgott, ezzel most magára vonva a nő teljes figyelmét.
- Hiába vicsorog így rám, úgyse tud felmászni, ennyi erővel ti is csinálhatnátok ezt, nem kell ide kutya… vagyis farkas. Érdekes szövetségesei vannak a Délieknek – ért el hozzám ismét a hangja.
- Rendben, megpróbálom – bólintottam a férfi felé, majd az biztatásképpen vállon veregetett, és elindult vissza. Egyszer még hátrafordult, ujját a szája elé helyezte, jelezve, hogy tényleg vegyem komolyan a lopakodást, majd odakocogott korábbi helyére.
Még távolabb mentem, és csak ekkor kezdtem el a fa másik oldala felé sétálni, hogy felmérjem lombkoronájának belső elrendezését, valamint megtaláljam a leggyorsabb- és célszerűbb feljutási lehetőséget. Öreg volt már a fa, vastag törzsén viszont biztosan volt valahol egy pont, amibe belekapaszkodva, fel tudnám magam húzni az első ágra. Közelebb lépkedtem, ügyelve, hogy a lehullott gallyakat, és a közelben lévő fák előbukkanó gyökereit kikerüljem. Gond nélkül eljutottam a törzshöz, felfelé pillantva el is kaptam a nő alakját, aki szerencsére egy másik irányba hajló ágon foglalt helyet, így nagyobb esély volt rejtve maradni. Egy kicsit odébb húzódtam, hogy jobban takarásban legyek, de azért őt se veszítsem szem elől, és egy kiálló részbe kapaszkodva, lábamat pedig egy odúszerű beugróra téve, feltornásztam magam. Nem érkezett felőle semmiféle reakció, így haladtam tovább, egyre feljebb és feljebb, néha spirálszerűen haladva. Közben lent is igyekeztek szóval tartani.
- És szerinted meddig maradhatsz ott? Ha tényleg az a célod, hogy halálra éhezteted és gyengíted magad, előre szólok, semmi értelme. Ha halott vagy, az ugyanúgy vereség. Az Északiak titkainak egy részét ugyan lehet, hogy sikerül magaddal vinned, de mit ér egy kisember halála ebben a játékban? Nekik apró, szinte észrevétlen nyereség, neked mindez az életedbe kerül.- Ugyan már, felesleges a szokásos duma az értelmetlen halálokról, a hiábavaló áldozatokról, meg az egyén tehetetlenségéről. Nem tervezek meghalni, annál jobban szeretek én élni.- Akkor gyere le! - szólalt meg most az őr.
- Nem az ellenséghez szoktunk bekopogni a túlélésért. Azt hiszitek, hogy makacsul itt fogok napokig ülni? Ennél azért jobb vagyok. De a terveket se osztjuk meg az ellenséggel.Már csak egy szinttel volt feljebb. Nem akartam, hogy most vegyen észre, mikor eddig sikerült már eljutnom. A többiekre pillantottam, pont mikor Flynn is felém nézett, de azonnal el is kapta a tekintetét, nehogy feltűnjön valami a nőnek.
Egy hirtelen mozdulattal egy utolsót húztam magamon, a mellette lévő ágra kerülve. Erre felém kapta a fejét. Meglepődés ült ki az arcára, szemei élesen fúródtak az enyémbe, de ez nem tartott sokáig, hamar visszatalált önmagához, bár engem továbbra se tudott mire vélni.
- Ki vagy? - intézte felém a kérdést, majd egy-egy sanda oldalpillantást vetett vissza lefelé is, és a következőket már nekik szánta, ám továbbra sem vette le rólam a szemét.
- Ő meg kicsoda? - kiáltotta le.
- Ki?- Ő – mutatott felém, mintha valami ritka állatfaj lennék.
- Hidd el, ő biztosan jobb választ fog adni. Annyira még mi sem ismerjük.- Tessék? - vágott egy most-ez-az-egész-mi-akar-lenni fintort, látszólag teljesen összezavarodva.
- Legalább nem leszel egyedül, én a helyedben örülnék egy kis társaságnak, nem kényszerülsz ránk.- Kém vagyok, nem kényszerülök én senkire.- Eddig nem hangoztattad ezt ilyen bátran.- Mi értelme lenne feleslegesen energiát pazarolni egy olyan dolog tagadásával, amit már amúgy is tudtok? Vagy ez megfélemlítés akart lenni? - Közben feléjük fordult, de akkor újra rám nézett.
- Ja, hogy tőle?- Fogd már be!- Nem, tőle nem kell félned. Szerintem. De ha már nekem van társaságom, te se legyél egyedül. Hamarosan kezd sötétedni.Azzal, a nő legnagyobb meglepetésére, leültek a földre a szemben álló fa tövébe. Csendben maradtak egy darabig, a tünde farkasszemet nézett a nővel, egyikük sem szólalt meg. Végül halkan beszélgetni kezdtek, azonban valamelyikük szeme mindig visszatért a lány felé. Ők lezártnak tekintették a beszélgetést.
- Na, gyerünk, beszélj, de engem nem olyan könnyű ám szórakoztatni. Bár kimondottan érdekes látvány vagy - fordította felém a fejét.
- Nem akarlak szórakoztatni. Várj!Eszembe jutott, hogy maradt nálam egy kis harapnivaló. Amióta ide érkeztem, gyakran dugtam a zsebembe ételt, nem szerettem a többiekkel összezsúfolva enni, ha volt rá lehetőségem, inkább arrébb vagy kimentem. Ez a kenyérszelet még reggelről maradhatott nálam, elég száraz volt már, de ha tényleg olyan szörnyen bántak a foglyokkal, akkor talán ez nem fogja különösebben zavarni.
- Biztosan régen ettél már. Tessék – nyújtottam feléje.
Úgy nézett rá, mintha még sohase látott volna kenyeret. Végül hátrébb húzódott, elutasítva az ajánlatom.
- Ja, hogy most mérgezéssel próbálkoztok. Megeheted, nekem nem kell. – rántott egyet a vállán.
Nem kellett nagyon erőlködnöm, hogy értetlenséget tettessek, hiszen semmi ilyen szándékom nem volt. Én csak… le akartam kenyerezni, szó szerint.
- Jól van. Én viszont éhes vagyok – rántottam meg hozzá hasonlóan én is a vállam, majd tényleg beleharaptam. Rágni kezdtem, majd újat haraptam, minden egyes mozdulatomat élesen figyelte.
- Nem rossz. De engem nem lehet ilyen könnyen átverni. Tudod, nem most először merészkedtem be Hellenburgba. Visszajáró vendég vagyok – mosolyodott el.
Nem értettem, hogy pontosan mire is gondolhat, vagy miféle sejtései lehetnek, mindenesetre nem szándékoztam annyiban hagyni ezt, így a maradékot visszaraktam a zsebembe.
- Szólj, ha meggondolod magad. Én se akarok azért egyedül maradni – utaltam egy lehetséges rosszullétre vagy még rosszabbra.
- Ó, türelmes ember vagyok én, jó nekem itt, tünde. Nem szoktak így hívni, igaz? Pedig milyen szépen hangzik, neked még is inkább más jut általában. Holdcsókolt? Kormos? Talán még a selfet se szereted.Most nálam jött el az idő egy kis közönyösségre.
- Igazából nem zavar egyik se, egy idő után hozzájuk lehet szokni, főleg idegenektől. Nem az a lényeg, hogy mit mondanak rólam, hanem, hogy azt ki mondja. Tőled pedig nem is várnék mást, habár nem ismerlek.Önelégült vigyort vetett felém, egyik szemöldökét felhúzta, még egy nevetésszerűség is elhagyta a torkát.
- Egy kémtől kár bármit is várni. Minden egyes új szituáció egy újabb és újabb álca része, ha sikerül is lehúznod róla az egyiket, honnan tudod, hogy az alatta lévő, a következő már nem az? - Közelebb hajolt.
- Sehonnan. Még ha valakit úgy meg is kínoznak, hogy elvegyék az eszét, és azt is elfelejtse, kicsoda ő maga, sem feltétlenül mond igazat, olyan dolgokat is bevallhat, amit soha nem is tett, látott vagy hallott meg.Szemeiben még mindig tűz lobogott, bár ruhája rongyos volt, szemei alatt pedig karikák húzódtak. Biztos voltam benne, hogy ő is képes határait a végsőkig feszíteni. Erős nő volt, és kezdtem érteni, miért is ragaszkodnak hozzá annyira. Olyannak látszott, aki sok mindenre képes. Változtatni kellett a taktikán, minél távolabb kellett vinnem attól az elképzeléstől, hogy én is csak egy átlagos katona vagyok.
És ez talán nem is menne olyan nehezen.- Én nem tudom, nem találkoztam még kémmel. Legalábbis nem tudtam arról, hogy az lenne. - Csend, majd halkabban folytattam.
- Rólad se hallottam egészen idáig semmit.Ez láthatóan kicsit meglepte.
- Nem? Hát ezt most személyes sértésnek veszem. Azt hittem, fogságom alatt azért születtek rólam jó történetek – vigyorgott ismét sokatmondóan, de ezt nem fejtette ki részletesebben.
- Lehet. Nem szoktam figyelni rájuk.- Ennyit a déliekről.- Nem, csak... rólam.Hirtelen ötlettől vezérelve rendesen is feléje fordultam, lábaimat a levegőbe lógatva.
- Én minek tűnök?- Nem hiszem, hogy többnek vagy kevesebbnek, mint ami vagy. Vagy azt hiszed, mindenki képes álcát felvenni? Nagyon kevesen tudják csak úgy megtenni ezt, hogy az félrevezessen egy profit. Például engem.- Számít, hogy valaki ért-e hozzá vagy sem, ha ezt olyasvalakinek bizonygatod, aki nem is jártas a témában?Erre felnevetett.
- Neked nem akarok én semmit se bizonygatni, nem szomjazom én senki elismerésére. De ami tény, az tény.- Én se akartalak semmire rávezetni. Egy egyszerű kérdésnek szántam, de te ezt is gyanúsan szimatoltad. Ennyit a kémekről.Arcán most olyan kifejezés jelent meg, amit nem tudtam értelmezni. Nem volt benne semmi éles, szemei nem lángoltak úgy, mint az előbb, de továbbra is tiszta tekintettel nézett rám.
- Lehet, hogy mégiscsak elleszünk. Már ha bírod.- Self vagyok, már hogy ne bírnám? Egy hete a barakkban vagyok, kimondottan ki voltam már éhezve egy erdőre.- Remek! Vagyis ennyi tapasztalattal inkább kétlem, hogy bírnád. Bár mindig is furcsa népség voltatok.- Vagyunk. Még vagyunk, nem szükséges a múlt idő.- Azért meglep, hogy téged küldtek fel hozzám. Igen kétségbeesettek lehetnek már. Te még könnyen formázható vagy, amint látom, egy kis nyűg, fáradtság, éhség – mert ugye nem hagynál itt egyedül, ezzel is beismerve gyengeséged? –, és még te fogsz könyörögni, hogy szökjünk északra.Szavai megleptek, valóban nem kötődtem jelenlegi helyzetemben sok dologhoz, otthonom elvesztése óta inkább csak egyik helyről csapódtam a másikra, egyszer saját magamat keresve, másszor pedig az utat, amin tovább kellene haladnom.
- Sosem vonzott Észak. A legutóbbi húzása után pedig pláne nem. Az lenne az utolsó hely, ahova menekülnék.- Menekülni? Szóval ide is csak menekültél?Nem éppen ezt akartam mondani, de most már késő volt változtatni ezen.
- Minek neveznéd azt, hogy elveszik az otthonod, és így kilökődsz az ismeretlenbe?- Életnek. Én egy ideje csak ismeretlen helyekre megyek, magamnak kell felfedeznem mindent, megtalálni a lehetőségeket, és kihozni belőlük a legjobbakat. Ez a túlélési stratégia. Neked kell megküzdeni saját magadért, nem pedig találni egy helyet, ahol ezt megteszik helyetted. Lehet ugyan félelemben, kétségek között, másokra utalva is élni, de… - ezzel a talaj felé köpött –
nekem nem kell ilyen élet.Bántott, amit mondott. Nem éreztem már magamat olyan biztosnak, közben még a feladatomról is elfeledkeztem.
Hogyan győzhetnék meg bárkit is, aki ilyen biztosan tudja, mit akar? Nem, ebből is látszik, hogy nekik ott lent fogalmuk sincs arról, kit küldtek ide. Szavai hatására úgy éreztem, összezsugorodok, túl sok gondolat kezdett el kavarogni a fejemben, hogy bármivel is vissza tudjak neki vágni. Már azt sem értettem, mi célból is beszélünk mi.
- Vicces ez, nem?- Tessék? - eszméltem fel.
- Egy tünde és két ember figyel ott lent egy fát, közben bízva a csodában...vagyis benned, hogy majd te lebűvölsz innét.Nem kellett nekem mondania, az előbb én is pontosan ugyanilyen abszurdnak éreztem a helyzetet. Ránéztem, próbáltam keresni rajta valamit, ami felém kiáltotta volna, hogy
ez itt egy kém, bármiféle jelzést vagy furcsaságot, ami megkülönbözteti a többiektől. Nem találtam semmit, így másfele haladtam tovább, magán a foglalkozáson kezdtem el gondolkodni, hogy hogyan is válhat valakiből kém, és ez mit is jelenthet…
- És állandóan másoknak dolgozni? Azzal nincs problémád?- Nincs – vágta rá határozottan, lenéző stílussal társítva.
- Mert nem másnak dolgozok, hanem magamnak. Az otthonomnak. Szeretem Északot, Istent, a részemet képezik. Ha nem foglalkoznék velük, azzal magamat hanyagolnám el. Tudom, hogy most a szabadságról akartál elkezdeni beszélni, hogy én valójában örökös rabláncon lógok – változtatta drámaira a hangját, fejét az ég felé emelve, majd nevetve vissza. -
De nem. Ez élet, a tiéd pedig nem, ezt nem nehéz megállapítani.- Volt éle…- Ha volt, az azt jelenti, hogy már nincs – vágott türelmetlenül a szavamba.
- Nem jelent semmit, mit volt egykor, ha nem tudod visszahozni. Alkalmazkodj.Kezdtem unni, hogy mindig visszatértünk hozzám, ezzel egyáltalán nem vittem közelebb a problémát a megoldás felé. Őt kellett volna puhítanom, elbizonytalanítanom, meggyőznöm… De olyan volt, mintha egy sziklát akarnál a kezeddel kettétörni. Végül te fáradsz bele.
Csend borult ránk, mindketten némaságba burkolóztunk, már egyikünknek se volt kedve mit mondani. Legszívesebben lemásztam volna a fáról, és hagytam volna, hadd bajlódjanak mások a nővel. Még a nevét se tudtam, bár igaz, ő sem az enyémet. De ezt nem tehettem meg, azzal örökre elveszítettem volna a bizalmukat, nem lettem volna nagyobb biztonságban, mintha az előbb, a bokor tövében ülve rám rontott volna egy északi katona.
Megmozdult az ág a fejünk felett, levelek zizegését hallottam. A nő próbált letépni egy darab teljesen éretlen körtét. Forgatta a kezében, néha a fogát is belemélyesztette, de nem sokára fel is hagyott a próbálkozással. Lassan megfordult, majd egyenesen a férfiak felé hajította. Az nagy koppanással esett eléjük, ezzel mindannyiukat talpra szökkentve.
- Új társalkodónőt kérek, kezdek unatkozni.- Egy nyilat a szemed közepébe, azt kérhetsz! - ordított fel az őr, feldühödve a pimaszságán… és valószínűleg azért is, mert elkalandozott a figyelme, és nem is vette addig észre, mire készül a nő, míg a lába elé nem esett a gyümölcs.
Nem láttam, hogy ezután mi történt, pont úgy helyezkedett el a kém az ágon, hogy kitakarta a többieket. De nem is éreztem különösebb késztetést, hogy változtassak ezen. A szégyen teljesen maga alá temetett, éreztem, hogy körülvesz, és ha valaki most rám nézne, ő maga is látná. És mindez egy két napig fogva tartott nő miatt.
Tényleg, hogyan szökött meg?- Hogyan menekültél el?Erre felém fordult ismét, de csak fejével nézett az irányomba, testével oldalt helyezkedett el. Nem fordított volna nekik hátat.
- De sokáig tartott, míg eljutottunk idáig…! Árulók vannak köztetek. Mármint biztosan nálunk is akadnak, de itt belsőbb körökben is. Kicsit sokáig tartott, míg kiengedett, de ezt még meg tudom neki bocsátani, végtére is elég sok időt töltött már Délen, és egy idő után az ember akaratlanul is átvesz ezt-azt a többiektől. Például gyávaságot.- Ha annyira gyengék lennénk, nem jöttél volna olyan sokszor ide, és nem kockáztattál volna annyit, hogy elkapjanak. Meddig mentél el? Mikor kaptak el, és hogyha olyan jó vagy, ez egyáltalán miért sikerült?Ráharapott a fogaira, idegesnek látszott. Aztán amilyen hirtelen borult lángba ismét a szeme, olyan hamar lágyult is el a tekintete, valamint egész arckifejezése. Nem voltam benne biztos, hogy ezzel vissza akarta fogni magát, vagy csak fáradtság lett úrrá rajta.
- A szabadulós játék mindig a legizgalmasabb rész. Na nem mintha olyan sokszor kerültem volna hasonló helyzetbe, de… éppen ezért szeretem.- Ezt csak mondod. Nem hinném, hogy arra vágytál volna, hogy most itt ülj, és velem beszélgess.- Nem, valóban nem, jobban örültem volna másnak, és persze azt is elviseltem volna, ha egy férfit küldenek… Úgy már azért nem lett volna rossz – vigyorodott el, majd mikor látta, hogy nem érte el a kívánt hatást – ha volt –, újra komolyabbá vált.
- Hagyd itt ezt az egészet, gyere velem! Minek szórakozzunk itt, mikor egyikünknek sincs ínyére az itt-tartózkodás.- Én innét nem mozdulok! - guggoltam fel.
Most tényleg felajánlotta, hogy segít elárulnom őket? Nem tartoztam olyan szorosan Délhez, ahogy ő Északhoz, ezt tudtam, de ha egyszer már felesküdtem egy oldal mellett, akkor amellett ki kellett tartanom. Ráadásul Északot tényleg utáltam, ebben legalább osztoztam a többiekkel.
- Nekem mindegy – tért vissza a vállrándítás.
Egy hirtelen mozdulat, és ott termett az én ágamon. Teljesen váratlanul ért, épphogy csak sikerült megkapaszkodnom, mikor odébb lökött, és már mászott is sebesen egyre lejjebb, a végén már ugrálva. Emberhez képest rendkívül ügyes volt.
- ELSZÖKIK, A MÁSIK OLDALON! - ordítottam lefele, remélve, hogy még időben észreveszik.
De ez fölösleges volt, nekik is rögtön feltűnt a nő magánakciója, és pár másodperces késéssel ott is termettek a másik oldalon. Nem is jutott túlságosan messze, hiszen elég magasról kellett lemásznia, és a többiek is viszonylag gyorsak voltak. Wells íját kifeszítve, lövésre készen állt meg a fa alatt, ezzel megállásra késztetve a nőt is.
Nevetni kezdett, bár ebben inkább idegesség, semmint fölényesség bujkált. Közelebb másztam hozzá, láttam, hogy kezével a törzsbe kapaszkodva állt egy ágon. Nem mozdult.
- Ha azt mondom, hogy megadom magam, leengedtek?- NEM! - vágta rá az őr bevörösödött fejjel.
- Úgy emlékszem, pont te förmedtél rám az előbb, hogy jöjjek le. Most akkor hogy is van ez?Látszott, hogy a férfi már forr a dühtől, így Flynn a vállára rakta a kezét, és most ő szólalt meg. Wells továbbra is kifeszített íjjal állt a fa előtt.
- Úgy van, ha lejössz magadtól, nem bántunk. Tessa végig ott lesz mögötted.A nő erre felpillantott, és elkapta a tekintetem.
- Ő? Azt hittem, eddig is itt volt. Igen lelassultál, kormos – vigyorgott rám, azzal még lejjebb másztam, így már közvetlenül fölötte voltam.
Mintha nem is ugyanazt az embert láttam volna, olyan lassan és körültekintően mászott egyre lejjebb, legalábbis úgy tűnt, de azt sem zártam ki, hogy csak húzni akarta az idegeiket. Biztosan megvolt már a fejében az út. A tünde közben minden egyes mozdulatát követte az íjjal, egy rossz lépésre várva. Én folyamatosan haladtam mögötte, ugyanazokon az ágakon haladva, amin ő is, mely részben megegyezett azzal az útvonallal is, amin felfelé másztam.
Az utolsó ágon megállt, meredten nézte őket, majd egy hirtelen mozdulattal a másik irányba, egy közeli bokorba vetetette magát. Wells egyből lőtt, a nyíl esés közben el is találta a nő lábszárát. Egy ordítás hallatszott, majd eltűnt. Mindenki a bokor felé vetette magát. Dulakodás kezdődött, de a nő már eléggé ki volt merülve, nem is beszélve a sebesülésről, így nem volt nehéz lefogni, ennek ellenére még mindig derekasan küzdött, már amennyire kitelt tőle. Rúgkapált egy ideig, majd a nyöszörgésekbe fulladt visítással együtt ez is fokozatosan abba maradt. A tünde tegezéből előhúzott egy viszonylag rövid és vékony kötelet, amellyel összekötözték kezeit, majd még egy ugyanilyennel a bokáinál a lábait is. Így feküdt előttünk, miközben morgásokkal tüzdelt szitkokat zúdított a fejünkre.
- Rohadjatok meg! Mindannyian! Remélem, olyan lassú halálotok lesz, hogy nemhogy Délre, de még a saját nevetekre se fogtok emlékezni utolsó napjaitokban. És én nézni fogom, ott leszek, fölétek állok, ahogy most ti, mikor már minden mást kimostak az agyatokból. De engem meg fogtok ismerni – húzódott még vigyorra a szája, majd szemei lejjebb csukódtak.
Már én is ott voltam, jöttömre szemei egy kicsit felnyíltak, és egy darabig csak nézett, majd még egyszer utoljára megszólalt.
- Majd látogass meg, biztosan tudok majd olyat mutatni, amit még nem láttál. És te még nagyon sok mindent nem láttál, de ha itt maradsz, nem is fogsz.Szemei ezzel lecsukódtak, az őr a vállára kapta, majd ő és Wells elindult visszafele.
- Az erdő szélén kötöttük ki a lovakat, oda visszük, úgyhogy mi biztosan előbb érünk vissza. Majd a városban találkozunk.Flynn bólintott, én viszont nem szóltam semmit, csak néztem távolodó alakjukat. A nő továbbra sem mozdult, de biztos voltam benne, hogy – annak ellenére, amiken keresztülment –, nem halt meg. Ő tényleg egy igazi túlélő volt, bár nem hittem, hogy a városban már sokáig életben marad. Északi volt, én mégsem tudtam gyűlölni. Én magát Északot, annak gondolatát, az emlékeket, az eszméket gyűlöltem, amint megfoghatóvá vált és ember formájában öltött alakot, már csak egy személy volt, aki lehetett számomra ellenszenves vagy éppen szimpatikus, életerős vagy megtört, tehát sokkal összetettebb, mint egy vörös szín. Titkon csodáltama nő küzdési vágyát, makacsságát, éles látását és az északiak iránti elkötelezettségét. És ugyan nem értettem vele mindenben egyet, sok dologban igaza volt. Bár lehet, emiatt pont, hogy gyűlölnöm kellett volna, vagy félnem, hogy esetleg elárul ebből valamit majd…
Shade közben mellém sétált, fejét a lábamhoz szorította, érezte a zaklatottságomat. Fogalmam sem volt, mit érzek, vagy mit is kellene, biztos voltam benne, hogy még sokszor felidézem majd ezt a beszélgetést, de erre még nem voltam kész. Flynn felé fordultam, aki végig szótlanul állt mellettem, szintén a távolba tekintve. Arcán rejtélyes kifejezés ült, nem lehetett megfejteni, ahogy általában az ő esetében.
- Szerintem induljunk mi is.- Rendben, már úgyse lehetnénk sokáig, esteledik.Bólintottam, és mindketten megindultunk. Nem szóltunk egymáshoz útközben se, ő nem kérdezett semmit, és én se beszéltem magamtól, majd ugyanilyen némaságban hagytuk el az erdőt is, bár én nem igazán érzékeltem a csendet, fejem ugyanis tele volt gondolatokkal, a korábbi képek újra és újra felidéződtek bennem, folyamatosan egymást kergetve...
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
